Nem értem magamat.
Türelmetlen lennék? Vagy csak szimplán elégedetlen?
Találkozom mondjuk egy régi ismerőssel. Jól néz ki. Van egy qrvajó kocsija. Vagyis velem ellentétben megmutatja ami van neki, vagy mondjuk amilyennek szeretné hinni magát. Mesél az életéről. Érződik, hogy a pénz körül forog, mert egyfolytában arról beszél, hogy ez is bejött neki, az is bejött neki, most vette ezt a járgányt 20 milla helyett 18-ért, meg felraktak a hálóban a mennyezetre egy plazmatévét, mit gondolok, nem esik-e rájuk és márciusban leuhrottak egy kicsit Dél-Afrikába, most meg azon veszexenek az asszonnyal, hogy Ausztráliába, vagy a Karibikába menjenek.
A józan fejemmel tudom, hogy ez az egész vagy nem igaz, vagy ha igen, akkor nagy problémák húzódhatnak mögötte.
Én valahogy úgy érzem, hogy ha egyensúlyban vagyok anyagilag, akkor nem hivalkodom, nem beszélek és nem is nagyon gondolkodom róla.
Jó viszonyban vagyok a pénzzel, és nem traktálok mást vele, nem foglalkozom vele, mint ahogy a kakálás is csak akkor téma, ha nem megy a szorulás miatt.
Ugyanakkor az ilyen beszélgetések után mindig az jut eszembe, hogy mit kellene másképp csinálnom, hogy nekem is leessen ennyi pénz. Vagy inkább milyen másik vállalkozásba kellene fogni.
Aztán rövid idő alatt rájövök, hogy semmit. Az ár-haszon tekintetében teljes az egyensúly, a válllakozásaim tökéletesen működnek, ha több pénzt akarnék elkölteni, akkor ezeket kellene keményebben csinálni, de ha több pénzt akarnék költeni, és keményebben csinálnám, akkor fel kellene adni azt a kiegyensúlyozott életvitelt, amit most élek. És már mindjárt nem érné meg a dolog.
Ezzel nincs is gond, csak azzal van, hogy vajon miért mindjárt ez az önvizsgálat az első rekacióm? Miért van az, hogy ha találkozom valami rongyrázó emberrel, rögtön arra gondolok, hogy mit csinálok én rosszul, vagy ő jobban mint én.
Nem szeretem az irigy embereket, túl régen vagyok velük körülvéve. Lehet hogy magam is irigy lennék?
Ugyanakkor egy kedves barátom hozott magának egy szép autót Németországból. Olyan verda, hogy megfordulnak utána az emberek az utcán. A múlt héten el akarta adni nekem, mert azt mondta, inkább az autóból veszi ki a pénzt, minthogy kölcsönt vegyen fel. Alkalmi vétel lett volna, de eszembe sem jutott. Milliók álljanak egy autóban, ami ráadásul folyamatosan veszít az értékéből. Normális ember nem autót vesz, hanem ingatlant. Komolyan rosszul esett, amikor az illető cikizte az autómat, ami viszont nekem tökéletesen megfelel.
Az elégedetlenségre visszatérve: valószínű az a problémám alapja, hogy többet gondolok a képességeimről és úgy érzem, nem azon a területen mozgok, amin alkothatnék valami kiemelkedőt.
De vajon melyik az a terület?
Néhány napja volt a m1 tvhíradóban egy rövid tudósítás egy mexikói esetről. Óvodások valami ünnepség alkalmából az utcán jétszottak egy körjátékot és arra jött egy kisteherautó. Nem tudott továbbmenni, egy darabig ott álldogált, aztán tolatott egy kicsit és teljes gázzal áthajtott a gyerekeken. Kettő azonnal meghalt.
Több öröm ért az elmúlt héten. Két dolog is bejött, ami nagyon fontos volt a számomra, ezek voltak a saját sikerélményeim.
Aztán a lányom jövőjét illetően is túl vagyunk egy fontos lépésen, ez is siker.
Több szexuális örömködésről írhatnék, ha nem tartanám ízléstelennek az ilyesmit nyilvánosságra hozni. De annak tartom.
Mégis, ami a leginkább feldobott, ami a május hónap elejének leginkább örömteli mozzanata: megcsináltam három, nagyon régen halogatott dolgot.
Eredetileg csak az egyiklet akartam. Olyan régen halogattam mindet, hogy szabályos fizikai fájdalmat jelentett nekikezdeni. Éhes voltam, álmos voltam, a szívem kezdett rendetlenkedni meg minden, csak ne kelljen hozzákezdeni.
Egyszer az egyiknek nekiálltam. Nem tartott tovább mint egy bő félóra. Ettől annyira feldobódtam, hogy elővettem és zsinórban csinálom ezeket a régi dolgokat.
Ha egyszer egy buli beindul...
Más.
Sok öregen vettem észre, hogy az idő múlásával párhuzamosan egyre kevesebbet törődnek a saját higiéniájukkal. Vagyis nem mosdanak elég alaposan, aztán már elég gyakran sem.
Most volt az első olyan alkalom az életemben, amikor azon kaptam magam, hogy "jó lesz így is, úgyis egyedül vagyok". Én, akinek akkor is fontos a jó illat, ha egyedül vagyok.
No jó lesz vigyáznom.
A halogatás.
Pató Pál úrnak érzem magam. Vannak olyan feladataim, amit már fél éve, hogy minden vasárnap este felírok magamnak, hogy na akkor a jövő héten. Az nyilvánvaló, hogy az ilyen tologatott elintéznivalók egy része nem is annyira fontos, lehet hogy soha nem kellene megcsinálni, nem dőlne össze a világ, de megfigyeltem: minél jobban húzok-halasztok valamit, annál nehezebb megcsinálni és ha egyszer végre tényleg nekidurálom magam, utána csak nézek: úristen, mi a fenét halogattam ezen a negyedórás munkán ilyen sokat.
Folyamatosan gyűlnek a virág- és zöldségmagok. Amikor megjelennek, bevásárolok, aztán addig halogatom a kiültetésüket, mire késő lesz. Na majd jövőre. De kost van a jövőre, februárban megint vettem 4-5 tasakkal, pedig még vannak tavalyelőttiek is. Sőt, levendulából van három zacskó, amit még az előző kertemben akartam elültetni. Ahonnan öt éve elköltöztünk. Itt meg azért nem ültettem el, mert inkább vettem palántát és azt ültettem a rózsák közé.
Félelmetesen csökken a fizikai állóképességem. Ma még rövidebb idő uitán kellett elállnom, mert egyszerűen nem bírom. A héten sétáltam egy kilométert, közben beszélgettem valakivel és meg kellett állni, mert elfáradtam.
A derekam miatt félbe kellett hagynom a kerti munkát. Tegnap lenyírtam a füvet, amit a fűnyíró üzembe állítása előzött meg. Azzal meg a szerszámoskamra és a pince rendezgetése is együtt járt.
Tavaly még egy szuszra le tudtam nyírni a füvet, tegnap már kétszer meg kellett állnom pihenni. Annál viszont nincs felemelőbb érzés, amikor látom: a kert meghálálja a munkámat.
Bejöttem egy kicsit, leültem a net elé és körülnéztem az indexen. A legnagyobb élet a politikában van, hát elképesztő, hogy egy csomó ember ahelyett, hogy a természetet, a napfényt élvezné, inkább a szobában kuksol és láthatatlan emberekkel veszexik.
Ma este pezsgőzni fogunk, bár attól tartok, előre iszunk a medve bőrére. Az szinte tökmindegy, hogy ki győz, nehéz négy év következik. Már amennyire beengedem az életembe, az életünkbe a politikát.
Az ilyen fej-fej melletti eredmény nem jó, mert egyfolytában keresztbe fognak tenni egymásnak, aminek az ország issza meg a levét. A két vezető párt között szinte minimális a különbség, hiszen áldott jó emberekből áll, akik a köz javaiból soha egy fillért sem.
Talán ha a mostaniak veszítenek, akkor jön egy olyan menet, mint az utolsó amerikai elnökválasztást követően: perek sorozata, csalások felemlegetése és hasonlók. Viszont a kampánynak vége és nekem ez a legfontosabb. Nagyon untam, hogy bárkivel találkoztam, azonnal nekikezdett szidni a másik pártot és engem igencsak bosszant, amikor féligazságokat, meg kampánydumák papagájszerű ismételgetését kell hallanom olyan emberektől, akiknek annyi közük van a politikához, mint mezei nyúlnak a ballisztikához.
Kerültem a találkozásokat az ismerősökkel, mert nem akartam állást foglalni, nem akartam elmondani, hogy én kire szavazok és miért, nem akartam sem bokrosozást, sem kayaibrahimolást hallgatni.
Ennek talán most vége.
Holnaptól néhány dolgot másképp kell csinálnom, mert valami nem működött az elmúlt hónapokban. Elkényelmesedtem, átmentem patópálba, vagy mifene. Elúsztam a dolgaimmal és erre egyre több és egyre ijesztőbb jel utal. Amiket még felsorolni is félek.
Változtatni és változni kell. Hogy a dolgok jobban menjenek.
Nem volt könnyű ez a hét, és talán még nincs is egészen vége.
Nem értem magam, hogy tudok néha patópáli mélységekbe süllyedni. Én, aki vezetőként azt hirdettem, hogy "tervezem az életemet és élem a terveimet". A hullámok már nemegyszer összecsaptak a fejem fölött, de mindig könnyen vettem és a legnehezebb időkben is képes voltam szarni az egészre mondván: egy életem van és a jó közérzet (=háromnegyed egészség) mindennél fontosabb.
Mára eljutottam oda, hogy már nem is írom össze, mi mindent kellett volna már két hete megtennem. Minden fronton irtózatos a lemaradás és szörnyű rendetlenség van körülöttem. Ma megfogadtam, hogy addig nem fexem le, amíg el nem jutok az íróasztalom lapjáig - ez a papírhalmok felülről lefelé történő felszámolását jelenti - és most már kételkedem magamban. Nem fog menni. Holnapra mégsem hagyhatom, mert a kert is vár.
Hmm, nem jött be.
Le is léptem szinte azonnal. A tulaj szerintem még most sem hiszi el.
Kedden reggel egy rakás cuccal mentem be, azt kora délután már pakoltam is vissza az autómba.
Szép teljesítmény lett volna tőlem, ha maradok, de öreg vagyok már ahhoz, hogy elviseljem az eszetlen kapokodást és úgy tegyek rendbe egy vállalkozást, hogy közben a szereplői el akarják kerülni a dominanciámat, és jobban vigyáznak arra, hogy ŐK mondják meg, mi történik, mint arra, hogy működjenek a dolgok.
Ami nagyon meglepett: a másfél nap alatt azért volt három olyan apró akcióm, ami akár maradandó is lehetne. Ma délelőtt nekem kellett ezeket rájuk tukmálnom, mert azt hitték, hogy nem használhatják a két ötletet, és nem alkalmazhatják azt az egyébként igen értékes kollégát, akit odavittem - mert az az enyém.
A "főnököm" a bejelentést követően azt kérte, hogy aludjak rá egyet, ne hamarkodjam el, majd azt mondta: nem gondolta, hogy az első nehézségtől megfutamodom.
Valóban megfutamodtam? Talán igen. Ha ez gyávaság, akkor vállalom. Mindennek van haszna és van ára. A temetők tele vannak bátor emberekkel, akik nem futamodtak meg és akiknek bizonyára igazuk is volt. Én a második nap közepéig ki tudtam vonni magam a hisztérikus hangulatból, de amikor egy háromoldalas anyagot egy órán belül nem tudtam végigolvasni, mert vagy jött valaki, vagy csöngött a telefon és a munka egyáltalán nem volt megszervezve, akkor kezdtem ideges lenni. Ráadásul a munkaszervezésbe senki nem akart beleszólni engedni, mert szerintük úgy jó minden, ahogy van.
Kényelmes hozzáállás, csak az eredménye is megvan.
Még mindig meg tudok lepődni azon, hogy értelmes emberek, akik felépítenek egy huszonegynéhány alkalmazottal és kétszer ennyi alvállalkozóval működő céget, amit ráadásul a szakmában is jegyeznek, ezek ne tudjanak olyan alapvető dolgokat, hogy mekkora pénzpocsékolás, amikor egy 2000 Ft-os órabérű munkaerő takarítja a saját irodáját, mert a takarítónő fizetését (500 Ft/h) meg akarják spórolni, és egy 3500 Ft-os órabérű vezető kapkodja a telefont, mert csak egy recepciós van öt telefonvonalra, az is elment orvoshoz, az egyetlen adminisztrátor pedig éppen anyagot vesz át és hordja be az utcáról a raktárba.
Csináltam én már ilyet épp eleget, most már látni sem akarom.
Úgy megkönnyebbültem amikor eljöttem onnan, mint egy nehéz szigorlat után.
Itt a március és valamivel korábban a tavasz is megérkezett. A lexebb időszaka az évnek, amikor el lehet takarítani az tél nyomait és fel lehet készíteni a virágzásra mindent.
Már egész hosszúnak tűnik a nap és elmúlt a téli depresszió.
Kezembe került egy naplórészlet, amit majdnem nyolc éve írtam, utolsó nekikeseredésemben egy idegen város forgalmas főutcáján, egy padon ülve. Nyár volt, az ottani klímának megfelelően mérsékelt és én ott éltem meg harmincegynéhány évesen, hogy milyen nagy nulla tud lenni az ember, ha kiszakad a környezetéből és nekivág a világnak.
Munka és tanulás céljából mentem vissza oda, ahol korábban csak tanultam és nagyon jól éreztem magam. Az első ottlét során alakult ki egy barátság és ennek kapcsán egy üzleti viszony, emiatt mentem vissza - terveim szerint egy hónapra - ugyanoda, hogy folytassuk, de most már teljesen üzleti alapon. És nem folytattuk, mert azok ott teljesen palira akartak venni, azt gondolván, hogy aki nem beszéli úgy a nyelvüket, mint ők, az nyilván hülye is. Egy többórás vitát követően összecsomagoltam és eljöttem, mondván hogy az egészből csak és egyedül a barátságot sajnálom. Ültem a motyómmal a napos-virágos főutcán, a repjegyem szerint volt ott még 30 egész napom és azon törtem a fejem, hogy mit csináljak.
Ebben a helyzetben akkor - milyen vicces - azt tűnt a legokosabbnak, hogy bementem egy boltba, vettem egy füzetet és kiírtam magamból mindent.
Érdekes volt most ezt elolvasni, ugyanakkor egy kicsit rossz is. Elfelejtett dolgokat ébresztett fel bennem, amik elsüllyedése miatt az idő bőven megszépítette azt a sztorit.
Az emlékeim sokkal rózsaszínűbbek.
Furcsa volt azt olvasnom, hogy "itt ülök 3x évesen, és..." - egyben egy kis számvetésre is késztetett, hogy mit műveltem a harmincas éveimben. Első blikkre ez az évtized túl könnyűnek találtatott. Nem voltam megelégedve az akkori magammal. Azt gondolotam hirtelen: úristen, mi minden hagytam ki! Petőfi, Mozart, Schubert, Rimbaud nem kapott ennyi időt mint én, mégis maradandót alkottak.
A kínai bölcselet szerint az a férfi, aki írt egy könyvet, ültetett egy fát és nemzett egy fiúgyermeket, az már megtette a kötelességét - ezt viszont nem tudom elfogadni, vagyis nem tartom elegendőnek.
Ugyanakkor nem tudom, hogy önámítás, vagy elfogadható gondolat, ami szerint a harmincas éveimben szereztem azt a tudást és vagyont, amivel és amiből ma élek.
A harmincas éveimben meglépett lépcsőfokokon jutottam el ide.
Mégis, beugranak olyan akciók ebből az időből, amire ma azt mondom, hogy totál fölösleges volt és szívesen rákiabálnék az akkori éxíjra, hogy "ember, vedd már észre, most cseszed el a harmincas éveidet!!!!!"
Más.
Van bennem némi izgalom. Hétfőn kezdek. Megint vezető beosztásban fogok dolgozni annak ellenére, hogy már kétszer megfogadtam: többet soha. Nem tartom egy kellemes jelenségnek magamat és egyre kevésbé tudok teamben dolgozni. Nagyon taszít a jellemtelenség és ez ellen csak úgy tudok védekezni, hogy hátat fordítok az embereknek, mint Máté Krisztina a leggyengébb láncszemnek. Hétfőtől viszont megint jó pofát kell vágni egy rakás ember hülyeségeihez.
Kellett ez nekem?
Azt hiszem, igen. Bevalljam, vagy ne valljam be, hogy tkp attól félek, hogy nem jön össze a dolog és akkor oda a saját nagyszerűségembe vetett hitem.
Ha másért nem, hát ezért a próbatételért belevágok! És be fog jönni, ha a rabbik abált szalonnát esznek, akkor is!
A tavaszi gumósok már öt centire kint vannak a földből.
Tegnap este korán beszédültem az ágyba, mert olyan fáradt voltam, mint aki bicajjal érkezett Zemplénagárdról.
Félálomban észleltem az éjszakai darát, ami alaposan megverte a tetőablakot. Azt hiszem, ezt ki fogom cserélni egy hagyományos ablakra, olyan kis toronyszerű ablakfülkével, aztán jöhet az eső, nekem ugyan nem fog dobolni. Különbenis, ki hallott ilyen hülyeséget, hogy egy tetőtéri hálószobában ferde tetőablak legyen? - Mexokhattam volna, ilyenben alszom 14 éve.
Az előző házban nem csak az ablakon muszikáló eső hallatszott be, hanem a palatetőn kopogó cseppek is. Ha meg nyestek futkostak odafönn, az akkora robajjal járt, mint amikor hordót gurítanak valami visszhangos helyen. Máig nem tudom, egy alig félkilós állatka hogy tud így dübörögni.
Szóval ma reggel a szombathoz képest korán ébredtem és szép csendben összeírtam, hogy mit akarok ma csinálni. Ennek kétharmada kerti munka. Aztán déltájban kidőltem és aludtam, mint akit fejbevertek. Front van? Vagy a tegnap esti kínai kaja ártott meg?
Lefárasztott a hét.
Még huszonévesen lettem vezető és nagyon komolyan vettem a dolgot. Hajtottam mint a güzü, mert be akartam bizonyítani mnindenkinek, hogy én vagyok az. Akkor fordult elő többszöris, hogy pénteken délre elfogyott az energiám, azt mondtam, hogy kész, ennyi és elmentem szaunázni.
A kedvenc szaunám ott volt egy ugrásra az engem alkalmazó cég központjától. Néha ki tudtam fogni olyan délutánokat, amikor egyedül voltam, és nagyokat szunyáltam a dézsás pálmafák tövében, miközben csak a medencében csobogott a víz.
Most már nem nagyon erőltetem magam, de az elmúlt hét nagyon sok jövésmenéssel telt, rengeteg volt a bizonytalanság, a határidő, a nehéz tárgyalás és a döntéshelyzet.
Eddig jól elvoltam, erre hoztam egy idétlen döntést a héten. Elvállaltam egy megbízást, aztán rövidesen meg is bántam.
Kellett ez nekem? Nem megfogadtam már kétszer is, hogy nem leszek többé sem vezető, sem alkalmazott?
Igaz hogy nem munkaviszony keretében vállaltam a projectet, de akkoris: olyan dolgot csinálok, amiben nem én vagyok a tulaj és referálnom kell olyan embereknek, akik
1. sokkal fiatalabbak nálam
2. nem értenek hozzá
3. könnyen zsebre tudnám tenni őket anyagilag.
4. nem szimpatikusak
És mégis belementem a játékba, ráadásul egy olyanba, amit játszhatnék akár saját zsebemre is, de már nem jutna eszembe ilyesmivel foglalkozni, mert úgy érzem, régen túl vagyok rajta.
Hogy miért csináltam?
Nem tudom.
Valami vonzott a dologhoz.
Aki a játékba hívott, akivel 4-5 éve együtt dolgoztunk és most a főnököm lesz, az nagyon kedves a számomra. Vele jó együtt lenni.
Amit csinálni fogunk az a kisujjamban van.
De.
Nem fogom szeretni a reggeli és esti utazgatást munkába és munkából.
Nem fogom szeretni, hogy olyan embereket kell megnyernem, akiket egyébként le sem hánynék. Tíz éve még élveztem a játékot, amikor adom a lovat egy primitív alak alá, ma már unom.
Nem fogom szeretni az itthoninál nyilvánvalóan szerényebb munkakörülményeket.
Nem fogom szeretni hogy más emberekkel KELL egy csomó időt együtt töltenem.
Nem fogok energiát fordítani semmiféle pozícióharcra.
Vagyis addig vagyok ott, amíg tetszik.
Vitázni nem fogok, felállok és viszlát.
Nagyon hozzászoktam, hogy az történik amit akarok.
Nem jó ez így.
Nagyon de nagyon közeleg a tavasz, a hosszabb napok áldásos hatását határozottan észlelem.
Nagyon jó nézni a napfelkeltét.
Az elmúlt hét hét óta körül jelent meg a nap és gyönyörű színeket hozott. Egész másképp indult a munka.
Kellett is, mert randa egy strapás hét volt ilyen szempontból. Egy szombati házibulit le is mondtunk miatta, mert fáradt voltam mint egy ló a derby után.
Jól sikerült ez a hétvége, pihentem, pihentem és pihentem. Most is megyek aludni. Fene gondolta, hogy egy gondosan összeállított ágy ilyen örömet tud okozni, szinte vágyom rá, hogy bemerüljek a gyapjútakarók közé. Még megetetem a kutyámat, aztán vízszint.
(egy kis bemutató az öregségből ;o)))))
OFF
Bocs ha valakinek nem válaszoltam a mailjére, elfelejtettem a freemailes jelszómat, de nem is nagyon bánom.
