Erről meg November, a Budapest Anno topiknyitója jut eszembe, akinek az volt a legbeváltabb csajozós dumája, hogy "és mondd, te inkább pestinek vagy budainak érzed magad?" A választól lényegében függetlenül lehetett vele tovább haladni: "ó, én annyira pestinek érzem magam, hogy a Lánchíd közepén már honvágyam van". Leány legyen a talpán, aki ennek a vonalvezetésnek ellent tud állni... :-)
Ez se hangzik rosszul. Az alumíniumdobozos szokott erre is járni, de a legjellegzetesebb éjszakai hangforrás a brit legénycsapat, külső-manchesteri dialektben társalogva, olyan hangerővel, hogy az otthon maradottak is értesüljenek a fontosabb részletekről. Mindezt olykor felhangzó nótaszó kíséri, a Klauzál tér sarkára érve meg a borítékolható tanakodás: akkor most merre? Egyenesen? Netán balra? Jobbra?
Amitől megőrülök, hogy a Szimpla menedzsmentje telenyilatkozza a sajtót arról, mi mindent tesznek a lakókkal való jó kapcsolat érdekében, még táblák is vannak a romkocsmákon, hogy Psssszt! Apátok füle, ez egyszerűen pénzkérdés, a sok léhűtő kerületőrt kéne például megfizetni, hogy éjjelente a legforgalmasabb pontokon álljon egy-egy marcona konstábler, mondogassa ő, hogy psssszt, és mutassa meg a sok jókedélyű részegnek, hogy merre vana Nagykörút. Ennyi.
A háboru alatt, de főleg az ötvenes években nálunk is rengeteg ilyen kényszer szülte kaja volt. Vagy nem lehetett kapni rendes hozzávalókat, vagy pénzünk nem volt rá. 56 után aztán viharsebesen megszüntek ezek a műcsodák.
Van egy apró szállodácska az utcánkban, aminek az a következménye, hogy éjszaka úgy óránként érkeznek nagyon vidám és nagyon hangos csoportok, akik minden bizonnyal az elfogyasztott szesztartalmú italneműk hatására váltak nagyothallóvá, ezért egymással csak emelt hangon, egy képzeletbeli sugárhajtóművet túlkiabálva tudnak beszélgetni. Ezekhez jönnek még a szerelmi bánatba esett hölgyek, akik szívfájdalmukat az egész világgal tudatják éjjeli három órakor, bár az artikulációs nehézségek miatt sokszor még a nyelvet is alig lehet azonosítani. A hozzájuk tartozó férfi azzal tudná a legnagyobb szolgálatot tenni, ha otthagyná a francba rinyálni magában, de többségük csitítani próbálja, amitől a panaszáradat igen hamar hisztérikus visításba csap át. Szeretem még azt a hajléktalant is, amelyik éjjel kettőkor kezdi el az összekukázott alumíniumdobozokat kilapítani. Komoly szakember, megadja a módját, nem kapkodja el.
Erre nem emlékszem, csak a granulátumra. Olyan volt, mint a kávé- vagy a csokipor, viszont halványsárga, hideg tejben kellett elkeverni. Intenzív banáníze volt. A hetvenes évek közepéről-végéről rémlik.
A 80-as évek elején-közepén egy rövid ideig lehetett kapni nálunk vietnámi banánlét: sűrű, banánízű folyadék volt és nagyon finom, ha lett volna turmixgépünk akkoriban, ideális alapanyag lett volna.
Ma is megúszták a jeges vizet, de csak mert lusta voltam fölkelni, vödröt hozni. Erről az éjszakáról a kedvencem az a romkocsmalátogató, aki egy üres sörösdobozt rugdalt végig hajnali három körül a Dob utcán, meg- megállva, cselezgetve, belgyorsítva, lelassítva... Rohadt hosszú tud ám lenni ilyenkor a Dob utca.
A Dózsa és a Thököly sarkán van egy turmixos (vagy legalábbis 6 éve még megvolt), aki remek vizezett banánturmixot csinált. Valahogy nem rontotta el a minőségét, szívesen ittam, amikor arra jártam.
A jeges vizet javaslom, de saját felelősségre :-) Magam meg a csöndes ágyikómba térek hamarost, amit még az éjszakai busz sem zavar meg, mert a másik oldalon jár Cinkotáról... Jó az a panel is valmire! :-))
Reggel óta várom ezt a vihart. Mondom, magam vagyok egy béka, csak a dunsztosüveg hiányzik körülem. Tényleg jóccakát, de ha lehet, a romkocsmanegyed ifjúságát csendesítse le végre valaki. Egy vödör jeges víz... hm? :)
Velünk szemben, a Páva sarkán az a ház alacsonyabb volt, mint a többi (az utca túlodalán meg az SKF bolt). A ház tetején komoly kémény. Amikor szénnel tüzeltek, az erkélyünket számottevő koromréteg borította. De nem haragudtunk, mert hetente egyszer igen jó kenyeret ettünk.
Mostanra a rozskenyerekre és a hagymás rusztikusra gerjedek, akit ilyenek érdekelnek, javaslom az Allee földszintjén lévő kenyérboltot.
Gazdagrét fölött viharjelenségek, sűrű villanások, javaslom a viharrend szerinti rögzítését virágcserepeknek, kiteregetett ruháknak, ilyesmiknek, Pesten is.
Ne is mondd. Ilyen későn már nem lenne szabad . Viszont elnosztalgiáztam közben. A Nyugati téren , a sarkon volt egy bisztrószerűség, én csak és kizárólag turmixot ittam ott, ha arra vitt az utam. Sose hagytam ki, és elsősorban banánturmixot ittam. Banánt se sokszor ettem addig, és turmixgépünk se volt, így aztán különleges italnak számított. De most is ugyanolyan finomnak találom :)
Pontosan. :) Hamis mézes, hamis krémes, hamis gulyás... nagyanyám óriási májer volt ezekben. Mármint az egyik, az apai. Ugyanebben a Ferenc körúti bérházban lakott ugyanis az anyai nagymamám is, aki viszont rendes, polgári háztartást vitt, besamel tekerccsel, zserbóval és kolozsvári rakott káposztával. Nos, ilyen a multikulti neveltetés egyetlen helyrajzi szám alatt. :-))
A Tűzoltó utca torkolatával szemközt. Ez volt "a" pék, '56-ban ide szökelltek át a fölmenőim, amikor kiderült, minden van otthon, csak kenyér nem. A családban azóta alapszabály, hogy "kenyér, az legyen". A Tűzoltóból lőttek, az emberek meg álltak a sorban. Volt, akit ott találtak el, volt, akit már kenyérrel a hóna alatt.
A rendszerváltásig megvolt ez a pék, az illata itt van az orromban. Aztán még vegetált így-úgy, most valami használt ruhás vagy lopott mobilis vagy a fene tudja, mi működik az üzletben.
>Amikor felnőttként először kóstoltam valódi vadast, ...
Úgy jártál, mint a Gundel a két fiával. Idősb Gundel Bécsben járt az ottani magyar étterem szervezése kapcsán, és hozott a gyerekeknek Stühmer csokoládét. Azok meg köpködték kifele a szín keserű csokoládét, mert az Inota- meg a Sportszelet féle nugátokhoz voltak szokva :-))
Mi az Üllői - Páva sarkára jártunk, szombaton (akkor még egyik sem volt szabad), akkor ki tudtuk várni a fél órás sort, ami begyűrűzött a Páva utcába. Így nem kellett a Százados úti kenyérgyár lapos, nyamvadt, puha tetejű kenyerét ennünk.
Hű, az olyasmi lesz, mint emlegetett nagyanyám krumpligombóca. A hamis vadashoz csinálta, erősen fojtós, liszt + főtt krumpli kulimász, kifőzve, felvágva, zsíron megpirítva. A hamis vadas meg leveshús, leöntve tejfölös, lisztes borsos, babéros mártással. A kettő együtt valami halálos csapás. Amikor felnőttként először kóstoltam valódi vadast, eléggé el voltam szontyolodva, hogy mi ez az izé. :-)
