Jaj, miért lettem Ember? Miért nem lettem Növény? Fa, fű, bokor, virág, gomba, vagy zöld morzsalék palástfolt kövön, fán, sziklán, öreg gémeskút vödrön, a kiszáradt kút penészvödrén, a tehénszájaktól, juh-szájaktól, napszámos-szájaktól, koldus-szájaktól hipermangán-émelyillatú favödör kopott részén, vagy tóhínár virágzó redves hálópókszigete dermedt és barnasárga rebegés, vagy zöld békanyál, zöld sáskard-pengelengés, vagy alganyál, moszatnyál zöld szakálla, csomós habja, zöld fan-szőrzete, öreg, kátrány-dunyhás, lukas, töredezett-fogsorú szájként tátogó csónakok, ladikok, halgyűjtő bárkák, vén tavi, folyami, tengeri hajók alján, a fenék-külső éles, vagy tompa domborulatán? Miért nem lettem Növény? Kaktusz, nárcisz, tűzliliom, pálma, vadrózsabokor: sárga hártyacsillag vízszintes koronájú piros termés-szívek háromdimenziós növényi galaktika-bokra, hajnali tűzben csipkebogyó-tűz hajnaliság. Tűz, tűz, tűz, virágszűz növénytűz, zöld-pikkelyes száron fehér liliom-kürt- ágaskodás, gyönyörű illatpokol, kábító asszonyhüvely-szagtébolya fölmagasodás. Miért nem lettem Növény? Akkor nem lógnék itt, mint lószájból kivágott óriás vörös lónyelv a hentesüzlet ezüstszürke vasfogasának vastövisére szúrva. Halál-loholásban, halott-timsógyászban sós-keserűen, szelvényes, szúró-ollós, ízelt-cső skorpiófarokként a nyelvhát felé fölpördült nyelvheggyel. Ó, mit gondolhattál te ködkép-szívű álmodozó racionalista materialista XVIII. Századi francia filozófus, filozófus-költő, racionalista látnok, materialista megértés-vágy, te nagy-vers-szépségű anyaghit és menekülés, Julien Offray de la Mettrie, amikor "Az ember, mint növény" című csoda-könyvedet írtad, te szegény, szegény, okos és álmodozó szomorú angyali ember-tünemény. Növény-Tündér az elmúlásban, hit az anyag-ámulásban, gyász az anyag-szerelem tündér-képletében. Miért lettem Ember? Szó-kevés és szó-sok teremtés-állapot, hogy végül úgy lógjak a vastag hentes-szög fogason, mint egy megnyúzott ló, szaruval töltött lefelé fordított szarukehely patákkal és fogain óriás, sárga halotti röhögése, mint a fölszeletelt, csipkésre- hegyezett sárga pécitök vigyor-koszorúja, fehér bélhabos, dűlt-sírköves levegő-harapása! Miért nem lettem növény: pipacs, tulipán, százszorszép, gőgös rózsa, árokpartok, tószélek, vasúti töltések szegénység-virága, növényi proletár-virágzás, szelíd, kúptompa-alakú dombok borzongó és derengés-néma virág-lepedője, mintha gigászi tevepúpokat nőtt volna be szerény szegénység-virág, büszke koldus-virág, virág-koldus reszketve a kőbánya titáni mozaik-szilánk-hasáb-csipke-kőrügy szikla-pajzsa alóli napfény-fuvallat langyos remény-aranyában. Miért nem lettem fű, fűszál, kalászos, leveles, madárcsőr-hegyes zöld fű, zárt zöld fölfele- iramodás, szelíd fű, kalászos tiszta fű, kaporfű, csalántűz hólyag-csók szőrös és bársony-darázs-szúrás csipketenyér-levele, mintha az a zöldcsipke tenyér-levél millió darázspotrohból kiszúró darázs fullánk-sivataga lenne, zöld növényi düh-csók, védekezés méreg-döfése, gyűlölet-mirigy méreg- zacskókkal a potrohvég fullánktűinek potroh-szelvényszívcsücsök állati hústakony-puttonyában. Miért nem lettem fű, fű, zöld fű, testemben kapilláris-vékony közlekedő-edények hajszálér-hálóbozontjával, amiben megállíthatatlan víz-liftek szállítják fölfelé és oldalt-szét az édes-tiszta életfolyadékot, a feszítő könnyek víz-páfrányait, és fénycsók-dinamók, fény-robbanómotorok a napfény klorofil-csókját teremtik, fénydugattyúk, fény-izzáscsók mámor-motorai dolgoznak, az életért, mint a Szent Áldozat! - /Juhász Ferenc Pacsirta a szívben - Kossuth Kiadó, 2008/
Nem udvariatlanságból hallgattam idáig, hanem elutaztam kicsit. Igaz, volt netem, de a hibaüzenet-frissítés-hibaüzenet kedvemet szegte. Örülök, hogy szívesen nyitsz be/meg!:-) Régóta formálgatjuk egmást az ideírókkal és az ide-nem-írókkal. Szeretek más szemével rácsodálkozni dolgokra, s már a te szemeddel is láttam sok-sok érdekeset, noha magamtól elmentem volna mellettük.
A TETT S a rózsák ott kinn, az esőn. Ne vágd le, kértem. Nem maradnak meg, mondta. De amikor olyan szépek ott ahol vannak. Ugyan, mind szépek voltunk egyszer, mondta, s levágta s ideadta őket a kezembe. - fordította: Gergely Ágnes
TÉL A hó most elterül a földön és még több hó száll le rá - vörös sárrögök tartják össze a régi hórögöket
Ez a tél - zöld bőr-levelek rozettái az öreg sövénynél, és csupasz fák rajzolják be az eget
Ez a tél, a tél, a tél, zöld bőr-levelek, lándzsa formájúak a hulló hóban - fordította: Kodolányi Gyula
** TÉLI CSÖND [WINTER QUIET]
Test testen, száj szájon, ezüst pára fekszik a kifehéredett füvön hátul a fészerek mellett. A törpe fák félszegen táncolnak hozzá, lábujjhegyen forognak; a nagy fa mosolyog és elnéz a levegőbe! Fojtott izgalomtól feszülten lesik a sövények, hogy görbíti sajgó vállát a föld az önkívületnek. - fordította: Kodolányi Gyula
TÖKÉLETES PUSZTÍTÁS [COMPLETE DESTRUCTION] Zimankós volt a nap, a macskát eltemettük a hátsó kertben, aztán gyufával
meggyújtottuk a vackát. A bolhák, túlélvén földet és tüzet, halálra fagytak. - fordította: Kodolányi Gyula
ÁPRILISI EMLÉK [MEMORY OF APRIL] Szerelem, mondod erre is, arra is: Nyárfa rojtok, fűzfa indák fésülik az esős szelet, csiling meg csöpp, csiling meg csöpp - szétsodródó ágak. Eh! Errefelé szerelem még nem is járt. - fordította: Várady Szabolcs
/William Carlos Williams Amerikai beszédre - Európa Könyvkiadó, 1984 (3., 4., 5. vers)/ Képek: http://www.d-log.info/
Az írnok naplója(részletek)De az írástudatlan rabszolga, ki engem legyez, vállam fölé hajolva ismeretlen nyelven olvasni kezd.
( )
Tízezer harcos a fejemben,
tízezer kézműves, tízezer fellah,
tízezer kereskedő. De költő csak egy.
( )
Bizonyára van valami,
van valami.
A piramis zárt kapui.
Fáraó, gyolcsaidban, ékszereidben, beolajozva,
nem tudod, negyven évszázad alatt
hitvány halandók gyűlnek köréd,
megszámolják fogaid, bordáid,
megszabják orrod görbületét,
hímtagod ívét.
Ahogy te is, kutattam az eget,
szemléltem a sivatag káprázatát,
ahogy te is, elgondoltam:
bizonyára van valami,
van valami.
Ahogy te, én is meghalok.
( )
Csepp voltam a tengerben, tenger
voltam, ki cseppet őriz.
( )
A földön guggolok, sebeimet
vakarászom egy cserépdarabbal.
Unokafivérem, Jób már a trágyán
A földön guggolok, mint egy
megkönnyebbülő kutya,
fenséges Neb, könnyű neked a felhők közül
végigmérni engem.
( )
Régészek,
íme Byblos romjai, íme
Jerikó bástyái,
Dugaszoljátok fületek, a trombiták
még szólnak. Jeruzsálem,
ha elfelejtelek, száradjon el a nyelvem.
És te, Tenochtitlan, és ti, Hirosima,
Karthagó, Babylon, Drezda.
Keressétek régészek, keressétek buzgón
a húsz sesterciust, mi kezembe volt,
és a hamvába hullt nefelejcset.
( )
Hiszed, hogy birtokolsz, semmid sincs.
Hiszed, hogy haladsz, nem mozdulsz.
Hiszed, hogy ott vagy, elkerülsz.
Hiszed, hogy lakozol, átjársz.
Hiszed, hogy lezárod, elkezded.
( )
Hic et nunc. Életeim utolsó dátuma.
Az előzőkről már semmit nem tudok,
a következőkről mit is mondhatnék?
Emlékezz! Sejts! Láss jövőbe!
Megszületve elfeledtem mindazt,
amit megtanított nékem a halál.
( )
Ne beszéljünk a másikról, még ne.
És milyen másikról? Férfi ő vagy nő? És
melyik létezésben? Megosztottam
gyakran a kenyeret, az ágyat,
voltam nyíl vagy tegez. Naia
te vagy a középpont és én a kör. De
soha tested nem lélegzett leheletemből,
soha leheleted nem keveredett az enyémmel.
Te te maradsz, én meg én.
Kivéve néha.
Néha.
( )
Tudni kell
mindent elveszteni, önmagad is,
önmagad emlékét is. Elhagyni a
helyet, kilépni az időből,
elvetni a kétes ruhát, eldobni
hat kártyát, elfogadni,
hogy a hetedik a maggal együtt elrohad,
hogy a folyóvíz mindent befed,
hogy a nap kiszárítja a vizet,
hogy a sivatagi szál letörli
nyomát a homokról.
( )
Ma pontosan tizenegyszer
öt évet éltem és tizenhárom napot.
Nem számolva korábbi ezer létezést.
Nem számolva tízezer jövendő életet.
Tizenegyszer öt éve próbálom
megtalálni aki voltam,
elfogadni aki leszek,
azzá válni aki vagyok.
( )
A kút mély vizében
szemlélem vonásaim.
A puha áll apámé, a finom
szálú haj is.
A girbe-gurba ajkat egyenest
anyámtól kaptam.
És e nagy homlokot kitől? És kitől
esetlen mozgásomat, balga járásomat?
Szívem folyója sok forrásból fakadt.
Mégis, én én vagyok,
én, ahogy az egész mindenség
elképzelte,
a jelen kockázatban,
az aktuális mesében,
az alakuló valóban.
( )
Végtelenségig ismétlődő tükör:
a nap ragyog szemünkben, mint az állatok
szemében,
mint minden egyes harmatcseppen.
A hold is tükröződik szemünkben
és a régóta halott csillagok
és az örökké teremtődő világ.
Mindenki magában hordja a Mindent,
egyben talán a Semmit is.
( )
A néma háziállatok,
és türelmük és bizodalmuk a
gazda kezében. És kegyetlen
sorsuk.
Az anyja mellett tébláboló bárány,
ha a napsugár cirógatja,
a kés árnyékát látja már?
( )
A bolond lakja a jelent,a bölcs a végtelent.Azt mondom, a jelen nem létezik,tegnap s holnap közt haladunkpókszőtte fonálnál finomabbfonálon,tegnap és holnap köztcsak lélegzetnyi tér.Nem, a jelen nem létezik,csupán egy fal, mi rajtunk áthalad,míg rajta át nem haladunk.
( )
Írnokod vagyok, Fáraó,
de a Mont Cassin-i bencés is én vagyok,
tekercsre írom a holtak nyelvét,
a Bodh Gaya-i sáfrányruhás ember,
ő cirkalmazza a nyolc nemes utat,
a fekete boszorkányt, ki jeleket magyaráz.
Hohenstaufen krónikása vagyok.
S a Plantageneteké, a legősibb
skandináv éposz dalnoka.
Az emberek pártjának titkára vagyok,
feljegyzem az érkezést, indulást,
a Danaidák hordójának könyvelője és
Sziszifusz munkájáé. Isten ostorának
kriptográfusa vagyok,
száz népirtás történésze,
a fájdalom levéltárosa,
a csönd nagy emlékírója.
A homokra író Jézus vagyok.
( )
Mesterem szavak mérlegelője.
Azt mondja: a fehér lappal semmi sem ér fel.
A tinta bepiszkítja a papiruszt.
Mesterem, így igaz.
Tekercseim porrá lesznek,
írásom elmosódik.
Szerepem mégis a dolgokat megnevezni.
Tartsanak bár egy napig vagy ezer évig.
Megnevezek tehát vagyok.
Mikor valamit megnevezek semmi sem létezik,
mondom magamban,
de hiszem, hogy létezem.
(fordította Ferenczi László)
Hallani a szél vallomását, ahogy formát kiván magának,
hogy megismerjék akkor is, ha hallgat,
s behatolhasson, méheként, a rózsa selymes szivébe,
nem módosítva benne lágyan rendezett álmát.
(fordította Rónay György)
- A mesék úgy kezdődnek, hogy hol volt, hol nem volt, aztán folytatódnak valahogy, amit már a gyerekek sem hisznek el, de szeretik hallgatni. /Tar Sándor/
* Adrienne Rich: SÖTÉTEDÉS UTÁN
AFTER DARK
I Lassan elalszol, és én ülök és csak nézlek vén életfa, öregember, halálodat kívántam, most nem riaszthatlak föl...
A fonográf tűje a végső barázdán surrog körbe, porrá őrli a szívem. Az a szörnyű lemez! Hány éven át
recsegett a fülembe, mindenütt, idegen nyelven is, újra meg újra: Én jobban ismerlek, mint te magad... Én
jobban ismerlek, mint te magad... Ismerlek... Ismerlek... míg el nem sántikáltam, kiszakadt gyökeremmel...
Elnémultam egy évre, új húst szereztem, új bőrt, gyerekeket, dadogva szólni próbáltam, s rá se nézni
a falon fakuló "mene tekel"-re, aztán egy szép napon ráébredtem: a te lányod vagyok. A vér szentséges méreg.
Most harc nélkül kitérsz. Megfojtani csak azt vágyunk, ami fojtogat. Most, gyökeremtől koronámig élő,
mit nem adnék - mit is? - ha feledhetném: vége köztünk a harcnak. Mintha a két kezem közt tartanálak, és egyre zsugorodnál.
Ha az agyad kihagy, s nem förmedsz rám: kapkodok, összevissza, a világ súlyzsinórja leszakad, egy ablak mennydörögve
lezúdul. Én megyek a fáskosárhoz, s egy gyújtóst keresek, hogy kitámasszam vele az ablakot: újabban óvom a világot.
II S most tárulj, tömlöcajtó! Ó, föld alatti fogság! Egy sírban kuporogtam, vájtam érted a földet,
s ajkam haraptam, ki ne csússzon rajta: - Drágám! - azt hittem, itt találnak majd rám, ülő helyzetbe, öszeaszva,
hajam gyökérként fut széjjel, ölemben szilke szilánkjai, kifolyt olaj - füstbe ment áldozat -, s mellettem a te múmiád hever.
Nem, nem, ki innét! Még ott fut a halódó szilfasor (nem soká látni mását) s még valami - fű és víz -,
egy fénykép - régi álomé -, ülök melletted, s nyaggatlak, ha úgy tetszik, hát bölcsességért, míg a partnak ütődve
halad a lassú bárka. Pipacsok izanak a félhomályban, mint füstölők, azt hiszem, alig látsz már,
de - és ez már álom - rettegésed kilobban, a víz fölött eloszlik, kezed végre nem remeg a kezemben. - fordította: Rakovszky Zsuzsa
/Amerikai költők antológiája - Európa Könyvkiadó, 1990/
Addig is: - (...) És én éppen a gyűjtőkben véltem felfedezni azokat a méheket, hangyákat, akik képesek e káosz, szemétdomb, lerakat újraszervezésének első, alig észlelhető mozdulatait megtenni. Az Egész, amely már ki tudja, mikor, eltörött, az állandóan leomló, lerombolódó Egész fantomfájdalma vezérli a gyűjtőt. A fejében akárha létezne valami a mozaikkészítő fordított vázlatához hasonló tervrajz. Szitás Erzsike később megküldte nekem Benjamin Kirakom a könyvtáramat című írását (és W. Benjamin Berliner Kindheit um Neunzehnhundert című könyvét, amelyben végre látni valamit W. Benjamin játékgyűjteményéből is). E tanulmányban olvasom Schein Gábor fordításában: Minden szenvedély határos a káosszal, a gyűjtőszenvedély az emlékek káoszával. Sőt többet mondok: a véletlen és a sors, amely beleszövődik az elmúlt dolgok felidézésébe, e könyvek megszokott összevisszaságában érzékelhető... Ezért a gyűjtő léte a rendetlenség és a rend szélső értékei között feszül dialektikusan. És most, hogy a szobában mindezt próbálom összeírni, úgy érzem, máris fogódzókhoz jutottam üdvözlőbeszédemet illetően, annál is inkább, mivel Danilo Ki barátja, a nagy festő és teoretikus, ejka egyik fő területe volt a szemétdomb leltározása, e témában készült fehér festményeinek korunk legfontosabb képei között a helye. Nem véletlen lett éppen Lerakat Ki posztumusz könyvének is a címe. De térjünk még vissza W. Benjaminhoz, aki a tárgyakhoz fűződő rejtélyes viszony mibenlétét taglalva így folytatja fenti gondolatait: ...egy olyan viszonytól, amely nem funkcionális értéket, tehát a hasznosságot és használhatóságot tünteti ki, hanem a színhelyet, és ezt a színpadot tanulmányozza, szereti, ahol a dolgok sorsa játszódik. Ez a legvégső igézet, amely beteljesedik a gyűjtőn, ez, amely az egyes embert bűvkörébe zárja, ahol azután, amíg az utolsó borzongás - a birtokbavétel borzongása - végigfut a hátán, megmerevedik... A kor, a táj, az előállítás, a korábbi tulajdonos - az igazi gyűjtő számára minden könyv esetében egyetlen mágikus enciklopédiában találkozik, amelynek összessége maga a tárgy története. Itt, e vékony földsávon a nyomára akadhatunk, hogyan válnak a nagy fiziognómikusok - hiszen a gyűjtők a dologi világ fiziognómusai - sorsfejtőkké. W. Benjamin, lám, már Borges egyetlen mágikus enciklopédiájáról beszél. Én tartottam kezemben egy-két ilyen egyetlen mágikus szabadkai enciklopédiát: az eredetileg Milkó Izidor tulajdonát képező egyik Velence-könyvre gondolok, valamint Csáth illuminált orvosi naplójára például. Hihetetlenül izgalmas, ahogyan a semmis dolgokat gyűjtő ember egyszer csak elkezd szakosodni, sorba, szériába kezdi rakni a felhalmozott dolgokat, megszállottan kutatni kezd a hiányzó darabok után. Bár, számomra, sokszor izgalmasabb ez az előző, káosz-állapot, amikor még a porcelán éjjeli, a kardbojt, az utcatábla, legyező, a félkarú kaucsukbaba, a volt államelnök drágán berámázott képe, a régi orvosságos tégely, a bélyeg és kártya, a levelezőlap, az előző államalakulat térképe (amely ilyenkor még olcsó, most kell tehát elkezdeni azt is gyűjteni) és a kínai doboz egy halomba van hányva. Én magam például közelebb érzem magam a guberálóhoz, a lomtalanítóhoz, (...)
stb... Elnézést, de elfáradt a kezem. 323-325. o. - /Tolnai Ottó A pompeji szerelmesek Fejezetek az Infaustusból - Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2007/
***
Wehner Tibor: A JAPÁN TŰZOLTÓK
Magángyűjtemény
Rendezgetem a gemkapocsgyűjteményemet. Egyféle van.
(1978)
/Forrás: akitől kaptam. Remélem, nem orrol meg rám, hogy betettem. Szeretettel gondolok rá./
Születtem 1946-ban, 1968-ban és 1990-ben Budapesten, Kelet-Európában és az Európai Egyesült Államokban, értelmiségi családból. 172 cm magas vagyok, szemem és hajam színe sötétbarna, orrom egyenes, két fogam hiányzik. A bölcsészkaron megkezdett egyetemi tanulmányaim hamarosan félbemaradtak, mert más dolgokra kellett koncentrálnom. Eddigi önéletrajzom csupán embrionális reminiszcencia, mely ennélfogva nem viseli el a nyomdafestéket. A "művészet"-nek nevezett totális tevékenység mellett pillanatnyilag főleg a szivar érdekel.
A többiek nevében is köszönöm az ajánlót! A sors keze, hogy azon a héten éppen a fővárosban tartózkodom. Állítgatom össze a programot. Magyar vers=magyarság-vers? Döbrentei Kornél összes verseit még nem olvastam, a többiekét már igen. Érdekelne, mely költemények hangzanak el. (Tippelgetek.) És milyen jó játék! Téma: magyarság-vers. Melyik költő melyik költeményét hoznád? 90 percbe sűrítsd be! Már most fogom a fejem, hányféle szempont alapján lehetne válogatni.:-) (Nálam benne lenne a latinul író J. P., B. B., az ő édes hazájával, Zrínyi, aki írt pennával magyarul és a szablya élivel is... stb, stb, stb...
Szóval. Senki nem fogja elhinni, hogy nem vagyunk együtt sülve-főve!
Újfent olvasva a sorokat, megint csak megríkatsz... Vesztedre, mert mindjárt olyan szentimentálisakat írok ide, hogy csak lesel... Természetesen visszafogom magam, Baba. (több okból is) Mert te nekem Baba vagy. Tudod, hogy névmániás is vagyok. S azt a képet, melyet magamban kialakítottam rólad - : egy ..., ...., ..., ...., stb. valakiét, számomra a babás nicked testesíti meg.
Sarkvidéki hisztéria - mediterrán köntösben:-) Találó - és megtisztelő. (Mások meg valószínűleg imádkoznak, hogy a kitörésektől ments meg, Uram, minket!)
Köszönöm, Baba!:-) Fogok válaszolni mindkét helyen, de most temetésre indulok. Egy utcánkbéli bácsikáéra, afféle ezermester volt, sokszor javított nekünk is ezt-azt. Viszont nem tudom, meddig vagy ma gépközelben, és szerettem volna, ha tudod, olvastalak. A többit később. Addig is ölellek.
Talán ide kellett volna rögtön írnom, nem a kedvenc képekbe. Tudod, mi az igazság?
Hogy szentimentális hülye vagyok. Soha nem felejtem el, azt a napot, amikor kinyílvánítottad értem és (kicsit nagyképűen hangzik magammal együtt említeni...) Hajas Tiborért a véleményed.
Bocsánat, de míg élek ezt megemlegetem.
Halálomig még lehet, hogy fogom párszor, ha mindketten fórumozunk.
Életem legfontosabb visszajelzései közé tartozik a Tiéd.
Szeretnék hozzád hasonlóan viselkedni, egy hasonló szituációban.
Mint a vadász, ki futva kimerül, és látja már, hogy megszökött a vad, s lihegnek a kutyák körös-körül, leül piheni ott, hol árny akad: így egyszer - mint ki hasztalan szaladt - vadászat után én is pihenék, a nemes vad megfordult ezalatt, hogy szürcsölje a forrás hűs vizét, s ott megállt, szelíden nézve szét, nem menekült, jött bátran közelebb, míg megragadtam remegő kezét, s szorosan rátettem a kötelet. Ilyen vadat nem látott senki sem, hogy tőrbe csalják, tűri szívesen.
Úgy hullajtottam rád harmatom, mint enyhe rongyot nedves homlokodra. Ahogyan bennünk a világ keletkezett az ősi szobrászkés alatt.
Mint széttépett hám, ám a fájdalomtól felállni nem tudó ló duzzadt nyakán: óriás, de észrevétlen. Nehéz, ha van, nehezebb, ha nincsen. Úgy, minden koppanás rejtett roppanás koponyádon. Lám, én így szereztelek. Lám, én így szerettelek.
Jelen vagy. Rezgő szederág, tekergő inda agyad peremén. Az éltető szeletek, akár a fekete, fodros buggyanás a levelek alatt. Mint a teremtő akarat. Akár repedt kenyéren a dér. Hullik lassan már a vér, feszesre motozlak.
"Semmiből"
- Túl rövid ez a vers. Egyetlenem. Évezredes hagyománytiszteletek formálták ilyenné. Ízét nem mérsékelik mr fűszerek, ám szépségét szó kifejezni képtelen. Egyetlenem, túl rövid ez a vers. Ujjunkkal, ha kell, bármikor körülfuthatunk méretein.
- Ó, milyen kietlen föld, zord idő. Szűntelen váltják bogaraikat az egek. És beindulnak a pajzán hajszál-szivattyúk. Csak ezeket az árnyalattal sötétebb, aprócska mirigyeket sajnálom. Itt is, ott is felbukkannak húsunk talaján, és lám, mind biztosabb - hiszen éppen bizonytalanabb - technikával riadozunk immár.
- Egyetlenem, csak száraz ürüléket emelnek a szelek. Mint friss mélyszántáson a varjak, eltűnnek majd a hantok mögött. És szétverik a rügyek megfáradt testüket.
Egyetlenem. Figyelsz-e egyetlenem e néhány lehetséges változatra. Mielőtt bármihez is fognál, figyelsz-e. Kijelölöd-e magadnak figyelmed legvégső határait, melyeken belül szabadon mozoghatunk. Egyetlenem, mindenkori egyetlen biztos fedezékem, világkék gyalázatom. Koponyád virágkoszorúkkal övezem. Bűneidért vezeklést vállalok. Kezdek hét napos bőjtöket. És mindezt miért.
(Fanszőr-fészkeket borzol a sötét. Duzzadnak a herék munkában megkopott combjaink melegén.)
- Féllek, mint próféták isteneiket. Egyetlenem, tapintsd ki versem biztos pontjait, billentsd ki egyensúlyából végleg világom.
Ami a múltba átmenthető
Kijelöljük magunknak a világot. Sötét enyv-szemekkel bámul és tátong, még feketébb az éjben az üreg. Nyálkás tenyér, mint ablakhasadékon a reggel, besurran résein a tervszerű enyészet
Serkenő hantok a talaj, rebben az eledel az ős-humusz megmunkált agyán. Íme, trágya a testnek. Ritka világost követ a vakság.
Unos-untalan honra találunk: csak vesztünk, vesztünk végtelen. Furcsa szél röpköd. Furcsa kis állatkák nevelkednek. (Így változom.) Érezzük magunkban a rést, köröttünk enyhén recseg a tüdő. Ellep a penész. Homlokunk mögött kiöl minden nedvet az ész, mintha saját magának gyümölcse lenne. És vigaszul innen nyerné az erőt. A hőt. - Ha most különböző helyzetekbe képzelem magam: mekkora megrázkódtatás is tudatlanoknak egy újabb ismeret.
Új ismeretlenek
Leírhattam volna már, bár írhatnám ezután is. Megvívja minden örökkös ősi harcát, keménnyel a lágy, nehézzel a könnyú...
A part a víznek, partnak a fák a martaléka. Zúzza tárgyait a tér és a teret a tárgyak. Hol abbahagyni? Hol abbahagyni?
Felfeslik az ósdi felület, fölsejlik a nyers. Más tartalom duzzasztja immár a formát. De, ha rejtett aklod nyitva felejted, égre száll állat-bokraid füstje. És minden újra ismeretlen.
Főúr, fizetek!
Írja: 35 elfuserált évem, egy tál lencse, bizakodás, meg egyéb. Volt azután még fehér sár a téren, pofonok... S gumibot - de nem az enyém!
Kartávolban tőlem - hittem elérem - szemszáj-ingerek, és más fejlemény. Kiátkozástól hígult a vérem, méreg tenyészett pormacskák helyén.
S akadt durvaság minden mennyiségben, koholmány, felbérelt hamis tanú. (Félmarék arany - akárhány karát!)
Érvénytelen szósz csak mindez az égben De desszert helyett valahol meglapul: szeretteim és 12 jóbarát.
S a rózsák ott kinn, az esőn.
A hó most
Zimankós volt a nap,
Szerelem, mondod erre is, arra is:
A mesék úgy kezdődnek, hogy hol volt, hol nem volt, aztán folytatódnak valahogy, amit már a gyerekek sem hisznek el, de szeretik hallgatni. /Tar Sándor/
Edmund Spenser (1552 - 1599 )
"Semmiből"
Főúr, fizetek!