„... - Mi az, hogy „igazi”? - kérdezte egy napon Bársony-nyuszi a Bőr-lovacskától, amikor egymás mellett feküdtek a hintaszék alatt. - Azt jelenti, hogy van bennem valami, ami zúg, és kiáll belőle egy fogantyú? - Az, hogy „igazi” az nem azt jelenti, hogy milyennek csináltak – felelte Bőr-lovacska. - Az, hogy „igazi” vagy, az csak úgy, váratlanul történik veled. Amikor egy gyerek hosszú-hosszú ideje szeret téged magadat, akkor attól leszel igazi. - Nem fáj az? – kérdezte Bársony-nyuszi. - Néha fáj. – mondta Bőr-lovacska, mert ő mindig megmondta az igazat. - De ha igazi vagy, akkor nem törődsz vele, hogy fáj. - Hogy' történik ez? Hirtelen? Úgy, mint amikor felhúznak? Vagy apránként? - Nem hirtelen történik – mondta Bőr-lovacska – csak történik. Lassan. Soká tart. Ezért nem szokott megtörténni olyanokkal, akik könnyen eltörnek, vagy elszakadnak. Mire igazi leszel, addigra rendszerint már majdnem az egész szőröd lekopott a sok szeretettől és simogatástól, amit kaptál, és a fél szemed is kiesett már, és minden ízületed lötyög. De ha igazi vagy, akkor már nem tudsz csúnya lenni, legföljebb azok szemében, akik úgyse értenek semmit. ...”
Szervusztok, szép napot kívánok Mindenkinek, Kedveschek!
Tág szemében óriási arcok s az itélet tűzcsóvája, vak tombolása, mely pusztítva harsog, - a szemöldök ívei viharzók és busák. A mellében vihar-szók ágaskodnak, újra csak szavak,
nem övéi (mert a szava félszeg és szelid, ha megfedd valakit) más szavak: kövek, kemény vasércek, melyeket mint vulkán alakít,
hogy a szája kráteréből bomlott átkokat okádjon szüntelen; míg a homloka, mint kutyahomlok vinni vágyik engedelmesen,
mit az Ura elvesz homlokárul; Ő az Úr, kit annyi sok farag és nem látja, mely neki kitárul, mélységét, mert mélye: a harag.
Mert tudom én hát hogyne tudnám ki előtt kell majd akkor meghajolni a láb ugyan remeg… nem akarnék neked most erről sokat papolni
sietni kell szívem nyomás hát gyorsan csomagolni csak ami fontos… hiszen nyár van nem kell most fölös cucc meleg holmi
ha fönt leszünk füledbe súgom szeretnék most innen lenézni s ami veszélyes vagy éppen tilos: a Világ ablakán még egyszer kihajolni
utazók vagyunk tudom szomjas vándorok ha végül megérkezünk illik majd kipakolni de amaz utolsó utat vagy napot (a kedvedért is) még nagyon szeretném elnapolni.
Azt írod, anyám, hogy közel a buszmegálló de mindig messze a busz ilyen telet még nem éltél és túszul tartanak szomszédaid farkascsorda lett a kölyöknyájból de a tieid sem félik már se Istent se nevelő pásztorukat pedig te szót formáltál ajkukra agyukba sulykoltál tudást kenyeret adtál kezükbe fáradhatatlanul ám sokan közülük divatos céghez állnak parolit hordanak és szavad nem értik
nincs útleveled nem jöhetsz van útlevelem nem mehetek
Addig rejtegettem a Mondandómat Először Ládafiába zártam De nem éreztem biztonságban Aztán rét szélébe a Bozótok seregébe Mélyre elástam De nem éreztem kellő Biztonságban Végül lenyelettem Egy mélyvizű hallal S a hal titokban Félve elnyargal véle Vad tenger óceán-mély vizébe
Így van örök biztonságban Tőlem távol s nem a mában.
Hallá kéne nekem válnom Hogy titkom újra rám találjon.
A sok megfáradt levél, mint könnycsepp megremeg, majd sápadtan lehull. Távol az álmos alkonyat, a didergő felhőkre simul, s a fázós ágakat lassan átfonja az ősz.. Dérszagú hajnalok ébrednek a haldokló füveken. S a távoli hegyeken, darvak hangja integet. Szárnyukba fogván a déli szelet, a morajló tengerek csábító zúgását keresik. Csupán egy aprócska rigó matat, a mezítelen, szégyenlős bokrok alatt, hol akad még néhány falat, a gőzölgő avaron.
Szervusztok! Legyen mindenkinek szép napja! ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Baka István: Évszakok
Tavasz
Márciusban még kisbaba, de gyorsan kibújnak hóvirág-tejfogai, áprilisban kamaszodik - az arca rügyek pattanásaival teli, s májusra nagylány - napsugár-sütővas bodorítja orgona-fürtjeit, egész nap magát cicomázza, s éjjel a hold tükre előtt biggyeszkedik.
Nyár
Hajtják a szél csikósai a búza kalász-sörényes, vad méneseit, s már dől a zápor, s fürge tűi a rét ingét virágosra hímezik. De most a felhő köpenye a villám- varrás mentén megreccsen s fölhasad, s házából, hol duzzogva ült, a rongyot összesöpörni kiszalad a Nap.
Ősz
Tegnap még puha tenyere a Szélnek kérges lett mára, a simogatásnak nem örül senki, - hát dühbe gurul, és végigpofozza a tájat. Tegnap zöld volt a lomb, s a fák között tarkán cikázott a madárhad, tarkállik most a lomb, de közte már nem szállnak, csak az árnyak.
Tél
Varjakkal gombolt hó-kabátba bújt a rét, de csak didereg, ránk a forgószél teker sálat, mégis majd megvesz a hideg. Míg be nem fed a hó, s az orrunk répává nem dagad vöröslőn, szánkóval, sível ki a dombra! - ott fölmelegszünk rögtön.
Járok csak ide-oda, a kertkaputól a jegenyékig. Nagy, őszi katángcsokor fölöttem az ég. Megszédülök, mint aki órák óta táncol egyedül. Ha elzuhannék, ki írna ma helyettem verset a csöndes elmúlásról? Mindenki, akit látok, a vásárba siet. Törtet utcákon, üvegfalakon, violaágyásokon át. Csak őrült angyalok rohanhatnának így árverésre vagy zsibvásárra, ezüstpénzzel a nyelvükön, hogy a boldog föltámadásra harangot és kolompot vegyenek.
