Újabb jó hír: Mind az öt tojás kikelt, egyelőre csöpp kis fiókákat látok, de nem sokáig nézhetem őket. A szülők szorgosan etetnek, alig-alig tudtam két percet találni, amikor megnézhettem a kicsiket.
Reggel hatkor ébredtem, és kellemes meglepetés ért: kinyílt a kedvenc kaktuszom. Féltenyérnyi fehér virága van, és sajna, csak egy, illetve inkább fél napot nyílik, ezért igyekszem magam jól kigyönyörködni. A másik (ez nem olyan fajta) már négy virágot is nyitott, és ez még így is lesz egy darabig. Ez viszont késő délután van teljes virágjában, ezért aztán nem tudom a kettőt együtt látni.
Kihasználva a ritka óvatlan pillanatok egyikét, bekukkantottam a fészekbe. megint öt csinos kis tojás van benne, szurkolok, hogy ne csak kikeljenek a fiókák, hanem meg is erősödjenek a nagy út előtt.
Valamelyik madár szinte mindig a fészkén ül, sűrűn váltják egymást. Már annyira megszoktak, hogy ha nem megyek tapintatlanul közel hozzájuk, nem repülnek el. Persze igyekszem minél ritkábban zavarni őket, de a meleg miatt jólesik az erkélyen szellőzködni.
Örömmel közlöm, hogy a légykapók újra családalapításra szánták rá magukat. A fészekben három csinos kis tojás van, és az egyik madárka az előbb elzavart egy galambot, holott az csak inni akart volna.
Némi meglepetéssel tapasztaltam, hogy újra sértődötten és sértően csivognak rám a szürke légykapók, ha kimegyek az erkélyre. Igaz, nem mindig, de elég gyakran. Nincs tojás fészekben, ezért nem nagyon értem a viselkedésüket. Talán a jövő évre gyakorolnak.
Hajnali négy órakor az én elbűvölő macskám ébresztett, miszerint neki sürgősen és azonnal ki kell mennie. Ennek a szükségességét hamar beláttam, és kieresztettem. Utána viszont nem tudtam újra elaludni, ezért olvasgatni kezdtem. Viszont nem nagyon bántam, mert csodás madárkórusban gyönyörködhettem. Viszont ha már úgysem tudok aludni, ittam egy kávét, és hazafelé indultam. Aztán a szomszéd kertben valami mozgásra figyeltem fel. Azt hittem, galamb, de mikor jobban megnéztem, rájöttem, hogy búbos bankát látok. A derék jószág alighanem fészekrakáshoz gyűjtött, mert egy ágascskát tartott a csőrében, és méltatlankodva meresztette a bóbitáját, amikor közelebb mentem. Nem röpült el, gyalogosan ment arrébb. Sikerült lefényképeznem, de olyan pici a képen (nem engedett közel, és nem akartam elriasztani) hogy ha nem tudnám mi az, a képből nem azonosítanám. Mindegy, így is érdekes volt.
Tegnap este tíz óra körül azt hallottam, hogy valaki ropogtatja a kitett száraztápot. Azt hittem, Potyáska, de aztán fújást, majd egy jóleső tüsszentést hallottam. Először az egészségére kívántam, aztán rájöttem, hogy alighanem egy süninek szóltam. Nem akartam kimenni, hogy ne riasszam el, hiszen ő szívesen látott vendég nálam.
A már sokszor emlegetett légykapóim ma reggel óriási konzultációt folytattak a fészek körül. Nem tudom, nosztalgiáztak-e, vagy új fészekaljon vitatkoztak, de élénken beszélgettek. Várom a fejleményeket.
Sajnos, nagyon rossz hírem van. Kiléptem az erkélyre, és nem hallottam semmi felháborodott reakciót. Megnéztem a fészket, amiben öt tojás volt, most csak egy fiókát találtam benne. A hátán és a szárnya végén már kiütköztek a tollak, de sajnos, már nem élt. Azt sem tudom, hová lett a másik négy. Talán azok a nyavalyás szarkák. Akárhogy is, szomorú vagyok.
Nehéz elképzelnem, hogy mekkora zápor volt tegnap Budapest néhány részén. Nálunk csak egy kevés eső volt, és némi villámlás-dörgés. Ami azt illeti, ekkora zápor nem is hiányzott.
Az előbb orvul rajtaütöttem a fészken, és megállapítottam, hogy három csinos, kicsi, gyöngyszemhez hasonló tojás van a fészekben. Négy szokott lenni, úgyhogy még van egy kis időm arra, hogy nyugodtan locsolhassam a virágokat az erkélyen, aztán már igyekszem minimalizálni az ott töltött időt.
Három héttel ezelőtt kezdtem örvendezni, hogy megjött a szürke légykapó pár, de aztán mostanáig nem láttam őket. Az előbb viszont felnéztem, és egyikük ott ül a fészkén. Akár ne is mondjam, hogy örülök neki. Azért írtam egyes számban, mert csak az egyiket látom.
A lilaakácom csodásan virágzik, sőt inkább elvirágzófélben van. Az esztétikán kívül azért is örülök neki, mert a csincsilla nagyon kedveli, főleg gasztronómiai szempontból. Rögtön meg is örvendeztettem egy méretes példánnyal.
A mai délelőttöt (vagy legalábbis jó részét) a kutyakiállításon töltöttem, bár eléggé kicsi volt a hely, és nem volt túl sok kutya. Ennek jó oldala is volt, legalább most nem nyafoghattam a zsúfoltság és a levegőhiány miatt.
Fura mód inkább nagytermetű jószágokat állítottak ki, bernáthegyit, újfundlandit, berni pásztort, német juhászt, dán dogot, de a másik véget is elég sokan képviselték. Akkorka kutyusok, hogy Silver nagyobb náluk, bár igaz, nem sokkal.
Ehhez képest felüdülés volt látni a magyar vizslát, ő – legalábbis számomra – a megfelelő középarányt képviselte.
Próbáltam egy kicsit haverkodni az egyik bernáthegyivel, de ő csak a fél szemét nyitotta ki, végigmért, úgy döntött, érdektelen vagyok, és visszaaludt. Nem is nagyon bántam, hogy nem áldozott rám több figyelmet, mert eléggé nyáladzott.
Elgondolkodtam, tulajdonképpen furcsa látni, hogy a munkakutyának kitenyésztett álaltokat milyen csinosra fésülik-kefélik. Csöppet sem esett nehezemre elképzelni, amint a berni egy csinos kis tejeskocsit húz maga után, rajta két-három, megtöltött kanna. Egy leonbergivel elég jól összehaverkodtunk, tíz év körüli fiú vezette, és megengedte, hogy egy kicsit megsimogassam, az ebállat sem bánta.
Végül is nem baj, hogy ott jártam, még akkor sem, ha elég sokat kellett utazni hozzá.
