Mondd azt, hogy szeretsz, mondd újra és újra, kiáltsd hangosan, és súgd hozzám bújva. Mondd azt, hogy szeretsz, jó lenne hallani akkor majd én is meg tudom vallani, akkor majd én is elárulom neked, amit szívemben félve, dédelgetek. Mondd, hogy álom volt, mit eddig éltem én, hogy veled kezdődik a szerelmes regény. Mondd azt, hogy szeretsz, hogy boldogok leszünk mondd, mondd akkor is, ha mindketten tévedünk.
Oly távol vagy már, hangod elhagyott, a szorításodra vágyom! de áldott karjaidból kiszakadva zuhanok. ó, hol vagy már, perzselő csókodra vágyom, tűzijáték-ölem jéggé fagyott, csendben zuhanok. Oly távol vagy már, kitárt karod szemed hív... fáj a hús, kiszakad a lélek és megszakad a szív!
Oly távol vagy már, hangod elhagyott, a szorításodra vágyom! de áldott karjaidból kiszakadva zuhanok. ó, hol vagy már, perzselő csókodra vágyom, tűzijáték-ölem jéggé fagyott, csendben zuhanok. Oly távol vagy már, kitárt karod szemed hív... fáj a hús, kiszakad a lélek és megszakad a szív!
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
"Azt mondod: "Szerelmes vagyok és sokat szenvedek..." Te áldott vagy. Valójában azok a szerencsétlen emberek, akik sosem voltak szerelmesek, és sosem szenvedtek. Ők egyáltalán nem is éltek. Szerelmesnek lenni és szenvedni tőle: ez a helyes út. Így ugyanis keresztülmész a tűzön, ami megtisztít, ami új szemeket ad neked, és éberebbé tesz. Ez az a kihívás, amit el kell fogadni. Aki nem fogadja el ezt a kihívást, az gerinc nélküli marad."
Osho
"Megtanultam, hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az akire azt hinnéd, hogy megadja Neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak Neked felállni. Hogy csak azért, mert valaki nem úgy szeret Téged, ahogyan Te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret Téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyereknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné! Hogy nem mindig elég, ha megbocsájt Nekünk valaki. Az esetek többségében Te vagy, akinek meg kell bocsájtani Magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összerakod!"
"Tem! - mondta. És felnyújtotta a száját- Egy nagy, heves erő átkarolta, valaki mintha azt mondta volna:Sven! Aztán egy izzó száj tapadt a szájára, mintha az égből hullott volna le egeydül neki, összetapadtak és a világból nem maradt semmi, de semmi a számukra, csak ez.Swen mintha nagyon messziről érezte volna, hogy egy édes, jó erő egy kicsikét emeli. Aki csak arra ment, mindenki kitért nekik, s aztán visszanézett. -Irgalmas Isten, de szép!”" Dallos Sándor
"Ameddig csak lesz igaz, tiszta szerelem a világon, addig a csókolózás lesz a szerelmesek egyik legkedveltebb időtöltése (...) Részegítő mámora a fiatalság ígérete, a férfilét öröme, s az öregkor üdvössége."
"Hozzád sodor képzeletem színes lepkeszárnyon. Melléd bújik félénk lelkem, ha jön az alkonyat, mert nálad vagyok biztonságban szemed tüze az, Mitõl rád simuló szelíd vágyam vulkán tüzet kap. Halkan melléd lépek, S Hold csókjának bársonyából puha ágyat vetek. Rád sóhajtom szerelmét a vadillatú földnek, Melyben ott virul az élet minden szépségével, És virágszirmot rejtenek a rég elárvult könnyek. Álmot hintek rád. Felparázsló gondolatként magamhoz ölellek."
Az álom is csak Téged rajzol fel, Pár vonal, karc, álmommal felel, Mint ablak porába húzott kusza ábra: Kileshetsz általa a fényes napvilágra.
Így képzelheted a kinti világot, Százszínű szívárványt, fekete virágot, Kavargó lelkednek édes kínjait, Mik élővé festik buja, vad vágyaid.
Bolondos táncot járnak apró, zöld najádok, Elménkbe feslett képet villantó tündérlányok, Vágyaink lámpását gyújtják meg nevetve, Lobbantva minket is, színes szerelemre.
És nem lessük már, hogy nappal van, vagy éjjel, Eltelve egymással, szerelemmel, kéjjel. Kit érdekel, hogy álom, vagy valóság? Csak jó, hogy a miénk, e kábult, szép boldogság.
Igen, már tudlak emlékezni, már időtlenedtél az időben. Nem kérdezem, hány éve, hiszen nem mérhetlek naptári évben.
Valahol gyökeret eresztettél, s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul. Megálltál. Véglegesedtél. Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe. Elhelyezkedtél. Fölémborulsz, védőernyőként rám sátorozod emlékképedet.
Magamra tetováltalak, bőrömre karcoltalak, belém égettem alakod eleven mását, és nézem a hamisítón visszatükrözőt.
Már nem változol, nincs elcsúszó hangsúly, nincs szemrebbenés, nincs előre, hátra, oldalt mozdulás.
Szeretlek. Csak így, ilyen köznapian, ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan, hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel, és ez nem súlyosabb, mint a kérdés: mi újság, hogy vagy és effélék. Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel, mennyi közöny, rosszallás, idegenség, gyanakvás, harag, meg nem értés, mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz, kis és nagy közösségünk zárt rendszerében. Milyen kevesen figyelnek szavainkra, ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom, egyetlen szerelmem, mikor mit ír elő a konvenciónk, miközben szavaink tartalma rég kihullott, és ezt nem kéri tőlünk senki számon hisz megszoktuk. Őszinte részvétem, szívből gratulálok, és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük, nem több közhely szavaink egyikénél, ami kéznél van, mint a papírzsebkendő vagy a golyóstoll. De hát én szeretlek, salakmentesen, forráttisztán, őrzöm hangod emlékezetem kazettájában, és őrzi testem kezed simítását, őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa, a visszapergetett filmszalagon, az egyszerit, a megismételhetetlent, az egymásra talált test ünnepét, az egymást dajkáló lélek hétköznapjait. Szeretlek és folytathatnám: szeretlek, mint.... és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat, jól hangzó, kevésbé kopott, de így mondom pőrén, dísztelen, vedd vallomásnak vagy tényközlésnek, akár messze vagy, akár a szomszéd szobában, akármi volt, van, vagy lesz velünk, igémet hírdetem, vállalom, vissza nem vonom: szeretlek!
Minden Versjedvelőnek Sikerekben Gazdag, Boldog Újesztendőt kívánok! :-)
A szép éjszaka Johann Wolfgang Goethe
Most a kunyhóból kiléptem, kedvesemtől távozom, halkan dobban tompa léptem, körben mély, sötét vadon. Luna kél tölgyből, bozótból, jöttét szellő hirdeti, nyírfák lombja földre bókol, édes tömjént hint neki.
Hogy csodálom ezt a széles, hűvös nyári éjszakát! Mindaz, amint élni édes, szívünk mélyét járja át. Bírhatatlan gyönyör árad; mégis, égi boltozat, tartsd meg száz ily éjszakádat egyért, mit a kedves ad.
Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide, ez órjás fa alá, melynek lombsátorában A hold cirógató fénye fehérlik lágyan, Míg elfullad a szél végső lehellete.
Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire. Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban.. Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya, az illanó gyönyör s a szív múló heve.
Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden, hogy folytathassa majd a szíved és a szívem e csöndet és a nap derűs enyészetét;
Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet; nem jó zavarni, ha becsukta már szemét, a vad Természetet, e néma Istenséget.
utadba jön - nem is kerested. útjára megy - hiába nem ereszted. mindegy - csak tűrd szótlan panasszal! mindegy - üvölts, ha az vigasztal! mindegy - harapd némán a nyelved! mindegy - párnád ököllel verjed, vagy görcsösen szorítsd a szádra! hiszel? - most istent káromolhatsz! hitetlen vagy? - hitet tanulhatsz! legyintenél - az is hiába, s hiába vágyol a halálra. hát élj, s tanuld meg elfogadni, hogy nem tud ennél többet adni.
Lebegek az éj csendjén, rettegek minden neszén, Nem akarok ébredni nincs miért hiába szeretném, nem él már csak a remény, Talán lesz még szép napom, mikor újra minden ragyog, mikor újra melletted vagyok, s érzem hogy szárnyalhatok, Bár tudom lassan meghalok, csak jönne mihamarább a halál, a megváltás, könnyebb lenne az elmúlás...
Nélküled... Olyan lassan telnek a percek, amikor nem vagy velem. Lapozom a múltat, hátha megjelensz, kilépsz az ajtón, elindulsz az úton, mert tudom, hogy láthatatlan erők vonzanak. Várok, mit is tehetnék, pedig szívesebben ölelnélek, érezném arcod bársonyát, s magamat veled. De nem lehet, hiába rajzol a képzelet, elmúlik ez a nap is nélküled...
Éjjel minden sötét és sivár, csak egy-két csillag van az égen, Olyan már nem lesz többé, mint akkor ott felettünk ragyogott az ég... A napok jönnek s mennek, nem várok már másra csak egy pillanatra, percre... Talán emlékszel rá, én nem feledem soha, mert nekem örök emlék, s álom vagy míg élek... 2008. 08.12. 10:09:21
Őszintén szólva fogalmam sincs, jó helyre írom-e azt, amit most írok. Azt hiszem, átmásolom majd abba a topicba is, ahol a szerelemről kell írni szépeket. Sokkal inkább tisztában vagyok viszont azzal, hogy miért írom, amit írok:hátha olvassa az a személy. Létező, vagy nem létező nőnek szól, egy hipotetikus szerelemnek, akivel még nem találkoztam, de az is lehet, hogy már elmentünk egymás mellett, talán ismertük is egymást. Így aztán szólhat ez B.N.-nek, S.B.-nek, vagy I.A.-nak is, úgy, mint egy ismeretlen nőnek is. Lehet bocsánatkérés, vagy magyarázat, esetleg használati útmutató, de mentségként nem kívánom használni.
"Szerettem egy lányt, aki (talán) viszontszeretett (volna), ám el kellett őt hagynom. Miért? Nem tudom. Olyan volt ez, mintha fegyveresek köre övezné, akik lándzsáikat kifelé fordítanák. Bármikor közeledtem is, lándzsahegyeknek ütköztem, megsebesültem, vissza kellett fordulnom. Szenvedtem így sokat. A lány ebben nem volt hibás? Azt hiszem, nem, sőt tudom is. Az iménti hasonlat nem teljes, engem is fegyveresek vettek körül, akik lándzsáikat befelé, vagyis ellenem fordították. Mihelyt a lány felé közelítettem, először is az én fegyvereseim lándzsáiba akadtam, és már innen sem juthattam tovább. Talán a lány fegyvereseiig nem is hatolhattam sosem előre, és ha mégis, hát már vérezve az én lándzsásaim döféseitől, önkívületben.
Egyedül maradt a lány? Nem, elhatolt hozzá egy másik férfi, könnyen s akadálytalanul. Magam, erőfeszítéseimtől kimerülve, oly közönnyel néztem, mintha én lennék a levegő, melyen át arcaik az első csókban összeértek."
