A fórumot a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutyaiskola – ezen belül is Fiera és kölykei – iránti rajongás indította útjára. De nemcsak róluk lesz szó, hanem MINDENről, ami a kutyatartást, és a felelős gazdivá válást segítheti. Tippek, praktikák, nevelés, ápolás, egészségvédelem, állatvédelem, kortól, nemtől, fajtától függetlenül. És persze igyekszünk majd nyomon követni a 6 vakvezető-tanonc útját is, nem feledve küldetésük fontosságát.
Pedig úgy szerettem volna meghallgatni, de óckodom a regisztrációtól, meg hogy pontokkal és csillagokkal bohóckodjak egy másik közösségi oldalon.
A számot egyébként én is sokat játszottam, és ismervén s Benkóék stílusát, valami hasonló felfogásban játszhatják ők is: lüktető kemény swinges négynegyed.
A Hello által belinkelt Dean Martin felvétel nem igazán az esetem (maga DM se), a YouTube-on elérhatő Armstrong felvétel pedig lírai, hasonlóan a "What a
A Wonderful World"-höz. Az is jó, csak egy más műfaj.
Szóval marad a neworleansi csávó, aki Armstrong stílusában próbálja előadni. Ha sikerül felraknom, nagyon kiváncsi vagyok a véleményetekre. 😆
Hajdani Fiera kölykei baráti köre még meglévő tagjai!
Tegnap találkoztunk Erikával, nagyon jót beszélgettünk! Emlegettük a chat-en a jókedvű megismerkedésünket, ahol mind, akik ott jelen voltunk és csevegtünk egymással és Mesivel, nemcsak a 6 picurának, de egymásnak is örültünk. És bár eléggé elszakadtunk többektől, de mindenkinek így is a legjobbakat kívánjuk, kutyusaikat is beleértve!
Erika mesélt Sunnyról, ahogy az unokájával elválaszthatatlanok, a kutyus mindent hagy magával csinálni a kicsitől, annyira imádja.
Nagyszerű, mikor egy gyereknek megadatik, hogy egy kutyával együtt nőhet fel!
Nem csak magamról, számtalan egyéb példából is tudom, hogy egy életre meghatározza a gondolkodásunkat, az állatokhoz való, általános viszonyunkat is!
A 60-as években még én is aktív résztvevője voltam a budapesti zenei életnek, sűrűn látogattam a különböző jazz klubokat, köztük a Pinceszinházat is. Olykor jókat örömködtünk Sanyival, mint két dudás egy csárdában.
Mert hogy én is a klarinétot fújtam, és nem találod ki mi volt kedvenc műfajom: a DIXIELAND.
Iván egyértelműen a műfaj legjobb hazai pozanosa volt, jó volt Zotya is trombitán, meg az a bendzsós gyerek, akinek a nevére már nem emlékszem.
Hej, hej régi szép idők! Nem sok hiányzott, hogy én is azon a pályán folytassam, csak aztán az Élet közbeszólt...
Ó nem, Mambó Panni legelső barátja. Annyi a története, hogy Panni fél éves lehetett, amikor feltűnt, hogy egy nő minden délután - néha a mamájával - jön, és megszeretgeti a kutyát a kerítésen keresztül. Egy idő után szóba elegyedtünk, akkor derült ki, hogy van nekik egy majdnem beagle-jük, ő Mambicsek. Aztán egy téli estén véletlenül összefutottunk séta közben, na azóta tart a "szerelem", és az egymáshoz való átjárkálás hétvégente egy-egy nagy játékra.
Lehet, írtam már, egy ismerős mesélte az 50-es találkozójukról. Valamelyikük azzal kezdte, hogy két dologról ne essék ma szó: betegségekről, és unokák fényképeiről.
Állítólag tömény unalomba fulladt az egész. Politizálni senki nem mert, a közös emlkekből pedig csak a már többszörösen elsütött poénok kerültek elő.
Valahol talán érthető is ez a magatartás. Bizonyos kor felett az ember beszűkült világát annyira a saját nyavalyái töltik ki, hogy alig létezik számára más téma.
Ezért maradjunk inkább az állatoknál! Ők a mi igazi barátaink.
Biztos emlékszel, idén tavasszal milyen orvul tett szinte teljesen járás-képtelenné a lumbágóm. Kegyetlen időszak volt, de tudtam, hogy nem maradhat így, majd csak abbahagyja.
Amikor van egy rosszabb periódusod, mindig gondolj arra, hogy utána csak jobb jöhet, és fog is jönni!
A miénk nemrég volt - igaz, nem az 50.! -, és bár kerültek elő családi fotók, de sokkal inkább a régi emlékeket idéztük fel sűrű vihogások közepette, élvezve, hogy kiben mi maradt meg a poénos helyzetekből, dőltek a jó sztorik a társaságból.
Emellett persze megemlékeztünk azokról, akik már nem lehetnek velünk: sajnos 17 halottunkat számoltuk össze. Sajnos sok. Ráadásul a legjobb barátnőm kezdte a sort még 1992-ben. Hiába könyörögtem neki, hogy ne bízzon kuruzslókban, forduljon orvoshoz - mire rászánta magát, már késő volt.
Akár a Helység Kalapcsában a hagászkar (a kancsal hegedűs, a félszemű cimbalmos és a bőgő sánta húzója).
Még mindig röhögök, hogy - leszámítva néhány aranyos blökiről, vagy macskáról szóló fotót/hírt, - kezdünk hasonlítani egy 50-éves érettségi találkozóhoz. Csak az unokák fényképei hiányoznak.
Igen, aljas módon én is ezzel szoktam erőt pumpálni saját magamba, hogy látom, mások milyen rettenetes állapotban vannak - hozzájuk képest az én bajom kutyafüle...
Csak amikor épp nem tudok lábra állni, akkor ez azért annyira nem vígasztal....
Egyszerűség kedvéért tán az Invalidusok Klubját alakíthatnánk meg - persze nem a munkára és harcra képtelen rokkant eredeti értelmében, hanem, mint a különböző testi nehézségekkel küzdők közössége!
Merthogy ami a járási gondokat illeti, én se lógok ki a sorból: első helyen ott van a lefelé lépcső immár fóbiám. Miután elég sok ronda baleset forrása volt már az életemben, hajlandó vagyok inkább tetemes kerülőt tenni, csak elkerülhessem a lépcsőket. Ahol erre nincs mód, ott a korlátba erősen kapaszkodva is ketten megyünk le rajta: én + a majré.
De ezen kívül van más is: a ballábam a legváratlanabb szitukban képes úgy begörcsölni, hogy pár másodpercre meg kell állnom, nem tudok tovább menni - mindig azon szurkolok, hogy ezt ne egy hosszú zebra közepén adja elő, miközben a lámpa már pirosra vált! Ennek a forrása a farokcsigolyáktól ered, aminek az MRI felvétele láttán a doki azt mondta, inkább nem nyúlna hozzá, mert egyrészt utána is visszajöhet bármikor, másrészt, amíg egyáltalán tudok menni a nélkül, hogy egyfolytában esnék-kelnék, még annyira nem vészes a helyzet!
De mikor akár az utcán, akár tévében iszonyatos testi nyomorúsággal élőket látok, rögtön azt mondom, hogy én csak sürgősen fogjam be a pofámat, eszembe ne jusson panaszkodni, mert hozzájuk képest én kicsattanok az egészségtől!
A videót majd megnézed, ha tudod - érdemes, mert aranyos.
Sajnos, a rogyadozást már évek óta űzöm, hullámzó, hol jobb-hol rosszabb periódusokkal. Próbálok együtt élni vele, mert gyógyítani nem lehet. Nem egy népünnepély, de ez van.
Sokszor röhögök már saját magamon, mikor méreteseket tudok puffanni itthon, aztán küzdök a feltápászkodással.
Mikor még voltak állatkáim (főleg tengerimalackák), volt olyan, hogy belefejeseltem a ketrecükbe - szegény jószágok rémülten ugrottak félre és tökre nem értették, miféle módi ez a mamitól.... Nyomoromban ezen is már csak nevetni tudtam....aztán megvígasztaltam a malackákat.... :-))
A tántorgás-rogyadozás-támolygás minden variációját ismerem, szupi, mikor az utca közepén kell hirtelen leüljek valami lépcsőre, hogy el ne essek. (Időnként azért sikerül esni is, ügyes vagyok ám!)
Köszi a linkeket. Hiradót hosszú ideje nem nézek, igaz más TV műsort is csak módjával. A linken szereplő videók nálam el se indulnak, lehet a kis sávszélesség miatt. Pedig érdekes lehet amúgy. Majd megpróbálom otthon gyorsabb nettel.
Dömm, olvasom, hogy mozgásproblémákkal küzdesz. Akkor a Félszeműekhez hasonlóan Veled is megalakítanám a Rogydozók Frakcióját. Én még ráadásul tántorgok is mint a részeg, mert olykor egyensúlyi zavarokkal küzdök.
Bocsi, hogy így humorizálok, ezt semmi esetre sem az empátia hiányának tudd be! Nagyon együttérzek Veled, csak így könnyebb az embernek túltennie magát bizonyos - amúgy megváltoztathatatlan - dolgokon.
És az is, hogy véletlenszerűen reagálok beírásokra, nem jelenti a többi ignorálását. De egyszerre nem megy. Macskával az ölemben meg pláne nem...