Ej de szép, gyönyörű vagy, Magyarország drága szülőföldem nekem, a Kárpátok lankás rónaságán elterülve; de sokat álmodtam rólad, de már nem álmodom, eltűnt a délibáb, az Alföldi rónaság, a szűkebb hazám, hol egykor születtem én. Ej de szép, gyönyörű vagy, Magyarország drága szülőföldem nekem, a szívem emlékeibe csomagoltalak, de már csak távolról figyellek, s már idegen tájakról álmodom, idegen országban leltem hazát. Ej de szép, gyönyörű vagy, Magyarország drága szülőföldem nekem, mikor néha visszatérek jó látni, az ismert tájakat, az anyaföldet, ahogy lépteim rovom gondolataim némán kalandoznak; hol vagyok, itthon vagy otthon. Ej de szép, gyönyörű vagy, Magyarország drága szülőföldem nekem, s lépteim róva, haladok tovább, elhagyva a zöld mezőt, a nagy Alföldi rónaságot, a csalóka délibábot az égen, visszatérek új hazámba, az otthonomba és itthon vagyok már. Ej de szép, gyönyörű vagy, Magyarország drága szülőföldem, de csak távolról figyellek már.
De jó is lenne,harmatos fűben mezítláb járni, téged átölelve gyöngyszemű harmatot csókolni a szádra, szénaboglyában hemperegni, tücsökzenét hallgatni, langyos esőben vidáman énekelni, táncra perdülni, s minden gondot és bánatot elfeledni. De jó is lenne zöld erdőben kóborolni, és kecsesen ugrándozó őzikét lesni, illatos gombát szedni, s a madarak vidám trillázását hallgatni; a tisztáson leheveredni, a vadvirágok illatát lélegezve, aranyízű csókot lehelve a szádra. A patakpartján sétálva a köveknek ütköző víz csobogását hallgatni, s a szivárványszínű lazacok táncoló hullámzását nézni. De jó is lenne tábortűznél a homokban ülni, és a tenger halk moraját hallgatni, s a messze távolban lenyugvó Nap utolsó sugarában megfürdeni, édes szíved dobbanását hallgatni, a szellő hozta sós illatot érezni, veled álmodozva mézédes csókkal a számon, de jó is volna...
Kedvesem, nézz a szemembe szelíd szemeddel. Olyan az arcod, mint a szemérmes őznek, melyben lelkemnek méltó kedve derül. Ha rádköszön a hajnal; tündérek nyirfahaját lengeti akkor a szél, mint égi zene, jelezvén: rád a láthatatlan szerelem vigyáz.
Milyen íze van nyelveden a szélnek, te öregasszony, s a napsugárnak a szemedben? Nyilván nagy messzeségek öble bennük, s ha lábod alól elfogy majd az út, lakójukká leszel. Nyár van még, de már nem az érlelő, hanem a termő nyár ez, a meleg fullaszt, és mellünkre ül; valahol, valahol, borús kertek ágbogai között már lefelé botlik egy-egy levél, s tudja a fa: jelez az ősz. Te öregasszony, kis öregasszony, léted kinyílt a végtelen felé.
