Köszönöm, hogy a távollétemben is gyarapítottátok a gyűjteményt.:-)
József Attila: Érik a fény
Megrázhatom fáimat, már közelednek testvéreim.
Ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött, a kicsi madarakat látod-e vállainkon? Mi vagyunk azok és szelíd arcunk is egymáshoz ér - Nyissuk ki egészen magunkat, egyszerre jusson mindenki a szeretetbe.
A Napra akasztjuk sugarainkat, megszabadult kenyerek telepednek küszöbeinkre Gyémánthidak szökkennek mindenfelé s az elaludt aknák Pacsirtákként emelkednek szívünkbe és szelíden fölrobbannak csókjainkban.
Hát pazaroljuk szét harangjainkat, kitárt ajtónál mosolyogjunk Szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk vidékeit Készen vagyunk már égboltjainkkal s készen vagyunk a fényességre Aki hajnalonta gyönge virágokat okoz.
Lehetnék hallgatag mint a vének, kiket már az évek oly sokszor tűztek sorsuknak kardélére, s e síri bölcsességnek áttetsző homálya csendben őrizné a tovatűnő tegnapot.
Lehetnék néma, így szótlan ajkam nem kiálthatna e végtelen világba. Szavam elfojtva vájna, de távoli hangok vágykeltő foszlányára mégis, sietve nyitnék résnyi ablakot.
Lehetnék gerjedő vulkán, mely eget és földet kezében tartván rengetve tör fel, s mint élet a halállal szorosan karöltve, a semmiből teremtve épít reményt hozó holnapot.
Lehetnék szomorúságok messze űző szellője, s boldog pillanatok angyali őrzője… csókok pecsételő szerelme… de bánat is, öröm is, én vagyok.
Lehetek maga a pillanat, mely ha kell, átölel, és szemed íriszében, lelked fénylő sugarát keresve, szeretve ringat, míg Te fáradtan megbújva az éjben, álmosan zuhansz el
Lehetek igaz barátod, vagy hű szeretőd, kit ha elárulsz, akkor is veled van, s osztozik sugárzó örömödben, vagy bajodban, mikor vergődsz magadra hagyottan
Lehetek bárki, kinek e föld otthont adott, jóban dúskáló gazdag, kinek a minden jutott, vagy földönfutó koldus, kinek egész gazdagsága lelke tiszta nyoszolyája. Én akkor is, mindig Veled vagyok
Nyár van. Az este leszáll. Nem mozdul semmi. Az éjszakában felizzik és kihuny az erdő. S egyszerre tél lesz. És egy szempillantás múlva újra nyár. Most déli nap süt. Nem mozdul semmi. Csak száz alakban mutatja egyetlen arcát az idő. Felejtsd el, szívünkből minden változás kihull. A fák közé szalad és elcsitul a szél.
Négy-öt esztendős lehetek, s az én koromban a világ, vagy - ha úgy tetszik - a valóság, egyszóval mindaz, ami van, két esztendő vagy nyolcvan év, mázsás cipő, több tonnás kiskabát, és főként, ami hátra van még, pontosan öt-hat éves.
Most jöjj a parkba, mondják: már halott, s nézd: rádnevet a messze part sugára. Kristályos fellegraj kék lánggal ott az útra csillan és a park tavára.
Szedj tarka lombot: sárga nyírlevél s lágyszürke bukszus rezdül, sír a szél; rózsát is látsz még, egy-két szomorút: csókold meg, törd le, s fond a koszorút.
Az őszirózsa rád hívón tekint, s ha vadszőlők bíborát is beszőtted, mi dús színét kibontja még előtted: zárd halkan e haldokló képbe mind.
Nem törődött már a többiekkel, nem felelt, fáradtan állt csak ott s újra elment; mindent elhagyott. Éji út s ha úton kél a reggel:
néki nászi éjnél többet ér. Átélt már olyant, mikor a mély égből szinte szúrt ezernyi csillag s rejlő láthatárok mind kinyíltak s mint egy harc, úgy hullámzott az éj;
és olyant, mikor a hold kibukkan hirtelen zsákmányolt kis falukkal s mikor ápolt parkok mélyén ódon kúriát emelt elé az éjjel, mintha egyszer lakta volna régen,
félrehajtott fővel állt az úton, majd továbbment, mert jól tudta, sok útja van még, űzi már a lélek, hívják új hidak, utak, vidékek s távol, túlzott hírü városok.
S mind elhagyni, mindent, mindig, újra s vágytalan, csak úgy, seholsem élvén, hagyni hírt és birtokot. Mégis, piacokon, város szélén, egy-egy kút sikosra járt kövénél úgy érezte, hogy övé az ott.
Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen a te lelkedhez? Mint emeljem innen más dolgokhoz fölötted, észrevétlen? Jaj, csak lehetne a homályba vinnem, rég elveszett magányba, a sötétben, hol elhagyottan néma-tompa csend ül s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.
De az, ami megérint téged, engem, már egybefog veled s titkom kizengem, a két iker húr egy hangot fuval. Milyen hangszerre vonták szíveinket? S milyen játékos tart kezébe minket? Ó, égi dal.
Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem - hallod-e: zúg... Ugye, a magányost, bármije rebben, figyelik a dolgok: hogy mire jut? Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám, zaj ez is, mire megközelít. Hallod-e, kedves, újra kinyitnám... ...de mért nem vagy itt?
Moccanok épp csak - a selymes csendben ott van a lenyomata; örökre látszik a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen, a messzeség feszülő függönyén. Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek a csillagok. Ajkamra illatok itala árad, és távol angyalok karának csuklói derengenek felém. De akire gondolok: Téged nem látlak.
Kinn a kertben a lombok alatt ülök egymagam…A levelek megint hullanak. Kalapom, botom lenn a lócán, és fűzetemben a te neved, Éna, s hogy elmegyünk egyszer ébenhajócskán innen messzire, ketten, déli szélben - olvasom és írom tovább: ”s egy esti órán ringunk majd kék tengerek rengeteg ölében.”
Én túllépek e mai kocsmán, azzal nincs gond. Túl a holnapin, a holnaputánin, tovább, tovább, tovább, az értelemig. Csak. Beérném ennyivel. Ott áll az értelem a söntéspult mögött, illetve egy nagydarab pacák az, öblíti a korsókat több fázisban, és az értelem benne van. A vizenyõs tekintetében, például. Két pohárnyi vizezett értelem. Valakik (vagy valamik) az értelmet vizezik, a holnaputáni kocsmában is és az azutániban is, vizezik.
Iszom azért meg vizelek. És kiválasztok. Ez a fõ. Mert hátha mégis visszamarad bennem egy (nyelvbotlás) mesekõ.
ami elvárható
a második világháborúban kb 300 millió kg embert öltek meg
Magyarországon kb 8 millió 670 ezer kg ember hal meg évente ugyanakkor kb 380 ezer kg gyerek születik
Ajtók nyílnak. Ajtók csukódnak. Valaki jön? Valaki megy? Nyitjára nem jutok a kódnak, és mielőtt még meghatódnak: az anódnak, meg a katódnak, sem a többi ilyesminek.
Boldog szerettem volna lenni, mint mindenki: vágyam csak ennyi, aztán már boldog sem. Csak Én. Boldogtalan, vén, hiú lény, és az értelmét megkeresni, hogy mért vagyok egyáltalán, s mért épp fiú, mért nem leány?
Lesz, ami lesz. Van, ami van. De úgyse hagyjuk annyiban. Volt, ami van. Van, ami volt. Tatarozás alatt a bolt zavartalanul működik. Mi meg jól elvagyunk. Pedig... Ámbátor? Jóllehet? Noha? Nem lesz már semmi úgy soha. Maradjunk mégis annyiban: jó is, elég is, ami van.
Vadgesztenye koppan a fejemen, itt az ősz, na, ez aztán elcsépelt költői téma! A vadgesztenyét mindenesetre zsebre vágom, ajándék ez is, vagyis ingyen van, mint a levegő, vagy a fák aranya, vagy a bokor sün-szuszogása, mohón begyűjtök mindent, jó lesz még – mikor is, mire is? Jó lesz bizony! Madár fürdik a kerti csapnál, kutyafej nyúlik ki a kerítésen, körte bimbamoz, dió pislog manószemként a ráncos szemhéj mögül, elteszem ezt is a többihez, hogy a végén ne üres kézzel menjek.
Szervusztok Kedveschek! Vers helyett, egy kis őszike...
Az özvegynek három fia volt. A legidősebb volt a vadász, aki cserfalombos kis kalapjával minden vadászaton ott volt. Szerette az újbort, új nótát és a dobogó járású, testes menyecskéket, akiknek az ura mindig kint hált a szőlőben. A középső volt a piktor, akinek szemében csodás színek kavarogtak; palettáján tombolt a sárga, a vörös, a bíbor, de amit festett, azzal megelégedve soha nem volt. Keverte a színeket, melyek mind árnyékosabbak, mind sötétebbek lettek. A sárgából földszín lett, a bíborból füstös fekete, de ő csak festett, festett, amíg egy hajnalon fehér nem lett az egész, mert akkor éjjel a képre rászállt a dér. A legkisebb volt a muzsikus: Mindenszentekkor ő ült az orgonánál, és az öreg sípok nehéz sóhajtásokat búgtak, mint a szél, mely temetőről temetőre járt ebben az időben, és zúgása súlyos volt, mint maga a bánat. Kései szüretkor az ő sípja jajongott, és szeles éjszakákon az ő hárfája szomorú zendüléseit vitték a szelek széles, nyárfa utakon, melyeken valamikor lakodalmas kocsik jártak. Így élt a három testvér vadászgatva, festegetve, muzsikálva - amikor az ő idejük elérkezett. A vadász neve volt: Szeptember, a piktoré: Október, s a muzsikusé: November. Anyjukat pedig úgy hívták, hogy: Ősz.
Most este van, lefekszem napomra visszanézek, fáradt vagyok, meleg volt, a hőség elcsigázott, sokat futottam, mentem s a por belepte lelkem, mint utszéli virágot.
Napomra visszanézek, beszéltem emberekkel, azok is megsebeztek, szavak tüskéjét érzem, próbálom elfeledni, poros ruhám levetni s aludni hófehérben.
Késő van már, elalszom, elfordulok napomtól, a hold vizébe nézek s kendőm beléje mártom, ezüstben elmerítem, szívemre ráterítem, borogatom, - ne fájjon.
