….a sötétségben, a kiúttalanságban , a reményvesztettség hitében a Világítótornyok jelentik az utolsó reményt, messziről látható fényükkel biztos pontok az óceánok és az "élet tengerén "a káoszban, vad viharokban - mind valós, mind átvitt értelemben.
Mint építmények szépek, fenségesek, sok közülük műemlék ,többnyire a partokon ,de jó néhányuk gyönyörű ,tengerből kiemelkedő szirten ,szigeteken található.
A fürkésző, kereső szemnek, a léleknek a helyes irányt, az ÉLETET jelentik.
Fényük átragyog az egész Univerzumon…
…hozhatsz képet , zenét , verset ,történetet… ha a napi teendőkben megfáradtál vagy csak szeretnél egy kis időt eltölteni egy megnyugtató helyen ,látogass el a Fény kis szigetére, hogy a csendben és fényben megfürödve , feltöltődve új erővel indulj tovább…
" Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben, vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben."
A tengert nézem, tárva áll az ablak, a rezgő vízből csillagkép dereng fel, ott fönn a csillag, lenn a hullám ballag. Fény hívogat. És lüktet rá a tenger.
Sóhajt a szél, együtt sóhajt a vízzel, s az ár felett - ím - híd ezüstje ível.
Szép színezüst híd, tiszta habra vetve. Kit vár vajon? S hová visz útja? Merre?
Fordította: Baranyi Ferenc
Amatőr Művészek Fóruma
Helena
A pillangó
Ha nyújtod a karod A kezeden megül, Szárnyai selyem porából Ujjaidra is kerül.
Vele adja sorsát, S a szivárványos eget, Tenyered oltalmában Létét adja Neked.
Mert oly törékeny A pillangó szárnya, Ha tenyeredbe fogadod Nagyon vigyázz Reája.
Szemeddel simítsd, Mint fodros nyári eget, Röptét úgy segítsd, Szeresd… Ahogy csak lehet.
Tenyered oltalmába Mikor fogadod, Ne zárd be soha Az égre nyíló ablakot. Mert ha a kék eget Tőle elzárod, Meghal a pillangód, s Vele a világod.
ÉN SOHA NEM ÕRIZTEM NYÁJAKAT Eu nunca guardei rebanhos
Én soha nem õriztem nyájakat, Mégis, úgy tetszik, mintha õriztem volna. A lelkem, akár egy pásztor, Ismeri a szelek s a nap járását, Szorosan együtt él az évszakokkal, Szemlélõdve követi változásaik. Az ember nem háborította Természet nyugalma Mellém telepszik hatalmasan. De én szomorú vagyok, mint az alkonyat, Elképzelt napleszentülés, Amikor hideg árad a síkság mélyén És már érezni az éjszakát, amely Pilleként beleng az ablakon. Mélabúm a békesség maga, Mert természetes jussunk a harmónia, Amely akkor igazán jelenvaló, Ha a lélek oly önfeledt, hogy észre sem veszi, Amikor virágokat gyûjt csokorba a kéz. Kolompok öblös hangjaként, Amely idehallik az útkanyaron túlról, Békességesek a gondolataim. S lehet, azért vagyok bánatos, mert tudom, nyugalmasak De ha mindezt nem sejteném, Akkor a kielégülésbe-szomorodás helyett Derûs beteljesülésre váltanának. 39A gondolkodás zavarba ejt, olyan, mint esõben járni, S amikor feltámad a szél, úgy tetszik, hogy még jobban zuhog. Nincs bennem nagyratörés, dicsvágy, Nekem a költõ-lét nem babérért törtetés, Csak alkalom, hogy egyedül legyek. S ha olykor eljátszom a gondolattal, Képzeletben bárány vagyok (Netán egy egész nyájként A hegyoldalba szétáradok S hogy egyidõben sokféle nagyszerûség lehetnék), Azért van, mert tovább zeng bennem, mit napnyugtakor írok, Vagy amikor felhõ horzsolja a fényt, És a csönd a fûben cikázva szertefut. Amikor az asztalhoz ülök verset írni, Vagy kóborlok az utakon s az ösvényeken, Gondolkodva költeményeket rovok egy bensõ papírra, S pásztorbotot érzek a kezemben, Látom szavaimat, mint újságkivágásokat, Megjelenni egy dombtetõn, Elnézem a nyájamat, és látom a gondolataimat, Elnézem a gondolataimat és látom a nyájamat, Tétován mosolygok, mint aki nem érti, amit néki mondanak, És mégis úgy tesz, mintha értené. Üdvözlöm mindenik olvasómat, Alighogy föltûnik postakocsijuk a domb tetején, Én a kapuban állván Leveszem elõttük széles kalapom, 40Üdvözlöm õket, kívánok éltetõ napocskát És esõt, amikor nagyon elkélne már, Kívánom, hogy a házukban A nyitott ablak mellett Egy kedvenc székük mindig legyen, Ahová verset olvasni leülnek… S közben arról meditálnak, Hogy a vegetáció olyan természetes része vagyok, Akár az az öreg fa, Melynek árnyékába gyerekkorukban Játéktól elcsigázva lehuppantak, És forró homlokukról a verítéket Csíkos játszóruhájuk ujjába törölték. 1914. március 8.
" Mi (...) a művészet? - Ez a mértéktelenül szabad valami, amelynek egyetlen feltétlen kötöttsége sincs, de határtalan szabadságában akármilyen kötöttséget elbír? Szépséggé-rögzített emberi megnyilvánulás. "
És elindultok vele egy sugaras reggel, És felkapjátok őt és tipegve mentek, mentek, És viszitek őt az első, első útra, Kicsinyke lábak, botló táltosok... A nagy világ majd rátok mosolyog, A föld, a fű, a fa, virág nevet: Egy bukdácsoló, induló gyerek; A karja tárt, a szeme nyitva: szép! Botlik, kacag, és újra botlik: lép! Vigyázzatok kis táltosparipák! Mert gidres-gödrös, gáncsos a világ, Vigyázzatok! A föld az minden kisgyerekhez jó, Ki tiszta lábbal indul rajta el, Az nem bánt majd, az dajkálgat, ölel, De hátán annyi kő, kavics és gaz, Én féltem őt, én féltem őt, igaz; Vigyázzatok! Mert drága ő! A szeme, arca, ajka csak nevet, Még mindenkit szeret, Még minden jó és tiszta benne van, S mögötte út még nincsen semmi sem, Mint akinek meseország izen, Csak menne, menne már; Vigyázzatok! Karomon hordtam ölbéli bubám... És ajnároztam, földre sose ért, De két karomba már belé nem fért, A földre lépett ő, Vigyázzatok! Mert hív a föld, s ti érzitek, hogy hív, Viháncoló, kicsiny mesecsikók... De jönnek utak, rossz utak és jók És ti csak mentek, messze tőlem el, Mert a távolság mesél, énekel, Mert a távol aranyszínekbe szőtt... Az én karom már szűk határ, tudom, - Vigyétek majd az igaz útra őt, Kis táltosok.
VÁRNAI ZSENI:
ANYÁM
A csendes éjben anyámra gondolok, szívemben most az ő szíve dobog, szegény özvegy volt, sokat szenvedett, nem volt egyebe, csak a szeretet, szájától vont meg minden falatot, és ha mi ettünk, ő is jól lakott. Játékot venni nem tudott nekünk, varrással kereste a kenyerünk, ő mesterkélt ünnepre szép babát, levágta hozzá dús hajfonatát, gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki, hullottak rá gyöngyének könnyei. Láttam a föld sok szép kirakatát, de nem találtam hasonló babát, oly tündérszépet, oly kedveset, nem ért más hozzá, csak a szeretet. . . a szeme kék, a haja barna volt, s a kóc mögött picinyke szív dobolt. Anyám elment, nem érte meg szegény, hogy a világ forduljon tengelyén, pedig hogy várta, várta mivelünk. . . hogy nekünk is virradjon ünnepünk. . . ó, most ha élne, vehetnék már neki ruhát, cipőt, s nem kéne küzdeni. Ó, emberek, míg él anyánk, nagyon szeressük őt, mert elmegy egy napon, és visszahozni többé nem lehet az elmulasztott jó szót, tetteket, a késő bánat mit sem ér neki, az élőt kell szeretni, érteni. Ma újra érzem, látom, hallom őt, s csak ámulok, hogy mily magasra nőtt, és újra szép és újra fiatal, s mintha szívéből zengene a dal, amit írok e csöndes éjszakán. . . Még most is adsz nekem, Anyám. . . Anyám. . .
Először is itt van az öreg Dik Tál, aki mindent irányítani akar, aztán ott van Protes Tál bácsi és fivére Szabo Tál, akik folyton ellenszegülnek és mindent meg akarnak változtatni. A húguk, Irri Tál, nyughatatlan bajkeverő a két fiával, Inzul Tállal és Molesz Tállal együtt. Valahányszor felmerül egy új kérdés, Hezi Tál és felesége, Vege Tál, meg annak a testvére Lamen Tál várni akar vele még egy évet. Aztán ott van Imi Tál, aki folyton arra törekszik, hogy a mi családunk pontosan olyan legyen, mint az összes többi. A kényeskedő Affek Tál néni túl sokat képzel magáról. Iker öccsei, Garan Tál és Han Tál pedig hamis ígéretekkel próbálnak elkábítani mindenkit. De azért nem minden családtag rossz. Asszisz Tál rokonunk például kifejezetten segítőkészen intézi az ügyes-bajos családi ügyeket. Ros Tál és Szelek Tál viszont már nem mindenben vesznek részt szívesen. A dúsgazdag üzletember nagybácsi, Invesz Tál anyagi hozzájárulására mindig lehet számítani, csak az a zsugori öccse, Limi Tál folyton igyekszik visszafogni adakozó kedvét. A remek politikai érzékkel megáldott Reprezen Tál kiválóan képviseli a családot különféle rendezvényeken . Az elkötelezett Agi Tál nővérem élen jár a meggyőzésben, de Reflek Tál igyekszik folyton ellentmondani neki. Medi Tálhoz bármikor fordulhatunk átgondolt és megnyugtató tanácsokért. Szalu Tál unokaöcsém éppen katonaidejét tölti a hadseregben. Bevásárolni Kós Tál nagynéném szokott a piacon, mert ő mindig tudja, hogy mi mennyibe kerül, és általában Lici Tál is elkíséri, mert nagyon szeret alkudozni a kofákkal. A kitűnő hanggal megáldott Kán Tál folyton dalol, zenész fivére Trombi Tál pedig hangszeren kíséri (a kamasz Mu Tál átmenetileg nem énekel velük.) Sajnos a múlt év során három családtaggal is kevesebben lettünk: két unokatestvér, Dezer Tál és Konver Tál külföldre távozott, a kilencven éves Exi Tál néni pedig végelgyengülésben hunyt el. Őt az utolsó időkben már csak Ágy Tál vigasztalta.
Édes anyanyelvünk.... "
s egy vidám dal...egy vidám együttestől ... kedves nőtársaim
Minden kedves erre járó olvasómnak szépségekkel telt napot kívánok ! :)
"Szeretni valakit, azt jelenti, megtanulni a dalt, ami a szívében van és énekelni neki, ha elfelejtette."
Reviczky Gyula: Magamról
"Rossznak mondod a világot, Dőresége bosszuságod; Siratod az élet álmát, Földi gondok durva jármát; Felpanaszlod lázban égve: Bölcs elméje, jók erénye S fényt sugárzó lángod, ég, Csak hiúság, búborék.
Óh, pedig hány perczed, órád Volt, midőn e sujtoló vád Könnyeidben elviharzott S kiderült rá szíved, arczod. Gyönyörűség volt az élet, Megáldottad születésed'; Rózsák közt jársz, azt hivéd, S mi okozta? ... Semmiség!
Nem tudod, mi nyomja szíved', Semmiségek üdvezítnek. Hogy jön, nem tudod, csak érzed, Hogy e bűnös-bűvös élet, Mely ma szennyes, ronda börtön, Holnap éden kertje rögtön. Ma a békét áhitod, S holnap küzdve élni jobb.
Ember! önző vágy vezérel. Bánatával, örömével Ezt az undok szép világot Sorsodon át nézve látod. Hogyha gondok elcsigáznak: A világot éri vádad, S ha örömre gyúl szived: Nincs e földnél semmi szebb.
Ragyoghat a nap az égen; Te sötétben, feketében Látsz mindent, ha bánatod van; Mig, ha kedved lángra lobban, Minden érted van teremtve; Télen is jársz rózsakertbe'; A nap is csak rád ragyog, S kik itt laknak: angyalok.
Az örvendőt meg nem érted, Ha világod' búban éled; S csak ha lelked' szenvedőnek Vallod, sajnálsz szenvedőt meg. Mit törődöl a világgal, Szenvedő sziv sóhajával, Ha egy édes pillanat Teljesíti vágyadat!
Hát ne fordulj vak hevedben A világ és rendje ellen... Úgy tekints az emberekre, Hogy a föld se jó, se ferde; Se gyönyör, se bú tanyája, Csak magadnak képe, mása. Ki sohajtoz, ki mulat. A világ csak - hangulat. "
A mai nap
" Nagyon figyelj erre a napra, Mert ez a nap az élet, Minden élet élete. Rövid lefolyásában van a lét minden valósága és igazsága a növekedés gyönyöre a tett nagysága és az erő nagyszerűsége. A tegnap csak egy álom, a holnap pedig csak egy vízió. A ma, viszont – ha jól megéljük – minden tegnapot boldog álommá, és minden holnapot reményteli vízióvá alakít. Tehát nagyon figyelj a mai napra! "
" Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi, a mester, egy lepkére mutatott. - Álmomban - mondta,- ez a lepke voltam és most egy kicsit zavarban vagyok.
- Lepke,- mesélte,- igen, lepke voltam, s a lepke vígan táncolt a napon, és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi... És felébredtem... és most nem tudom,
most nem tudom,- folyatta eltűnődve,- mi az igazság, melyik lehetek: hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét vagy a lepke álmodik engemet? -
Én jót nevettem: - Ne tréfálj Dsuang Dszi! Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! - Ő mosolygott: - Az álombeli lepke épp így hitte a maga igazát! -
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán valami mégis megborzongatott, kétezer évig töprengtem azóta, de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én."
Amely csak egy gyereket tölthetne el, ha születése percében
Tudatosulna benne, hogy valóban a világra jött…
Úgy érzem, minden pillanatom születés,
Rácsodálkozás a Világ örök megújhodására…
Hiszek a világban, mint egy százszorszépben,
Mert látom. de nem töprenkedem rajta,
Mivel gondolkodni annyi, mint félreérteni…
A világ nem azért van, hogy okoskodásaink tárgya legyen
(Aki fúrton fúrt spekulál, olyan mintha a szemével volna baj),
Hanem azért, hogy szemléljük, és eggyé váljunk vele…
Nekem nincsen filozófiám: érzékeim vannak…
És nem azért beszélek a Természetrõl, mert tudom, miféle,
Hanem mert szeretem,
S aki szeret soha nem tudja, kit, mit,
Miért szeret s azt sem, szeretni mit jelent…
Szeretni: örök ártatlanság,
És az egyetlen ártatlanság, ha nem gondolkozol… "
Fernando Pessoa
AZ ÉRZÉSEK UGY ELÖNTENEK ENGEM
"Az érzések úgy elöntenek engem, Hogy néha-néha szinte már belátom: Talán valóban érzelmes vagyok. Mégis, jobban szemügyre véve lelkem, Úgy érzem, mindez gondolat csak, álom, Min érzelemnek pírja nem ragyog.
Minket, kik élünk, kettős létre szültek: Van egy valóságos létünk, mit élünk, S egy másik, mit csak velünk, gondolunk; S az egyetlen, a teljes életünket Megosztva hordjuk ép, valódi létünk S a téves közt, mely talmi otthonunk.
De hogy melyik lehet igaz s világos, S melyik hamis, mit folyton elhibázunk, Azt senki meg nem mondta még nekünk; És élünk, mintha az, a valóságos, Mit élve élünk, az, amely sajátunk, Az volna képzelt, tiszta életünk. "
"A gondolat a teremtett világhoz tartozik, ahogyan az intuíció a teremtő világhoz. Az első az időnek van alávetve, a második pedig kiszabadítja onnan. A gondolat egyszerűen arra való, hogy világosan átadjuk azt, amit az intuíció sugall. "
" Minden gyermek egy ragyogó kertben él, ahol mindent közvetlenül érzékel, a gondolat közvetítése nélkül. Mindannyian "kegyvesztetté" válunk, amikor elkezdünk gondolkodni, nevet adni dolgoknak, és ismereteket szerezni. Az elme születése egy az érzékek halálával. (...) Kisgyermekké kell válnunk, hogy átléphessük a mennyország kapuját. "
Dan Millman
A Rigvéda Teremtés-himnusza
" Nem volt semminek nemléte, se léte, nem volt levegő és fölötte kék ég. Hol volt a világ? Mi takarta, védte? Hol volt a magasság és hol a mélység?
Az élet még nem vált el a haláltól, egymásban pihent a nap és az éjjel, lélekzés nélkül lélekzett magától az Egy, és magányát dobogta széjjel.
Fekete volt minden, mint mikor éj van, az idő csak készülő óceán volt, s ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban, áttüzesedett s burkából kilángolt.
Megszületett a Szerelem, a lélek magva és ura minden ösztönöknek, nemlétig érő gyökerét a létnek ma is a vágyakban keresik a bölcsek.
És mikor a rend a határt kiszabta, mi volt alul, és mi került fölébe? Itt vak álmok, ott erők forradalma, lent bomlás, fent a formák büszkesége.
Megtudtak-e mást is akik kutattak? A titkokat bejárni volt-e szent ész? S ha istenek is csak azóta vannak, ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?
Ő, akitől van, aki a világra őrködve néz, aki a maga őse, Ő, aki csinálta vagy nem csinálta: Ő tudja! tudja!... Vagy nem tudja ő se? "
Szabó Lőrinc fordításában
"Eljön majd az idő, amikor nem fog több kérdés felmerülni benned, és nem lesz szükség több válaszra. Csak a tiszta tudat fénye, határtalan szeretet és bölcsesség fog ragyogni benned. Nem lesz több kétség, sem dualitás, sem vágyakozás. Ez az idő nem különbözik ettől a pillanattól."
a hang... a hangot a csend szüli meg és észre talán csak úgy veszed, ha már vele-száll, vele zeng szíved...
a fényt a szem fura mágusaként úgy zárja keretbe a vaksötét, hogy élesen álljon a kép eléd!
sose bánd azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ csupa rész az egész, bánat vagy nevetés, amíg élsz, de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!
míg hazaérsz, itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén, vagy a lét peremén, hol a hang meg a fény elenyész, sosem árt, ami ér, sem a rossz sem a jó sose kész...
a csend... a csendet a hang szüli meg és észre talán csak úgy veszed, ha hozzásímulsz, s veletart szíved
sose bánd azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ csupa rész az egész, bánat vagy nevetés,amíg élsz, de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!
míg hazaérsz, itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén, vagy a lét peremén, hol a hang meg a fény elenyész, sosem árt, ami ér, sem a rossz sem a jó sose kész.
sose bánd azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ csupa rész az egész, bánat vagy nevetés, amíg élsz, de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!
Mindenkinek kívánok egészségben , sikerekben gazdag
Boldog Új Évet !
" AZ IDŐ túl lassú azoknak, akik várnak, túl gyors azoknak, akik félnek, túl hosszú azoknak, akik gyászolnak, túl rövid azoknak, akik örvendeznek. Ám azoknak, akik szeretnek, az idő nem számít."
/ Henry Van Dyke /
"Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában."
"Az Álmok Tengere sem parttalan... (igaz, hogy csupán álom-partja van); az Álmok Tengere félelmesebb, mint a szokott veszélyû tengerek; siklik a roncs? süllyed a jó hajó? - az Álom-Tenger épp erre való! Mit tesz veled és mit kezdesz vele? sorsod rád bízza Álmod Tengere. Mikor épp nem mély: magas, mint az ég! Csodáld - s úszd meg az Álmok Tengerét!"
"A karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár. "
Pilinszky János
Remenyik Sándor
Karácsonykor
A szent estén majd eljövök ide. Álmaim szekerébe fogatok És szólok fantáziám táltosához: Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok, És álomhintón eljövök - ide.
Itt minden fehér lesz, - fehér, s halott. Csak egy hang lesz a halott rengetegben: A zúgó patakok.
És én fenyőtől fenyőhöz megyek És minden fenyőt megsimogatok.
És megkérdezem: virrasztotok még? És megkérdezem: hogy aludtatok?
És aztán feltűzöm a szívemet A legmagasabb fenyő tetejére, - S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk... Néked ajánlom égő szívemet...
Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.
"A társadalom zöme számára a karácsony az a három nap az évben, amikor megpróbálnak úgy tenni, mintha szeretnék egymást. Én viszont úgy gondolom, hogy ha május ötödikén vagy február másodikán, vagy akár ma reggel két ember szívből, tisztelettel és szerelemmel tud egymáshoz érni, amikor kinyitják a szemüket – az azt jelenti, karácsony van. " / Csernus Imre /
"Nem kell szeretni. Az nem akarat kérdése. Az egy olyan csoda. Ha azt érzem, hogy valakit szeretek, akkor az egy csoda. És ezt észre kell venni. Nem azt mondom, hogy szeressétek egymást, hanem akkor, amikor úgy éreztek, ismerjétek azt fel. De nem kell! Van olyan ember, akivel ez a csoda soha nem történik meg az életében." (Feldmár András)
Kívánom Mindenkinek , hogy érezze át a szeretet csodáját függetlenül ünnepektől , karácsonytól -- mindig -- , minden egyes létezés pillanatban .
Szívből kívánok Mindenkinek olyan ünnepet mely szívének kedves és kívánom , hogy
örüljünk egymásnak , egymás örömének , az ajándéknak , ami nem jutalom , hanem figyelmesség , köszönet , köszönet azért , mert VAGY ....
Békés , boldog Ünnepet !
A csend szíve
A csend szíve álmodó virág a te szíved kinyíló végtelen az én szívem remegő bogárka s a te szíved bennem a csend virága
Szeretem a tanmeséket , ma is hoztam egy tanulságost , mert oly sok oldalon olvastam mostanában , hogy " dobjuk el a múltat , mert halott , mert ....mert ...mert... "
.... meggyőződésem , hogy senki nem tudja " eldobni " a múltját , mert része a
létezésének , s bár egyéni megítélés kérdése , hogy kinek milyen az a Múlt - jó vagy rossz
- de bármilyen aspektusból tekintsünk is rá , fogadjuk el szeretettel , hiszen MI vagyunk az , öleljük szeretettel magunkhoz , mert a jövőnk a meggyógyított Múlt ...
lehet , amennyiben a múltunkban szerzett tapasztalatainkat , tudatosan , bölcsen
szeretettel használjuk ....
"A múlt találkozása a jövővel...
Sétált a Múlt a parkban. Igazából nem is sétált, inkább vonszolta magát.
Pont úgy, ahogy egy házasságra kényszeríttet menyasszony vonszolja hosszú uszályát, a Múlt, emlékeit vonta maga után a fák között, miközben a téli napsütés boldogságot hazudott az ágakra fagyott jégszikrákkal.
Nem emelte fel a fejét. Bőrén át érezte a Jelen gúnyosan kacagását.
- Én a Jelen vagyok! Fényes és ragyogó! De te... Te senki vagy!
Csak egy lidérc, ki kísért a parkban... Hordd el magad!
A tavalyi levelek már elrothadtak. Hiába is keresed őket!
Új leveleket hoz majd a tavasz, új nyár táncol lombjaim között!
Ne szomorítsd ezzel a bánatos képeddel parkom csendjét! Még elriasztod az Örömet!
A Múlt ijedten tekintett körbe. - Ó, bocsánat! Nem akartam zavarni! - és összébb húzta testetlen lelkén a fekete palástot. - Én igazán nem szeretném elriasztani az Örömet! - és maga is meglepődött, hogy még nyomorultabbul érzi magát, mint az előző pillanatban, pedig már biztosra vette, hogy ettől nyomorultabbul nem érezheti magát még egy olyan szerencsétlen teremtés sem, mint a Múlt.
Maradék erejét összeszedve kisietett a parkból.
Igyekezett úgy tenni, mintha tudná merre tart, csakhogy ne keltsen feltűnést. Nevetséges egy gondolat!
Fekete palástban testetlenül elvegyülni a tömegben...
Nem nézett se jobbra, se balra, se fel, se le.
Vakon követte lépteit. És akkor egyszer csak beleütközött valamibe.
Sűrű volt, nagy és szürke. - Hova, hova, barátocskám, ilyen sebbel-lobbal? - Bocsánat - szólt gyámoltalanul a Múlt. - Bocsánat? - és öblösen kacagni kezdett a Nagy Szürke valami.
- Te kérsz bocsánatot? Hiszen én álltam az utadba! - Bocsánat - ismételte egyre kétségbeesettebben a Múlt - nem vettem észre. - Hát hogy a ménnykűbe vehettél volna észre, ha nem nézel se balra, se jobbra se fel, se le.
De mondom neked! Én álltam utadba. - Bocsánat... - Hagyd már ezt az idétlen bocsánatot! Mi történt veled, hogy sehova se lettél?
- Mi történt velem? - kérdezett vissza zavarodottan a Múlt.
- Nem történt, kérem, velem semmi. Egyáltalán semmi.
Én vagyok a Múlt, a Jelen pedig nem én vagyok. Tehát én nem is vagyok, és épp nem lenni igyekszem. Kérem, nekem nagyon sürgős, hogy ne legyek, úgyhogy lenne szíves tovább engedni?
- Na idefigyelj, te nyikhaj! Én meg a Jövő vagyok, és nagyon nem szeretem, mikor látom, hogy valaki úgy megy az utcán, ahogy te is!
Minden Múlt Valaki! És ha nem ejt dervis táncot örömében, hogy ő Valaki lehet, hát akkor meg sem érdemli, hogy Valaki legyen, érted?
- Értem, én, kérem, csak hát a Jelen... A jelen azt mondta, elrontom az Örömet. És az Öröm, az a legfontosabb dolog a világon, és én kérem nem akarom elrontani senki Örömét.
- Ó, a Jelen! Vonta fel szürke ködszemöldökét a nagy sűrű Jövő. Az ostoba! Nem tudja, hogy egyszer belőle is Múlt lesz.
- Kérem, az engem nem érdekel! Az a Múlt egy másik Múlt, ez a Múlt meg én vagyok. És kérem, engedjen tovább menni - nyüszögött egyre szerencsétlenebbül a Múlt.
- Nem szökhetsz meg sem a Jelen elől, sem magad elől, érted? Hallgasd, milyen gyönyörű! A szél dalolva szerelmet súg az emberek fülébe.
- Eresszen utamon, kérem! - könyörgött a palást, és kis cseppekben potyogni kezdett az ujja végén a fájdalom.
De a Jövő tovább folytatta: - Nézd! A fák is összekapaszkodnak az égben, ágaikkal simogatját egymást.
- Ne, kérem! Nagyon fáj!
- Semmi baj! - ölelte át a Jövő a Múltat, és mintha valami altatót énekelne dúdolt tovább. - Nem élünk, csak napról napra, mégis minden gondolatban hagyunk magunkból valamit egymásra.
A Múltból, mint a vulkán tört fel a fájdalom egy hangos zokogásban.
Ernyedten simult a Jövő ölébe.
S amíg könnye pergett, lelke újra testet öltött, s észre se vette, hogy lehullt palástja a vakító fehér télbe. "
Baranyi Ferenc
Elmondhatatlan vallomás
Van szerelem bevallhatatlan, vállalt nyugalmad őrzöd abban, te döntöttél ekként magadban: titok legyen. Bevallhatatlan. Azt dédelgeted ami gátol, ami megóv a kimondástól, úgy őrzöd, mint koldus a rongyát, hogy tested pucérnak ne mondják. Észrevétlenebb a fedettség, a megtagadott meztelenség, a félbenyelt döbbentő – mondat, ára behódolt nyugalomnak. elhessegetsz sok sas szerelmet ha kotlós biztonság melenget, moccanna vágyad bár: cseréld el a meleget a repüléssel. . . A szárny alatt a szárnyalás-vágy: gyutacsát vesztett bamba gránát, sorsától fél, robbanni reszket, magát alázza játékszernek. Élve maradt szomorú bomba, egykedvű csirke, puha tollban, szélárnyékban delelő koldus, vigyázatodban egyszer fölbuksz! Félelmed rongyod – óva koldul - szabályos koldus. Sose fordul senki feléd. Nincs szava, élce, nincs tetteden meghökkenése. Örülsz, ha rád se pillant senki, ha nem kényszerül észrevenni, tekintetek pergőtüzének körében kényelmetlen élned. Magaddal is hitetve vallod, hogy bőröddel egy már a rongyod, kínok nélkül letéphetetlen, benne szíved elérhetetlen. Miről titkon vallod: bolondság - őrzöd, akár koldus a rongyát, talpig beléje öltözötten lapulsz ártalmatlan közönyben. Van szerelem bevallhatatlan, vágyol rá – s benned van, magadban, ragyogását rongy alá loptad, magad előtt is letagadtad.
