Le kéne, kedvesem, szoknunk a szex köz- ben gyakran elhangzó istenemekről,
jajanyámokról, beleőrültemekről. Kevés az intimitás, sok az eszköz.
Anyát, Istent ne emlegessünk többet! Nem szégyenlem és nem is illetlenség. Szex közben gyakran csak sírnék, hörögnék, de rég nem érzem már magam kölyöknek.
Nem kell fölém úr, ha te vagy alattam. Jobban bízom én a mocskos szavakban.
Zimonyi Zita félek
mi lesz, ha óvatlanul kitárom szívemet, behívlak féltett titkaim zsúfolt termébe, kineveted kendőzetlen önarcképeimet, feléd vezető utam beszédes nyomait, hitem rólad mintázott számtalan szobrát, meztelenre vetkőzött testem-lelkem óhaját, mi lesz, ha értetlenül, gúnyosan elfordulsz, nem szólsz, fölényesen kezelsz, megvetsz, felkínálkozásommal fanyalogva félretolsz, félek, szánva eltaszítasz, ha feléd nyúlok, kerülöd tekintetem, nem adod soha ajkad, kimért közönnyel elhúzod bezárt kezed, hátrahőkölsz, borzadva becsmérelsz, félek a visszautasítás rikító csúfságától, a szégyen hátat görbítő ólomsúlyától, mi lesz, ha zabolátlan közeledésemet zaklatásnak veszed, az agyadra megyek, mi lesz, ha beomlik önérzetem alagútja az unalmas életnek szánt tarka sóder alatt, s agyonsebzetten nem állok többé lábra?
Most mindenben Téged látlak, Minden fűszálban megcsodállak, Mióta nem vagy velem: A víztükörben is a tekinteted keresem. Úgy érzem, itt vagy: A szellőkben, a fákban. A Te léted mindenhol: A holnapban, a mában. Most, hogy távol vagy, S mindenben kereslek, Most érzem igazán: Mennyire szeretlek!
körvonalak tévutak nélkül kikopott belőlem minden józanság felkavarsz mint egy gömbbe zárt ciklon és rettegek hogy nincs is arcod csak valami lassú mámor ez az egész mégis csupa nagybetűs szenvedély ha egyszer majd kibontasz magadnak
hát engedem
hát legyen
ebben az átizzadt sötétben az a most annyira igazi hogy téged is felver álmodból mert minden magam-érintésben olyan sűrű a léted hogy végre azt is elhiszed a legtisztább kék és a legfahéjabb illat te vagy
Jaj úgy szeretlek! Úgy szeretlek! Hallod? Bolond vagyok. Bolond... Ezt zúgom egyre a szivednek... De úgy szeretlek! Úgy szeretlek!... Szeretlek, érted, drága, mondd? Nevetsz? Hülye vagyok valóban? De hogy közöljem azt, amit tudnod kell? Semmi sincs a szóban! Várj, kitalálok valamit... Hát igenis, a csók magában nem elég. Valami fojt, zokog itt bennem és elég. Tisztázni kell most, hogy mi van mivélünk. Amit érzünk, ki kell fejezni még. Többé-kevésbé a szavakban élünk. Szók kellenek, kell elemezni. Kell, hogy kimondjam néked ezt ni... Tudd meg, mivel vagyok tele... De bár találnék sok költői dolgot - felelj nekem - több lenne-e, mint az, hogy átölellek így, te boldog hétköznapom költészete, mig százszor és ezerszer fölsikoltok: Te! Te! Te! Te!
Zimonyi Zita
Megcsaltalak
Megcsaltalak, mert százszor megtagadtál, semmibe vettél, szükségből használtál, idegennek tartottál, magad előtt szégyelltél, kérdések bizonytalanságába börtönöztél, a lépcsőházban settenkedve előre siettél, az utcán nem ismertél, észre nem vettél, semmit nem kérdeztél, magadról hallgattál, megsebeztél, megaláztál, egyedül hagytál.
Megcsaltalak, hogy elégtételt vegyek, tőled távolodjak, ne eszköz legyek, ellened tegyek, kételyek közé szorítsalak, egyenlőtlenségünkbe bele ne roppanjak, neked megfizessek, ölelést ne kolduljak, ne rettegjek, más karjában magtagadjalak, várakozásba ne dermedjek, eláruljalak, létezni akarjak, önmagam maradjak.
Megcsaltalak, mert soha, soha, soha nem mehettem veled soha sehova, semmi más: hazugságod voltam, megcsaltalak, megcsaltalak, lázadtam a szent ölelés iszonyú gyönyör ellen, aztán darabokra tört a világ bennem, megcsaltalak, azt hittem önhitten, pedig csak magamhoz lettem hűtlen.
A szerelem olykor jóságosan leül az asztalomhoz és beleiszik emlékeimbe. Ilyenkor mondok néhány közhelyet neki, hiszen az ember tartozik annyival érzelmeinek, mint egy cipõfûzõnek, amely kitartott akkor is, midõn a cipõtalp felmondta a szolgálatot.
A te máglyádon égek el én, világ. Áramütéseid rágnak szét, szerelem. S míg beharangozom ezt a litániát, kötél a szerelem és ide-oda ráng, poklot járat velem.
A világ szigorú tanító, aki ép erkölcsre oktat és a bölcsességre int. De lánya oly ledér, oly ledér, hogy a két combja közötti rét erkölcsömet rongálja rendszerint.
mi lesz, ha óvatlanul kitárom szívemet, behívlak féltett titkaim zsúfolt termébe, kineveted kendőzetlen önarcképeimet, feléd vezető utam beszédes nyomait, hitem rólad mintázott számtalan szobrát, meztelenre vetkőzött testem-lelkem óhaját, mi lesz, ha értetlenül, gúnyosan elfordulsz, nem szólsz, fölényesen kezelsz, megvetsz, felkínálkozásommal fanyalogva félretolsz, félek, szánva eltaszítasz, ha feléd nyúlok, kerülöd tekintetem, nem adod soha ajkad, kimért közönnyel elhúzod bezárt kezed, hátrahőkölsz, borzadva becsmérelsz, félek a visszautasítás rikító csúfságától, a szégyen hátat görbítő ólomsúlyától, mi lesz, ha zabolátlan közeledésemet zaklatásnak veszed, az agyadra megyek, mi lesz, ha beomlik önérzetem alagútja az unalmas életnek szánt tarka sóder alatt, s agyonsebzetten nem állok többé lábra?
