Finomabbnál finomabb szendvicsek, hűtött üdítő, (egy idő után dühítő) professzionális légkondicionáló, valamint kellemes muzsika és a legfontosabb kellék a barátok! Mindössze ennyi szükséges, hogy zökkenőmentesen fogyasztható legyen háromszáz kilométer…
Megérte! Jelentem feltöltődtem!
Látni az anyák napján meglepetésszerűen betoppanó fiút fogadó könnyes szemű édesanyát, (a barátom jókedvét, akinek majd ötvenévesen is dukál a drága pici fiacskám megszólítás), látni és érezni azt a szeretetet és szellemiséget, ami már mifelénk a nagy világvárosban, - amire oly büszkék vagyunk néhanapján - már csak nyomokban és csak a mikrokörnyezetünkben érezhetünk, látni az odafigyelést, a tiszta, repedésmentes tükröket, az egyenes gerinceket, látni és tudni, hogy a kicsin helyeken (sajnos egyre kevesebb van belőlük) még ha nehezen is, de lélegzik a magyarság…, szóval felemelő érzésekkel tele bírom a következő pár hét, hónap viszontagságait.
Tuzséron van egy (még NB2-es) focicsapat, akik tisztelettel várták a nagy Ferencvárost!
A jobbhátvéd szombat este szomorúan közölte felderítőinkkel, hogy nem tud meginni egy sört sem, mivel holnap játszania kell… Munka után pihenni tért…
Tuzséron van egy baráti társaság, akik lokálpatrióták, szeretik és tisztelik egymást, büszkék rá, hogy tuzsériak, büszkék arra, hogy tartoznak valahova. Szeretik a focit, legyen az jó vagy rossz. Gondolták, hogy nevet adnak maguknak és együtt fogják elkísérni szeretett csapatukat, mindenhová, legyenek akár a Tisza csoportban, akár az álmok földjén az nb2-ben.
Mindenki ismer mindenkit, a játékos a nézőt, néző a játékost, nem is csoda, hogy egy irányba húznak azok a bizonyos evezők.
Az egyébként igényes és szép egyenpólók és pulcsik (a magyarharcos divatot követve) és a Kruj féle sálainkat kenterbeverő nyakbavalók csak tovább erősíti az ideológiát.
Barátság, Tuzsér, Magyarország!
Nincs féltékenykedés, nincs kivagyiság, nincs szereplési vágy. Nincs susmus, a másik háta mögötti degradáló szóbeszéd, nincs ellenségeskedés. Ott nem az egyéni érdekek érvényesülnek, hanem a közösségé. Nincs szereptévesztés, nem tudom, hogy csinálják, de az igazi szurkoló szurkol, a néző nézi a meccset, a játékos meg munka után egyenlő partnere egy profi focistának. Mindenesetre példaértékű és elgondolkoztató!
Valami ilyesmi lehetett nálunk a húszas években. Kár, hogy nem éltük át személyesen. Nagy kár.
Köszönjük Vikingek! Jómagam és a kiránduláson résztvett 12 öregecskedő, folyton nosztalgiázó marginalista barátom nevében kijelenthetem, hogy az a bográcsgulyás és a körítés többet ért bármely három pontnál…
Amúgy szerencsésen hazaérkeztünk a ferencvárosi valóságba. Jelentem itthon vagyunk!
Még lélegzünk, igaz, hogy újabb léket kaptunk, mivel a legénység közül valaki – persze egész véletlenül, és hangsúlyozom, hogy nem előre kitervelve, csak úgy hírtelen felindulásból, legalábbis a kommunikáció ezt támasztja alá, ugyebár - újabb lyukat ütött a hajófenékre, egy másik matróz pedig, biztos, ami biztos alapon letépte az orrvitorlát…, nyakig vizesek vagyunk, miközben jajgatva üvöltöznek, hogy vihar van és süllyedünk…
Kalózok. Pffff…
Amúgy kétségetek ne legyen, nem mi fogjuk elhagyni a hajót!