Keresés

Kovács Daniela

 

 

RÁD GONDOLOK FOLYVÁST…

 

Körös menti Párizs,

varázsvert szegény

csillagok porából

szőtted álmaid,

s míg pompádról született

ezer költemény,

tűnt idők ködéből

nőttek árnyaid.

 

Körös menti Párizs,

Erdélyország széle,

szilaj viharok

tépdesték békéd,

legendás váradon

ódon kövek éle

őrzi még mindig

gyermekkorom vétkét.

 

Körös menti Párizs,

én gyönyörű múltam,

ringató bölcsőm,

régi menedékem...

rád gondolok folyvást

szent sírásba fúltan,

ha nem térnék vissza,

mondd, sírnál-e értem?

Kovács Dániel

 

 

BAZSARÓZSA

 

– Gyermekmese –

 

Zöld dombokon, éles bércen,

fa odvában, zúgó réten,

köszöntik a Napot,

Ég s Föld anyját,

az Életet magát:

 

„Isten hozott!”

 

Tónak tükrén magát látja,

nyújtózik, így üdvözül,

ezer sóhaj csak őt várta,

ezer álom beteljesül…

 

(és egy… egy apró élet…)

 

fényén árnyas bokor reszket,

hűs harmat gyöngyét szórja,

egyik ágán virág éled,

szépséges Bazsarózsa.

 

„Édes éltem,

ébredj szépen.”

– szólt halkan a Nap –,

s a kis virág,

gyönge szirmát

kibontotta a virradat…

 

(megszületett…)

 

otthona lett e kéklő ékkő,

csillagfüzér legszebbike,

vigyáznak rá, vigyázd te is,

hogy kigyúlt fényünk őrizhesse.

 

 

Volt egy ember, 2005 [22-23.]

Kovács Anikó

 

 

JÚNIUSI ESŐ

 

Az ónszürke, sápadt ég alatt

a napsugár csak kósza vendég,

néha lecsöppen fáradt fénye

bágyadtan és ferdén – …

…bölcs Andersen-mesék ringatnak

ezen a borús, nyári kora-estén.

Haragos-zöld fáknak súlyosan

hajlik ázott, fényes sátra,

komoran nehezül terhe alatt

a gesztenyefa elrozsdállt virága:

levele is csak néha mozdul,

ha leesik a sárba nem-létező árnya.

 

Esőszag és pára.

Napfény helyett fiókunkba csak

kopott, vézna álmainkat zárjuk,

mögöttünk a megrepedt bazalthegyen

gyapjas félelem cikázik;

apálykor homokba írom a neved,

ha mályvaszínű alkonyat dereng

és szívemre hűvösen fut az este,

– a tűzliliom narancs-színű oázis –,

a hegy fölött köd-ezüst füstölög,

és a vackor-gyümölcs is mélán ásít.

Néha gondolj rám is…

Kovács Anikó

 

 

HA EZ A BÚCSÚ…

 

Aztán esett kicsit.

…és május volt, gyönyörű, –

lámpák apró csokrai égtek:

a lombok már különös,

méregzöld árnyakat rajzoltak a földre.

A sötétség egyszerre meglazult,

és kékhajú, ikrás fény bomlott szét;

…hullámok hátán utazott

ezer kifakult csillag és buborék…

 

Koravén, és lassú volt az alkony,

körül halkléptű este ballagott,

a homály szövetén apró arabeszkek –

…kedd volt, emlékszem. – Szelíd álom,

platánsor, kastély, temető… –,

lehunyt szemmel is látom.

Az ablakon csillagok csorogtak

és fényszórók ezernyi ráncai,

majd elült a cifraság a dombok mögött,

és az ében fák között

már nem lopakodott semmi.

 

Szólt a zene, varázslat…: If This Is Goodbye…, –

„Utolsó, fennmaradt szavaim

nem adják vissza a mi mesénket,

azok a fül számára hallhatatlanul

keringenek az éj sötét sűrűjében…”

…apró gyíkok bronza olvadt szét a fűben,

keserűségből támadt felhők alatt

némán utaztunk a végtelen térben, –

majd a bánat esővé állt össze,

és beszorított a lomb édes rejtekébe.

 

Már nem beszélek, szavakra nem futja,

lélekharang kondul a falusi templomba’,

ki halt meg, kit temetnek…, ki tudja,

ki tudja…? Véremben dallam s a fájdalom, –

nézz most rám, – és ne fájjál nagyon…

Ha ez a búcsú… Ha ez az.

Csak akkor még nem tudtam.

…megszorított az érzés, halkan, zokogón,

s mint kavics, kútba csobbanó:

végiggördült rajtam néhány puha szó.

 

Majd felreccsent egy mondat,

mint gyémánt, ha karcol az üvegen,

– ott lüktetett a le nem írt rímeken, –

konokul a hátsó ülésen a zene mellett,

és hazafelé – az útmenti fák zöld ölében:

megálmodott percek romjai hevertek.

 

Kovács Anikó

 

 

MÉG EGYSZER...

 

A gesztenyefák a leghűtlenebbek.

A tölgy, a hárs, a bükk még

harsogó zölddel üzen a világnak,

de a gesztenyelevelek mint régi pergamen:

rozsdás, őzbarna színnel utánam kiabálnak.

Most valahogy mégis jobban fáj:

ez az ősz mélabús álomba veszejt,

visszhangtalan a tegnap szép varázsa,

a nyár hajlékony szellővel üzeni – „elfelejt...”

Nem tettem rosszat, senkit sem bántok,

az idő mégis ellenem, –

hegyre kapaszkodnék, hogy nyár legyen újra,

méregzöld július, – és én az égig terjedek...

...a fény a házak közt boldogan cikázik,

rezeg a csend, megint a nyári csend,

forró szél öleli karjába fedetlen vállam,

és ablakomon könnyű függönyszél lebeg.

Érzem az augusztus elmúlás-illatát,

a parton a Duna szétporlott permeteg,

az ablakok búsan, hangtalan kinyílnak,

egy szál verőfény magában integet, –

és a gesztenyefa itt is a legtünékenyebb...

Kovács András Ferenc

 

 

AMERIKAI PARTI EGY ÁLLATI EGYETEMEN

 

Nagy buli van a Harvardon!

          Állati a kari bál!

Partiznak a patakparton –

          Megjött Doktor Baribál!

 

Rögtön kérdi Doktor Grizzlyt:

          „Idén friss a makkbólé?”

Hát a málnabor hogy ízlik?

          Tavaly nem volt csak hólé.

 

S itt van minden vendégtanár!

          Minden állat, aki barát!

Disznó, majom, segédszamár…

          „Látta már a kapibarát?”

 

Dörmög Grizzly professzor úr:

          „Kollega, sok a duma.

Gyomrom, torkom most elszorul,

          Úgy csámcsog ott a puma!

 

Nézze csak: a prérikutya

          S nemkülönben Doktor Szervál

A svédasztalt végigfutja,

          S mindenből be sokszor szervál!

 

Whiskyt vedel menyét s gödény,

          Boroz borz meg erszényesnyest,

S nyomul Doktor Serény Görény…

          Mit mondjak? Ez egy fényes est.

 

Figyelje meg: Mister Coyote

          Végül felfal minden kaját,

S ily pusztítást alig gátol

          A prorektor Alligátor…

 

Sőt! – folytatta Grizzly Charlie –

          Kávé sincs már, csak a zacc,

S a pite is piszlicsári,

          Bár tűrhető a lazac…”

 

„Nos, a lazac elég laza! –

          Zabált Doktor Baribál –

Bekapjuk, s mehetünk haza,

          Ha a séf nem variál.”

 

Pofáz rektor, nyammog dékán,

          Nyércek közt röhög a szkunk,

S a szmokingok hasítékán

          Véresen csöpög a tunk!

 

„Ez a parti zavar… Pardon! –

          Csuklott Doktor Baribál –

Attól tartok, a Harvardon

          Nem lesz többet kari bál.”

 

 

Vidító [94-95.]

Kovács András Ferenc

 

 

KŐKERESZT

 

Üdvözlégy, Mária!

Téged áld Ménaság,

Mennyeknek rózsája,

Törékeny némaság!

Könyörgőn dicsérnek Kászonok, Gyimesek!

Nélküled nemzeted vánszorog, ím, esett!

Patrónánk, tekints ránk:

Néped már így romló!

Téged áld Csíkszépvíz,

Szentlélek, Csíksomlyó!

Rengeteg Csillaga;

Égi Kálvária:

Ragyogó szívünk is

Téged áld, Mária!

 

 

101 vers és ének Csík-

somlyóról [146.]

Kovács András Ferenc

 

 

VILÁGJÁRÓ MALACIKA

 

Ismertem egy világjáró

dundus-dundi malackát,

ki több ízben barangolta

be Burundit s Alaszkát.

 

Járkált, vájkált Uruguayban,

tyúkudvaron rohant át,

körbetúrta Tanzániát,

Ugandát meg Ruandát.

 

Mesélik, hogy Mexikóban

ő volt egykor a kacika,

s azóta már nem is malac,

hanem Szenyor Malacika!

 

Hívta Tibet, hívta Fidzsi,

Argentína s Kazahsztán!

Indiából Csádba röppent,

s Bahamába – az aztán!

 

Hírlik, úri malacként ért

Peruba és Laoszba,

mert elébb a pantallóját

s a csülkét is lemosta.

 

Mondják, váltig hivatkozott

holmi Verne Gyulára,

s Egyiptomban föl-fölmászkált

három ernyedt gúlára.

 

Pletykálják, hogy Floridában

ennyit ült meg annyit ült,

s csak Párizsban csináltatott

pedikűrt meg manikűrt.

 

S hogy bejárta ángyabugyát,

Mántuát meg Páduát!

S tévedésből jó puhára

főzték őt a pápuák!

 

Tahitiben hajótörést

is szenvedett malacka!

(Onnan tudjuk, mert megírta,

s postázta egy palackba.)

 

Elutazott Új-Zélandba,

Zimbabwéba, Iránba...

Egyszerre több útnak indult

mindenféle irányba...

 

Bizony sokat, sokfelé ment!

(S csak azt bánja malacka,

hogy még sose mehetett el

sósheringnek Galacra!)

 

Járta Kínát, látta Japánt,

Limpopót s a Zambezit...

Vélte, hogy az undok Andok

csak rakásnyi andezit...

 

Megtanulta, hogy Rióban

röfög a sok anakonda,

bár Kongóban több a kondás,

s nagy örömben van a konda!

 

Szentül hitte, hogy kanászok

lakják Kandyt s Kanadát,

hol a szabad összmalacság

várja disznók kamatát...

 

Meghatotta Marokkó, de

nem hatotta meg Kenya:

ott majdnem egy törzsfőnöknek

lett betevő flekkenja!

 

Tárt karokkal várta Thaiföld,

Togo, Tonga, Turkesztán –

de mivel már mindent látott,

inkább földet túrt eztán.

 

Megismerte Malit, Balit,

Limát Szenyor Malacika –

mégis jobban esett itthon

máléliszt s káposztacika.

 

Már ő végleg világlátott –

minek Kuba, Katar, Ghána?

Már elég, ha moslékot lát –

ugyan miért szaladgálna?

 

Hát így járt a világjáró

dundus-dundi malacka...

Most se tudja: merre fekszik

bús Burundi s Alaszka?

 

Bezzeg ő a pocsolyában

fekszik, s fetreng a vén ólban!

Körbefutja trágyadombját,

de köszöni: azért jól van.

 

 

Miénk a világ, (2000) [41-45.]

Kovács András Ferenc

 

 

KIBEN MÁRIÁT DICSÉRI

 

Mária gondos jó anya

Gabona ringó aranya

Zengjen a zápor kara ma

 

Mennyei felhők méhese

Zuhogó fényes mély zene

Fájdalom zengő méze te

 

Kegyelem édes liljoma

Keserű tenger temploma

Isten tüköre rend hona

 

Szomorú szemem bársonya

Gyönygyös bötűre váltson a

Lélek örök karácsonya

 

Csillagok alá szórt alom

Köntösöd pajzsos oltalom

Árvai zsoltár cimbalom

 

Ardeli dallam hajlata

Szavaim lengő hajzata

Szívem éneklő karzata

 

Mária el se bír dalom

Mosolyod győztes siralom

Ne legyen többé irgalom

 

 

Régi nagy patrónánk [263.]

Kovács András Ferenc

 

 

SZÜRETI ÉNEK

 

Hódolat Babits Mihálynak

 

Ősszel a hegy leve csurran, a nyári öröm tovasurran:

      távol a dús aratás, dörmög a lusta darázs.

Zümmög a tájban az ének, dongnak a mustra a méhek,

      száll lugasokban a dal: fújja, ki még fiatal!

Röpteti büszke legényke, az apraja-nagyja, serényje:

      zengik a kisgyerekek, s pár öreg is nyekereg.

Fújja leányka, menyecske! Megugrik a kertben a kecske:

      táncra kel, egyre mekeg, s boldog, amíg bereked.

Hegy leve, vére kicsordul, a pincék sarka csikordul:

      ajtajuk úgy nyikorog, mint mikor eb vicsorog…

Sírnak a görbe gerezdek, présben a könnyet eresztett

      fürtök ezer szeme sír: gyűl levelükre a pír…

Hull a falomb, fogy az ének: múlnak az ifjak, a vének!

      Némul a dal, fogy a fény: forrhat a bor s a remény!

Fagy jön, az éj dere ver meg, az ágra ma zúzmara dermed.

      Búsul a tőke… Csupasz szélbe vonít a kuvasz.

Ködben a hegy leve csordul: a föld már tél fele fordul…

      Őszül az ég: havazik, s álmodozik tavaszig.

 

 

Téli prézli, (1995-2000) [52.]

Kovács András Ferenc

 

 

BÁLVÁNYOS

 

Tél van. Az égbolt márványos.

Vár a magasban Bálványos

vára ködökben álmodván…

Vár a bogár is a fák odván.

 

Vár a tavaszra az ábrándos

vén hegyek álma s Bálványos.

Hó hull… Egy angyal Altorján

lépdel a lengő lajtorján…

 

 

Téli prézli, (1995-2000) [53.]

Kovács András Ferenc

 

 

VON JETZ AN

 

Úgy tartalak. Hajlott faág a holdfényt.

Húsomba forrsz. Szétolvadsz tenyeremben,

Miként szemembe tévedt látomás:

Képsorrá oldódsz, álommá mosódol.

Árvád vagyok, s tiéd az áldozatban:

Foglak, szorítlak, mint a fájdalom,

Ha angyalszárny csapdossa puszta arcom.

 

 

Kapun kívül [143.]

Kovács András Ferenc

 

 

ÉS CHRISTOPHORUS ÉNEKELT

 

vinnélek át a mély vizen

nyakamban ülnél vállamon

segíts vad árba szállanom

vinnélek át a mély vizen

mint csillagot nagy éj viszen

mint szél nyaraknak illatát

miként rügyecskét ringat ág

hordozlak mint a fájdalom

vinnélek át a gyors vizen

nyakamban ülnél vállamon

segíts sodrásban állanom

vinnélek át a gyors vizen

mint mindenséget sors viszen

miként rügyecskét ringat ág

halálom rajtad villan át

ha gyermek még a fájdalom

vinnélek át a mély vizen

nyakamban ülnél vállamon

segíts sodrásban állanom

vinnélek át a mély vizen

mint szívverést ha vér viszen

miként rügyecskét ringat ág

ha semmiségbe illan át

a súly a sodró fájdalom

vinnélek át a gyors vizen

nyakamban ülnél vállamon

segíts vétkemtől válanom

vinnélek át a gyors vizen

mint teljességet torz viszen

úgy hordanálak vállamon

ringatva mint a fájdalom

miként rügyecskét ringat ág

mint szél a széna illatát

vak űr szülötte csillagát

 

 

Kompletórium, (1983-1994) [284.]

Kovács András Ferenc

 

 

DALLAM

 

Emily Dickinson emlékére

 

Sajog a semmiben a sok,

sürög a sokban is a nincsen.

Esők suhognak – hallgatok…

Már senki sincs, ki rám legyintsen.

 

Már senki – már lélek, se test.

Se szem, se kéz, se cél, se tét…

Szeress nagyon! Szeresd! Szeresd

az űr kopár lélegzetét!

 

A boldog űr is elpihen –

suttog az okozat az okban…

Sajog a nincs a semmiben,

sürög a semmi – csak a sok van.

 

 

Kapun kívül [125.]

Kovács András Ferenc

 

 

JÓZSEF ATTILA HAJA LÁNGOL!

 

Mellékes dal

 

Visz a vonat: gyorsvonatélet.

Átszállóhely: sorsom, a lélek…

Átszáll rajtam: elmegy halálnak.

Talán ma még meg is találnak.

 

Talán kihűl a mozdony könnye,

De mintha hozzád könyörögne…

Jól jönne most: bocsánat, pár szó…

Mi csattog ott: Kocsárd vagy Szárszó?

 

Hűséges önzést árván tűrtem:

Hajam loboghat márvány űrben…

Lángol szemembe hulló tincsem:

Visz a vonat. Hozzád visz, kincsem.

 

Sebhed a világ: égess, perzselj!

A vers befogad, mint a persely –

Mert nem kell.

Mily sajnálatos…

 

Mint kétség megfeszült reményben:

Én állok minden fülke-fényben…

És égten

Élek: hallgatok.

 

 

Kapun kívül [124.]

Kovács András Ferenc

 

 

,,SZÁLL A TAVASZ...”

 

Vézna ezüst zivatar rázza a fellegeket:

szétzizegő nevetés rezgeti inged alatt

melled örök mosolyát. Száll a tavasz, citeráz

száz falevéllel a menny zengve alázuhanó húrjain: érted

 

bomlik a rügy, gügyörész fecsegő pocsolyákban a pajkos víz, szepeg érted a sár,

szisszen a tüskebokor, fütyörésznek a messzefutó fák, érted ereszt gyökeret

réten a vándor eső, puha pára ha völgybe gomolydul, érted omol lebegő

szőke folyókra: fitos buborék szaporáz a habokban – érted inognak a lég

 

harmatozó tenyerén göndörödő sugarak...

Szirmokat áldoz a szél, míg kivirulnak az ing

átitatott mezején barna virágaid is:

megremegő nevetés leng: tovazáporozó húrokon éled,

 

moccan a minden, igézget a semmi, magasztal a minden, boldog a semmi – legyőz.

Semmi se győz le: a szél sokezernevü hangot idéz fel, röppen a szirmos idő –

ágakon átsusogó üzenet, sokezernevü dallam: lét, akadozva dalolt

végtelen egység... Szirmokat üldöz a szél... Vagy a szirmok üldözik épp a szelet?

 

Fekszik a fűben a hegy, hallgat a fény, csak az ég

pördül a porszemeken... Vézna ezüst zivatar

rezzen az inged alatt: gömbölyödő nevetést

ringat a felleg, akár néma sugárpihe – száll benned az élet.

 

 

Lelkem kockán pörgetem, Szeged, 1992. március [10-11.]

Kovács András Ferenc

 

 

ÖRÖK VIRÁGÉNEK

 

Akire szó sincs,

csak virág – más eszmélés

méhében izzik,

mint imolák sikolya,

tűzliliom beszéde.

 

Kőből s homokból

végtelen kert épül a

csendben, míg a csók

piros juharlevélként

pördül pillanat jegén.

 

Illat emléke

vagy – egy lepke alma zár

álmodba. Senki

s bárki lehetnél – alszik

a rózsában a rózsa.

 

Ragyog egy vízcsepp

tükrében a kert, tágul

a csend, s a csókban

egyként fénylenek bolyhos

barkák és puszta csillagok.

 

Egyszer csak írisz

leszek – vagy egy íriszre

hajló idegen.

Haja, haja, halálom…

Hanga nő szememben.

 

 

Tengerész Henrik búcsúzik,

Székelykeresztúr, 1986 [45-46.]

Kovács András Ferenc

 

 

BÍRÁLÓIMHOZ. SZÜLETÉSNAPOMRA. PLÁGIUM!

 

Harmincnégy éves lettem én:

nem bódít versen vett remény,

      se bű,

      se báj.

 

A mennybolt menten rámborul:

nem éltem jól, sem jámborul,

      csupán

      bután.

 

Mint kínon égő ékezet,

lobog világom: létezek!

      Enyém

      e fény!

 

Hallom: vagyok, mert nem vagyok,

hisz bennem nem rág, nem ragyog

      serény

      erény…

 

Azt mondják, arcom régi maszk:

miért is vágok én grimaszt,

      ha kell,

      ha nem?

 

Divatbölcs egy sem érti tán:

helyettök lettem én vidám

      iszony.

      Bizony.

 

Magamnak túl nehéz terű

vagyok – nem vált meg vers, se bű,

      se báj.

      Sebaj.

 

 

Kompletó-

rium, (1983-

1994) [245.]

Kovács András Ferenc

 

 

NAIV GLOSSZA

 

Dsida Jenő emlékére

 

szippants magadba májuség

bogár a lelkem egy bibén

vágtass virágom légy szabad

széllel tündöklő szép mezőn

 

szálljak feledve szárnyamat

szóljak feledve hangomat

földön himbáló árnyamat

szippants magadba májuség

 

füvek beszéde fellegár

harmat beszéde láthatár

halálom hessenő madár

bogár a lelkem egy bibén

 

emelj szerelmes értelem

segíts szerelmed kérlelem

száguldozásomban légy velem

vágtass virágom légy szabad

 

szeress szeress szeress nagyon

leghűbb szavam elhallgatom

tört szárnyam árnyát rádhagyom

széllel tündöklő szép mezőn

 

széllel tündöklő szép mezőn

vágtass virágom légy szabad

bogár a lelkem egy bibén

szippants magadba májuség

 

 

Kompletórium, (1984-1988) [83.]

Kovács András Ferenc

 

 

MARE TRANQUILLITATIS

 

a csendesség tengerpartján hevertünk

szép súlytalan holdkőzetek felett

 

alattunk halvány hullámzó homokban

elzümmögő megáradt porszemek

 

mélyén önnönmaguktól részegedten

morajlottak elsüllyedt tengerek

 

s amíg mi lelkes bójaként lebegtünk

egy ismeretlen partvidék felett

 

a holdfényes szél halk hullámverése

morajlott bennünk lüktető terek

 

mélyén akár szerelmes hallgatásban

ezüstösen doromboló erek

 

s a csendesség tengerpartján hevertünk

szép súlytalan homokszemek felett

 

hol eggyéváló kettőzött magányban

a mindenséget csaltam meg veled

 

s ezüstre égtem éles földsütésben

időtlen lettem mint az istenek –

 

egy pillanatra egy térben suhantunk

egy ismeretlen suttogás felett

 

 

Tengerész Henrik búcsúzik,

Székelykeresztúr, 1984 [42-44.]

Kovács András Ferenc

 

 

MAROSSÁRPATAKI SOROK

 

Karácsonyi képeslap nagyszüleimnek

ezerkilencszáznyolcvankettő adventjéből

 

Magányos a templom: porka havát rája

Isten messzi malma munkásan darálja.

Ótorony sisakján meginog a kopja:

taraját kikezdi az idő robotja…

Kuporodó házak hegyre kanyarodnak,

induló telekben utak takarodnak…

Magányos a templom: porka havát rája

Isten messzi malma munkásan darálja.

Ha ki firhang mögül hunyorog a tájba,

mintha tejet nézne hatalmas sajtárba:

édes, habzó csendet, sűrűsödő álmot –

s átkopognak hozzá a Háromkirályok…

Csengettyűz a mennybolt: csillagait rázza.

Magányos a templom. Megváltásunk fázza.

 

 

Miénk a világ, 1982 [51.]

Kovács András

 

 

ADVENT

 

Meggyötörten állni

A decemberi fagyos ködben

Csodát várni

A csillagtalan néma csöndben

 

Titkot lesni

A lélek ablakára karcolt jégvirágban,

Eltűnődni

Zúzmarás hajnalok szívet melengető homályában

 

Próféciák nyomán

Hitre cserélni a kételyt

Csillagjelet

Látni a legsötétebb éjben,

 

És hinni

Hinni

A szívekben születő

Fényben!

Kótzián Katalin

 

 

IGAZGYÖNGY

 

Az emberi szívnél van-e mélyebb tenger

Örökké hullámzó, zajló érzelemmel?

Ki mérte fel, mit rejt tajtékozó mélye,

Örvénylő vihara, édes szenvedélye.

Csupán a szerelem oly erős és bátor,

Hogy nem riad meg e szörnyű hullámzástól,

Hanem alámerül gyöngyhalászként benne,

Míg csak rá nem bukkan fénylő gyöngyszemekre.

Aztán feljön ismét a habos felszínre,

Kezébe szorítva féltve őrzött kincse:

Az igazgyöngy, amit titkoknak kagylója

Boldog szerelemnek érlelt csillogóra.

 

 

Szonett a szőlődombon [15.]

Kótzián Katalin

 

 

SZERELMES SZONETTKOSZORÚ

 

                    I

 

Csak álmodás, csak sejtetés

érződik át a levegőn,

fehér ködök közt, lebegőn.

Jólesik most a nevetés.

 

Fázósan hajlanak a fák,

de pattanó rügyekben él

ígéretük: a friss levél

s az egyre új virágos ág.

 

Félig kinyílott szájad így

sötétben nedvesen ragyog.

Szívedben bújnak vágyaid,

 

csak hangok még az új dalok.

Tavasz bontja már szárnyait,

csak ébredez, még nem lobog.

 

                    II

 

Csak ébredez, még nem lobog

tükrös szemed kékjén a láng,

jánosbogár meg ispiláng

játszik szemedben, mosolyog.

 

Dícsér és zeng litániát

a szél, a száj, szó, a szív,

madárka, röppenő, szelíd,

s a rád kíváncsi hóvirág.

 

Jókedvű zsenge, friss füvek,

párnás felhők a híd felett.

Dicséretüktől némulok.

 

Mulandó bogárzümmögés

dicséretük, jaj, mind kevés,

s fakók a rólad írt sorok.

 

                    III

 

Fakók a rólad írt sorok,

míg szádra ékszert csókolok,

míg ital nélkül részegen,

számon csókod lesz ékszerem.

 

Hídon és mégis víz alatt

bukdácsolunk, mint kis halak,

s ha egy-egy csókunk véget ért,

felbukkanunk lélegzetért.

 

Csókod parányi gyengeség,

a számon mégis oly erős,

hogy hónapokig rajta ég,

 

és mint valóság ott időz.

S ha jő reggel az ébredés,

betölt tündér emlékezés.

 

                    IV

 

Betölt tündér emlékezés,

a tegnap született virág.

Felhőkig lopja jó szagát,

többé nem hazug sejtetés.

 

Köszöntlek, zölderes bokor

mézédes, napsütött szaga,

szívem bokrán nőtt orgona,

szoknyád lehellet-tüllfodor.

 

Szerelmed, mint e lenge tüll

szívemre sose nehezül,

új vágyad mindig új öröm.

 

Zölderes bokron lángfodor,

ha nem vagy itt is, átkarol,

lázával édesen gyötör.

 

                    V

 

Lázával édesen gyötrő

mohó vágyad csontomig ér,

remegek és a szenvedély

eléget, bágyasztó gyönyör.

 

Elborít zúgó áradat,

hullámhegyek, önkívület,

fullaszt a sóvár őrület,

ha csak érinted vállamat.

 

Érintésedtől összecsap

forró fejünk felett a hab,

már alig érzem testemet.

 

Vacogva forró délután,

kapkodok levegő után,

földön és mégis föld felett.

 

                    VI

 

Földön és mégis föld felett,

már mindent áthevít a láz.

Virágát hullató akác

vonatablaknak integet.

 

A nyár kezdődik, hirdeti

kukac, cseresznye, zöld dió,

alig nyíló, s már hervadó

vérpiros rózsák ezrei.

 

Könnyű szerelmed már nehéz,

hogy görnyedezve vonszolom.

Túl sok szerelmed is kevés,

 

jól véle sosem lakhatom.

A csók enyhít és mar sebet,

mit fénylő szájad rálehelt.

 

                    VII

 

Mit fénylő szájad rálehelt,

a csók aléltan megpihen,

így alszunk és a szerelem

is elbágyad egy keveset.

 

Karom zsibbad, szememre ül

a lomha zsongító homály,

szobám forog, aztán megáll,

minden álommá csendesül.

 

Érzelmek, ízek és szagok,

lármája most nem kavarog.

Béke takar be, halk öröm.

 

 

A szenvedély is szendereg,

aluszik, nem tép új sebet

a csókkal kezdődő gyönyör.

 

                    VIII

 

A csókkal kezdődő gyönyör

két év után jó megszokás.

Parázsból újult lobogás,

ha újra gyújtják, tündököl.

 

De ha a szunnyadó tüzet

mindig civódás mossa szét,

tócsa lepi a tűz helyét,

s helyébe bánat sistereg.

 

Hogyan titkoljam el a rést?

Málló ágyon a repedést

növeli újabb indulat.

 

A jó akarat egyre fogy,

valami csitít, talán hogy

távoli kezed simogat.

 

                    IX

 

Távoli kezed simogat,

boríts be, drága pillanat,

– a pillanat, mely itt marad, –

te öröklét az ég alatt.

 

Jegenyefa, te cipruság,

aranyban fürdő dáliák,

ostoba, kedves mániák,

messziről szóló áriák.

 

Narkótikum, te pillanat,

szivárványkagyló, hallgatag

halál, gyönyör és ifjúság.

 

Simogatásod itt maradt,

a víz tükrében elakadt.

Hajóról nézem a Dunát.

 

                    X

 

Hajóról nézem a Dunát,

felettem nagy, félelmetes

repülőgép aknát keres,

lármásan vonszolja magát.

 

E létezés szűk peremén,

csattan a gyávák ostora,

aki most nem fél, ostoba,

s az okos tudja: nincs remény.

 

A csordává lett emberek

szerencsét nem érdemelnek.

A bokrok árnya rőt harag.

 

A híd felrobbant, haldokol,

a város véle fuldokol,

holdat dobál a lenge hab.

 

                    XI

 

Holdat dobál a lenge hab,

eszembe jut a Genfi-tó,

szélén napfénybe játszi hó –

hattyúk és vizimadarak.

 

Táplálja mézédes nedű

a friss gyümölcs érett húsát,

magját a méz nem járja át,

ezért kemény és keserű.

 

Az emlék épp ilyen csaló,

ha édes: ellepi darázs.

Homályból nézve szép varázs

 

a jelen, bármilyen fakó.

Emlékkel foltozom a mát.

Vágyam még húsodért kiált.

 

                    XII

 

Vágyam még húsodért kiált

eleven test, jó ölelés,

hiába hoz mindig halált

a termő beteljesülés.

 

Ösztönruhában vadállat

a békés humanista is.

S tán mentsége a szamárnak:

hogy ölel és pusztul maga is?

 

S ha jön az üldöző halál,

szívünk szorul és görcse vad,

a vér gőze az égre száll,

 

s a földbe jut a hullaszag,

kukac sereg ujjongva vár.

Fázom, ruhám is vastagabb.

 

                    XIII

 

Fázom, ruhám is vastagabb,

kábítószer nem melegít.

A félelem leveleit

fujja felém a virradat.

 

Karok, kezek, kaján csalók,

nem melegít, csak ha pokol

lávája tör a jég alól.

Dermeszt a hő, fagypont a csók.

 

Jaj, átkozott légy, őrület,

örökké hordozom nyomát,

halottölelő rémület

 

sikoltja tele a szobát.

Mikor számolok le veled?

Szél hozza szádnak illatát.

 

                    XIV

 

Szél hozza szádnak illatát,

futok előle, megkeres,

rémülten érzem mágneses

örökre vonzó áramát.

 

Fázó fák hajtják törzseik

dunyha cihából hull a hó

a tavaly elsüllyedt hajó

roncsait lassan emelik.

 

Új ívben nyúlik már a híd,

a város csupa építés.

Köddé válnak vonásaid,

 

ma már növő emlékezés

borítja a múlt tájait:

csak álmodás, csak sejtés.

 

                    XV

 

Csak álmodás, csak sejtetés,

csak ébredez, még nem lobog:

fakók a rólad írt sorok,

betölt tündér emlékezés.

 

Lázával édesen gyötör,

földön és mégis föld felett,

mit fénylő szájad rálehelt:

a csókkal kezdődő gyönyör.

 

Távoli kezed simogat,

hajóról nézem a Dunát,

holdat dobál a lenge hab.

 

Vágyam még húsodért kiált:

fázom, ruhám is vastagabb:

szél hozza szádnak illatát.

 

 

Szerelmes szonettkoszorú [7-21.]

Kotaszek Hedvig

 

 

LEHETNÉL

 

Álommá lennék,

hangod a dalban,

 

Öledbe bújva

dalolnék halkan.

 

Suttogó szélben

hintenék lágyan

 

Sziromvirágot

utad porában.

 

Sóhajod lennék,

tűnékeny lélek,

 

Minden percedben

megkeresnélek.

 

Nevetve égre,

felhőkre szállnék,

 

Lépteid neszében

utaddá válnék.

 

Hallgatag írisz

mélysötét virága:

 

Lehetnél életem

rejtőző hiánya.

 

 

Arcok és énekek [161.]

Kosztolányi Dezső

 

 

SZEPTEMBERI ÁHÍTAT

 

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,

ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,

most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya

s szememből az önkívület kicsap,

emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,

halál fölé, a régi romokon,

segíts nekem, szeptember, ne eressz el,

testvéri ősz, forrón-égő rokon.

Én nem dadogtam halvány istenekhez

hideglelős és reszkető imát,

mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,

pogány igazság, roppant napvilág.

Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,

még sok hívő száj büszkén emleget,

vérembe nőnek a termékeny álmok

s nők sem vihognak a hátam megett.

Nem is kívánok egy pincét kiinni,

vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,

csak az élet örök kincsébe hinni

s a semmiség előtt még újra lenni.

Ki érleled a tőkén a gerezdet,

én pártfogóm és császárom, vezess,

az életem a sors kezébe reszket,

de lelkem és gerincem egyenes.

Uralkodásra a karom erős még,

adj kortyaidból nékem, végtelen

s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,

még most se rút, nem-őszülő fejem.

 

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,

fehér fogától villog vörös inye,

kövér virágba bújik a darázs ma,

a hosszú út után selymes garage-ba,

méztől dagadva megreped a szőlő

s a boldogságtól elnémul a szóló.

 

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,

mint hogyha a perc szárnyakon osonna,

el-nem-múló vendégség van köröttünk,

hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.

Húgom virágokat kötöz a kertbe,

aranytálban mosakszik reggelente

s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,

a csillagokról ráhull az aranypor.

 

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.

A felnőttek érthetetlenül beszélnek

egymás között, minden nesz oly goromba,

estente búgó hangja van a szélnek,

tán megriadt lenn egy sötét falombtól

s a télre, sárra és halálra gondol.

 

Aztán a délután is furcsa nékem,

hogy a napot árnyékok temetik,

a zongorán, mint hajdan a vidéken,

örvénylik a Sonata pathétique,

bukdácsol a billentyűn tompa búban

az édes elmebeteg, árva Schumann

s mert nem lehet már jobban sírnia,

száján kacag a schizophrénia.

 

Nem volt a föld még soha ily csodás,

a fák között mondhatlan suttogás,

a fák fölött szallag, beszegve kancsal

fénnyel, lilába lángoló naranccsal,

az alkonyat csókot hajít a ködnek

és rózsaszín hullámokon fürödnek.

Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,

miféle régen elsüllyedt mennyország?

 

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,

a fájdalom, a koldusgúnya is,

jaj, hadd mutassam e kis templomot,

mely déli tűzben csöndesen lobog.

Imádkozó lány, száján néma sóhaj,

mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,

vakok meresztik égre szemüket,

Isten felé fülel egy agg süket.

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba

kis műhelyébe dolgozik a varga,

csöpp láng előtt, szegényen és hiába,

mint régi képen, ódon bibliába.

 

Most az eső zuhog le feketén,

most a sötétbe valami ragyog,

mint bűvös négyszögön a mese-fény,

fekete esőn arany-ablakok.

Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,

benn villanyfénynél őszi takarítás,

a készülődés télre, az ígéret

s az ámulattól szinte égig érek.

 

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak

s mint a kisikált sárgaréz-edények

a konyha délutánján mért ragyognak?

Mit akar tőlem ez a titkos élet?

Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?

Ki fényesít eget és hegyeket?

Mily pantheizmus játszik egyre vélem,

hogy századok emlékét visszaélem?

Az Orion süvegje mért parázsló?

Miért, hogy mindent lanyha pára mos?

Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?

Miért csodálkozol, csodálatos?

 

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,

cél nélkül, éjen és homályon át.

Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,

te rothadó gondoktól régi magtár.

Ifjúságom zászlói úszva, lassan

röpüljetek az ünnepi magasban.

 

 

Összes versei 2., 1935 [201-205.]

Kosztolányi Dezső

 

 

FEBRUÁRI ÓDA

 

Jaj, mily gödörbe buktat e február,

mily mély homályba? Csillagaim hunyó

világa hamvad. Földre ver le

szörnyű betegség.

 

Sorsom, mely eddig tétova ködbe bújt,

egyszerre itt van, szőnyeges és meleg

szobámba sétál, mint a farkas,

rám vicsorogva.

 

Ijedve futnék, ámde hová lehet?

Nincsen menekvés, zörgetek esztelen,

kemény kilincsen és vasajtón

koppan a szándék.

 

Csupán te állsz itt, kedvesem, árny gyanánt,

távolba mosva, sápatag és merőn,

már mint az özvegy, kit halott férj

hűtlenül elhagy.

 

Még sincs üres szó ajkadon és hazug

vigaszt se súgsz te. Mint a csodálatos

józan való vagy és a hűség

s mint a halál nagy.

 

El is felejtem a szanatórium

pálmáit és a téli-sötét delet

s a mélyből a fényes magasba

fölkiabálok.

 

Jó volt tevéled járni a sárgolyó

üröm-vidékét, a keserű mezőt,

ó, boldogságom édesanyja,

társam a rosszban.

 

Én nem szerettem önmagamat soha.

De te szerettél. Egyszerű és igaz

jóságod oly gyors, lángoló volt,

hogy utolértél.

 

Ha fújt a szél, még át se cikázhatott

a gondolat, hogy „meghűlök”, amikor

önzésem is előzve: „meghűlsz”,

már te kimondtad.

 

Lásd, így dicsérlek szakszerü, tárgyias,

pontos szavakkal, úgy, ahogy illet ez,

mert köznapi voltál te mindég,

mint a verőfény.

 

Kések között, a végzet a vállamon,

téged dalollak, még nyomorékul is,

száj nélkül is, szájamba sebbel,

emberi nagyság.

 

 

Összes versei 1.,

1934 [571-572.]

Kosztolányi Dezső

 

 

HAJNALI RÉSZEGSÉG

 

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.

Mult éjszaka – háromkor – abbahagytam

a munkát.

Le is feküdtem. Ám a gép az agyban

zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,

csak forgolódtam dühösen az ágyon,

nem jött az álom.

Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,

százig olvasva, s mérges altatókkal.

Az, amit írtam, lázasan meredt rám.

Izgatta szívem negyven cigarettám.

Meg más egyéb is. A fekete. Minden.

Hát fölkelek, nem bánom az egészet,

sétálgatok szobámba le-föl, ingben,

köröttem a családi fészek,

a szájakon lágy, álombeli mézek

s amint botorkálok itt, mint a részeg,

az ablakon kinézek.

 

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?

Te ismered a házam,

s ha emlékezni tudsz a

hálószobámra, azt is tudhatod,

milyen szegényes, elhagyott

ilyenkor innen a Logodi-utca,

ahol lakom.

Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon

vízszintesen feküsznek

s megforduló szemük kacsintva néz szét

ködébe csalfán csillogó eszüknek,

mert a mindennapos agyvérszegénység

borult reájuk.

Mellettük a cipőjük, a ruhájuk

s ők a szobába zárva, mint dobozba,

melyet ébren szépítnek álmodozva,

de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,

minden lakás olyan, akár a ketrec.

Egy keltőóra átketyeg a csöndből,

sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl

és az alvóra szól a

harsány riasztó: „ébredj a valóra”.

A ház is alszik, holtan és bután,

mint majd száz év után,

ha összeomlik, gyom virít alóla

s nem sejti senki róla,

hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

 

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,

valami tiszta, fényes nagyszerűség,

reszketve és szilárdul, mint a hűség.

Az égbolt,

egészen úgy, mint hajdanában rég volt,

mint az anyám paplanja, az a kék folt,

mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,

s a csillagok

lélekző lelke csöndesen ragyog

a langyos őszi

éjjelbe, mely a hideget előzi,

kimondhatatlan messze s odaát,

ők, akik nézték Hannibál hadát

s most néznek engem, aki ide estem

és állok egy ablakba, Budapesten.

 

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,

de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem

s felém hajolt az, amit eltemettem

rég, a gyerekkor.

 

Olyan sokáig

bámultam az égbolt gazdag csodáit,

hogy már pirkadt is keleten, s a szélben

a csillagok szikrázva, észrevétlen

meg-meglibegtek és távolba roppant

fénycsóva lobbant,

egy mennyei kastély kapuja tárult,

körötte láng gyult,

valami rebbent,

oszolni kezdett a vendégsereg fent,

a hajnali homály mély

árnyékai közé lengett a báléj,

künn az előcsarnok fényárban úszott,

a házigazda a lépcsőn bucsúzott,

előkelő úr, az ég óriása,

a bálterem hatalmas glóriása

s mozgás, riadt csilingelés, csodás,

halk női suttogás,

mint amikor már vége van a bálnak

s a kapusok kocsikért kiabálnak.

 

Egy csipkefátyol

látszott, amint a távol

homályból

gyémántosan aláfoly,

egy messze kéklő,

pazar belépő,

melyet magára ölt egy drága, szép nő

és rajt egy ékkő

behintve fénnyel ezt a tiszta békét,

a halovány ég túlvilági kékét,

vagy tán egy angyal, aki szűzi

szép mozdulattal csillogó fejékét

hajába tűzi

és az álomnál csendesebben

egy arra ringó

könnyücske hintó

mélyébe lebben

s tovább robog kacér mosollyal ebben,

aztán amíg vad paripái futnak

a farsangosan lángoló Tejutnak

arany konfetti-záporába sok száz

batár között, patkójuk fölsziporkáz.

 

Szájtátva álltam

s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,

az égbe bál van, minden este bál van

és most világolt föl értelme ennek

a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek

tündérei hajnalba hazamennek

fényes körútjain a végtelennek.

 

Virradatig

maradtam így és csak bámultam addig.

Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél

ezen a földön, mily kopott regéket,

miféle ringyók rabságába estél,

mily kézirat volt fontosabb tenéked,

hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél

és annyi rest éj

s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

 

Ötven,

jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –

halottjaim is itt-ott, egyre többen –

már ötven éve tündököl fölöttem

ez a sok élő, fényes égi szomszéd,

ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.

Szóval bevallom néked, megtörötten

földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

 

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem

s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,

de pattanó szívem feszítve húrnak

dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,

annak, kiről nem tudja senki, hol van

annak, kit nem lelek se most, se holtan.

Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,

úgy érzem én, barátom, hogy a porban,

hol lelkek és göröngyök közt botoltam,

mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak

vendége voltam.

 

 

Összes versei 1.,

1933 [583-588.]

Kosztolányi Dezső

 

 

HALOTTI BESZÉD

 

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.

 

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él

s mint fán se nő egyforma-két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

 

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt

s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt

a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég:

„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére és futott, telefonált

és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

 

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó, tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

 

Édes barátaim, olyan ez épen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,

majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt

s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.

 

 

Összes versei 1., 1933 [581-583.]

Kosztolányi Dezső

 

 

BESZÉLŐ BOLDOGSÁG

 

Beszélni kell most énnekem. Szeretnek.

Szeretnek engem, boldogság, hogy élek.

Beszélni kell mindig s nem embereknek,

hogy vége már, eltűntek a veszélyek.

 

Beszélni égnek, fáknak és ereknek,

neked, ki nagy vagy, mint az űr, te lélek

s nincsen füled sem, látod, én eretnek,

csupán neked, a semminek beszélek.

 

S ki hajdanán lettél a fájdalomból,

mely a vadember mellkasába tombol

és a halál vas-ajtain dörömböl,

 

most megszületsz belőlem és dalomból,

minthogy kitörve rég bezárt körömből,

ujjongva megteremtelek örömből.

 

 

Összes versei 1., 1932 [516-517.]