Jó volna öregen születni, Érkezni bölcsen a világba, Hogy sorsunk szálait kibontsuk, Hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt, S bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk. Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak, Éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába, S mind tovább...Kamaszokként esvén szerelembe, Gyermekké válnánk, mire fiaink születnek, Ők mindenképp idősebbek lennének nálunk, Beszélni tanítanának, álomba ringatnának, És mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre, Mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem...
Ha lennék az, aki nem lehetek… És ha lennél az, aki nem lehetsz… Ha tenném azt, amit nem tehetek, és ha tennéd azt, amit nem tehetsz… Ha lennék az, akivé Veled lehetnék, és tenném azt, amit Érted tehetnék… Akkor is az lennél, aki nélkülem lettél, és én az lennék, akivé magadért tettél?
Küszöbre vert hitünk fölé ki emel megvigyázni sátrat? A csontokig lemart szavak szomorúsága kinek lázad? A szemtelen túlélni-hős mit ment magával át vacogva? S ki lesz erős, hogy ezt az űrt magába tömje és kimondja? Ki hordja Istenig vitézül a megvigyázott tisztaságot? S mit ért belőle majd az Isten ha túlerőben lesz a látnok? Az árvaságba semmisült költők szívén ki önt harangot? S ki vár a barbárság kövén hogy megszólíthassák a hangok? Ki vetkezik még hóesésben csupasz szavakra, szerelemre? S ki forgolódik éberen a rettenet nevét keresve? Ki gyújtaná magát zokogva egy csipkebokor-jelenéshez? A tántorgó homok között ki mondana egy szentbeszédet? Ki ácsorogna kert alatt hátát tartva a zümmögésnek, mikor már mások alszanak, s szívükben is tömény sötét lett...
E vad tavaszt, mely kelleti magát, s fejét simítja térdemen, rácson keresztül, csontjaimon át elemzi a gyanakvó értelem. Ám a napok feküsznek karikában jövőm körül, nem ugrik rám a hét, kioltotta babonás foszforát szeme mélyén: alszik a hét menyét.
Kit léptemhez szoktattam annyi éve, eloldozta nyakörvét, elhagyott, fut a magány idegen utakon, nem őrzi házam, kísér friss nyomot. Még vacka ki se hűlt a küszöbön, feléhajol, szimatol ösztönöm, vinnyog vesztett szagán: ügyetlen boldog a boldogok között.
Te, ki pilláid szép ívén sorsomat húnyod s emeled, hánts ki e szűkölő örömből, lendítsd meg lendületemet! Bogozz ki a hálós gyanúból, mit születésem rám kötött, forraszd be újra a világba nyugtalan köldököm!
Ágyúk, galambok… Annyi éve már, s nem hittem el. Hitesd el: itt a béke. Öt ujja van, – öt földrész –, mint nekem, szorítsd kezem a földgolyó kezébe! Segíts fel indák s állatok fölé, kikhez lehúzott az alig túlélt iszony a gyilkosok közül: emelj vissza engem az emberig!
Uram! Te láttál már annyi tavaszt ott fenn az égben, megújulást, reményvárót, ezernyi virággal a térben, s pihentetted szemed rügyező fákon itt a földön, csak az embert adtad kölcsön néha a Sátánnak! Láttál térdelni minket hantokon, göröngyön, takartad sebeinket féltve, mit hasított húsunkon borotva éle, ha táncolni támadt kedvünk rajta egymást halálra marva!
Uram! Teremtettél volna fát, fenyőt, egyenest szikla tetejére, sok ezernyi sólymot, büszkét, repülni szabadon, magad örömére! De mi kellettünk Neked, néha csak nevünkben emberek, önzőn, tékozlón, bután, vágyni mindig más, egyre több után, megtörni minden harmóniát, értetlenül nézni, hogy felfordul a világ!
Uram! Lehetnénk még mi jó emberek? Bátrak ha kell, s ha úgy, hát szelíd, csendesek? Lehetne, hogy kiknek útja felfelé vezet, meglátná a csúcsról az elesetteket? Kövült bensőnkből faraghatnánk e kedveset, ha úgy hozná a sors, hogy választanunk lehet? Becsülnénk egymást, s önnön magunkat, ha meghallanánk mást is, mint saját szavunkat?
Ott vagy, igen, de jönnél egyszer le a földre, lépdelnél végig közöttünk, lehelne rád nyirkos kapuboltok szemétszaga, néznél be udvari ablakokon a szobákba, ahol feldöntött pálinkásüvegek közt egy pontra merednek az asszonyok!
Szenteltessék meg a te neved!
Mindenható vagy, add hát, hogy megszenteltessék az ember neve is. Gyarlónak, halandónak ítélted, azért volt neki mindegy, mit cselekszik a földön.
Jöjjön el a te országod!
De melyik az? Hiszen múlandó életünkben annyiszor mondták nekünk: ez a te országod, az a te országod, annyiszor, jaj, annyiszor!
Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy itt a földön is!
Mennynek és földnek törvénye ha egy lehetne! De hogy országolnánk mennyei módon a földön? Te segítesz? Vagy tűzesőt zúdítasz megint Sodomára? Kiszemelted-e Lótjaidat?
A mi mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma!
A napit, de mi a holnapit kívánjuk, a holnaputánit! Legyilkoljuk érte a földjeinket, mérget vetünk vadjaidnak, madaraidnak, emelünk kongó kőkockákat fáid zöld kontya helyébe, s majd a kenyér-meddő föld minket mérgez meg az Ítélet éjszakáján.
És bocsásd meg a mi vétkeinket,
Honnan kezdjük a felsorolást? Az anyaméhtől? Futja-e életünkből végigmotyogni vétkeinknek fekete lajstromát? Mégis tekints, ha nagyságos dolgod engedi, mi apró jóságainkra is – tőled valók-e? vagy törettetéseinktől? Voltunk néha azért irgalmasak is, legyen ez egy szemer a serpenyőben!
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!
Ha akképpen, akkor jaj nekünk és jaj az ellenünk vétkezőknek! Mert mi nehezen bocsátunk meg, de hisz érted, e sáros földön nekünk nehezebb.
És ne vígy minket a kísértésbe,
Ezek már rég nem a te kísértéseid, hiszen azok olyan ősiek, hogy edzettségünk megbirkózik velük. Nem isteni és nem ördögi kísértések ezek, hanem valaki langyos szívűé, aki odaférkőzött tüzed közé s az ördög jege közé. Alig ismerjük még, azért veszedelmes.
de szabadíts meg minket a gonosztól!
Ő az, ő! Az előbbi, a langyos! Tőle szabadíts meg! A Gonosztól!
Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség,
Nem egy az ország az országlással, nem egy a hatalom a hatalmassággal, nem egy a dicső a dicsőséggel. Add, hogy egy legyen, tedd, hogy úgy legyen,
Hála Isten! este van megin'. Mával is fogyott a földi kín. Bent magános, árva gyertya ég: Kívül leskelődik a sötét. Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren? Vetve ágyad puha-melegen: Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
Látod, én szegény költő vagyok: Örökül hát nem sokat hagyok; Legföljebb mocsoktalan nevet: A tömegnél hitvány érdemet. Ártatlan szived tavaszkertében A vallást ezért öntözgetem. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
Mert szegénynek drága kincs a hit. Tűrni és remélni megtanit: S néki, míg a sír rá nem lehell, Mindig tűrni és remélni kell! Oh, ha bennem is, mint egykor, épen Élne a hit, vigaszul nekem!... Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
Majd ha játszótársaid közül Munka hí el - úgy lehet, korán - S idegennek szolgálsz eszközül, Ki talán szeret... de mostohán: Balzsamúl a hit malasztja légyen Az elrejtett néma könnyeken. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
Majd, ha látod, érzed a nyomort, Melyet a becsület válla hord; Megtiporva az erényt, az észt, Míg a vétek irigységre készt S a butának sorsa földi éden: Álljon a vallás a mérlegen. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
És, ha felnövén, tapasztalod, Hogy apáid földje nem honod S a bölcsőd s koporsód közti ür Századoknak szolgált mesgyeül: Lelj vigasztalást a szent igében: "Bujdosunk e földi téreken." Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
Oh, remélj, remélj egy jobb hazát! S benne az erény diadalát: Mert különben sorsod és e föld Isten ellen zúgolódni költ. - Járj örömmel álmaid egében, Útravalód e csókom legyen: Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem!
Tört szárnyú albatroszként vonszoltam magam a földön, de te így szóltál: Repülj magasra! – És meggyógyítottad a szárnyaimat.
Fájnak sebeim, fölkelni nem tudok már – panaszoltam de te hozzám hajoltál. Tenyeredbe emeltél, puha szeretetbe takartál
Hiába gúnyolt az értetlen sereg.
Harcolva helyettem pajzsként védelmeztél, és legyőzted bátran minden félelmemet. Sodródtam gyors folyón kis lélekvesztőben, – és megtartott engem a te hited.
Indulni, lépni már nem vágytam, gyáván botladoztam idegen világban. Szépen szőtt szőnyeget terítettel elém, ne érjen a lábam a föld sarához …
Köszönöm az életnek, hogy találkoztam veled.
Kozmikus por voltam a világűrben. Már akkor te szóltál: Ne maradj sötétben! – És felragyogtattad a fényeimet.
Századokkal előbb már a társam voltál.
Kétségek idején reményt varázsoltál. S tartogathat a sors akármilyen jövőt – már nem hagy el engem a te erőd.
Ha ... Ha józanul tudod megóvni fődet, midőn a részegültek vádja mar, ha tudsz magadban bízni, s mégis: őket hogy kételkednek, megérted hamar; ha várni tudsz, türelmed nem veszett el, s csalárdok közt sem léssz hazug magad s nem csapsz a gyűlöletre gyűlölettel, de túl szelíd s túl bölcsszavú se vagy;
ha álmodol - s nem léssz az álmok rabja, gondolkodol - s ezt célul nem veszed, ha nyugton pillantsz Győzelemre, Bajra, s e két garázdát egyként megveted; ha elbírod, hogy igaz szódat álnok torz csapdává csavarja a hamis, s miért küzdöttél, mind ledőlve látod, de fölépíted nyutt tagokkal is;
ha tudod mindazt, amit megszereztél, kockára tenni egyetlen napon, s veszítve új kezdetbe fogni, egy fél sóhajtás nélkül némán és vakon; ha tudsz a szívnek, ínnak és idegnek parancsot adni, bár a kéz, a láb kidolt, de te kitartasz, mert tebenned csak elszánás van, ám az szól: "Tovább! ";
ha tudsz tömeggel szólni, s él erényed királlyal is - és nem fog el zavar, ha ellenség se, hű barát se sérthet, ha szíved mástól sokat nem akar; ha bánni tudsz a könyörtelen perccel: megtöltöd s mindig méltó sodra van, tiéd a föld, a száraz és a tenger, és - ami még több - ember léssz, fiam!
Végül nem bán már az ember semmit, semmit, csak szeressék! Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már, hogy ne szeressék! Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább a szíve tessék!
Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve ne is tessék. Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már, hogy meg ne vessék. Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri, hogy meg is vessék. Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat, ezüstös karácsonyestét? Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van, és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit, - azt se, hogy szeressék. Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még, szeressen még. Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el egy-egy estét.
Elmúlt a nyár... az ősi tüzek árván kihunytak. Rég csak hamut hord a szél. A hajam, látod, kendermagos tőle, s a szemem alján apró szarkaláb.
- Hol vagy te, láng, s voltál-e, mint ma érzem? Vagy csak parázs, egy szikra volt csupán, vagy csak egy árva szentjánosbogár, mi máglyaként lobog egy régi égen?
Ó, mennyi álom! Mennyi rebbenő, hiú reménység, foszló fénysugár! Csillagtalan világba zártan élek, és ki ne mondd, az út hová vezet...
- Fizess, ha kell! - Fizetjük százszor is, hogy ujjaink közül kifolyt, mint a homok, a végtelen idő! A végtelen, a múló s oly rövid...
Te most növő palánta, álmodj bátran, de értőn mérj meg múltat és jövőt, s hogy késő könnyed soha ne legyen: Álmodj a tettekért, de ne tettek helyett!
levegő után kapkodva rohan az, akinek nem adatik, levegő után kapkodva áll meg egy-egy pillanatra, akinek nem adatik az, amiből olyan kevés jut, megállok én is, és zihálok-zihálok egyre
valami erdőben futottam, aztán valami folyóparton, a nap járásával megegyezően völgyeken és hegyeken át, azt akartam, hogy ne jöjjön el az este, hogy az idő mindig az enyém legyen ezernyi teendőim közepette
szerettem volna legyőzni az időt, hogy ne múljon el semmi, ne múljon el soha semmi, mindannyian megmaradjunk, megmaradjunk úgy, ahogyan vagyunk, szemben az idővel, magabiztosan, felemelt fejjel, és mosolyogva
és a nap, lassú járásával, mégis mindig megelőzött engem, hiába volt a rohanásom, nem tudtam legyőzni őt, néha elbújt a felhők mögé, néha meg a képembe nevetett, mindenesetre tény, hogy tehetetlen voltam vele szemben
most levegő után kapkodok, elszorulnak a koszorúereim, legyőzettem, megadom magam, nem tehetek semmi egyebet, az idő, érzem, eltűnik előlem, kifolyik a kezeim közül, és én csak összegörnyedve, szomorúan várakozom
bocsássatok meg kedves halhatatlanok akik most az égben vagy a földben lakoztok vagy némán úsztok a végtelen vizekben amelyekből az élet is ered bocsássatok meg mert nem láthattátok a napfényt sem a szél hintázó mozdulatait sem az öröm ragyogását nem csodáltátok a bánat sötéten vonuló felhőit mert nem adatott meg nektek a fájdalmas születés csak a halhatatlanság amelyből nem lehet megtérni csak örökké zárva maradni hogy egyetlen napon a lepergő könnycseppek ruháját magatokra öltsétek
Aki ért az eső nyelvén, tudja, miért fáradnak el gyorsan a nappalok. Messze van két tenyér között a part, ide késő kikötni egy vasárnapot. A fák kifordult esernyők szárnyai mint viharban avatott angyalok. Ha meglát, elfordul az utca, majd hullámzik a földre dőlt házak falain.
Partról éneklő folyó a születés és pikkelyeken csillogó a halál, a végén minden történet érthető. Aki ért az eső nyelvén, tudja. Gyógyuló kikötők sebein vitorlát bont, érkezések hasadékaiba cseppek kódjait hullatja, mielőtt kiürül az idő, meghajlik a váz. Aki ért az eső nyelvén, tudja, miért.
Nem hiszek az Elrendelésben, mert van szivemben akarat, s tán ha kezem máskép legyintem, a világ másfelé halad. Mégis érzem, valaki néz rám, visz, őriz, ezer baj között, de nem hagy nyugton, bajt idéz rám, mihelyt gőgömben renyhülök.
Ez a valaki tán az Isten akitől bujni hasztalan. Nem hiszek az Elrendelésben, de van egy erős, ős uram. Már gyermekül vermébe ejtett s mint bölcs vadász gyenge vadat, elbocsátott, de nem felejtett: szabadon sem vagyok szabad.
Ily vadra, régi hercegeknek szokásuk volt, mondják, jelet, aranyos nyakörvet verettek, hogy mindég ráismerjenek. Igy hordom én is titkos örvét annak aki e rengeteg ölében elfogott, de önkényt újból elveszni engedett.
Azóta bolygok a viharban vadmódra de az ő jele, erejének bélyege rajtam hogy ne nyughassam nélküle s mint szélcibált bogáncs amelyen a szivárvány lába pihen, illattal tellik: úgy betelljen sóvárgással bogáncs-szivem.
Nem hiszek az Elrendelésben, mert szabad vagyok: oly szabad, mint a bolond bogáncs a szélben vagy vad bozót között a vad. »Vezessen Hozzád a szabadság!« így kérem olykor aki vár, mert nem annak kell az imádság, ki Istent megtalálta már.
Én nem szeretem a fatális véget, És élni soha el nem fáradok. Én nem szeretem oly szakát az évnek, Amelyben vígan nem dalolhatok.
A jéghideg cinizmust ki nem állom, A műlelkesedésben sem hiszek, És ne olvassa idegen – utálom – Mögöttem állva leveleimet!
Én nem szeretem azt, amikor félbe- Vagy megszakítják a beszélgetést, Ha golyók állnak hátak közepébe, De szemből éppen így a haslövést.
Én gyűlölöm a pletykaverziókat, A kétely férgét, hízelgő döfést, A visszájáról megsimogatókat, A vasdorongos üvegtördelést.
Nem szeretem a jóllakott önteltet, Ne fogjon akkor inkább már a fék! És bánt az is: a rágalom kikezdett A tisztességgel, mely feledve rég.
Mikor lecsüngő, tört szárnyakra nézek, Okkal nincs bennem szánás, jól tudom. Én nem szeretek önkényt, gyöngeséget, S a megfeszített Krisztust fájlalom.
Én nem szeretem magam gyáva nyúlnak, És nékem fáj, a vétlent, ha ütik, Nem szeretem, ha lelkembe gázolnak, Mi több, ha azt még le is köpködik.
Én nem szeretek nagygyűlést, lelátót, Hol tömegeket vesznek garason, Ha jönnek is hatalmas változások, Szeretni mindezt soha nem fogom.
Hova, hova tűntek a színek a nyárból? Hol a ragyogás a mosoly aranyából? Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés? Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés?
Olyan sötét lett hirtelen, kopog a jég a szívemen, amit kimondok: magam se vallom, amit dalolnék: magam se hallom, áttetszők lettünk - üveg a vízben, fakult vagy úgy is, nincs színem így sem.
Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés? Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés? Titkok tarkasága hol van a szemedből? Hova, hova tűnt a fény a szerelemből?
