Keresés

Koosán Ildikó

ŐSZ

sárga, s vérarany palettán

fényeid kikeverte, átfesti

tegnapi harsányzöld világát

láthatatlan óriás ecsettel,

rendezi színpompás halál-

tusád egy misztikus varázs;

fordít az idő tengelyén;

díszesen, szűzen, szeplőtelen

elvéreztet fagyos tenyerén;

kiszemelt téged egy Nagyúr,

kiszemelt magának a Halál,

vár az első éjszaka jogán,

míg leterít, s magába ölel a tél.

Hazafelé, 2012. szeptember 18. [18.]

Koosán Ildikó

NYÁRBAN JÖTTÉL

nyárban jöttél, mint a zápor,

lassan tél lesz, tél a nyárból;

de itt bennem máglya éget,

el sem hiszem az egészet:

mintha égő vulkán lenne,

úgy röpít a képzeletbe…

itt vagy velem, lehetsz távol,

elém lépsz az éjszakából,

hallom hangod, idecsendül

szobámra ha esti csend ül,

zúg a szél, lépteid hallom;

szeretlek, most már bevallom,

ha mint fény az alkonyatba’

bevillansz a gondolatba.

Hazafelé, 2012. szeptember [37.]

Koosán Ildikó

FOGADD

Ha szőlőskertek

fűszeres illatával

kínálja fel magát

az ősz,

ködfüggöny mögül

napfény szitál,

vadszőlőbíbor kúszik,

lángol a ház falán,

kései madárszó

repítene vissza

a nyárba,

ösvényeit az erdő

szélesre tárja,

s vörösre duzzadt

szemhéját

álmosan nyitogatja

már a hajnal,

ne törődj magaddal,

mindegy, mit hoz

a holnap;

hidd a nyár

álmait

örökkévalónak,

bár jól tudod,

e harsány tarkaság

agóniája a létnek…

ne sajnáld magad,

megértőn fogadd

elköszönő

üzenetét a fénynek…

Hazafelé, 2012. augusz-

tus 23. [19-20.]

Koosán Ildikó

VASÁRNAPI ÉNEK

Hová tűntetek, napfényes vasárnapok?

reggeli frissesség, tisztára söpört utca

az áhítat házsorok közötti lépteivel?

vajon hova, ti szagos-szappanos

mosakodások, fehér, vasalt ing,

ünneplőruha, kisimult ráncok, s ti

harangzúgástól visszhangzó hegyek?

hová, ti családünnepek? asztal, diófánk

alá terítve, rajta gőzölgő húsleves,

aranyló rántott csirke, gyümölcs a fáról,

köröttünk macska, kutyánk viháncol,

a jámbor, hullámos szőrű fekete pamacs…

vajon hová a tányércsörrenés otthon-

teremtő zenéje, e láthatatlan tartókapocs?

fájó hiányát szeretném dalba fogni most…

s ti álomhordozó délutánok, vajon hová?

késztetői ábrándnak, mesének? hová a

nevetés, az ének; hová a félszeg, szerelmes

találkozások? s ti, magányos séták?

tépett fűszálat ajkunk présébe tolva

elmélkedtünk, mintha a világmegváltás

személyes küldetésünk volna, nyűge

a gondolat szerteröppenő fecskerajának…

hová tűntek a vágyak, a nyár-meleg

köpenyét ránk takaró lopakodó este?

hová az éjbe nyúló beszédes hallgatások?

talán a kor… s vele mi lettünk mások…

Megbújik bennem még a kép, akárha

virágszirom imakönyv lapjaiba zárva;

hangulatát, mert kérem, visszahozza,

vigasztalódni szenvtelen köznapokba.

Rondó a vadonban, 2012. augusztus 20. [71.]

Koosán Ildikó

VAN PILLANAT

Van pillanat, amit szívedbe vésel,

egy érintés száz vallomással ér fel,

alkony, ami csendben hull hajadra;

van pillanat, hogy nem ismersz magadra.

Szitál a fény, árnyékkal olvad össze,

lásd, ami volt elmúlik mindörökre,

ajkad nem nyílik szépre, sem panaszra;

van pillanat, hogy nem ismersz magadra.

Igéz a csend, mint mágnes vonz a távol,

tükörszilánk lesz napjaid javából,

könnyekből gyöngy, nyakláncnak összerakva;

van pillanat, hogy nem ismersz magadra.

Kísér a múlt, homlokod mögé bújva

emlékeztet, te emlékezel újra,

és rab maradsz, a megszokások rabja;

van pillanat, hogy nem ismersz magadra.

Hazafelé, 2012. augusztus 12. [29-30.]

Koosán Ildikó

VIHAR ELŐTT

A házra árnyék nem terül,

egy vén dió áll egyedül,

a nyárból más: illúzió;

lakója nő, alig mozog,

lefüggönyözött nappalok,

pár hűvös éjjel volna jó;

ágyon a paplan is teher,

anyaszült meztelen hever,

félő, ha álmában beszél

leolvad titkáról a zár;

Ott kint már rebben egy madár,

viharos táncba kezd a szél.

Hazafelé, 2012. július 25. [16.]

Koosán Ildikó

KRISTÁLYMETSZŐ

Művészi tárgy, metszett pohár,

aki csiszolja, mestere,

holnap már kézről kézre jár

gyöngyöző óborral tele.

Teremt, mint isten, bőkezű;

reflexek végtelen sora

virág lesz, inda; kész a mű;

lelke e darab, ő maga.

Emeli, átnéz rajt’ kivár

míg szivárványt bont falára

megannyi metszés fókuszán

a fénytörés eszenciája.

Hazafelé, 2012. július 23. [40.]

Koosán Ildikó

OLD TIME

A városvégen rét virul,

piros pipacs, meg szarkaláb,

néha átvillan rajt’ a nyúl,

hallhatja víg kakukk szavát

aki véletlen arra jár.

Léggömbbe zárt emlék e kép,

zsinórját tarthatod magad;

Old Time mozit ki visszanéz,

kiégett foltok közt a nap

deleje korhűn megmarad.

Hazafelé, 2012. július 21. [39.]

Koosán Ildikó

SZAVAKBA REJTVE

Fernezelyről Felsőbányára mentünk

apámmal,

szürke öltöny volt rajta, és kalap,

Szentistván napi búcsút ünnepeltünk,

augusztus húszat,

s mint mindig, gyalog, – így volt szokás –,

hajnalfényű, harmatos erdőszél alatt,

szelídgesztenyésen, almáskerteken át,

rétek, kaszálók ösvénye vitt toronyiránt,

derékig fűben a hegyoldalon,

szénaillatú mezőn

margaréták,harangvirágok között

ránk nyárvégi napláva-sugár gyöngyözött,

kakukkszó, távoli harangkondulás

rezdült törékenyen a tájba.

Lenn a völgyben színes templomi zászlók

erdeje,

fejkendős anyókák elnyújtott hangú

litániája,

s reszelős férfibariton

hegyoldalakról visszaverődő kereszttüzébe’

körmenet sodort a templom tömjén-hűsébe,

velük áldottuk istent apámmal;

barázdált arcán szelídség ült, jóság;

imádkoztam, az Örökkévalóság

tartsa meg őt soká nekem.

Hazafelé, hátunk mögött a nappal

élménykincseim cipeltem magammal,

mikor hirtelen valami elemi erő

mozdult meg bennem, akárha forrás tör elő,

buzogva, s a domboldalon fölfelé utunkba’

megtáltosodva fűből, virágból,

lapulevélből gyűjtöttem csokorba,

– csodáltam, részekre szedtem,

rímekbe fontam, ízlelgettem –

a szavakat… mint a mézet;

mezítláb, fekete poros félcipő kezemben,

fehér zokni a hónom alatt;

ízlelgettem belül a szavakat,

s rímes szavak ízlelgettek engem,

míg jó apám, – sosem felejtem –

karján kabáttal, dinnyével anyámnak,

előttem haladt,

jóságos óriás, aki példát mutat,

kalapját lóbálva elégedetten

fáradt talpaim elé terelte csendben

az alkonyfénnyel szegélyzett utat.

Hazafelé, 2012. június 8. [8-9.]

Koosán Ildikó

PANNÓNIA LIGETES TÁJAIN

Sodródnak visszafelé színesebb,

lenge mesékhez a költők; Nyílt-

vizű versenyek helyett szélcsendes

tengeri partszakasz mentén ma

biztosabb rév felé navigálnak;

Gondtalan mulatnak könnyűvérű

lányok illatos ágyán, rakott tálak,

jó, tüzes óborok, megváltó eszmék

káprázatában, ülnek tort tegnapi

nagy ívű céljaik sírja felett;

Egyszer a gyónás kényszere eljön!

Vállalni illik majd nyíltan a rendet,

a formát, s az elhahotázott példa-

beszédet; hadd dübörögjön kény-

szerű csendtől megszabadulva az

orkán; ne tunyák, túlsúlyos lúdja

legelje fény-kövér rétjeink éltető

zöldjét, ne térdepeljen porig a szó,

hajlongjon földig se eszme, se költő

az épp soros istenek trónja előtt,

ritmikus dallamba mentve a dörgés,

a villám térerejét; nincs mire várni,

a tespedés kora is véges, ideje lejár.

Hazafelé, 2012. május [27-28.]

Koosán Ildikó

TÁJKÉP

Mednyánszky László: Tavaszi

folyópart c. képéhez

Folyóparton körbejár a szél,

báránykák gyapján göndörül a Nap.

A tavasz csupa ábránd és szeszély,

füttyjelre vár a rongyos hó alatt,

s ha dalra bomlik tájban a fehér,

mezítláb a kertekig szalad.

Hazafelé, 2012. április [15.]

Koosán Ildikó

HALLOD-E?

Pattan a rügy,

barkacsönd

neszez már túl a városon;

hallod-e ?

szellőcimbalom

hangol venyigehúrokon;

hallod-e?,

kitárult égi ablakon

azúrkéken hömpölyög

felénk

március tavasz-szimfóniája

téli hó-fodor-csipkék

foszladoznak

madárhad fészkel a fákra,

örülhet, aki mindezt megérte;

táguló létterek,

csermely-dús remények

hóvirágszigetére

csábít, zenél,

minden ami fény;

bár

visszatart még a tél

ijesztő farkasfogvillogása,

vágyódsz az újjászülető

természet

misztikus templomába;

kék csillagvirágmezőket járva

füledbe suttog

rejtelmes bíztatása:

friss avarillat, lenge kiskabát

lesz divat

nemsokára;

a baljós károgás kényszerképzetét

hagyd, hogy

dajkálja más,

belőled tűnjön, mint a pára...

Hallod-e?

szellőcimbalom

hangol, tavasz lesz nemsokára.

Hazafelé, 2012. február 23. [13-14.]

Koosán Ildikó

NEM GYÚJT ESTÉRE LÁMPÁT

ajtó, ablak sorra bezárul,

sárga levél kereng a fáról,

kurtul a nappali világos;

kertvégen magányos,

kókadt virág; ez itt az

őszvilág végtisztessége;

részekben pusztul, aludni

indul, elpihen télre a

teremtő erő, meg-meg

kísértve még bágyadt

vágyait az éjszakának;

holnapra kelve hűvösebb

napok járnak, a ház-

tetőket vastag dér lepi;

akár az ember, az idő is

megszenvedi az elmúlás

társtalan magányát;

nem gyújt estére lámpát, –

mert nincs, miért – a hold...

Hazafelé, Szombathely, 2011. nov. [21-22.]

Koosán Ildikó

ELKOPNAK VÉGLEG

... a bézsszínű ruhát mint újat viseltem,

anyám régi tavaszikabátja volt,

kitelt belőle,

alul nagy felhajtással;

leengedik, ha kell, kitart a hossza jövőre,

/csupán a kopott rész lett félredobva;/

viselheted – mondták – ünnepnapokra!

bal oldalt, szívem fölött, sötétbarna szalagból

nevem kezdőbetűi: K.I.,

kedvesebb dísz, mint bármi;

derékon széles öv, hátul három behúzott gombbal,

magas nyak, mert, ilyen illett;

így lett irigylésre méltóan elegáns;

viseltek akkor „kettőből, háromból ruhát”

toldva-foldva, kincsként mentve át

a jó és színes anyagrészeket,

a kényszerdivat, s nem divatkényszer miatt

viseltem büszkeséggel:

benne magam vonzónak láttam;

darabját nemrég megtaláltam:

pár éve lányomnak lett miniszoknya,

most meg ez a vers ...

emlékeztet a szűk napokra;

így enyésznek, kopnak el végleg

akkori házak, hazák, korok, utcaképek,

fényképmögötti fényterek,

ahonnan rám még

visszanézhet az a serdülő lánygyerek.

Hazafelé, 2011. augusztus 28. [11-12.]

Koosán Ildikó

TREZORIZÁLVA

Ajándék perceit a létnek

szeretném összegyűjteni,

eldugaszolt üvegedények

pince-hűsébe rejteni,

menteni tévedhetetlenül

illúzióim hímporát:

ha csak egy villanásnyi élet

időbe kövült lábnyomát,

ha csak egy fény-árnyék grafitti

ingó foltját a házfalon,

ha csak egy régi vésett kőbe

költözött léleknyugalom

visszhangját, ha csak ösvények

rangrejtett fenyő-ízeit,

ha csak egy száraz hangaszál

otthont idéző romjait,

ha csak betűim nyomvonalát

a virtuális promenád

kockakövén, ha csak egy kínzó

kétely felmentő sóhaját,

ha csak a küzdés szárnyalását,

gyönyöröm ínyenc titkait

szeretném trezorba zárni ott;

mentenék magamból valamit

mielőtt a földbe rejtenek;

s ha szólnak majd a harsonák

előhoznám – gyönyörködjenek –

amit gyűjtögettem ideát.

Az idő sodrásában, Szombathely,

2011. augusztus 18. [187-188.]

Koosán Ildikó

TÉLI TÁJ TANYÁVAL

Ködben dereng a part-menti fasor,

a gémeskút, a porhó lepte táj,

szalmaboglya, tört szekérsaroglya,

s a tócsatükröt átszelő madár.

Töppedt tanya, elkopott az élet,

jégvirág nyit, homály az ablakon

járt utak itt végképp véget érnek,

töprengő lét, a romos udvaron

szétterül a csöndesség magánya.

Távol mintha mentőladik állna,

az elszakadás végső reménye;

Nehéz döntés, maradni, vagy menni,

hitet, erőt hátizsákba tenni,

s elevezni élhetőbb vidékre.

Az idő sodrásában, 2011.

február 24. [103.]

Koosán Ildikó

AKARAT

Lehetne, s talán nem meggondolatlan,

mint hagymahéjat, bontogatni lassan,

rétegről rétegre lehántani, hol bújnak

meg elvermelt titkai az újjászületés

napi kényszerének; a kába ébredés

után mi pezsdíti a vért, az agy légüres

résein hol szivárog át a nedv; merre

keringenek pozitív atomtöltetek, az

izomzat petyhüdt sejtjein a húzódás-

oldás ritmikus perisztaltikája mitől

fut végig nem hiába, összehangolva,

akárha koncertkarmester dirigálna;

a harmóniában nincs hiány semmi;

felkél az ember, él, naponta ezt kell

tenni; s mikor a tervek színes térképén

gondolat matat, hitet, teendőt, vágyakat,

bont ki belőle, sző tervet újra, jó előre,

mint láthatatlan dzsinn, ki deres mezőre

varázsol nyarat, beindul belül a kódolt

erő; a napi teremtő akarat.

Az idő sodrásában, 2011. február [63.]

Koosán Ildikó

LÉTED, HA KUTATOM

Uram!

Léted, ha kutatom, nem gondolhatok másra,

mint a bennem feszülő megszállott akarásra;

meghúzódsz csendben, tervek, remények

elfúló motorját pörgeted fel, ha kérlek;

szólítlak, hívlak, hiszem, hozzád beszélek,

különös kapcsolat, akár a gyermek, félek

elveszíthetem amit e rejtett tudatalatti jelent,

a kapaszkodót, a bennem élő mégis idegent,

mozaikszínekben elmém tükre, ha fénylik,

ha szavaim, hogy légy, jelenléted igénylik,

valómba testetlen éltető erő áramlik át,

lelkemre fonódik, aléltra, pálmaág,

s az te vagy Uram! Vagy mégis én vagyok?

Vajon én akarom-e, ahogy te akarod,

vagy csak hiszem, s a feszülő akarat bennem

játékszer, csupán eszköz, hatalom kezedben

s én marionett bábú, a dróton rángatott,

dölyfösen enyémnek tartom a gondolatot?

Beléd kapaszkodom, ne hagyj el, kérlek,

engedd meg nekem, esztelen szegénynek,

hadd higgyem, tőlem származnak a fények,

akarásom naponta magam teremtem újra,

az erő, ami izmaim keményebbre gyúrja

a bennem buzgó szent forrás szülötte,

belemeritkezem, kortyolok belőle…

Időterembe mára nem maradt másom

Uram! csak e csökönyös hit, az akarásom;

léted, ha kutatom, nem gondolhatok másra,

mint a bennem feszülő megszállott akarásra.

Az idő sodrásában, 2010 [59-60.]

Koosán Ildikó

LOPNI AZ IDŐT

Szertefoszlott, hát mit tehetnék,

az élet vászna, mint a rongy,

más háznál költenek a fecskék,

és halványul a napkorong,

ha postás jön: évente kétszer,

de ismer még az ószeres,

hajam lett színezüstből-ékszer,

elég egy fél tál híg leves,

kikopnak fülemből a hangok,

képem a falon idegen,

a régi én ma vén akarnok,

s a bajból is van elegem,

gyűjtöttem amit gyűjtögetni

igazán nem volt érdemes;

lopni az időt, még maradni,

élni holnap is, lényeges.

Az idő sodrásában, Szombathely,

2010. december 1. [138.]

Koosán Ildikó

FORGATÓKÖNYV

(szinopszis)

Egy dráma romantikája

Bolyongani

erdei ősvények

őszi

hangulatában,

megritkult lombok

fényfoltjain elsüllyedt

nyarak melegét idézni,

elnézni sárgás-vörösen

lebegő levélléghajók

himbálózását a

nyugalom

léghullámain,

időzni

filigrán

lepkeszárny

felhajtóerején

ahol szivárvány-

színre bomlik a fény,

töpörödött cserjék, s

tömött mohaszőnyeg-

párnák között kiálló

fenyőgyökér-grádics

kapaszkodóin jutni

egyre feljebb estig,

a hegytetőn álló

krisztuskeresztig,

lenézni aztán

meredély peremén

a mélybe, és hinni

a zuhanás gyönyörét

ígérő úttalan

mélyrepülésbe.

Az idő sodrásában,

Szombathely, 2010.

november 10.

[113-114.]

Koosán Ildikó

GÁTSZAKADÁS

Megszólítanak Uram, mikor

magányuk ajtaját magukra

zárják, az elhasznált csend

házon kívül reked, túllépve

a törtetés-világon alapjáraton

zümmög a motor, mégsem

üdít az álom; előkotor akkor

a félelemszivárgás Téged,

a szív dobol, kipattannak a

pillák, erek neonfénye világít,

lidércnyomás a mellre; feszül

inkább az ideg, nemhogy

nyugalmat lelne; tengernyi

áradat hányódó hajója, nincs

liánhágcsó a szakadék felett;

na, akkor, … akkor hangzik el

neved: erőn ha gátat repeszt

a lét időfolyamának sodra.

Az idő sodrásában, Szombathely,

2010. október 15. [61.]

Koosán Ildikó

HERVADÁS

Fehérre festett kerti pad magánya

a tarka közt, ez ünnepi benne;

mágnesként vonz, akár a fény enyhe

hullámverése őszi délutánba.

Hátrál a nyár, maradna is, meg válna,

édes-kesernyés avar illatoz,

naplemente táj; mint a szél lapoz

képeskönyvet: formáját, színét váltja

bokrokon az árnyék csipkeruhája,

fodros mintája ábrándos játék;

késett madárraj vijjogva száll még

a tél elől haza, s hogy megtalálja

nyugtát mielőtt beesteledne,

hervadás nesze ver tanyát a kertbe.

Az idő sodrásában, Szombathely,

2010. szeptember 18. [54.]

Koosán Ildikó

NYÁRVÉGI ÉJ

gazdátlan

simogatások

dideregnek,

lapuló neszek

fel-felriadó

őzei az éjnek,

árnyékfüzérek,

folyondár-

fények...

... elkésett

szélfoszlány

dudorászik,

hamvad a nyár

tűzmáglyája-

lelke...

... egy hulló-

csillag még

felparázslik.

Az idő sodrásában,

Szombathely, 2010.

augusztus 18. [52.]

Koosán Ildikó

HŐSÉGNAP UTÁN

Az alkonyat rég megszökött,

vörösbe bújt a fák mögött,

ütött az éjfél, csendbe már

a hárfahang, a dob, gitár.

Árad a hársak illata,

nesztelen árny az éjszaka,

patak tükrében ring akár

mezítelen a holdsugár.

Eltikkadt menthetetlenül

a hőség is, elszenderül,

reggelre kelve hűs szelek

pezsdítik fel a légteret.

Az idő sodrásában, Szombathely,

2010. július 18. [51.]

Koosán Ildikó

KILÁTÁS

(panorámafotómhoz)

Vándort, aki e tájba lép,

mélyzöld fogadja, égi kék,

vágások, dombnyereg hátán

árnyék, fény enyhe-sárgán,

mozaik szerte-foltjai,

szegdelt kötényét tárja ki

lanka, cikornyás völgye-mély,

fönt sziklacsúcs, s a meredély

szédülős, de hív oda,

csábít a lomb-zöld ritmusa,

és szemben épp a messzeség,

itt-ott fehér, meg tinta-kék

kontrasztján öblös színterek,

makett faluk… s hogy illenek!

E panoráma így kerek,

itt laknak tán az istenek,

szűz álomkép, szigetvilág,

amit a szem, s a lencse lát,

mégis, mégis úgy lépked át,

hogy meg ne törje ritmusát

– ködfátylon ami átdereng –

hullámveréssel ott a csend.

Az idő sodrásában, 2010. május 9. [125.]

Koosán Ildikó

VIDÁM A REGGEL

I.

Víz fölé csalja széles játszi kedve,

delfin jön fürgén versenyt siklani,

napsugár indul május-reggelente

az égbolt csúcsát meghódítani.

Egy csiga félénken házából kiles,

lombot fésül a nyír lenge ága,

fenyves illatoz, ott, lent a rét kies,

rigó kiált az ágperemre állva.

Levél-fonákon szárnyait kitárja

repül, repül sok zümmögő bogár,

s az őrnek, ki az erdőt most bejárja

jó kedvet ad egy frissítő pohár,

szél lengedez átlátszó fényruhába,

új napot köszöntve ébredez a táj.

II.

Új napot köszöntve ébredez a táj,

szél lengedez átlátszó fényruhába,

jó kedvet ad egy frissítő pohár

az őrnek, ki az erdőt most bejárja.

Repülni indul sok zümmögő bogár,

levél-fonákon szárnyait kitárja,

rigó kiált az ágperemre állva,

fenyves illatoz, s ott lent a rét kies.

Lombot fésül a nyír lenge ága,

egy csiga félénken házából kiles,

az égbolt csúcsát meghódítani

napsugár indul május-reggelente,

delfin jön fürgén versenyt siklani,

víz fölé csalja széles játszi kedve.

Vidám a reggel

Az idő sodrásában,

2010. május 4.

[48-49.]

Koosán Ildikó

ÁLMODTAM

Álmodtam?! Átlényegült nyugalom

tárta elém mozaikdíszes ablakát,

belakott zugomat, az ismerős szobát

kutattam át, könnyű volt a testem,

az ajtót, az ajtót kerestem, a kijáratot;

tisztán hallottam minden dallamot

amit köznapok siketszobába zárnak,

erre a fák ősz-vörös talárban járnak,

szivárványhíd, holdsugár-fényterek,

körvonalnélküli árnyak; az ösvény

ami átvezet láthatatlan; ha ideérkezek,

letéphetem arcom barázdált ráncait.

Kápráztató! Mint aki fényre nyit!

Csupa ősmozgás, öröm, lüktetés,

szoborrá formált ábrándok közt a rés

pipitér-sárga rétre tárul, biztos és merész

mélység, magasság, szárnyalások,

megtart a szó, nem gáncsol árok,

lélegzem ezer-szín szénaillatot,

nincs tériszony, sem céltalan napok,

igazi szélcsendes naplemente,

hűs forrás csillámlik kezembe,

s csokorba gyűjtött nárciszcsillagok.

Az idő sodrásában, Szombathely, 2010. május 4. [62.]

Koosán Ildikó

TAVASZ

Láttalak Forrásban Fürdő!

Csendes szavakkal szólítottalak;

vállad felett irigyen keringő

selyemszél-tollú fénymadarak

fölém emeltek, feljebb, egyre

feljebb, hol a végtelen ég szabad.

Lestem szivárványhídon fénylő

arcodat, a tejút csillagporát

érted követtem éjjeleken át,

lázálomtól, – mint aki beteg, –

parti fövenyen hittem léptedet;

hátam megett buja szavakat

suttogtál fülembe, s jó magam

télderes, felpezsdült testben

hajszoltalak átjárhatatlan ember-

rengetegben, hogy aztán egy

rom bérházfal tövén, talpalatnyi

résből nőtt sápadt-zöld levélben

te magad bukkanj váratlan elém.

Az idő sodrásában, Szombat-

hely, 2010. április 7. [46.]

Koosán Ildikó

PERPETUUM MOBILE

Harmatos reggel a csúcson, a völgybe,’

bukkan a ködből tág, messzi határ,

szín-teli fényben, ha tavasz köszönt be

friss öleléssel tar ágat riszál.

Berekben barkaág szürke selyemben,

kíváncsi bimbóból pattan a vágy,

élni az életet mind hevesebben;

nedvében pulzál a rejtett virág.

Perpetuum mobile ritmusa gördül,

haldoklik, éled az örök idő,

gyökér nyer végtelen erőt a rögből

földbe vetett mag, ha rendre kinő.

Miért csak az ember ritmusa gyengül?

Fonnyadó létben a sors foga rág,

kátyúba zökken, kihullva a rendből,

elfagy a bimbó, nincs benne virág.

Az idő sodrásában, 2010. március [118.]

Koosán Ildikó

SZOCIO-MAKÁMA

Rímes próza

Szökve a nagyszavak forgatagából

keresem, melyik utcán, milyen házszám alatt

nyílik a nagykapun lakat, s melyik kapualj

az, ahol kukák körül a tegnapok bűze

töményen terül; ajtót, ablakot díszít a rács,

mert ez a módi, – lelakott börtön, szinte

valódi; – szórt fény csorog szét tehetetlenül

a lefolyó fele, – s vele – a szétszabdalt, foltos

árnyék; – udvarvégen áll még – a kidobott

kályha, – egy kopott virágláda, – színét

kiszívta rég a nap; – a körfolyosórész alatt –

a fal felégett bőre hámlik, – mint tébécés

vázcsont, pőrén kilátszik – a salétromos

tégla, – vakolni kéne, ha lenne rá pénz,

még ma –… Mindegy, hogy ide mikor

érkezem, valakit otthon találok; – esténként

az élők is hazajárnak, kopottas szobákba

szorult álmok – terveit írva-átírva élnek, –

szeretnek, remélnek, – a tél hidege ellen

gondhalmazatba merülve álig; – számol-

gatják, mennyi hiányzik – és mennyi marad,

– az utolsó falat kenyérből egy darab –

nékem is kijár, mert azt, hogy milyen a

„nincs” a szegény tudja csak; – ilyenkor

érzem, hazaérkezem, – „a jég hátán megélni”

apám kedvenc mondása van velem, – és

néha-néha mintha ő is; – mert ahogy

mohos lesz a kő is, – ha sokáig egy helyben

marad, – úgy ég belém egyre mélyebben

napra nap, – az egyszerűség életben-tartó

titka: – az emberség, a tiszta, – filléres

vágyaink teljesülése fölötti öröm; –

csak az életképes e rejtett bűvkörön –

belül, akinek a világ saját befogott

rabja, – érdemeit önlétén belül kutatja, –

s fellelni képes; – nem a másoké, személyes

szemlélet – mutat irányt; ilyenkor

megfoghatatlan – ajándékokkal megrakottan

– indulok vissza, mélyebbre kúsznak a

gyökerek, – élednek tudatalatti fényterek:

– van hely ami befogad, ahová lábadozni,

erőt gyűjteni járok, – csak ez az árok –

múlt és jelen közt ne lenne olyan meredek…

Az idő sodrásában, Szombathely, 2010 [24-25.]