Fekete tornyok (Kosztolányi Dezső)
Félek titőletek,
amíg az éjbe bolyongok,
fekete tornyok!
Oly gyászosan meredtek
az égre fölfele,
mint eltűnt isteneknek
kormos szövétneke.
Kihűlt halotti fáklyák,
ti átkos csillag-oltók,
ti régi, lomha tornyok,
a rémes éjszakán át
miért kisértetek?
Gyülöllek titeket,
ti néma, éji szomorgók,
fekete tornyok!
Pihegve nyög a város,
s az álma iszonyú.
Mellén ül a halálos,
köd-felleges ború.
Ti gubbasztgattok ottan,
ti rozzant, ócska tornyok,
ősrégi csillag-oltók,
vak gőggel, elhagyottan,
merengve, szomorún.
Bezúzlak titeket,
szentélyetekbe berontok,
fekete tornyok!
Bár az éj egyre széled,
és sápadoz a hold,
szivembe új zenének
harangmoraja kong.
Azt zúgja, virrad egyszer,
s épülnek ifju tornyok,
szabad napon piroslók,
miken a bús rabember
tűzglóriában áll.
