Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal......Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
Nem alkottunk sem éginek, sem földinek, sem halandónak, sem halhatatlannak, hogy önmagadat amilyennek csak akarod, döntésed és rangod értelmében magad alakítsd ki, s mint a fazekas, abba a formába gyúrd át, amelyik tetszik. Lelked végzéséből lesüllyedhetsz az alacsony, állati világba, és újjászülethetsz a felsőbb, az Isten világába.
Puha szájjal csókol a csend. Nem történik semmi. Lágy krémfelhők mozdulnak. Lassan. Hozzám törleszkedik a csend. Szép, hosszú, vég nélküli hallgatás. Letörli az emlékeket. Üres vagyok. Tiszta. A világ kihátrált belőlem. Meg kellene születni. De hova?
Tessék: álarcok, maszkok. Nem az a maszk számít, amit félrelök. Ám amit megfog és az arca elé emel, az már egy-egy vonás magából. Az ember nem ilyen, vagy olyan, hanem ilyen is meg olyan is. Ne akarjon mindennek szilárd körvonalakat, érzelmeire fogantyúkat, hogy megragadhassa azokat. Vagyunk néhányan ilyen furcsa halandók. Nem racionálisak, hanem emocionálisak. Nem baj, ha nem értenek minket, még az sem baj, ha bolondnak tartanak. Mélységesen nem számít, milyennek látnak bennünket mások, ha a mi ablakaink a képzeletre nyílnak, s ha tükreink olyan világba vezetnek, ahová a köznapok embere soha el nem juthat.
Karnevál van Mindenki igyekszik jelmezbe rejteni szorongásait Színes maszkok sodródnak a tömegben S én védtelen botladozom a kijárat felé Miközben zokogva tépem le arcomról Saját magamat ábrázoló álarcomat.
Valóság? Valóságban csak akkor élnénk, ha arcunk lenne. De álarcban vagyunk, és ez az álarc nagy misztérium. Ez a nagy misztérium a forma. Vagyis a test. Vagyis a nő. A szent káprázat." A maszk
Az ember minden szerepében sajátos arckifejezést és külsőt ölt magára, hogy olyannak lássák, amilyennek ő szeretné. Valóban igaz, hogy a világ csupa maszk.
La Rochefoucauld
“Ál(h)arcaimban talán magam elől is elrejtőzködöm.
Álarcaim bizony vannak. De kinek nincsenek? Kimegyek az utcára, s a rám jellemző öltözködési stílussal megszokott része vagyok kisvárosunknak. Ilyennek látnak kívülről. Szomszédasszonyaim nem is törik a fejüket, milyen lehetek belülről. Van, aki igen. S próbál megfejteni. Mit lát? A külső maszkot. S mit érez? Van belső maszk is? Ugyanolyan vagyok otthon? Ahány helyzet, annyi maszk? … Megtetszett egy kalap. Felvettem, s más ember lettem tőle. Gőgösen vonultam pár percig, aztán megijedtem, mert azt hittem, mindenki engem néz. … bakancsot húztam, s utána máshogy mentem az utcán. … sálat kötöttem lazán a nyakamba, s laza léptekkel indultam a lépcsőknek. S közben mindig én voltam. Mosolyogva beszélgettem, vidáman köszöntem. S közben sírtam belül. Ki vagyok én? Hányféle vagyok? Hányféle maszkot cserélgetek naponta? S este, mikor itt ülök a papír mellett, akkor is van rajtam álarc? Ilyen vagyok? Látott már valaki maszk nélkül? Ő ismer? Én ismerem magam? Vagy eltűntem az álcák között? Álarcokban vívott álharcok jellemzik utam. Vergődő gyöngyházlepke, pókhálóba esett áldozat, levegőért kapkodó hal, hervadásra ítélt virág, álmodozó naiva, reménytelen szerelmes, boldog boldogtalan, magányba zárt főszereplő, síró bohóc, személyiségzavarral küzdő vezéregyéniség, a zseni maszkját hordó középszerű, időhiánytól kapkodó, mindenbe belekóstoló többgyermekes családanya, íráskényszerrel megáldott - megvert - emberke, motyogó őrült s békét áhító kíváncsi gyermek - igen, ez vagyon én. Maszk nélkül?
Mikor a vers fakad, egy pillanatra minden más megáll. Csak alig-alig dobban a szívünk, mint patak, akit a tél mederbe zár. Egy pillanat... s a lelkünkön lábujjhegyen megy át egy messziről jött csöndes idegen. Tavaszi szél oson át néha így az alvó ligeten.
Nézz körül a világban. Ami hibát találsz benne, az mind az emberek rosszaságának a nyoma. Ami csúnyát látsz benne, az is mind az emberek rosszaságának a nyoma. Az emberek rosszasága néha embertelenül megnövekszik, és ilyenkor csúnya lesz a világ a városokban és mindenütt, olyan borzalmasan csúnya, hogy ha nem lennének erdők a világon, nem is lehetne azt a rengeteg csúnyaságot elviselni.
Lehajtott fejjel, nesztelen haladt, Hiába volt felhőbe-halt a lelke: azért az erdő mégis észrevette.
Egy szél indult valahol csoda-könnyű, s az izgatott fák halk morajra keltek. Harangvirágok összecsilingeltek, s egyszerre feldalolt minden madár: „A Nyár! A Nyár! A Nyár!”
A nyár megállt, és felemelte halkan a fejét. Szomorúan a fákra nézett, megtörölte két könnyes szemét és ment tovább.
A bükkök alján elhalt a beszéd. Szél megtorpant. Madár elhallgatott. Csak a patak szíve zakatolt nyugtalanul, rémülve, akadozva.
A nyár ment át az erdőn, s amerre elhaladt; a néma erdő döbbent katonái tisztelegve álltak sorfalat.
Valami kóbor szél kapott a fába, ideges, kapkodó, ledér: s a Küküllőre hullt egy falevél. Odébb egy másik vére-fagyva látta és sápadtra döbbent egy perc alatt. Aztán a fáról letépte magát és utána szaladt. Az örvény habja tánccal várta már. Omló parton arra járt a Nyár és rájok kacagta a napsugárt. A partról néztem ezt a kis regényt. Olyan nagy volt és olyan emberi: a falevél, amely a forgatagban a másik falevelet kergeti.
Látom: ma erre jártál, nyomot hagytál a harmatos gyepen. A madarak is tán azért dalolnak, s az Isten is azért mondá talán: ma szép idő legyen!
Azért kelt fel a nap is ily korán, hogy csókolhassa azt a kis nyomot, amely a bükkerdőig elvezet. A bükkerdőbe már be sem tekint: a bükkerdőben úgyis elveszett.
Azért esett ma harmat, hogy merre jársz, parányi nyom legyen. S legyen, amit egy furcsa vándor csókolgasson a harmatos gyepen
A szívem vadul kalimpált, a vérem forrón lüktetve, sebesen áramlott az ereimben. A tüdőm csordulásig telt a bőréből áradó édes illattal. Mintha az az üresség sose lett volna. Hibátlan egész voltam - nem gyógyult, hanem inkább "soha-meg-nem-sebzett".
Mielőtt megismertelek, Bella, az életem olyan volt, mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért akadtak csillagok, az értelem apró fénypontjai… Aztán egyszer csak te átszáguldottál az egemen, mint valami meteor, s hirtelen minden lángba borult, minden csupa szépség és ragyogás lett.
Minden egyszerűbb volt, mint vártam: összeillettünk, mint egy kirakós két darabja, melyek azért készültek, hogy kiegészítsék egymást. Ez titokban nagy elégedettséggel töltött el. Testileg ugyanannyira passzoltunk, mint minden más szempontból. A tűz és víz valahogy úgy létezett együtt, hogy nem oltotta ki egymást. Újabb bizonyíték arra, hogy hozzá tartozom.
Ha velem maradsz, nincs szükségem a mennyországra. Lassan fölállt, odalépett hozzám, a két tenyere közé vette az arcomat, és a szemembe nézett. – Mindörökre – fogadta, egy kicsit még mindig kábán az előző szavaimtól. – Ennél többet nem is kérek – mondtam, és lábujjhegyre álltam, hogy megcsókoljam
Olyan nehéz leírni, hogy miről is van szó. Egyáltalán nem olyan, mint a szerelem első látásra. Inkább, mint... mint a gravitáció. Ha meglátod azt a valakit, akkor egyszerre nem a tömegvonzás ereje köt a földhöz többé. Hanem ő. És többé semmi más nem számít, csak ő. Egyszerűen mindent megtennél, bármivé lennél az ő kedvéért... Azzá válsz, amire neki a legnagyobb szüksége van: a védelmezője leszel vagy a szerelmese, a barátja vagy a testvére.
