Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44571

Mécs László

 

 

KIRÁNDULÁS

 

Szeretem a szegények romantikáját.

Eljössz csudalátni? Eljössz a romantikus erdőbe?

Itt van fölöttünk, benne járunk, mint a mesében.

Nem látod? Megállj!

Verd meg a virággal a szívedet, szemedet,

ez a virág a szeretet.

Ugye most látod! A középen van a Boldog Mosoly fája:

Jézus lejött az égből, hogy ezt a fát lássa,

könnyével és vérével öntözte, hogy szebb legyen…

 

(A szegények szeretnek sokan lenni,

szeretnek együtt lenni, mint a vetések,

hogy millió vonásból összeálljon az Isten arca…

Most üresek a gyárak, a műhelyek, a konyhák.

Vasárnap délután van. Most zöldül a romantikájuk…)

 

Most járjuk végig a szegények romantikáját.

Külvárosi kocsma. Munkások mulatnak.

Hervadt feleségük halk hangon dúdolgat gramofonszó mellett.

A borkancsóból nőni kezd a Boldog Mosoly fája…

 

Mozi. A szegényeknek jó elbújni benne.

Nézd, hogy tudnak sírni a legbutább történeten,

még mindig van könnyük,

pedig mennyi elfoly bánatuk malmain…

Hogy tudnak kacagni Maxinak mókáin, Pufi puffanásán,

akár a gyerekek…

Nézd, a félhomályban könnyharmatban áll a Boldog Mosoly fája…

 

Léghajó-hinta, automata-verkli.

Bakák, cselédek, varrólányok, mesterlegények.

Micsoda mámor: ringni önfeledten,

nagy néptömegtől nézetni magunkat

legalább egyszer, vasárnap délután…

Nézd ezt az égő-vörös ruhájú lányt:

most indul épp tizedszer, állva hintázik,

mily kéjjel ring, akár a régi rokokó dámák,

míg gáláns gavallérok lesték szoknyájuk lebbenését…

Tudod min ringatózik ez a lány?

A Boldog Mosoly fáján…

 

Falun vagyunk. Éppen nyílnak az akácok.

Esteledik. Messze száll a harmonika, énekelnek hozzá:

Édesanyám rózsafája, én vagyok a legszebb ága.

Kihajlottam az utcára a legények bánatára…

Aki ezt hallgatja, lehajtja a fejét, s úgy borul reá a

Boldog Mosoly fája…

 

Kántortanítóék kilenc gyerek-sípján orgonál a Jókedv:

az egyik fiúcska fésűjén muzsikál, a többi meg táncol…

Kint a kicsi kertben bimbósodni kezd a Boldog Mosoly fája…

 

Holdfényes kápolna áll a faluvégen.

Julcsa néni és a többi szent nénikék ott ülnek a gyepen.

Gyertyánál olvasnak elrongyolt újságból egy szent német lányról,

aki megkapta a Jézus szent sebeit…

Titokban mind érzi, hogy kezd sebesedni keze, lába, melle…

És a kápolnánál ragyog, égig nő a Boldog Mosoly fája,

s a hold kacag rája…

 

 

Üzenet, 1927 [234-235.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44570

Mécs László

 

 

TAVASZI ZSOLTÁR

 

Valaki rálehelt a hegyek hó-süvegére,

s az óriások felujjongtak: végre!

 

Valaki rálépett a folyók jegére,

s mikor százezer folyón megroppant a jég,

a vizek felharsantak: végre!

 

Valaki elindította délről a darvakat,

fecskéket, gólyákat, kakukkokat,

hogy idejében érkezzenek az ünnepre.

 

Valaki pacsirtákat nyilazott a magasokba,

s azóta csivogva csörgedez, csurran a csupa-likas égből,

csivogva csörgedez, csurran a csuda kék muzsika.

 

Valaki fehérbe, pirosba, sárgába öltöztette a fákat.

Valaki felcicomázta a tüskebokrokat is,

hogy évenkint egyszer ők is szépek legyenek.

 

Valakinek gondja van, hogy zöldüljenek a vetések,

legyen csalán és gyöngyvirág, mézfű és bürök,

és mindenek öltözzenek ünneplőbe.

 

Valaki vadakat járat az erdőkben,

nyuszikat rejteget, őzeket riasztgat,

rókákat ravaszkodtat, mókusokat mókáztat,

farkasokat és futrinkát futtat, méheket rajoztat.

 

Valaki simogatja a fűzfák sárgán szűzlő haját,

mint én a két-napos libuk hátát,

s mint Kanadába induló paraszt cserepes tenyere

csecsemője harmatos kacsóját az állomáson.

 

Valaki tavaszt, változást patakoztat a világra:

sziklából, földből, állatokból

hangokat, színeket, szirmokat, változást csihol ki Valaki.

 

Csak belőled nem bír ünnepet csiholni, Ember!

 

A fecskéket felhozta hozzánk: és kitavaszodott;

ha téged felvinne északra: megsűrűsödne a hóhullás;

ha levinne délre: befagyna a tenger, Ember!

Ha fölnyilazna pacsirtaként az égre:

örök feketeség borulna a világra...

 

Nem mondom: bőröd bizsereg neked is,

cigánnyal huzatsz, örülsz a szeretődnek,

arcizmaid mosolygósdit játszanak,

– de agyvelőd tekervényeiben borzalmak tanyáznak:

fekete kőszakadékokban fekete haramiák.

 

Pedig a többi csak játékszer:

felhúzta Valaki a fákat, folyókat, férgeket,

naprendszereket, üstökösöket:

pontosan járnak és lejárnak egyszer...

,,És látá Isten, hogy jó...”

 

Csak rólad mondotta a rettentő igéket:

,,Megbáná, hogy embert teremtett a földön...”

 

Mert te volnál az Isten dicsősége:

– és te vagy az Isten golgotai gyalázata, Ember!

Te volnál az Isten gyönyörűsége:

– és te vagy az Isten hétfájdalma, Ember!

Te volnál az Isten atyai szelídsége:

– és te vagy az Isten hetedizigleni haragja,

hiába állította fel a villámhárítót a Golgotán, Ember!

Te volnál a teremtés koronája:

– és te vagy a teremtés csődje, Ember!

 

Te vagy az Isten állandó nyugtalansága,

te vagy az Isten boldogtalansága,

tavaszodj végre akarata szerint, Ember,

és légy az Isten boldog békessége. Amen.

 

 

Üzenet, 1927 [144-145.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44569

Mécs László

 

 

AZ ÉN CSALÁDFÁM

 

Az életemnek hangszerén

a mérhetetlen Múlt izen…

Ez egyszer nem leszek szerény:

a családfámmal eldicsekszem…

Bár korcs gyümölcs vagyok: a fa

vérét megérzed az ízen…

 

Az én családfám: a Kereszt.

S Ádámtól minden szenvedés,

mint misztikus szőlőgerezd

csüng rajta… Ebből sajtolódik

az élet mámoros bora

s minden teremtés, magvetés…

 

Az ősöm legrégibb: a Nép!

Gúlát rakott a fáraó:

ő volt a malter, tégla, gép…

Gyöngyöt raboltak a királyok:

ő evező, meg kedvező

szél volt, meg árboc, meg hajó!...

 

Ő volt a hullám és a part,

míg zúgott a történelem…

Ha harc volt: testvérébe mart:

– s íródeákok följegyezték,

hogy Caezár, vagy Napóleon

győzelmet nyert ellenfelen…

 

Korbácsolták a gazdagok:

– de ő csak szántott és rakott

arany- meg búza-asztagot…

Mezítelen volt szörnyű izma,

bár selymet szőtt. És éhezett,

míg főzött úri abrakot…

 

Kunyhóban hált. De várakat,

kéjházat, fürdőt épített

és templomot, meg gyárakat.

– S íródeákok följegyezték:

hogy bölcs Salamon épített

az Úrnak házat… Égi tett!!

 

Mind a szelídek, könnyezők,

kik tudtak tűrni hősien,

irgalmasok és éhezők,

kik éhezték az igazságot,

a jóságot s a kenyeret:

ezek mind, mind az őseim…

 

Nagy tenger… könnytől keserű,

de benne oldott gyöngy-anyag:

elosztva édesség, derű,

mit gyönggyé gyűjtött égi kagyló:

fiat fogant a Szűz Anya,

és megszületett Jézusunk…

 

A tenger így csinált csodát!

Őbenne Istent szült a Nép!

Szelídek, önként-ostobák

hulláma volt az Isten-ember –

mely fölcsapott és égig ért

s a föld felett megnyílt az ég…

 

Megölték őt a gazdagok.

De a keresztfa égbe nőtt,

s leverte a hamis Napot…

Azóta a családfán csüngő

Krisztus-szív lett a földi Nap,

s ránéznek minden szenvedők.

 

… Az én családfám: a Kereszt.

A Jóság és a Szenvedés

mint misztikus szőlőgerezd

csüng rajta… Ebből sajtolódik

az élet mámoros bora,

s minden teremtés, magvetés…

 

 

Aranygyapjú, 1927 [126-127.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44568

Mécs László

 

 

VALAKINEK, MINDENKINEK AKI SZERET

 

Olyan jó tudni, hogy szeretsz,

hogy vártok, vágytok és szerettek:

fehérvirágú kerteket

érezni vállaim megett,

midőn az éj sötétbe rettent…

Olyan jó tudni, hogy szerettek!

 

Maradnék mindég mindenütt,

de hajh, tovább kell vándorolni,

mint a tavaszi fergeteg

futtában érint kerteket:

csábít száz édes, csodás holmi…

Pár perc… tovább kell vándorolni…

 

Vagyok tavaszi fergeteg,

villámok magja sincsen bennem:

csak csöndes csókot pergetek,

esővel áldok kerteket

angyal-szárnyon lebegve fennen…

Villámok magja sincsen bennem…

 

Maradnék mindég mindenütt,

de testvér-tájak mágneseznek

maguk felé: rétek, mezők,

szívek várják az érkezőt…

…A szárnyaim tovább eveznek…

új testvér-tájak mágneseznek…

 

A kerteken rozsdás lakat…

Én szállok, szállok kerttől kertig

sodorva szirmot, illatot,

a titkos posta én vagyok,

míg a sövényt is elfelejtik,…

Én szállok, szállok kerttől kertig…

 

Várnak goromba, nagy hegyek:

csak ott pihenhet angyal-szárnyam…

Kinyujtom szivárvány-kezem:

emlékeztek, emlékezem

és köd előttem, köd utánam…

csak ott pihenhet angyal-szárnyam…

 

 

Összes versei, 1920-1940.

2. kiad., 1927 [227-228.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44567

Mécs László

 

 

DAL

 

Feljött a hold. A harmat is lehullt.

Sóhajtanak, suttognak a vén fák,

fészkek felett imádkoznak a lombok.

 

a tulipánok bezárták szirmukat.

Egész nap pirosra kacagták magukat, itták a fényt.

Most ringanak, mint kis angyalszívek.

 

Szegény szívem csöndesedj, ne irígykedj!

Szeretnél ilyen könnyű, tiszta, fényittas lenni?

Szeretnél testvérüknek állni az esti kertben?

 

Szeretnéd, ha kalapjára tűzne az Álom,

s úgy vinne, vinne a varázserdőn keresztül,

holdas pázsiton alvó kedvesének?

 

 

Összes versei, 1920-1940.

2. kiad., 1927 [226-227.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44566

Mécs László

 

 

MÁR GYÜLEKEZNEK…

 

Kertemben rég volt ennyi szín meg illat,

a dáliák, verbénák egyre nyílnak,

napfény csókol sok szűz virágfejecskét

– s a háztetőmön gyűlnek már a fecskék…

 

A nékem járó részt kicsicseregték,

hoztak virágot, vidámságot, lepkét,

– most másnak mennek lepkét, álmot adni,

más életeknek tavaszt nyitogatni.

 

Ó velük menni! vándoros szerelmem!

A vágyak pénze megcsappant zsebemben,

lassú sodrú lett hegyipatak-vérem:

messzire menni nem lehet kis éren…

 

Már gyülekeznek és örökre mennek…

Van egy-két háza még az életemnek,

hol megjelennek: lakodalmas házon

megülnek pár órára vihorászón,

 

vagy víg baráti borozások házán:

Tavasz-tündér fölrémlik, hahotáz rám

s a cimborák közt senki sem gyanítja,

hogy kalapomat kivirágosítja…

 

Még furulyálok, mint legény koromban,

harminc év nyúzott nyája jár nyomomban…

Az aranygyapjat lenyúzta az Élet:

s a bőrökön ki tudja, kik henyélnek…

 

Egy aranygyapjún jó volna aludni:

az őszt, fájdalmat, mindent kialudni,

míg megsúgnák a szűz virágfejecskék:

tavasz van, ébredj, megjöttek a fecskék…

 

 

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1927 [223-224.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44565

Mécs László

 

 

ALÁZAT

 

Néha kínai fallal körítem a kertemet.

Kizárom az embert, hogy szeretni tudjam az embert,

mert tetőtől talpig gonosz és mégis szeretni kell!

Álmaim bozótjába bújok, mint Ádám a paradicsomban.

Egy hang tükörként kérdez a magasból:

ki vagy te??

Én a szenvedések szűrőin szűrtem a véremet.

Aranymosónak álltam életem folyójába.

Meríteni próbáltam a jóságból és a szeretetből.

Egy kanál csak kanálnyit meríthet a tengerből,

egy jánosbogár csak bogárnyit csenhet a napfényből,

én ember vagyok s csak embernyit meríthetek Istenből!

Ez vagyok én.

A szenvedések szűrőin szűrtem a véremet:

mégis paráznaság iszapját sodorja, mint az árvíz.

Aranymosónak álltam életem folyójába:

mégis hiu vagyok, mint a többiek,

szeretem, ha szemet húnynak hibáimra,

örülök a tömjénezésnek.

Ez vagyok én.

Tetőtől talpig ember vagyok s magamat is szeretnem kell!

Könnyeim varázslatos vegyi vize végigcsorog a lelkemen

s most látható lett egy titkos írás.

Valaki valamikor titok-tintával írt a lelkemre,

most látható lett az üzenet:

,,Eddig nem találtál semmit, mert magadat kerested!

Hazudtál:

első volt az Én, második a Felebarát, harmadik az Isten!

Ezért nem találtál semmit.

A szentek és más hősök más sorrendet hajszoltak:

első az Isten országa, második a Felebarát, harmadik az Én.

Ez az út, az igazság és az élet.”

Ennyi aranyat mostam ki máma a folyóból.

Ezt az aranydrótot kifeszítem magamtól a végtelenig.

Az egyik végén van Isten,

a másik végén egy kis villanylámpa: én.

Ha ő akarja, világitok betegek ágya felett;

ha ő akarja, nászi népnek világitok;

ha ő akarja, világitok minden magyaroknak;

ha ő akarja, ívlámpa leszek a beborult Európa felett…

Ha ő akarja, egy fekete kéz kinyúl az éjszakából

s a lámpát összeroppantja örökre…

 

 

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1927 [212-213.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44564

Mécs László

 

 

HOVÁ MÉGY?

 

A kertekben szappanbuborékokat fújnak a gyerekek

Valaki a végtelenben buborékokat ereget:

Merkur, Vénusz, Föld, Mars, Napok s más csillagok

csillognak és elpattannak egyszer…

Hová mégy?

 

A földgömbön néha álmok színesülnek:

a hantok alatt vidám halottak ülnek

s a fák, bokrok hajszálcsövein át

fújják a bimbó-buborékokat…

Hová mégy?

 

Tüzek, vizek harcolnak, ölik egymást az elemek,

felhők gomolyognak, záporokat ellenek,

folyók rohannak, fájdalmak tengerlenek,

Te komoran, megszállottként menetelsz.

Hová mégy?

 

Tavaszok futnak el örökre legényesen, virágosan,

nyarak nyargalnak, őszök bársony lába oson,

telek cammognak, mint százesztendős jövendőmondók.

Te komoran, megszállottként menetelsz.

Hová mégy?

 

A Földbuborékon utak tűnnek fel: dicsőség, szerelem,

vallások, világnézetek, teremtés, történelem,

és temetőkbe torkollnak az utak,

míg egyszer örökre elpattan a buborék…

Hová mégy?

 

 

Aranygyapjú,

1927 [109.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44563

Mécs László

 

 

MEGLÁTTAM A FÉRFIT

 

Ezüstös őszi hajnalon

pókhálót szőtt az unalom,

kopott volt szívem és dalom

– s kimentem, hogy az ugaron

s az utakon szívem színezzem...

 

Lombzápor, hulló életek:

szivárványos színförgeteg

színesre fesse, míg a dér

ezüstöt szórjon rá – s a szél

gyászindulókat orgonáljon.

 

Borzongtam, jártam álmatag,

bámultam barna árnyakat:

ködlő egen bús varjakat,

őszből futó víg darvakat

s a daltalan, bimbótlan földet.

 

...Egyszerre a titok-lakat

keleti égről leszakadt,

szívemből édes dal fakadt,

csodák járták az utakat:

mert jött a Magvető, a Férfi...

 

A földből nőtt és égig ért,

nézése száz tavaszt ígért,

markába népek sorsa fért,

folyton szívébe nyúlt: s a vért

nagy lendülettel szórta széjjel...

 

Így lépett árkon, bokron át,

folyók felett, hegyormon át,

se síró fák, sem orgonák,

sem új királyi koronák

nem állták útját: ment nyugatra...

 

Leányok, vén és ifjú nők

ezerszám jöttek, kérve őt,

elébe dobták szívüket,

– ő lépett, mint ki vak, süket,

s piros virág-szívekre gázolt...

 

Éreztem, hogyha lehajol,

s csak egy virágot megszagol:

egy röpke pillanat alatt

szíve helyén szivacs marad,

és ember lesz: kis földi féreg...

 

De ő csak ment és égig ért,

nézése száz tavaszt ígért,

markába népek sorsa fért,

folyton szívébe nyúlt: s a vért,

a vért lendítve szórta széjjel...

 

 

Üzenet, 1925 [18-19.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44562

Mécs László

 

 

SZOMORÚFŰZRE SZÁLLOTT A HOLD…

 

A vándorlásnak vagyok bolondja:

idegen város kövén bolyongva

éjféli órán magamba járok.

Úgy fáj a csönd,

ma testvér-csókos csodára várok.

 

Mi ember-tenger ölén viharzik:

a kis házakban elpihent, alszik.

Csupán a vándor kagyló-szívével

zúgatja még

a végtelenbe holdfényes éjjel…

 

Kagyló-szívemmel zenélve járok

apró házak közt s egyszer megállok:

egy szomorúfűz mélán barnállik

s mint megfagyott

vízű szökőkút zuhanyja áll itt.

 

Fölötte fénylő őszi éj kékell,

a lombja terhes titkos zenékkel,

Meseországból földünkre űzve

száll, száll a Hold:

s percre pihenni rászáll a fűzre.

 

A lombra lebben s megint tovább száll.

– Szivünk fáján is ezer virágszál

vár, vár, hogy egy szép aranyló Álom,

arany madár

Meseországból a fára szálljon…

 

Testvéri fűzfa! az Álom percnyi:

jön, megy s te vágyad küldöd keresni…

a szép Tavasz:

s üzengetsz érte titkos zenével…

 

Szomorúfűzfa! pajtásnak állok

tehozzád, míg az arany Hold szállong,

búsuljunk ketten, sóhajtsunk ketten:

a Tavasz elment,

halk lombzenét sír utána lelkem.

 

 

Összes versei, 1920-1940, 1925 [158.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44561

Mécs László

 

 

BÚCSÚSOK A VÁROSBAN

 

A város áll formákba merevedve,

utcáival és palotáival.

Az utcákon ezer kis cél rivall,

futos, még sincs nagy hite, élet-kedve:

itt minden hősi mozdulás kihal.

 

Bent szalonok, zsongító emberfészkek

a házak hideg, kőfala mögött.

Akaratrontó vágyak, ördögök

kultúrát, kéjt itt halmoztak, tetéztek

s a balkonokról cinizmus röhög…

 

Az Ember itt csöpp mámornak őrültje,

idegzete egy bomlott cimbalom:

a kín, a kéj, a téboly, unalom

trágár nótát ver rajta. És körülte

kis rémek haláltánca a falon…

 

A város áll formákba merevedve.

– S egyszerre minden kőfal megremeg:

jön egy éneklő tarka tömkeleg,

dalos viharként, utcát, tért belepve,

Isten-szomjas, búcsús, friss emberek…

 

Csak mennek, merre sejtik a keresztet,

a megváltás vére szimbólumát.

Ők csecsebecsét, papir-pántlikát

raktak reá: de lelkek szele reszket

körülte: ének, égvivó imák.

 

A májusi mezőkön tettek-vettek,

pacsirtadal hullt piros-melegen

fejükre, míg a partos földeken

jövőt vetettek: hogyha tél közelget,

kis kamrájukban életmag legyen.

 

Sorsuk szűkmarkú, pár lépés a földjük.

Nem kell több, csak pár percnyi jégeső:

s állat, gyerek beteg lesz, éhező.

– Mégis, mihelyt harang kondult fölöttük:

otthagytak mindent, várjon kert, mező…

 

Évezrek óta már e hittel járnak:

e hitből nőtt ki minden égi tett,

dómot, gazdagnak gúlát épített.

Évezrek óta Istennek, császárnak

adóznak vért, pénzt, hódolást, hitet.

 

E hit: zsolozsmát zsongó, zengő tenger:

a mélyén örök gyöngyvetés terem…

Péter hajóját is e tengeren

küldte szent útjára az Istenember:

mert útja hosszú, hosszú, végtelen.

 

 

Összes versei, 1920-1940, 1925 [133-134.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44560

Mécs László

 

 

NYUGDIJASOK A TEMPLOMBAN

 

Azon az utcán, melyen idejöttek,

most színesülnek izmos indulások,

célok után futosnak az erősek…

– Az ő talpuk fájón jár, már merő seb,

a messzeségek szép gyümölcseit

ízlelték s fanyar foguk belevásott.

 

Az élet-utcán ifjak gőgje tombol

s ott vánszorog a vénség egy-időbe…

Ezer remény ezer sikátorába

torkolhat most a törtetőknek lába.

– Nyugdíjasoknak útja egyenes:

csupán a dómig visz s a temetőbe.

 

Itt ülnek most az ájtatos tömegben.

A szürke Város úgy felszívta őket,

mint tómeder a célos táncú csermelyt,

mely aranyport s külön zenéket termelt.

Most őket is felszívta a Tömeg:

a régi, gőgös népi vezetőket.

 

Itt ülnek csöndben, gyöngén és kifosztva

s valahová a testen-túlra néznek,

átfúrva templomboltot, márvány-párkányt.

A végtelenbe végső remény-sárkányt

eresztnek titkos ima-madzagon

s azt fogja minden ujja még a kéznek.

 

– Én láttam őket régen: a misére

baktattak ünneplő, komoly parasztok,

ők a kocsmába kaláberre mentek,

kacagtak törvényt, templomjárót, szentet.

Vasárnapon Vidámság erdején

vadásztak és nem látták a harasztot.

 

Én láttam őket: egy tisztáson éjjel

majális zajlott boldog-öntudatlan.

Ők kurjogattak a cigányzenére,

tervet színeztek néhány ezer évre,

de tudták fönt a fagyos csillagok:

hamar kifő e vigasságos katlan.

 

Most ülnek mélán az alázat padján

s valahová a testen-túlra néznek.

Remény-sárkányt röpítve még az égbe

fogóznak s várnak láztalan, nem égve.

Várják az Isten édes mosolyát

és csurranását csöndnek, égi méznek…

 

 

Összes versei, 1920-1940, 1925 [129-130.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44559

Mécs László

 

 

A SZEGÉNY EMBER KERTECSKÉJE

 

Egy város-végen vándoroltam egyszer.

Szivem legendák ritmusát kereste,

mikhez keretként állt a nyári este,

a szálló hold mesékkel biztatott.

 

Békák zenéltek messze mocsarakban

s a városvégi pecegödrök táján

egy koldusviskó állt magában árván.

– Az égi pók aranylón szőtt mesét.

 

Aprócska kert volt a kis kunyhó mellett:

három-négy lépés hosszú volt csupán csak.

Körötte vad csalánok és bogáncsok,

de benne rózsa, rozmaring virult.

 

Egy rongyos koldus jött felém a házból:

két rossz mankóján szív-harangként ringott,

kezében tartott egy szál rozmaringot

s míg nékem adta, csöndesen beszélt:

 

„Fogadja el, szerencsét hoz az úrnak,

két mankómon csavargok szerte nappal,

kapok száraz kenyért, krajcárt kalappal,

– hadd adjak egyszer én is valamit…”

 

A rozmaringot gomblyukamba tűztem,

ne vesszek össze az öreg bolonddal.

Ő szívesen marasztalt s tisztes gonddal

az udvarán egy padra ültetett.

 

Az égen a meséknek holdja bolygott,

szívemben szólt egy csöpp álom-tilinkó

s én megkérdeztem őt, hogy e pirinkó

szép kertbe mért nem vet krumplit, babot?

 

Zenélt szívemben a titkos tilinkó,

a kéklő égen álmok holdja bolygott.

A vén koldus beszélt és úgy mosolygott,

miként a szentek, vagy egy bölcs halott.

 

„Percek peregnek, szárnyas felleg szállong,

folyók futosnak, míg csavargok szerte:

– de estére úgy lépek e kis kertbe,

mintha szívembe lépnék csöndesen…

 

Van egy kis kert mindenkinek szívében,

hol csak virág van, rózsa, majoránna,

mintegy szirommá testesült hozsánna

és csupa jóság, édes szeretet…

 

Jézusnak volt a legnagyobb kertje

s utána tán Asszízi Szent Ferencnek,

de mindenkinek: gyilkosnak, fegyencnek

szívében áll egy elzárt kicsi kert…

 

Egy kert, hová nem vet viharmagocskát,

és sárkányfogat, szúrós irigységet,

hol bűnök napja perzselőn nem éget

s úgy nő a jóság, rózsa, rozmaring…

 

Mindenki titkon őrzi ezt a kertet

és tartogatja vendégnek, rokonnak.

– De a cseléd vagy koldus nem kap onnat,

csak a sövényből tövist vagy botot…

 

Jó volna, hogyha minden kert kinyílna

mindenkinek: testvérnek, idegennek

s a vándorok, míg élet-úton mennek,

kapnának rózsát, ezerjófüvet…”

 

– Igy szólt. Majd csönd lett és a kertbe néztünk,

amely szagos volt, bármilyen pirinkó

s a szívemben egy víg álom-tilinkó

csak szólt, csak szólt egy nyári éjen át…

 

 

Összes versei, 1920-1940, 1925 [128-129.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44558

Mécs László

 

 

A SZENT VIHAR

 

Nem tudni honnan jő és hova száguld,

törvényeit még senki meg nem mérte.

De harmatával és villámival

csak jár a földön egy titkos vihar,

lecsap hol itt, hol ott sok ezer éve:

nyomát megérzi erdő, völgy, országút.

 

Villámküllős, parázsló vad batáron

Illés prófétát elragadta egyszer...

Izaiásnak égi üzenet

gyanánt ajkára tett égő szenet:

s minden igéje ostor lett, meg kegyszer,

míg átment bűnös, letarolt határon.

 

Jónás hajóját pozdorjává verte,

s a cethalat mentésül érte küldte.

A bűnös Dávid mint száradt ihar

állt lélek-erdőn: jött a szent vihar,

zúgatta, rázta, s tavasz lett körülte:

melódiák, zsoltárok hulltak szerte.

 

Tűzzel keresztelt tizenegy apostolt,

s világgá szórta mint szent magvetőket:

tüzes szívekből mag hullt messzire,

megváltozott az ósdi föld színe:

nem álmodott fehér virágok nőttek,

s köztük mártírok vérszirma piroslott...

 

Villámot szórt a damaszkuszi útra,

hol földdel és hívsággal telítetten,

szétszórni készen krisztusi akolt,

Saul mint véres farkas lovagolt:

Saulból Pál lett, egy szemrezzenetben,

s megnyílt szívében a kegyelmek kútja.

 

A középkorban bús drapériákat

felhőzött földi kéjek kék egére:

a túlvilágról Krisztus két szeme

világított, s az ember mindene

csak ezt tükrözte, – Szent Ferenc testére

e szent vihar égette a stigmákat...

 

Én hallom néha, hogyha zúgva vágtat,

a szárnya már néhányszor meglegyintett...

De térdig járok a humuszban még,

álmodtató, pacsirtás még az ég,

ígéretes tavaszban magot hintek,

s nyalábbal gyűjtök édes ibolyákat...

 

A lábom térdig televényben gázol,

ezer virággal megköt ifjúságom...

De egyre többször rángat a vihar,

könnyűvé éget szent villámival:

egyszer virágbilincseim lerázom,

s elszárnyalok az álmok tavaszából...

 

 

Üzenet, 1925 [13-14.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44557

Mécs László

 

 

VIRÁGOS FÁK KÖZT FIATAL LÁNY MEGY

 

A kék égen pacsirta ujjong,

piros rügyekkel int az új lomb.

 

A fák: ma lenge, színes álmok,

alattuk szívrepesve állok.

 

Állok álmok piros pünkösdjén,

a fák alatt virágos ösvény.

 

Egy ifju lányka lépdel erre,

a lába: tánc, virág a melle.

 

A szeme: kincseskert nyilása,

boldog lesz, ki szivéig ássa.

 

Az ajka dal, csók (sohse fösvény,)

paradicsomba visz ez ösvény…?

 

A lába leng és ring a melle,

így jár ezer csírává telve.

 

A kacagás hull, hull a lomb…

Hugom, hová mégy erre, mondd?

 

Látod, hogy hull az álmok szirma?

Hulló sziromra sorsod írva…

 

 

Vadócba rózsát oltok, 1923 [19.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44556

Mécs László

 

 

TAVASZI KÖRTÁNC ÖREG GYEREKEK SZÁMÁRA

 

Zöld ág, zöld ág,

zöld levelecske,

tavasz-kertbe arany ajtót

nyitogat a fecske.

Furcsa kulcsa:

nyitogató nyelve,

csicsergő kis csodacsőre

varázsdallal telve.

Ringó bimbó

bólogat ottan,

hivogató rózsaselymü

rügyek ajka pattan.

Most csöpp gyermek

legyen minden ember,

fürge lábbal, csacska szájjal,

csodaváró szemmel.

Most a bánatot,

barna botunkat

hagyjuk itt a kapun kívül

s mindegyik rongyunkat;

mert bele menni

nem szabad mankósan!

Nyitva van az arany kapu,

bujjatok be gyorsan.

 

Rajta gyerekek,

ropjuk a táncot,

arany gyermekláncfü-szárból

csináljunk egy láncot.

Hinta, palinta

ring a rózsaszálon:

hintázgassuk a szivünket

arany napsugáron.

Gyertek gyerekek,

lányok elé álljunk,

szivünkből nőtt rózsafából

nyilacskát csináljunk!

Aztán fussunk

jó messze tőlük

s a szerelem arany hurján

lányok felé lőjük.

Dongó méhtől

csenjük a mézet

s annak adjuk, kinek szive

nyilacskánktól vérzett…

Zöld ág, zöld ág,

zöld levelecske…

Tavasz-kertbe arany ajtót

nyitogat a fecske…

 

 

Összes versei, 1920-1940.

2. kiad., 1923 [55-56.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44555

Mécs László

 

 

A HABOZÁSOK HÍDJÁN…

 

Nem tudtam, merre menjek én, tamáskodó tanítvány,

s csak álltam, álltam hallgatag a habozások hídján.

 

Az egyik partról átzenélt az élet zűrzavarja,

gyönyört, virágot, vágyakat, színt, illatot kavarva.

 

A zűr zenéje mámoros hálóját szőtte, fonta,

s a szívem vergődése már csendesbedett naponta.

 

A másik parton misztikus, nagypéntekes homály volt,

kálváriás halmok felett egy vérző Hold világolt...

 

Uram, a szíved vére hullt a misztikus sötétben,

tüzes folyóvá nőtt a bús kálváriák tövében.

 

A híd felé hömpölyögve jött a vér (szent égi posta),

átzúgott rajta, s potrohos pilléreit kimosta.

 

A híd ledőlt, magam pedig Szíved felé futottam.

Ami vágyam volt, ottmaradt a romokban halottan.

 

Most itt vagyok, Tied vagyok... virágos ifjúságom

fáját elhoztam... harmatozd meg vérrel minden ágon.

 

Még minden szirma szűzen áll, bimbóba bújva reszket:

Uram, kivágom, s ácsolok súlyos, kemény keresztet.

 

Két kék galamb: a két szemem feléd repül imának:

mutasd nekik a sok között az én kálváriámat;

 

a végtelenben add nekik harmatját égi méznek,

– de villámmal verd őket át, ha egyszer visszanéznek...

 

 

Üzenet, 1923 [12.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44554

Mécs László

 

 

A MUNKÁS ÜNNEPEL

 

Május is van: mintha minden ünnepelne,

mintha mindent átragyogna most az élet szent szerelme.

Ifjú tűzzel jár az új Nap, mint a földnek vőlegénye,

udvarolgat földanyánknak s itt is, ott is titkosan

rózsás gyöngyöt, bimbót aggat almafára, rossz kökényre.

 

Nézzetek ma földanyánkra: tisztes munkásasszony-arca

sok szülésre emlékeztet, sok Halállal vívott harcra.

Milliónyi méhe mindig, mindig szült: csírákat termett

fák rügyében, a barázdák mélyein – míg a Halál

öntestében ásott mindig minden magzatának vermet...

 

Nézzetek ma földanyánkra: minden kínját elfeledte,

s friss, igéző kamasz-álmok szivárványlanak felette.

Gólyahírrel, gyöngyvirággal ékesíti új ruháját,

száz és száz pacsirta-postást küld a Vőlegény felé:

énekeljék nagy szerelmét, míg a kék eget bejárják.

 

Minden munkás ünnepeljen, hogyha ránkmosolyg egy ünnep!

Kik harcoltok a kenyérért: jöjjetek ma mindenünnet!

Álljatok meg minden gyárak, minden bányák, minden malmok,

küldjetek fel minden embert, hadd fürössze a tavasz,

s emberekkel teljenek meg mind a völgyek és a halmok!

 

Izma minden mozdulása, szíve minden dobbanása

döngeti az Éhség várát: sírni gyermekét ne lássa.

A Kenyérért morzsolódik minden csöpp energiája,

gyárak öblén, bányák mélyén, hivatalok rabigás

padjain, és sem Istenre nem gondolhat, sem fiára.

 

Kell az ünnep! hogy megálljon az a szörnyű hajsza, lárma,

melyben szebbik emberséged fölfalja a gyár s a tárna!

Ünnep virradt, munkás testvér! Most hajítsd el barna gondod,

pántlikázd föl vidám lelked: van fölösleges erőd,

termelj máma mókát, bimbót, mint tavasszal tréfás dombok!

 

Mit a gazdag mindig láthat: arra vesd szemed világát,

mit sötétre rémítettek műhelyek s az éjes bányák!

Nézz körül a szép világon szent örömre gyújtott szemmel,

milyen más a föld, ha végig harmatozza az öröm:

mennyi lélek szirma pattan, mennyi testvér, mennyi ember!

 

Most füleddel, mit süketté vert a munka zűrzavarja,

szívj zenét, hogy színesüljön lelked őszi bús avarja,

s nyílni fognak benned édes, testvér-hívó, tiszta rózsák!

Senki nem gyilkolt még embert, hallgatván a furulyát!

Hallgass verklit, gramofont, és balzsamot szór rád a Jóság!

 

S hallgasd: mennyi szív zenél a földön és örül körülted,

munkás szívek milliói, kik kórusba tömörültek,

hogy kizengjék szebb jövőjük szívük roppant orgonáján,

mely az Istent ostromolja: legyen végre egy akol,

s legyen minden ember testvér földünk minden véres táján!

 

 

Üzenet, 1923 [217-218.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44553

Mécs László

 

 

BÖLCSŐDAL A SZIVEMNEK

 

Minden alszik éjszakára…

Mint kísértet, egyre jár a

        bánatutca vándora.

Léha szél sok árnyat ingat,

bús kuvik szól: vágyaimnak

        temetési kántora.

Majd süket, halotti csend lesz…

Szívemet riasztva repdes

        búm: a barna bőregér.

És a néma éjszakába

sirni kezd magányos, árva

        kis szívem, mely egyre fél.

Csöndesülj le csöpp virágom,

a világon kacsalábon

        már az álom-vár forog.

Fent a Hold, a ferde sarló:

biztató remény e gyarló

        földtekén, arany horog.

Ringató fantáziámat

ráakasztom… és ha hármat

        számolok, csücsülj belé…

… Leng a hinta… ring a hinta…

száll a hinta… hull a hinta…

Álom-szirmokat lehint a

        hold a kisgyerek felé…

Csak csicsijja, csak bubujja,

álmodások selymes ujja

        símogasson édesem,

én meg addig itt a Holdra

nézve: tart-e jól a horga,

        csendes álmodat lesem…

 

 

Összes versei, 1920-1940, 1923 [31-32.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44552

Mécs László

 

 

ESŐBEN A MEZŐN

 

A táj felett szelíd ütemben

szitálnak bús esőszemek;

a bánat úgy vonul szivemben,

mint hosszu, hosszu gyászmenet.

 

Felhő feküdt a hosszu hegyre,

ma minden könnyes, bánatos;

cipőmrül sír a sár ma egyre,

amint a láb lomhán tapos.

 

Pedig csak tegnap jártam erre,

a rét mosolya reszketett;

mint tűzmadár, úgy szállt a hegyre

a nap s tüzet csepegtetett.

 

A tűz, a tűz belém szivárgott,

szívem szilaj tüzet fogott,

a lelkem ég felé virágot,

mosolyt és csókokat dobott.

 

Ma nincsen több okom sírásra,

ma is szelíd, boldog vagyok.

– Ma mégis mintha hantot ásna:

a lelkem olyan elhagyott.

 

Úgy sejtem, lelkem arca kettős:

az egyik napsugárt nevet,

mosollyal, fénnyel vértezett hős,

vágtatni villámon szeret.

 

Ködös köpenyben jár a másik,

amerre sárgul a berek,

a fákon zordul zongorázik

a szél s a holt levél pereg.

 

E kettős arc felett lezajlik

egész magános életem;

ha napba néz, ha ködbe hajlik:

a táj csak képkeret nekem.

 

 

Összes versei, 1920-1940.

2. kiad., 1923 [27-28.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44551

Mécs László

 

 

SZENVEDNI KELL!

 

Áldott legyen a könny s a bánat.

Zord keresztedre bimbót csókolj

s úgy járd útját Kálváriádnak.

 

Az ég: a vágyak csillagboltja.

A boldogságra szomjas ember

vágyát erény, bűn el nem oltja.

 

Áldott legyen a könny s a bánat,

mert közel hoz a csillagokhoz

csúcsán a szent Kálváriának.

 

Angyallá lesz ott minden árva

és szárnya nő, s az ég kitárul

a vad latornak egy szavára.

 

 

Aranygyapjú, 1923 [49.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44550

Mécs László

 

 

BALLADA AZ ÉLETRŐL TÜCSÖK-ZENE MELLETT

 

Tikkadt május-alkonyatkor vastag bottal vándoroltam;

fűre, fára a csönd csókolt harmat-ajkú hallgatást.

Ám a tücskök fittyet hánytak csöndre, éjre, hangicsáltak

s csöndet csúfolón zenélték: cip cirip, cip cirip...

... Messze, messze görbe hátú, fáradt lábú vándorképpen

vánszorgott az égnek alján véres arccal már a Nap.

Tűzisten, mondd, hova lett a hegyre, habos fellegekre,

égtetőre szökve hágó táncos lábad ereje?

... Cip cirip, zenélt a tücsköm... bársonyos, aranyló lábbal

lépkedett a hajnalcsókos Isten fönt a fellegen,

villám volt a lába lépte és a villám átszökött és

a felhőt megsarkantyúzta s az repült, mint vad vihar.

S lába tánca átszökött a jegenyékbe, gabonákba

s hogyha zúg a szél dudáján ördögtáncok ritmusa:

nagy kacéran a dudással játszanak csak s hajladoznak.

– Tűzisten, hol van szemednek életbűvölő tüze?

... Cip cirip... a ragyogását reggel óta pazarolta,

teletömte titkos tűzzel földünk minden zegzugát,

mint a gondos háziasszony cukrot főz be a befőttbe...

Nézz a pipacsok szemébe: ott leled a Nap tüzét

s nézz az édes orgonákra: lányos ajkuk hosszan itta

a Nap tűzborát: s lilácska álom lett virágfejük...

Bazsarózsa barna bíbort, nefelejcsek enyhe kéket

készítettek a tüzéből, mint boszorkás mesterek...

Gyüjtik már tüzét a birsek, a diófák és a szöllő

és ha jő a drága ősz és hogyha jő a Mikulás:

bugyborékol gyöngyözőn, mint gyermekajk pergő kacaja...

s gyermekszemben új formában fölragyog, mint szent öröm…

Most kapával vézna vállán, mint a méla vénség szobra

ballag búsan botorkálva egy kifáradt vén paraszt.

Mondd meg nékem kis zenészem, tudós-képű kis cigányom,

hova lett az ifjusága, táncos lába hova lett?

Hova lett a szem varázsa, dombos melle dagadása,

fütty az ajkról s kalpagról a lánybolondító virág?

... Cip cirip... mind elvetette, barázdába boronálta,

ötven éve hogy kapál és barázdál és boronál...

Bevetette ifjuságát, táncos lába lendülését,

dombos melle dagadását, szemkacsintás kék tüzét

s ötven éve egyre nőtt a drága jó kenyér belőle,

nőtt a krumpli, nőtt a mák és nőtt az édes borsó, bab

s nőtt az ifjú, nőtt a lánya hetyke lábbal, dombos mellel

s lánya arcán még kalapja kis virágja is kinyilt...

Füttye újra hívogat lányt fia ajkán holdas este

s torkán az ő hangja kurjant pitypalattyos hajnalon...

... Arról tudsz-e, kis cigányom, hogy mily széles lendülettel,

mint a jóság magvetője lépek át a falvakon

s dudva-verte parlagokba piros búzát tiszta szívből

telt marokkal szórok, szórok... mondsza, lesz-e új vetés?

... Cip cirip... hull a piros mag holt ugarra, az útszélre...

Egynehány hull jó talajba s lesz belőle szeretet...

Cip cirip... oly mély az élet! Bár sekély a tücsökének,

tenger lesz, ha szívvel méred, el sem éred mélyeit:

mert ha lidérc-járta éjjel még a békák sem zenélnek

s a haláltól minden sáppad: én zengem csak: cip cirip,

cip cirip, cip cirip...

 

 

Összes versei, 1920-1940,

1923 [22-23.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44549

Mécs László

 

 

ERDŐSZÉLEN

 

Duzzadó zöld pázsit puhaságán fekszem.

Mögöttem mosolyosan ragyog az álomerdő.

Napfény remeg, harmatosan csillog az űr,

csak egy távozó fekete fellegen

gubbasztó titánokként alusznak

a kifáradt viharok.

Pacsirta-csapat csivog az azúrban,

(az én sok pici tavaszi vágyam.)

Egy bokron trilláz a madarak baritonja,

kicsi nyelve rubintos kulcsával

nyitogatja a csend titkos mesevárát…

(dalolj fekete rigó, dalolj bolondos szivem!)

Álmodik az anyaföld… s körülöttem

a zöld füvön kinyilnak színes virágálmai…

Hallga csak… Valahol egy forrás buzog, útat tör,

csurranva csap a konok kövekre

s friss feszüléssel vág a nagy világnak.

(Hol talállak meg, óh én elinduló életem…?)

Tavaszosan táncol a szeleburdi szél

s duruzsolva mókáz a szende virágokkal.

 

A völgyben vastörvényű síneken

pirosan hejehujjázva rohan az élet…

Nem messze az úton kapások lépte döng.

Szótlanul ballagnak; földszínű fejüket

telebarázdálta a kemény kenyérgond.

Mennek. Vállon vitt kapájuk kinyúlik

s rárajzolódik a ragyogó horizontra.

Ó, nekik nincs fülük: rigófütty számára,

nekik nincs szemük: virágokra vetni,

nekik nincs lelkük: álompázsiton megpihenni.

Csak izmoktól duzzadó karjaik feszülnek:

anyaföld csiráit napfényre kicsalni,

kenyeret kaparni…

 

Mondd meg rigó, minek dalolsz?

Nótáidat felissza a halál rémes csendje…

Mondd meg virág, minek virulsz?

Színeidet nem isszák be álmodozó szemek…

Mondd meg szellő, kinek mókázol?

A vihar kitátja szörnyű száját s örökre elnyel…

És mégis, és mégis halljátok a hegyi beszédet!

Felszököm s két karom ég felé kitárom:

szellő futoss, felhő suhanj, patak rohanj,

virág virulj, rigó trillázz, szívem nótázz,

minden csíra csírázzon, minden erő lendüljön,

hogy teljesüljön a törvény, hogy teljesüljön az élet!

 

 

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1923 [21-22.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44548

Mécs László

 

 

SZEMBEN A SZÉLLEL

 

Magam állok a réten szemben a széllel:

fütyörészve terelgeti, hajtja felém

Szél-pásztor a szirmok ezerszinű nyáját.

Izgulva, remegve igyekszik a nyáj,

bólint pirosan, sárgán, üde-kéken:

mesemondón muzsikálnak a színek a szélnek.

 

Fürgén kicsi pásztor! Fütyöréssz a kicsiknek!

Mondd: eljön az ősz, a csúnya Kaszás

s elnémul örökre szineik muzsikája…

– Tereld be a nyájt örök-éltü karámba:

csodákra kitárt szemeim kapuján

mind, mind meneküljenek ifju szivembe…

 

A mezőn gabonák zöld tengere zúg.

Hullámon a hullám, száguldoz a szél,

ringatja remények, sok-sok arany álmunk

harmatragyogásu hajóit a fényben,

pipacsok pirosan kacagó sellő-seregét

s az égre kiröppent pacsirta dalát.

 

Szellő, te vagy a viharok vezetője.

Csupa játszi szeszélyed felhőt fuj az égre:

harmat hull, eső hull – s fölzsendül a fű.

– Honnan jössz elő? – Az ember-erdőt

te zúgatod erre, te rengeted arra:

s a szivek puha fészkén pihésednek a vágyak…

 

(Jár-kél: ami él – ami áll: a halál az.)

Pihenéstelenül ver a végtelen űrben

a Mindenség soha sem nyugovó szive: Isten;

onnan jössz, erők hajtó szele: élet,

mindenség vére! Rajongva köszöntlek!

Zúgj s új tüzü vért viharozz a szivemre!

 

 

Összes versei, 1920-1940, 1923 [17-18.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44547

Mécs László

 

 

PORSZEM A NAPSUGÁRBAN

 

Testvér, szívem úgy vegyétek,

hogy az zengő részecskétek,

mint a drága földnek része

a virág s a fecske fészke.

Zengő álmotok legyek!

 

Jártam én is esti pírban,

ifjú bútól én is sírtam,

de most minden örömöcske

rám talál, s mint porszemecske

napsugárban: csillogok.

 

Elujjongom, mit csináltam:

téli fagytól csontra-váltan

állt a kertem. Én kimentem,

alvó ibolyát kiszedtem

s átültettem gyökerét.

 

Melengettem, csalogattam

alvó lelkét... míg kipattant

lila szeme nagy szerényen...

Nevetett és a szemében

rám mosolygott a tavasz...

 

Iskolánkban tanítottam.

Megfagyottan jött be ottan

a sok kicsi rongyos gyermek.

Arcocskájukon megdermedt

bimbós, bomló kacajuk...

 

Szeretet (a mosoly apja)

őket ritkán simogatja,

kicsi, drága proletárok,

a sors döntött: öröm-árok

néktek ritkán hoz hajót.

 

Mosolyommal simogattam,

áprilisként mókázgattam,

minden fagyot letörültem,

s úgy örültem, hogy körültem

hatvan gyermek kacagott...

 

Szentantalos öreg néne

fagyosan jött, hogy fa kéne,

(félre számmal, ésszel, érvvel!)

adtam neki félszekérrel,

mert az öröm rámlehelt!

 

Testvér, nem baj, hogy kis dolgok!

Csak légy tőlük gyermek, boldog!

Csak a szemed megtáguljon,

csak szívedre hulljon, hulljon

harmatként a szent öröm...

 

 

Üzenet, 1923 [215-216.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44546

Mécs László

 

 

VADÓCBA RÓZSÁT OLTOK, HOGY SZEBB LEGYEN A FÖLD!

 

Május. Rózsálló reggel. Remény, ígéret, harmat.

A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat.

Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára

kapok s vaktában érek egy messzi kis tanyára.

 

A kakas még az ólban pitymallatot rikongat,

az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak,

dalától messze rebben bimbóról bánat, szender.

A ház előtti kertben a kis padkán egy ember.

 

Apokaliptikus, vad formája és nézése:

a félszemére vak és helyén gödör van vésve,

haja nyíratlan, félősz, bozontos, mint szakálla,

bakancsa és kabátja dróttal van összezárva.

 

A reggelt ráköszöntöm, mert testvér-mód kiváncsi

vagyok sorsára s kérdem: Mi jót csinálgat, bácsi?

Zord, bömbölő beszéde minden zugot betölt:

,,Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”

 

Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán,

ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán,

vad összevisszaságban, befonva minden ösvény,

s bimbó bomol belőlük özönnel, egy se fösvény.

 

Közöttük ül, szemezget e félszent, félig őrült

s beszélni kezd, lemetszve egy vadhajtást a tőrül:

,,... Az Élet mosolyogva száguldott hajnal-hintón,

harmatja, csókja égett minden új ember-bimbón:

 

s diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták

ágyékok szép vetését... a földet letarolták...

fiam, szemem kilőtték... s mit elrontottak ők:

vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

 

Most konferenciáznak a nagy szélhámosok,

hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog...

S míg lakomákon dőzsöl, ki milliókat ölt:

vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”

 

Testvéri szánalomból a szívem rádorombol:

Bátyám, én lelket oltok az evangéliumból,

midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ:

vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

 

 

Üzenet, 1923 [213-214.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44545

Mécs László

 

 

BARÁTI SZAVAK ÁPRILISHOZ

 

Gyerekszemű szép Április! Vásott kölyök, duhaj garázdák

víg, cinkos cimborája vagy a cívisek szemében,

mert forgatsz rothadt rögöket, mozgatsz avas szivet, barázdát

s szavadra új tavasz csiráz a kérgesült világ ölében.

Mégis borzongva néz reád a vénhedt bőrű gróf s a kalmár,

(mert gyűlölt minden Messiás s jövőt vető szent forradalmár,)

mert néha nagy kamaszosan napfény-karikán karikázol

az űrben, vígan játszol, ujjad az égre kék zománcot mázol,

a cinkefüttyel kicsalod a véneket a téli házból:

akkor szelet fújsz mérgesen s az Isten tudja hol veszed,

csak szórod rájuk a havat, örvénylőn, mint ki megveszett

– s náthásan prüszköl úr, szegény, a varju hintás jegenyén

s az országúton rossz subában sarat verő szegénylegény.

A biedermájer májuson merengnek ifjak és a vének,

mely még a konzervativek szőrrel benőtt, rokkant szivének

is tud olcsó romantikát csurgatni csöndes holdas éjen…

 

De én szeretlek Április! Testvérem, mélyebb, másik énem!

Az egyik énem ez: már régen, tán a mintázó anyaméhben

találkoztam a Szeretettel… Emberszántó, szelid szemében

minden korok minden komor tragédiája tükröződött,

minden élet minden keresztje, vérző utódok és elődök…

S megláttam akkor a kinyílt, népek tükrének támadt Szemben:

hogy minden szegnek és keresztnek kovácsa, ácsa: mindig Ember!

Rothadt emberszivem hozzáért és ő magához mágnesezte:

azóta rajtam súlyosul minden ember minden keresztje.

Azóta mennék prófétának, átmennék földünk minden táján,

át falvakon, erdőn, mezőn, át városon, sötétlő bányán,

nem szólnék semmit, csak kezemben lámpásként vinném szívemet,

a Szeretethez mágnesült lámpásomat lengetném egyre,

mint lengeti az új Tavasz az új Napot a föld felett

s tüzet hullajt a kérgesült, fagyos-jeges mezőre, hegyre…

Csak lengetném a szívemet: s a Gyűlölet zord, himalájás

ős csúcsain a jégburok olvadna és virág feselne…

Csak lengetném: s a régi átok, a régi vérzés, régi fájás

megszünne. Minden ajk hozsánnás himnuszt énekelne…

Csak lengetném: s minden szurony és minden ágyu összetörne

s lehullna minden rács, bilincs, ha rálengetném a börtönre…

Lehullna minden kitalált finánchatár, országhatár

s utánam jönne minden ember: orosz, magyar, török, tatár

és énekelnék zárt ajakkal, csupán a szívükkel dalolva

a minden-ember énekét s a földnek színe megujhodna…

És mondanák: itt jár előttünk a Szeretet kicsiny cselédje,

kicsiny sugár, mit morzsalékul elhullajtott a Szeretet,

gyerünk testvérek, Őt keressük s mint tóba néző gyerekek,

úgy nézzünk minden szenvedések tükrébe, szent Istenszemébe…

 

Élet-kertem egyik tőkéje tehát ez volna, Cimbora;

súlyos fürtjéből sajtolódik pirosló kínjaim bora…

A másik tőkén a te véred száguldoz végig, Cimbora:

borából friss kurjantás lenne és ifju álmok himpora,

– de minden hajtását lenyesték, mint hogyha volna rossz kilis,

ezért szeretlek s irigyellek bolondos, édes Április.

 

Mig minden ember elbujik (mert mint kinek hiányos

a csöpp esze, úgy szórsz havat s jókedved vad, cigányos,)

– én végigjárom a határt, a kertet és kileslek.

Órákig vártam bokrok alján, kiváncsian szemedre,

míg titkon ibolyák tövén szemed kéken kifeslett…

Az orgona menyasszonyként várt, várt varázskezedre

s te jöttél mint királyfi, mint mesék megváltó vőlegénye

s minden nap jobban megnyitod mély, téliálmu rügyszemét,

hogy finom lelke ébredezzen s lilán viruljon édes lénye

(tudod, most a kedvencem ő, mint eddig egy virág se még!)

 

A bokrok közt rigók merengtek nem sejtve semmi rosszat:

s némult hangszalagjaikat nótára csiklandoztad…

Szelet fujsz bakfisokra is nagyot kacagva rajtok,

csipkéik közt csiklandozod a szökdelő szivecskét:

a bibor szőrü barikát s álom-pázsitra hajtod…

Az űrben már tereferélnek a csacska, játszi fecskék:

csicsergő, csörgő, kikelet-nyitó nyelvü kis kulcsaid

s vajudva megremeg az új barázda és az új csalit…

 

Kálváriákon sok jóságos szív, és sok szeretet-eretnek

fájdalmak verklijén zenél a fölfeszített Szeretetnek.

– Te az útszéli feszületnél a pléh-Krisztus elébe állsz,

mókusként mókázol, forogsz, cigánykerekeket csinálsz,

mulattatod az elhagyottat: s mosolyt szürcsölget szomjas szája…

Majd ránézel, fütyölgetsz néki s kamaszos szíved nótájára

az öt véres szent seb helyén öt bazsarózsa szirma pattan…

Nagyot ugorsz, két zárt szemét megcsókolod a virradatban:

s szeme rádnyilik ibolyásan, mint áldás, illatos lehellet…

Ezért szeretlek, Április, szeretlek s irigyellek!

 

 

Összes versei, 1920-1940, 1923 [8-10.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44544

Mécs László

 

 

VIHAROS TAVASSZAL

 

A föld még mindig félhalott, nagy fagy-fullánkja volt a Télnek;

szíven szúrt termő televényt, embert, folyót, fát, réteket...

Mély volt a szúrás: a rügyek, remények, méhek félve félnek,

s csak lassan jönnek, bár az ég azúrja és az Úr arany

órája is fel-feltűnik felhők között s tavaszt ketyeg!

 

Hiába minden! Rémeket viharzanak a fellegek.

Ha egy-egy szívből egy naiv, színes pillangó fellebeg,

választhat: hogy virág helyett szuronyra vagy tövisre szálljon.

A fűzfavesszők kérge is hiába rejt friss füttyeket:

mert nincs ki vágjon furulyát, s nótázzon a bimbótlan tájon...

 

Ti árva, özvegy milliók, ti emberek, ti fák, ti rétek,

hadd súgjak nektek valamit: a tavasz titka a mosolygás!

A Tél akkor zúdult reánk, mikor kitört a Káin-vétek,

s a földről eltűnt a mosoly: Ti árva, özvegy milliók,

kezdjünk kacagni dalt, rügyet: s jönnek tavasz-ribilliók!

 

A gyermek sem tud nézni bús arcot, melyen könny, átok dermed,

s addig mókáz, mesterkedik, míg nem nevet egész család.

Testvéreim, kik Lucifer lidérc-lámpásaként hordjátok

a szemetek, feledve rég a nagy Család közös dalát:

most hadd legyek előttetek az arcvidító játszi gyermek!

 

... Figyeljetek! Most felkapok egy kósza, vad szélparipára,

magasba vágunk szárnyalón, a föld alattunk elmarad,

tavaszt kurjantok mindenütt és rárikkantok fűre, fára,

s mint színes szálló hegedűk, csatlós csapatnak csatlakoznak

a csízek, énekes rigók, pacsirták és más madarak.

 

Egy nagy Titok repül velünk s vonóz a szálló hegedűkön...

Lenézek s látom: lassudan mosoly szülemlik mindenütt,

völgyön, hegyen, az orgonák bokrán s haragvó-zöld fenyűkön.

A fák nevetnek, fölkacsint felém pirosló rügy-szemük,

s a szántó gazda fölkacag, mert fölficánkol jámbor ökre.

 

Mi vágtatunk, megyünk tovább, hol ránkmerednek barna gyárak,

hol ember-páriák szíve szebb emberségük száz csíráját

jó mélyen rejti, mint nemes király-rabot a régi várak;

a napfény addig el nem ér: s talán tán már nem is kívánják.

De én kiáltom a tavaszt, ti többek vagytok páriáknál!!

 

És rákiáltok a hegyek csodálkozó öreg fejére:

hurrá hegyek, ti vagytok a magasba lendült vágyaink!

Ifjúljon erdő-szívetek, és bent a Csönd hószín leplére

tavaszt hímezzen a madár, mosolyból, dalból, szerelemből,

hogy teljesüljön az örök törvény, míg édes párja int...

 

És átkiáltok a folyók s a csermelyek vidám vizének:

hurrá vizek, rohanjatok, forgassatok nagy turbinákat,

a Fájdalom szent malmait hajtsátok, mint egy zúgó ének,

őröljetek a tragikus ember számára örömet:

adjon testvérnek parolát s az Istenségnek szép imákat!

 

 

Üzenet, 1923 [61-62.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44543

Mécs László

 

 

HAJNALI HARANGSZÓ

 

Kongatom piros harangom, ifju szívem kongatom.

 

Szörnyű éj volt: a megőrült csillagok mind vért röhögtek,

vad vigyorral vért köpött a máskor lányos, szűzi hold.

És az Ember: sárkány-magból sarjadt fattya véres rögnek

elfeledte, hogy az arca régen Krisztus arca volt.

Álmodott vad háborút és vér csurgott le testén, lelkén

s népek közt és szívek közt a szivárványhíd leszakadt…

Jaj, mocsár van, förtelem van még mindég a lelkek telkén,

Sátán gubbaszt éltünk fáján s mind levágja, ami jóság bimbósodva kifakad.

 

Elég volt az éjszakából! Álmodjunk már hajnalt végre!

Milliónyi kakas torka! kurjants, hajnalt hívogass!

Minden szívből, piros szívből kukorékold fel az égre!

Minden vándort útra küldj és minden csirát szólogass!

 

Kongatom piros harangom, ifju szívem kongatom.

 

Undorít a lápos róna. Szent magasba lesz lakásom:

égig ér a jóság tornya, már ezentúl ott lakom

s két szemem csak ámul minden apró élet-mozduláson

 

s kongatom piros harangom, ifju szívem kongatom.

 

Most idézlek minden szépség, minden dolgok színessége,

minden magból minden élet, minden szívből minden jóság jöjj elő!

Színesedjetek harasztok, mókázz virgonc ágak vége,

bár már dér puhit kökénykét s zuzmarás a legelő.

Hollószárnyban is pír lappang s minden ember-szívbe mélyen

vár a jó mag, melyet egykor elszórt a nagy Magvető;

minden szívből minden bíbor hajnalodj most szent-kevélyen!

Csábíts, célok mágnesujja, lábat messze szöktető!

Minden munka célhoz érjen, darvak szárnya délre szálljon,

minden bokron szél zenéljen, felhő, forrás, fussatok,

égi jóság, harmatozz s légy mézes szó a szitkos szájon!

 

Kongatom piros harangom, ifju szívet kongatok.

 

Nem vagyok én mesehős és kis harang az én harangom,

mégis, mégis azt kívánom, minden ember halja meg

s Afrikában, Indiában, északsarkon, déli sarkon

minden dühtől sápadt arcot szégyen pírja marja meg!

Kis harang az én harangom, ám ha rája rezonálna

minden szív és összekongna: úgy megnőne szózatom,

mint végitélet holtat létre keltő harsonája…

 

Kongatom piros harangom, ifju szívem kongatom.

 

Uramisten, add meg nékem, úgy zenéljen kis harangom:

kongásában minden testvér élte titkát lelje meg:

társat sejtsen szíve mellett, aki koldusan barangol,

testvért, vele együtt sírót, aki álmokat temet…

Mondogassák a szegények: lelkünk kottájára kongat;

gazdag mondja: bennem is még emberség után kutat

és a vének: ránk köszönti régi, ifju hajnalunkat,

ifjak, lányok: a szivünkből szórja szét a harangokat.

Tánc feszüljön a harangban: hajnalember szirom-tánca,

mely magyar lányt, tót fiucskát testvér-táncra pöndörít,

gyermekkezet gyermekkézbe, lelket fűzzön tavasz-láncba!

Gyűlöltünk már Káin óta vérivásig, csömörig!

Átkozott, ki most sem áll a testvér-csókos hajnal-táncba!

Átkozott, ki székelyt gyilkol Szent Istvánkor, zsidót gunyol szombaton.

 

Kongatom piros harangom, ifju szívem kongatom.

 

És ti vándorok, kik jártok társtalan és rácsavartok

lábatokra minden útat, hímes ösvényt: menjetek!

Testet öltött vágyaim, Ti vándorútra vert csavargók,

szeretettől szőnyegelt út hátán halkan lépjetek,

nyitott ajtó, ölelő kar, lágy kenyér, telt kancsó várjon,

szívem hangja égjen minden testvérhívó mondaton

s aki elhúnyt, lágy szemére béke, béke, béke szálljon…

 

Kongatom piros harangom, ifju szívem kongatom.

 

 

Összes versei, 1920-1940, 1923 [5-6.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44542

Mátyus Attila

 

 

HALLGAT A FENYVES...

 

Hallgat a fenyves hótemetetten

csendes az erdő szellő sem rezzen,

bujkál a napfény köd pamacsokban,

fölragyog gyorsan s eltűnik nyomban.

 

Csendes az erdő szellő sem rezzen,

szunnyad az élet a tűlevelekben,

fölragyog gyorsan s eltűnik nyomban,

csillagok gyúlnak a friss puha hóban.

 

Szunnyad az élet a tűlevelekben,

hallgat a fenyves hótemetetten,

csillagok gyúlnak a friss puha hóban,

bujkál a napfény a ködpamacsokban.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!