angelológia (gör.): az →angyalok létéről szóló teológiai tan. - Nehézségei: a termtud-os módszeren nevelkedett ember nem szívesen lépi túl a tapasztalat körét. Másrészt úgy gondolja, hogy az üdvösség szempontjából nincs nagy jelentősége a szellemi lények létezésének, s tkp. a vallásos gondolkodás sem tud velük sokat kezdeni. Hozzájárul ehhez még, hogy az ÓSz-ben is elég későn jelentkezik az angyalokról szóló tanítás, aminek a formájában benne van a szomszédos pogány népek világképe. Az ÚSz is úgy beszél róluk, mint a vallásos élet szélén álló tényezőkről, azért az utalások rendszerezésében és kifejtésében óvatosságra van szükség. Az úsz-i kv-ek emlegetik pl. az erőket és hatalmasságokat, de nem törekszenek arra, hogy személyes jellegüket hangsúlyozzák. Arra viszont gondjuk van, hogy Krisztust minden ilyen teremtett lény v. hatalom fölé emeljék. A Kol egyenesen kifogásolja azt a törekvést, amely az angyalok tiszteletét túlságosan hangsúlyozza, s megfeledkezik Krisztus mindent átfogó közvetítő szerepéről. A kinyilatkoztatás azonban a maga egészében félreérthetetlenül utal a szellemi lények létezésére, tehát elégtelen az a magyarázat, amely őket csupán az isteni fönség és hatalom jelképeinek, kifejezőinek veszi (isteni udvartartás képe), ill. szerepüket mindenestül a korabeli mitikus világképből és nyelvezetből vezeti le, s csupán a termfölötti isteni beavatkozás megszemélyesítőit látja bennük. - A tiszta szellemi lények létét eleve nem vonhatjuk kétségbe. A mi világunkban is megfigyelhetjük a lét fokozatait. Az emberben az anyagi lét mellett jelen van a szellemi tevékenység is, s e tevékenységből következtethetünk a bennünk levő szellemi princípiumra, a lélekre. Ha pedig van ilyen anyaghoz kötött szellem, miért ne létezhetnének tiszta szellemek is? Mindenesetre ők nem állnak olyan oksági kapcsolatban a mi világunkkal, hogy fil-ilag következtethetnénk a létükre, mint ahogy következtetünk a Teremtő létére. Ha azonban a kinyilatkoztatás állítja létüket és mond valamit a szerepükről is, akkor megkísérelhetjük, hogy besoroljuk őket a teremtés és az üdvrend egészébe. Az angyalok kétségtelenül a teremtett világhoz, a mi világunkhoz tartoznak, s ez a világ létében nem olyan áttekinthető, nem olyan mechanikus, hogy benne az emberi szabad akaraton kívül esetleg szellemi személyes létezőknek is ne lehetne helyük. Azért ahol a term-ben és a tört-ben rend, struktúra, érthető egység jelentkezik, ami nem anyagi összetételű és nem mechanikus, továbbá amit nem az emberi szabad akarat dolgozott ki, s végül ha az ilyen egység és struktúra az emberi világon kívüli értelmesség nyomait és dinamikáját árulja el, akkor lehet alapja annak a föltételezésnek, hogy ezeket szellemi teremtmények irányítják. Kérdés, hogy nem valami ilyenre gondol-e a Jel 16,5 amikor a nagy vizek angyaláról, v. amikor a Dán 10,13.20 valamelyik nemzet angyaláról beszél. Természetesen az ilyen erők és hatalmasságok működését nemcsak az egyéni üdvösséggel kell kapcsolatba hozni, hanem úgy kell elgondolni, hogy az már valamiképpen megelőzi emberi állásfoglalásunkat a term. befolyásolásával. Ez nem zárja ki az őrző angyalok szerepét, hiszen minden személyes teremtménynek megvan a maga üdvrendi tört-e és helye, s ott a személyes hatás másokra is kiterjed. Éppen ezért az →őrangyalok szerepe kapcsolatos lehet a kozmoszban elfoglalt helyükkel, de ezt közelebbről nem írhatjuk körül. Így érthető az is, hogy az angyalok léte nem lehet mennyiségi, termtud. tapasztalás tárgya. Az angyali hatás megelőzi a mennyiségi fiz. jelenséget, ezért létük igazolását legföljebb a hitbeli tapasztalásban kereshetjük. Ha viszont az angyaloknak a világhoz való viszonya a létükben, tehát a szellem-anyag viszonyában, nem pedig személyes döntésükben gyökerezik, akkor létük és hatásuk a termtud. sajátos önállóságát és pontosságát nem kérdőjelezi meg. De éppen szellemiségük miatt lehetséges valamilyen tapasztalható hatásuk is: s talán itt utalhatunk a →megszállottság v. a spiritizmus jelenségeire. Az, hogy a tört. folyamán az angyaloknak túl sok fiz. befolyást tulajdonítottak v. velük helyettesítették a term. erőit, még nem ok arra, hogy egészen kétségbe vonjuk létüket v. a kozmosz jelenségeire és az üdvtört. eseményeire gyakorolt hatásukat. Nem kell tehát őket a mitikusan kiszínezett ég lakóinak gondolni, hanem valóban lehetnek erők és hatalmasságok a kozmoszban. - Ez az előfeltételezés megkönnyíti az angyalok elhelyezését a vallásos tanításban. Az róluk szóló kinyilatkoztatást nem úgy kell venni, mint magáról az Isten szóló termfölötti híradást. Az angyalok a teremtett világ tartozékai, s a kinyilatkoztatás legföljebb megvilágítja létüket és hatásukat, s megóv attól, hogy összetévesszük őket Istennel; besorolja tevékenységüket a Krisztus által hozott megváltás rendjébe. Ezért az ~ nem választható el a krisztológiától és az antropológiától. Mind a krisztológia, mind az antropológia azt tárja föl, hogy az ember élete és üdvössége tágabb keretek között játszódik le, mint amilyet a földi események tükröznek. A kinyilatkoztatás azt hirdeti, hogy csak egyetlen üdvrend van: az, amely Krisztusban megvalósult, s az kiterjed az angyalokra is. Minden szellemiségük ellenére is közös tehát velünk a teremtett voltuk, az üdvrendjük és a végső céljuk. Ha egyszer az Atya örök Szava, a Fiú belép a világba úgy, hogy emberré lesz, akkor ő szükségszerűen minden teremtett lény ura és közvetítője, így az angyaloké is: ők is csak általa juthatnak el a kegyelmi teljességhez. Ebből következik, hogy az angyalok kegyelmét is Krisztus kegyelmének kell tartanunk, s őket is be kell sorolnunk a teremtés és az üdvrend nagy egységébe, amelyről az →anakefalaiózisz beszél (Ef 1,10). - Az ~ tört-e. Az angyalokról szóló tanítás már megtalálható az ÓSz régebbi kv-eiben, de csak a későbbiek (Jób, Zak, Tób, Dán) adnak világosabb utalásokat. Olyan kifejezett tanítást azonban soha nem kapunk róluk, mint pl. a szövetségkötésről. Az angyalok létét a szt kv-ek egyszerűen föltételezik, mint ahogy ott vannak a kánaáni pogány népek vallásában is. Ezért Istenhez való viszonyuk, szellemi term-ük és az emberi üdvrenddel való kapcsolatuk csak később vált reflexió tárgyává. Vagyis el kellett dönteni, hogy a Szentírás mit vett át - mint a világkép tartozékát - a pogány népek démonhitéből, és mi a kinyilatkoztatott tanítás. Azt sem lehet állítani, hogy a pogány népeknek a szellemi lényekről való meggyőződése az →őskinyilatkoztatásból származik. Annak fennmaradását nem lehet igazolni. Annyi azonban biztos, hogy a Szentírás a környező népek világképének átvételekor megfelelő kritikát alkalmazott. Isten az egész kozmosz teremtője és ura.
Az angyalok sohasem Isten riválisai, hanem ők is alá vannak vetve annak az erkölcsi követelménynek, amely Isten és a teremtmény kapcsolatából folyik. A Szentírás csak a vallás keretei között beszél az angyalokról. Amikor számukat, nevüket, megjelenési formájukat emlegeti, sohasem létbeli adottságaikat akarja megvilágítani, hanem csak üdvrendi helyzetet magyarázó képeket használ. Ezt az angyalok világának teol. kifejtésénél is figyelembe kell venni. - Az egyh. tanítás mindig óvatos volt, amikor a Szentírás adatait kifejtette. Tkp-i dogmatikai határozat csak a szellemi teremtmények létéről van (IV. lateráni zsin., D 428; I. vat. zsin. D 1783), ill. arról, hogy a teremtő Istenen kívül minden más létező csak teremtmény. Már az atyák visszautasították a zsidó apokaliptika és a hellénista világ, különösen a gnosztikusok elgondolását, amely szerint az angyalok Isten mellett olyan örök szellemi lények, akik a világ teremtésében is segédkeztek. Az angyalokról szóló első rendszeres tárgyalás 500 k. →Areopagita Dénes nevéhez fűződik, s ezt a kk. teol. is magáévá tette. Ő a szentírási szövegeket az irod. műfaj figyelembevétele nélkül magyarázta, ezért az ott említett nevekből megalkotta az angyalok 9 karát, viszont a teremtés és az üdvrend egységét nem vette figyelembe. Az angyalok természetét, szellemiségét is puszta fil. okoskodás alapján fejtette ki, s mint tiszta szellemeket, az ember fölé helyezte őket. A Krisztusnak való alárendeltségükről is megfeledkezett, ami pedig már Pál leveleiben világosan megtalálható. A kk. teol-ban is pl. az angyalok kegyelmi rendje Isten kegyelmén alapszik, nem Krisztus kegyelmén. Ezen a téren csak →Suáreznek volt más véleménye. Elmondhatjuk, hogy a kk. okoskodásban az angyalokból afféle metafizikai lények lettek (forma subsistens), akikre aztán nehezen lehetett ráhúzni a teol. követelményeket. Az angyaloknak az emberi term. fölött való felsőbbrendűsége emlékeztetett az újplatonikus felfogásra, a létezők lépcsőzetes besorolására. Pedig az örök Logosz emberi term-ben fejezte ki magát minden teremtmény felé, vagyis az emberi term-ben levő transzcendenciát használta föl örök fiúságának tükrözésére, s ez megkérdőjelezi az angyali term. magasabbrendűségét. Ide vonatkoznak a Szentírás utalásai is (Zsid 2,7; 1Kor 6,8; Ef 3,20; 1Tim 3,16; 1Pt 1,12). A Szentírás minduntalan áttöri azt a felfogást, amelyet az újplatonikus fil. az Isten és az ember közötti lépcsőzetes közvetítésről vallott. Mindez azt a feladatot rója ránk, hogy az ~t nem szabad külön tárgyalni, mint azt a hagyományos dogmatikai kv-ek tették, hanem csak a krisztológia és az antropológia keretében. G.F.
Winkelhofer, A.: Die Welt der Engel. 1958. - Schlier, H.: Mächte und Gewalten in N.T. 1963. - LThK I:533.- SM I:146. - MS II:943.
égi mise földi mise harang áhítatos ének éneklés zenélés égi kórusok égi zene szférák zenéje orgona citera csengô harang kürt trombita . zene archetipikus a kozmosz rendje arány mérték rendezett kozmosz harmónia összhangnak angyali kórus Andrei Plesu örök transzcendens értékek melodikus zene angyalok zenéje Durand Plesu Schütz http://epa.oszk.hu/00900/00939/00076/text.htm.
''Mivel az angyal maga az Isten, amilyenek az angyalok, olyan a világ. Nemcsak a jó, hanem a világban jelen lévô rossz is angyali hierophánia, csakhogy a démoni angyal megnyilatkozása. A keresztény teológia a Rosszat a bukott angyalokról szóló tanítással magyarázza, az egyház ezt a tant emelte dogma rangjára. Eszerint a világ kezdeti tökéletes egysége („az angyalok mind egyek vótak") az angyali sereg meghasonlásával és lázadásával bomlott meg. Azóta a Jó és Rossz erôinek állandó küzdelme zajlik nemcsak a világban, de az ember belsô világában is, ahol az ôrzôangyal nap nap után a lélek belsô démonaival kerül szembe.''
''...a görög „angelosz" szó jelentése ’követ’, ’küldönc’. Ennek prototípusa Gabriel arkangyal, rá bízzák az Angyali Üdvözlet közvetítését. Hangsúlyoznunk kell, hogy ebben a vonatkozásban is platonikus eszmeiségrôl van szó: az angyal mint küldönc az emberi képzelet egyetemes archetípusa. A görögök például az „angelosz" szót antik istenségekre is használták, így „angyal" volt Artemisz istennô, a küldönc Hermész, sôt Nemeszisz, a megtorlás megszemélyesítôje is. Már az Ószövetség is tele van az angyalok létezésére vonatkozó különféle utalásokkal, történetekkel.''
''Az égi misére hangos ének- és zeneszóval kerül sor, amit a földi misék harangzúgása és áhítatos éneklése ugyancsak utánoz. Az éneklés és a zenélés az angyalok örök tulajdonsága, az égi kórusok állandóan a teremtô Isten dicséretét zengik. Az égi fény és az égi zene archetipikus értelemben is izomorf fogalmak: az isteni titok közelségét jelzik.
Az Úristen közelségének égi fényében élô angyalok ismerik a szférák zenéjét. Hangszereik lehetnek az orgona, a citera, a csengô, a harang: „Orgonánok három ága, / mennbe hallik hangosszága. / Nyissz kaput, Mária, / nyúcs kezet, arkangyal, / hogy mehesszünk Úr színnek a látogatászára!" (Bogdánfalva) „Orgonának három ágára, / mennbe hallik zúgásza, / ott indittnak aran házat, / belôl irgalmasz isz, kegyelmesz isz." (Bogdánfalva) „Az én házamnak a négy szegibe, / négy angyal a közepibe. / Aran misét csendittének, / aran misét hallgatának." (Újfalu, Moldva) „Megzsengitik a harangot, / megzsengitik a harangot. / Kidzsülnek ez andzsalok, / kidzsülnek ez andzsalok!" (Szabófalva) A kürt, trombita figyelmeztetésre szolgál, a végítéletet az angyalok ezzel adják majd hírül.
A zene a középkori vallásos szemléletben – és tágabb értelemben az archetipikus értelmezés szerint is – a kozmosz rendjének kifejezôje is.7 A rend ugyanis arány, mérték, ami zenében nyilvánul meg. Eszerint az egész rendezett kozmosz nem más, mint egyetlen hatalmas harmónia. A keresztény ember bátran ad hangot ennek az összhangnak, maga is bekapcsolódik az angyali kórusba, mert úgy érzi, hogy az emberi világ is része a világegyetemnek, tehát a mennyei összhangnak a földön is jelen kell lennie. Ez az alapvetô célja minden egyházi zenének és éneklésnek, ezt valósítja meg minden harangzúgás is. „Nem létezik semmiféle olyan teremtmény, ami néma lenne" – írja Andrei Plesu az angyalokról szóló vallásfilozófiai értekezésében.8
Az örök transzcendens értékekre való irányultság jegyében a melodikus zene a legvégletesebb ellentéteket is képes egyesíteni, így az angyalok énekétôl kísért mennyei harang- és orgonazúgásban feloldódik a föld és az ég, a makro- és mikrokozmosz ellentéte.9
A harangszó az angyalok zenéjére emlékeztet, a harangzúgás alatt elôjönnek az ég angyalai: „Megzsengitik a harangot, / megzsengitik a harangot. / Kidzsülnek ez andzsalok, / kidzsülnek ez andzsalok!" (Szabófalva) A reggeli, déli és esti harangszó alatt szokásos jellegzetes ima a megtestesülés titkát idézô Úrangyala (Angelus Domini), amit a moldvai csángók a megszólaló templomi harang szavára minden helyzetben (a mezôn a templom vagy kelet felé fordulva, otthon szentképek, házioltár elôtt stb.) elvégeznek, de legalábbis keresztet vetnek ilyenkor. Az esti harangszót a székelyek és a csángók ma is „Mária-harangszónak" nevezik. Ennek magyarázata az, hogy a vesperas középkori felfogása szerint az este megszólaló harang kifejezetten az angyali üdvözletre emlékeztet. Tehát a harangszó alatti imavégzés esetében is egy középkorias szemlélet továbbélésérôl van szó, ugyanis a harangok szava eredetileg zsolozsmára hívott a templomba naponta háromszor, és arra figyelmeztette a híveket, hogy aki nem tud részt venni a szertartáson, a maga helyén az is csatlakozzon az egyház imájához.10
A templomi harangzúgás alatt az angyali jelenlét hangsúlyos. A néphit szerint a karácsony éjszakáján megszólaló harangzúgás alatt be lehet látni a mennybe, és a tiszta, bűntelen ember ilyenkor meghallja az angyalok énekét.
A halál bekövetkeztét hírül adó harangszónak is mediátor szerepe van, a harangszó elôsegíti a távozó lélek éggel való kapcsolatát. „Elôször háromszor szaggatnak, aztán összehúzzák az egészet. Most csak egyszer húzzák, mert azt mondják, nem a harangszó viszi mennybe, hanem az imádság." (Pusztina) Az öngyilkosnak nem harangoznak, ugyanis az elkövetett halálos bűn és a szentségek felvételének elmulasztása miatt lelke elveszítette a mennyországot. A félrevert harang is az angyalkultusszal áll kapcsolatban, ugyanis a harangzúgásban maguk az angyalok vannak jelen, akik elhárítják a veszélyt: „Mikor látják, hogy jô az a nagy idô, akkor az Úrangyalát kell imádkozni, s akkor megáll egy helyben, tovább nem jô. Az Úrnak az angyalai megállítják." (Somoska)
ördög (lat. diabolus): bukott →angyal, aki szabad elhatározásából áll szemben Istennel és a krisztusi üdvrenddel; a gonoszság, bűn és kárhozat megszemélyesítője. - 1. A vallástört. kutatások szerint minden kor és kultúra ismer ártó szellemeket, gonosz, köztes lényeket, akik v. amik a bajokat (→rossz) és a betegséget okozzák. A →kinyilatkoztatás ezeket a közös emberi tapasztalatra utaló jelzéseket kiegészíti és helyreigazítja, amikor tanítja: az ~öket is Isten teremtette, eredetileg jónak teremtette, személyes bűnükkel buktak el, szoros kapcsolatban állnak az emberi bűnnel és szenvedéssel, és Krisztus végérvényesen legyőzi őket. -
2. A Szentírásban az ~ nem mitológiai és nem szimbolikus alak a →jó és rossz küzdelmének szemléltetésére, hanem léte meg van alapozva az angyalokról szóló tanításban (→angelológia). Szerepét azonban a Szentírás a régi mitológiai világkép eszköztárával írja le. - a) Nevei az ÓSz-ben: sed/sedim ('hatalmasság, úr'; MTörv 32,17; Zsolt 106,37); mazzik/mazzikim ('ártó szellem'; 1Kor 10,10); mehabbel ('büntető szellem'), seirim ('bakformájú'; Lev 17,7); ruah tumah ('tisztátalan lélek'). A héb. sátán ('vádló') szót a LXX a diabolosz-szal ('elválasztó, ellenkező') ford. gör-re. A sátán a vádló, tagadó, mert célja, hogy az embert is abba a kárhozatba vigye, melyet ő szabad akarattal választott; ennek érdekében Isten előtt vádolja és önmagához hasonlónak mondja az embert (→utolsó ítélet). - Az ÚSz-ben a „sátán” szó görögös változata, a szatanasz 34x, a diabolosz 37x szerepel. Legtöbbször (63) a gör. daimónion (→démon) fordul elő, amit m-ra gyakran a tisztátalan lélekkel v. gonosz lélekkel fordítanak. Tulajdonnévként megjelenik a Béliál és a Belzebul is. A Máté evang-ban az ~ az „ellenség” (13,39), a „gonosz” (13,29), a János evang-ban „evilág fejedelme” (12,31; 14,30), „kezdettől gyilkos”, „a hazugság atyja” (8,44); a 2Kor 4,4: „e világ istene”. A 2Kor 11,3 és a Jel 12,9 (vö. Bölcs 2,24) a Ter 3: szereplő őskígyóval azonosítja. - Már az első egyházatyáknál világos, hogy e különféle úsz-i nevek ellenére a ker. hit valamennyi névvel a bukott angyalokat jelöli, akiknek lehetséges bizonyos rangsoruk, és fejük a →Sátán (e szempontból a ker. fölfogáshoz az →iszlám áll legközelebb, mely a jó és a rossz angyalok egész rangsorát ismeri). - A késői zsidó irod-ban az ~ nevei: Masztema, Beliál, Samael. Alakja már bizonyos teol. megvilágítást kapott: az ~ az égből letaszított angyali fejed. (Hénoch kv-e, Ádám élete), aki Istennek Izr-re vonatkozó tervét is keresztezni akarja; olykor a halál angyalával is azonosítják; uralma véges, mert egyszer végleg eltávolítják. - b) Alakja az ÓSz-ben: az ~ a →rossz megszemélyesítője, ártó szellem. Jób 1-2 szerint még Isten udvartartásához tartozik, Isten fiai között van, de ő a vádló, a minden jóval ellenkező, aki Istentől lehetőséget kap az ember megkísértésére. Zak 3,1: égi vádló; a Szám 22,22: Bileámot támadó. Az 1Krón 21,1: már az ~ a kísértő, ugyanazt a kísértést viszi végbe, amelyet a 2Sám 24,1 még Isten haragjának tulajdonított. Mindig alá van vetve Isten hatalmának. -
c) Az ÚSz-ben az ~ lakóhelye az akkori világképnek megfelelően a levegőég. Már →Jézus megkísértésénél úgy mutatkozik meg, mint a megváltás tervének ellensége, akinek szándéka meghiúsul. Az →ördögűzések és gyógyítások mutatják, hogy Krisztussal szemben tehetetlen (Mt 3,22; Lk 11,20), lebukott az égből (Lk 10,18); hatalmát csak Jézus szenvedése idején mutatja meg Júdásban (Jn 13,27; Lk 22,3) és a tanítványok botránkozásában (Lk 22,31). Bár a →kereszthalál az ~ győzelmének látszik, valójában ez az ~ teljes veresége (Jn 12,31; 13,26-27; 14,30-31). Az Egyh. földi idejében az ap-ok üldöztetésével (1Tesz 2,18; ApCsel 13,10; 1Pt 5,8) és a hívők félrevezetésével (ApCsel 5,3; 1Kor 7,5) akadályozza a missziós tevékenységet, s bizonyos hatalma van a kísértésre (vö. Jel 12,12. A hívők azonban Isten fegyverzetében ellenállhatnak neki (Ef 6,11-17), sőt le is győzhetik (1Jn 2,14). Az idők végén mint →Antikrisztus vezeti félre a népeket, de végleges vereséget szenved (Jel 20,8-10). „Azért jelent meg az Isten Fia, hogy a sátán művét romba döntse” (1Jn 3,8; Kol 2,14-15). - Mind az evangélisták kommentárjai, mind Jézusnak a tanítványokhoz intézett parancsai és tanácsai különbséget tesznek a betegségek és a gonosztól származó szenvedések között (vö. Mt 10,5-8; 17,20-21; Mk 3,27; 16,17-18; Lk 11,21-26). -
3. A Jézus korabeli zsidóság szerint az ~ök a bukott angyalok és az emberek leányai gyermekeiként született óriások (vö. Ter 6,1); Isten teremtményei, akiket a 6. nap estéjén kezdett alkotni, de jött a szombat, ami megakadályozta a testük megteremtését, ezért torzók maradtak; a bábeli torony építőinek egy része büntetésből lett ~. Az ~ök természetük szerint szellemek, de szárnyuk van, ételre és italra van szükségük, és párzással szaporodnak; láthatatlanok, de emberi v. állati alakban képesek megjelenni; szemellenzőt kaptak Istentől, amit az ember bűne levesz róluk, ekkor látják meg az embert és tudnak neki ártani. A Talmud szerint megláthatók, ha valaki szitált hamut hint az ágyára. Számuk igen nagy, tele van velük a világ, királyuk a fő~, Asmodeus (Sátán). Lakóhelyük a pusztaság, épületromok, pocsolyás, mocsaras helyek, sírok, bizonyos fák árnyéka, bozótok, a pöcegödör és a mosatlan kéz. Főként éjszaka tevékenyek, de vannak szürkületi ~ök is; sajátosan déli ~ a járványt okozó keteb. Az ~ök a Sátán angyalai, fő céljuk a bűnre csábítás. Hatalmukat Istentől kapták, azért, hogy végrehajtsák a bűnök büntetését: betegségeket, anyagi károkat, természeti katasztrófákat okozzanak. Először a bálványimádást elkezdő Enos idejében kaptak hatalmat. A rabbik szerint a →szent sátor fölállításakor és a Jeruzsálemi Templom építésekor egy időre elveszítették hatalmukat, véglegesen az eljövendő Messiás fogja legyőzni őket. Az ~ök ellen védenek Isten és az ő angyalai, főként az →őrangyal (Zsolt 91), a Tóra megtartása, →amulettek (bőr- v. pergamencsíkon, esetleg fémlemezen a Kiv 15,26 v. a Zsolt 91,5; bizonyos növények nyakban hordva, kövek terméketlenség v. abortusz ellen), ráolvasások és elhárító szövegek, Salamon (az ~ök engedelmeskednek neki, mert ez a hatalom bölcsességének része volt). - Az ~ elleni védekezés módjai: kerülni kell a romokat, nem szabad egyedül aludni a házban, gondosan kezet kell mosni, éjszaka nem szabad egyedül kinn járni (úgy vélték, hogy egy ~ két embernek nem tud ártani); a dolgokat megszámlálva, becsomagolva, lepecsételve kell őrizni. -
4. Az Egyház tanítása szerint Isten mindent →jónak teremtett, a szellemi lények is csak saját bűnük következtében fordultak el Istentől (D 427), és befolyásuk van az ember bűnére és a lélek halálára (D 383; 1261; 1923). Teol-ilag még hozzáfűzhetjük, hogy amennyiben a teremtett világ rangok szerint rendezett, azért a bukott angyalok világában is föltételezhetjük ezt a rendezettséget, s ennek alapján beszél a Szentírás az ördögök fejed-éről (Mk 3,22). Kísértő hatalma azon alapszik, hogy mint szellemi teremtmény természetes képességét nem veszítette el, tehát lehetősége van arra, hogy a gondviseléstől megengedett határok között gyakorolja hatalmát. - Az Egyh. óv a túlzásoktól is; az ~ kísértő ereje nem veszi el az ember →erkölcsi felelősségét, főleg azért nem, mert a kegyelem állandóan rendelkezésünkre áll. A tört. folyamán néha divattá erősödött a démonhit, főleg a 13/14. sz. fordulóján, s ebben része volt a germán mitológiának is: az ~ állatok formájában, keveréklényszerű összetételekben (ember + lóláb, farok és szarv) mutatkozik meg, ijeszti az embert. Egyes személyek hatalmat kaphatnak tőle (boszorkányok), mások megrontására szövetkezhetnek vele, vallásos kultusszal hódolnak előtte (luciferiánusok, sátánizmus). - Az Egyh. az ~ szerepéről szóló tanítással nem valamiféle dualizmust akar képviselni, nem is hiszi azt, hogy ezzel a szenvedés titka konkrét esetben olcsón feloldható; s nem is engedte meg azt, hogy az emberek, kilépve a felelősség alól, csupán az ~öt okolják, önmaguk felmentésére. -
5. A Tanítóhivatal megnyilatkozásai: 5-6. sz: DS 241, 286, 291, 457-463; 13. sz: DS 797, 800; 15-16. sz: DS 1347, 1349, 1511; 17. sz: DS 2192, 2241, 2243-2245, 2251; 19. sz: DS 2801; 20. sz: DS 3511, 3891. - I. Nagy Szt Leó p. (ur. 440-461) Turribius pp-höz írt levelében 447: elemzést adott az ~ről, aki eredetileg jónak teremtett lény, de „nem tartott ki az igazságban” és föllázadt Isten ellen; a Flavianus pátriarkához küldött „Tomus”-ában a p. kifejezte, hogy a megváltás művének egyik célja Krisztus győzelme a halál és az ~ felett. A bragai zsinat 561: a gnosztikusok és a priszcilliánusok ellen hangsúlyozta, hogy a „gonosz angyalok” nem teremthetnek testeket, ők viszont teremtmények és nem függetlenek Istentől. Nagyon fontos 1215: a IV. →lateráni zsinat határozott szava az angyalokról és ~ökről, az előzőek ismétlésével és kifejtésével, főként a kk. titkos társaságokat alkotó →katarok, ill. a balkáni →bogumilok gnosztikus tévtanaival szemben. 1442: a firenzei zsinat kimondta, hogy „senki nem szabadulhat meg az ~ uralmától, csakis az emberek és az Isten közötti közvetítőnek, a mi Urunk Jézus Krisztusnak érdeméből: ... egyedül ő volt az, aki az emberi nem ellenségét halálával leterítette, és újra megnyitotta a mennyek országának kapuját...” - A →trienti zsinat (1545-63) leszögezte, hogy a bűn miatt az ember a halállal együtt annak is a hatalma alá került, aki „a halálon uralkodott” (Zsid 2,14), vagyis az ~ uralma alá. - A II. Vat. Zsin. (1962-65) szerint: „Az emberiség egész történelmén végighúzódik egy kemény harc a sötétség hatalma ellen, olyan harc, ami már a világ kezdetekor elindult és az Úr szavai szerint az utolsó napig fog tartani. Az egyes embereknek bele kell kapcsolódniuk ebbe a küzdelembe, állandóan meg kell küzdeniük döntésükért a jó mellett.” (GS 37) - A zsin. után a kat. teol-ok körében is megszaporodtak az ~ létét kétségbe vonó vélemények (H. Haag, K. Kertelge, H. Küng, C. Meyer, J. P. Jossua stb.), melyek a Bultmann-féle mítosztalanítás jegyében a megfelelő szentírási szövegeket csupán a környező pogány vallások hatása alá, a pszichológiai szférába v. szimbolikus irod. formák világába utalták, mint olyanokat, melyek korabeli, megszemélyesített módon ábrázolják az ember fenyegetettségét, kiszolgáltatottságát, bűnét stb. Ezért is volt nagy jelentőségű VI. Pál p-nak az 1972. XI. 15-i ált. kihallgatáson mondott beszéde, melyben a gonoszról szóló teol. alapjairól, az ~ működéséről határozott tanítást adott: „A pogány költő már beszélt erről az ember szívében lévő összeütközésről: 'Látom a jót, jóvá is hagyom, de a rosszat követem' (Ovidius: Met. 7,19). Rábukkanunk a bűnre, az emberi szabadság eltorzítására, a halál mélységes okára, mert ez elválaszt Istentől, az Élet Forrásától (Róm 5,12), és utána, a maga helyén, egy sötét alakra, az ~re, aki erre alkalmat szolgáltat és közbelépése által létrehozza bennünk és a világban. A gonoszság nemcsak valaminek a hiánya, hanem egy tevékeny lény, egy élő, szellemi valóság, aki torzzá lett és másokat is eltorzít. (...) Ellenkezik a Szentírás és az Egyház tanításával, hogy elutasítsuk egy ilyen valóság létezésének elismerését, vagy hogy önállónak tartsuk, aki nem Istentől származik, mint minden más teremtmény; vagy hogy a valóság utánzatának tartsuk, amely csak gondolatban és képzeletben személyesíti meg szerencsétlenségünk ismeretlen okait. (...) Az ~ ott van az emberiség első szerencsétlenségének eredeténél. (...) Ez a történet ma is folytatódik: gondoljunk csak az ~űzésre a keresztelésnél és a Szentírás, valamint a szertartások gyakori megemlékezésére a 'sötétség hatalmának' támadásáról és elnyomásáról. Ő az első számú ellenség, a mindenkit felülmúló kísértő. (...) Ő az alattomos és ravasz bűvölő, aki érzékeinken, képzeletünkön, érzékiségünkön, eszményi elgondolásainkon vagy rendetlen társas érintkezéseinken keresztül megtalálja a lelkünkbe vezető utat, hogy veszélyes módon félrevezessen, miközben tetteti, hogy amit ajánl, az megegyezik testi vagy szellemi igényeinkkel és mély, ösztönszerű vágyainkkal. Feltételezhetjük baljóslatú működését ott, ahol gyökeresen, ravaszul és oktalanul tagadják Isten jelenlétét, ahol kétszínű és szemtelen módon hazudnak a nyilvánvaló igazság ellenére, ahol durva önzéssel kioltják a szeretetet, ahol Krisztus nevét szándékos és lázadó gyűlölettel támadják (vö. 1Kor 16,22; 12,3), ahol az evang. szellemét fölhígítják és tagadják, ahol az ellenségeskedésé az utolsó szó, stb.” - E beszéd nyomán jelent meg 1975. VI. 26: a Hittani Kongr. A keresztény hitről és a démonológiáról c. nyilatkozata. - Az angyalokkal kapcsolatos kétkedésre, ill. tagadásra a teol. kutatásban is megjelent a pozitív válasz: Alszeghy Zoltán, J. Auer, G. Gozzelino, B. Marconcini, R. Lavatori a Szentírás kutatására alapozott kritikával és a vallástört. anyag újfajta felhasználásával vették vizsgálat alá a modern véleményeket. - Az egyházatyák első 5 századának és a 20. sz. végének közös megfigyelése, hogy az ~ egyik legkedveltebb ter-e az →okkultizmus és a →mágia, mely a 21. sz-ra a →New Age mozgalom alapelemévé vált. Ezzel kapcsolatban a Toscanai Ppi Konf. útmutatása 1995: megjegyzi: „Az okkult tevékenységek látványos visszatérésének vagyunk tanúi, ami még a 'hívő' embereket is érinti... Ebben az a legrosszabb, hogy az élő hitet szorítják ki, és a helyére a babona lép.” J. Ratzinger bíb. Párbeszéd a hitről c. kötetében mondja: „A mai, Isten nélküli kultúra még mindig élvez valamit abból, amit a kereszténység hozott a Nyugatnak, hogy nem fél a démonoktól. Ha kialudna Krisztusnak ez a megváltó fénye, a tud. és a technika ellenére belesüllyedne a világ a terrorba és a kétségbeesésbe. Épp elég jele van annak, hogy visszatérnek az okkult erők, és egy szekularizált világban terjednek a sátánkultuszok.” -
6. Attrib. Ált. azoknak a szenteknek az ábrázolásain szerepel, akik sokat harcoltak ellene, ill. ~öket űztek: Folignói Szt Angéla, Remete Szt Antal, Clairvaux-i Szt Bernát, Mentoni Szt Bernát, Szt Bertalan ap. (kiűzte az ~öt a királylányból), Szt Cyriacus (meggyógyította Diocletianus megszállott leányát), Szt Genovéva, Facundói Szt János, Montefalcói Szt Klára, Szt Mihály főangyal, Szt Norbert, Szt Romuald, Aquitániai Vilmos. -
7. Ikgr. Önállóan nem, csak mellékszereplőként ábrázolták, először a 6. sz. bizánci kv-festészetben, majd a →Krisztus pokolraszállása-képeken. A kk-ban kígyó, denevér, béka, majom, szarvas v. torz fantázialény alakjában ábrázolták →utolsó ítélet képeken, Apokalipszis-illusztrációkon és építészeti faragványokon. Ny-on a karoling kor óta szörnyetegként ábrázolták: bozontos haj, állatfej, kiálló hosszú fogak, farok, lóláb, madárkarmok. Előfordultak kis denevérszárnyakkal ábrázolt ~ök is. A késő kk-ban a term-ben elő nem forduló rovar-hüllő-madár kombinációban ábrázolták. - Alakja gyakran összeolvad a poklot megszemélyesítő szakállas, ősz öreg képével (Hludov-pszaltérium; Moszkva, Tört. Múz., 9. sz. 2. fele). A K-i műv-ben az ~ csendes megadással viseli legyőzetését, a Ny-i műv-ben elkeseredett dühvel tiltakozik, dacosabb, fenyegetőbb, ill. torzabb, vadállatszerűbb (Friedrich Pacher, Bp., Szépműv. Múz. 1460-70). Júdás ill. a bal lator lelkét kis szárnyas ~ök ragadják el. Az utolsó ítélet képein a Jób 41,6-13 alapján →leviatánként nyeli el a föltámadt gonoszokat, gyakran több kis ~ kergeti a kárhozottakat a fő~ szájába (Firenze, Baptisztérium, kupolamozaik, 13. sz.). A Krisztus megkísértése-képeken az ~ választékos öltözetben jelenik meg. - Remete Szt Antal megkísértése-képeken változatos formákban szerepel (Szepesszombat, Szt Antal-oltár, 1505-10; Patenier Szt Antal-képe: Madrid, Prado, 1515 k.; Grünewald isenheimi oltárán: Colmar, Musée d'Unterlinden, 1512-15). A 17. sz. elején inkább a gonosz, a barokkban inkább a szatírhoz hasonló ~ gyakori. - Jelképe: majom, kecskebak, sárkány; megszemélyesítője az íjász, kísérő állata a →holló. G.F-G.P.-**
Strack-Billerbeck IV:405. - Kirschbaum IV:295. - Hittani Kongr.: Fede cristiana e demonologia. 1975. - Sachs 1980:331. - KML 1986:254. (s.v. ördögök és démonok) - Marconcini-Amato-Rocchetta-Fiori: Angeli e demoni. Bologna, 1991. - A mágiáról és a démonológiáról. A Toscanai (Olaszo.) Ppi Konf. lelkipásztori útmutatása. 1995. - Lavatori, R.: Satana un caso serio. Bologna, 1996.
''A görög diabolosz kifejezés a diaballó igének főnévi alakja, amelynek jelentése annyi, mint elválasztani, megosztani, eltéríteni, valami ellen fordulni, vádolni, rágalmazni, becsapni (vö. Lk 16,1). Etimológiailag valamennyi jelentés (ellenség, vádló, rágalmazó, félrevezető) megtalálható a diabolosz szóban. Az Ószövetség (a Hetvenes-fordítás) görög fordítói a diabolosz szót választották a héber satan (démon) fordítására. Ezért a két kifejezés többé-kevésbé azonos jelentésű. Ettől eltér azonban a démon szó etimológiája (vö. W. Foester, daimón, daimonion ecc., in G. Kittel, Grande Lessico del N. T., i. m. II. k. 741-791. o.). A héber felfogás szerint a sátán egészen különleges (1 Kir 17,18; Zak 3,1; Jób 1-2; 1 Krón 21,1; Ezdr. 4,6 stb.), szinte hivatalból vagy köztisztviselőként vádoló ellenség. A zsidó, illetve a két Szövetség közti ("apokrif") irodalom bővelkedik demonológiai szövegekben. Az Újszövetségben megtalálható néhány név (Beliar: 2 Kor 6,15; katégór: vádló: ApCsel 12,10) és különféle kifejezések ("e világ fejedelme", az "ellenség", a "gonosz", a "kísértő", "e világ istene", a "levegő hatalmasságainak fejedelme"), amelyeket az apokrif irodalomból vettek át, de ezeknél gyakrabban jelenik meg a diabolosz és a Szatanasz kifejezés. A szerep, amelyet az ördög betölt a történelemben, nyilvánvalóan az, hogy ellenlábasa legyen Istennek és az ő tervének. Ezért az Újszövetség szerzőinek látásában nagyszabású csata kezdődik, amelyben egyik oldalon a Sátán és csatlósai, a másik oldalon pedig Isten, Krisztus, a Lélek és imádóik állnak. Az Apokalipszis erre az előfeltevésre épül. Elkerülhetetlen, sőt "logikus" volt, hogy az "ellenség" éppen nyilvános működése elején támadja meg a messiást, legalábbis annyiban, amennyiben az evangéliumok hírt adhattak erről. Vö. Foerster, diabolos, in G. Kittel, Grande Lessico del N. T., i. m. II. k. 924-95. o.; H. Haag, Teufelsglaube, Tübingen, 1974. 271-390. o. A rossz realitásával kapcsolatban nincs fenntartás a teológusok között, de a Sátánnal való azonosítását illetően jelenleg nem mindenki fogadja el a hagyományos tételt. A kérdés vizsgálata megtalálható a már idézett Itinerario spirituale di Cristo c. mű III. kötetének 62-77. terjedő lapjain. Úgy látszik, mintha a Sátán személy volna, de a bibliai nyelvezet azt sem zárja ki, hogy megszemélyesítésről van szó. ''
''A sátán alakja mindig kiemelkedő szerepet töltött be a keresztény teológiában. Egyes korai keresztény egyházatyák imádkoztak a sátán „bűnbánatáért”.[forrás?]
A középkorban a sátán ábrázolását gyakran használták arra, hogy riogassák és félelemben tartsák az írástudatlan embereket, fegyelmezzék a gyerekeket. Kecskebak alakúnak, szarvakkal és villa alakú farokkal is ábrázolták, amint egy háromágú vasvillát tart. Ezek a rajzok nem a Biblián alapultak, hanem Pán és Dionüszosz ókori görög istenek hasonmásai voltak, illetve a különféle pogány állatmaszkos szertartások hagyományaiból táplálkoztak.''
Kiemelt dramaturgiai szerepe volt az ördög(ök)nek, hiszen bár alapvetően gonosz voltukat emelték ki a jelenetekben, de gyakran kaptak tréfacsináló szerepet , így az őket játszó "művészeknek" profiknak kellett lenniük a megfelelő hatást érdekében.
Az ördög ábrázolása Az ördög ábrázolása Augustinus hatása
526-ban a római egyház befolyása alatt álló összes területen bezárták a színházakat, de a különböző zsinati határozatok arra utalnak, hogy a színjátszás fennmaradt, a sokszor megismétlődő tiltás sem volt eredményes. Az egyház Augustinus tanításait vette alapul, mely szerint a színház az ördög találmánya. Kb. 1000-ig nem készültek új drámai szövegek, vándortársulatok azonban járták Európát, útszéli kocsmákban, piactereken, udvarházakban, vendégfogadókban, olykor főúri udvarokban adták elő a mitológiai vagy mindennapi élethez kapcsolódó témákat sokszor vulgáris elemekkel tűzdelve és meglehetős szabadossággal. Egyszerű kellékeket és jelmezt használtak, maszkokkal ábrázolták a szereplők jellemvonásait. A színházi előadást összekapcsolták akrobatikával, bűvészkedéssel és bábjátékkal is, mindennek az alapját pedig a zene jelentette. Az egyházi tilalom ellenére továbbéltek tehát a pogány-profán elemek a színészek között, de a farsang, nagyhét, húsvét, pünkösd vagy a téli napforduló időszakában rendezett dramatikus népi játékokban, szokásokban.
MAROSVÖLGYI GÁBOR: SZENT MÁRTON VESSZEJE Megjegyzések Szent Márton kultuszának pogány sajátosságaihoz
''Az életében történt csodás esetek egy részében Márton a pogány mágusokhoz hasonlít, ahogy megfékezi az elemi erőket, vagy azok hatalma ellen irányul, mikor szent területüket szétveri. Egyszer lerombolt egy ősi pogány szentélyt, majd a „démonoknak szentelt” fenyőfát akarta kidönteni. A népek csak azzal a feltétellel engedték, hogyha alááll, amit meg is tett, majd az utolsó pillanatban „fölmutatta az üdvösség jelét”, és a fa az ellenkező irányba esett.[8] Leprosum (Levoux) lakosai meg elűzték, mikor le akarta rombolni templomukat. Három napi böjt után „két lándzsás és nagy pajzzsal felszerelt angyal jelent meg neki az égi seregből”, és ők segítettek befejezni munkáját.[9] Vagy máskor felgyújtott egy szentélyt, de a lángok veszélyeztették a szomszédos házakat, ezért fölmászott a háztetőre, hogy elterelje a tüzet: „...azt lehetett látni, hogy a szél erejével szembefordul a tűz, mintha egymással harcoló elemek küzdelme lett volna.”[10] A párhuzam megvonása nem teljesen önkényes, hiszen „a benedikciók sok nyomát őrzik annak, hogy az egyház komoly ellenfélnek tekintette a varázslókat, és mintegy hatalmi harcot vívott velük, melynek során a mágia hasonló eszközeit alkalmazta.”[11] „A vad népek számára a mítosz az, ami a keresztényeknek a teremtés és az eredeti bűn bibliai története, vagy a Krisztus kereszthalála által elért megváltás.”[12] A kereszténység dogmatikus tételeiből sok minden átkerült egy mondavilágba, hogy az előző mítoszokat, ill. azok funkcióját helyettesítse. Céljuk, hogy kidomborítsák Isten hatalmát és erejét az ellentétes erőkkel szemben, az esetleges ellenségek (köztük természetesen a pogány istenek és papok) és a fizikai betegségek feletti hatalmat. Ezt látjuk Márton esetében, mikor legyőzi a pogány szentélyek erejét. Isten minden hatalommal rendelkezik, mivel csak benne egyesülhet az az erő, melyet korábban különböző istenek birtokoltak. Emellett hamar és immár nem az antik istenek pótlására, hanem azért, hogy az emberiség és a megközelíthetetlenül hatalmas Isten között közvetítő kapcsolat létesüljön, kibontakozik Krisztus, anyja és a szentek kultusza.
Erre példa Márton életéből, hogy az ördög pogány istenek képmásában is felkereste: „Megtörtént, hogy Juppiter, vagy legtöbbször Merkur alakjában, gyakran meg Venus és Minerva formáját magára öltve jelent meg neki. Márton a kereszt jelének és az imádságnak a segítségével mindig félelem nélkül védekezett ellene.”[13] Látható, hogy a pogánysággal való küzdelemben is megőrizte harcos szent szerepét: „A legkegyetlenebbnek Merkurt tartotta, Juppiterről azt mondta, hogy ostoba és dadogós.”[14] De ennek ellensúlyozására cellájában meglátogatták szentek is, Ágnes, Tekla és Mária, de Péter és Pál is föl szokta keresni. A népi keresztény vallásosság tehát a természetfeletti világot olyan személyekkel népesíti be, akiknek előadhatja saját szükségleteit, problémáit, aggodalmait. Ennek a viszonynak egyik alapvonása a csodába vetett hit, mely megerősíti azoknak a hatalmát, akikhez a hívő imájával fordul. „A hit tételeit a konkrét élet erkölcsi és gyakorlati szempontjait figyelembe véve, s nem elméleti ismérvek alapján tárgyalják, és különös tekintettel vannak azokra a vonásokra, melyek szintetizálva a pogányság fennmaradását tanúsítják akkor is, amikor ezek – nem egy adat bizonyítja – már a folklór részévé váltak. A klasszikus példa erre az az évkezdeti rítus, mely Rómában még a VII. század közepén is szokásos volt a nagy német misszionárius és püspök, Bonifatius Zakariás pápához írt levele és ez utóbbi szégyenkező válaszának tanúsága szerint.” Ilyen párhuzamosságra példa Nagy Szent Gergely egyik levele: a pogány szentélyeket sem kell lebontani, hanem keresztény templomként kell használni őket kiirtva belőlük a pogányság minden nyomát. Természetes tehát, hogy Galliában Márton alakjához is mágikus erő képzete tapadt: „a keresztény hittérítők hamar megértették, hogy a keltákra a varázserő gyakorol mély hatást, a germánokra pedig a fizikai erő és a harcra való képesség.”[15]
[8] SULPICIUS SEVERUS, i.m., 47-48.
[9] SULPICIUS SEVERUS, i.m., 49.
[10] SULPICIUS SEVERUS, i.m., 49.
[11] PÓCS Éva, Magyar néphit Közép- és Kelet-Európa határán, L´Harmattan, 2002, 177.
[12] Malinowskit idézi MANSELLI, Raoul, Népi vallás és vallásosság a középkorban (Problémák és viták) = Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról, szerk. SZÉKELY György, Budapest, 1984, 201.
''A rendelkezésre álló gyér történeti források és a mai európai népek táncfolklórjának összehasonlító vizsgálata alapján Európában három nagy táncrégió különböztethető meg:
1. délkelet-európai régió, ahol az uralkodó táncfajta a lánc-, illetve körtánc, és a táncalkotás csoportos módon, félig kötötten történik,
2. kelet-európai, ahol az egyéni, kötetlen, szóló improvizatív táncok uralkodnak,
3. nyugat-európai, ahol a teljesen kötött csoportos térformációs páros táncok (kadrillok és kontra táncok) alkotják a tánckészlet gerincét.
A tánctörténeti emlékek, főleg a nagyszámú nyugat-európai forrás alapján kiderült, hogy e három régió tulajdonképpen az európai tánckultúra történeti fejlődésének három szakaszát képviseli. Az európai kulturális változásoktól hosszú időn keresztül elzárt balkáni népek a középkori csoportos lánc-körtáncokat örökítették tovább napjainkig. ''
Kouros (youth), in pose of a dancer Italic, Etruscan, Archaic Period, about 500 B.C.
Height (including tangs) 13.3 cm (5 1/4 in.) Bronze
Classification: Sculpture Catalogue: Sculpture in Stone and Bronze (MFA), no. 087.
Object is currently not on view
Nude kouros in dancing pose. Finial of a candelabrum or a kottabos stand. Tangs project from the feet and are encrusted with lead. The body is deep green with a lighter green patina on arms.
Museum of Fine Arts, Boston
Gift of Dr. Ernest and Virginia Lewisohn Kahn, 1976 Accession number: 1976.789
Provenance/Ownership History: By 1976: with Peter Sharrer, Ancient Art, Inc., 72 Fairmount Road, Ridgewood, New Jersey 07450; purchased by MFA from Peter Sharrer, December 8, 1976 with funds provided by Dr. Ernest and Virginia Lewisohn Kahn
Back wall, detail, Francesca Giustiniani Tomb, Tarquinia, ~ 5th century B.C. The man holds a crook in his left hand. Not seen in this image, to the left of the woman, is a chariot, and the woman may be protesting his departure in the chariot
