Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43457

Kosztolányi Dezső

 

 

ERDŐBEN

 

Ti hűs tetők, te zöldes enyhe éjjel

boruljatok vérző szivemre le.

És részegíts meg párás, gőzölő föld

s te márciusnak fűszeres szele.

 

Legyezzétek ti könnyűszárnyú szellők

a téli bútól bágyadt arcomat,

az ébredő tavasz örömdalában

ernyedjen el a fáradt gondolat.

 

A rét aranyzöld bársonyára omlik

hullámzatos, sötét hajam.

S én hallgatom fáradt szivem verését

merengve mélán, gondtalan.

 

Ajkam meredt, fáradt szemem lecsuklik,

elbágyadok és meg se moccanok.

S a szél lábbújjhegyen jő nézni erre,

hogy élek-e – s fekszem, mint egy halott.

 

 

Összes versei 1., 1905 [20.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43456

Kosztolányi Dezső

 

 

EGYEDÜL

 

Magam vagyok, rám hull a végtelenség,

a fák, a lombok ezre eltemet.

 

Olykor fölém cikáznak még a fecskék,

nem láthat itten senki engemet.

 

A táj az ismeretlen mélybe kékül,

nincs semmi nesz a lombokon, a fán,

s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül

Én, a merész és álmodó parány.

 

Egyszerre az ősfélelem legyűr,

a lég üres, kihalt a szó, a hang,

s én sápadottan fekszem itt alant.

 

A föld szorít s fölém végetlenül

tágul ki, mint egy kék üvegharang,

a végtelenbe nyúló kékes űr.

 

 

Összes versei 1., 1905 [17-18.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43455

Kosztolányi Dezső

 

 

SZERENÁD

 

A kormos égből lágy fehérség

szitálja le üres porát.

Didergve járok ablakodnál

a hófehér nagy úton át.

S amint megyek itt éji órán,

lépésem meg se hallható,

mert zsongva, súgva, és zenélve

halkan szitál alá a hó.

 

S körülvesz engem, zordon árnyat

egy hófehér, szelíd világ:

angyalpárnáknak tollpihéje,

zengő, szelíd melódiák,

habpárna selymén szunnyadó arc,

mit angyalok fényszárnya ó,

minek szelíded altatóul

halkan zenél a tiszta hó.

 

Oly mély a csend, a város alszik,

mind járjatok lábujjhegyen!

Pihék, zenéljetek ti néki,

hogy álma rózsásabb legyen.

Egy hófehér hálószobává

változz át csendes utca, ó!

Fehér rózsákként hullj az éjben

reá, te szálló, tiszta hó!

 

 

Összes versei 2., 1904 [19-20.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43454

Kosztolányi Dezső

 

 

CHANSON

 

Álmodtam egy álmot,

rég volt, réges-régen;

ébredő tavasszal

künn a faluvégen.

 

Arany volt a színe,

gyémánt kirakatja,

holdsugár, hársvirág

volt a csillám rajta.

 

El is felejtettem

azt az édes álmot,

bódító illata

régen tovaszállott.

 

De halk tavaszéjen

újra általélem,

ha az ezüst holdgömb

bújdosik az égen.

 

Rezgő párafény közt

gyakran látni véllek:

hársvirágos sírból

hazajáró lélek!...

 

 

Összes versei 1.,

1901 [121-122.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43453

Kornis Mihály

 

 

JÓZSEF

 

Minden létnek, minden fénynek kincse

te vagy szívemben egyedül, Mária.

Isten anyja, légy velem, ha félek,

piros ruhában jöjjön a virradat.

 

Dicsőséges társam a rettegésben

lábad elé borul most Betlehem.

Remélő árnyak a mélyülő sötétben,

pásztorkirályok és más jó emberek.

 

Heródes király országában

hasadoz a hajnal, fényes nap jön,

Heródes király országában

bárány baktat le az égből…

 

alhat a csöppség, alhat az anyja,

Boldogságos Szűz Mária,

őrzi az álmuk bölcsességgel

Asztalos Ács Szent József.

 

Szent karácsonynak éjszakáján

vigadozzunk és örvendezzünk!

Szent karácsonynak éjszakáján

csöndeskedve éljünk…

 

Napkeleti csillag fent az égen

tüzével köszönti alvó kisfiad.

Velem ujjong a teremtés ma éjjel,

könnyek fürösztik fáradt arcomat.

 

Dávid házából József, aki lettem,

koldusszegény ács, de kiválasztatott,

hogy Máriámat egy életen át szeressem,

az ember módján, mint megírattatott.

 

Heródes király országában

hasadoz a hajnal, fényes nap jön,

Heródes király országában

bárány baktat le az égből…

 

alhat a csöppség, alhat az anyja,

Boldogságos Szűz Mária,

őrzi az álmuk bölcsességgel

Asztalos Ács Szent József.

 

Szent karácsonynak éjszakáján

vigadozzunk és örvendezzünk!

Szent karácsonynak éjszakáján

csöndeskedve éljünk…

 

 

Szabad-e bejönni ide bet-

lehemmel? [42-43.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43452

Kormos István

 

 

ESŐ

 

Jókedvükben az angyalok

Fölborítottak egy kannát

S lila mennyből leskelődtek:

Csurog-e nyakunkba eső?

 

Pillés lábbal ugrándoztak,

Hulló csöppek port verdestek,

Hallgatták a háztetőkre

Füstölgő víz muzsikáját.

 

De Szent Péter rájuk dörrent:

Megszeppent a sok kis kócos,

A tócsákra sóhajt fújtak –

S szivárványt húztak az égre…

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43451

Kormos István

 

 

MESE VACKORRÓL, EGY PISZE KÖLYÖKMACKÓRÓL (részlet)

 

MEGISMERÜNK EGY PISZE KÖLYÖKMACKÓT,

AKI MINDIG ELCSAVARGOTT AZ ERDŐN

 

Hol volt,

hol nem,

messze, messze,

volt egy boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

Vackor nevű

kicsi medve,

nem is medve,

csak egy apró,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó.

 

Az az apró,

kölyökmackó,

az volt ám csak

nagy csavargó,

egész nap járta az erdőt –

hiába kereste anyja,

bömbölt utána az apja,

nem lelték a csöpp tekergőt.

 

Hát egy szép nap,

alkonyatkor,

megint messze

kószál Vackor,

csalta játék,

tarka lepke –

itt egy kicsit vackort szedett,

vackort, azaz vadon termő

erdei vadkörtét, ahogy

vadon termette az erdő,

ott egy kicsit fára mászott,

le a fáról,

föl a fára,

szagos fűbe heveredett,

barlangba bújt bújócskázva;

addig,

addig,

napnyugodtig,

míg elérte,

el az este.

 

Este,

este,

csöndes este,

sötét a távol,

a messze,

sötét a hegy

és az erdő.

Fenn az égbolt elsötétül,

a kék sötétebbre kékül,

sötét dunyha:

száll a felhő.

Fél is ám a kicsi medve,

megriad a pisze mackó,

menne haza

árkon-bokron,

futna átal

dimben-dombon,

bújna anyja bundájához,

apjához a csöpp csavargó.

 

Hanem

hajjaj,

nagy ám

a baj!

Mert elmosta,

el az este,

elmosta az árkot-bokrot,

el a szelíd dimbet-dombot,

amin átal

az az apró,

az a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó

az otthonát megkeresse.

 

Fölötte az ég ragyog:

feljöttek a csillagok,

de a piszén pisze,

boglyos,

a bolondos,

erdő mélyiben zokog.

Hull a könnye,

hulldogál,

csöpp mancsára

csurdogál:

szipog,

szepeg,

hüppöget,

ejt nagy kövér

csöppöket,

ül egy lombos

fa alatt,

és keserves bánatában,

vigasztalan búsultában

szíve majdhogy megszakad.

 

Hát az apja

micsinál?

Talán nyugodtan

pipál?

Ugyan nem,

hanem az erdőn

kölyke után ordibál:

– Vackor fiam,

hallod-e?

Héj, te kölök,

fuss ide!

Szaladj hozzám,

hogyha mondom,

mert elraklak,

rontom-bontom!

 

Hanem mire

kiabál?

Csöpp kölykére

nem talál.

Bejárhatja,

be az erdőt –

mehet átal

árkon-bokron,

mászhat átal

dimben-dombon,

sűrű erdőn csatangolhat,

barlangokban barangolhat,

míg egy fa alatt meglátja,

nagy hüppögve megtalálja,

meg a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze csöpp tekergőt.

 

Örömében felkiált,

ölbe kapja csöpp fiát:

– Vackor kölykem,

hallod-e?

Hogyan császkáltál

ide?

Nem megmondtam,

el ne kószálj,

tiltottam, hogy

messze bóklálj,

hanem ez volt az utolsó –

többet minket

nem ijesztesz,

hét határra

nem tekergesz,

mert aszondom,

kutya brumma:

holnap reggel kézen kaplak,

és az óvodába adlak,

az ám,

te pisze csavargó.

 

És apjával akkor

hazasétált Vackor.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43450

Kormos István

 

 

FEHÉR VIRÁG

 

Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát

holló a szél az ékkő tócsában mossa tollát

szép zöld haját lebontja a kukorica elszáll

e sziromzuhogásból a tündöklő ökörnyál

 

Fehér virág kezedben szétporló liliomszál

szétporló tenyeredből szökkent e liliomszál

szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll

eltüntél aki köztünk angyali zene voltál

 

 

Egyetlen verseink [237.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43449

Kormos István

 

 

OKTÓBER

 

Gyors madár-Niagara zúdul

ötven évemre fröcskölődve, csurdig

a vérző-füvű-rét zöld füttyögéssel:

rigók, csízek hullámlanak, pirók

csirreg egy galagonya-kottaágon,

havat futtatnak északi egekre

a barázdabillegető-bakák,

szelet szurkál szarvára hajahéjjal

két Ázsiát-vonszoló kisökör;

nem tél ez, mondják, év októbere,

valamint életem októbere;

baktattam a királydinnyés homok

kéksárga lepedőjén fölsziszegve,

támasztva vállam Szent Lajos-sziget

öreg falának, szekérutakat

hömpölygetett időm Miasszonyunk

Katedrálisa fölött, déli tengert

Mecsér és Miklós és Lébény között,

ahová visszamenni volna jó;

szoknyák úszkáltak a fellegtelen

mennynek feszülve: tejszagot lobognak,

pendely-sirályhad keringel, cipő-

erdő suttogja fülembe: Fiú,

lemesterkedtél minket lánybokákról.

 

Orromba csap az égő fű szaga,

október ez, az év októbere,

valamint életem októbere;

nem fájna, ha egy nagy csontkalapács

a halántékomra csördítene,

de utánam, uraim, mi marad?

mert tenyerem csak semmivel tele,

árkok szikráznak benne karcosan,

és kihűlt szerelmek lehellete;

látsz régóta, szegények Istene,

pecsétednek szívemen a helye,

tudtam s tudom, milyen lámpa ragyog

utamra, bár a nap is fekete,

serceg és pattog kanócélete;

már nem birizgál semmilyen titok,

én kezdettől magamra számítok.

 

 

Versmondók könyve, 1975., 1974 [217-218.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43448

Kormos István

 

 

ÓDA A KUKORICÁHOZ

 

Ég áldjon, kukoricatábla,

felkiáltójel, zöld dárda

élő tengere vagy te,

zászlók tengere vagy te.

 

Mezőn aluvók álma,

nincstelenek kalácsa,

vezetsz kölyök koromba,

jobban mint ezer lámpa.

 

Hányszor kínáltál,

éhségemből kirántál,

tíz év, húsz, baktatsz velem,

kiáltod: „Jelen!”

 

Asztalunkon kenyér,

morzsád söpörte tenyér,

reggel cipósan keltél,

estig véremmé lettél.

 

Szegények társa te,

kés mártódott beléd,

Betlehem követe,

letérdelek eléd.

 

Láttam földbe vetésed,

napra növekedésed,

magasba szökésed,

halálba töretésed.

 

Leveleden gyors esőt,

jeget, ostorral verőt,

kutyasekívánta szelet,

göröngyre elfektetőt.

 

Fölálltál, büszke fiú,

ropogott derekad,

zöld fejed fölemelted,

nem hagytad el magad.

 

Remény zöldje, lobogtál,

mi minden voltál:

világító napunk,

vezérlő csillagunk.

 

Nemesi címerünk,

országunk, fegyverünk,

ha te voltál velünk,

pokol se bírt velünk.

 

Mert fülünkbe suhogtál,

szívünk ereje voltál,

hogy barmok ne legyünk,

hogy emberek legyünk.

 

Hírdetted, te kemény:

élni még van remény,

ha Isten malma őröl,

nekünk őröl.

 

Voltál bújócska földje,

vágtattunk tengeredben,

tücskök mezítláb

fúttuk az időt: zengjen!

 

Símogattuk hajad,

zöld selyme volt citeránk,

nyers húsodba haraptunk,

nincs olyan húsvéti fánk.

 

Tűrtél te minket,

fogunkat, kezünket,

nevettetted szemünket,

megáldottad fejünket.

 

Ha szóltál: „Íme, vagyok!” –

indultak a nagyok,

reccs, learattattál,

aztán zizegve fosztattál.

 

Holtodban körülálltunk,

gyönge testedre vártunk,

vad kannibálok,

veszett janicsárok.

 

A halotti beszéded

egy szó volt: élet,

miérettünk meghaltál,

mibennünk feltámadtál.

 

Tüzet gyújtottunk nagyot,

lángja testedbe harapott,

lángon megsütögettünk,

még füstöltél, de ettünk.

 

Fazékban főztünk puhára,

morzsolásztunk a tálba,

Jézus te, sóval itattunk,

egy szemig fölkanalaztunk.

 

Vasmozsár méhében törtünk,

mozsár harangja vert,

liszteden a szegény

dunnyogva kitelelt.

 

Rostán fehérre pattogattunk,

cérnára fűztünk gyöngynek,

csutkádnál melegedtünk,

tehén elé vetettünk.

 

Nőjj, kukoricatábla,

felkiáltójel, zöld dárda

élő tengere vagy te,

zászlók tengere vagy te.

 

Oltalmazónk, mióta

hozott Kolumbusz hajója,

nekünk lélegzel, testvér,

örömünkre születtél.

 

Életünk fölött lángolj,

útunkon messze világolj,

zölded verjen szemünkbe,

zölded csapdosson szívünkre.

 

 

Versmondók könyve, 1975., 1950 [206-209.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43447

Kormos István

 

 

SZABADSÁG

 

Pendely lobog, a nap száll

a menny kék hajlatán,

a felhő zsíros tejcsöpp

emlője bimbaján.

Egy részeg kakas harsog,

boldogan kukorít,

nagyot mozdul a környék,

de megbánja s lapít.

Kútágason nyikorgat

a lelkiismeret,

himbál a dongavödrön,

vályúban pisszeget.

Szél lökdösi az ólat,

de hát beszélhet itt,

ringatja az istálló

lovait, barmait.

Fülel a lucskos fűben

a demagóg, a tök,

egyhelyben áll a színben

a szekér, nem zörög.

Az ösvény menne innét,

már nézi végeit,

mikor a cselédházon

csukott ajtó nyilik,

s a küszöbön nevetgél

egy szép fejősleány,

sajtárral a kezében,

csillaggal homlokán.

 

 

1945 – 1970., 1948 [120-121.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43446

Kormos István

 

 

SZEPTEMBER

 

Gyászol három hangyaboly,

cincognak a tücskök,

kék ködnek nézik az eget,

zöld ködnek a füstöt.

Szaladnak a füvekhez,

elszállt a fű délre,

kukoricazászlón lobog

üszög feketéje.

Boglyaszállás fölrepül,

a fák messze úsznak,

tücsökcirr ördögszekéren

panaszol az útnak.

Megadják mind magukat,

sárgöröngyre ülnek,

sírnak-rínak s kis öklükkel

gyöngykönnyet törülnek.

 

 

Nefelejcs, 1946 [147.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43445

Kormos István

 

 

CSILLAGOM…

 

Szárnyas cseléd az anyám

Elment a Tejútra,

Kócos angyalok ingét

Kék teknőben mossa.

Szőke kontya kibomlik,

Haja száll a szélben,

Teregeti a ruhát

Napsugár-kötélen…

 

Mosásért az angyalok

Csillagokat adnak,

Ezüstöst és ragyogót

Kötényibe raknak.

Boldogan viszi szegény,

Bandukol a porban,

S megáll gyönyörködni a

Kapott csillagokban…

 

Kiveszi a legszebbet

Csöndben a kötényből,

Mutatja a fiának:

Énnekem az égből.

Azt a fényes csillagot

Lesem minden este,

Így láthatok a sárból

Szegényen is mennybe…

 

 

Kormos István művei, 1944 [147.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43444

Kormányos Sándor

 

 

HOLD SARLÓJÁN

 

Takarót simít a sűrű csend

lebbenő álmok bársonya,

hold sarlóján ringatózik

a csillagfényű éjszaka.

 

Árnyak suhannak túl a fákon

a bokrok alatt tücsök zenél,

altatót hegedül az éjszakának

s vele dúdol a kósza szél.

 

Álom kering a hold körül

ruháján ezüstös fény ragyog

rádőlnek mind, s mint égi párnán

alszanak rajta a csillagok.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43443

Kormányos Sándor

 

 

NYÁRI REGGEL

 

Rezdül a szél, mint hosszú sóhaj

lüktet a fákon lágy remegés,

hajnali csendű kis levelek közt

zizzenő szárnyú zöld lebegés.

 

Álmosan bomlik fátyla a ködnek

gördülő könnyét törli a rét,

fénysugarakká szökken a harmat

ritkuló pára jelzi helyét.

 

Friss kacagással zendül az erdő

kék mosolyát ha szórja az ég,

kerge rigókkal szárnyal a reggel

szárnysuhogástól csattog a lég.

 

Fénysugarakban fürdik a dallam

dúdol a hangja zümmög a rét,

méheket zsongat röptet a szélbe

messzire hordva a nyári zenét.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43442

Kormányos Sándor

 

 

KÉK MADÁR

 

Lágy fényű szavakba bújtatnám a csöndet,

és megfognám újra nagyapám kezét,

hallgatnám tágra nyílt, csillogó szemekkel

az ezerszer hallott, élet-szőtt mesét.

 

Mesét a lüktető, messze hívó vágyról

mely időtlen zenélt szíve rejtekén,

és újra meg újra, más utakra vitte

végig kísérte az egész életén.

 

Mesét az égről, a szőke napsugárról,

egy nyárról amely már régen elveszett,

és arról a fénylő kék tollú madárról

amit az úton hiába kergetett.

 

Az élet manapság nem sző új meséket,

nagyapám emléke vissza-visszajár,

elveszett nyarakról álmodunk a csöndben

tűnődve, hol lehet a fényes kék madár.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43441

Kormányos Sándor

 

 

BELENŐNI A TÉLBE…

 

Még elillant őszi perceket

őrízget csendben a nyárfa,

és döbbenten néz, ha zúzmarát

hullat rezegve az ága.

 

Pedig már szürkék a fellegek

hó-szagú köd ül a tájra,

s halott mezőkön varjakat

kerget a szél muzsikája.

 

Már lágy puha paplant álmodnak

földben az őszi vetések,

s álmukat vágyón átszövik

a zsenge tavasz remények.

 

Az öreg nyárfa aludni készül

álmosan bólint a szélbe,

s ha hullni kezd az első hó

belenő lassan a télbe.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43440

Kormányos Sándor

 

 

NOVEMBER

 

Hűvös az este

szél borzong a fák közt

hol hálóját szövi

a szürke félhomály,

és hold-ezüst csöndet

álmodnak a percek

míg furcsán remegve

felsóhajt a táj.

Egy elfáradt gondolat

száll a kormos éjnek,

fázósan reszket, míg

végre célba ér,

szétfoszlik lassan

de visszanéz a tájra

hol reggelre mindent

belep majd a dér.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43439

Kopcsányi Márton

 

 

NAGYBOLDOGASSZONY NAPJÁN

 

Ó, irgalmasságnak anyja,

ki e napon oly dicsőséggel mentél mennybe,

kérlek téged,

a mennyei vőlegénynek szerelméért,

méltóztassál azokban

a gyönyörűségekben minket,

Évának szűkölködő maradékait részesíteni

e siralom völgyében,

melyekkel a boldog hazában bővelkedel.

 

Fordítsd reánk, kérünk,

a te anyai szemeidet, és könyörgésed által

nyerj ide alá lelki ajándékokat,

hogyha nem ülhetünk is ahhoz

a boldog asztalhoz úgy, mint fiak,

legalább a te szentséges kezeidből

hulló morzsalékokkal elégíttessünk meg.

Annakokáért, ó irgalmas szószólónk,

mentsed a mi elégtelen voltunkat,

és engedd, hogy a te esedezésed

segítségével a mennyei örökségnek

elmélkedésére és birodalmára

juthassunk vala, ahol megkoronáztatva,

a te Fiadat örökkön örökké,

méltán dicsérhessük. Ámen.

 

 

,,Tiszták, hősök, szentek.” [70.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43438

Kopcsányi Márton

 

 

NÁZÁRETI RÓZSA

 

Mint liliom szépségével,

     Gyönyörű fejérségével

Kedvesb a sértő tövisnél,

     És minden zöldellő fűnél:

(Ez, ha tövistül sérül is,

     Fejérlik s illatozik is)

Úgy a Názáreti Rózsa,

     Mária, Jesse virága.

Az Éva leányi között,

     Mint liliom tövis között,

Fénylett, mert anyja méhébe,

     Nem volt eredendő bűnbe.

Az ő teljes életébe,

     Noha volt sok szenvedésbe;

De semmi bűnnek fulákja,

     Nem fért lelke hajlokába.

 

 

Mária aranyház [55.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43437

Kopcsányi Márton

 

 

A MEZÍTELEN KRISZTUS

 

Ki az eget nappal, holddal,

A búidosó planétákkal,

Tündöklő csillagokkal;

 

Erdőket zöldellő fákkal,

A völgyeket forrásokkal,

Gyönyörű madár-szókkal;

 

Föld színét sok virágokkal,

Föld gyomrát ezüst-arannyal,

Gyémánttal, fűszerszámokkal;

 

Sok gyümölccsel a kerteket,

Szőlő gerezddel hegyeket,

Halakkal a vizeket;

 

Embereket okossággal,

Madarakat szép tollakkal,

Barmokat vastag taggal

 

Felékesítette bölcsen,

Illendőül ő nemekben,

S megtartja ő rendekben:

 

Ruháitúl megfosztatik,

Keze, lába szegeztetik,

És fára függesztetik.

 

Hogy anyaszült mezítelen,

Három óráig kereszten,

Függjön a vasszegeken.

 

Oh mely kemény ágyad lészen,

Beteg Jézusom a hegyen,

A kemény vasszegeken!

 

Fejednek selyem vánkosa,

Lészen a töviskorona,

Oh fáidalmak férfia!

 

 

Keresztények, sír-

jatok! [168-169.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43436

Kopcsányi Márton

 

 

A BÓDOG SZŰZ MÁRIÁHOZ MAGYARORSZÁGÉRT

 

Magyarország patrónája,

         Mennynek, földnek Királynéja,

Hozzád óhajtók gyámola,

         Bánkódók vigasztalója,

Kérünk nagy bizodalommal,

         Szent fogantatásod által,

A te születésed által

         És nevelkedésed által,

Angyal üdvözlése által

         És szűzen szülésed által,

Alázatosságod által,

         Felmagasztalásod által,

A hét epeséged által,

         A te hét örömed által,

Te nagy méltóságod által,

         Neved s nevezetid által,

Tekénts a te oltalmadra,

         Bízott Magyarországodra,

Kinek nyargalja mezejét

         Mahomet, s fogyatja népét.

Fő várasit új tanítók,

         Dögleltetik oltárrontók,

Magok egymást pártütéssel,

         Erőtlenítik veszéllel.

Luthert, Kálvinust dicsírik,

         Szent István hitit nevetik.

Szent Lászlónak, Szent Imrének,

         Nincs böcsüje e szenteknek.

Az áldozat s innepilés,

         Megszűnt a régi böjtölés,

A régi ájtatosság,

         Szeretet és irgalmasság.

Méltán szenvedünk sok csapást,

         Sok pusztulást, sok kárvallást.

Ez soldja az új vallásnak,

         A hitben válogatásnak,

A hittűl elszakadásnak,

         Szabadságra lázadásnak.

De vagyunk még, ó, Mária!

         Magyarország patrónája,

Kik a régi eleinket

         Követjük s áldunk tégedet,

Kik e világi ínsígben,

         Hozzád óhajtunk mennyegben:

Azért mutasd kegyelmedet,

         Oltalmazzad híveidet,

Nyerj ennek a leányodnak,

         Ki oka volt e munkának

(Életed hirdetésének,

         Erkölcsed követésének)

Egészséges sok napokat,

         Mennyei szent áldásokat,

Hogy az ájtatosságot

         És isteni szolgálatot

Jószágában plántálhassa,

         Azután Krisztust láthassa.

Nyerj az Anyaszentegyháznak,

         Győzedelmet Királyunknak,

Országunkban békességet,

         Igaz hitben egyezséget,

Egészséget, szeretetet,

         Tiszta eget és bévséget,

Hogy most egy szívvel, lélekkel

         Áldván Istent a szentekkel,

A fölső Jeruzsálemben

         Juthassunk azután, Amen.

 

 

Magyar költők 17. század. 1. [285-287.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43435

Kopányi György

 

 

DAINDOLI PRÉSHÁZ

 

Présházunk a hegy fejére nyomva

kis kalapként ül, sütkérezik,

édesszájú muslincák repülnek

felette és levelek lepik.

 

A fal mellett, hol a fürge árny hullt,

kecskelábú asztal billeget,

szék előtte, és a széken ringok

s hajkurászok egy-egy zöld legyet.

 

Szőlőoldal asszonyokkal ékes,

fürtök rajt és édes levegő,

becsípett kis pillangó, mig kékes,

aranyos ég baktat, csendülő.

 

Présházunk az ördög tenyerében,

angyal őrzi rajta a tetőt,

cserélgeti kedvét aki lakja:

az áhítót, a részegedőt.

 

Felette az arany-súlyos ősztől

összerogynak a leány-nyarak

s váltogatják egymást az idők, mint

gólyákat a varjúmadarak.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43434

Kopányi György

 

 

ÉNEK A SZÜLŐFÖLDRŐL

 

A szövevényes dunántúli tájban

A musttól pezsgő szüretek helyén,

Az áldomások zengő városában

Jártál-e? Mert ott születtem én.

 

A Mecsek-lankán út szalagja fénylik,

Azt hinnéd hogy szél csavarta rá.

A szalag száll és autók mennek égig.

Az ember? Mintha felhő hordaná.

 

Óh, ha erre tavasz van! S ha este!

Ringatóznak ám a távolok!

Rétet, kertet virágzás temet be

S újraforrnak minden óborok.

 

Az ócska pince-hordók kieresztik

Hasukból a holt szüret szagát

S a vén hegyőr szundítva megrészegszik:

Fegyvere kalapján durran át.

 

Gazdag földet lát a férfihonvágy:

Káprázik most szívem és agyam.

Régi utcák, lilaszőrű hegyhát

Emlékében húzom meg magam.

 

Pestre jöttek, szobámban suhognak

Könyvtárszaggal egybekelt szelek

S Pécsre nyíló pesti ablakomban

Feltűnik a vén török-mecset...

 

Forró földek! Szántott mesgyeszélek:

Nem veszhettek el! Hiszen viszem,

Hordozom magamban ó vetéstek

S énbelőlem nem pereg ki szem!

 

Míg a várost szél lopkodja s száz fal

Porlik el egy esztendő alatt:

Szívem mélyén sérthetetlen táj van,

Bennem e teljes Pécs megmarad.

 

Biz, ha én is így megőriztetnék,

Halhatatlanságom lenne az!

Minden évben telét lerázó rét

Földjéből hívna ki a tavasz.

 

Minden évben velem rozsdálódna

Bodza, hárs, szőlődomb és a len

S köd színében ülnék ki a tóra:

Változgatna az idő velem...

 

Ősz anyám, ki megrokkant a gondban

S úgy jár mostan: sírva félszegen:

Nem tudja, mit alkotott kínokban:

Szülőföldet is szült énnekem!

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43433

Koosán Ildikó

 

 

LÁTOD-E

 

parafrázis N.R. „Augusztus éjjel”c. verséhez

 

„Látod-e, álmodom én is”, éjszaka kúszik a házra,

hársfavirága ma méz-teli illatát hinti fölém,

érzem az éj örömét is, árnyait sorra bejárva

fészkel karomba a hársfa tövén.

 

Kell ez a csend, ami éltet, kell ez a néma varázslat,

köznapok göncei hullnak, szóról is hámlik az álca,

álmodom, nincs más, zenéje, ritmusa van a hiánynak,

ezer-szín hang szól, ezer-szín hárfa.

 

Szólnia kell most, isteni kényszerre pendül a húrom,

hangszer a lelkem, fürdik a képzelet bódulatába’,

ábránd, vagy rontás, mit bánom, igézzen, el sose múljon;

s lásd, elhagy… hajnal lesz nemsokára.

 

 

Hazafelé [36.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43432

Koosán Ildikó

 

 

VIHAR UTÁN

 

zöld bársonyszalag lett a táj,

ezüst a pörgő szélkerék,

mély szürkecsönd, felhőuszály,

az ég megkopott tinta-kék;

 

szivárvány bomlik hét fele,

a fehér tán varázsecset

színekkel színültig tele;

próbálgatják az istenek…

 

 

Hazafelé [41.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43431

Koosán Ildikó

 

 

MEGFELELNI?

 

A világnak, hisz benne élhetek;

neked, elvárod, kedvedre tegyek;

 

a léleknek, ha van egyáltalán;

a hazának, ha volna még hazám;

 

célnak, amiért zászlót bontanék;

a barátnak, ha mégoly ritka rég;

 

a halálnak, mert szűkülő a rés;

mind megfelelni? merő tévedés!

 

És magamnak, ki érdem és kacat?

Megfeleltem… nem volt áldozat.

 

 

Hazafelé [33.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43430

Koosán Ildikó

 

 

TÉVEDÉS

 

Elült a zaj az árnyék sűrűjébe’,

tenyérnyi rés nyílott az ég felé,

békesség áradt, lelkemig érve

nyugtatón fonódott homlokom köré.

A zizzenés, nesz kristály-harangja

kondulatlan csöndbe temetkezett,

friss forrás fakadt szótalan magamba,

szél-fodor borzolt, illatlehelet.

 

És nem volt senki, sem közel, sem távol,

magamnak tudtam minden fényteret,

és senki, aki igaztalan vádol,

és semmi, ami bánt, vagy fenyeget.

Természet hordott öblös tenyerén,

hangyabolyt figyeltem időtlenül,

ők szorgalommal, elábrándozva én,

ősmetronómra hangolva belül.

 

Órák múlhattak, pillanatnak véltem;

fönn magányos csillagkapuk nyíltak,

harmatcsepp könnyek fénylettek a réten,

amit azt est ködfátylai sírtak.

Szárnyat bontott bennem a gondolat,

ajkamra tódúlt, igék születtek,

mondani kezdtem valami fontosat,

de észrevettem, nem értő füleknek…

 

 

Hazafelé [31-32.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43429

Koosán Ildikó

 

 

FELKIÁLTÓJEL

 

Levélhalmazt zokszóval sűrűn teleírva

kap fel könnyeden, vág földhöz újra

ez a tomboló időorkán, s úgy mossa el,

mint játék-papírhajót a háborgó tenger.

 

Hová leszel ma-holnap kisember?

Ráncos arcok izzadtságcseppje csordul;

Kordon közé zárt falatnyi léttér a jövő,

villámlik, dörög, kenetlen csikordul

minden ajtó, ami felé terel a cselszövő

ígéret, minden szándék új tiltásra lel.

 

Túlfejlett, kihalásra ítélt óriásmamut

a világ, a jólét lejárt füstködben illan el,

ki tudja, a hatalmak tűzszekere mire jut?

Kész csoda kisember, hogy még létezel!

 

 

Hazafelé [26-27.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43428

Koosán Ildikó

 

 

AKI MEGVÁLTOZNA

 

Elszakadni a megszokástól

mondják, újra kell születni máshol,

más pillanat utcakövére

lépni az idő rengetegébe;

élni régi testtel körülhatárolt térbe’,

a szokott életütemet fölcserélve,

más léptékben, más térarányban

keresni az élet célját, másban

mint eddig, más korban másképp;

ahogy hegycsúcson a látkép,

alagútban a sötétség színvilága

lényegül át a folyton-változásba,

a sokrétűbe, nem riasztja pánik:

más bolygón más csillag világít;

 

De belül, amit az én-tudat megszab,

változhat-e, lehet-e jobb, rosszabb,

s a kétkedés, ami ott bent viharzott

felveszi-e, megnyeri-e a harcot,

képes-e átlépni új dimenzióba,

változtatni ami megszokott a szóba,

átváltani a gyorsuló időre,

új csöndre, hitre, törtetőerőre,

ahol az új szokás nagyon is számít;

levetkőzni gyerekes hibáit

az idegenségben tapogatódzó félsznek,

csalhatatlannak tűnni, merésznek;

 

S ha születik más, egy „jött-ment idegen”,

a régi „énnel” akkor mi legyen?

mondják majd: igen! szakított a múlttal,

a megszokással, a régen tanulttal,

mégis, ha mint embert nézzük... más,

merő tévedés lett, megalkuvás,

kezében bot, nincs szívében zsoltár,

más istent hisz, más urat szolgál,

része az önző, számító világnak,

csupán árnyéka régi önmagának;

siratni kár az elveszettet...

késő lesz, mire bánja majd e tettet.

 

 

Hazafelé [25-26.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!