Médiatörvény: a kormány állításai és a valóság pontokba szedve
Az új magyar szabályozással kapcsolatos hitek és tévhitek, jogászi és szakértői vélemények
A kormány kedden jelentette be, hogy elkészült a médiatörvény angol nyelvű fordítása, amelyet továbbítottak a Budapesten működő külképviseleteknek, Magyarország külföldi nagykövetségeinek és az Európai Bizottságnak.
Martonyi János külügyminiszter azt nyilatkozta: a fordítástól azt várják, hogy lehűtse a kedélyeket, hiszen a szabályozás összhangban van az uniós irányelvekkel.
Szerdára azonban kiderült, hogy a kormány kihagyott jó néhány paragrafust a törvény angol fordításából. Az Európai Bizottságnak elküldött anyagból nem derül ki például, hogy elmaradhat a digitális átállás, illetve hogy az uniós elnökség ideje alatt az írott sajtót nem bírságolja a médiahatóság. Az anyagból hiányoznak az átmeneti rendelkezések és az a rész is, amely azt sorolja, milyen más jogszabályok módosulnak a törvénnyel. A médiatörvény angol nyelvre fordítását a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság kezdeményezte, először a jogszabály lényegi részét fordíttatták le, a hiányzó paragrafusok fordítása folyamatban van – közölte a médiahatóság szerdán az MTI-vel. Az NMHH közleményében azt írja: az átmeneti, ideiglenes rendelkezéseket, illetve a hatályukat vesztő jogszabályokról szóló paragrafusokat nem fordíttatták le, mert ezek nem befolyásolják a médiatörvény megértését. A médiatörvény angol nyelvű fordítása mellé a kormány tizenegy oldalas összefoglaló anyagot is készített, amelynek „Az új magyar médiaszabályozással kapcsolatos hitek és tévhitek, európai példák” címet adták. A dokumentum pontokba szedve sorolja fel azokat a vádakat, amelyek a kormány szerint hamisak. Lapunk a kormányzati dokumentumról kikérte szakértők és médiajogászok véleményét.
1. A dokumentum szerint hamis vád, hogy a törvény kiterjed az internetes tartalmak jelentős részére, például a blogokra. Cáfolják azt is, hogy a médiatörvény „béklyóba zárja a nyomtatott és az internetes sajtót, azokat ugyanazon elvek mentén szabályozza, mint a televíziókat és a rádiókat”.
A lapunk által megkérdezett jogász szerint
nem egyértelmű a médiatörvény 203. paragrafusa 60. pontjának, a sajtótermék fogalmának meghatározása. Ezért ebbe a meghatározásba bele lehet érteni a blogot is, mint olyan tartalmakat közlő terméket, amelyért annak közlője személyes felelősséget visel. A gyakorlatban pedig alig vagy egyáltalán nem lehet megkülönböztetni a hírportálokat a blogoktól. Ráadásul, ha egy blogon hirdetés jelenik meg, akkor abban a pillanatban gazdasági szolgáltatásnak minősülhet, amelyet sajtótermékként regisztráltatni kell.
A médiajogász szerint azért nem lehet ugyanazon elvek szerint szabályozni az elektronikus médiát és a nyomtatott, illetve internetes sajtót, mert a televíziók és a rádiók „korlátozottan rendelkezésre álló erőforrásokkal” bírnak, meghatározott számú frekvenciát lehet kiosztani köztük, ezért lehet az államnak szabályozó szerepe. A nyomtatott sajtó és az internet viszont „korlátlan”, így az államnak nincs mit szabályoznia.
2. Nem igaz, hogy a szabályozás korlátozza a politikai nyilvánosságot, a demokratikus közvélemény kialakulását. Az állam nem kívánja, s nem is tudná ellenőrizni a véleményeket, a törvény egy passzusa sem alkalmas arra, hogy a politikai véleménynyilvánítás akadálya legyen, és ellehetetlenítse a demokratikus közvéleményt. A hatóság valamenynyi döntését felülvizsgálhatja a független bíróság, a politikai befolyásolás lehetősége így eleve kizárt.
A törvény a teljes médiára vonatkozóan, homályosan megfogalmazott tartalmi szabályokat ír elő, így alkalmas arra, hogy az újságírókat és a szerkesztőket jogbizonytalanságban tartsa és a rizikósabb témákat kerülő magatartásra, tehát öncenzúrára késztesse. A médiaalkotmány 17. paragrafusának 2. bekezdése például gyakorlatilag megtiltja olyan hírek közlését, amelyek alkalmasak lehetnek személyek, nemzetek, közösségek, bármely kisebbség vagy többség, egyház vagy vallási csoport nyílt vagy burkolt megsértésére. A jogász ezzel kapcsolatban arra hívta fel a figyelmet, hogy a törvény lehetőséget ad bárkinek, hogy szubjektív sértettséget érezve eljárást kezdeményezzen a médiumokkal szemben, gyakorlatilag nem lehet olyan tényt közölni, amelyet valaki valamilyen egyéni szempontból, okból ne tartana sértőnek. Ez a törvény egyik legkirívóbb gumiszabálya, hangsúlyozta a szakértő, amely szerinte „felhívás a keringőre”, az állandó feljelentésekre.
3. Nincs szó a vélemények ellenőrzéséről, a kormány szája íze szerint értelmezett „médiaegyensúlyról”. A „médiaalkotmányban” és a médiatörvényben felbukkanó kiegyensúlyozottsági szabály 1996 óta létezik a jogrendben, s kizárólag az elektronikus médiára vonatkozik, az írott sajtóra nem.
A jogász szerint a kiegyensúlyozottsági szabályok kapcsán valójában alig hangzottak el lényegi kritikák, mert ezen követelmények betartása továbbra is az elektronikus médiára vonatkozik. Az azonban sérelmezhető, hogy az írott sajtóra is vonatkozik a törvény 13. paragrafusának első bekezdése, amely előírja: „A médiatartalom-szolgáltatók összességének feladata a hiteles, gyors, pontos tájékoztatás a helyi, az országos és az európai közélet ügyeiről, valamint a Magyar Köztársaság polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről”. Ennek az általános és szubjektíven értelmezhető törvényi cikkelynek a betartása a médiahatóság részéről mostantól konkrétan ellenőrizhető és szankcionálható, akár a kiszabható bírság legmagasabb összegével is. A jogász arra hívta fel a figyelmet, hogy hasonló megfogalmazás szerepelt a korábbi sajtótörvényben is, jelentős különbség azonban, hogy ahhoz hatósági jogkör és szankció nem kapcsolódott.
4. A kormányzati anyag rögzíti azt is, hogy a közerkölcs vagy egyes személyhez fűződő jogok megsértése miatt nem szankcionálhatók az egyes médiumok. Ez kizárólag konkrét jogsértés, például a gyermekvédelmi szabályok megsértése miatt képzelhető el.
Közvetlenül közerkölcs vagy egyes személyhez fűződő jogok megsértése miatt valóban nem szankcionálhatók a médiumok, de a jogász szerint a tartalomra vonatkozó szankcionálható előírások annyira homályosak, hogy a konkrét esetben való értelmezésükhöz szükséges lesz visszanyúlni a törvény általános, elvi rendelkezéseihez. Ilyen rendelkezések azok, amelyek a közerkölcs védelmét szolgálják. A személyhez fűződő jogok között elhelyezkedő magánélethez fűződő jogok megsértése esetén a hatóság szankcionálhat, akár a sértett akaratától függetlenül is, hiszen a hatóság jogosult hivatalból eljárni ilyen esetben is.
5. Nem igaz, hogy „a médiatanácsban csak fideszesek ülnek”. A tanácsot a parlament választja kétharmados aránynyal, a Ház tagjai döntésükben nem befolyásolhatók, a médiatanács tagjai feladataik ellátása során nem utasíthatóak, nem hívhatóak vissza, minden tekintetben függetlenek. Európában nem ritka, hogy e garanciákhoz képest jóval kevésbé biztosított a hatóság kormányzattól való függetlensége, számos országban a kormányzat, az államelnök vagy egy miniszter választja a tagokat.
Orbán Viktor miniszterelnök nevezte ki kilenc évre Szalai Annamáriát, a Fidesz egykori tagját és parlamenti képviselőjét a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnökének, ő egyben a Médiatanács elnöke is. A tanács négy tagját pedig – Auer János, Kollarik Tamás, Koltay András, Vass Ágnes – a Fidesz jelölte és a kormánypárti többség szavazta meg. A médiajogász szerint valóban van arra európai példa, hogy a mindenkori kormánypártoknak beleszólásuk van a médiumokat ellenőrző testületekbe delegált személyek kiválasztásába, de a magyar média-ellenőrzési hatóság ellenőrzési és szankcionálási jogköre egész Európában példátlan, ez pedig többpárti vagy még annál is szélesebb, politikai és társadalmi ellenőrzést tenne szükségessé.
6. Nem igaz, hogy a médiatanács tetszése szerint rendeletet alkothat, amellyel szabályozhatja a médiumok működését. A tanács ugyanis nem alkothat rendeletet, kizárólag a médiahatóság elnöke teheti ezt meg, de ő is csak a különféle hírközlési hatósági díjak megállapítására.
A kritikák jelentős része ezt nem is kifogásolta. A probléma éppen az, hogy olyan törvényt fogadtak el, amely a hatóság kénye-kedvére bízza, hogy melyek a jogsértő magatartások. A homályosan megfogalmazott gumiparagrafusokat ugyanis a hatóság fogja a saját gyakorlata során tartalommal megtölteni, ez kvázi jogalkotói jogkör, ami még nem is lenne feltétlenül kifogásolható, ha ez a tevékenység nem az egyik legalapvetőbb alkotmányos alapjog, a szabad véleménynyilvánítási jog, a sajtószabadság érvényesülését érintené.
7. Cáfolják azt az állítást, amely szerint az analóg médiaszolgáltatások frekvenciapályázatain a médiatanács kedve szerint dönthet a nyertesről, vagy akár el is kerülheti a döntést. A pályázati eljárás szabályai ugyanis aprólékosan meghatározottak, a hatóság bármely döntése bíróság előtt felülvizsgálható. Csak bizonyos, jól körülhatárolt esetben lehet pályáztatás nélkül frekvenciahasználati jogosultságot biztosítani.
A médiajogász szerint a pályáztatás nélküli frekvenciaosztás lehetősége önmagában is visszaélésre adhat lehetőséget.
8. Hamis vád, hogy a „médiaalkotmány” korlátozza az újságírók azon jogát, hogy informátoraik kilétét titokban tartsák.
A jogszabály azt tartalmazza, hívta fel a figyelmet a jogász, hogy kivételesen indokolt esetben az újságíró kötelezhető az informátor kiadására. A jogszabály azonban nem határozza meg, hogy mi számít kivételesen indokolt esetnek. A jogszabály arra is lehetőséget ad, hogy ne csak a bíróság, hanem a hatóság is kötelezze informátora kiadására az újságírót. Mostantól a hatóság belátásán múlik, mi minősül kivételes esetnek.
9. A csúsztatások közé sorolják, hogy a törvény által létrehozott média- és hírközlési biztos tetszése szerint „zaklathatja” az egyes médiumokat, valamint azt is, hogy a médiahatóság és a médiatanács hatalma példa nélküli lenne Európában.
A törvény szerint a médiaés hírközlési biztos nem jogsértések, hanem érdeksérelmek esetében járhat el. Ez pedig jogállami körülmények között értelmezhetetlen, hiszen minden olyan magatartás szabad, amit nem tilt jogszabály. Ráadásul a médiabiztosnak példátlan mértékű iratbetekintési, iratbekérési joga van, sőt kezdeményezésére a hatóság milliós bírságokat is kiszabhat.
10. A regisztrációs kötelezettség nem korlátozza a sajtószabadságot, a közszolgálati médiumok egységesítése, a központosított hírszolgáltatás pedig nem számolja fel a sokszínű közmédiát. A négy közmédium önállósága, függetlensége megmarad, de a működésük, gazdálkodásuk jelentősen racionalizált lesz.
A jogász szerint a regisztrációs kötelezettség jogbizonytalanságot idéz elő, mert a hírportálok és a blogok fogalma nehezen különböztethető meg. A közszolgálati médiumok egységesítése során létrehozott központosított hírszolgáltatás pedig felszámolja a sokszínű közmédiát, mert a televíziók és a rádió egy helyről kapják a híreket, nem lesz lehetőségük önálló, saját vagy a központitól eltérő információk feldolgozására, közlésére.
11. Kitérnek arra is, hogy a médiaszolgáltatók, sajtótermékek kiadói üzleti titkainak védelmére a törvény garanciális szabályokat tartalmaz.
A törvény által lehetővé válik, hogy a hatóság eljárása során üzleti titkokat megismerjen, sőt az is, hogy az egyik eljárás során megismert üzleti titkokat egy másik eljárásban felhasználjon, mondta a jogász. Azt pedig különösen kifogásolhatónak tartja, hogy a törvényben az sincs meghatározva, hogy mi az a kivételes eset, amikor ezeket az üzleti titkokat kérheti. A hatósági eljárásokkal kapcsolatban jogorvoslati fórumként eljáró közigazgatási bíróságok pedig általában eljárásjogi hibákat keresnek, és nem fogják vizsgálni és meghatározni azt, hogy milyen kivételes esetben kell kiadni az üzleti titkokat.
12. A törvényben foglalt bírságok összegének maximuma nem példa nélküli Európában, a maximum-bírságösszeg alkalmazása pedig csak többszörös, súlyos, szándékos, a bíróság által is megállapított jogsértés esetén lehetséges.
A jogász tudomása szerint Európában az írott sajtóra – a reklámcélú tartalom kivételével – nem lehet hatósági bírságot kiróni. A bíróságnak nincs jóváhagyási joga, így nem felel meg a valóságnak az az állítás, hogy a maximális összeget csak a bíróság által megállapított jogsértés esetén kell megfizetni. A bíróság ugyanis csak akkor kerül döntési helyzetbe, ha a megbírságolt személy felülvizsgálatot kér a határozat ellen. Itt sem automatikus a bírság megfi zetésének halasztása, azt kifejezetten engedélyeznie kell a bíróságnak. A törvény ráadásul homályosan határozza meg, hogy mi minősül ismételt jogsértésnek.
