A halogatás.
Pató Pál úrnak érzem magam. Vannak olyan feladataim, amit már fél éve, hogy minden vasárnap este felírok magamnak, hogy na akkor a jövő héten. Az nyilvánvaló, hogy az ilyen tologatott elintéznivalók egy része nem is annyira fontos, lehet hogy soha nem kellene megcsinálni, nem dőlne össze a világ, de megfigyeltem: minél jobban húzok-halasztok valamit, annál nehezebb megcsinálni és ha egyszer végre tényleg nekidurálom magam, utána csak nézek: úristen, mi a fenét halogattam ezen a negyedórás munkán ilyen sokat.
Folyamatosan gyűlnek a virág- és zöldségmagok. Amikor megjelennek, bevásárolok, aztán addig halogatom a kiültetésüket, mire késő lesz. Na majd jövőre. De kost van a jövőre, februárban megint vettem 4-5 tasakkal, pedig még vannak tavalyelőttiek is. Sőt, levendulából van három zacskó, amit még az előző kertemben akartam elültetni. Ahonnan öt éve elköltöztünk. Itt meg azért nem ültettem el, mert inkább vettem palántát és azt ültettem a rózsák közé.
Félelmetesen csökken a fizikai állóképességem. Ma még rövidebb idő uitán kellett elállnom, mert egyszerűen nem bírom. A héten sétáltam egy kilométert, közben beszélgettem valakivel és meg kellett állni, mert elfáradtam.
A derekam miatt félbe kellett hagynom a kerti munkát. Tegnap lenyírtam a füvet, amit a fűnyíró üzembe állítása előzött meg. Azzal meg a szerszámoskamra és a pince rendezgetése is együtt járt.
Tavaly még egy szuszra le tudtam nyírni a füvet, tegnap már kétszer meg kellett állnom pihenni. Annál viszont nincs felemelőbb érzés, amikor látom: a kert meghálálja a munkámat.
Bejöttem egy kicsit, leültem a net elé és körülnéztem az indexen. A legnagyobb élet a politikában van, hát elképesztő, hogy egy csomó ember ahelyett, hogy a természetet, a napfényt élvezné, inkább a szobában kuksol és láthatatlan emberekkel veszexik.
Ma este pezsgőzni fogunk, bár attól tartok, előre iszunk a medve bőrére. Az szinte tökmindegy, hogy ki győz, nehéz négy év következik. Már amennyire beengedem az életembe, az életünkbe a politikát.
Az ilyen fej-fej melletti eredmény nem jó, mert egyfolytában keresztbe fognak tenni egymásnak, aminek az ország issza meg a levét. A két vezető párt között szinte minimális a különbség, hiszen áldott jó emberekből áll, akik a köz javaiból soha egy fillért sem.
Talán ha a mostaniak veszítenek, akkor jön egy olyan menet, mint az utolsó amerikai elnökválasztást követően: perek sorozata, csalások felemlegetése és hasonlók. Viszont a kampánynak vége és nekem ez a legfontosabb. Nagyon untam, hogy bárkivel találkoztam, azonnal nekikezdett szidni a másik pártot és engem igencsak bosszant, amikor féligazságokat, meg kampánydumák papagájszerű ismételgetését kell hallanom olyan emberektől, akiknek annyi közük van a politikához, mint mezei nyúlnak a ballisztikához.
Kerültem a találkozásokat az ismerősökkel, mert nem akartam állást foglalni, nem akartam elmondani, hogy én kire szavazok és miért, nem akartam sem bokrosozást, sem kayaibrahimolást hallgatni.
Ennek talán most vége.
Holnaptól néhány dolgot másképp kell csinálnom, mert valami nem működött az elmúlt hónapokban. Elkényelmesedtem, átmentem patópálba, vagy mifene. Elúsztam a dolgaimmal és erre egyre több és egyre ijesztőbb jel utal. Amiket még felsorolni is félek.
Változtatni és változni kell. Hogy a dolgok jobban menjenek.
Nem volt könnyű ez a hét, és talán még nincs is egészen vége.
Nem értem magam, hogy tudok néha patópáli mélységekbe süllyedni. Én, aki vezetőként azt hirdettem, hogy "tervezem az életemet és élem a terveimet". A hullámok már nemegyszer összecsaptak a fejem fölött, de mindig könnyen vettem és a legnehezebb időkben is képes voltam szarni az egészre mondván: egy életem van és a jó közérzet (=háromnegyed egészség) mindennél fontosabb.
Mára eljutottam oda, hogy már nem is írom össze, mi mindent kellett volna már két hete megtennem. Minden fronton irtózatos a lemaradás és szörnyű rendetlenség van körülöttem. Ma megfogadtam, hogy addig nem fexem le, amíg el nem jutok az íróasztalom lapjáig - ez a papírhalmok felülről lefelé történő felszámolását jelenti - és most már kételkedem magamban. Nem fog menni. Holnapra mégsem hagyhatom, mert a kert is vár.
Hmm, nem jött be.
Le is léptem szinte azonnal. A tulaj szerintem még most sem hiszi el.
Kedden reggel egy rakás cuccal mentem be, azt kora délután már pakoltam is vissza az autómba.
Szép teljesítmény lett volna tőlem, ha maradok, de öreg vagyok már ahhoz, hogy elviseljem az eszetlen kapokodást és úgy tegyek rendbe egy vállalkozást, hogy közben a szereplői el akarják kerülni a dominanciámat, és jobban vigyáznak arra, hogy ŐK mondják meg, mi történik, mint arra, hogy működjenek a dolgok.
Ami nagyon meglepett: a másfél nap alatt azért volt három olyan apró akcióm, ami akár maradandó is lehetne. Ma délelőtt nekem kellett ezeket rájuk tukmálnom, mert azt hitték, hogy nem használhatják a két ötletet, és nem alkalmazhatják azt az egyébként igen értékes kollégát, akit odavittem - mert az az enyém.
A "főnököm" a bejelentést követően azt kérte, hogy aludjak rá egyet, ne hamarkodjam el, majd azt mondta: nem gondolta, hogy az első nehézségtől megfutamodom.
Valóban megfutamodtam? Talán igen. Ha ez gyávaság, akkor vállalom. Mindennek van haszna és van ára. A temetők tele vannak bátor emberekkel, akik nem futamodtak meg és akiknek bizonyára igazuk is volt. Én a második nap közepéig ki tudtam vonni magam a hisztérikus hangulatból, de amikor egy háromoldalas anyagot egy órán belül nem tudtam végigolvasni, mert vagy jött valaki, vagy csöngött a telefon és a munka egyáltalán nem volt megszervezve, akkor kezdtem ideges lenni. Ráadásul a munkaszervezésbe senki nem akart beleszólni engedni, mert szerintük úgy jó minden, ahogy van.
Kényelmes hozzáállás, csak az eredménye is megvan.
Még mindig meg tudok lepődni azon, hogy értelmes emberek, akik felépítenek egy huszonegynéhány alkalmazottal és kétszer ennyi alvállalkozóval működő céget, amit ráadásul a szakmában is jegyeznek, ezek ne tudjanak olyan alapvető dolgokat, hogy mekkora pénzpocsékolás, amikor egy 2000 Ft-os órabérű munkaerő takarítja a saját irodáját, mert a takarítónő fizetését (500 Ft/h) meg akarják spórolni, és egy 3500 Ft-os órabérű vezető kapkodja a telefont, mert csak egy recepciós van öt telefonvonalra, az is elment orvoshoz, az egyetlen adminisztrátor pedig éppen anyagot vesz át és hordja be az utcáról a raktárba.
Csináltam én már ilyet épp eleget, most már látni sem akarom.
Úgy megkönnyebbültem amikor eljöttem onnan, mint egy nehéz szigorlat után.
Itt a március és valamivel korábban a tavasz is megérkezett. A lexebb időszaka az évnek, amikor el lehet takarítani az tél nyomait és fel lehet készíteni a virágzásra mindent.
Már egész hosszúnak tűnik a nap és elmúlt a téli depresszió.
Kezembe került egy naplórészlet, amit majdnem nyolc éve írtam, utolsó nekikeseredésemben egy idegen város forgalmas főutcáján, egy padon ülve. Nyár volt, az ottani klímának megfelelően mérsékelt és én ott éltem meg harmincegynéhány évesen, hogy milyen nagy nulla tud lenni az ember, ha kiszakad a környezetéből és nekivág a világnak.
Munka és tanulás céljából mentem vissza oda, ahol korábban csak tanultam és nagyon jól éreztem magam. Az első ottlét során alakult ki egy barátság és ennek kapcsán egy üzleti viszony, emiatt mentem vissza - terveim szerint egy hónapra - ugyanoda, hogy folytassuk, de most már teljesen üzleti alapon. És nem folytattuk, mert azok ott teljesen palira akartak venni, azt gondolván, hogy aki nem beszéli úgy a nyelvüket, mint ők, az nyilván hülye is. Egy többórás vitát követően összecsomagoltam és eljöttem, mondván hogy az egészből csak és egyedül a barátságot sajnálom. Ültem a motyómmal a napos-virágos főutcán, a repjegyem szerint volt ott még 30 egész napom és azon törtem a fejem, hogy mit csináljak.
Ebben a helyzetben akkor - milyen vicces - azt tűnt a legokosabbnak, hogy bementem egy boltba, vettem egy füzetet és kiírtam magamból mindent.
Érdekes volt most ezt elolvasni, ugyanakkor egy kicsit rossz is. Elfelejtett dolgokat ébresztett fel bennem, amik elsüllyedése miatt az idő bőven megszépítette azt a sztorit.
Az emlékeim sokkal rózsaszínűbbek.
Furcsa volt azt olvasnom, hogy "itt ülök 3x évesen, és..." - egyben egy kis számvetésre is késztetett, hogy mit műveltem a harmincas éveimben. Első blikkre ez az évtized túl könnyűnek találtatott. Nem voltam megelégedve az akkori magammal. Azt gondolotam hirtelen: úristen, mi minden hagytam ki! Petőfi, Mozart, Schubert, Rimbaud nem kapott ennyi időt mint én, mégis maradandót alkottak.
A kínai bölcselet szerint az a férfi, aki írt egy könyvet, ültetett egy fát és nemzett egy fiúgyermeket, az már megtette a kötelességét - ezt viszont nem tudom elfogadni, vagyis nem tartom elegendőnek.
Ugyanakkor nem tudom, hogy önámítás, vagy elfogadható gondolat, ami szerint a harmincas éveimben szereztem azt a tudást és vagyont, amivel és amiből ma élek.
A harmincas éveimben meglépett lépcsőfokokon jutottam el ide.
Mégis, beugranak olyan akciók ebből az időből, amire ma azt mondom, hogy totál fölösleges volt és szívesen rákiabálnék az akkori éxíjra, hogy "ember, vedd már észre, most cseszed el a harmincas éveidet!!!!!"
Más.
Van bennem némi izgalom. Hétfőn kezdek. Megint vezető beosztásban fogok dolgozni annak ellenére, hogy már kétszer megfogadtam: többet soha. Nem tartom egy kellemes jelenségnek magamat és egyre kevésbé tudok teamben dolgozni. Nagyon taszít a jellemtelenség és ez ellen csak úgy tudok védekezni, hogy hátat fordítok az embereknek, mint Máté Krisztina a leggyengébb láncszemnek. Hétfőtől viszont megint jó pofát kell vágni egy rakás ember hülyeségeihez.
Kellett ez nekem?
Azt hiszem, igen. Bevalljam, vagy ne valljam be, hogy tkp attól félek, hogy nem jön össze a dolog és akkor oda a saját nagyszerűségembe vetett hitem.
Ha másért nem, hát ezért a próbatételért belevágok! És be fog jönni, ha a rabbik abált szalonnát esznek, akkor is!
A tavaszi gumósok már öt centire kint vannak a földből.
Tegnap este korán beszédültem az ágyba, mert olyan fáradt voltam, mint aki bicajjal érkezett Zemplénagárdról.
Félálomban észleltem az éjszakai darát, ami alaposan megverte a tetőablakot. Azt hiszem, ezt ki fogom cserélni egy hagyományos ablakra, olyan kis toronyszerű ablakfülkével, aztán jöhet az eső, nekem ugyan nem fog dobolni. Különbenis, ki hallott ilyen hülyeséget, hogy egy tetőtéri hálószobában ferde tetőablak legyen? - Mexokhattam volna, ilyenben alszom 14 éve.
Az előző házban nem csak az ablakon muszikáló eső hallatszott be, hanem a palatetőn kopogó cseppek is. Ha meg nyestek futkostak odafönn, az akkora robajjal járt, mint amikor hordót gurítanak valami visszhangos helyen. Máig nem tudom, egy alig félkilós állatka hogy tud így dübörögni.
Szóval ma reggel a szombathoz képest korán ébredtem és szép csendben összeírtam, hogy mit akarok ma csinálni. Ennek kétharmada kerti munka. Aztán déltájban kidőltem és aludtam, mint akit fejbevertek. Front van? Vagy a tegnap esti kínai kaja ártott meg?
Lefárasztott a hét.
Még huszonévesen lettem vezető és nagyon komolyan vettem a dolgot. Hajtottam mint a güzü, mert be akartam bizonyítani mnindenkinek, hogy én vagyok az. Akkor fordult elő többszöris, hogy pénteken délre elfogyott az energiám, azt mondtam, hogy kész, ennyi és elmentem szaunázni.
A kedvenc szaunám ott volt egy ugrásra az engem alkalmazó cég központjától. Néha ki tudtam fogni olyan délutánokat, amikor egyedül voltam, és nagyokat szunyáltam a dézsás pálmafák tövében, miközben csak a medencében csobogott a víz.
Most már nem nagyon erőltetem magam, de az elmúlt hét nagyon sok jövésmenéssel telt, rengeteg volt a bizonytalanság, a határidő, a nehéz tárgyalás és a döntéshelyzet.
Eddig jól elvoltam, erre hoztam egy idétlen döntést a héten. Elvállaltam egy megbízást, aztán rövidesen meg is bántam.
Kellett ez nekem? Nem megfogadtam már kétszer is, hogy nem leszek többé sem vezető, sem alkalmazott?
Igaz hogy nem munkaviszony keretében vállaltam a projectet, de akkoris: olyan dolgot csinálok, amiben nem én vagyok a tulaj és referálnom kell olyan embereknek, akik
1. sokkal fiatalabbak nálam
2. nem értenek hozzá
3. könnyen zsebre tudnám tenni őket anyagilag.
4. nem szimpatikusak
És mégis belementem a játékba, ráadásul egy olyanba, amit játszhatnék akár saját zsebemre is, de már nem jutna eszembe ilyesmivel foglalkozni, mert úgy érzem, régen túl vagyok rajta.
Hogy miért csináltam?
Nem tudom.
Valami vonzott a dologhoz.
Aki a játékba hívott, akivel 4-5 éve együtt dolgoztunk és most a főnököm lesz, az nagyon kedves a számomra. Vele jó együtt lenni.
Amit csinálni fogunk az a kisujjamban van.
De.
Nem fogom szeretni a reggeli és esti utazgatást munkába és munkából.
Nem fogom szeretni, hogy olyan embereket kell megnyernem, akiket egyébként le sem hánynék. Tíz éve még élveztem a játékot, amikor adom a lovat egy primitív alak alá, ma már unom.
Nem fogom szeretni az itthoninál nyilvánvalóan szerényebb munkakörülményeket.
Nem fogom szeretni hogy más emberekkel KELL egy csomó időt együtt töltenem.
Nem fogok energiát fordítani semmiféle pozícióharcra.
Vagyis addig vagyok ott, amíg tetszik.
Vitázni nem fogok, felállok és viszlát.
Nagyon hozzászoktam, hogy az történik amit akarok.
Nem jó ez így.
Nagyon de nagyon közeleg a tavasz, a hosszabb napok áldásos hatását határozottan észlelem.
Nagyon jó nézni a napfelkeltét.
Az elmúlt hét hét óta körül jelent meg a nap és gyönyörű színeket hozott. Egész másképp indult a munka.
Kellett is, mert randa egy strapás hét volt ilyen szempontból. Egy szombati házibulit le is mondtunk miatta, mert fáradt voltam mint egy ló a derby után.
Jól sikerült ez a hétvége, pihentem, pihentem és pihentem. Most is megyek aludni. Fene gondolta, hogy egy gondosan összeállított ágy ilyen örömet tud okozni, szinte vágyom rá, hogy bemerüljek a gyapjútakarók közé. Még megetetem a kutyámat, aztán vízszint.
(egy kis bemutató az öregségből ;o)))))
OFF
Bocs ha valakinek nem válaszoltam a mailjére, elfelejtettem a freemailes jelszómat, de nem is nagyon bánom.
Gyerekkoromban nagyon szép karácsonyaim voltak. Sokáig hittem a Jézuska mesét, és szüleim gondoskodtak arról, hogy hihessem. Nyolcéves koromban egy valódi angyalka csöngetett, átlátszó szárnyakkal, aztán amikor mindenki betódult az addig zárva és sötétben tartott szobába, mosolyogva ellibegett. Később tudtam meg, hogy a szomszédék adták kölcsön, nekik volt rokonuk.
Mi a nagymamánál töltöttük a napot, hogy szüleim nyugodtan tudjanak rendezkedni. A végén már alig bírtunk magunkkal, vártuk hogy értünk jöjjenek és mehessünk haza ünnepelni. Szépen felöltöztünk, aztán csengőszó és nyomás befelé: tátott szájjal csodáltuk a hatalmas karácsonyfát.
A téli szünetet is szerettem: apám egész nap ilyenkor velünk volt, sőt, néha még foglalkozott is velünk, gyerekekkel. Nem tudok ezért neheztelni rá, sokáig én sem tudtam mit kezdeni a kislányommal. Aztán néztük a tévét, és nekem ebben az volt a jó, hogy semmi és senki nem figyelmeztetett a kötelességemre.
A majd egy évtizedes egyetemistaság nem engedte a felhőtlen ünneplést, minden karácsonyt elrontott a következő vizsga fenyegetése. Gyűlöltem.
Mostanában, azaz az elmúlt 12 évben az év gyakorlatilag december huszadikán befejeződik, készülünk az ünnepekre, aztán ünnepelünk. Remélem, a lányomnak legalább annyira szép emlékei lesznek ezekről a karácsonyokról, mint amilyen az én gyerekkori emlékeim.
dec 23. sütés-főzés
dec 24. szép kényelmesen beállítottam a fát - idén akkora fenyőt vettem, hogy le kellett vágni a csúcsából. Isaszegről hoztam, ott láttam meg egy vegyesbolt kertjében, és még le is tudtam alkudni. Eddig majdnem mindig töves fát vettünk, mert sajnáltam ennyi pénzt kidobni az ablakon, de már nincs több hely a kertemben fenyők számára. A karácsonyfának valót soha nem sajnáltam környezetvédelmi szempontból. Ezeket a fákat ezért ültetik és ezért nevelik. Még soha nem hallottam nyafogni senkit azért, hogy a szegény kis répákat vagy a szegény kis burgonyát miért szedik ki a földből, és miért nem hagyják élni?
A kényelmesen szónak azért van különös jelentősége, mert kezdő házas koromban néhány karácsonyt majdnem elrontott a kapkodás, az hogy mindent az utolsó pillanatban, vagy utána csináltunk. Az utóbbi években menetrend szerint megy minden és nincs semmi késés, semmi kapkodás! Lehet így élvezni a készülődést.
Tehát beállítottam és feldíszítettem a fát. Gyönyörű!
Megcsináltam a vacsora utolsó simításait és vártuk a szüleimet, akik a gyertyagyújtásra minden Szenteste eljönnek.
Késő éjszaka kerültünk ágyba.
dec 25. Családi ebéd a szülőknél, teljes részvétel, annyian vagyunk, mint az oroszok. Kellemes együttlét estig, akkor autózás haza. 35 km.
dec 26. Bezárom az ajtókat, elengedem a kutyát, kikapcsolom a csengőt és a telefonokat, befűtöm a nagy cserépkályhát, és hármasban élvezzük az életet. Tévézünk, beszélgetünk, társasjátékozunk. Színtiszta pihenés az egész.
dec 27. Az élvezkedés folytatódik, feleségem szabadságon, nekem szinte semmi dolgom, elhatároztam, hogy nem csinálok semmit, estére azért beszerveződik egy megbeszélés.
Sorry for disturbing you, de azt kell, hogy mondjam, hogy ez exij naploja. Szedett-vetett kozvelemenykutatas alapjan tudom, hogy sokan olvassuk, legalabbis az ismeretsegi korombol szamosan. Mint magam is, van aki beleugat rovideket, de ugyekszunk nem nagyon beleronditani. Olykor megy valami exijnak, hogy irjonma, mer nagyon elhallgatott. Hat, ekepp. Nem mondom, hogy nem olvasnam a Te naplod is, de az legyen a te naplod.
Remelm, nem voltam banto.
Egyebkent mindenkinek kellemes Karacsonyt es chanukkat.
Őszintén megmondom: rühellem a Karácsonyt. Vagy nem is ez a jó szó, inkább idegenkedek tőle, persze elsősorban emiatt az elvtelenül kötelező idióta ajándékozási mizériától, és pusztán egy dolog motívál: minél gyorsabban túlesni az egészen. Mostmár hosszú évek óta úgy intézem, hogy ilyenkor valahol el legyek tűnve: sürgős dolgozást, életbevágó elutazást, valami hasonlót mindig kitalálok. Így aztán a kötelező szeretteim apránként le is szoktak rólam. Idén sikerült először életemben elérnem, hogy nem is kell vennem senkinek se ajándékot, senki nem lesz megsértve, mindenkinek kutyakötelessége tudomásul venni, hogy ilyenkor nem vagyok elérhető, sem ajándék adási, sem ajándék kapási célból.
Nem kell ajándékot vennem senkinek, de én azért vettem valami kis apróságot, egyvalakinek. Jól esett, egyedül felé esik jól az az apró gesztus, hogy az ajándék vásárlás közben is volt ürügyem egy kicsit rá gondolni. Rafináltan megfontolva minden kis részletet, az ajándék tárgyától kezdve a csomagoláson át az átadás körülményeig, sokat és hosszan gondoltam rá.
Van egy nő az életemben. Naná. Az egész életem azzal telt, hogy mindig volt egy aktuális nő az életemben, és mindegyik valamilyen formában különleges volt, valami olyasmit hozva az életembe, amire addig nem is számítottam. Hát most ez is ilyen.
Ezt a mondatot, hogy "van egy nő az életemben" kétszer is meggondoltam, hogy vajon korrekt dolog-e így leírni, mert nagyjából semmi közünk nincs egymáshoz, és soha nem is lesz, de valamiért mégis úgy érzem, hogy benne van az életemben, tesz hozzá valami fontos pluszt, valamit, amit csak A Nő tud hozzátenni.
M. ugyan nagyjából velem egy idős, de ezzel véget is ér a hasonlóság, gyakorlatilag minden szempontból egy világ választ el minket egymástól. Valamiért mégis őrjítően vonzónak tartom, sőt, az széles ismeretségi körömben az egyetlen, akire nőként vagyok képes nézni. Sokszor gondolkoztam már azon, hogy mivel bírhatta ezt elérni nálam, de nem jöttem rá.
Hónapokkal ezelőtt kezdődött, egyszercsak összeakadt a szemünk, és egy végtelennek tűnő másodpercig úgy is maradt. Akkor láttam meg valamit a szemében, valamit, amit csak egy férfi láthat egy igazi nő szemében, és azt hittem kővé dermedek az ijedségtől, erre ugyanis nem számítottam. Már bocsánat a hasonlatért, de ha a kutyám szemében, vagy a "miépes portás" szemében látom meg, akkor se ijedtem volna meg jobban. Aztán onnantól kezdve egyre gyakrabban ragadt össze a szemünk, én az ő szemében ugyanazt az ijedtséget fedeztem fel, mint ami engem letaglózott, de nem lehett ellene mit tenni.
Mindketten tudjuk nagyon jól, hogy képtelenség ennél tovább lépni, bár azóta is egyfolytában és lankadatlan lelkesedéssel keressük az alkalmat, hogy közömbösnek látszó dolgokról váltsunk pár fölösleges szót, mondvacsinált ürügyekkel egymáshoz érhessünk, és érezzük azt az adrenalinzuhatagot, ami mindezzel együtt jár.
Érdekes módon ő volt az, aki egyszercsak verbálisan is szóba merte hozni ezt a "kettőnk dolgát", ráadásul anélkül, hogy kérdeztem volna vagy ilyesmi, csak úgy kibuggyant belőle két mondat, hogy "nem mehetek én veled sehova, tudod nagyon jól, pedig mennék én, tudod nagyon jól..." és értettem, hát persze hogy értettem. De ezzel a vallomással (és a belenyugvásommal) valahogy furcsa módon enyhült is a helyzet, innentől kezdve szabadabban poénkodhattunk olyasmiről, ami addig még kimondás szintjén is tabu volt.
De mindig csak pár percünk van egymásra, persze, nem is lehet több, pedig hányszor elgondoltam, hogy ha egyszer csak egy rohadt nyugodt félórám lenne vele, akkor elmondanám neki, hogy értse, és hogy ne bánja, mert ez így is nagyon jó, hogy sokkal több, mint amit a legtöbb nőtől kaptam, és egyáltalán...
A névnapomra meglepett egy aprósággal, egész kicsi kis butaság, de borzasztóan örültem neki, és főleg hihetetlen meglepetés is volt, álmomban se gondoltam volna, hogy vagyunk ennyire intim viszonyban, hogy tudjon egyáltalán a névnapomról, pláne nem ajándékot venni.
Stikában fogom odaadni neki, pénteken, valahogy eldugom a cuccai között, hogy csak akkor találja meg, mikor én már rég árkon-bokron túl vagyok, nem akarom, hogy azért boruljon a nyakamba, mert örül az ajándéknak. De tudjon róla, hogy Ő akkor is a Nő az életemben, ha soha egy újjal se nyúlok hozzá, ha soha nem esküszik nekem örök hűséget, és sose lesz több közünk egymáshoz, mint pár másodpercnyi átégetett szaruhártya.
Imádom az életet. Ez folyamatosan így van, de érdekes módon mindig akkor tör rám, amikor süt a nap. Gyönyörű volt a mai délelőtt és a kora délután is. Jólesett csatangolni egyet a hómezőkön a kutyámmal.
A síelés mindig taszított, de nemrég olvastam, hogy a sífutásnak a szerelése is szerényebb, meg nem is kell annyi minden hozzá. Na ma jólesett volna sífutni. Lehet hogy körül is nézek ezügyben valami sportboltban. A mozgás amúgyis külön feldob és nagyon rámfér. A súlyom valahol a rekord körül van és gyakran fáj itt meg ott.
Amin séta közben gondolkodtam: az agynak cukorra van szüksége. Mégis a legjobb gondolataim akkor születnek, amikor böjtölök. Tegnap egy baráti társaságban megtudtam, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Vajon mi lehet ennek a magyarázata?
Közeledik a Karácsony. A tennivalókkal teljesen egyenesben vagyok, minden ajándék megvan, 80% fizikailag is, a maradékról meg tudom, hogy mi lesz az, mikor és hol fogom megvenni. Hogy 10 éve mi szenvedés tudott lenni egy ünnepi nekikészülődés....
Most az a jó, hogy sok bolt van nyitva késő estig, sőt éjszaka is és így nem kell tolongani.
Jártunk a hétvégén a Vörösmarty téren, a karácsonyi vásárban. Olyan jó, hogy ezért az érzésért néhány éve még minimum Bécsbe kellett menni, igaz mi továbbmentünk még 500 kilométert, hogy ne kelljen a magyar bevásárlóturistákat lárni sem - most meg itt van egészen közel.
A tér gyönyörű, hatalmas ötlet az adventi naptár, a Zserbó ház homlokzatán van és tetszetős a kivitele, továbbá eltűntek a standokról a gagyi kínai cikkek és csupa nívós dolog kapható: bőr és szőrme, kosarak, kerámiák, méz (!), iparművészeti tárgyak, könyvek. És az egészet belenfi a forraltbor, a karácsonyi fűszerekkel ízesített tea, a puncs és a lacikonyha illata!
