nemisvers Ha baj van, csak eszembe kell, hogy jusson
az első napunk,
hogy nem hitted,
hogy mégis elhitted...
az első lakásunk,
hogy elborzadál,
hogy kitakarítotunk,
hogy "Hawaii-n nyaraltunk",
és felneveltünk egy kismacskát...
a botlásaim
és a mosolyaid
az erőd...
sok kicsi emlék
sok kicsi kép a falon
és egyre újabbakat festünk
remélem.
Elzsibbaszt, ahogy a gravitációt
Szeded ki alólam, hogy ne legyen
Meg az a biztonság, amit a lelkem
Nem-elvágyódása okozna nélküled
Hozzáfeszítve létezésem legapróbb
Részeit ahhoz a nagyhoz, amit
Kell, hogy okozz, mert enélkül
Nem esne néhanap jól a súlyom,
Mikor visszaállok, hogy nélküled
Legyek.
Ez az oldal az egyik legjobb itt a Fórumon... Öröm volt olvasni a verseiteket! De most adtam én is valamit a "közösbe", remélem tetszik. Ha nem, assebaj. Lényeg, hogy Neki tetszett :-)
A hangod némán cseng. A képed
vak karakterek hozzák elém.
Csak a szavak tesznek széppé téged,
vagy sokkal több vagy, mint azt sejteném?
Az éjszakában szenvedélyed érzem.
Szellemhajóként hajt feléd a vágy.
Szívem remeg, alázva, tetten érten,
és nem hallom, szól e már a szád.
Ki vagy te hát, akit szemem nem ér el?
Hol élsz, milyen világhoz tartozol?
Mily földet éltetsz napjaid hevével?
Ki tisztel istenül, s ki káromol?
Kereslek rég, szívem csudára tártan.
És képzelem csak, hogy reád találtam.
Sápadt arccal futok előled,
fátylam lobog a szélben,
nem tudom, tán azért félek tőled,
mert rejted magad előlem.
Lecsukódó szemünk pillái alatt
torzul a hűvös valós világ,
álmainkban újra kinyílnak a rózsák,
s örvendve dalol az álomvirág...
Tévedsz..
Holdon ülve hegedülsz,
szelek szárnyán elrepülsz,
a magány legjobb barátod,
legalábbis így látod...
Bántottak, s Te csalódtál,
pedig mindig jó voltál...
Nem hiszel már nekem sem,
nem hiszed, hogy szerelmem
egyedül csak Neked ragyog,
mint nyári égen a csillagok.
Tudom, hogy most azt hiszed,
álarcod az, mit szeretek.
Tévedsz kedves Vándorom!
Én átlátok az álcádon,
az ember az, kit szeretek,
és nem nézem a nevedet...
Szíved kapuján kopogtatok,
nem rémítenek a viharok,
megvárom, míg leomlanak
szívedről a kőfalak.
Sziasztok!
Csak pár napja találtam rátok, és örülök, hogy vagytok...:)
Jó látni más verseit, sokat lehet tanulni belőlük..
Fájdalom szülte könnycseppeim a verseim, és nem mind értek még el oda, ahova szólnak....
Talán majd egyszer...
Könnyezem.
Már túlcsordult szivemen
A szerelem.
Álmodom.
S álmom beragyogja
Nappalom.
Szeretem.
Nélküle koldus lenne
A szivem.
Nem értem, miért Ő az,aki
Kell nekem?
Idegen.
Mégis ezer éve
Ismerem.
Miért hallgatsz? Kérlek,
törd meg már csendemet,
maly bennem nem is csönd,
inkább csak rettenet,
rettegve várok hűs
őszi hajnalokat,
hajnaltól estéig
új, s újabb gondokat,
gondolkodom és már
elkap a képzelet,
képzelgéseimben
szabadon lebegek,
lebegve úsznak már
felhőim is tova,
s rámzuhan hiánya-
ival az éjszaka.
Éjóra,
csendhajnal,
ködfátyol
betakar.
Moccanni
nem tudok,
repülni
felejtek,
föld felett,
ég alatt
könnyeket
elrejtek.
Rejtelmek,
sejtelmek,
felsejlő
féyjelek
csupán csak
szikrái
didergő
léleknek,
csendbe hullt
szárnyalás,
hamvadó
lángolás,
elfakult
látomás,
elnémult
álmodás...
Robin:
> Subject: Tél
>
> Az ablakon kívül tombol a rideg tél,
> A fák koronáit tépázza a jeges szél.
> Megfagyott az élet egy picit meg is halt talán,
> Hova tűnt a nyári simogató napsugár.
>
> A szobában kandalló ontja melegét,
> És oly jó érezni a kedvesem lágy kezét.
> Suttogó szavak, minden mint egy álom,
> Tomboljon a rideg tél, én már nem bánom.
Miért tépjük egymást az élet viharos tengerén,
Figyeljünk inkább a vitorlára, hogy belekap-e a szél.
Ha kifogtuk a jó szelet nincs is más dolgunk,
Mint, hogy meglovagoljuk a hullámokat és jó messze elhajózzunk.
Széttörtek a csöndek
Semmivé lettek a vágyak
Csak Te vagy és a látomás
Egy kép ami a végtelenbe hull
Egy sikítva ébredő érzés
Mely bilincsbe verte a testem és a lelkem
Odakinn a csillagok,
s a hold fénye ragyog,
odabenn a lélek mélyén
nagyon árva vagyok...
odakinn az ég alatt
betakar a hodsugár,
idebenn az árva lélek
magányos dala száll...
