Ebben a topikban olyan irodalmi művek, zenei művek, filmek, képzőművészeti alkotások címeit kell bejegyezni, melyekben valamilyen (egy vagy több) szín szerepel. Nem kötelező, de színesítené a játékot, ha a bejegyzett címekhez a címre utaló valamilyen mellékletet (a könyv címlapja, illusztráció a könyvből, jelenet a filmből, színdarabból, vagy maga a képzőművészeti alkotás fotója, zenei címhez egy hangfelvétel) is megjelenítenénk.
Zord középkornak vajudásos éje szállt szívemre éjszínű denevérként, s kárhozott vággyal dalolok tenéked, Fekete Vénusz.
Gyertyaláng lobog, piros árny suhan ránk, asszonyok gyűlnek fekete misére, a papod vagyok s te az éjkirálynő. Fekete Vénusz.
Bánatom nehéz miseköntösében hódolok neked szomorú szavakkal, illatos tömjén hizelegve bódít, Fekete Vénusz.
Régi oltárok süllyedő kövén át új szerelmeknek diadalma zendül, s véres ujjakkal verem egyre lantom, Fekete Vénusz.
Rogyó inakkal táncolunk az éjben, ily lázas álom nem gyötört soha, Bús áldozattal hull könnyünk a porba, gázolva testünk, lelkünket tiporva uralkodik az éj úrasszonya.
Imádjuk őt mind titkos iszonyattal, láttára elsápadnak a szivek. A kereveten ül, kezébe korbács, csípője lágy, szelíd bokája formás, szemébe hűs és forraló hideg.
A részeg éj sápadva tántorog künn, kéjes gyönyörtől hervad a virág. Az asztalon vágy-éhes tearózsa, a levegőben égve száll a csókja, s dacolva dallal húzzuk az igát.
Bősz láncba fogva vágtatunk előre, mi, rettegő komor bohócai. Szájunkba vértől tajtékzik a zabla, gyeplőnk kaján mosollyal tartja-tartja, és nincs erőnk széjjelszakítani.
Tekintetét, mit olykor porba hullat, felvesszük, mint a gyöngyöt az arab, szemünkbe gyászos vágy, sötét nyomor forr. Meg-megbicsaklunk, ám suhint az ostor, és táncolunk, loholva, balgatag.
S én, a bolondok közt a legbolondabb a trónja talpát rázom mérgesen. S búsult tüzével a hült üstökösnek feltépem a szivem - egy nagy, vörös seb - s eléje vágom maradék-eszem.
Erdő, dércsípte lombod ájultan vonaglik. Meghalsz, reád lehelt a vörös hervadás. De mért e vidám pompa? Mért öltözködöl halál előtt a fényes bíbornokoknak, részeg szeretőknek, ifjú dühnek, kigyulladt lázadásnak harsány szinébe? Oly ünnep-e zsibbadni, elfeledni lármás kirándulókat és rigókat, vizek zaját, az élet édes-olcsó csengetyűit? Oly jó nem élni? Örülsz?
Minden fővárosban lángol a ködből, a harmadik, vagy negyedik emeletről egy rózsaszín lámpa.
Úgy ég a meredek háztetők zavarában, fönn a telefondrótok közt, a sötétben, mint a mennyország, mint gyerekkorom kis betleheme, mint az ismeretlen szerelem elveszett paradicsoma.
Mily borzas hisztérika tollászkodik alatta, fejfájósan kavarva rumos teáját, sűrű cigarettafüstben olvasva egy ponyvaregényt?
Mily elvált asszony cifrázta föl az ócska, színes papírronggyal elrontott életét?
Én nem tudom. De este, ha fázom és céltalannak látszik az utam, úgy nézek erre az ablakra, mint egy kutya s ha fölmennék, talán örökre ott maradnék.
Szeles, fehérlő délutánon, mikor dalt hallasz messze, távol, a tiszta, illatterhes égből hull a napfényes, könnyü zápor. Akáctömjén röpül a légben, a lomb merengő, szűz fehérség, kis, ideges lányok kacagnak, veri az ördög a feleségét. Nyílt arccal isszuk az esőt fel, agyunkba rózsaszínű láz kap, vékony, ezüst esőfonálon fehér angyalkák citeráznak. Piros a síró égnek arca, s a lágy eső vígan pörög le, mint fiatal, szelíd leányok titkos szerelmü, enyhe könnye.
