"Erreflé az antiquitást az emberközpontu ogörög és romai müvészetre alkalmazzák, a monumentális okori stilusokra mint egyiptomi, babiloniai, asszir , cyclad, perzsa, már nem."
Erreflé az antiquitást az emberközpontu ogörög és romai müvészetre alkalmazzák, a monumentális okori stilusokra mint egyiptomi, babiloniai, asszir , cyclad, perzsa, már nem.
"egy apro javitás, a cikk leőskorozta a mészbetétes kulturát, holott a mészbetétes kultura a bonzkor egyik kulturája, középsö bronzkor: és ilyen módon párhuzamos az egyiptomi középbirodalommal, tehát a magyar ókor része."
Az egyes korszakoknak helyi használathoz igazodó határai vannak, tehát mindenhol máskor kezdődött a bronzkor, akkor amikor az adott területen elkezdték használni az adott technikát. Ilyen alapon pl Mexikóban 1519-ig tartott a kőkorszak.
Az ókor kifejezést (antiqity) az ókori civilizációkra tartják fenn a nemzetközi szakirodalomban (Egyiptom, Sumer, görögök, rómaiak etc). Ez alapján az ókor akkor kezdődött a Kárpát-medencében, amikor szorosabb kapcsolatba kerültek a görögökkel/rómaiakkal, esetleg a római hódítás idejétől.
egy apro javitás, a cikk leőskorozta a mészbetétes kulturát, holott a mészbetétes kultura a bonzkor egyik kulturája, középsö bronzkor: és ilyen módon párhuzamos az egyiptomi középbirodalommal, tehát a magyar ókor része.
Érdekesség, hogy a mészdiszitéshez felhasznált mész egyaránt származik szerves eredetü mészböl, eza csontmész és szervetlen eredetüböl is, mészköböl égették.
Valoban, nekünk somogyaiknak ez az egyik legfontosabb kulturális örökségünk öseinktöl: A somogyi népmüvészet korai szakaszábol. A mészbetétes kultura inditja a középsö bronzkort, a kisapostagi kultura és a vatya kultura között.
Mutatok is néhány saját képet, Somogyban készültek a legnagyobb és legszebb mészbetétes edények somogyi kézművesek munkái. Foto panthera
Somogy megye területén a középső bronzkorban, azaz Kr. e. kb. 2000 és 1600/1500 között a mészbetétes kerámia népe kultúrája élt. E népességet az általuk kézzel készített, nagyon dekoratív díszedények alapján nevezték el a régészek. Ugyanis az őskorban, a kelták előtti népek nevét – írott források hiányában – nem ismerjük.
A mészbetétes edények népének egyik közössége a mai Toponár határában, a Deseda-patak nyugati partján telepedett le, a túlpartján pedig temetkezett. A korszak mindeddig legnagyobb teleprészletét és temetőjét a 61. elkerülő út nyomvonalában (1. és 2. számú lelőhelyek) tárták fel a Rippl-Rónai Múzeum munkatársai 1999-2000-ben (ásatásvezetők: Bárdos Edith, Gallina Zsolt).
A mészbetétes edények népének hamvasztásos rítusú temetőjéből több mint 180 sírt sikerült feltárni. Három sírban voltak madár alakú csörgőedények, összesen öt darab. Párosával kerültek elő a 283. és a 840. számú sírban, egy darabot a 183. számú sír rejtett. A kacsa alakúra formázott tárgyak kivitelezése nem egységes. Méretük, alakjuk, díszítésük is eltérő, pl. magasságuk 6-7 cm, hosszúságuk 6-11,5 cm között van. Két darabon maradt meg az eredeti mészbetét.
Az üreges test belsejébe kavicsot vagy agyaggolyócskákat rejtettek, így megrázva csörgő hangot adnak ki. A hangkeltés, zenélés a szertartások fontos eleme volt már az őskorban is. A bronzkorban különös figyelem és tisztelet övezte a madár, a vízimadár alakját, melyre számos más madárábrázolás utal. A kacsa alakú csörgőedények tehát rituális kellékek lehetettek és a túlvilági utazást is szimbolizálhatták.
A bemutatott leletek egy további példánnyal együtt, amely egy Balatonszéplakon 1968-ban feltárt hamvasztásos sírból származik, a kaposvári múzeum állandó régészeti kiállításában tekinthetőek meg.
"A Kárpát-medence legnagyobb avar kori (6-8. század) temetője Zamárdiban található, melynek feltárását 1972-ben kezdték meg a régészek. Az elmúlt években 2800 sírt találtak, további 2000 még feltáratlan."
Habár a pandémiás időszak némileg átalakította az eredeti terveket, egy kis kényszerszünet után újra jelentkezünk A hónap műtárgya-sorozattal. Egyedülálló régészeti leletet helyeztünk ki a városházán felállított vitrinbe, egy a 2. századból származó terrakotta szobortöredéket, ami egy gladiátort ábrázol.
A gladiátorok különböző típusú ábrázolása gyakori motívum a római művészet legtöbb területén. A sírkövek és a Pompeiiben megmaradt falfirkák nagyon fontos epigráfiai dokumentumok, amelyek megemlítik a harcosok nevét, típusát, sőt győzelmének számát is. A legtöbb ábrázolás a gladiátorharc fénykorából, a Birodalom első három évszázadából származik, amikor a gladiátorok a mindennapi használatú tárgyak (mozaikok, domborművek, kisméretű szobrok, agyagmécsesek, csontból készült késnyelek) általános díszítő elemévé váltak.
A Zalalövőn megtalált terrakotta szobrocska üreges testű, arcán húzott sisakot visel, kötényt hord, jobb kezében rövid kardot, bal kezében kerek pajzsot tart. Ennek közepén koncentrikus körök láthatók. Az ábrázolás alapján valószínűsítjük, hogy a secutores gladiátortípus fegyverzetét és öltözetét viseli.
Ez pedig a fiatal Patkó társának keresztelési dokumentuma.
Egy napon lőtték le őket. Balassa József azonnal meghalt, Tóth (Patkó) István még egy napot élt.
A közeli Bábonymegyerben nyugszanak egy kopjafa alatt, koporsóban, pap nélkül temetettek el, a temetőn kívül (ahogy szokták volt mondani a "temető árkában"), a kisebbik Patkó akkor volt 24 éves, Balassa Józsi csak 23.
Azt irja szül. 1839 jan. 31, megkeresztelték Bálványoson február 2-án (ott is született vagy valamely szomszéd faluban ahol nem volt ref. templom vagy plébánia).
Apja nem ismert, azt irja a református anyakönyv "Balassa Sárának törvénytelen ágyból született fija".
Ez igy van, nevezik ragadványnévnek (de talán jobb megkülönböztető névnek?).
Példa rá:
Tóthok, gyakori név és sokan viselik.
Ezért, a faluban a Tóth család, akik a falu egyik végén laknak, az Alsó Tóthok
Akik a falu ellenkező végén laknak ők meg a Felső Tóthok
Aztán akik anyai ágról Patkó családtol erednek (pl.a betyárok) megkülönböztetésül Patkó Tóthok.
Ez az egyik oldala a dolognak.
Van egy másik oldala, hogy a betyárok rendszerint álnevet viseltek. A valódi nevüket (vagy esetleg forditva) pedig a tisztes foglalkozásuknak élve tartják fenn. (Ti. ha kiderül az azonosságuk, akkor ennek a rokonaik, hozzátartozóik látják kárát, őket zsarolhatják, vagy letartóztathatrják vagy náluk kutatnak a rablott pénz után nem ritkán beszervezték őket a hatóságok etc.).
Másrészt a pásztorlodás és a betyárkodás teljesen fedte egymást.
Ennek egyik véglete,hogy valamennyi pásztor a szomszéd birtokos nyájából lopott, ha el kell számolnia (ez pásztorhagyománynak számitott), vagy ha épp maguknak "metszettek birkát", vagy elhullottak pótlása,deha már igy esett értékesités céljából is loptak, mert kellett a pénz a csárdára (ti a pásztorok és földművesek olyanok voltak mint tűz és víz, még nem is házasodtak egymással, csak ritkán és perszemíg apásztornemt ermelte meg magának a bort, addig a földműves számáőra megszégyenülés volt, hogy ezért pénzt adjon ki).
A másik véglete a bujdosó betyár volt, aki bűnözéssel tartotta fenn magát.
És a két véglet között minden átmenet megtalálható volt, többnyire: nappal pásztorok voltak éjjel meg rablók.
Lehet hogy ragadványnév volt a patkó a nagyanyja után, elég gyakori a Tóth név, ezért hogy megkülönböztessék a többitől hozzátették a patkót is, aztán elhagyták a Tóth nevet idővel.
Ez pedig Patkó Bandi anyakönyvi bejegyzése... (1838 július 16-ból)
Mit kell tudni róla? Patkó Bandi somogyi betyár volt. Így, mint Patkó András sosem létezett.Valójában két unokatestvér Tóth János és Tóth István, továbbá egy Harmadik Bergán Fülöp János volt Patkó Bandi (még több betyárral együtt, ti. Somogyban ha betyárról volt szó, akkor az "a Patkó" bárki legyen is. (Nagy Betyárkönyv téves adatokat közöl erről).
Ha mint a képen látható a neve Tóth István, akkor miért Patkó?
Mint olvasható az apa Tóth Mihály, a nagyanya (apai) viszont Patkó Rebeka, talán innen eredhetett a Patkó?
Salföldet az 1973-as településrendezési koncepció révén kis híján sikerült teljesen tönkretenni, aztán a rendszerválátás után a Balaton-felvidékre kiköltöző városiak vásároltak itt régi parasztházakat és újítgatták fel.
Így sikerült megmenteni a falut a teljes enyészettől.
Ami még érdekes látnivaló, az a salföldi természetvédelmi majorság, többek között őshonos háziállatokkal, ezt jelenleg a Balton-felvidéki Nemzeti Park üzemelteti, az NP egyik hivatalos bemutatóhelye.
Ábrahámhegy valaha szintén Salföldhöz tartozott, ma már külön település, lent van a tóparton, sőt a lakossága sokszorosa Salföldének.
Majd még írok, ha eszembe jut valami érdekes erről a 2 faluról.
Salföld és Ábrahámhegy, valamint a salföldi (kőkúti) pálos kolostor volt már?
1950 előtt ezek is Zala vármegyéhez tartoztak.
Salföldön egyszer egy kellemes szilvesztert töltöttem el baráti társaságban, onnan ugrott be, meg hogy Vörösvári feldobta a Balaton-témát a vasúttörténeti topikban.:-)
Ábrahámhegy közvetlenül a Balaton partján található, de Salföld is max. 3-4 km onnan.
Ezt köszönöm, Nagykanizsa az Zala és ide tartozik.
A Somogy megyei tömegsir maradni fog, nem lehet szoborparkba tenni, mert ez sokkal inkább tömegsir és halottak ezreinek testét jelöli és ezt továbbra is jelölni kell.
Nyilván valahol kegyelet sértő lehet, mert a volt szovjet birodalom megannyi katonája más más nemzetből való és más más vallást követett mégis valamennyien vörös csillag alatt nyugszanak.
Kicsit utánaolvastam, szóval a kanizsai szobor, immár a gigantikus talapzat nélkül, jelenleg a szovjet katonai temetőben vigyázza a halott katonákat. Ez még tán jobb is mint egy szoborpark.
Ha emlékeim nem csalnak, a kanizsai talapzata alatt volt kb 8 db sír. Mikor elbontották az emlékművet, valamikor 90 után, a sírokat exhumálták, és amennyire emlékszem, a kanizsai temető katonai temetőjébe a szovjet szekcióba lettek áttelepítve. Az emlékművel nem tudom mi lett. Gondolom ment valami szoborparkba, ahol a helye van.
Az ágyúk itt is igazi, bár hatástalanított darabok voltak.
Szakasztott ilyen volt a kanizsai emlékmű is. Ott is zászlós szovjet katona álldogált, két ágyúval megerősítve, az oszlop tetején csiilag.
1986 októberének egy éjszakáján aztán néhány tréfás kedvű fiatalember az egyik ágyút ráfordította a városi tanács és bíróság épületére. Az elvtársak értették a tréfát. Csak nem szerették, az egyiküket , akit történetesen ismertem, 18 hónap baracskai nyaralással díjaztak. Bár úgy sejtem volt más kevésbé dicső tett is a rovásán, de emiatt az akció miatt kapták el.
A műtermemben az ajtóra szögezve egy levelet találtam. A levélben az állt: Kérjük a művész urat, azonnal utazzék Kaposvárra az Államépítészeti székházba. Orosz hősi emléket kell készíteni. ... Az oroszok az Államépítészeti székháznál letettek bennünket és ők tovább mentek. Volt még idő vacsoráig. A lengyel mérnök elővette a nagybajomi emlékmű terveit és elmondta, hogy az oroszok mit akarnak. Otromba talapzaton hatalmas tömb állt. Az elé kellett egy rohamozó, zászlót tartó katonát mintázni. A szobor két oldalára egy-egy ágyút terveztek. ... – De legalább ezt a két ágyút ne tegyék ide. – Ne félj, azt nem kell megmintázni. Eredeti ágyúkat tesznek oda. – Ne bolondozz velem... eredeti ágyúkat?! – Hát igen... van nekik...
Szeptember 13-tól befejeződött a tanítás, november végén a helyiek egy része is hátrahagyva otthonát elindult a harcok elől. December elsején mintha még az idő is erre utalt volna, baljósan zordra fordult, másodikán leállt a közigazgatás, hamarosan pedig, ahogy a helyiek beszámoltak róla: elszabadult a pokol.
A Margit vonal Nagybajomnál
A falu kiszögellést képzett a Balatontól Dráváig húzódó szinte egyenes frontvonalon, amely így helyenként csak 100-150 méterre húzódott a házaktól. Mindennapos volt az aknatűz, a lövöldözés. Német katonák azt mondták a lakosoknak nem kell aggódni, néhány napig tart csak az egész. Hetek múltán sem váltott a helyzet, az itt maradt embereken fásultság lett úrrá. Karácsony környékétől a harcok alábbhagytak, csak elszórt lövöldözés hallatszott, felderítőosztagok járőrőröztek itt-ott. Január 30-án hajnali négy órakor újra elszabadult a pokol. A szovjet hadsereg minden eddiginél hevesebb támadása egy fél órán keresztül tartó zárótűzzel vette kezdetét. Remegett a föld, potyogott a vakolat, az eddig épen maradt ablakok betörtek. Bújt ki hova tudott, legszívesebben a föld alá! Február másodikán a németek lerobbantották a két templomról a tornyokat, hogy ne legyen támpontja a szovjet tüzérségnek. Március másodikán Hitler kihirdette a "Tavasz ébredése" fedőnevű hadműveletet, és az immár megerősített német csapatok ellentámadásba mentek át. Hatodikától több napon át tartó, mindkét oldalon óriási veszteségekkel járó próbálkozásuk a szovjetek visszaszorítására kudarcba fulladt. A front ezen szakaszán az első három napban közel 2200 fő volt a németek vesztesége, a másik oldalról nincs adat. Március 29-én, nagycsütörtökön minden különösebb előjel nélkül a hajnali órákban a német katonák csendben és gyorsan kivonultak az állásaikból. Nyomukban Böhönye felé tucatszám álltak a lőszerrel megrakott teherautók és oldalkocsis motorok kilőtt kerékkel, elhagyottan. Amelyikből kifogyott az üzemanyag otthagyták. És otthagyták a földeken számolatlan a "műszaki zárakat" is.
