"Az önzetlen, emberbaráti magatartás kialakítása létfontosságú mai világunkban. Ha különböző szempontokból vizsgáljuk a kérdést, például tanulmányozzuk modern életvitelünk komplexitását, egymásra utaltságunkat, akkor fokozatosan észre fogjuk venni a változást életszemléletünkben. Így amikor "másokról" beszélünk, másokra gondolunk, többé nem fogjuk őket semmibe venni, és számunkra jelentéktelenként kezelni. Többé nem leszünk közönyösek."
Azt kérdem, felhasználhatják-e a zent a festőművészek, ahogyan Sesshu, a nagy mester tehette, hogy elérje a komoly művészi alkotáshoz szükséges tudatállapotot. A mester azt felelte:
- A zen nem olyasmi, ami "felhasználható"; a zen művészet nem más, mint a zen szellem kifejeződése.
Amikor elménket minden körülmények között tisztán tartjuk mindenféle szennytől, azt nevezik "eszmenélküliségnek".
Elménknek távol kell állnia minden külső körülménytől, és semmiképp sem engedhetjük, hogy azok befolyásolják elménk működését. Ám nagy hiba elfojtani elménkben mindenfajta gondolkodást, mert még ha meg tudnánk is szabadulni minden gondolattól, és közvetlenül ezután meghalnánk, akkor is újraszületnénk másutt.
“Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy tovább adni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon és örökre a tiéd marad.” (Buddha
Létünk olyan, mint a vonuló őszi felhők, A lényeg születését és halálát látni olyan, mint egy tánc látványa, Egy emberöltő annyi, mint egy fényvillanás az égen, Úgy elsuhan, mint a hegyi patak a meredek hegyoldalon.
Történet egy öregemberről és két buddhista szerzetesről
Két buddhista szerzetes találkozott egy idős emberrel egy folyónál, amelyen útjuk során át kellett kelniük. Az öreg egy mantrát mormolt magában és a folyó felé tartott, amikor összetalálkozott a szerzetesekkel. Nagyon ritkán jártak szerzetesek a folyón át vezető vándorúton és ezért az öreg kihasználta ezt a ritka pillanatot arra, hogy megkérdezze a szerzeteseket, hogy vajon jól gyakorolja-e a hitét, és hogy helyesen mondja-e a mantrákat. Amikor elmesélte, hogy ő melyik mantrát szokta a leggyakrabban elismételni, a szerzetesek helyeseltek, ugyanis az a legszentebb volt mind között, de ki kellett javítsák az öreget, mert az utolsó szótagot rosszul tudta és így a mantra nem a helyes jelentést hordozta. Az öreg elbeszélte, hogy ő szinte nem is használt más mantrákat csak ezt az egyet egész életében. A szerzetesek pedig sajnálatukat fejezték ki amiatt, hogy az öreg élete nagy részét eredménytelen imádkozással töltötte és hogy lelki fejlődése ennyi időn át korlátozva volt azért, mert nem a szent szótagokat ismételgette. Az öregember mindazonáltal örült annak, hogy nagy tudású szerzetesekkel találkozhatott, és beszélgetésük végén, jó szerencsét kívánva köszönt el majd továbbhaladt a folyó felé. Most már a helyes szótaggal ejtve a mantrát, elmélyülve, még nagyobb imádságban folytatta útját, de a két szerzetes még mindig nem tudott napirendre térni afelett, hogy az öreg ennyi évet pazarolt el a helytelenül ejtett mantra miatt. Ahogy sajnálkozva nézték az egyre távolodó alakot, amaz mélyen elmerülve az imádkozásban a lassan áramló, szélesen vonuló folyóvíz felszínére siklott és végül puhán lépdelve ért át a túlpartra.
