Hiányzik-e valóban forró ölelésed,
Édes ajkad íze, félénk érintésed.
Hiányzik-e igazán sokszor fájó mosolyod,
Minden igaznak hitt hazug gondolatod.
Csillag vagy-e még az én égboltomon,
Vagy akarom-e a Napot, hogy csak ő ragyogjon.
Hiányzik-e ovó kezed, mely szívemet fogta
S hálát rebegtem, mikor összeroppantotta.
Szeretlek-e úgy, mint még sosem szerettem
Igaz-e minden kép, amit festegettem.
Vagy önzetlenül szeretem önző mivoltomat
És csak felsegítem rád szerelem palástomat.
Felébredek. Kedvesem csókja riaszt fel álmomból
S aléltan nyitom tágra szemeim, hogy lássam a csodát.
Fülemen érzem lehelletét s forró kicsi ajkaitól
Ereimben a vér megdermed. Megszűnik létezni a világ.
A szobában csend honol. Nyugodt téli reggel.
Kicsit fázom s szerelmem testéből fonva menedéket
Árasztja el remegő szívem, fáradt lelkem meleggel.
Izzó teste alatt máglyaként szerelemtől félve égek.
Eltörpül minden körülöttünk. Csak két csillag vagyunk
Két fényesebbnél fényesebb izzó pici csillag
S rég elveszettnek hitt galaxisok felé visz utunk.
Egy helyre, ahol már nem létezik többé a pillanat.
Csillogó vörös haja most vállamon pihen. Arca arcomhoz ér.
Kézen fogva pihenünk. Bágyadtan nézem őt,
Miként lecsukja szemét, hallani akarom minden lélegzetét
És érzem örökké szeretni akarom ezt a csodálatos nőt.
Hiába kiáltok a szélbe,
Szavamra még a visszhang sem felel,
Nem tudom, hallja, érti-e,
Az, kinek értenie kell.
(Hosszú volt az út,
Min ide jutottam,
S túl mély a sötétség,
Mivel barátkoztam.
De olvassátok most
Én mire jutottam,
Ne legyek egyedül
Nagy bánatomban.)
Nem volt más, csak minden
Mi fájt, s fájhatott
Minden mi akkor rám talált.
Szenvedély, szenvedés egy napon
Mind egynek rokona lett,
Mígnem a szívem fájó-dermedőn
Kőkemény jéggé fehéredett.
Szántam-bántam sosem vétett
Bűnöm, s űztem a Sorsot,
Szívemet szeretvén sietve
Könnyítse meg.
De nem volt akkor senki már,
Hogy kínomat enyhítse,
Szívemet repítse az égig.
Csak a magány kísérte bús árnyékom,
Társat ígérve az örökléten végig.
S aztán jöttél TE, a végtelen
Kékségnek szépséges angyala,
Szelíd harcosként
Szívem üdvéért,
Saját poklomba
Ereszkedvén ala.
Láttam már akkor is, mit azóta mindig,
Szemedben a remény szikrája tündökölt,
S nekem nem kellett más, csak valaki,
Ha egy szavával azonmód meg nem ölt.
Köszönöm, hogy fény voltál,
Mikor nem volt már miért látnom.
Lelkemmel álomba
álmomban hozzád
álomból ébredve
itt a valóság
várok és álmodok
emlékek kerengnek
veled és nélküled
egyedül képzelgek
szavak és színek
és jönnek az álmok
sóhajok elszállnak
és újra vágyok
maradok magamnak
magamba zárva
lelkemmel álmommal
jajtalan árva
ódázva szólítom, mint interjúalanyt
(káoszsörte serceg mikrofont karistol)
kar karba öltve, kifaggatnám üvöltve
míg mániám feléint: how are you, a lányt
cikázó tekintetükkel kamerák nézik
bár tapintattal kerülgetik, ok is így
lehetnek vele mint én, még szerencse
hogy szél zajong, így a nézok is átérzik
talán.
Dragon!
Hogy segítsek, ha azt sem tudom, hol talállak?
Hogy segíthetnék egy röpködo sárkánynak?
Miért nem mondod el, mi van veled?
Én kérdezlek egyre, s nincs rá felelet...
Hogy kellene azt mondanom, hogy nem szeretem?
Pedig minden pillanatban érte remegek.
Hogy kellene azt vallanom, hogy elfeledem?
Pedig fájó álmaimban hozzá lebegek.
Hogy kellene hazudnom: nem érte szól a dal?
Pedig lelkem minden dalba csendben belehal.
