Egy hat napos, majdnem minden kultúrális igényt kielégítő firenzei utazás megvalósítható terveit szeretnénk bemutatni sok képpel és sok információval.
Később további és egyéb tényekkel gyarapíthatjuk firenzei tudásanyagunkat, de a hat nap maradjon meg művészeti egységként.
Hát persze, én is többesszámban írtam, meg persze más is jó lenne, ha ráérne.
Nem gondoltam, hogy ennyire hajtani kell, de ha tartani akarom a hetirendet, akkor már nincs sok időnk. És tartani szeretném, mert így is még öt hét majd minden estéje rámegy, talán kicsit nagy fába vágtam a fejszét, de azért remélem összejön tavaszig:-)
Merthogy hely van, ezért beteszem ide ezt a "kis szöveget", akit érdekel elolvassa, akit nem...
MICHELANGELO BUONARROTI (1475-1564)
Firenze városa és Michelangelo neve a történelem során valósággal egybeforrt, és ezt a tényt nem intézhetjük el néhány sorral. A művész sorsának egyáltalán nem irigylésre méltó alakulásán keresztül a Medici család ellentmondó megítélésére és a korszak sajnos kiábrándító történelmére is kitérhetünk.
Ősi nemesi családból származó apja akarata ellenére, és ezért elég későn, 13 évesen került a kor egyik legnépszerűbb festőjének, Domenico Ghirlandaionak műhelyébe. A mester azonnal észrevette tehetségét, de azt is megértette, hogy nem akadályozhatja holmi szerződésekkel Michelangelót ama nagy vágyának teljesítésében, hogy szobrász legyen. Amikor Lorenzo Medici palotájának kertjében szobrász iskolát nyittatott elküldte hozzá legtehetségesebb tanítványát. A Medici család palotájába fogadta, családtagként istápolta. Nem csak szobrászatot tanult, hanem humanista ideológiát is. Nagy árat fizetett ezért a kapcsolatért, mert Lorenzo Medici halála után a Mediciek ellen forduló város és a család között őrlődött élete végéig, a várost imádta, a Medicieknek hűséggel tartozott.
De elsősorban fantasztikus tehetségű művész volt, aki azonban nagyon ritkán tehetett kedve szerint, ráadásul apja és fivérei szinte minden keresetét elvették tőle. Ki gondolná, hogy ez a hatalmas művész majdnem egész életében nyomorgott, míg a körülötte élő művészek, mint Leonardo da Vinci, vagy Raffaello, a társaság központjaként parádézott. De Michelangelót nem érdekelte a művészetén, családján és Firenzén kívül semmi más.
Saját élete valójában nem is volt, a szerelem is csak néhányszor érintette meg, de sosem végzetesen, erre nem volt ideje. Nagyobb fájdalmat okozhatott neki az, ahogyan Firenzét elkapta a történelem forgószele és egyre több szenvedésben volt része. Ráadásul ezt a szenvedést többnyire Lorenzo Medici utódai okozták, akik sajnos már igencsak méltatlanok voltak erre a névre és a város lakói gyűlölték őket.
Rómában készítette el az első igazán jelentős és máig az egyik legismertebb és legszebb művét, a Pietát (1498-1500), melyet barátain kívül más észre sem vett, mert mire elkészült a megrendelő püspök meghalt, a szobrot szinte becsempészték a Szent Péter székesegyház egyik kápolnájába.
Élete legboldogabb időszaka volt, amikor visszatérve az ismét békés, köztársasági Firenzébe, megalkotta minden idők egyik legnagyszerűbb képzőművészeti alkotását, a Dávid szobrot (1501-1504). A művész az addigi Dávid szobrokkal ellentétben nem a gyengécske, de már győztes, hanem a még parittyáját elhajítani készülő, kicsit kétkedő, de erőtől és elszántságtól duzzadó hőst formázta meg.
Ez a munka olyan ismertséget hozott számára, hogy a Vatikánban is felfigyeltek rá. Ez lett a
veszte, mert ettől kezdve élete végéig a pápai hatalmasságok hóbortjai irányították életét.
Amikor akarata ellenére valósággal rákényszerítette II. Gyula pápa, hogy megfesse a Sixtusi kápolna mennyezetfreskóját (1508-1512), bár nem szeretett festeni, de felülkerekedett benne a tökéletességre törekvő művész, és teljesen egyedül, szörnyű körülmények között létrehozta minden idők egyik legszebb festészeti alkotását, a „Világ teremtése” című freskót. A siker ezúttal nem maradt el, a művészvilág legnagyobbjai hódoltak tudása előtt. A legjobb festőnek tartott Leonardo da Vinci is azt mondta, hogy művével olyan magasságig ment el, hogy az utókor művészei már nem fogják tudni nemhogy túlhaladni, de utolérni sem.
Később a hírhedt, pazarló Medici pápák, X. Leo és VII. Kelemen szeszélye rabolt el sok-sok évet életéből megrendeléseket rábízva, majd visszavonva. Szívesen elkészítette volna a San Lorenzo templom homlokzatát, amire egykor állítólag Lorenzo Medici is megkérte, iszonyatosan nehéz éveket pazarolt az előkészületekre, de végül mégsem alkothatta meg, háborúskodásra jobban kellett a pápák pénze. Egy időre félretette a család iránti lojalitását és Firenze érdekeit nézve segítette a város védelmét megerősíteni VII. Kelemen pápa ostroma ellen. A falak jól működtek, de az árulással szemben tehetetlenek voltak. A kegyetlen megtorlásban Michelangelo élete is veszélyben forgott, de a pápa megkegyelmezett neki.
Folytathatta munkáját, a Medici kápolna kialakítása és szobrai (1520-1534) végre ismét örömöt okoztak neki, de a művek már leginkább a család hanyatlása iránti fájdalmát tükrözik.
Munkája befejezetlen maradt, politikai és érzelmi okokból Rómába utazott, ahol be szerette volna fejezni végre II. Gyula pápa síremlékét (1513-1542), melynek főalakja a Mózes szobor. Egy pápa ismét közbeszólt, III. Pál megbízta a sixtusi kápolna szentély mögötti falának kifestésével. Ezt a művét, az „Utolsó ítéletet” (1536-1541) nem fogadta egyöntetű elismerés, Istenkáromlásnak tartották sokan a szentek és vértanúk mezítelen megjelenítését. Egy új, az inkvizíciót Rómában bevezető pápa, IV. Pál miatt félő volt, hogy az eretnekség vádjával kerül szembe, de végül megelégedtek azzal, hogy a freskón leplekkel takarták a szemérmetlennek ítélt részleteket. Ezután végre befejezte Gyula pápa síremlékét, ha nem is az eredeti terv szerint.
A már igen idős Michelangelo lett a Szent Péter székesegyház főépítésze 1547-től haláláig, és egyéb nagyon fontos építészi feladatot is kapott. Nem élhette meg, de az ő tervei és modellje alapján építették meg a székesegyház gyönyörű kupoláját, melyet tekinthetünk szimbolikusan egész munkásságának koronájaként.
Ha jól látom, akkor a Piazza del Dumo mellől indultunk és a Via dei Leonin haladva értünk el a Bargellohoz, ahonnan tényleg csak egy ugrás a Piazza Santa Croce!
Persze van még sok egyéb is, kisebb munkák, vázlatok stb., de ha nagyon szorít az idő szerintem erről is le lehet mondani, talán a Bargellóban kiállított Michelangelo munkák meg a Medici kápolna jobban megéri.
Ami még elég érdekes volt, az egy nagy, fából készült elég nagy makett, amit a San Lorenzo templom homlokzatára tervezett a művész, de mint tudjuk, nem valósult meg.
Egy kisebb séta után elérhetünk a Via Ghibbelina 70 alatt lévő Buonarroti házhoz, ami kívülről eléggé jellegtelen épület. A belépődíj itt is elég jelentős, 6.20 €, de nagy Michelangelo rajongók bizonyára szívesen áldoznak rá ennyit.
Az épületet Michelangelo vásárolta valamelyik unokaöccse számára, de ő maga sosem lakott benne. 1620 ban kezdte el a család a kiállítandó anyagok gyűjtését, majd kihalásuk után, 1858-ban a város tulajdona lett a múzeum. Itt megemlíteném, hogy Charles de Tolnay néven egy híres magyar Michelangelo kutató volt a múzeum igazgatója egy időben, az előcsarnokban emléktábla is megemlékezik róla.
Ezt a kis szobrot a San Marco kolostor bejáratánál filmeztem le (rögtön rámszóltak), sajnos nem emlékszem, hogy ki alkotta, de vsz. a családból valaki, legvalószínűbb, hogy Giovanni, mert a felvételen láthatóan hosszú a keresztneve.
Giovanni della Robbiától pedig ezeket találtam, a felső a már említett falikút a Santa Maria Novella templomból.A másodiknál már eléggé új utakon jár a művész.
Ezt a kis szobrot a San Marco kolostor bejáratánál filmeztem le (rögtön rámszóltak), sajnos nem emlékszem, hogy ki alkotta, de vsz. a családból valaki, legvalószínűbb, hogy Giovanni, mert a felvételen láthatóan hosszú a keresztneve.
A másodiknál már eléggé új utakon jár a művész.