Keresés

2. A polgári adminisztráció szervezése

A kérdés rendkívüli jelentőséggel bír a felkelő mozgalom mindkét frontjának esetében - akár a külsőt vesszük, akár a belső frontot. Természetesen ezek funkciói és jelentősége különbözik, de mindeközben a célok, amiket követnek, teljesen megegyeznek.
Például, mint a belső, mint a külső fronton végrehajtásra kerül az adók beszolgáltatása, de a külső viszonyok közben különböznek; ugyan ez elmondható a propagandáról és az ellátásról. Először írjuk le a belső front tevékenységét.
A ,,belső front" kifejezés alatt azt a területet értjük, amit a felszabadító erők többé-kevésbé ellenőrzésük alatt tartanak. E alá a fogalom alá esik továbbá az a terület is, ami kedvező a partizán erők harci tevékenységének, mert ellenkező esetben a partizánmozgalom mindössze a tevékenysége kiterjesztésére fog törekedni. Képes lesz egyre újabb és újabb területeket bevonni a küzdelembe, de képtelen lesz ezeken a területeken stabilizálni helyzetét, mivel az egész zónát továbbra is az ellenség ellenőrzi.
A belső fronton felállításra kerül egy sor adminisztratív szerv, ami biztosítja a front normális tevékenységét. Megjegyzendő, hogy általában a propaganda kérdéseivel maga a hadsereg foglalkozik, de ezt önállóan is lehet folytatni, természetesen, de nem zárva ki a hadsereg felette gyakorolt ellenőrzését. Ez a kérdés rendkívül fontos, ezért külön foglalkozunk vele.
A polgári lakosság körében végrehajtott munka magába foglalja az adók beszedését, és a partizánok parasztokkal és munkásokkal fenntartott kapcsolat egyéb formáit, ha persze vannak utóbbi kategóríába tartozó emberek a területen. Ez az erre a célra kijelölt hivatal dolga.
Mint ahogyan azt már az előző fejezetben már mondtuk, az adók formája különböző lehet: közvetlen és közvetett adók, önkéntes támogatás és elkobzások. Mindez rendkívül fontos szerepet tölt be a partizánhadsereg ellátásában.
Saját tevékenységükkel a partizánok nem juttathatják a helyi zóna lakosságát a gazdasági hanyatlás szélsőséges állapotáig. Bár az is igaz, hogy közvetve ők is vétkesek lesznek ebben, ha az adott terület és zóna az ellenséges blokád gyűrűjébe kerül. Ezt az állapotot az ellenséges propaganda rendszeresen ki is használja. Ebből az okból kifolyólag senkinek sem szabad okot adni a nyílt konfliktusra. Nem szabad, például, olyan rendeleteket hozni, ami megtiltaná a felszabadított zóna parasztjainak, hogy termékeiket az adott zónán kívül adják el. Kivételt képezhetnek az egyedülálló, az ideiglenes környező viszonyok által előállt esetek, és ezekről fel kell világosítani a parasztokat. Mielőtt a partizánhadsereg valamilyen tevékenységet vagy akciót hajt végre, ezek céljait az állandóan működő propaganda-osztály magyarázza el. Az adott osztályok munkatársai állandó, szoros kapcsolatot építenek ki a parasztokkal, akiknek gyermekei, apái, testvérei vagy más rokonai a Felkelő hadsereg soraiban szolgálnak, és ezért úgy tekintenek rá, mint saját hadseregükre.
Miután tudatosult a parasztokkal fenntartott kapcsolat jelentősége, olyan szervezeteket kell létrehozni, amelyek megszilárdítanák ezeket a viszonyokat, amik nem csak a felszabadított területen működnének, hanem kapcsolatot tartanának fenn a környező területekkel. Az ilyen szervezetek lehetővé teszik a környező területekre történő beszivárgást, és ezáltal a partizán-front kiszélesítéséhez vezetnek. Ezeken a területeken a parasztok elvetik az igazság magvait, propagálják majd ezt minden létező módon, mesélnek majd a zóna életéről, arról, hogy mit hajtanak ott végre a kistelkű parasztok érdekeinek védelmében, a partizánok magas harci és erkölcsi tekintélyéről - röviden szólva, megteremtik azt a hangulatot, ami kedvező lesz a Felkelő hadsereg számára.
Saját részükről, a parasztokkal folytatott munkáért felelős szerveknek, ki kell építeniük az állandó kapcsolatrendszert, amely lehetőséget ad a partizán hadseregnek a betakarítási munkák megfelelő végrehajtására és, ha a szükség úgy kívánja, hogy el lehessen adni a termékeket az ellenséges területeken, felhasználva a többé vagy kevésbé lojális parasztok segítségét, vagy a partizánokkal többé-kevésbé szimpatizáló közvetítőkét, mivel azonkívül, hogy szimpátiát éreznek a forradalom ügye iránt, szakmailag őket elsősorban a haszon érdekli, és ennek érdekében bármilyen veszélyt vállalnak.
Az ellátásról beszélve, mi már rámutattam, hogy mennyire fontos az útépítő szolgálat működése. Amikor a partizáncsoport elér fejlődése bizonyos szintjére, és már többé-kevésbé stabil bázisokkal fog rendelkezni, amelyeken meg tud pihenni, egy sor utat kell majd vágni, kezdve a málhás állatok ösvényeivel, és normális gépkocsi utakkal végezve. Közben a Felkelő hadsereg szervezési készségéből, és az ellenséges csapatok támadó készségéből kell kiindulni, amely lerombolhatja ezeket az utakat, vagy, felhasználva ezeket, komolyabb nehézségek nélkül eljuthat a partizán táborokhoz.
Az ilyen utak általános rendeltetése - biztosítani az ellátást olyan helyeken, ahol ezt a feladatot nem lehet másképpen megoldani. Ezeket csak akkor hozzák létre, amikor biztosak vagyunk abban, hogy meg tudjuk tartani állásainkat egy ellenséges támadás esetén. Kivételt képeznek azok az utak, amik megkönnyítik a kapcsolattartást. Bár ezek nem annyira életbevágóan fontosak, de egyben nem is veszélyes építésük.
Ezenkívül, ki lehet építeni a kapcsolattartás egyéb formáit. Az egyik ilyen, minden bizonnyal nagyon fontos megoldásnak, a telefonhálózatot tartjuk, amit könnyen ki lehet építeni a hegyekben, oszlopok helyett a fák magason lévő törzseit használva tartó szerkezetnek. Ez azzal az előnnyel is együtt jár, hogy az ilyen módon kiépített vezetékeket az ellenség légi felderítése nem veheti észre. Ezenkívül, televon vonalakat kell fektetni azokba a zónákba, amik az ellenséges csapatok számára nehezen elérhetők.
A partizánhadsereg egyik életbevágóan fontos, a felszabadított területeken működő szervének az ,,auditoriumot" kell tekintenünk, azaz a legfőbb bírói és adminisztratív testületet, amely gondoskodik a forradalmi igazságszolgáltatás betartásáról. Ezt olyan embernek kell vezetnie, aki ismeri az ország törvényeit, ha lehetőség van rá - ismeri a zóna lakóinak életét, szükségleteit, aki képes előkészíteni egy sor dekrétumot és rendelkezést abból a célból, hogy a zónában a forradalmi rend és igazságosság érvényesüljön. Íme egy példa saját tapasztalatainkból, a kubai háború tapasztalataiból. Mi megalkottunk egy büntető törvénykönyvet, egy polgári törvénykönyvet, elfogadtunk egy sor rendeletet a parasztok ellátásáról, és végrehajtottuk az agrár-reformot. Később elfogadtunk egy törvényt azoknak az embereknek a megbüntetéséről, akik beleegyezésüket adták arra, hogy indulnak a választásokon, amik pár nappal később végre lettek hajtva az egész országban, és ezenkívül - elfogadtuk a Sierra-Maestra területén végrehajtandó agrár-reformról szóló törvényt.
Ezenkívül, az ,,auditorium" foglalkozik egy, vagy több partizáncsoport (oszlop) minden könyvelésével, a pénzügyekkel, néha beleavatkozva az ellátás kérdéseibe.
Az általunk elmondottak - mindössze egy jókívánság, ami a konkrét terület tapasztalataira épül, az összes földrajzi és történelmi sajátosságával egyetemben. Tanácsainkat követve, mindig figyelembe kell venni az adott terület földrajzi, történelmi és társadalmi sajátosságait.
Az ,,auditoriumon" kívül, mindenképpen meg kell szervezni az adott zóna egészségügyi szolgálatát, többek között, különböző kórházakat, rendelőket, ambulanciákat kell felállítani, hogy biztosítani lehessen a helyi lakosság széleskörű egészségügyi ellátását. Az adott területen elért sikerek elsősorban a partizán háború adott időszakában elért harci sikerek befolyásolják. A kórházak, mint ahogyan az egész polgári egészségügyi szolgálat általában, úgy működhetnek, hogy állandó kapcsolatban vannak a Felkelő hadsereggel. Ezeket az adott hadsereg tisztjei és harcosai vezetik, és akik előtt két feladat áll: gyógyítani a lakosságot, és népszerűsíteni a betegségek megelőzését szolgáló intézkedéseket. Megjegyzendő, hogy a betegségek elleni küzdelem problémáinak megoldása jelentősen felgyorsul, ha megfelelő következtetéseket vonunk le abból, hogy a helyi lakosság nem tartja be a személyi higiénia alapvető követelményeit, és ez még jobban ront helyzetén. Az adók begyűjtése, mint már mondtam, szintén az ,,auditorium" feladata.
Nagy jelentőséggel bírnak a különböző boltok és raktárak. Amikor a partizánok elérnek valami helyre, ahol kezdetét veszi a csoport röghöz kötött élete, létre kell hozni a raktárakat. Ezekben feltétlenül gondoskodni kell az árú tárolásáról és a megfelelő elosztás ellenőrzéséről. Az utóbbi az egyetlen formája annak, hogy elejét vegyük a visszaéléseknek.
Ha a külső front funkcióiról beszélünk, akkor meg kell jegyeznünk, hogy ezek különböznek mint mennyiségükben, mint pedig minőségükben. Például, ebben az esetben a propaganda össznemzeti szinten folyik. Fő feladata - mesélni a tömegeknek a partizánok győzelmeiről, felhívni a parasztokat és munkásokat a hatásos küzdelemre, elmagyarázni a tömegeknek az elért győzelmek jelentőségét. Az adó beszolgáltatása kizárólag illegális módon folyik, a biztonsági szabályok teljes körű figyelembevételével; közben nem lehet semmifajta kapcsolat az adót begyűjtő személy, és a partizáncsoport pénzügyeivel megbízott embere között. A munka végrehajtásához az egész területet zónákra kell osztani, amelyek összessége egységet alkot (zónák, tartományok, szövetségi államok, városok, falvak).
Minden egyes ilyen zónában rendelkezni kell pénzügyi bizottságokkal, amelyek felügyelnék a értékáramlást, amit az adóbegyűjtés révén sikerült biztosítani. Ezek lehetnek csekkek, közvetlen felajánlások, a partizánharc fejlődésének fejlettebb stádiumán pedig az általánosságban vett adóbegyűjtést kell alkalmazni, azaz készpénzben, mivel akkor a vállalkozók kénytelenek figyelembe venni a Felkelő hadsereg erejét.
Az ellátásnak alkalmazkodnia kell a partizáncsoportok szükségleteihez, és bizonyos szisztémát kell követnie. Más szóval, a legnagyobb elterjedésnek örvendő termékeket a közvetlen közelben kell beszerezni, a legritkábbakat pedig - a nagyobb központokban. Hogy ez a rendszer minél hosszabb ideig működőképes legyen, a létezéséről mindössze egy szűk körnek szabad tudnia.
A külső fronton a polgári adminisztráció szervezi a szabotázs-akciókat, előzőleg egyeztetve a kérdést a központi parancsnoksággal. Különleges esetekben, amiket aprólékosan meg kell vizsgálni, alkalmazzák a különböző személyek elleni merényleteket. Mi ezt általában nem helyeseljük, és csak abban az esetben nyúlunk hozzá, amikor olyan embert kell megsemmisíteni, aki híressé vált a nép ellen elkövetett bűncselekményeiről, és jelentős szerepe volt az üldözés (repressziók) végrehajtásában. A mi háborúnk tapasztalata rámutatott, hogy elkerülhető lett volna sok nagyszerű bajtársunk halála, akik az ellenség golyóitól pusztultak el, méghozzá jelentéktelen feladatok végrehajtása közben. Az elért eredményekért túlságosan is nagy árat fizettünk. A merényletekhez és terrorhoz nem szabad könnyelműen hozzáállni. Jóval hasznosabb munkát folytatni a lakosság körében, terjeszteni a forradalmi eszméket, növelve az emberek politikai öntudatát azzal, hogy egy bizonyos pillanatban, a fegyveres erőre támaszkodva, képesek legyenek felkelni és eldönteni a forradalom sorsát.
Ezért ki kell építeni a kapcsolatot a munkások és parasztok szervezeteivel, amelyek népszerűsítenék a forradalom eszméit saját tagságuk körében. Ezekben a szervezetekben a munkások és parasztok megismerkedhetnek a Felkelő hadsereg kiadványaival, megtudhatják az igazságot az országban zajló eseményekről. Az igazszólás - a forradalmi propaganda egyik jellemző vonása. Így lehet fokozatosan meghódítani a tömegeket. Ennek legjobb képviselői felvételt nyernek a felkelő hadseregbe, vagy bevonják őket különböző felelősség-teljes feladatok ellátásába.
Ilyen a polgári adminisztráció rendszere a partizánok által ellenőrzött területen, és azon kívül, a nép harcának kibontakoztatásának idején. Ezt a sémát, természetesen, tökéletesíteni is lehet. Megismétlem, hogy az általam elmondottak a kubai forradalom tapasztalataira épül. A továbbiakban meg lehet változtatni, és jobbá lehet tenni az általunk javasolt bázis-tételeket.

3. A nők szerepéről
A nők nem kevésbé fontos feladatot töltenek be a forradalomban. Erre érdemes emlékezni, mivel a mi, gyarmatosító hagyományokkal rendelkező országainkban ezt a szerepet gyakran hajlamosak alábecsülni.
A nő részt vehet a legnehezebb munkákban, váll vállvetve harcolhat a férfiakkal, és, egyesek állításainak dacára, nem rontják a hadsereg morális állapotát jelenlétükkel.
A zord harci életben a nő - a partizán hű társa, aki megosztja vele a harci élet minden nehézségét, és egy bizonyos szintű otthonosságot visz ebbe. Nem vitás, hogy alulmarad a férfival szemben erőben, de nem kitartásban. A partizánnő különböző harci feladatokat teljesíthet, amikkel általában férfiakat szokás megbízni. A küzdelem bizonyos szakaszán, Kubában, a nők kimagasló szerepet játszottak.
Természetesen a partizán nők létszáma a csoportnál elenyésző. Amikor már sikerül konszolidálni a belső frontot, és amikor már nincs szükség a gyengébb harcosokra, a nőket meglehet bízni más feladatok ellátásával. Ezek között is, valószínűleg, a legfontosabb - a harcoló alakulatok közötti kapcsolat fenntartása, főleg azokkal, amik az ellenséges területen tevékenykednek. A terhek szállítása, a posta vagy pénzösszegek továbbítása, a kisebb, de óriási jelentőséggel bíró csomagok kézbesítése - mindezt a nőkre lehet bízni, akik a partizánhadseregen belül abszolút bizalmat élveznek. A nők szállíthatják vagy vihetik ezeket a tárgyakat, alkalmazva a különböző rejtett szállítási formákat. Tulajdonképpen arról van szó, hogy bármennyire is kegyetlen a megtorlás, bármilyen szigorúan is hajtják végre a motozást, a nőkkel szemben mindig előzékenyebben bánnak, mint egy férfival, ezért eljuttathatja a rendeltetési helyre a jelentést, vagy sikeresen véghezvihet valami más, nem kevésbé fontos feladatot.
Ha egyszerű futárként működik, jelentéseket továbbít szóban vagy írásban, a nő mindig kevesebb kockázattal hajtja végre a feladatot, mint egy férfi. Az ellenséges katona tudva arról, hogy a partizánok mindig váratlanul bukkannak fel, a tőlük való félelmükben kegyetlenül bánnak minden ismeretlennel, mivel eleve partizánnak tartják. A nők pedig jóval kisebb gyanút váltanak ki belőlük.
A nők tartják fenn a kapcsolatot az önálló partizáncsoportok között. Különleges, szoknya alá felkötött övekben, jelentéseket továbbítanak a csoportok főhadiszállására, a partizánzónán kívülre, sőt, ha a helyzet azt megkívánja - akár más országokba is. Ugyan ilyen övekben szállítják a lőszert és más, hasonló tárgyakat.
De ebben az időszakban is foglalkozhatnak a nők olyan dolgokkal, amikkel a békeidőben foglalkoztak. Egy harcosnak, aki nagyon nehéz partizán-életvitelt folytat, mindig jól esik a finoman elkészített étel (a háború során az egyik legnagyobb kín, az ízetlen, hideg és teljesen élvezhetetlen étel). Egy női szakács mindig finomabban főz. A nők nagy élvezettel hajtanak végre különböző háztartási munkákat. Ezenkívül azt figyelembe kell venni, hogy az ilyen munkákkal a partizánok lekicsinylően bánnak, és igyekeznek ezeken minél hamarabb túllenni, hogy visszatérhessenek a közvetlen, harci feladatokhoz.
A nő előtt álló óriási feladat, - tanítani az adott zóna parasztjait és partizánjait, illetve elmagyarázni a forradalmi elmélet kérdéseit. Ami az iskolákat illeti, ezek felállításáért eleve a polgári adminisztráció felel, és ezt is legfőképpen nőknek kell végrehajtaniuk, akik nagy dolgokra mozgósíthatják a tanulókat, mivel a legnagyobb tekintélynek örvendenek körükben.
A partizánmozgalom további fejlődése során, és a hátország megerősödése után, a nők társadalmi munkát folytathatnak, ezenkívül feltárhatja az adott terület gazdasági és társadalmi hiányosságait, majd segíthet ezek megoldásában.
Fontos szerepet játszanak a nők az egészségügyi szolgálatban. Egy nőre - legyen az ápolónő vagy orvos, jellemző a puhaság és lágyság, ami nagyon fontos azokban a pillanatokban, amikor a sebesültnek annyira nagy szüksége van kényelemre, gondoskodásra, amikor elviselhetetlen fájdalmak gyötrik, amikor nem foghat fegyvert és ki van téve a körülötte ólálkodó veszélyeknek.
Miután felállításra kerülnek a kisebb partizán-üzemek, a nők szintén felajánlhatják szolgálataikat, főleg a hadi ruházat gyártásának terén, mivel a varrás - a latin-amerikai nők hagyományos elfoglaltsága. Még ha egy egyszerű varrógéppel és néhány szabásmintával is rendelkezik a nő, akkor is nagyon sokat tehet.
A nő azzal nyújt segítséget, hogy minden más polgári munkánál helyettesíti a férfiakat. Ezt akkor is rá kell bízni, amikor kevés a harcos, de ez ritkán esik meg a partizánok életében.
A partizáncsoportban tartózkodó nőknek és férfiaknak különleges képzésen kell részt venniük, ami megerősítené a hadsereg morálját. A partizán élet törvényeinek betartása mellett azoknak az embereknek, akik semmivel sem kompromitálták magukat, meg lehet engedni, hogy házasságot kössenek, ha már egyszer szeretik egymást.

Harmadik fejezet. A partizán-csoport szervezeti felépítése

1. Az ellátás

Az ellátás helyes szervezése - a partizáncsoport fontos feladata. Mivel a partizán élete tábori körülmények között zajlik, ezért saját fenntartásuk érdekében avval kell gazdálkodniuk, amit a föld termel. A föld gyümölcsein élnek a parasztok is, akik ezeket termelik. Erről a partizánnak nem szabad megfeledkeznie. A partizánharc nehéz körülményei között, főleg a legelején, nem szabad erőt pazarolni az önellátásra, már nem is beszélve arról, hogy az ilyen módon előteremtett élelmiszert az ellenség könnyen felfedezheti és megsemmisítheti, mivel olyan területről lévén szó, amely igen védtelen az ellenséges megtorló csapatok előtt. Az első időben az ellátást az adott terület révén kell megoldani.
Ahogyan nőnek a partizánok lehetőségei, az ellátást azon területek révén oldják meg, amik a hadműveleti területen kívül vannak. A kezdeti időszakban a parasztok látják el a partizánokat terménnyel, ezenkívül, ezen a szakaszon, valamely kereskedőtől is be lehet szerezni ezeket. Bárhogyan is legyen, semmiképpen sem ajánlunk valami állandó ellátási rendszer felállítását, mivel erre a célra még nincs meg a megfelelő terület. Az ellátó rendszer (ellátó vonalak) és az élelmiszer raktárak csak azután jelennek meg, miután kezd kibontakozni a partizánmozgalom. A csoportnak elsősorban meg kell szereznie a helyi lakosság bizalmát. Ezt a helyi lakosok ügyei iránt tanúsított figyelmességgel, és a széleskörű segítségnyújtással lehet elérni, agitációs munkával, az érdekeik következetes védelmével, és azok szigorú büntetésével, akik, kihasználva a pillanatnyi nehézségeket, elkezdi megkárosítani szomszédait, elzavarja a parasztokat földjükről, elkobozza termésüket, uzsorakamatok rendszerét állítja fel az adott területen, stb. A helyi lakossággal szemben a partizánok meglehetősen rugalmas politikát folytatnak. A becsületes emberekkel, akiknek a szimpátiái a forradalmi mozgalom oldalán állnak, meg kell szilárdítani a barátságot és együttműködést; ami pedig azokat illeti, akik nyíltan fellépnek a partizánok ellen, ellenségeskedést szít vagy az ellenséges hadsereg javára kémkedik, ezeket az embereket teljes szigorral meg kell büntetni.
Lassan, fokozatosan az adott területen a helyzet stabilabbá válik, ami elősegíti az ellátást szolgáló munkák végrehajtását. Eközben mindig be kell tartani a következő alapelvet: teljes mértékben megfizetni mindazt, amit a barátságos lakosságtól szerzünk be. Ezek lehetnek mezőgazdasági termékek, vagy a helyi boltokban megtalálható létfontosságú tárgyak. Elég gyakran mindezt a parasztok ajándékba szokták hozni a partizánoknak. Más esetekben a parasztoknak nincs rá anyagi lehetőségük. Néha a háborús idők diktálta feltételek miatt a partizánok kénytelenek támadásokat intézni a raktárakra és boltokra, hogy élelmiszert vagy használati tárgyakat zsákmányoljanak. Ez akkor kerül végrehajtásra, amikor a partizánoknak nincs pénzük. De mindeközben a kereskedőnek mindig adni kell egy elismervényt, nyugtát vagy valami más iratot arról, hogy az árut csak kölcsön vettük, például ilyenek voltak az általunk említett ,,reménység nyugtái". Ezen nyugták alapján a kereskedők a jövőben visszaszerezhetik vagyonukat. Ehhez a megoldáshoz akkor a legjobb nyúlni, amikor azokkal van dolgunk, akik a felszabadított területen kívül élnek. Ebben az esetben, a lehetőségekhez mérten, minél előbb vissza kell fizetni, vagy legalább részben törleszteni az adósságot.
Amikor lehetővé válik a felszabadított terület megtartása, a parasztoknak együttes erővel neki kell kezdeniük a föld megmunkálásához. Ez a partizánhadsereg számára a mezőgazdasági termékek állandó ellátó forrásává fog válni.
Ha a partizánhadseregben az önkéntesek száma jóval meghaladja azok számát, akiket el tud látni fegyverrel, és az adott emberek, különböző politikai motívumok miatt mégsem tudnak az ellenség által megszállt területeken maradni, a Felkelő hadsereg kötelezheti a soraiba belépő embereket, hogy közvetlenül is részt vegyenek a föld megmunkálásában és a termés betakarításában. Így el lehetne látni a partizánhadsereget élelemmel. Ezeknek az embereknek a munkaeredményei meggyorsítják a fegyverek kiosztását. Így már teljes értékű partizánokká válhatnak.
Mégis, a mezőgazdasági munkákat jobb a parasztok erejéből végrehajtani, mivel a munkájuk bizonyos ismereteket és képességeket igényel, és jóval termékenyebb, mint a partizánok munkája. Természetesen nem szabad nem figyelembe venni a partizánok lelkesedését. Amikor a viszonyok még jobban megérnek, át lehet térni az egész termés megvásárlásához, amit a mezőgazdasági termés fajtájától függően vagy a mezőn lehet tárolni, vagy a partizánok raktárain.
Miután felállításra kerülnek azok a szervek, amelyek a parasztok minden szükségessel történő ellátásáért felelnek, a parasztok oda szolgáltatják be mezőgazdasági termékeiket, cserébe megkapják a nélkülözhetetlen használati tárgyakat. Ily módon, az adott szervezetek közvetítő feladatot vállalnak a parasztok és partizánok között. Miután jobbá válnak a körülmények át lehet térni az adók bevezetésére. Ezeknek minimális kell terhelniük, főleg a kistermelők számára. Nagy figyelmet kell szánni a parasztok osztálya és a partizánok közötti kölcsönös kapcsolatokra, amely elsősorban ennek az osztálynak a szülötte.
Egyes esetekben az adót pénzben lehet begyűjteni, más esetekben - a termés egy részeként, ami a hadsereg ellátására megy. Mivel a hús - az élelmezés egyik legfontosabb terméke, meg kell szervezni ennek begyűjtését és tárolását. Megtörténhet, hogy a partizánoknak nincs megbízható zónájuk, amelyben biztosíthatnák a maguk számára a különböző élelmiszer-termékeket: húst, tojást, szalonnát, tejet. Akkor meg kell szervezni a farmokat, amelyeken parasztok dolgoznak, és első látásra nincs semmilyen kapcsolatuk a partizánokkal. Ezekre a farmokra kell szállítani azokat a háziállatokat, amelyeket megvásárolják vagy elkobozzák a nagybirtokosoktól. A latifundiák zónáiban általában óriási mennyiségű háziállatot tartanak. Ez hentes bárd alá megy, a húst besózzák és úgy tárolják, hogy azt hosszú idő után is étkezésre lehessen használni.
Ez lehetőséget ad a bőrgyártásra, ami saját részről lehetőséget ad egy primitív bőripar felállítására, ami nyersanyagot biztosít a cipőgyártáshoz - ami a ruházati ellátmány egyik legfontosabb darabja.
A fő élelmiszer-termékek - bár ez sokban a zóna sajátosságaitól is függ - a következők: hús, só, bizonyos gyümölcsök, gyökerek és magvak. A fő termékek azok, amiket a parasztok termelnek. Ezek közé sorolhatjuk a malangát - Oriente (Kuba) tartomány hegyi területein, maisz (kukorica - a f.m.) - Mexikó hegyi területein, Közép-Amerikában és Peruban, burgonya - Peru, marhahús - olyan zónákban, mint például Argentína, magvak - egyébb helyeken. Mindeközben meg kell szervezni a bizonyos zsiradékokkal történő ellátást, legyen az állati vagy növényi eredetű, ami szükséges kiegészítő a fentebb megnevezett termékekhez.
Az élelmezés egyik legfontosabb terméke a só. Ha a közelben van tenger, vagy azt el lehet érni, azonnal fel kell építeni egy kicsiny, tengervíz lepárlására szolgáló berendezést. Ez biztosítja a só bizonyos mennyiségének kitermelését, ami szükséges a hadsereg rendszeres ellátásához és tartalékok felhalmozásához. Képzeljenek el olyan mezőgazdasági területeket, amik nem minden termék előállításával foglalkoznak. Ha az ellenség blokád alá vesz egy ilyen zónát, a lakossága nem tud majd hosszabb ideig kitartani. Hogy meg lehessen előzni ezeket a nemkívánatos következményeket, a parasztoknak, de gyakorlatilag az egész lakosságnak is, végre kell hajtania a megelőző feladatokat. Az adott zóna lakóinak minimális élelmiszer tartalékokkal kell rendelkezniük, hogy legalább a küzdelem legnehezebb időszakát képesek legyenek átvészelni. Gyorsan kell pótolni a tartós élelmiszerek tartalékait, mint például, amilyenek a magok, amik hosszabb ideig tartó tárolásra is alkalmasak. Szinten az ilyen termékekhez tartozik a maisz, búza, rizs, stb. Ugyancsak ide sorolható a liszt, só, cukor, különböző fajtájú konzervek. Ezenkívül, időben végre kell hajtani a magtermékek vetését. Eljön egyszer az a pillanat, amikor az adott zónában tartózkodó csapatok számára meg lesz oldva az élelmezési gond. De akkor más másban fognak hiányt szenvedni, például szükség lesz a cipőgyártáshoz nélkülözhetetlen bőrre, a ruhákhoz szükséges vászonra, papírra, sajtóra vagy rotációs gépre egy tábori nyomda beindításához, tintára, stb.
Annak mértékében, ahogyan a partizánok által elfoglalt zóna egyre nagyobb lesz, és maga a partizán-szervezet is egyre tökéletesebbé válik, megnő az igény azokra a tárgyakra, amiket más területekről szállítanak. Hogy megfelelő mértékben ki lehessen elégíteni ezt az igényt, feltétlenül biztosítani kell a megfelelő ellátó rendszer működését. Ezt a parasztok barátságos magatartásával lehet elérni. Az ellátó rendszernek kétirányúnak kell lennie, azaz, át kell fognia mint a partizánfrontot, mint a városokat. Elkezdődve a partizánzónákban, az ellátó vonalak átvágnak az egész területen, és ezáltal biztosítják az anyagszállítást. Fokozatosan a parasztok hozzászoknak a veszélyekhez (kis csoportokban szinte csodákra képesek), és, nem téve ki magukat nagyobb kockázatnak, elhozzák, ha szükséges, a megfelelő anyagokat a szükséges, előre meghatározott helyekre. Ezek során a mozgást éjszaka lehet végrehajtani, felhasználva az öszvéreket vagy valamilyen más málhás állatokat, ha pedig engedi az adott zóna domborzata - gépkocsikkal. Ilyen úton nagyon jó ellátást lehet biztosítani. Megjegyzendő, hogy az ilyen ellátó rendszer olyan területekre jellemző, amik a partizántevékenység közvetlen közelében találhatóak.
Ezenkívül, olyan ellátó rendszert (ellátási útvonalakat) is szervezni kell, ami a távolabbi területekkel köti össze a zónát. Az embereknek, akik ezeken az ellátó vonalakon teljesítenek szolgálatot, pénzzel kell rendelkezniük, hogy meg tudják vásárolni az élelmiszert, vagy azokat a felszerelési tárgyakat, amiket lehetetlen megvásárolni a falvakban vagy vidéki városokban. Ennek a rendszernek a működését a partizánok iránt rokonszenvet érző lakosság tartja fenn anyagilag, aminek kapcsán illegális csekkeket vagy elismervényeket kel kibocsátani. A pénzügyekkel foglalkozó személyeket szigorú ellenőrzés alatt kell tartani. A lehető legszigorúbban kell lesújtani azokra, akik megfeledkeznek hatalmas erkölcsi felelősségükről, ami nélkülözhetetlen ilyen esetekben. A vásárlásért lehet készpénzzel vagy úgynevezett ,,remény elismervényeivel" fizetni, ha a partizánok, elindulva főbb bázisukról, új területekre mennek. Amint odakerülnek, a partizánok a helyi kereskedőktől szerzik be a szükséges árut. A kivezetéseket itt is vagy készpénzzel, vagy elismervények átadásával kell végrehajtani. Minden maguknak a kereskedőknek a készségén, és a partizánok rendelkezésére álló tőkén múlik.
Mindezeken az ellátó-vonalakon, amik vidéki területeken át vezetnek, szükséges egy sor ház, végállomás vagy út-menti teherszállítási pont, ahol el lehet rejtőzni nappal, hogy folytatni lehessen az utat éjszaka. Ezekről a házakról csak olyan emberek tudhatnak, akik közvetlenül az ellátásért felelnek, a szállítási útvonalakról pedig mindössze a lakosok egy szűk körének kell tudnia, amely a partizán szervezet nagy bizalmát élvezi.
A terhek szállítását az esetek többségében öszvérekkel oldják meg. Az öszvér hatalmas erővel rendelkezik, nem ismeri a fáradságot és még a zóna legnehezebben járható ösvényein is képes közlekedni, miközben több, mint száz kilót cipel magán, és több napot képes megtenni egyszerre. Ha pedig még azt is figyelembe vesszük, hogy az öszvér nem válogatós étkezés terén, el kell, hogy ismerjük, hogy nélkülözhetetlen málhás állat. Az öszvéreket megfelelőképpen kell patkolni, a vezetőiknek pedig olyan embereknek kell lenniük, akik jól ismerik ezeket az állatokat, és gondoskodnak alapos ellátásukról. Az állatok nagy ménesei nagy hasznot hozhatnak a partizánoknak.
De, függetlenül az öszvér rendkívüli teherbírásától és igénytelenségétől, a nehezen járható terepszakaszokon a partizánoknak néha le kell málházniuk őket. Hogy ezt el lehessen kerülni, külön csoportokat kell létrehozni, amelyek utat vágnának ezeknek az állatoknak.
Szóval, ha mindezek a feltételek be lesznek tartva, ha biztosítva lesz a megfelelő szervezés és a Felkelő hadsereg baráti kapcsolatot tart fenn a parasztokkal, akkor a partizánok jól működő ellátásra számíthatnak.

5. A partizánháború kezdete, fejlődése és befejezése

Mi már többször is megemlítettük a partizánháború definícióját. Most pedig tekintsük meg egy ilyen háború klasszikus menetét, kezdve az első csoport születésétől és a számára, tevékenysége szempontjából megfelelő viszonyok megjelenésétől.
Más szóval, ismét megállapítjuk egyes elméleti alapjait, a kubai forradalom tapasztalataira támaszkodva. A kezdetekben létezik egy többé-kevésbé fegyveres, többé-kevésbé összeszokott csoport, ami a nehezen megközelíthető terepen rejtőzik. Kapcsolatai a parasztokkal rendkívül korlátozottak. Egy bizonyos pillanatban a csoport végrehajtja első sikeres hadműveletét. Népszerűvé válik a körzetben. Ekkor csatlakoznak hozzá a földnélküli, vagy kicsiny földbirtokkal rendelkező parasztok, illetve más osztályokhoz tartozó fiatalemberek, akiket hajtanak a magas eszmék. A csoport most már bátrabban mozog a lakott területeken, kiszélesítve kapcsolatait az ottani lakosokkal, újabb rajtaütéseket hajt végre, és minden egyes alkalommal utána eltűnik. Ugyan ez a csoport váratlan támadást intéz a területre rendelt katonai hadoszlop ellen, és megsemmisíti annak elővédjét. Közben a csoporthoz újabb és újabb emberek csatlakoznak. Nő a létszáma, de szervezetileg változatlan marad. A tevékenysége egyre merészebbé és merészebbé válik, és ezeket már jóval népesebb területeken hajtják végre.
Később, az analízis tárgyát képező csoport, ideiglenes, néhány napra szóló táborokat állít fel, amelyeket minden egyes alkalommal elhagy, amint hírt kap az ellenséges erők támadásáról, vagy a bombázások alatt, vagy egyszerűen feltételezve valamely veszélyforrás közeledtét. A partizáncsoport létszáma tovább növekszik. Az adott csoporthoz tartozó partizánok, sok minden egyéb mellett munkát folytatnak a lakosság körében, melynek célja - minden egyes parasztot a felszabadító háborúoldalára állítani. Végül kiválasztásra kerül az ellenség számára megközelíthetetlen hely, és elkezdődik a letelepedett életmód időszaka. Felállításra kerülnek az első kicsiny ipari műhelyek: a cipőgyártó- és fegyverjavító műhelyek, a dohány és szivargyártó üzemek, varrodák, kenyérgyár, katonai kórház, rádióadó, és amennyiben lehetséges - a nyomda, stb.
Most már a partizáncsapat új szervezeti struktúrával bír. Egy nagy mozgalom élére áll, és olyan közigazgatási rendszert hoz létre, ami kicsiben a kormányt mintázza. Felállításra kerülnek a bírói testületek, megalkotnak egyes törvényeket - ha ez szükséges, és folytatódik a parasztok tömegeinek tanítása, illetve a munkások bevonása a közös ügybe, ha ilyenek vannak a közelben.
Egyik nap az ellenség támadást intéz a partizáncsoport ellen, és vereséget szenved. Megnő a puskák mennyisége, és a partizáncsoport további növekedéséhez vezet. Viszont ezen a szakaszon a csapat további növekedése még nem vezet a tevékenységi terület növekedéséhez. A főcsoportról leválik egy megszabott létszámú hadoszlop vagy alegység, és egy másik hadműveleti területre vonul.
Az új helyen a felszabadító csapatok ismét, csak más formákban, megkísérlik a jövendő hadműveleti területekre történő beszivárgást, tapasztalatokat gyűjtenek. Ahogyan nő az új csoport magja, úgy nő a lakosság támogatása is, élelmiszert kap tőle, néha még fegyvert is; az ilyen támogatást még az adott terület legtávolabbra eső települések lakói is megadják a partizánoknak. Közben a mag tovább nő, az új, érkező embereknek köszönhetően.
A partizánok által birtokolt területen saját, partizán-kormány kezdi el munkáját, amely különböző törvényeket és rendeleteket alkot; iskolák nyílnak, amik az újoncok katonai és általános oktatását szolgálják. A partizánháború folyamán folyamatosan nő a parancsnokok tapasztalata. Felelősségérzetük is megnő, mivel folyamatosan zajlik a partizáncsapatok erejének minőségi és mennyiségi növekedése.
Ha vannak távol eső területek, bizonyos pillanatban újabb csoportokat kell odairányítani, akik saját tevékenységük során már a meglévő partizán-tapasztalatokra tudnak támaszkodni. Itt is a korábbi folyamat ismétlődik meg. De mindeközben nem szabad megfeledkezni a létező ellenséges területről - a területről, ami nem kedvező a partizánok számára. Oda majd a népi bosszúállók kisebb csoportja fognak beszivárogni, ahhoz, hogy támadásokat hajtsanak végre a kommunikációs útvonalakon, hidakat robbantsanak, különböző objektumokat aknásítsanak el, vagy terjesszék a pánikot.
Napról napra a partizánharc egyre nagyobb méreteket fog ölteni; a lakosság körében végrehajtott megfelelő munka jelentős módon megkönnyíti a partizánok mozgását a partizánháború folytatásához kedvezőtlen terepen, ami előrevetíti a partizánháború utolsó időszakának eljövetelét - a partizánakciók végrehajtását a külvárosokban.
Az egész zóna területén egyre csak szaporodnak a szabotázs-akciók. Az adott zóna élete megbénul. Maga a zóna a partizánok kezébe kerül. Rögtön ezután eljutnak mászónákba, a partizán-akciók a szabályos hadműveletek formáit öltik, létrejön a frontvonal, melyen a partizánhadsereg és a kormánycsapatok között zajlik a harc. A partizánok kezébe kerül a nehézfegyverzet, és még a tankok is; most már semmivel sem gyengébbek ellenfelüknél.
Az ellenség vereséget szenved, elfogadva a partizánok által ráerőltetett harcot, amelynek szabályait ugyancsak ők diktálják. A teljes megsemmisülés veszélyét látva - kapitulál.
Ebben a rövid vázlatban azokat az eseményeket írtuk le, amik országunkban zajlottak, a felszabadító háború különböző szakaszain. Úgy tartjuk, hogy bizonyos szinten univerzális jelentőséggel bírnak. Bár igaz, hogy nem mindenhol és nem mindig adott a körülmények ilyen szerencsés együttállása, ami jellemző volt a mi háborúnkra, - a nép támogatása, a kedvező viszonyok, és egy tehetséges vezér. Érdemes e arról beszélni, hogy Fidel Castro ötvözi a katona és az államférfi jellemvonásait. Éppen az ő előrelátásának, az események elővetítésének köszönhetjük partraszállásunkat, küzdelmünket és győzelmünket. Nem azt akarjuk mondani, hogy nélküle nem győzött volna a nép, de az is igaz, hogy az ilyen győzelem jóval többe került volna a kubai népnek, és nem lett volna teljes.

4. A harc

A harc - a partizán élet legfontosabb pillanata. A háború teljes idejéből mindössze egy jelentéktelen szakaszt tesz ki, de ettől függetlenül jelentőségét nehéz túlértékelni, mivel még a legjelentéktelenebb, ellenséggel lefolytatott összecsapásokhoz is úgy viszonyulnak a harcosok, mint egy döntő ütközethez.
Mi már rámutattunk arra, hogy az ellenséget csak akkor lehet támadni, amikor a harc sikere biztosított. A támadás alapvető taktikai feladatai mellett a partizánháborúban rá kell mutatni minden egyes harci cselekmény sajátosságaira.
Először is, álljunk meg egy kicsit a partizánok tevékenységére megfelelő terepen végrehajtott harc leírásánál, mivel ez a legjellemzőbb a partizán háborúra. És ebben, különböző meghatározott feladatok végrehajtásánál, fel kell használnunk a fentebb említett, gyakorlati tapasztalatokról szóló passzust. Általában a partizánok csak azután vállalják a harcot síksági területen, hogy összevonták erőiket, megvannak a természetes, alapvető viszonyok és az elegendő gyakorlati tapasztalat.
A partizánháború első időszakában a területre, ami a felkelők ellenőrzése alatt áll, beszivároghatnak, méghozzá igen jelentős távolságra, az ellenséges csapatok. Az adott csapatok erejétől függően a partizánok harci cselekményeiben két különböző periódust jelölhetünk meg. Az első során néhány hónap alatt csökken az ellenséges csapatok támadó készsége. Rögtön ezután a periódus után következik egy újabb, mely során a partizánok támadásokat intéznek az ellenfél elővédjeire. Az ellenség csapatainak tevékenysége számára kedvezőtlen terep megakadályozza, hogy a hadoszlopai biztosítani tudják a szárnyak harci őrzését, menetvégrehajtás közben. Emiatt az ellenség elővédje kénytelen előőrsöt felállítani, amely harcba bocsátkozva a partizánokkal, és ezalatt vesztességeket szenvedve, biztosítja az egész hadoszlop áthaladását. Ha a partizánoknál nem elegendő az ember, nincsenek tartalékok, miközben az ellenség ereje jelentős, meg kell semmisíteni az elővédnek ezt az egységét.
Ez nem ütközik különösebb akadályokba - itt csak a pontos együttműködés szükséges. Amint az elővéd eleje megjelenik a legjobban szabdalt terepszakaszon, a partizánok átengednek bizonyos mennyiségű ellenséges katonát, és heves tüzet nyitnak rájuk. Közben a partizánok kisebb csoportja visszatartja az ellenséges hadoszlop főerőit azzal, hogy lehetőséget adjon társainak összegyűjteni a fegyvereket, lőszert és felszerelést, amit a bekerített és megsemmisített ellenséges csoport után megmaradt. A partizánnak mindig emlékeznie kell arra, hogy éppen az ellenség az ő fő fegyverszállítási forrása. És csak kivételes esetekben nem kell ilyen harcot kezdeményezni, ami biztosítaná az összes fegyver és lőszer összegyűjtését.
Ha a partizáncsoportnak van rá ereje, akkor végrehajtja az egész hadoszlop bekerítését, vagy legalábbis úgy tesz, mintha erre törekedne. Ebben az esetben a partizáncsoport előretolt egységeinek annyira nagynak kell lenniük, és annyira biztosan be kell ásniuk magukat, hogy képesek legyenek visszaverni az ellenség frontális támadását, figyelembe véve annak támadási készségét és harci szellemét. Amikor az ellenséges erőket sikerült megállítani egy vonalon, akkor a partizáncsoport utóvédje azt hátba támadja. Mivel az adott terepszakasz megnehezíti a szárnyakon történő manőverezést, a megfelelően elhelyezett lövészek csoportja könnyen tűzgyűrűben tarthatja a hadoszlop nyomását, ami akár nyolcszor-kilencszer is nagyobb, mint az adott csapat létszáma. Ilyen esetekben, minden egyes alkalommal, ha az erő és eszközök azt lehetővé teszik, lesállásokat kell állítani, melyeknek szem előtt kell tartaniuk az odavezető útvonalakat, hogy vissza tudják tartani az ellenség megsegítésére érkező erősítést. Közben a bekerítés gyűrűje egyre szűkül, főleg az éj leple alatt. A partizán ismeri a terepet, amin a harc folyik, az ellenséges hadoszlop pedig nem ismeri; az éjszaka megduplázza a partizán erejét, miközben az ellenség ereje éjjel csökken.
Ily módon, nagyobb nehézség nélkül teljesen meg lehet semmisíteni a hadoszlopot, vagy olyan vesztességeket okozni, ami megakadályozna a harci cselekmények felújítását, vagy sok időt igényelne az átcsoportosítás.
Amikor a partizáncsoport ereje jelentéktelen, miközben mindenáron meg akarja akadályozni az ellenség előrenyomulását, a hadoszlop mentén, minden oldalról lövészcsoportokat kell kiállítani, melyek létszáma kettő-tíz fő. Így harcot lehet kezdeményezni, például, a jobb szárnyon. Amikor az ellenfél minden erejét erre a szakaszra összpontosítja, a partizánok váratlanul tüzet nyitnak a bal szárnyon, utána hátulról vagy az ellenfél előőrsére zúdítanak tüzet, és utána minden megismétlődik elölről, egymás után.
Így teljesen meg lehet bénítani az ellenfél tevékenységét, miközben nem használunk el sok lőszert.
Az ellenség hadoszlopa vagy védelmi állásai elleni támadás technikájának mindig meg kell felelni az adott, harcra kijelölt terep sajátosságainak. Amúgy is következőre kell emlékezni: általában a bekerített pont elleni akció során az első támadásnak váratlannak kell lennie, és ezt éjszaka kell végrehajtani, ráadásul a támadás objektuma az ellenség valamely előretolt ellenőrző pontja kell, hogy legyen.
Egy váratlan rajtaütéssel, amit különlegesen felkészített diverzáns csoport hajt végre, viszonylag könnyen meg lehet semmisíteni az ellenséges objektumot. Az ellenség bekerítése közben, általában, a visszavonulási útvonalakat az emberek kisebb csoportja ellenőrzi, a felvezető útvonalakat pedig lesállásokkal védünk, amik úgy helyezkednek el, hogy miközben az egyik lesállás partizánjai elfoglalják állásaikat, a másik lesállás emberei vissza tudjanak vonulni, és így tovább, folyamatosan váltva egymást.
Amikor hiányzik a váratlansági tényező, az ellenséges tábor elfoglalását célzó kísérlet sikere attól függ, hogy mennyire képesek a bekerítést végrehajtó partizánok visszatartani az ellenséges erősítés beérkezését. Ebben az esetben az ellenséget támogatja a légierő, tüzérség és aknavetők, illetve a tankok. A partizántevékenység számára alkalmas terepen a harckocsi veszélytelen: szűk utakon kénytelen mozogni és felrobbanhat az aknákon. A támadókészség, amivel ez a jármű a hadrenden belül rendelkezik, itt elveszíti értékét, mivel itt egyes, maximum kettes oszlopban tudnak csak közlekedni. A harckocsi elleni harc legmegbízhatóbb fegyvere - az akna. De abban az esetben, amikor a partizán és a tank közötti összecsapás zajlik, mondjuk, erősen szabdalt terepen, sikeresen lehet alkalmazni a gyújtófolyadékos palackokat. Mi már nem is beszélünk a bazookáról, ami nagyszerű lenne a partizáncsoport számára, bár igen nehezen beszerezhető fegyver (legalábbis a háború első szakaszán).
Az aknavető tűz ellen a legjobban egy fedett árok nyújt menedéket. Az aknavető - hatalmas harceszköz a bekerített ellenség elleni harcban; és fordítva, harcot folytatva a bekerítést végrehajtó csapatok ellen, a tűzcsapás sűrűsége csökken, hacsak nem tömeges az aknavetők bevetése.
A harc eme formáinál a tüzérség nem annyira fontos, mivel tüzelőállásai könnyen elérhető helyeken helyezkednek el, és ahonnan nem lehet látni a mozgó célpontokat.
A légierő a kormánycsapatok legfontosabb harceszköze. De csapásmérő erejét jelentősen behatárolja az a tény, hogy a nehezen áttekinthető terepen főbb céljai a kicsiny lövészgödrök lennének. A légierő hatalmas romboló vagy napalm-bombákat dobhat le, de mindez inkább jelent vélt, mint gyakorlati veszélyt. Ezenkívül abban az esetben, amikor a partizánok maximálisan megközelítik az ellenség védelmi állásait, a légierő még kevésbé képes hatásos tűzcsapást mérni a partizáncsapat előretolt főerőire.
Amikor faházakkal vagy más, könnyen gyulladó anyagokból készült épületekkel rendelkező tábor bekerítését hajtjuk végre, akkor, ha sikerül ezeket kisebb távolságra megközelíteni, a legfontosabb fegyverré a már említett gyújtófolyadékos üvegek válnak. Nagyobb távolságokra a gyújtófolyadékos palackokat, előtte meggyújtva a kanócot, 16-os kaliberű puskák segítségével vetjük, amiről korábban már tettünk említést.
Az összes aknatípus közül, amit harcban alkalmazhatunk, a leghatékonyabbnak azok az aknák bizonyulnak, amit nagyobb távolságból robbanthatunk. De ezek megkövetelik a megfelelő technikai szaktudást, amivel a partizánok nem mindig rendelkeznek. A legelterjedtebb aknák, amiket hegyi utakra szokás telepíteni, az érintős és nem érintős, illetve az elektromos gyújtásúak típusába tartoznak. Ez a partizáncsapatok leghatásosabb fegyvere.
A harckocsik elenni harc egyik igen jó módszere az utakon kiépített csapdák (tankcsapdák), amik úgy vannak kiépítve, hogy a harckocsik könnyen beléjük hajtanak, de onnan már nem tudnak kijönni (3. ábra). A csapdák könnyű álcázni, hogy az ellenség azt ne vegye észre, főleg éjszakai menetelések végrehajtása közben, vagy amikor a partizánok kitartó ellenállása miatt nem küldhet ki a tankok előtt gyalogságot.
A gyengén szabdal terepen az ellenséges csapatok nyitott gépkocsikon is szokott közlekedni. A hadoszlop elején általában néhány harckocsi vagy páncélkocsi halad, majd ezek után - a gyalogság, teherautókon. A partizáncsoport rendelkezésére álló erőktől függően vagy be lehet keríteni az ellenség egész hadoszlopát, vagy jelentős vesztességeket okozni, megtámadva valamely teherautót, és ezzel egy időben felrobbantani az aknákat. Ebben az esetben gyorsan kell cselekedni, összeszedni a megölt ellenséges katonák fegyvereit, és visszavonulni. Ha a lehetőségek engedik, végre lehet hajtani a teljes bekerítést, mint ahogyan arra már korábban rámutattunk, betartva az adott harci forma minden általános szabályát.
A nyitott gépkocsik elleni támadásnál a vadászpuska - pótolhatatlan fegyver, amit teljes mértékben ki kell használni. A 16-os kaliberű puskából leadott egyetlen, söréttel végrehajtott lövéssel, majdnem 10 négyzetméteres területet lehet ,,lefedni". Például, meg lehet semmisíteni vagy meg lehet sebesíteni a teherautón utazó megszállókat, és ezáltal előidézni az általános zűrzavart. Ebben az esetben a kézigránátok is nagyszerű fegyvernek bizonyulnak, már ha, természetesen, vannak ilyenek.
Az adott akciók végrehajtásánál a legfontosabb - a váratlansági tényező, mivel ez a partizán taktika egyik leglényegesebb sajátossága, legalább is ami az első lövést illeti. De az is lehet, hogy ez nem fog megtörténni, ha az adott zóna parasztjai tudnak a Felkelő hadsereg tartózkodási helyéről. Ezért feltétlenül fontos, hogy a támadás céljából végrehajtott összes partizán csapatmozgatás éjszaka történjen. Erről csak a kipróbált, hozzánk hűséges emberek tudhatnak. Csak rájuk lehet bízni a kapcsolat-felállítást szolgáló munkát. A harcosoknak élelmiszerrel teli hátizsákokkal kell mozogniuk, hogy három vagy négy napig is képesek legyenek a lesállásban maradni.
Sohasem szabad túlzottan bízni a parasztok lojalitásában, először is azért, mert ők, természetesen, mindent, amit tudnak, megosszák családtagjaikkal vagy barátaikkal, és, másodszor, a kegyetlenség, amit az ellenséges katonák a partizánok veresége után alkalmaznak a lakossággal szemben, félelmet szül bennük, ez pedig oda vezet, hogy vagy az egyik, vagy a másik paraszt, saját életéért való félelmében, többet mond el a kelleténél, és ezzel értékes adatokhoz juttatja az ellenséget.
A rajtaütéshez szükséges lesállást olyan helyen kell kiépíteni, ami legalább egy napi járóföldre van a partizántábor elhelyezési körzetétől. De ezt a diszlokációs helyet az ellenség csak megközelítőleg fogja ismerni.
Fentebb már rámutattunk arra, hogy a tűzvezetés módjából a harcban meg lehet állapítani az ellenfelek elhelyezkedését egymáshoz képest. Egyrészről, az intenzív, sűrű tűz arra utal, hogy a reguláris hadsereg katonájának van elegendő lőszere, és, hogy ő hozzászokott ezekhez a tartalékokhoz; másrészről a partizán módszeres, nagyon ritka egyes lövései arra engednek következtetni, hogy ismeri minden egyes lőszer értékét, tartalékolja azt, sohasem lő, ha azt nem kívánja meg a helyzet. De illogikus lenne szükség nélkül tartalékolni a lőszert, nem használva ki ezzel a rajtaütés adta előnyöket, és ezzel engedni az ellenségnek, hogy visszavonuljon. Előre kell gondolni arra, és kiszámítani azt, hogy mennyi lőszerre lesz szükség bizonyos viszonyok között, és már ebből a számításból kiindulva, gazdaságosan bánni vele.
A lőszerellátás - fontos probléma, ami a partizáncsapat előtt mindig is fennáll. Ritka kivétellel, a lőszert a fegyverrel együtt zsákmányolják. Közben a lőszer állandóan fogy. És mivel minden egyes, csoportba került fegyvernek megvan a saját lőszere, a meglévő készletet rendkívül gondosan kell felhasználni.
A partizán egység parancsnokának mindig gondoskodnia kell a visszavonulás megfelelő szervezéséről. A visszavonulásnak időszerűnek, ügyesnek kel lennie, hogy meglehessen őrizni az egész partizán ellátó-oszlopot, amelyben a sebesültek tartózkodnak, a partizánok személyes holmija, felszerelése, stb. Nem engedhető meg az a helyzet, hogy visszavonulás közben kitörhessen a pánik; az ellenségnek esélye sem lehet a csoport bekerítésére.
Mindebből kiindulva, a kijelölt felvonulási útvonalat minden egyes szakaszán őrizni kell, amelyen várható az ellenség bekerítés céljából végrehajtott támadása. Gondoskodni kell a jelző rendszer kiépítéséről, mely segítségével még időben értesíthetjük társainkat a bekerítés veszélyéről.
A harcban a fegyvertelen emberek is sok segítséget nyújthatnak. Felvehetik a halott vagy sebesült társuk puskáját, elvehetik a fegyvert a hadifoglyoktól, őrizhetik azokat, sebesülteket szállíthatnak, és híreket, jelentéseket továbbíthatnak. Ezenkívül, szükség van az összekötők csoportjára, akik villámgyorsan képesek végrehajtani a feladatokat. Ezeknek megbízható embereknek kell lenniük.
Az ilyen fegyvertelen emberek létszáma két vagy három fő lehet minden tíz fő harcosra, akikkel együtt részt vesznek a harcban, és végrehajtják az összes szükséges feladatot a csapatok hátában, védve az állásokat visszavonulásnál vagy ellátva a híradós feladatokat, amit az előbb már említettünk.
Védelmi harcban, azaz amikor a partizáncsoport mindenképpen igyekszik megakadályozni az ellenséges hadoszlop áthaladását az adott terepszakaszon, a küzdelem a megszokott állóháború jellegzetességeivel bír, de az első időkben itt is ki kell használni a váratlansági tényező adta lehetőségeket. Ebben a helyzetben a partizánok beássák magukat és különböző védműveket építenek, amit a helyi lakosok is látnak. Ezeknek a lakosoknak egész idő alatt a partizánok által ellenőrzött zónában kell maradniuk. Gondoskodni kell erről. Megtorló hadműveleteket hajtva végre a partizánok ellen, a kormánycsapatok blokád alá vonják valamely területet, és az ottmaradt polgári lakosság gyakran olyan területekre mennek élelemért, ami a partizán-zónán kívül esik. Az a tény, hogy ezek az emberek a döntő pillanatban elhagyják az adott körzetet, óriási veszélyt jelent, mivel közöttük lehetnek árulók és besúgók is, és akik az ellenséges hadsereg számára a szükséges információk forrásává válhatnak. Ilyen esetekben a ,,felperzselt föld" taktikája a partizánstratégia sarkalatos kövévé kell, hogy váljon.
A védműveket, a partizánok védelmének egész rendszerét úgy kell megszervezni, hogy az ellenség elővédje mindenképpen csapdába kerüljön. Minden egyes harcban az elővéd katonáit meg kell semmisíteni, mert pusztulásuk - fontos pszichológiai tényező, mivel ez az ellenséges hadsereg moráljának csökkenéséhez vezet, és a katonák nem hajlandóak elfoglalni helyüket az elővédben. Fölösleges arról beszélni, hogy elővéd nélkül a hadoszlop képtelen a menetelés végrehajtására.
Ezenkívül, szükség esetén végrehajtható a bekerítést szolgáló harcérintkezés, illetve az ellenség szárnyakra vagy frontálisan mért támadásainak visszaverésére szolgáló manőver. Minden esetben a helyeket, amik ki lehetnek téve az ellenség szárnyakon végrehajtott átkaroló támadásainak, meg kell erősíteni.
Külön kiemeljük, hogy ebben az esetben a partizáncsoportnak jóval jelentősebb létszámmal kell rendelkeznie és jobb fegyverzettel, mint az összes, eddig leírt hadművelet esetében. Nem nehéz megérteni, hogy miért. Az adott zóna összes útjának blokádja - és ez igen sok lehet - a partizánok jelentős erőit köti le. Ezeken a szakaszokon különböző tankelhárító akadályokat kell telepíteni, végrehajtani minden, a tankok és páncélkocsik megsemmisítését célzó intézkedést, végrehajtani és folyamatosan tökéletesíteni az állandó védművek álcázását.
Harcban a parancs csak egy lehet: ,,Mindhalálig kitartani!" De közben minden lehetőt meg kell tenni a harcosok életének megóvása érdekében.
A megfigyelő harcálláspontot az álcázás teljes-körű betartásával kell kiépíteni. Hogy semlegesítve legyen az aknavetők tüze tetővel is el kell látni a fedezéket. A harcban alkalmazott 60,1- vagy 85-mm-es aknavetők nem képesek átütni a szilárd fedezéket, amit helyi anyagokból lehet elkészíteni - fából, földből, kövekből. A fedezéket a terepnek megfelelően kell álcázni. Ugyancsak ki kell építeni itt egy elvezető futóárkot, ami lehetővé teszi a harcosok számára, hogy komolyabb kockázat nélkül és észrevétlenül eltűnhessenek. (4. ábra.)
A partizánháborúban nem létezik nyilvánvaló és jól kivehető frontvonal. A frontvonal - többé-kevésbé elméleti fogalom; figyelembe kell venni, hogy ez, általában, legnagyobb, legkifejezőbb mértékben alkalmazkodó, mozgatható jelleggel bír, ráadásul mindkét harcoló fél nagyobb nehézségek nélkül átszivároghat rajta.
A partizánháborúban viszont létezik az úgynevezett semleges terület. Ezen él a civil lakosság, amely érthető mértékben együttműködik a felek valamelyikével, az esetek többségében - a partizánokkal. A polgári lakosságot nem lehet kitelepíteni más területre egyrészt azért, mert a semleges terület túlságosan is nagy, másrészt azért, mert ennek köszönhetően nehézségek léphetnek fel a partizánok ellátásában, mivel ezeknek kell majd saját készleteikből nagy mennyiségű élelemmel ellátni a zóna lakosságát. Napközben erre a zónára rajtaütéseket hajtanak végre a megtorló egységek katonái, éjszaka pedig megjelennek a partizánok. A partizánok számára ez a zóna fontos ellátó bázissá válik, ezért bizonyos politikát kell folytatniuk vele szemben, kiszélesítve és megerősítve az együttműködést a parasztokkal és kereskedőkkel.
A partizánháborúban nagy jelentőséggel bírnak a fegyvertelen harcosok. Mi már beszéltünk egyes, harctéren betöltött feladatkörükről, de ez a szolgálat önmagában is - a partizán szervezet alkotó része. Ezért az összekötőknek, beleértve azokat, akik a legtávolabbi parancsnoki harcállásponton, a legtávolabb lévő partizáncsoportnál tartózkodnak, állandó kapcsolatban kell állniuk egymással, hogy a lehető leggyorsabban tudják továbbítani a szükséges adatokat egyik pontból a másikba. Ezt gyakorolni kell mint a partizánok számára kedvező, úgy a kedvezőtlen terepen is.
A kedvezőtlen terepen tevékenykedő partizáncsoport nem alkalmazhat modern kapcsolattartó eszközöket (távíró, szállítási útvonalak, stb.). Kivételt képeznek egyes rádióadók, melyek nagyobb helyőrségek védelme alatt állnak. Ha ilyen rádióadók kerülnek a partizánok kezébe, meg kell változtatni a működési sávokat és a kódrendszereket, ami, viszont, nem egyszerű feladat.
Minderről saját felszabadító háborúnk tapasztalatai alapján beszélünk. A mindennapos, kimerítő információ az ellenség ténykedéséről kiegészíti az összekötőktől kapott híreket. Az ügynöki felderítés módszertanát alapos tanulmányozásnak kell alávetni, magukat az ügynököket pedig alaposan kell megválasztani. Köztük előfordulhat kettős ügynök is, , és ez súlyos következményekhez vezethet. Nem kevésbé tragikus következményekhez vezethet a hírek torzítása, ami vagy csökkenti, vagy túlértékeli a valóban fennálló veszélyt. Az esetek többségében a veszélyt nem kisebbítik, hanem inkább túlbecsülik. Erre egyszerű a magyarázat. Egyes emberek képzelete képes életre kelteni bizonyos szellemeket vagy különböző természetfölötti erőket. Ugyan így szörnyen nagy seregeket látnak ott, ahol mindössze egy ellenséges raj vagy járőr tevékenykedik. Az ügynöknek mindenki számára láthatatlan embernek kell lennie, aki semmivel sem tűnik ki környezetéből. Az ellenség nem tudhat a felszabadító hadsereggel fenntartott kapcsolatáról. Ez a feladat nem annyira nehéz, mint amilyennek tűnik. A háború során több olyan ember is előkerül, mondjuk kereskedők, szabad szakmák gyakorlói, és még az egyház szolgái is, akik különböző esetekben értékes szolgálatot tehetnek, és időben továbbítják a szükséges híreket.
A partizánháború leglényegesebb sajátossága abban rejlik, hogy a felkelő erők hírforrásai jelentősen eltérnek azoktól a hírforrásoktól, amiket az ellenség használ. Miközben az ellenfél olyan zónákon át menetel, melyek lakossága ellenséges érzelmű vele szemben, ahol a parasztok ellenérzésével találja szemben magát, és akik elkerülik az ellenséggel folytatott beszélgetést, addig a partizánok, a nép védelmezői, minden egyes házban barátokra, és néha rokonlelkekre lelnek. Ennek köszönhetően a partizánhadsereg központi parancsnoksága, összekötői útján, rendszeresen megkapja a szükséges információt.
Amikor az ellenség megjelenik a partizánok által ellenőrzött területen, és ahol a harcosokat a lakosság támogatja, a helyzet bonyolultabbá válik. A parasztok egy része - és ezek többségben vannak - megpróbálnak visszavonulni a népi hadsereg egységeivel, a sorsra bízva házukat és gyerekeiket; mások családostul mennek el, a harmadik részük pedig helyben marad, kivárva, hogy mivel végződnek az események. A legkomolyabb bonyodalom, amit az ellenség partizán területre történő betörése válthat ki, abból áll, hogy a családok jelentős része veszélyes, és igen gyakran kétségbeesett helyzetbe kerül. Mindannyijuknak maximális segítséget és támogatást kell nyújtani, amire szükségük is van, mivel otthonuktól távolra eső területek zord környezetébe kerültek.
Természetesen az ellenség által alkalmazott repressziók, nem mindenhol egyformák méreteikben. Az ellenség az önkény különböző formáihoz fog nyúlni, de lényegében a repressziók módszertana minden esetben hasonló. Egyes területeken, ha a helyi lakos, elhagyva családját, elment a partizánokkal, nem jár következményekkel, viszont más területeken ez már bőven elegendő ok ahhoz, hogy felégessék vagy lefoglalják a hazafi vagyonát, harmadik helyen pedig eltávozása maga után vonja egész családja pusztulását.
Teljes mértékben érthető, hogy a parasztokat, akiknek jogain az ellenség tevékenysége csorbít, a partizánháború viszonyaihoz mérten meg kell szervezni, melyek az adott területen, vagy az egész országban kialakultak (a viszonyok - a f.m.)
Természetesen fel kell készülni ahhoz, hogy ki lehessen zavarni az ellenséget a megszállt területről. Közben támadások érik a raktárait és ellátó bázisait, teljesen megszakad a kapcsolattartás. Ezzel egy időben a partizánok kisebb csoportjai meghiúsítanak minden ellenséges, ellátás felállítására tett kísérletet, rákényszerítve arra, hogy erre a célra jelentős erőket vonjon el máshonnan.
Bármely területen végrehajtott hadműveletek során kizárólagos fontossággal bír a tartalékok helyes alkalmazása. Ezekkel a partizánhadsereg, a reá jellemző sajátosságok miatt, meglehetősen ritkán rendelkezik, mivel mindig ott mér csapást, ahol a minden egyes partizán betölt valami feladatkört. De ettől függetlenül a csoportnak fel kell állítani egy partizán-részleget, mely képes magára vállalni egy váratlan ellenséges rajtaütést, képes visszaverni egy ellentámadást, vagy szükség esetén kémes pontosítani a harci helyzet állásán. A partizáncsoport szervezésének, vagy az adott pillanatra kialakult helyzetnek megfelelően, ezt a feladatot a ,,különleges rendeltetésű" csoport is elláthatja, amit mindig a legveszélyesebb frontszakaszokon vetnek be. Ez ,,halál-brigádnak" is nevezhetjük, vagy valahogyan másképpen, de bármilyen körülmények között az elnevezése a korábban említett funkciókból adódik. Ez a ,,halál-brigád", olyan helyre kerülve, ahol eldől a harc kimenetele, váratlan támadásokat intéz az elővédre, védelme aláveszi a legérzékenyebb vagy legveszélyesebb szakaszokat, végül, ott tevékenykedik, ahol az ellenség szét akarja zúzni a partizánok védelmét. Ebbe a csapatba csak önkénteseket lehet fölvenni. És ebbe bekerülni - minden partizán számára becsületbeli ügy. Idővel ez a csoport lesz a partizán osztag legnépszerűbb és legfontosabb alegysége, és a harcos, melynek szerencséje volt, és tagja lehetett, társai tiszteletének és csodálatának tárgyává válik.

3. A partizánosztag szervezése

A partizáncsoport szervezésének terén nem lehet követni egy valamilyen, örökérvényű sémát. A partizáncsoport szervezése különböző formákat ölthet, ami megfelel az adott terület sajátosságainak. Ebből az elgondolásból kiindulva megengedjük magunknak azt, hogy saját tapasztalatunk univerzális mivoltáról beszélhetünk, de közben állandóan emlékeztetünk arra, hogy átvéve tapasztalatunkat, ezt nem szabad mechanikusan követni, hanem minden egyes fegyveres csoport tevékenységi sajátosságaiból kell kiindulni.
Véleményünk szerint, a partizáncsoport létszámának meghatározása - egy meglehetősen nehéz feladat. Mint ahogyan azt már mondtuk, a partizáncsoportok különbözhetnek létszámukban és szervezeti felépítésükben. Tételezzük fel, hogy a csoport a partizán számára kedvező hegyi terepre került, melyen az állandó vonulás szükségessége nem annyira fontos, de amely nem eléggé megfelelő ahhoz, hogy kiépítsük a hadműveletekhez szükséges bázist. A fegyveres csoport létszáma, amely ilyen viszonyok között tevékenykedik, nem haladhatja meg a százötven főt, bár ez a szám is elég nagy. Egy ilyen csoport legmegfelelőbb létszáma - körülbelül száz fő. A kubai hadsereg függelmi viszonyainak megfelelően, az említet csoportot (a szövegben ,,oszlop"; az oszlop - a kubai partizánok legfelsőbb katonai egysége, 100-150 fővel - a f.m.) őrnagy vezeti. Mellesleg megjegyzendő, hogy a háborúnk során a káplár és őrmester rangokat megszüntettük, mivel ezek a türannosz diktatúrája alatt is megvoltak.
Őrnagy áll 100-150 ember élén. Ami a századosokat (kapitányokat) illeti, annyian lehetnek, ahány 30-40 fős csoportot lehet felállítani az alapcsoport bázisán. A százados feladatai közé tartozik a csoport vezetése, szervezése és feltöltése, az egész létszám harcban történő irányítása, az erőelosztás és az általános vezetői funkciók. A legkisebb alegységnek, amely képes önálló feladatok végrehajtására, a rajt tartjuk. Ez körülbelül 8-12 főből áll. Ezt hadnagy vezeti, amely mindig aláveti magát a százados parancsainak.
A harci bevetéseket a partizánok általában kis-létszámú egységekben hajtják végre, ezért a leghatásosabb alegységnek a rajt tartjuk. Ebben az esetben egyszerre 8-10 ember tevékenykedik. Ebből következik, a raj, amely közvetlenül a hadnagynak van alávetve - különleges esetek kivételével - gyakran a százados közvetlen utasításai nélkül tevékenykedik, még abban az esetben is, amikor egyazon harci területen tevékenykednek. Nem szabad szétszórni az alegységet, amikor nincs harc. Ha a raj vagy csoport parancsnoka harcképtelenné válik, a helyét azonnal átveszi egy másik tiszt, akit már előzőleg felkészítenek ennek a felelősség-teljes feladatnak az ellátására.
A partizáncsoportban mindenki egyenlő, legyen az egy egyszerű harcos, vagy akár a parancsnok. Mindegyikőjük számára rendkívül fontos az élelmiszer-ellátás kérdései. Nem csak azért fontosak, mert a partizán hétköznapok közepette mindig érezhető az élelmiszerhiány, de azért is, mert az élelem elosztása minden nap megtörténik. A partizánok meglehetősen érzékenyek az igazságtalanságra, ezért nagyon fájdalmasan viszonyulnak az igazságos napi fejadag-elosztás mindenfajta megsértéséhez. Az élelem-elosztás közben nem szabad bárkivel is kivételezni. Ha valamilyen oknál fogva az élelmiszerek elosztása egyszerre történik meg az egész hadoszlopnál, akkor szigorú sorrendet kell felállítani, amit kivétel nélkül mindenki betart, elismerve mindenki jogát arra, hogy olyan fejadagot kapjon, ami vagy mennyiségben, vagy minőségben megfelel a többi ember fejadagjának.
Más a helyzet a ruházat elosztásánál, mivel ez személyre szóló használati tárgy. Figyelembe kell venni két mementót: először is, a katonák kérését szükségleteik pótlására, ami általában mindig fölülmúlja a rendelkezésre álló tárgyak mennyiségét; másodszor, minden egyes katona személyes érdemeit és szolgálati idejét. Az érdemeket és harci értéket nehéz megállapítani. A ruházat elosztásánál feltétlenül ki kell nevezni egy külön erre a célra megválasztott személyt, aki az adott dolgok végrehajtásáért felel, és közvetlenül a csoport parancsnokának van alárendelve, annak ellenőrzése alatt áll.
Hasonló módon kerülnek elosztásra más, személyes használatra szóló tárgyak, amik a csoport rendelkezésére állnak. A dohányt és a szivarokat a csoport minden egyes tagja között egyenlő elosztásra kerülnek, szigorúan a normának megfelelően.
Az elosztási feladatok végrehajtása végett külön erre a célra kijelölt személyeket kell megbízni. Ajánlott, hogy ezek a parancsnokság képviselői legyenek. Ily módon, a parancsnokság, fő funkcióján kívül, több más feladatkört is ellát, többek között adminisztrációs és gazdasági feladatokat, és, ezenkívül, a kapcsolattartást biztosítja, ami rendkívül fontossággal bír a csoport számára, stb. Az elosztási feladatokba a leginkább tehetséges tiszteket kell bevonni, a legnagyobb kötelességtudattal bíró katonákat, akik bármely pillanatban készek a közös ügy érdekében feláldozni saját személyes dolgaikat. Attól függetlenül, hogy ezeknek az embereknek, az esetek többségében, a követeléseik is nagyobbak, mint a csoport más tagjainak, ők semmifajta jogot sem formálhatnak kivételes előjogokra az élelmiszer-elosztás alatt.
Minden egyes partizán magával viszi saját felszerelése minden részét. De, ezenkívül, a csoportban van egy sor közös használatú tárgy, amit menetvégrehajtás közben igazságosan szét kell osztani a csoport minden egyes tagja között. Közben, attól függően, hogy hány fegyveres ember van a csoportban, két alapelvet kell követni. Az első elv alapján, az olyan közös használatú tárgyakat, mint például a gyógyszerkészlet, orvosi műtőszerszámok vagy fogtechnikai felszerelés, az élelmiszer készlet, ruházat, közös használatú tárgyak, haditechnikai eszközök, egyenlően kerül elosztásra a csoport minden tagja között, és minden egyes ember felel a reábízott tárgyak épségéért. Minden egyes partizáncsoport parancsnoka ezeket a tárgyakat rajonként osztja szét, majd ezután már a raj parancsnoka osztja szét ezeket saját emberei között. Ezt a módszert abban az esetben alkalmazzák, amikor a csoportban mindenkinek van fegyvere.
A másik elvet akkor alkalmazzuk, amikor a csoportban vannak fegyvertelen emberek. Ebben az esetben külön csoportot hoznak létre belőlük, ami a szállítási feladatokat látja el. Ez a legkényelmesebb megoldás, mivel ennek során a fegyveres harcosok felszerelése a lehető legkönnyebb. Ennek köszönhetően csökken annak a rizikója, hogy valami tárgy elvész útközben, mivel minden felszerelés egy helyen összpontosul. Ezenkívül, a különleges csoportok tagjai - akik a hadianyagok szállítását látják el - érdekeltek az ilyen munkában, hiszen ez lehetőséget ad számukra kitűnni, és idővel fegyvert kapni. Ezek a csoportok a hadoszlop legvégén haladnak. Azok, akik ezek állományát adják, ugyan olyan jogokkal és kötelezettségekkel bírnak, mint a csoport többi harcosa.
A feladatok, amiket a partizáncsoport elé állítunk, tevékenységének megfelelően változnak. Ha éppen táborban van, akkor az őrfeladatok ellátása a legfontosabb. Ehhez kisebb csoportokat kell felállítani a leginkább kitartó, különlegesen kiképzett harcosokból, és akiket meg kell jutalmazni az adott feladat sikeres végrehajtásáért. A jutalmazás abból áll, hogy a adott csoportok partizánjai kaphatnak rövid időre eltávozást (vagy kimaradást), esetleg még egy adag cukrot vagy dohányt kapnak (ezeket azután adják át, miután megtörtént a fejadagok kiosztása az egész csoportnál). Például, a csoportban 100 emberre 115 csomag szivar jut. A megmaradt tizenöt dobozt szét lehet osztani az említett csoportok tagjai között.
A hadoszlopon belül szigorúan kiválasztott elő- és hátvéd a főbb őrzési feladatokat látja el. Viszont az oszlop minden egyes csoportjának szintén gondolnia kell saját őrségéről. Minél távolabb a tábortól teljesít őrszolgálatot a hadbiztosító osztag, annál biztosabban van végrehajtva a csoport őrzése.
A gyülekezési, elszállásolási pontok számára kiválasztott helyeknek bizonyos magaslatokon kell lenniük, ahonnan napközben nagyobb területeken lehet belátni, éjszaka pedig nehezen megközelíthetők. Ha úgy tervezzük, hogy néhány napig egyhelyben maradunk, akkor védműveket kell emelnünk, amelyek ellenséges támadás esetén lehetőséget adnak a megfelelő, hatásos tűz viszonzására. Ha más terepszakaszra vonulunk, ezeket a védműveket le lehet rombolni, vagy egyszerűen ott is hagyhatjuk, ha nem szükséges a hadoszlop elvonulásának álcázása.
Azokon a helyeken, ahol állandó tábort létesítünk, a védműveket állandóan tökéletesíteni kell. Emlékezni kell arra, hogy a megfelelő tűzvezetési állások alkalmazása esetén, hegyvidéken, az egyetlen ellenük hatásos nehézfegyver - az aknavető. Felhasználva az adott területen található anyagokat, - kő, fa és stb., nagyszerű fedezékeket lehet építeni, amelyek megakadályozzák az ellenséges csapatok előrenyomulását, és közben megvédik saját csapatainkat a tüzérségi lövedékektől.
Rendkívül fontos fenntartani a táborban a fegyelmet különböző nevelő célzatú intézkedések végrehajtásával, hozzászoktatva a partizánokat ahhoz, hogy időben feküdjenek le aludni, és időben ébredjenek, megtiltjuk nekik a hazárdjátékokat, amik felborítják a csoport erkölcsi tartását és belső rendjét, és az alkoholfogyasztást, stb. Mindezeket, a belső rend fenntartását célzó feladatokat, egy bizottság hajtja végre, amely a legméltóbb és tiszteletben-álló katonákból kerül felállításra. Ezenkívül, a bizottság arra is figyel, hogy senki se rakjon tüzet olyan helyen, amit messziről lehet látni, továbbá arra, hogy napnyugta előtt a tábor felett ne jelenjen meg füst. Elhagyva a tábort, a partizánok megsemmisítik ott-tartózkodásuk minden nyomát. Ez szintén a bizottság feladatai közé tartozik.
Különös figyelmet kell szentelni a tűzhelyek nyomainak, mivelhogy ezek hosszú időn át megmaradnak. Ezeket földdel kell betemetni. A papír-fecniket, konzerv dobozokat és élelmiszer-hulladékot el kell ásni.
Menetvégrehajtás közben szigorúan be kell tartani az abszolút csendet. A parancsokat kézjelekkel vagy suttogva továbbítjuk emberről emberre, amíg az el nem jut a legutolsó harcosig. Ha a partizáncsoport ismeretlen terepen halad, önállóan keresve az utat vagy valamilyen kalauzt követve, akkor ilyen esetben az elővéd száz-kétszáz, és ennél több, méterrel a hadoszlop előtt halad, a terep-adta lehetőségektől függően. Azokon a helyeken, ahol könnyű eltévedni, minden egyes útvonal változtatásnál hátra kell hagyni egy embert, aki bevárja a következő csoportot, és ez így megy mindaddig, míg meg nem érkezik az utóvéd utolsó embere. A hátvéd, bizonyos távolságra lemaradva, követi a hadoszlopot, állandóan figyelve az utat, és lehetőség szerint megsemmisíti a hadoszlop után hátramaradt nyomokat. Ha a hadoszlop útvonalán oldal-útvonalak kerülnek elő, ahonnan fennáll a támadás veszélye, ki kell jelölni egy szárnyakat biztosító csoportot, mely addig figyeli ezt a szakaszt, míg el nem halad az utolsó harcos. Ajánlott, hogy a biztosító csoport harcosait egy különleges partizáncsoportból válogassuk össze, bár, mindemellett, az ilyen figyelőket a csoport minden egyes partizán alegysége is rendelkezésre bocsáthat, bizonyos sorrendben. Ebben az esetben a biztosító figyelők csoportja akkor kel útra, amint átadta a szakaszt a következő, beérkező csoport hasonló alegységének, és elfoglalja helyét saját alegységében. És ez így megy, egymás után, míg az egész hadoszlop el nem vonul.
Nem csak szigorú sorrendet kell felállítani a csoport menetvégrehajtására, de ezt mindig be is kell tartani. Ebből következik, mindig abból kell kiindulni, hogy a N"1 csoport alkotja az elővédet, ezután következik a N"2csoport, a hadoszlop közepén - a N"3 csoport, ahol az egész hadoszlop parancsnoksága tartózkodhat, ezután következik a N"4 csoport, majd utóvédként - a N"5 csoport. Elképzelhető a hadoszlopot alkotó csoportok egyéb száma is, de így is mindig be kell tartani egy bizonyos vonulási sorrendet. Éjszakai menetelés végrehajtásánál mindig be kell tartani az abszolút csendet, közben a harcosok közötti távolság csökken, hogy el ne tévedjenek, ne legyenek kénytelenek hangosan beszélni vagy bármilyen fényforrást alkalmazni, ami rendkívül veszélyes. Éjszaka a fény - a partizán ellensége.
Ha a menetelést támadás végrehajtásának céljából hajtjuk végre, akkor elérve egy bizonyos pontot, ahol a harci feladat végrehajtása után az embereknek össze kell gyűlniük, otthagyják az egész fölösleges terhet, például a hátizsákokat, bográcsokat, miután minden egyes csoport - fegyverrel és hadianyaggal - tovább vonul. A támadás objektumát előzőleg megbízható embereknek - akiket hírtovábbításnál alkalmazunk - alaposan át kell tanulmányozniuk, fel kell deríteniük: hol vannak az ellenség őrei, kaszárnyái, az objektumot védő egység létszámát, stb. Ezután összeállításra kerül a támadás végleges terve, és a harcosok elfoglalják helyüket. Úgy kell számolni, hogy a rendelkezésre álló erő nagyobbik részének kell majd visszatartania az ellenséghez érkező erősítést.
Ha a kaszárnyára végrehajtott tűztámadással a partizánok mindössze magukra akarják terelni az úton érkező ellenséges erősítés figyelmét, miközben az út mentén a partizánok lesben állnak, akkor rögtön a tűzcsapást követően az adott alegység összekötőjének jelentenie kell az egész csoport parancsnokának ennek eredményességéről, mivel felmerülhet a bekerítés azonnali felszámolásának lehetősége, és ezzel kizárható, hogy az ellenség minket hátba támadjon.
Minden esetben, ha bekerítést hajtunk cégre vagy támadást intézünk az ellenség ellen, mindég megfigyelés alatt kell tartani a harc színhelyére vezető útvonalakat.
Éjszaka a frontális támadást ajánljuk. Ha a partizánok harci szelleme eléggé magas szinten áll, akkor komolyabb kockázat nélkül el lehet foglalni az ellenséges tábort.
Bekerítés végrehajtása közben várni kell és beásni magunkat. Minél közelebb kerülünk az ellenséghez, annál inkább minden lehető eszközzel nyugtalanítanunk kell és, folyamatosan tűz alatt tartva, rákényszeríteni saját fedezékeinek elhagyására. Amikor a csapat már elég közel került az ellenséghez, rendkívül hatásosnak bizonyulnak az olyan fegyverek, mint a benzines palack. Ha a távolság igen nagy, és nincs lehetőség arra, hogy kézzel hajítsuk el ezeket az üvegeket, különleges berendezéssel ellátott puskákat is alkalmazhatunk. Ez a fegyver, amit mi a háborúnk során ,,M-16"-nak neveztünk, gyakorlatilag egy 16-os kaliberű, lerövidített csövű vadászpuska, villás állvánnyal, ami két olyan módon kiképzett lábból áll, hogy azok a puska tusával együtt egy háromlábú állványt képeznek. Az ilyen módon elkészített fegyvert körülbelül 45 fokos szögben lehet beállítani, és ezt növelni vagy csökkenteni lehet, a villás állvány megfelelő mozgatásával. A puskát vaktölténnyel töltjük meg. Ezután a töltényhez - a fegyver csövén át - egy polírozott, méretben megfelelő fapálcát rögzítünk, melynek a végére rácsatlakoztatunk egy szerkezetet, ami bádogkehelyből és a benne lévő, gumiból készült amortizátorból áll, amelybe belehelyezzük a gyújtófolyadékos üvegpalackot. (2. ábra.)
A fapálca segítségével, a vaklőszer elsütésével bizonyos gyorsulást kölcsönzünk az üvegnek. Az ilyen berendezések lehetőséget adnak arra, hogy meglehetősen pontosan vessünk gyújtófolyadékos üvegeket, melyeknél előtte meggyújtottuk a kanócot, száz, és annál több méterre. Az adott fegyvert sikeresen alkalmazhatjuk az ellenség bekerítésének végrehajtása közben, főleg amikor az több faépülettel vagy gyulladó anyagokkal rendelkezik, illetve tankok ellen használhatjuk erősen szabdalt terepen. Miután a bekerítés sikerrel járt, vagy miután végrehajtottuk a feladatot, és azt felszámoljuk (a bekerítést - a f.m.), minden csoport meghatározott sorrendben vonul vissza azokra a helyekre, ahol a hátizsákok maradtak, és a partizán élete szokásos mederben folyik tovább.
A partizánok nomád élete a bajtársiasság emelkedett érzését váltja ki a harcosok közül, de néha a veszélyes vetélkedési vágyat is, egyes emberek, vagy egész csoportok között. Ha ezt a vetélkedést nem tudjuk egészséges versengés medrébe terelni, a hadoszlopban felütheti a fejét a szétszakadás veszélye. A partizánok nevelését minél előbb el kell kezdeni, már a partizán küzdelem legelején, elmagyarázva ennek a harcnak a társadalmi jelentőségét, a kötelességüket, emelve öntudatukat, és a magas morál elveit ültetni el tudatukban. Ez erős akaratot fog szülni bennük, és ebben a tekintetben a megszerzett új tapasztalat, hatásosabb nevelő tényezővé válik.
A személyes példa - a nevelés egyik fontos eleme. Ezért a parancsnoknak mindig a kifogástalan viselkedés és az önfeláldozás mintájául kell szolgálnia. A katonák rangra vagy beosztásra emelését attól függően kell végrehajtani, hogy milyen bátor, tehetséges és hűséges az illető. Aki nem felel meg mindhárom követelménynek, az nem számíthat felelősség-teljes megbízásokra, mivel bármely pillanatban számítani lehet valamely megengedhetetlen tettre részéről.
Amikor a partizán belép valamely házba, a viselkedése kifogástalan kell, hogy legyen. A helyi lakosok annak alapján fogják megítélni az egész partizán csoportot, hogy milyen formában kérnek tőlük bármilyen szívességet, élelmiszert, stb. Ennek a kérdésnek a megvitatására a parancsnok külön figyelmet szentel, figyelembe véve jelentőségét, és példákkal támasztva alá mondandóját. A helység területén a partizánoknak meg kell tiltani az alkoholfogyasztást , előre emlékeztetve őket arról, hogy a legnagyobb fegyelem példáját kell hozniuk magatartásukkal. Ébernek kell lenni, és őrizni kell a településre vezető összes utat.
A bekerítés, amit velünk szemben hajtanak végre - a háború legveszélyesebb pillanata. Bekerítésben kerül megmérettetésre a szervezettség, harckészség, hősiesség és a partizáncsoport morális ereje. A háborúnk során a szomorú képű emberekről a kubai partizánok a következőt mondták: ,,Csak nem bekerítésben volt az illető?" A bekerítés és megsemmisítés - így emlegették dicsekedve a megsemmisült rezsim főkolomposai saját hadműveleteiket. Viszont a terepet jól ismerő partizáncsapat számára, mely elvekben és szellemileg parancsnoka köré egyesül, a bekerítés nem jelent komoly veszélyt. Csak be kell ásnunk magunkat, meg kell állítani az ellenség előtörését, semmissé tenni nehézfegyverzetének hatásos tüzét, és be kell várni az éjszakát - a partizánok eme szövetségesét. A sötétség beköszöntével a csoport, betartva minden szükséges óvintézkedést, felderítve és kiválasztva a megfelelő útvonalat, kiszivárog a bekerítésből, felhasználva az álcázás megfelelő eszközeit, és betartva az ideális csend-szabályt. Ha minden felsorolt követelmény érvényesül, akkor nagyon nehéz megakadályozni a harcosok csoportjának bekerítésből történő kiszivárgását.

2. A partizán, mint harcos

A partizán hétköznapjainak és tevékenységének különleges mivolta megköveteli, hogy ő egy sor fizikai és morális képességgel rendelkezzen, és ráadásul még eszes is legyen. Különben nem lesz képes alkalmazkodni a partizántevékenység viszonyaihoz, és nem fogja tudni végrehajtani a reá bízott feladatot.
Szóval, milyen követelményeknek kell, hogy megfeleljen egy partizán? Elsősorban nagyon fontos, hogy annak a területnek legyen a lakója, amelyen a partizánok tevékenykednek. Ebben az esetben vannak ott olyan emberek, akik szimpátiát éreznek iránta, és akiknél menedéket találhat; ő jól ismeri a terepet, és ez a partizánharc egyik fontos tényezője; ő mindig ismeri azokat az eseményeket, amik az adott területen megtörténnek, ezért komoly munkát folytathat. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy ilyen viszonyok között a partizán tevékenységére még annak a tudata is stimulálóan hat, hogy saját és szomszédjai tulajdonát védi, illetve a szociális rendszer megváltoztatásáért küzd, amiben mint ő, mint a hozzá közelálló emberek is érdekeltek.
A partizán - egy harcos, amely éjszaka cselekszik, ez pedig azt jelenti, hogy rendelkeznie kell minden olyan tulajdonsággal, ami nélkülözhetetlen az éjszakai harchoz. Tudnia kell, hogyan járjon túl az ellenfél eszén, a síkságon vagy a városban észrevétlenül megközelíti az ellenfelet és utána lecsap, kihasználva a váratlansági tényezőt - az ilyen harcformáknál a legfontosabb követelmény. Miután ennek köszönhetően pánik sikerül szülni az ellenfél táborában, a partizánnak azonnal támadnia kell, ráerőszakolni egy kemény és kegyetlen összecsapást, nem engedve, hogy a bajtársak közül bárki is meginogjon, és ügyelve arra, hogy kihasználja az ellenfél gyengeségének bármely megnyilvánulását. Vihar ként szakad az ellenség nyakába, elsöpörve és megsemmisítve minden és mindenki útjába kerülőt, eközben csak a taktikai helyzetet veszi figyelembe, megbüntetve mindenkit, aki azt megérdemelte, félelemben tartva az ellenséges katonákat, és ezzel egy időben együttérzést tanúsítva a fegyvertelenek és legyőzöttek iránt, még az elesetteknek is megadva a megérdemelt tiszteletet.
A partizán kötelessége - megértést tanúsítani a sebesülttel szemben, megadni a tőle telhető elsősegélyt, ha, természetesen, azt nem terheli valami bűntett, ami halálbüntetést érdemel. Az ellenséges katonákat nem szabad foglyul ejteni, kivéve azokat az eseteket, amikor nagy bázissal rendelkezünk, ami elérhetetlen az ellenfél számára, mert a fogoly veszélyforrást jelent mint az adott környék lakóira, mint magára a partizáncsapatra, mivel hírül adhatja az ellenfélnek, hogy hol tartózkodik éppen a partizáncsapat és milyen a létszáma. Ha ez nem egy komoly bűnöző, akkor szabadon kell engedni, előtte elvégezve vele a szükséges agitációs munkát.
A partizán csak a szükséges kereteken belül kockáztathatja életét, de készen kell állnia arra, hogy szükség esetén azt gondolkodás nélkül feláldozza. Óvatosnak kell lennie, és ne kockáztasson fölöslegesen. Be kell tartani az elővigyázatosság minden fajtáját, hogy elkerülhető legyen a harc kellemetlen irányba történő kibontakozása vagy a megsemmisülés. Ezért minden harcban óriási szerepet játszik azoknak a pontoknak az őrzése, ahová megérkezhet az ellenfél erősítése, hogy ezzel is kizárható legyen a bekerítés, amely nemcsak anyagi szempontból veszélyes, hanem erkölcsi szinten is, ugyanis ennek hatására elvész a meggyőződés, hogy a harc sikeresen zárul.
A partizánnak meg kell őriznie bátorságát, bármennyire is nagy veszély leselkedik rá, helyesen kell értékelni a hadművelet pozitív és negatív oldalait, mindig készen kell állnia bármely váratlan eseményre, és még olyan pillanatokban is meg kell találnia a helyes döntést, amikor a kedvező és kedvezőtlen viszonyok analízise nem ígér semmifajta pozitív befejezést.
Hogy ne pusztuljon el a harcban, a partizánnak alkalmazkodnia kell a körülményekhez, beleélni, belenőni magát a környező természetbe, szövetségest csinálni még belőle is. Ezzel párhuzamosan, jól kell tájékozódnia, találékonynak lennie, és tudni kell, hogy határozott fellépésével hogyan döntse el az események menetét saját javára.
Ez az alkalmazkodó készség és a találékonyság a partizán kezében - félelmetes fegyver, amely felborít minden számítást és lehűti harci szenvedélyét azoknak, akiket a ,,háború urainak" neveznek - a reguláris hadsereg katonáinak.
A partizán semmi körülmények között sem hagyhatja a harcmezőn sebesült társát, az ellenséges haderő kegyelmében bízva, mert a sebesült számára, kilencven kilenc esetben a százból ez egyenlő a halállal. Bármibe is kerüljön, de kikel őt hozni a harci zónából, és biztonságos helyre szállítani. Ennek érdekében be kell vetni minden erejét, és nem szabad törődnie a veszéllyel. A partizán a partizán számára a legmegbízhatóbb bajtárs.
Ettől függetlenül ébernek kell lennie. Mindaz, amit hall és lát, el kell fogadnia és meg kell őriznie magának, senkit sem avatva a részletekbe. Nem engedhet meg magának egy fölösleges szót, még a bajtársakkal folytatott beszélgetésekben sem, mindig emlékezve arra, hogy az ellenfél mindig igyekszik beküldeni ügynökeit a partizáncsapatba, hogy megbízható információhoz jusson a csapat munkáját és terveit illetően.
De, a morális tulajdonságokon kívül, amiket már felsoroltunk, a partizánnak rendelkeznie kell egy sor igen fontos fizikai tulajdonsággal. Fáradhatatlannak kell lennie, még akkor is le kell küzdenie a fáradságot, amikor már úgy tűnik, hogy ezt lehetetlen véghezvinni. Mindig frissnek kell lennie. Az ügybe vetett hit, aminek szentelte magát, előrevezeti majd, egészen addig, míg nem teljesíti a parancsnok által kitűzött célt.
Kitartónak kell lennie, és nem csak azért, mert hiányát érezheti majd az ételnek, víznek, ruhának, szabad ég alatt fog élni, de azért is, mert betegség vagy sebesülés esetén saját magát fogja kezelni, és csupán erős szervezetében bízhat. Ha esetleg megsebesül, a kitartó partizán akkor sem hagyja el a felszabadított zónát. Ellenkező esetben az ellenség kezébe kerülhet és elpusztul.
Végül, a partizánnak vasegészséggel kell rendelkeznie, ami segít neki leküzdeni minden viszontagságot és betegséget. Mivel egyre jobban alkalmazkodik a környező természet adottságaihoz, szinte maga is részévé válik annak a földnek, amin harcol.
Felmerül egy kérdés: mely a legmegfelelőbb életkor egy partizán számára? Erre a kérdésre nem annyira egyszerű megadni a választ, mivel több olyan szociális és személyes sajátossággal bír minden egyes ember, hogy ezek vagy csökkentik, vagy meghosszabbítják az optimális korhatárt. Például, egy paraszt szervezetének tűrőképessége jóval nagyobb, mint egy városi emberé. Egy városlakó, aki megszokta a fizikai terheléseket és egész életében egészséges életmódot folytatott, jobban meg tudja szokni a partizánéletet, mint egy olyan ember, aki egész életét egy íróasztal mellett töltötte. Nagy általánosságba véve, a partizán felső korhatárát, ha figyelembe vesszük nomád életvitelét, negyven éves kornál kell meghúznunk. De ez, természetesen, nem kötelező, főleg ha a parasztokról van szó. A mi harcunk egyik hőse, Cressencio Peres őrnagy, akkor jött a Siera-Maestróba, amikor már betöltötte a 65 életévét, és az egyik leghasznosabb embernek bizonyult a csapatban.
Helyénvaló még egy másik kérdés is: szükséges e valamilyenfajta szociális szűrés a partizáncsapat felállításánál? Már rámutattam, hogy a partizáncsapat állományát a zóna sajátosságai határozzák meg, amit az tevékenységi területének választott, azaz, a harci magját parasztok adják. A paraszt, minden kétséget kizáróan, kiváló katona. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a lakosság más rétegeinek képviselőit kizárjuk annak lehetőségéből, hogy harcolhassanak egy igaz ügyért. Ezenkívül, itt is lehetnek kivételek, amik kizárják a szigorúan alkalmazott működési formákat.
De mi még semmit sem mondtunk a partizánok minimális koráról. A harci tapasztalatok megsúgják, hogy, a különleges eseteket kivéve, nem szabad felvenni tizenhat évnél fiatalabb fiúkat. Ezek még kamaszok, gyakorlatilag még gyerekek. Ők még nem eléggé fejlettek, hogy megbirkózzanak egy harcos kötelmeivel, és a partizánélet minden bajával, viszontagságával.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a partizán számára ideális kor - a huszonöt-harmincöt közötti korhatár. Ebben a korban az ember már eléggé érett, és már tudja, hogy mit akar. Ha elhatározza, hogy otthagyja családi tűzhelyét, gyermekeit és gazdaságát, akkor teljes mértékben átérzi felelősségét, mindezt saját elhatározásból teszi, és döntéséből egy jottányit sem hajlandó engedni. Voltak olyan esetek, amikor a kamaszok is partizánok lettek, és elég magas rangig vitték Felkelő hadseregünkben. De ez nem nevezhető szokásosnak. Minden egyes ilyen kamaszra, aki magas-fokú harci tulajdonságokról tett tanúbizonyságot, több-tucat olyan fiatal jutott, akiket kénytelenek voltunk hazaküldeni, mivel hosszútávon igen veszélyes ballaszttá váltak a partizáncsapat számára.
Mint ahogyan már mondtuk - a partizán, az egy olyan katona, aki mint a csiga, a házát mindig magával cipeli. Ezek szerint, úgy kell összeraknia hátizsákját, hogy benne minimális mennyiségű hasznos holmi legyen, és ezek, egyben, maximálisan hasznosak legyenek. Magával csak a legszükségesebbet viszi, de mindezt megőrzi, minden, akár szélsőséges körülmények között, a legvégső eset kivételével. A partizán fegyvere nem lehet túlságosan nehéz. Nagyon komoly problémát jelent a különböző tartalékok feltöltése, leginkább a lőszeré. A partizánnak ügyelnie kell arra, hogy a lőszer el ne ázzon, el ne veszítse, és mindig tartsa számon. A lőszerrel szembeni gondos bánásmód - törvény a partizán számára. Ugyan ez érvényes a puskára. Ezt mindig tisztán kell tartani, időben olajozni, a fegyvercső belső felületének tündökölnie kell. A csoport parancsnokának meg kell büntetnie a trehány partizánt, aki nem gondoskodik fegyvere tisztaságáról.
Az embereknek, akikben megvan a szilárd szellem és akik mélyen átérzik kötelességüket, kétségtelenül, saját ideállal kell rendelkezniük, ami segít nekik a kedvezőtlen viszonyok között vívott harcban. A partizán ideálja egyszerű, nem nyakatekert és mégis annyira érthető, hogy érte gondolkodás nélkül kész feláldozni életét. Szinte minden paraszt számára ez az ideál - saját föld, ennek megmunkálásának lehetősége, és a társadalmi igazság. Ami a munkást illeti, ez számára - a munka lehetősége, a becsületes fizetés és jogainak tiszteletben tartása. A diákság és az értelmiségiek ideáljai jóval elvontabbak. Őket általában a polgári szabadságok védelmének ideái éltetik.
Térjünk át a következő kérdésre: milyen a partizánok életvitele?
Ő mindig úton van. Itt van, például, a hegyek és erdők között tevékenykedő partizán. A nyomait állandóan követi az ellenség. Ilyen körülmények között a csapat napközben mozog, hogy megváltoztassa pozícióját, még azért sem áll meg, hogy étkezzen.
Eljön az éjszaka. Valamely tisztáson, egy vízforrás közelében, felállításra kerül a tábor, a csapatban szokásos sorrendet követve. Minden egyes csoport egymást váltva étkezik. A sötétség beálltával tüzet raknak.
A partizán akkor eszik, amikor lehet, és azt eszi, ami van. Néha ő nagyon sokat eszik, néha pedig két-három napig nem lát ételt, pedig a fizikai terhelése közben nem csökken.
A partizán lakása - a szabad ég. Ő felakasztja a függőágyat, és föléje kifeszít egy vízhatlan nejlont; a függőágy alá rakja a hátizsákját, a puskát és a lőszert, azaz azt, ami a legnagyobb érték számára. Néha, figyelembe véve az ellenfél váratlan támadásának lehetőségét, ő úgy alszik, hogy nem veszi le bakancsát. A lábbeli rengeteget jelent a partizán számára. Ha van egy jó cipője, sokkal könnyebb elviselni a problémákat és nélkülözéseket.
Így élnek a partizánok, nap-nap után, nem közelítve meg a településeket, elkerülve az emberekkel történő találkozókat, ha csak ezt előtte nem vették számításba. A csoport, az esetek többségében, vidéken állomásozik, éhségtől, szomjúságtól, hidegtől és hőségtől szenvedve, úszva az izzadságban a hosszú menetelések során. Ezért a partizánnak nem könnyű tisztaságban tartani magát (bár ez, mint mindenütt, sokban az embertől függ).
Az elmúlt háború során sok napot töltöttünk kedvezőtlen viszonyok között - a tengerparton, a perzselő nap alatt, a forró sziklák között.
Egyszer, egy tizenhat kilométeres menetelés és kemény harc után, csapataink bevonultak El-Uvero faluba, olyan sajátos szag áradt belőlünk, hogy az eltaszított minden szembejövőt, amikor az megpróbálta megközelíteni a csapatot. Mi magunk ezt a szagot már nem éreztük. A partizánok függőágyainak tulajdonosait szag után hibátlanul meg lehetett különböztetni.
A partizánoknak gyorsan kell tábort bontani. Ezután nem hagyhatnak semmilyen nyomot maguk után, ami árulkodhat. Gondoskodni kell a megfelelő őrségről. Minden tíz alvó partizánra egy vagy két őr jut, akiket rendszeresen kell váltani. A táborba vezető minden útvonalat megbízható őrséggel kell ellátni.
A nomád életmód során a partizán elsajátítja az étel elkészítésének több fajtáját: egyes megoldások segítségével gyorsabban elkészül, más megoldásokkal tartalmasabbá tehető, különböző növényekkel, amik a hegyoldalakban nőnek, egy harmadik módszer új fogást biztosít, ami változatossá teszi a partizán menüjét, ami az esetek többségében lisztből készült lepényből, gyökerekből, magból, sóból, egy kisebb mennyiségű növényi vagy állati zsiradékból, és nagyon ritkán, húsból áll. A fentebb említett tipikusnak mondható egy trópusi viszonyok között tevékenykedő partizáncsoport esetében.
Ebben a sokrétű menetelő életmódban a legjelentősebb esemény - a harc. Az emberekben mindig örömet ébreszt, és megkétszerezi erejüket. A harc - a partizán életének kulminációs pontja. Ezt a megfelelő pillanatban kezdeményezik, amikor, például, felfedezik és áttanulmányozzák az ellenfél valamely táborát, amely elég gyenge ahhoz, hogy meglehessen semmisíteni. A harcot akkor is lehet kezdeményezni, amikor az ellenség hadoszlopai éppen olyan terület felé mozognak, amit a felszabadító erők ellenőriznek. Mi itt most kép esetet említettünk meg csupán azokból, amikor is harcot kell kezdeményezni.
Az ellenséges tábor elleni támadásnál a partizánok tevékenysége csupán olyan ellenfél megsemmisítésére irányul, amely megpróbálja áttörni a bekerítés gyűrűjét, mivel a partizánoknak nem jó olyan ellenfél ellen harcolni, amely beásta magát. És fordítva is, az ellenfél csoportja, amely ismeretlen terepen halad, amikor a katonák idegei a végsőkig feszültek és rettegnek minden nesztől, amikor nem rendelkeznek semmilyen védekezésre alkalmas fedezékkel, - ez egy nagyszerű célpont a támadás számára.
Természeten a magát beásó ellenfél, jó fegyverzettel, mely képes visszaverni a támadást, nehéz helyzetbe kerülhet, de az még mindig jobb, mint az, amikor a csapatok a menetelés végrehajtása közben széthúzódnak, és támadás éri őket két-három irányból, vagy mint egy darabjaira szakadt hadoszlop. Mellesleg, a támadó, miután nem sikerült nem sikerült bekeríteni és teljesen megsemmisíteni a hadoszlopot, büntetlenül visszavonul.
Ha a táborában magát beásó ellenfelet nem lehet kiverni onnan sem éheztetéssel, sem döntő rohammal, akkor azután, hogy az ellenséges csapatokat bekerítették, vesztességeket szenvedtek és menetoszlopaik rendje felbomlott, a partizáncsapatnak azonnal vissza kell fordulnia.
Amikor a partizánok létszáma jóval kisebb, mint a menetet végrehajtó ellenfél ereje, akkor a támadást a hadoszlop előőrse ellen kell intézni. Ezt a céltól függetlenül végre kell hajtani. Arról van szó, hogy az oszlop elejét ért néhány támadás után a katonák körében lábra kel az a hír, hogy ott jelentős vesztességek voltak, és nem szívesen foglalják el a halottak helyét, ami akár igazi zendüléshez is vezethet. De támadást intézve az előőrsök ellen, nem szabad megfeledkezni arról, hogy támadásokat kell intézni közben a hadoszlop többi része ellen is.
A partizánok elé támasztott feladatok végrehajtása, és ennek alkalmazkodása a terep adottságaihoz, sokban a partizánok felszerelésétől is függ. A partizáncsapaton belül minden egyes partizán megőrzi személyes, a csakis reá jellemző személyiség sajátosságait. Saját hátizsákjában a partizánnak minden fontosnak meg kell lenni, olyan esetekre, ha ő magára marad egy bizonyos időre röviden szólva, mindennek, ami pótolja neki a szálláshelyet.
Áttekintve a partizán felszerelését, pár szót kell ejtenünk arról, aminek feltétlenül meg kell lennie a partizánnál, ha erősen szabdalt terepen tevékenykedik, gyakori esőzések közepette, viszonylag hideg időben, és állandóan üldözve az ellenfél részéről, azaz olyan helyzetben, ami a Kubán kibontakozó felszabadító háború első időszakára volt jellemző.
A partizán felszerelése elsődleges és másodlagos dolgokra oszlik. Az elsődlegeshez tartozik a függőágy, mely adott körülmények között lehetővé teszi a pihenést. Mindig lehet találni két fát, melyek között ezt ki lehet akasztani. Ha pedig a földön kell aludni, akkor a függőágyat matracként használjuk. Amikor esik az eső és nedves a föld - ez elég gyakori a hegyvidéken, - a függőágy pótolhatatlan. Ehhez, kiegészítés képen, jár ez nejlon poncsó. Ezt olyan méretűre csinálják, hogy teljesen eltakarja a függőágyat, és ezt négy végénél fogva kikötik valami tárgyakhoz. A poncsó alatt, középen, kihúzunk még egy zsinórt, a két végét pedig azokhoz a fákhoz kötjük, amelyekhez a függőágyakat rögzítettük. Eső esetén a poncsó széleit a környező bokrokhoz kötjük. Így egy kis tábori sátrat kapunk, méghozzá a középen kifeszített zsineg elősegíti a víz elvezetését (1. ábra; képek később lesznek betéve).

Továbbá, szükség van egy takaróra, mivel a hegyekben a sötétség beálltával nagyon lehűl a levegő. Ezenkívül szükséges egy meleg kabát, amely segít elviselni a hőmérséklet ingadozásait. A partizán ruházata nadrágból és egyszerű munkásingből áll, legyen az akár katonai ing, vagy egyéb más. A lábbelinek erősnek kell lennie; a legelső tárgy, amiből tartalékkal kell rendelkezni - a bakancs, mivel nélküle a terepen roppant nehéz.
Mivel a partizán egész lakását a válla mögött hordozza, a hátizsákjában, ez utóbbi is nagyon fontos. A legprimitívebb hátizsák elkészíthető egy egyszerű zsákból, hozzákötve egy ruhaszárító kötél darabját. De a legjobb, ha egy erős viaszos vászonból készült hátizsákkal rendelkezünk, amit a piacon meg lehet venni, vagy egy turista hátizsákkal. Az általános élelmiszertartalékon kívül, amivel a csapat rendelkezik, a partizánnak mindig rendelkeznie kell egy vésztartalékkal is. Ebbe, elsősorban, a növényi és állati eredetű zsiradék tartozik, ami annyira nélkülözhetetlen a szervezet számára; élelmiszerkonzervek, amiket csak akkor lehet elfogyasztani, amikor nincs miből ételt készíteni, vagy amikor a hátizsákban már túl sok konzerv van, és ezek gátolják a szabad mozgást; halkonzervek, ezek rendkívül táplálóak; sűrített tej, ami nagyon finom és igen értékes élelem, mivel nagyon magasa cukortartalma (természetesen tejport is lehet tartani). A cukor és a só - a legfontosabb termékek a partizán élelmiszer tartalékában, nélkülük nem lehet meglenni. Nem rossz, ha kéznél van valami fűszer is. Ezek közül a legelterjedtebbek - a fokhagyma és a hagyma, de más fűszerek is lehetnek, amik már az ország adottságaitól függenek. Ezek a főbb élelmiszertartalékok.
A partizánnak rendelkeznie kell tányérral, kanállal és egy vadászkéssel, amely különböző célokra szolgál. A tányért kis ételcsésze, kisfazék vagy egy konzervdoboz is pótolhatja, és ezekben, ezenkívül, az ételt is el lehet készíteni - húst és burgonyát főzni, elkészíteni a malangát (trópusi gyökérgumós növény - a f.m.), teát vagy kávét forralni.
Biztosítani kell a fegyver rendszeres és alapos tisztítását, olajozását. Ehhez szükség van fegyverolajra (ha nincs ilyen, megfelel a varrógépekhez használt gépolaj is), tiszta rongyokra és egy tisztítóvesszőre. A lehetőségektől függően a partizánnak rendelkeznie kell egy katonai vagy sajátgyártmányú tölténytáskával. De mindék esetben ennek garantálnia kell a lőszer megóvását, hiszen töltények nélkül lehetetlen folytatni a harcot, és ezért aranyban mérik értékét.
A partizánnak szüksége van kulacsra, vagy egy vizes palackra, mivel a partizánéletben nem mindig lehet vizet találni.
Magunkkal kell vinni olyan, minden körülmények között használatos orvosságot, mint, például, a penicillin vagy más, ehhez hasonló antibiotikum, jó csomagolásban, a legjobb, ha tablettaformájában; fájdalom és lázcsillapító szereket (például, aszpirin), és olyan gyógyszereket, amiket az adott környéken gyakori betegségek kezelésénél használnak: tabletták a mocsári láztól, has-fogó gyógyszereket, különböző porok a paraziták elleni harchoz.
Röviden, orvosságról gondoskodva mindig figyelembe kell venni a helyi adottságokat. Olyan területeken, ahol mérges rovarok, állatok élnek, ajánlottak az ellenszérumok. Az egészségügyi felszerelés többi részét az orvosi műtőszerszámok jelentik. Ezenkívül, a készlethez hozzátartozik néhány olyan gyógyszer, ami jelentéktelen esetekben használatos.
A partizánok életében fontos szerepet tölt be a dohányzás (dohány, cigaretták vagy apróra vágott pipadohány). A dohány - a katona legjobb kísérőtársa. Azok számára, akik dohányoznak, nagyon helyénvaló egy pipa. Neki köszönhetően a dohányt nagyon gazdaságosan lehet felhasználni, ami akkor válik fontossá, amikor kezdünk kifogyni a dohányból. A pipában el lehet szívni a törött cigarettákból, szivarvégekből vagy cigaretta-deckekből származó dohányt. Nem szabad megfeledkezni a gyufáról. Ezekre nem csak azért van szükség, mert rágyújthatunk, hanem leginkább a tábortüzek gyújtásához, amit nagyon nehéz megcsinálni a hegyekben, esős időben. A legjobb, ha van nálunk gyufa is, meg öngyújtó is: amikor az öngyújtóból kifogy a benzin, akkor vesszük elő a gyufát.
Minden partizánnál lennie kell szappannak. Ere nem csak mosakodásnál van szükség, de az edények mosogatásánál, mert a koszos edények használatánál, amikor a friss étel keveredik a korábbi megavasodott ételmaradékkal, kifejlődnek az emésztőrendszerre káros és irritáló kórokozók.
Amennyire rendelkezésre áll a fentebb említett felszerelés, akkor a partizán magabiztosan és veszélytelenül élhet a hegyekben annyi ideig, amennyit csak kell, a legmostohább körülmények között és leküzdi a nehézségeket.
A körülményektől függően egyes hasznos tárgyak egyes esetben feltétlenül szükségesek, de egy másik esetben - fölösleges terhet jelentenek. Ez vonatkozik, például, az iránytűre. Eleinte, elfoglalva valamely területet, a terepen történő tájékozódáshoz nagyon gyakran használják az iránytűt, de amint a partizánok jobban kiismerik magukat a környéken, egyre ritkábban fordulnak hozzá segítségért. Az iránytűt elég nehéz használni a hegyekben, mivel, ahhoz, hogy az egyik pontból a másikba kerüljünk nem egy egyenes vonal mentén kell mennünk, mivel elég sok leküzdhetetlen akadály állhatja utunkat.
Nagyon hasznos holmi - egy jó minőségű nejlondarab, amivel eső esetén letakarhatjuk a felszerelésünket. Ezt nem nehéz megérteni, ha tudjuk, hogy egyes hónapokban az eső megállás nélkül esik. Mindemellett, a nedvesség tönkreteheti az élelmiszert, egészségügyi felszerelést, papírokat, ráadásul rongálhatja a fegyvert és a ruházatot.
Hasznos, ha van egy váltás fehérnemű, de az újoncok számára ez fölösleges teher lehet; a leggyakrabban csak egy nadrágot visznek magukkal. Az élet arra tanítja a partizánt, hogy óvják erejüket. A hátizsákban, amelyet mindenhová magával visz, csak a legszükségesebb holmiknak kell lenniük. Ezért a partizán általában megvan fehérnemű nélkül, sőt, még törölköző nélkül is.
A szappan a partizánnak mosáshoz, edények mosogatásához, és a személyes toaletthez kell. A szappanon kívül, személyes tisztálkodási tárgyai között megtalálható a fogkefe és a fogkrém. Nem szabad elfelejteni valami könyvet vinni, amit a partizánok felváltva olvashatnak. Ajánlott, hogy ezek olyan könyvek legyenek, amelyek a múl hőseinek életleírásait tartalmazzák, történelemmel, vagy az adott ország gazdasági földrajzával foglalkoznak. Ezek másfajta művek is lehetnek, amelyek elősegítik a harcos kulturális nevelését, és ezzel egy időben megszabadítanák a hazárdjátéktól és más alpári szórakozástól, mivel a partizánoknak gyakran túl sok a szabadidejük.
Minden egyes alkalommal, amint a partizán hátizsákjában kiürül egy hely, azt azonnal fel kell tölteni élelmiszerrel, ha csak a partizán nem tartózkodik olyan területen, ahol az élelmiszer beszerzése nem okoz gondot. Ilyenkor vihet magával édességet és egyéb, kevésbé fontos élelmiszercikket. Ilyen, például, a kétszersült, bár ez elég sok helyet foglal, és összetörve mindent ellepő porrá változik. A sűrű, nehezen járható bozótban elég nehéz meglenni macsete nélkül. Nedves terepen közlekedve, érdemes magunkkal vinni egy üveg petróleumot, ha padig nincs petróleum, akkor gyantás fát kel keresni, mint például a fenyőt. Ennek köszönhetően elég gyorsan lehet tüzet rakni még akkor is, ha a környéken nincsenek száraz gallyak.
Egy jegyzetfüzet, különböző bejegyzések számára, hogy lehessen levelezni más partizán csoportokkal és azokkal, akik a partizánzónán kívül találhatók, ceruza vagy toll - mindez szintén kell a harcosnak. A keze ügyében mindig kell lenni kötélnek, és, ezenkívül, tűnek, gomboknak és cérnának.
Mindennek köszönhetően a partizán semmilyen sem fog hiányt szenvedni. Bár az ilyen felszerelésnek is megvan a súlya, de biztosítja a minimális kényelmet a nehéz, menetelésekkel teli életben.

Második fejezet. A partizánosztag.

1.A partizán - a társadalom megújítója.

Mi már meghatároztuk egyszer a partizánt, mint olyan embert, melynek célja abból áll, hogy megvalósítja az életben a nép szabadság-vágyát. Amikor kimerülnek az adott cél megvalósításának békés eszközei, elkezdi harcát, a küzdő nép fegyveres előőrsévé válik. Az adott küzdelem célja - az igazságtalan rendszer megsemmisítése. Következésképpen, rendelkezik egy többé-kevésbé világos elhatározással - valami újat teremteni a régi helyébe.
Arról is beszéltünk korábban, hogy a latin-amerikai kontinens jelenlegi viszonyai között, és, gyakorlatilag, az összes, gazdaságilag gyengén fejlett országban, a küzdelem kibontakoztatásának legjobb bázisát a mezőgazdasági vidékek jelentik. Ezért a partizánok által támasztott társadalmi követelések alapjait, a földbirtoklás rendszerének megváltoztatására kell építeni. A küzdelem eme fajtájánál a fő követelést az agrár-reformokra kell alapozni. De eleinte ez mindössze a parasztok követelései lesznek, ami a a föld utáni több-évszázados sóvárgásuk minimális kielégítéséből fog fakadni, amit ők megmunkálnak, vagy meg akarnak munkálni, a jövőben.
Az agrár-reformok végrehajtásának viszonyait meghatározza az a helyzet, ami az érte folyó harc kezdete előtt állt fönn, és annak mértéke, hogy a néptömegek ebben mennyire vesznek részt. Közben maga a partizán, mivel ő a néptömegek előőrsének tudatos képviselője, olyan morális adottságokkal kell, hogy rendelkezzen, ami a reformok végrehajtásának valódi eszközévé változtatja őt, melyeket ő végre is szándékszik hajtani. A különböző nélkülözések, amik a partizánháború viszonyai szülnek, kiegészülnek a különböző fölösleges dolgokról való lemondással, amit a szigorú önkontrol útján el lehet érni. Ugyancsak ezzel meg lehet akadályozni minden egyes téves lépést, minden egyes csábítást, a kialakult viszonyoktól függetlenül. A partizánnak aszkétává kell válnia.
Ami pedig a társadalmi kapcsolatokat illeti, ezek a háború során változnak. Az első időben, amikor a háború épphogy csak elkezdődött, még csak meg sem szabad próbálni megváltoztatni az adott területen meglévő rendet, szokásjogot vagy társadalmi struktúrát.
Amikor nincs lehetőség arra, hogy pénzzel ki lehessen fizetni a lakosságtól vásárolt termékeket, nyugtát kell adni, törlesztve ezeket a legelső adódó alkalommal.
A partizánnak segíteni kell a parasztot és támogatni őt technikai, gazdasági, erkölcsi és kulturális szinten. A partizán - egy sajátos őrangyal, aki alászállt az adott területre, hogy mindig segítse a szegényt és - a partizánháború kibontakozásának első szakaszában - lehetőség szerint ne bántsa a gazdagot.
A háború során az ellentétek ki fognak éleződni, eljön majd az a pillanat, amikor sok ember, aki bizonyos módon szimpatizált a forradalommal, áttérnek a másik táborba és elsőként lépnek föl a népi erők ellen. Akkor a partizánnak már határozottan kell cselekednie. A nép ügyének zászlóvivőjének kell válnia, és határozottan meg kell büntetnie minden egyes árulót. A hadműveleti zónákban a magántulajdonnak a köz javát kell szolgálnia. El kell mondani, hogy a föld- és állat-fölösleget, amire a gazdagcsaládnak nincs feltétlen szüksége, a nép kezébe kell adni, és arányos, illetve igazságos elosztásnak kell alávetni.
Mindig tiszteletben kell tartani a tulajdonos azon jogát, hogy arányos kompenzációt kapjon mindazokért a vagyontárgyakért, amik közhasználatúvá válnak. De kompenzáció helyett nyugtákat is lehet adni, amiket a mi tanítómesterünk, Bayo tábornok a ,,remény nyugtáinak" nevezett, olyan dokumentumot értve ezalatt, ami az adós és hitelező közötti viszonyt hivatott szabályozni.
A forradalom megrögzött ellenségeinek földjét, vagyonát és vállalkozásait azon nyomban a forradalmi hatalom birtokába kell átadni. Kihasználva a háborús idők szellemi felemelkedését, amikor az emberek testvéries érzelmei a legteljesebb módon megnyilvánulnak, stimulálni kell a kooperáció, együttműködés minden formáját, amennyire azt az adott terület lakosságának öntudata csak lehetővé teszi.
Mivel a partizán a társadalom újjászervezésének fő végrehajtója, nem csak példával kell mindenki előtt elől járnia, de állandóan ideológiai és nevelő munkát kell folytatnia a néptömegek körében, és meg kell osztania tapasztalatait, amiket a partizánháború hónapjai, sőt, évei alatt szerzett. Az ilyen tapasztalat jó hatással van a forradalmár öntudatának fejlődésére nézve, megedzve azt a harcok lángjában. Annak függvényében, hogy hogyan lesznek az adott terület lakói állandó figyelmének és gondoskodásának tárgyává, élete alkotó részévé, úgy fogja megérteni egyes átalakítások szükségszerűségét. Elméletileg ő korábban is értette ezek szükségességét, de csak most tudja majd ezt megérteni a gyakorlatban is, személyes tapasztalataira támaszkodva.
És ez nagyon gyakran meg is történik, mert a partizánmozgalom szervezői, vagy, más szóval mondva, ennek vezérei, nem tartoznak azok közé, akik egész életükben, reggeltől estig hajlongtak a barázdák felett. Ezek olyan emberek, akik világosan látják a parasztok helyzetében végrehajtandó társadalmi átalakítások szükségszerűségét, de többségükben sohasem tapasztalták a régi paraszti lét minden viszontagságait. Ezért itt jön létre (én a kubai tapasztalatból indulok ki) az igazi együttműködés a partizánháború vezetői és a felkelt nép között. Ez elősegíti, hogy mint az egyik, úgy a másik fél is jobban elmélyüljön a reájuk váró feladatban. Így, a partizánok és a nép közötti együttműködésből jön létre egy progresszív mozgalom, amely kihangsúlyozza a küzdelem forradalmi sajátosságait, össznemzeti méreteket kölcsönözve neki.

6. A partizánok tevékenysége külvárosokban

A partizánok, akik a háború egyes szakaszain eljutnak a városok környékére, és ott meglehetősen nagyobb biztonságban megtelepszenek, előzőleg különleges felkészítésen kell, hogy átessenek, más szóval, különleges átszervezésen kell, hogy átessenek.
Elsősorban meg kell jegyeznünk, hogy a partizáncsapat, amely városban tevékenykedik, nem jöhet létre spontán. Csak azután jöhet létre, miután nyilvánvalóak a felállításához szükséges körülmények. A partizáncsapat, amely a külvárosokban tevékenykedik, alá van rendelve más zónákban tevékenykedő vezetők parancsainak. Ezért egy ilyen partizáncsapat feladatköréhez nem tartozik az önálló akciók végrehajtása. Működése, teljes mértékben, mindig alkalmazkodik a stratégiai tervekhez, melyeknek megfelelően az ilyen típusú csapatok fő tevékenységi feladata, a más területeken lévő nagyobb partizánegységek harcának támogatása, főleg segítségnyújtás és támogatás olya taktikai feladatok végrehajtásánál, melyekre nem jellemző az az operatív lendület, ami más területen működő csapatok főbb jellemvonása. Ez azt jelenti, hogy a külvárosokban tevékenykedő partizáncsapatnak, nem szavad önállóan végrehajtania olyan akciókat, mint például, a telefonvonalak rongálása, diverziók végrehajtása egy másik pontban, vagy a járőrök elleni támadások a közutakon. Csak azt a feladatot kell végrehajtania, amivel konkrétan megbízták. Ha a feladatai között szerepel a telefonvezeték oszlopainak kifűrészelése, tönkretenni az áramellátás vezetékeit, szennyvízcsatornát, vasútvonalakat vagy a vízvezeték-hálózatot, akkor csakis ezekre a feladatokra kell korlátozni tevékenységét.
Az ilyen csapatok létszáma nem haladhatja meg a négy-öt főt. Ez a korlátozás nagyon fontos, mert a partizáncsapatra, amely a külvárosokban tevékenykedik, úgy kell tekinteni, mint egy csapatra, mely kifejezetten, a partizáncsapatok tevékenysége számára kedvezőtlen terepen tevékenykedik, ahol az ellenfél ébersége jóval magasabb, és ahol repressziók, feljelentés esélye is jóval nagyobb. Figyelembe kell venni még egy kedvezőtlen tényezőt: a csoport, ebben az esetben, nem távolodhat el nagyobb távolságra attól a környéktől, amelyen tevékenykedik. Az akciók gyorsaságot és a helyszínváltoztatásokat ötvözni kell az tevékenységi területek viszonylagos közelségével a tökéletes álcázással napközben. Az adott csapat az esetek többségében éjszaka tevékenykedik, méghozzá nincs lehetősége változtatni a végrehajtás formáin mindaddig, míg a felkelő mozgalom nem lesz annyira széleskörű, hogy hozzáláthat a városok blokádjához, vagy nem vehet részt a városi harcokban, mint aktív harcoló alakulat.
Az adott csapatok személyi állományának fegyelme és kitartása jóval nagyobb kell hogy legyen, mint bármely katonáé. Barátokat, akik élelemmel látják el a csoportot, mindössze két-három házból lehet alkalmazni. Ilyen körülmények között a bekerítés szinte egyenlő a halállal. Az ilyen jellegű csapat fegyverzetében is jelentősen különbözik a többitől. Ez - a személyes önvédelmi fegyverzet, ami nem gátolja a gyors mozgást és könnyen rejthető. A csoport egy részénél mindössze egy karabély lehet, egy-két lefűrészelt csövű vadászpuska, a többieknél - pisztolyok, mint a számúkra legmegfelelőbb fegyver.
A harci tevékenység csak abból áll, hogy támadásokat intéznek egy-két magányos katonára vagy tisztre, vagy az ellenfél ügynökeire. A szabotázs akciók csak a fentről jött parancsok alapján kerülhetnek végrehajtásra. Ehhez különféle szerszámok kellenek. A partizánoknak rendelkezniük kell különböző fűrészekkel, nagy mennyiségű robbanóanyaggal, feszítővasakkal és ásókkal, különleges, vasúti sínek rongálásához nélkülözhetetlen szerszámokkal - röviden, olyan szerszámkészlettel, melyek a munkához szükségesek, és amiket biztonságosan elrejthetnek, de úgy számolva, hogy szükség esetén mindig legyenek kéznél.
Ha több ilyen csapat is rendelkezésre áll, akkor mind egységes parancsnokságnak van alávetve, mely a kipróbált összekötőkön keresztül irányítja a szükséges munkák végrehajtását. Egyes esetekben a partizán munkát vállalhat, és polgári szakmája szerint dolgozhat, viszont ez egy elég nehéz feladat. A külvárosban tevékenykedő partizáncsapat, gyakorlatilag, - emberek csoportja, mely illegális munkát végez, katonai szervezettel rendelkezik és kedvezőtlen viszonyok között tevékenykedik, amikről már korábban írtunk.
A külvárosban folytatott partizánküzdelem jelentőségét egyesek alábecsülik, pedig az igen nagy. Ha megfelelőképpen szervezett ez a harc, jelentős területeket vonva ellenőrzése alá, majdnem teljesen megbénítja az adott szektor kereskedelmi és ipari életét, nyugtalanságot szül a lakosság körében, feszélyezi őket, és egy bizonyos fokig arra ösztönzi őket, hogy határozott döntést hozzanak végre, ami képes véget vetni a bizonytalanság állapotának. Ha már a háború kezdetén előre végiggondolni mindent és felkészíteni az ilyen harc specialistáit, akkor garantáltak a villámgyors akciók és, következtetésképpen, több életet sikerül megóvni és gazdaságosabban lehet bánni az ország számára értékes idővel.
.........................
Folytatás következik.

5. Harc a partizáncsapatok számára kedvezőtlen terepen

Ahhoz, hogy harcot folytassunk az ilyen jellegű terepen, azaz olyanon, ami nem túlzottan szabdalt, erdők nélküli, széles kommunikációs hálózattal rendelkezik, be kell tartani a partizánháború vezetésének összes szabályát, mert közben csak a harc formái változnak. A partizánháború megváltozik mennyiségében, de nem változik minőségében. Ebben az esetben a mozgékonyságnak rendkívül nagymértékűnek kell lennie. A csapást éjszaka ajánlott végrehajtani, méghozzá nagyon gyorsan, majdnem villámgyorsan; a visszavonulást is nagyon gyorsan kell végrehajtani, méghozzá nem a kiinduló pont irányában, hanem más pontokra, minél messzebb a harcérintkezés helyszínétől, mindig abból indulva ki, hogy a repressziós erők által elérhetetlen helyen nem mindig van lehetőség elrejtőzni.
Az ember egy éjszaka alatt harminc - ötven kilométert képes megtenni. Lehet mozogni a napkelte beálltakor is, ha a harcok színhelye nincs az ellenfél állandó ellenőrzése alatt és nem áll fenn annak veszélye, hogy a szomszédos területek lakói, meglátva a menetet végrehajtó partizáncsapatot, nem jelentik ezt az üldözést végrehajtó katonai alakulatoknak, és nem mutatják meg a csoport haladási irányát. Ebben az esetben, a hadművelet végrehajtása előtt és után, a legjobb éjszaka mozogni, betartva a szigorú csendet, leginkább az éjszaka első óráiban. Bár ezek a számítások is csődöt mondhatnak, és vannak olyan esetek, amikor a menet végrehajtására a kora reggeli órák a legalkalmasabbak. Sohasem szabad hozzászoktatni az ellenfelet a harc bizonyos formáihoz. Mindig változtatni kell a partizán hadműveletek helyét, idejét és formáit, mert ellenkező esetben az ellenség könnyen rájöhet a partizáncsapat szándékaira.
Mi már rámutattunk arra, hogy a hadművelet nem lehet hosszú távú, gyorsnak, és lehetőség szerint hatásosnak kell lennie. Mindössze néhány percig tart és azonnali visszavonulással végződik. Itt már más fegyvereket kell alkalmazni, mint a kedvező terepen folytatott harcban; ajánlott minél több automata fegyver beszerzése. Az éjszakai támadások során nem a célzott lövés a meghatározó tényező - sokkal fontosabb a tűzsűrűség. Minél több automata fegyvert alkalmazunk a rövid távolságokra leadott lövéseknél, annál több lehetőség adódik az ellenfél megsemmisítésére.
Ezenkívül, nagy jelentőséggel bír az utak elaknásítása és a hidak rombolása. Ami a rajtaütések végrehajtásához szükséges időmennyiséget illeti, ez jelentősen csökken, közben a támadás ereje pedig megnő. A legkülönfélébb fegyvereket kell alkalmazni, például a fentebb említett aknák, vagy a vadászpuskák. A nyitott szállító eszközök elleni harcban - amik csapatokat szállítanak -, illetve a zárt eszközök ellen, melyek nem rendelkeznek védelmi rendszerekkel, mint például az autóbuszok, stb., a vadászpuska félelmetes fegyver. A söréttel töltött puska nagyon hatásos fegyver. Mindez nem olyan titok, amit csak a partizáncsapatok ismernek; mindezt a nagy háborúkban is használják; az észak-amerikaiaknak voltak olyan lövész alakulataik, amik vadászpuskákkal voltak felszerelve, és ezek segítségével támadták a géppuskafészkeket.
Egy fontos kérdés, amelyre figyelmet kell szentelni, - a lőszerellátás kérdése. Ezeket szinte mindig az ellenségtől kénytelenek zsákmányolni. Ott, ahol valóban garantált, hogy pótolni lehet az elhasznált lőszert, feltétlenül szükséges harcot adni. Kivételt képeznek azok az esetek, amikor biztonságos helyeken elegendő lőszermennyiség található. Ezek szerint, nincs szükség arra, hogy veszélynek tegyük ki magunkat, súlyos harcot kezdeményezve az ellenfél csoportjával, ha ez az összes lőszer felhasználásához vezethet, és utána azt nem sikerül pótolni. A partizán taktikában mindig emlékezni kell arra, hogy mindig fennállnak ennek a nélkülözhetetlen hadianyagnak az ellátási nehézségei, pedig ez nélkülözhetetlen a harc folytatásának szempontjából. Éppen ezért kell egyeznie a partizánok fegyverzetének az ellenfél fegyverzetével, kivéve azokat a fegyverfajtákat, melyekhez a lőszer beszerezhető magukban a zónákban vagy a nagyvárosokban, például, a revolverekhez és a vadászpuskákhoz.
A partizáncsapat létszáma, adott körülmények között, nem haladhatja meg a 10-15 főt. A csoport létszámának szigorú betartása óriási jelentőséggel bír. Tíz, tizenkét, tizenöt ember bárhol elrejtőzhet, és közben komoly ellenállást tanúsíthatnak az ellenfél irányában, kölcsönösen támogatva egymást. Négy vagy öt ember, valószínűleg, kevésnek bizonyul. Viszont, amikor az emberek száma több, mint tíz, jelentősen megnő annak veszélye, hogy az ellenfél felfedezi a partizáncsapat táborhelyét vagy a partizánok mozgását.
Emlékezzenek arra, hogy a menetelés végrehajtása közben a partizáncsapat haladási sebessége a csoport leglassabban közlekedő harcosának sebességével egyenlő. Sokkal nehezebb elérni a menetelés végrehajtása közben húsz, harminc vagy negyven ember tevékenységének összehangoltságát, sem mint tíz főnél.
A partizánnak, amely síkságon tevékenykedik, elsősorban jól kell futnia. A síksági területeken annak tudása, hogy hogyan hajtsunk végre rajtaütéseket és azonnal eltűnjünk ezután, a legnagyobb szaktudást igényli. A síkságon tevékenykedő partizáncsapat kifejezetten kedvezőtlen viszonyok között harcol: bármely pillanatban bekerítésbe kerülhetnek, nem rendelkeznek biztos pontokkal, ahol kemény ellenállást tanúsíthatnak, és, következtetésképpen, hosszabb ideig a legmélyebb illegalitás viszonyai között kénytelenek élni, mivel nem bízhatnak egyetlen egy, szomszédos területen élő, helyi lakosban, amíg nem bizonyította abszolút hűségét. Eközben figyelembe kell venni, hogy az ellenség annyira kemény és kegyetlen repressziós megoldásokat alkalmazhat (és az esetek többségében ezeket nem csak a családfőkkel szemben fogja alkalmazni, hanem a nők és gyerekek ellen is), hogy a nem éppen elszánt emberekre gyakorolt nyomás hatására, valamely pillanatban, ezek nem bírják ki, és bevallják, hogy hol tartózkodik, és hogyan tevékenykedik a csapat. Ez pedig elkerülhetetlen bekerítéséhez vezet, aminek nagyon súlyos következményei lesznek, bár ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a csapatot megsemmisítik.
Amikor a viszonyok, a meglévő fegyvermennyiség, az emberek határozott fellépésre kész eltökéltsége azt eredményezi, hogy növelni kell a csapat létszámát, akkor ezeket az erőket szét kell szórni. Szükség esetén ezek az erők egyesülhetnek, hogy hatásos csapást mérjenek az ellenfélre. De ezután, azonnal visszavonulnak szokásos állásaikba, ismét kis-létszámú, tíz, tizenöt vagy húszfős csoportokra bomlanak.
Sikeresen meg lehet szervezni egész partizánalakulatokat egységes parancsnokság alatt, elérni az ilyen parancsnoksággal szembeni tiszteletet és engedelmességet, és közben elkerülni a csoportok egyesítését. Ezért rendkívül fontos helyesen megválasztani a partizáncsapat parancsnokát. Fontos annak bizonyossága, hogy ez a parancsnok, mint elvi mint személyes kérdésekben képes lesz egy zóna irányítására, és megfelel minden követelménynek.
A nehézfegyverzet egyik fajtája, ami igen elterjedt a partizáncsapaton belül, mivel könnyen szállítható és irányítható, a bazooka. Jelenleg ezt helyettesítheti a tankelhárító gránát, amit gránátvetőből szokás kilőni. Természetesen a bazookát is az ellenféltől kell zsákmányolni. Ez a fegyver nélkülözhetetlen a csapatszállító páncélozott járművek elleni harcban, illetve a kis-létszámú kaszárnyák gyors elfoglalásánál. De meg kell jegyezni, hogy egy ember nem szállíthat háromnál több töltetet ehhez a fegyverhez.
Ezzel kapcsolatban el kell mondanom, hogy bár az ellenségtől zsákmányolhatunk nehézfegyverzetet is, természetesen, semmit sem hagyhatunk ki, de vannak olyan fajtái - például, a nagy-kaliberű géppuskák, gyorstüzelő 50-mm-es gépágyú, stb., - melyeket, ha zsákmányoltunk ilyet, felhasználhatunk, majd ott is hagyhatunk a harcmezőn. Ez azt jelente, hogy nem szabad harcot folytatni kedvezőtlen terepen, már ami a fentebb elemzett helyzeteket illeti, csupán azért, hogy birtokba vegyünk egy nagy-kaliberű géppuskát, vagy valami hasonló fegyverfajtát. Ezt csak a megfelelő pillanatig kell használni, utána ott kell hagyni valamely állásban. Ez az egyetlen olyan eset, amikor a partizánt nem büntetik meg azért, mert fegyvert hagyott hátra.
A partizán fő fegyvere, a kedvezőtlen terepen, személyes gyorstüzelő fegyvere.
A kevésbé szabdalt terep egyik fő sajátossága az, hogy az ilyen területek általában sűrűn lakottak - ott a parasztok jelentős tömegei találhatóak. Ez jelentős mértékben elősegíti a partizánok mezőgazdasági termékekkel történő ellátását. Megbízható emberekkel rendelkezve, felépítve az összeköttetést azokkal a pontokkal, ahol szétosztják az élelmiszert a lakosság körében, nagyszerűen el lehet látni a partizáncsapatokat, nem pazarolva sok időt és pénzt nagykiterjedésű ellátó hálózat kiépítésére, amik igen sebezhetőek a kormánycsapatok által. Azt is ki kell hangsúlyoznunk, hogy minél kisebb a csapat létszáma, annál könnyebb megszervezni az ellátását. Miden fontosat - függőágyakat, takarókat, vízhatlan poncsókat, moszkitó-hálókat, lábbelit, orvosságot és élelmiszert - meg lehet találni közvetlenül a zónákban, ugyanis a zóna lakói számára mindezek elsődleges fontosságú használati tárgyak.
Most pedig pár szót említsünk a kapcsolattartásról. Tulajdonképpen, ezt nem olyan nehéz megszervezni, mivel kiválasztani az ehhez szükséges embereket és megválasztani a megfelelő útvonalakat nem nehéz. Sokkal nehezebb megszervezni a megbízható hírközlést és valamely információ továbbítást más körzet irányába, mivel ehhez szükséges az állandó kapcsolattartás fenntartása, következtetésképpen, több emberben kell megbízni, és itt fennáll annak veszélye, hogy valamely összekötőt elfogják, azok közül, akik állandóan átvágnak az ellenséges területen. Ha a hírek nem annyira fontosak, akkor ezeket szóbelileg lehet továbbítani, ha pedig ezek fontosak, írásba kell ezeket adni, sifrírozást alkalmazva, mivel, ahogyan azt a tapasztalatok is bizonyítják, egyes hírek, amik szájról szájra szállnak, adott körülmények között jelentősen torzultak.
A már említett, a munkát sokban megnehezítő kedvezőtlen viszonyok miatt, a partizánok ipari létesítményei itt jóval kisebb jelentőséggel bírnak. Nem lehet felállítani sem egy cipőgyártó műhelyt, sem egy fegyvergyártó üzemet. Gyakorlatilag be kell érni kicsiny műhelyekkel, ahol csak az adott pillanatban legszükségesebb dolgokat lehet előállítani - puskatöltényeket, az aknák egyes fajtáit, stb. Viszont a partizánok számíthatnak azoknak az üzemeknek a segítségére, amik a zónákban fellelhetők, és amelyek lakossága szimpatizál ügyükkel, és fel is kell használni ezeket az üzemeket a különböző, szükséges munkák végrehajtásánál.
A mondottakból két következtetést lehet levonni. Az első abból áll, hogy a partizán számára a területhez kötött élet homlok egyenest ellenkező arányban van az adott terület ipari fejlettségével. Az adott környék minden pozitív vonása arra ösztönzi az embert, hogy itt megtelepedjen. De a partizán számára minden pont ellenkező módon történik: minél több a kedvező körülmény, annál jobban hagyatkozik a partizán a nomád életmódra, és annál nyugtalanabb lesz a partizán élete. Ezért is került ennek leírása a ,,Harc kedvezőtlen viszonyok között" fejezetbe, mert minden, ami elősegíti az ember normális életét - a közlekedési útvonalak, a városok és környékük, a lakosság nagymértékű koncentrációja, a föld, amit könnyű megmunkálni gépekkel, stb. - mindez a partizánok számára kedvezőtlen viszonyokat teremt.
A második következtetés abból áll hogy hogyha a partizánok számára egyáltalán fontos a tömegekkel fenntartott kapcsolat, akkor erre leginkább a kedvezőtlen területeken van szükség, azaz ott, ahol még egy egyetlen ellenséges csapás is a partizáncsapat teljes pusztulásához vezethet.
Itt propagandát kell folytatni, és megállás nélkül el kell érni, hogy az adott terület lakossága együttműködjön a partizánokkal. Amikor végrehajtásra kerül ez a munka, ami megszilárdítja a zóna lakosságával fenntartott kapcsolatot, nem szabad megfeledkezni a megrögzött ellenség megsemmisítéséről, ha ez veszélyt jelent számunkra. Ebben az értelemben a partizáncsapatnak határozottan kell fellépnie, mert olyan helyeken, amik nem biztonságosak, az ellenség nem maradhat életben.

4. Harc a partizán-csapatok számára kedvező terepen

Mint ahogyan már említettük, a partizánharc nem mindig bontakozik ki olyan területen, ami kedvez a partizán-taktika alkalmazásának. Viszont ha a terep kedvező, azaz ha a partizáncsapat nehezen járható terepet tevékenykedik, például a hegyekben, dombos vidéken, sivatagban vagy mocsarak között, akkor a taktikai elvek nem változnak és a tevékenység a partizánháború fő szabályaira épül.
Meg kell vizsgálnunk egy olyan fontos részletet is, mint amilyen az ellenség megközelítése. Ha az adott területen a terep jelentősen szabdalt és annyira nehezen járható, hogy a reguláris hadsereg csapatainak mozgása rajta lehetetlen, akkor a partizánoknak olyan helyszínekre kell menniük, ahol ez a mozgás lehetséges és ahol lehetőség adódik harcot kezdeményezni.
A partizáncsapatnak rögtön azután kell harcba lépni, miután el lesz látva minden szükségessel ennek sikeres végrehajtásához. Neki állandóan el kell hagyni rejtekhelyét és csapást mérni az ellenségre; a mozgékonyságának még nagyobbnak kell lenni, mint azokon a területeken, amik nem kedveznek a partizáncsapatok harcának. Ennek meg kell felelnie azoknak a viszonyoknak, melyekbe az ellenfél kerül, de nincs szükség a csapat díszlokációjának megváltoztatására, mint ahogyan az megtörténhet ott, ahol az ellenség viszonylag rövid idő alatt jelentős erőket vonhat össze. Ugyancsak nincs különösebb szükség az éjszakai harcra - az akciók többségét nappal is végre lehet hajtani, főleg a csoport harcra történő felkészítését, figyelembe véve, természetesen, közben az ellenség földi és légi felderítését. Ezenkívül, a kedvező terepen, főleg a hegyekben, a partizáncsapat jelentősebb ideig folytathat harci cselekményt; hosszú-távú harcot is folytathat, jelentős élő-erő birtokában, és több mint valószínű, hogy lehetősége lesz megakadályozni az ellenséges csapatok megsegítésére küldött erősítés megérkezését a harc színhelyére.
A vélhető megközelítési útvonalak állandó megfigyelésének szükségessége axióma jelentőségű, amit a partizánnak soha sem szabad elfelejtenie. De a partizáncsapat támadókészsége, figyelembe véve azt, hogy az ellenfél nem juthat hozzá erősítéshez, megnő: még jobban megközelítheti az ellenséget, tűz alá veheti azt kisebb távolságokról, nyílt harcot kezdeményezhet és ezt hosszabb ideig folytathatja. Mindezt egy sor körülmény figyelembevételével kell végrehajtani, például, mennyire elegendő a lőszer.
A partizánok számára kedvező terepen folytatott harc, többek között a hegyekben, amikor több előny is nyilvánvaló, ezzel egy időben rendelkezik egy sor negatív oldallal is, ami abban nyilvánul meg, hogy jelentős nehézségek adódhatnak annak terén, hogy egy partizán hadművelet során jelentős fegyvert és lőszert zsákmányoljanak, mivel az ellenfél ilyen területen nagy óvatossággal és körültekintéssel tevékenykedik (a partizánnak sohasem szabad megfeledkezni arról, hogy számára az ellenfél - a fegyver és lőszer-ellátás egyik forrása). Viszont ilyen terepen sokkal gyorsabb tempóban, sem mint a partizánharc számára kedvezőtlen terepen, lehet megtelepedni, alkalmazkodni, azaz létrehozni a csapat magját, amely utána képes a partizánháború folytatására. Itt a partizáncsapat kisebb központokat és műhelyeket hoz létre, melyek védettek a légierő és a messze-hordó tüzérség tüzétől, mint, például, kórházak, oktató és kiképző központok, raktárak, rádióadók, stb.
A partizáncsapat létszáma, ilyen viszonyok között, jelentősen megnőhet és olyan embereket is magába foglalhat, akik nem vesznek részt a harcokban. Feltétlenül meg kell szervezni a fegyverhasználatra történő oktatásukat olyan fegyverekkel, amelyek időközönként a partizánok birtokába kerülnek.
Amúgy minden egyes partizáncsapat létszámának kérdése - több szempontból végrehajtott számítások eredménye, ami a partizánok elhelyezési körzetéből adódik, az ellátás megszervezésének lehetőségeitől, más zónákból érkező menekültektől függ, és attól, hogy mennyi fegyverrel rendelkeznek, illetve mennyire szükséges az adott csapat feltöltése. A legjobb, ha a csapat letelepszik, és megnöveli létszámát az új harcosok által.
Az ilyen típusú partizáncsapat tevékenységi körzete annyira nagy, amennyire azt a szomszédos területeken lévő partizáncsapatok harctevékenysége lehetővé teszi. De mindeközben mindig figyelembe kell venni a számításoknál, hogy a csapatnak időben vissza kell térnie a harci tevékenység zónáiból a biztonságos területre, míg az éjszaka homálya elfedi őket; következésképpen, az akciókat nem távolabb, mint a biztonságos zónától öt-hat órányi járóföldre kell végrehajtani. Természetesen a biztonsági zónát csak kis-létszámú partizán egységek hagyhatják el, melyek utána lecsapnak az ellenségre.
A kedvező terepen vívott harcban a legjobban elérhető fegyvereket kell alkalmazni, amelyek nem követelik meg a lőszer nagy pazarlását, és amit az automata és félautomata fegyverekkel meg lehet támogatni. A hadipuskák és géppuskák közül, amik megtalálhatóak az Észak-Amerikai fegyverpiacon, a legmegfelelőbb az M-1 hadipuska, az úgynevezett ,,Garand". De ezt olyan embereknek kell használni, akik bizonyos tapasztalattal rendelkeznek, mivel ez túlságosan sok lőszert használ el. Lehet úgynevezett ,,félkönnyű" fegyvereket alkalmazni, például, háromlábú állványra szerelt géppuskákat. A kedvező terepen ezeknek a géppuskáknak és kezelőszemélyzetüknek garantált a legnagyobb biztonság. De ezeknek mindig csupán a védelmet elősegítő fegyvernek kell lennie, és nem a támadás eszközének.
A legjobb, ha egy partizáncsapat, mondjuk 25 fővel, a következő fegyverekkel rendelkezik: 10-15 egyszerű hadipuskával és 10 ,,Garand" automata puskával, illetve géppuskával. A géppisztolyok terén a főbb hangsúlyt a 9-miliméteres géppisztolyokra kell fektetni, amelyekhez több lőszert lehet hordani. Ráadásul ezek szerkezete egyszerű, és minél egyszerűbb a géppisztolyok szerkezete, annál könnyebb pótalkatrészt szerezni hozzájuk. A partizánok fegyverzetének meg kell felelnie az ellenfél fegyverzetének, hogy fel lehessen használni lőszerét, amikor az a mi kezünkbe kerül. A nehéz fegyverzet, amit az ellenfél alkalmaz, a partizánok számára gyakorlatilag veszélytelen. A légierősem tud mit kezdeni a partizánokkal, ugyanis a levegőből ezek észrevétlenek. Ugyan ezt lehet mondani a tankokról és tüzérségről, ha figyelembe vesszük ezek mozgatásának nehézségeit, az adott terepen.
A partizánok élelmiszerrel történő ellátása az egyik legfontosabb feladat, főleg a nehezen járható területeken, mivel ott nincs földművelő lakosság, mely mezőgazdasági élelmiszer-cikkeket termelne. Ilyen helyeken létre kell hozni az élelmiszer vésztartalék-raktárait.
Ezzel egy időben, a nehezen megközelíthető zónákban kevés lehetőség adódik a szabotázs akciók végrehajtására, mivel itt kevés az épület, telefonvonal, vízvezeték-hálózat, stb., amikben kárt lehetne tenni közvetlen tevékenységgel.
Az élelmiszerellátás szempontjából fontosak a málhásállatok, melyek közül az erősen szabdalt terepen a legjobban az öszvér felel meg. Rendelkezni kell megfelelő legelőkkel, amelyek biztosítanák az állatoknak az élelmet. Az öszvér még az olyan erősen szabdalt hegyi terepen is képes mozogni, ami más málhás állat számára járhatatlan. A legnehezebb esetekben embereket kell alkalmazni az élelmiszer szállításánál. Egy ember közel 25 kg terhet szállíthat, és nem csak néhány órán, hanem több napon át is.
A külvilággal fenntartott útvonalakon köztes pontokat kell megszervezni, ahol emberek is tartózkodnának, akikben meg lehet bízni, és akik a megfelelő pillanatban elrejthetik maguknál az összekötőket, vagy elláthatják őket élelemmel. Ezenkívül, létre lehet hozni a belső kommunikációs útvonalakat is, melyek hossza a partizáncsapat tevékenységi körzetétől függ. Egyes zónákban, az elmúlt kubai háború frontjain, több kilométernyi telefonvonalat építettünk ki, utakat fektettünk és állandóan működött az összekötők hálózata, ami biztosította a gyors kapcsolattartást minden egyes zónával.
Viszont létezik egy sor olyan lehetőség is, ami nem volt alkalmazva a kubai háború során, de amelyeket nagy sikerrel lehet alkalmazni manapság, például a füstjelek, fényjelző berendezések (például, heliográf - a sz.m.) és a postagalambok.
Az élet szükségletei megkövetelik a partizántól, hogy fegyverét mindig jó állapotban tartsa, tudja, honnan szerezzen lőszert és, mindezeken kívül, rendelkezzen megfelelő lábbelivel. Ezért a partizánipar erőfeszítéseit elsősorban a felszerelés eme tárgyainak gyártására kell irányítani. Eleinte meg lehet szervezni a lábbeli javításával foglalkozó műhelyeket, majd ezután áttérni a cipőgyártó üzem felállítására; úgy kell megszervezni ezeknek az üzemeknek a munkáját, hogy minden nap jelentős mennyiségű terméket állítsanak elő.
A puskapor és aknák megfelelő mennyiségű gyártása nem okoz komolyabb nehézségeket, ha rendelkezésünkre áll egy kisebb laboratórium, és azt ellátjuk megfelelő anyagokkal, amiket a ,,kinti" területeken lehet beszerezni. Az aknamezők komoly veszélyt jelentenek az ellenfél számára. Óriási területet el lehet aknásítani, amelyen mindössze egyetlen robbanás következtében több-száz ellenséges katona vesztheti életét.

3. A partizán-taktika

A hadtudomány nyelvén a taktika (harcászat) a stratégiai feladatok és célok gyakorlati megoldását jelenti.
A taktika mindig a stratégiának van alávetve, és olyan célok elérését szolgálja, amit a stratégia a taktika elé támaszt, méghozzá a küzdelem minden egyes szakaszán jóval rugalmasabb és változatosabbnak kell lenniük azoknak a módszereknek kell, mint azoknak, amik a végső cél elérését szolgálják. Vannak olyan taktikai célok, amelyek állandóak, a háború teljes ideje alatt, és vannak olyan célok, amelyek állandóan változnak. Első, amit meg kell vizsgálnunk, ez a partizánok tevékenysége, az ellenség szándékainak figyelembe vételével.
A partizáncsapat fő sajátossága a mozgékonyság, amely lehetővé teszi, hogy szükség esetén mindössze pár perc alatt jelentős távolságra menjen el a harc színhelyéről, és néhány óra alatt - már a háborús zónán kívül legyen. Ezzel a csapat állandóan változtathatja a frontot, és elkerülheti a bekerítést. Egyes periódusokban a partizáncsapat kizárólag ezzel a feladattal foglalkozhat - elkerüli a bekerítést, mert az ellenségszámára a csapat bekerítése - az egyetlen lehetőség arra, hogy ráerőltesse a végső harcot, ami a csapat számára meglehetősen kellemetlenül is végződhet. De a partizáncsoport ugyancsak végrehajthat egy ellen-bekerítési akciót. Ez a manőver a következőkből áll. A partizánok kisebb csoportjait beküldik valamely területre, hogy az ellenséges hadsereg számára eljátsszák a csali szerepét. A ellenség által bekerítve kitartóan védekeznek, közben megjelennek a nagyobb partizánegységek, melyek bekerítik az ellenfelet, megsemmisítik és elfogják az ellenséges hadseregnek szánt felszerelést.
Felhozhatunk egy analógiát a mozgékony hadviselés eme fajtája, és a menüett ismert tánc között. Ez a sajátossága a következőben rejlik. Az ellenséges csapatok bekerítik az ellenség állásait, például az ellenség előretolt egységeit. Teljesen bekerítik, mind a négy irányból, öt vagy hat emberrel minden oldalról, és elég nagy távolságra ahhoz, hogy saját részükről ne kerüljenek bekerítésbe. Valamely szakaszon kezdetét veszi a harc, és az ellenfél erre összpontosítja minden erejét; ezután a partizáncsoport visszavonul, állandóan megfigyelés alatt tartva az ellenfelet, és ismét támadásba lendül, de már egy másik szakaszon. Az ellenfél egységei ismét megismétlik a fentebb leírt cselekménysorozatot, és ekkor a partizáncsapat ismét megismétli saját manőverét. Így, következetesen cselekedve, nem téve ki magunkat komolyabb veszélynek, megköthetjük egy egész ellenséges hadoszlop tevékenységét, ezzel elérve azt, hogy nagy mennyiségű lőszert pazaroljon és aláássuk a morálját.
Ugyanígy kell tevékenykedni éjszaka is, de jobban meg kell közelíteni az ellenséget és nagyobb elszántságot kell tanúsítani, hiszen ilyen viszonyok között jelentősen nehezebb végrehajtani a bekerítést. Az éjszakai időszak - egy másik igen fontos tényező a partizáncsapat tevékenységében, ami kedvez a csapatnak olyan pozíció elfoglalásában, ami a támadást szolgálja, és a kevésbé ismert terepen végrehajtott akcióknak, ahol fennáll annak veszélye, hogy valaki jelentést tesz a partizánok tevékenységéről. Természetesen a csapatot kis létszáma arra kényszeríti, hogy mindig váratlan rajtaütéseken hajtson végre az ellenség ellen. Ebben óriási előny rejlik, ami lehetőséget ad a partizánoknak arra, hogy nagy vesztességeket okozzanak az ellenségnek, anélkül, hogy saját soraikban vesztességeket szenvedjenek. Pedig a harcban, melyben egyik részről száz fő vesz részt, a másik oldalról - tíz, a vesztességek a két félt másképpen érintik. Az ellenfél gyorsan visszanyerheti erejét, méghozzá egy katona vesztessége, jelen esetben, mindössze egy százalékot jelent; a partizáncsapatnak több időre lesz szüksége, hogy helyreállítsa erejét, mivel minden egyes harcosa jóval értékesebb és tíz százalékot jelent.
Amikor a harc közben meghal egy partizán, nem szabad a harcmezőn hagyni a fegyverét és lőszerét. Minden egyes partizán kötelessége, ha bajtársa életét veszti - azonnal felszedni a küzdelem eme legértékesebb eszközeit. Különösen nagy jelentőséggel bír a lőszer, ezért ezek különös gondoskodást jelentenek. A lőszer helyes felhasználása - még egy fontos tényező a partizánháborúban. Bármilyen, reguláris hadsereg és partizánok között, kibontakozó harcban, mint az egyik, mint a másik felet könnyű megkülönböztetni a tűzharc folytatásából: a tűz nagymértékű koncentrációja a reguláris hadsereg részéről, és a partizánok egyes pontlövései.
Egyik hősünk, aki életét vesztette a háborúban, egyszer kénytelen volt úgy folytatni a harcot, hogy egyik sorozatot lőtte a másik után, öt percen keresztül, hogy ezzel is megakadályozza az ellenséges katonák előrenyomulását. És ez erőink jelentős dezorijentációjához vezetett, mivel úgy hittük, a tűz tempójából ítélve, hogy az adott kulcsfontosságú állást az ellenség elfoglalta. Ez egyike volt azoknak a ritka eseteknek, amikor a tüzet nem egyes lövésekkel folytatták, de ezt a védelmi állás kizárólagosan fontos elhelyezése diktálta.
Még egy, a partizánok szempontjából szükséges jellemvonás, a bármilyen helyzethez történő gyors alkalmazkodás, annak ismerete, hogy hogyan használják ki még a legkedvezőtlenebb viszonyokat is. A szokásos háború módszereinek kemény alkalmazása mellett, a partizán, a küzdelem minden egyes pillanatában, kitalálja saját taktikáját, állandóan hirtelen csapásokat mérve az ellenfélre.
Elsősorban bevehetetlen állásokat kell elfoglalni, melyek kedveznek a mozgékony védelemnek, olyan helyeken, ahol várható az ellenfél megjelenése. Gyakran tapasztalható az ellenfél csodálkozása, mely, előretörve és könnyen leküzdve az akadályokat, hirtelen kemény ellenállásba ütközik, és képtelen folytatni mozgását. A partizánok általvédett állások, amikor lehetőség van a terep tanulmányozására, gyakorlatilag bevehetetlenek. Itt nem az a fontos, hogy hány katona támadja az állásokat, hanem az, hogy hányan tudják ezeket védeni. Kis-létszámú egységekkel védekezni lehet egy zászlóalj ellen, és szinte mindig, ha nem mindig, sikeresen. Ezért a partizáncsapat parancsnoka még időben el kell, hogy foglalja a legkedvezőbb állásokat, és gondoskodni ennek megbízható védelméről.
A partizáncsapatok támadásának ugyancsak vannak sajátosságai. Ez egy erőteljes, elszánt, váratlan támadással kezdődik, és utána hirtelen megszűnik. Az ellenfél megmaradt csapatai, újjászervezve erőiket, úgy gondolják, hogy a partizánok elmentek, és kezdenek magukhoz térni; a helyőrségben vagy az ostrom alatt lévő városban az élet kezd helyreállni, és hirtelen, egy másik helyszínen, ismét, ugyanilyen támadás éri, miközben a partizáncsapat főerői az ellenség várható erősítésére várnak. Esetleg megszervezik egy poszt elleni váratlan támadást és birtokbavételét, ami egy kaszárnyát őriz, ami ezután a partizáncsapat kezébe kerül. Egy, ami fontos - a váratlan és gyors támadás.
Nagyon nagy jelentőséggel bírnak a szabotázs-akciók. Szigorúan meg kell különböztetnünk a szabotázst, mint a küzdelem nagyon hatékony formáját, és a terrort -egy eléggé hatástalan megoldást, ami következményeit tekintve igen vétkes, mivel az esetek többségében ártatlan emberek halálához vezet, és ezzel együtt sok hazafi halálát okozhatja, akik rendkívül hasznosak a forradalmi munka számára. A terror akkor válik igen értékes tényezővé, ha ez az elnyomók valamely magas rangú személyisége ellen irányul, aki, mondjuk, híres kegyetlenségéről, vagy különleges ,,érdemeiről", melyeket a különböző repressziók során ért el, vagy más, ezekhez hasonló tulajdonságokkal bír. Egy ilyen főkolompos likvidálása csak is hasznos lehet. Viszont terrort alkalmazni az egyszerű, ellenség táborában lévő emberek ellen, semmi szín alatt sem szabad. Ez csak újabb repressziókhoz, és újabb áldozatokhoz vezet.
Teljesen különböző vélemények léteznek a terror értékelésével kapcsolatban. Sokan úgy tartják, hogy a rendőrségi repressziók felerősödése, a terror-akciók következtében, zavarja a tömegekkel kiépülő legális és félig legális kapcsolatformák kialakítását, akadályozza erejük egyesítését, amire a küzdelem bizonyos fázisában szükség lesz. Ez, önmagában, így helyes. Viszont néha úgy adódik, hogy a polgárháború bizonyos szakaszaiban, és egyes lakott helységekben a hatalom részéről a repressziók önmagukban is annyira erőteljesek, hogy minden legális tevékenység lényegébe el van nyomva, és a nép tömegeinek működése lehetetlen, ha ezt nem támogatjuk a fegyverek erejével. Ezért az ilyen típusú eszközök felhasználásáról hozott döntések kérdéseinek megvitatása közben előre meg kell állapítani hogy az elért eredmények hasznosak e a forradalom szempontjából.
Ami pedig a szabotázst érinti, ez mindig hatásos eszköz. Nem szabad, viszont, alkalmazni a szabotázst abban az esetben, ha a felszerelés és gépek kiiktatása megfosztja az embereket munkájuktól, és közben, nagy általánosságban véve, nem befolyásolja a település normális életét. Ostobaság szabotázst végrehajtani egy üdítőket gyártó üzemben. Ezzel szemben egy erőmű elleni szabotázst csak is üdvözölni lehet. Az első esetben a munkások egy része munka nélkül marad, és az ipari termelés ritmusa mit sem változik; a második esetben, bár a munkások elvesztik munkájukat, de ebben az esetben ez a megoldás megtérül, ugyanis egy egész település élete megbénul. A szabotázs technikájával majd egy másik fejezetben foglalkozunk.
Az egyik legelterjedtebb fegyvernem, amelyet a legnagyobb mértékben alkalmazzák manapság, a légierő. De amíg a partizánháború kezdeti szakaszában van, amikor a hegyvidéken csupán kis-létszámú partizáncsapatok tevékenykednek, az ellenfél nem veti be a légierőt. A légierő hatékonysága abban rejlik, hogy rendszeresen lerombolja a levegőből észlelhető védelmi állásokat, létesítményeket. De ahhoz, hogy ilyen védelmi állások felépüljenek, sok emberre van szükség, ami nincs egy partizánháború alkalmazása közben. A légierő hatásos támadásokat hajthat végre a menetben lévő hadoszlopok ellen, a síksági területeken, és a nem védett helyszínek ellen. Viszont ezt a veszélyt könnyű kiküszöbölni a csapatmozgások éjszaka történő végrehajtásával.
Az ellenség egyik legsebezhetőbb oldala, saját szállítási eszközeinek a közutakon és vasúton történő mozgatása, hiszen lehetetlen őrizni a közút vagy vasút minden egyes méterét, illetve minden egyes szállítóeszközt. Az út bármely szakaszán telepíthető robbanóanyag, hogy segítségével azt üzemképtelenné tegyük. Vagy ezt a töltetet akkor robbantjuk fel, amikor elhalad az ellenfél szállító eszköze, és ezzel jelentős vesztességeket okozhatunk neki elő-erőben és technikában egyaránt.
A robbanóanyag előállításának forrásai különbözőek. Az egyik ilyen forrást a repülőgépekről ledobott, és fel nem robbant bombák jelenthetik. Magunk is készíthetünk robbanóanyagot a partizánzónában vagy illegális laboratóriumokban. Ennek robbantási technikája is különbözhet, minden attól függ, hogy milyen viszonyok között tevékenykednek a partizáncsoportok.
Saját laboratóriumainkban por-alakú iniciáló robbanóanyagot gyártottunk az aknák számára, és ezenkívül több megoldást találtunk ki ezek robbantására. A legjobb eredményeket az elektromos árammal történő gyújtásnál értük el. Az első aknánk, amit felrobbantottunk, egy bomba volt, amit a diktátor légiereje dobott le. Ebbe iniciáló robbanóanyagot tettünk, közben a detonátort egy puskával helyettesítettük, melynek elsütő karjára madzagot kötöttünk. Abban a pillanatban, amikor fölötte elhaladt egy ellenséges szállítójármű, meghúztuk a madzagot, a puska elsült, é ennek hatására megtörtént a robbanás.
Az ilyen fajtájú technikai berendezéseket a tökélyig lehet fejleszteni. Számunkra ismeretes, például, hogy jelenleg Algériában, a francia gyarmati uralom elleni harcban, tele-vezérlésű aknákat alkalmaznak, azaz olyan aknákat, amiket rádió segítségével irányítanak messziről, távol attól a ponttól, ahol ezeket telepítették.
Az utakon alkalmazott lesállások, melyek feladatába tartozik az aknák robbantása és az életben maradt ellenséges katonák megsemmisítése, nagyon sok haszonnal jár, mivel a lesállásban lévő partizánok fegyvert és lőszert zsákmányolhatnak; az ellenfél, akit váratlanul ért a támadás, nem használhatja fegyvereit és nincs ideje pihenni. Ebből kifolyólag, a lőszer minimális pazarlása mellett, óriási eredményeket lehet elérni.
Annak mértékében, hogy hogyan mérünk csapást az ellenfélre, változik a taktikája is. A különálló teherszállítási eszközök helyett egész gépesített oszlopokat kezd alkalmazni. Viszont ebben az esetben is, ha helyesen van kiválasztva a terep, ugyan azt az eredményt érjük el, szétszakítva a hadoszlopot, és utána egyes gépjárművekre összpontosítva tüzünket. Eközben mindig fel kell használnunk a partizán-taktika főbb elemeit, éspedig: a terep kiváló ismeretét, a megfigyelést, a tartalék visszavonulási útvonalak meglétét; minden másodlagos útvonal ismerete, amin az ellenfél megközelítheti az adott területet, és ezen útvonalak megfigyelése; a zóna lakosságának ismerete; a lakosság segítsége a partizánoknak élelmiszerrel, szállító eszközökkel, az ideiglenes és állandó rejtekhelyek biztosítása (azokra az esetekre, ha hátra kell hagyni sebesült társainkat); a számbeli fölény a cselekmény bizonyos pillanatában; a maximális mozgékonyság és a tartalék felállításának lehetősége.
A fentebb említett minden, partizán taktikát alkotó részelem betartásának köszönhetően, az ellenséges kommunikációs vonalakon végrehajtott váratlan harccselekmények, jelentős eredményekhez vezethetnek.
Annak kérdése, hogy hogyan viszonyulunk az adott zóna lakosságához, a partizán taktika egyik legfontosabb kérdése. Nagy jelentőséggel bír az is, hogy hogyan viszonyulunk az ellenfélhez. A viselkedés normája, amit követni kell a harc folyamán, az abszolút hajthatatlanság. Ezt az abszolút hajthatatlanságot kell alkalmazni minden gyűlöletes elemmel szemben, melyek feljelentésekkel foglalkoznak vagy gyilkosságokat hajtanak végre. A megbocsátást, ha engedik a körülmények, csak a katonákkal szemben lehet alkalmazni, akik mindössze kötelességüket teljesítik, pontosabban, azt hiszik, hogy azt teljesítik. Amíg nincsenek jelentős partizánbázisok és jól védett körzetek, foglyokat, általában, nem érdemes szedni Azokat, akik életben maradtak, el kell engedni. A sebesültekről gondoskodni kell, és felhasználni minden, rendelkezésre álló eszközt. A polgári lakossággal szembeni viselkedést elsősorban az adott régió lakóinak szokásaival és tradícióival szembeni tiszteletre kell alapozni. Mindeközben be kell mutatni a gyakorlatban is, hogy miben rejlik a partizán erkölcsi nagysága, a diktatórikus hadsereg katonájával szemben. Különleges esetek kivételével ne alkalmazzunk halálbüntetést a bűnössel szemben, nem adva meg annak lehetőségét, hogy jóvátehesse bűnét.

2. A partizán-stratégia

A katonai terminológiában stratégia (hadászat) alatt a háború és harci cselekmények feladatainak tanulmányozását és megállapítását értjük, mely figyelembe veszi az általános harchelyzetet, és ennek alapján kidolgozzák a feladatok végrehajtásának általános formáit és módozatait.
A partizánháború stratégiájának helyes értékeléséhez feltétlenül fontos az ellenség cselekményeinek alapos analízise. Ha azt mondják, hogy a háborúban a végső cél abból áll, hogy teljesen megsemmisüljön az ellenfél ereje, akkor a polgárháború adott típusa ennek klasszikus példája. Az ellenfél igyekszik majd teljesen megsemmisíteni minden egyes partizáncsoportot. Ezért a partizánoknak, saját céljaik elérésének érdekében, jól kell ismerniük azokat a módszereket, amelyeket az ellenfél alkalmaz A partizánoknak ismeretekkel kell rendelkezniük az ellenfél létszámát illetően, szállító eszközeiről, arról, hogy élvezi-e a lakosság támogatását, a fegyverzetéről, arról, hogy képes-e a parancsnoksága a harctevékenység végrehajtására. Ennek az analízisnek megfelelően kell nekünk is felépíteni stratégiánkat, és mindig szem előtt tartani a végső célt - az ellenséges hadsereg megsemmisítését.
Feltétlenül tanulmányozni kell a következőt: az ellenség fegyverzetét (például, ennek a fegyverzetnek alkalmazási módszereit), a tankok és repülőgépek jelentőségét a partizánháborúban, a hadianyagokat és az ellenség tevékenységének sajátosságait. Feltétlenül emlékeznünk kell arra, hogy a partizánok fő fegyverszállításait az ellenség fegyverzetéből kell pótolni. A partizáncsapat legszörnyűbb sorscsapását a lőszerhiány jelenti. Ezekkel a partizánt szintén az ellenségnek kell ,,ellátnia".
Megállapítva a kitűzött feladatok fontossági sorrendjét és kielemezve ezeket, ki kell dolgozni a cselekménytervet, ami a végső cél eléréséhez szükséges. Eközben feltétlenül fontos figyelembe venni azokat az előre nem látott körülményeket, amik felmerülhetnek a háború során.
A küzdelem első szakaszában a legfontosabb a partizánok számára, hogy megakadályozzák megsemmisítésüket; nap-nap után a partizáncsapatokba egyesült partizánoknak egyre könnyebb lesz alkalmazkodni az új életvitelhez. Ebből kifolyólag, könnyebb lesz elrejtőzniük, félrevezetni a nyomukban járó ellenfelet, amit a partizáncsapat üldözésére küldenek. Miután az adott célt sikerül elérni, el kell foglalni az ellenfél számára bevehetetlen állásokat és elérni azt, hogy az ellenfél lemondjon a csapat elleni támadásról, folyamatosan kifárasztani, gyengíteni erejét azoknak az egységeknek, amiket az első szakasz folyamán bevetnek a partizánok ellen, az aktív küzdelem fészkeihez legközelebb fekvő területeken. Ezután, egyre jobban elmélyülve az ellenfél területeibe, támadásokat intézni a kommunikációs vonalai ellen, állandóan támadva, és nyugtalanítva a harci cselekmények helyszínén, főbb bázisain, üldözőbe kell venni, már amennyire a partizánok lehetőségei ezt lehetővé teszik.
A csapásoknak állandó jellegűeknek kell lenniük. Az ellenséges katonának, mely a harci cselekmények körzetében tartózkodik, nem lehet nyugta. Állandóan támadni kell az ellenség összekötőit, és likvidálni kell azokat. Az ellenfélnek állandóan olyan benyomással kell lennie, hogy bekerítésbe került, - éjjel és nappal, a hegyi, erdei területeken és a síkságon, az ellenséges járőrök által jól áttekinthető területeken. Ehhez pedig feltétlenül szükséges a lakossággal történő, teljes mértékű együttműködés és a terep kiváló ismerete. Ez az a két feltétel, amit a partizánnak mindig szem előtt kell tartania.
Azzal párhuzamosan, hogy felállításra kerülnek azok a szervek, melyek tanulmányozzák a jelenlegi és jövőbeli harcok színhelyét, intenzív munkát kell folytatni a lakosság körében, elmagyarázva a forradalom okait és céljait, állandóan propagálva azt a megkérdőjelezhetetlen igazságot, hogy végeredményben a nép fog győzedelmeskedni. Aki nem fogta fel ezt az igazságot, az nem lehet partizán.
Ez, a lakosság körében végrehajtott munka, elsősorban azon kell, hogy összpontosuljon, hogy el legyen magyarázva az éberség jelentősége. Minden egyes parasztot, minden egyes lakót azon a területen, melyen a partizánok tevékenykednek, meg kell kérni arra, hogy ne továbbítsák másoknak mit láttak, vagy mit hallottak. Ezután biztosítani kell azoknak a helyi lakosoknak az együttműködését, melyek hűsége minden kételyt kizárón megkérdőjelezhetetlen. A továbbiakban ezeket az embereket alkalmazni lehet összekötő feladatokra, élelmiszer és fegyverek szállítására, és, ráadásul, mint kalauzokat olyan területeken, amiket ők jól ismernek. Később el lehet kezdeni a munkát a munkás-területek jóval szervezettebb tömegeinek körében, melynek végső eredménye az általános sztrájk.
A sztrájk - a polgárháború egyik legfontosabb tényezője. De ahhoz, hogy eljussunk hozzá, feltétlenül szükséges egy sor kiegészítő körülmény, viszony, amik nem mindig állnak fenn, és nagyon ritkán jönnek létre spontán. Ezeket a viszonyokat meg kell teremteni, elmagyarázva a forradalom okait és célkitűzéseit, bemutatva a nép erejét és lehetőségeit.
Fel lehet használni ezenkívül egyes igen összetartó csoportokat (melyek előtte a legveszélyesebb szakaszokon bizonyítják cselekvő készségüket) különböző szabotázs feladatok végrehajtására - ez is egy hatásos fegyver a partizáncsapatok kezében. Felhasználva ezeket a csoportokat, meg lehet bénítani egész hadseregeket, megzavarni egy egész terület ipari munkáját, teljesen megszakítani a munkát a városokban, megfosztva ezeket a világítástól, víztől, kapcsolattartástól ahhoz, hogy a lakók csak bizonyos időben tegyék ki a lábukat az utcára. Ha mindezt sikerül elérni, az ellenség morálja megromlik, és ennek köszönhetően elég hamar beérik az a gyümölcs, amit megfelelő pillanatban le lehet szakajtani.
Mindez ahhoz vezet, hogy megnő az a terület, amelyen a partizáncsapatok tevékenykednek. De sohasem szabad törekedni ennek a területnek a túlzott növekedésére. Mindig meg kell őrizni a biztos bázist, ami a hadműveletek végrehajtásához szükséges, és állandóan meg kell ezt erősíteni, a háború folyamán. Fel kell használni a politikai munka minden formáját, a lakossággal folytatott munkában, megvalósítani azokat az akciókat, melyek a forradalom ádáz ellenségei ellen irányulnak, és az adott területen tökéletesíteni az olyan védelmi eszközöket, mint, például, a lövészárkok, aknazárak és különböző kommunikációs vonalak.
Amikor a partizáncsapat eléri a megfelelő tűzerőt és létszámot, hozzá kell látni újabb csoportok szervezéséhez. Ez nagyon hasonlít a méhkasra, amely egy bizonyos pillanatban kienged egy újabb méhkirálynőt, és az a kas egy részével új helyre távozik. A partizán ,,kaptár", élen a legtapasztaltabb parancsnokkal, a kevésbé veszélyes területen marad, miközben az új partizáncsapat beszivárog az ellenséges területre, megismételve a már említett ciklust.
Bekövetkezik egy olyan pillanat, amikor a partizánok által elfoglalt terület, túl szűkké válik számukra, és ilyenkor új területre jutnak, ahol az ellenfél komolyabb erőivel találkoznak. Ilyen esetben a csapatok egyesülnek, egy egységes frontot képeznek, és áttérnek a pozíciós háborúra - a háborúra, amit általában reguláris hadseregek folytatnak. Viszont nem engedhető meg, hogy a partizánhadsereg magja elszakadjon saját bázisától. Új partizáncsapatokat kell létrehozni az ellenség hátországában, melyek ugyanúgy tevékenykednének, mint a többi csapat, azaz beszivárognának az ellenséges területekre, hogy azokat birtokba vehessék.
Ilyen módon tevékenykedve, végre lehet hajtani támadó hadműveleteket, és bekeríteni az ellenfél helyőrségeit, megsemmisíteni erősítésre küldött csapatait, támaszkodva a tömegek egyre határozottabb fellépésére, az ország teljes területén, ami meggyorsítja a háború végső céljának elérését - a győzelmet.

Első fejezet. A partizánharc általános elvei.

1. A partizánharc lényege

A kubai nép Batista diktatúrája felett aratott győzelme nem csak egy diadal volt, melynek hírét felkapták az egész világ információs szolgálatai. Ez a győzelem felborította a Latin-Amerika néptömegeiről alkotott elavult elképzeléseket, a gyakorlatban is szemléltetve, hogy a nép - a partizánharc útján, képes megszabadulni az őt elnyomó kormánytól.
Úgy tartjuk, hogy a kubai forradalom tapasztalataiból a latin-amerikai forradalomi mozgalom számára három tanulságot vonhatunk le:
a népi erők a háború során győzedelmeskedhetnek a reguláris hadsereg felett;
nem mindig kell kivárni, míg megérik a forradalomhoz szükséges összes viszony: a felkelő-központ ezeket maga is képes megteremteni;
az amerikai kontinens gyengén fejlődő országaiban a fegyveres harcot leginkább vidéken kell folytatni.
Ebből a három leckéből az első kettő leleplezi azoknak a forradalmároknak, vagy, pontosabban, ál-forradalmároknak az álláspontját, akik tehetetlenségüket azzal magyarázzák, és arról beszélnek sokat, hogy a reguláris hadsereg legyőzhetetlen, illetve azok pozícióját, akik addig akarnak várni, míg a forradalomhoz szükséges minden objektív és szubjektív viszony magától létre nem jön, és semmit sem tesznek annak érdekében, hogy meggyorsítsák ezek beérését. Ez a két, napjainkban megkérdőjelezhetetlen igazság, annakidején Kubán viták tárgyát képezte és, lehetséges, hogy megvitatásra került Amerika más államaiban is.
Természetesen, amikor a forradalomhoz szükséges viszonyokról beszélünk, nem szabad azt gondolni, hogy ezeket teljes egészében a partizán-központ hozta létre. Viszont abból kell kiindulnunk, hogy mindig megvan a viszonyok azon minimuma, amelyek lehetővé teszik az első partizán-központ megteremtését és megerősödését.
Más szóval - a népnek világosan be kell mutatni, hogy a társadalmi követelések terén a harc nem korlátozódhat kizárólag békés módszerekre. Hiszen a békességet éppen a kizsákmányoló erők borítják fel, melyek törvénytelen módszerekkel kapaszkodnak a hatalomba.
Ilyen viszonyok között a nép elégedetlensége egyre határozottabb formákat és méreteket ölt, és végül ellenállásba megy át, amely egy bizonyos pillanatban a harc megkezdéséhez vezethet, amit szintén a hatalom tevékenysége válthat ki.
Ott, ahol a kormány többé-kevésbé demokratikus úton jutott hatalomra (még ha választási csalás nélkül itt sem sikerült megúszni a dolgot), és ahol betartja legalább az alkotmányosság látszatát, a partizán-mozgalom létrejötte ki van zárva, mivel még nem apadtak ki teljesen a békés harc adta lehetőségek.
A kubai forradalom harmadik leckéje leginkább stratégiai jelentőséggel bír, és fel kell, hogy hívja mindazok figyelmét, akik dogmatikus nézőpontok által vezérelve a néptömegek harcát a városokba koncentrálnák, teljesen megfeledkeznek a vidéki lakosság óriási szerepéről, amit az Amerika kevésbé fejlett államaiban tölt be. Ez nem azt jelenti, hogy mi nem vesszük figyelembe a proletariátus széles, szervezett tömegeinek küzdelmét. Mi egyszerűen elemzésnek vessük alá annak lehetőségét, hogyan lehet fegyveres harcot folytatni olyan nehéz viszonyok között, amikor a garanciák, amiket alkotmányaink hajlamosak túlértékelni, a valóságban hatályon kívül vannak helyezve, vagy esetenként nem ismerik el ezeket. Ilyen viszonyok között a munkások illegalitásban kénytelenek tevékenykedni, a fegyverek alkalmazása nélkül, óriási veszélynek téve ki magukat. Kevésbé bonyolult a helyzet vidéken, ahol a lakosság a fegyveres partizán-csoport támogatását élvezi, és olyan terepen küzd, ami a megtorló osztagok számára elérhetetlen.
A továbbiakban még megteszzük ennek a három történelmi leckének mélyebb analízisét, ami a kubai forradalom tapasztalataiból kikövetkeztethető, és most csak főbb tételeit vegyük figyelembe.
A partizánháború a saját felszabadításáért küzdő nép alapja, sok sajátossággal bír, de legfontosabb jellemzője mindig ugyanaz marad - a szabadság iránti vágy. Nyilvánvaló - és erről már sokan írtak, - hogy a háború egy sor tudományos törvénynek van alávetve, és azok, akik ezt tagadják, vereséget szenvednek. A partizánháború, mint a szokásos háború egyik szakasza, ugyan ezeknek a törvényeknek van alávetve. Viszont saját különleges sajátosságai miatt alá van rendelve, ezenkívül, egy sor saját törvénynek, melyeket ugyancsak be kell tartani, hogy sikeresen lehessen tevékenykedni. Természetesen, az ország különleges földrajzi és társadalmi adottságai határozzák meg azokat a sajátos jellegzetességeit és formáit, melyeket a partizánharc ölt minden egyes esetben, de főbb törvényszerűségei mindig érvényben maradnak.
Megtalálni az alapokat, melyekre a harc eme fajtája épül, a szabályokat, melyeket követniük kell a partizánoknak, megalapozni a már végrehajtottakat, összesíteni tapasztalatainkat, hogy ezeket mindenki felhasználhassa, - ez jelenleg a mi feladatunk.
Elsősorban meg kell állapítanunk, hogy mit jelentenek a partizánháborúban a szembenálló felek.
Egyik oldalon - a maréknyi elnyomó és szolgáik a reguláris hadsereg személyében, amely jól fel van fegyverezve és fegyelmezett, amely, ráadásul, sok esetben számíthat a külföldi segítségre, és a kisebb bürokratikus csoportok, melyek ugyancsak a maréknyi elnyomó szolgálatában állnak. A másik oldalon - az egyik vagy másik ország, vagy terület lakossága. Fontos kihangsúlyoznunk, hogy a partizánharc - a tömegek harca, a nép küzdelme; a partizáncsoport, mint fegyveres mag, a nép harci előőrse, és fő ereje éppen abban rejlik, hogy a lakosságra támaszkodik. Az ellenfél számbeli fölényéről még akkor sem beszélhetünk, amikor a partizáncsoport fegyveres ereje kisebb, mint a szembenálló kormányerők fegyveres ereje. Ezért mindig hozzá kell nyúlni a partizánháború módszertanához, ha rendelkezésünkre áll legalább egy, kisebb létszámú fegyveres csoport.
Ebből következik, hogy a partizánoknak rendelkezniük kell a helyi lakosság teljes körű támogatásával. Ez feltétlenül szükséges. Ez akkor lesz érthető, ha, például, veszünk egy rablóbandát, amely vagy az egyik, vagy egy másik területen garázdálkodik; egy ilyen bandának mintha meglenne szinte minden, a partizán-csoportra jellemző külső megjelenési jegye: itt megvan az egység, a vezér iránti tisztelet, a bátorság, a terep ismerete, és igen gyakran - a harcászat helyes alkalmazása. Csupán a nép támogatottsága hiányzik belőle, és éppen ezért képes a hatalom szinte mindig elkapni vagy megsemmisíteni az ilyen bandákat.
Kielemezve a partizántevékenység jellemzőit, a harc formáit, és megértve a tömegek szerepét, mint egy ilyen küzdelem-forma alapját, csak azt marad még hátra megállapítani számunkra, hogy miért harcol a partizán. Elkerülhetetlenül arra a következtetésre jutunk, hogy a partizán - a társadalom megújításáért küzd. Fegyvert fog a kezébe, engedelmeskedve a nép dühödt tiltakozásának, amely fellép elnyomói ellen; ő a társadalmi rend megváltoztatásáért küzd, amely fegyvertelen testvéreit jogtalanságra és nincstelenségre kárhoztatja. A partizán az adott pillanatban létező állami intézmények ellen lép föl és, ha a viszonyok ezt lehetővé teszik, minden határozottsággal lerombolja ezen intézmények alapjait. Ha mélyebben kielemezzük a partizánháború harcászatát, megláthatjuk, hogy a partizánnak tökéletesen kell ismernie a terepet, amin tevékenykedik, a csapatok megközelítési és visszavonulási útvonalait, gyorsan kell cselekednie és, természetesen, a nép támogatását élveznie, ráadásul ismernie kell azokat a helyeket, ahol elrejtőzhet. Ebből következik, hogy a partizánnak gyéren lakott, mezőgazdasági vidéken kell tevékenykednie. És mivel a mezőgazdasági területeken a nép saját jogaiért folytatott harca elsősorban a földfelhasználás rendjének megváltoztatását veszi tervbe, ezért a partizán itt elsősorban úgy lép fel, mint az agrár-reformokért küzdő élharcos. Ő a paraszt-tömegek akaratának kifejezője, akik a föld, a jószág, és a munkaeszközök igazi gazdáivá kívánnak válni - mindannak a gazdáivá, amiről több éven át álmodtak, és ami letük alapját képezi.
Ha a partizánháborúról beszélünk, meg kell különböztetnünk két fő fajtáját. Az egyik a küzdelem olyan formája, ami kiegészíti a hatalmas reguláris hadsereg hadműveleteit. Ilyen volt, például, a partizáncsapatok tevékenysége a Szovjetunióban; de ez nem képzi jelenlegi analízisünk tárgyát. Minket a fegyveres csoportok másik típusa érdekel - azok, melyek sikeresen küzdenek a gyarmati vagy újgyarmati hatalom ellen, és úgy jönnek létre, mint a vidéken folytatott küzdelem egyetlen, fő formája. Ebben az esetben, bármilyen is az eszme, ami a harcot vezérli, a gazdasági alapot a föld birtoklásának vágya képezi.
Kínában Mao-Tse-tung a harcot avval kezdte, hogy munkáscsoportokat hozott létre az ország déli részén, amelyek szét lettek verve és szinte teljesen megsemmisültek. A helyzet csak a Nagy Északi menetelés után stabilizálódott, és akkor vették kezdetüket az első sikerek, amikor is a küzdelem a vidéki területekre helyeződött át, és a legfontosabb követelések között első helyen az agrárreform szükségessége szerepelt. A küzdelem, amit Indokínában Ho-Chi-Minh folytatott, a parasztokra támaszkodott - a rizstermelőkre, akik szenvedtek a francia gyarmatosítók igája alatt. A segítségükkel Ho-Chi-Minh sikeresen folytatta a harcot annak teljes ideje alatt, egészen a gyarmatosítók távozásáig. Mindkét felhozott példából kitűnik, hogy a hazafias harcot ezzel egy időben a japán megszállók ellen is folytatták, de közben megmaradt a gazdasági alap - harc a földért.
Ami Algériát illeti, itt az arab nacionalizmus eszméje gazdaságilag arra épül, hogy szinte az egész, gazdálkodásra alkalmas föld Algériában az egymillió francia kolonista kezében van.
Egyes országokban, mint, például, Puerto-Rico-ban, ahol a földrajzi sajátosságok nem tették lehetővé a partizánharcot, a nacionalizmus gondolata, amit még a helyi lakosság diszkriminációja is tetéz, a parasztok azon igyekezetére épül (nagyon sok esetben a parasztok már proletárokká váltak), hogy visszaszerezzék földjüket, amit az amerikai megszállók vettek el tőlük.
Ugyan ez a vezérgondolat, bár más-más formákban, lelkesítette a kistelkű gazdákat, parasztokat és rabszolgákat Kuba keleti földbirtokain, akik a '30-as évek felszabadító háborújában egyesítették soraikat, hogy együttes erővel megvédhessék a földhöz való jogukat.
Mindezen, fegyveres harc külső jegyeit magán viselő megmozdulások különleges viszonyainak dacára, illetve, figyelembe véve a partizánháború kibontakozásának lehetőségét, amely a fő tevékenységi csoport megerősödésével fokozatosan az állás-háború jegyeit ölti magára, a küzdelem eme fajtái mindössze embriónak tekinthetők, a háború kezdetének. Annak lehetőségei, hogy megnő a partizáncsoportok létszáma és megváltoznak az összecsapások formái, egészen egy szokásos háború kibontakozásáig, ugyan annyira nagyok, mint ahogyan az ellenség megsemmisítése is, különálló ütközetben, harcban vagy kicsiny összecsapások során. Ezért a legfontosabb abban rejlik, hogy semmiképpen se kezdeményezzünk bármilyen nagyságú harci cselekményt, ha eleve ismeretes, hogy a siker elérhetetlen. Létezik egy nem éppen jó-csengésű kifejezés, miszerint: ,,A partizán - a háború jezsuitája". Ezzel azt akarják mondani, hogy a partizánokra jellemzőek az olyan tulajdonságok, mint az elszántság, váratlanság, az éjszaka takarásában végrehajtott akciókra való hajlam, melyek, valószínűleg, a partizánharc főbb részelemei. Természetesen, ez egy különleges jezsuitás, amit a körülmények diktálnak, aminek következtében olyan döntéseket kell hozni, melyek sokban különböznek azoktól a romantikus, vagy sportszerű koncepcióktól, melyek segítségével megpróbálják elmagyarázni, hogy hogyan is kell háborúzni.
A háború mindig harc, ahol a két harcoló fél közül mindegyik igyekszik megsemmisíteni a másikat. Ezalatt, az erőn kívül, felhasználnak különböző fogásokat és manővereket, hogy elérjék a kívánt eredményt. A katonai hadászat és harcászat - egy adott katonai csoportosulás céljainak és feladatainak megnyilvánulása, és ezek elérésének módszerei, illetve azok a döntések, melyek figyelembevételével kihasználják az ellenség gyenge oldalait. Ha megvizsgáljuk a hatalmas reguláris hadsereg minden egyes egységének harci cselekményeit, észrevehetjük ugyan azokat a harceljárásokat, melyek annyira jellemzőek a partizánháborúra. Itt ugyancsak megtalálható az elszántság, az éjszakai harc és a váratlanság. Ha pedig ezek a tényezők nem mindig kerülnek végrehajtásra, akkor az ok abban keresendő, hogy nem mindig sikerül elaltatni az ellenség éberségét. Viszont mivel a partizáncsapat egy különálló, önálló csoport, és, ráadásul, a partizánháborúban rendelkezésre állnak a nagy kiterjedésű területek, amiket nem ellenőriz az ellenség, a partizánok mindig alkalmazhatják a váratlansági tényezőt, és ennek alkalmazása - elsődleges kötelességük.
,,Harap és elfut" - gyakran ilyen megvető hangnemben nyilatkoznak a partizáncsapat tevékenységéről. Igen, éppen így cselekszik: harap, elfut, vár, ólálkodik, ismét harap és ismét elfut, egy percnyi nyugalmat sem hagyva az ellenfélnek. Első látásra úgy tűnhet, hogy ez a visszavonulás tendenciája, a nyílt harc elkerülése negatív hatású. A valóságban ez mindössze a partizánháború stratégiájának egyik sajátossága, melynek célja nagyon hasonlít bármely másfajta háború céljára - elérni a győzelmet és megsemmisíteni az ellenfelet.
Pontosan megállapítható, hogy a partizánháború mindössze a szokásos háború egyik részeleme, és ezért csupán partizánharccal lehetetlen elérni a végső győzelmet. A partizánháború mindössze egy háború kezdeti fázisa, egészen addig pillanatig fejlődik, míg az állandóan növekvő partizánhadsereg magára nem ölti egy reguláris hadsereg formáját, jellegzetességeit. Ettől a pillanattól kezdve kész végső csapást mérni az ellenségre és elérni a győzelmet. A végső győzelem mindig a reguláris hadsereg tevékenységének eredménye, bár ez mindig a partizánhadsereg harcából születik.
Mint ahogyan valamely hadosztály parancsnokának sem áll jogában kockáztatnia életét saját katonái lelkesítésének érdekében, úgy a partizán sem kockáztathatja szükség nélkül sajátját. Ő kész feláldozni életét, de ezt a lehető legdrágábban kell adnia. A partizánháború sajátossága éppen abban rejlik, hogy minden egyes résztvevője kész meghalni, de nem holmi idea védelmének érdekében, hanem azért, hogy halálával ezt az eszmét be is bizonyítsa. Ebben van a partizánharc alapja, lényege. Ezzel magyarázható az a csoda, hogy az emberek kicsiny csoportja - az őt támogató néptömegek fegyveres előőrse, - mindig az adott, közvetlen taktikai feladattól lép tovább. Ő határozottan küzd a régi társadalom megsemmisítéséért és az új bizonyosságtételéért, röviden mondva, a társadalmi igazságosság megteremtéséért.
Ha mindig emlékszünk erre a végső célra, akkor az összes, partizánoknak címzett megvető jelző elveszíti negatív értelmét, és igazi nagyságában tündököl. Ezért azokról a méltatlan eszközökről beszélni, melyekkel élünk saját céljaink elérésének érdekében, annyit jelent – minthogy eltorzítjuk a valóságot. A harc módszertana, a sohasem lankadó kitartás, a hatalmas, elérhető cél előtt álló nehézségek színe előtt tapasztalt megalkuvás teljes hiánya, -mindez csak a partizán nagysága mellett szól.

Megörvendeztetem itt is a jónépet, ha már egyszer lefordítottam - legyen legalább elérhető.
.............................
Ernesto ,,Che" Guevara

A PARTIZÁNHÁBORÚ

Fordította: Zicherman István

A szerző ajánlása.

Camilo Cienfuegosnak

Ez a munka Camilo Cienfuegos támogatására pályázik. Neki kellett volna elolvasnia, és hozzáadnia kiegészítéseit, javításokat eszközölnie. Viszont ő már nem tudta végrehajtani ezt a feladatot. Ezzel a könyvvel a Felkelő hadsereg méltó emléket állít nagyszerű parancsnokának - a partizánmozgalom legnagyobb vezetőjének, akit a forradalom szült, egy kristálytiszta forradalmárnak és igazi barátnak.
Camilo több-száz csata résztvevője volt, egy olyan ember, akiben Fidel még a harc legnehezebb pillanataiban is megbízott. Ez az önfeláldozó harcos mindig kész volt életét adni az ügyért, ami edzette mint Camilo, mint a partizánok jellemét. Úgy gondolom, hogy ő helyeselt volna egy ilyen könyvre, amiben összegeztük a mi partizánharcunk tapasztalatait, mivel ez a tapasztalat- maga az életünk. Hiszen éppen ő lehelt ebbe a könyvbe élő temperamentumot, adta hozzá eszét és bátorságát, melyek csak igen kevés történelmi személyiségnek a jellemzői.
Viszont nem tekinthetünk úgy Camillorá, mint önálló hősre, aki mindössze szíve hívó szavára hajtotta végre tündöklő hőstetteit. Hiszen ő maga is - a nép egy kicsiny része, mely felnevelte őt egy kemény és nélkülözésekkel teli harc során, mint ahogyan más hőseit és vezéreit is felnevelte. Nem tudom, hogy ismerte e Camilo Danton, forradalmi mozgalomról szóló idézetét: ,,Bátorság, bátorság, és még egyszer - bátorság." Legalábbis éppen ez a jellemvonása nyilvánult meg mind az ő, mind az általa vezetett partizánok cselekedeteiben.
Emellett mindig megkövetelte tőlük a helyzet gyors és pontos mérlegelését, illetve a feladatok megelőző tanulmányozását.
Ezzel a könyvvel méltón megemlékszünk hősünkről, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy le akarnánk írni életét, vagy életrajza érdekesebb epizódjait, pedig ennek a nagyszerű embernek élete minden egyes napja megérdemli, hogy megörökítsék.
Jelleme sajátossága abban rejlett, hogy nagyon közvetlen volt az emberekkel szemben, és mélyen tisztelte a népet. Mi gyakran megfeledkezünk még egy vonásról, ami jellemző volt Camillora: soha sem hagyta befejezetlenül elkezdett keze munkáját. Ilyen értékes karakterrel nem mindenki rendelkezik. Még Fidel mondta, hogy a kultúrát Camilo nem a könyvekből merítette. Egyszerűen nagy, természet-adta ésszel megáldott ember volt; a nép több-ezer másikból választotta őt, és helyezte magas posztra, mivel értékelte benne a bátorságot, a kitartást, észt és a forradalom iránti határtalan hűséget.
Camilo szentül tartotta magát a hűséghez. Hű volt Fidelhez is, aki, mint senki más, megtestesíti a népakaratot, és szintén hű, magához a néphez. A nép és Fidel - egy egészet képez. Éppen ez volt a legyőzhetetlen partizán vezérelve, munkássága során.
Ki ölte meg Camilo-t?
Inkább azt kérdezzük meg: ki semmisítette meg őt fizikailag? Hiszen a nép emlékezetében az ilyen emberek nem halnak meg.
Az ellenség ölte meg, megölte, mert a halálát kívánta, azért ölte meg, mert abszolút biztonságos repülőgépek nincsenek, azért, mert a pilóták nem előzhetnek meg minden véletlent, azért, mert a sok munka terhe alatt mindenképpen néhány óra alatt akart Havannába érni. Végül - saját jelleme ölte meg. Camilo sohasem menekült el a veszély elől, bátran szembenézett vele, kacérkodott vele, ingerelte, mint egy torreádor, és birokra kelt vele. A tudatában, mint partizánéba, sehogyan sem fért el, hogy valamilyen akadály képes lenne útját állni, vagy a kitűzött útvonal megváltoztatására ösztönzi.
Kuba egész népe ismerte őt, szerette és csodálta. Ha korábban jelent volna meg, akkor az élete egy egyszerű partizán-parancsnok élete lett volna. Olyanok, mint Camilo - sokan lesznek majd, mondta Fidel. Én csak hozzáteszem, hogy olyanok, mint Camilo, voltak köztünk. De ők már eltávoztak az életből, és már nem tudták végrehajtani azt a nagyszerű munkát, amit befejezett Cienfuegos, és amelynek köszönhetően belépett a történelembe. A Camilo és a hozzá hasonlók példája - azoké, akik nem élték meg győzelmünket, és azoké, akik még eljönnek, - a nép erejéről tanúskodik, bemutatva az emberek határtalan önfeláldozását, akik háborút folytatnak legtisztább eszméik védelmében, és akik hisznek abban, hogy elérhetik legnemesebb céljaikat.
Ne foglalkozzunk most érdemei és jelleme előnyös oldalainak osztályozásával, mert ezzel csak csökkentjük azokat. Ugyancsak tartózkodjunk a kevésbé áttanulmányozott társadalom-politikai nézeteinek pontos definícióitól. Mi mindössze általános vonásaiban érintjük majd ezeket. Mindemellett emlékeznünk kell arra, hogy a mi felszabadító háborúnkban nem volt olyan katona, aki Camillohoz lett volna hasonló. Állhatatos forradalmár, a nép szülöttje, a forradalom egyik alkotója, amit a kubai nép saját érdekében valósított meg, ő sohasem ismert fáradságot vagy csalódást. Camilo-partizán a tettek embere volt, aki maradandó nyomot hagyott a kubai forradalomban. Azokkal van immár, akik nem élték meg napjainkat, és azokkal lesz, akik majd még eljönnek.


Az örök-ifjú és halhatatlan Camilo - magának a népnek a jelképe.

On :
Most olvastam vissza néhàny hozzàszolàsomat, utolagos elnézést kérek az érintettektöl mivel eléggé hangulatember vagyok néha az érzéseim elragattatnak ez meglàtszik rögtön az iràsomon és a fogalmazàson.
Off.

különben nem tudom észrevettétek e de a haditechnika fejlödésével egyre jobban hàttérbe szorultak az igazi katonai - harcosi értékek melyek mindig is minösitettek egy hadsereget. Viszont akik ezt a vonàst meg tudtàk tartani föleg anyagi okok miatt azok ütöképesen szàltak szembe nem kis eredménnyel akàr milyen hadsereg ellen..............

Most!:)))

Nekem nem az a bibliàm, meg mondtam hogy botlàs volt. Még abban sem ugy van leirva akàr milyen hiànyos is. De mikor lépünk tovàbb?

Ebben legalább tökéletesen egyetértünk:)

van akinek a wiki a bibliája, nekem nem :)
lévén sokszor hiányos, máskor meg hibás.

Azért olyan nagyon nem kellet keresni mert csak egy nyelvbotlàsrol volt szo és még wikin is két berc alatt meglett a tàbornokok névsora.

nem ne haragudjatok én tévesztettem el a nevet.

:)
ehh, már megint bedőltem és elkezdtem utánanézni, hogy volt-e a beosztott tábornokok közt Zsukov 1812-ben, s magyar forrásokban nem találtam, de azért Z.I. átnyalhatná az orosz főtiszti névjegyzéket, esetleg az abból a korból származó almanachot, hátha volt egy Zsukov :)

Elnézést Kutuzov

Fonetikusan írom a nevemet (oroszul):

Zihermán István Sándor-Robertovics (mit ad istem, nekem kettős apai nevem van:)) Ezt csinálja utánnam valaki).

off

Zicherman, hogy is van oroszul?:)

Mióta írjuk angolul is az apai nevet?:)

Amúgy meg elütés volt. azért furcsa lenne, ha Barclayt nem tudnám.

Továbbra is Michael Andreas Barclay de Tolly-nak kell írni a nevét a lmagyar helyesírás szabályai szerint, akárcsak Gitlert sem írunk, csak Hitlert, még, ha oroszból fordítják is a cikket.

???????
Biztos, hogy Zsukov?

Borogyinónál három vezére volt az orosz hadseregnek: Kutuzov, Bagration és Barklay-de-Tolly.

Olvastam egy könyvet a Borogyino - i csatàrol ami 1812-ben volt, kisérteties modon hasonlitanak a történtek 41'-re Zsukovnak hivtàk a càr generàlisàt itt is. Màr itt rengeteg utalàs van a partizànokra. Gondolom ez a harcmodor a vàndorlo nomàd népek, tatàrok, törökök haditaktikài alapjàn alakulhatott ki melyekre nagy hatàssal voltak a kinai haditechnikai tanulmànyok.