Egyszer - únt éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen, Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre ajtóm roppan, Mintha egy kéz félve koppan - dobban ajtóm csöndesen. S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen: - Az lehet, más semmisem."
Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban, Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen. Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem, Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem, - Itt lenn nincs már neve sem.
S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen; Fájó, vájó, sohsem ismert féltés kínját érezem. S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten: "Éji vándor vár ijedten ajtóm előtt, azt hiszem - Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem: - Az lehet, más semmisem."
Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén: "Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen: Tény hogy kissé szunditottam, és ön oly halkan koppan: S amint könnyű lépte dobban - koppan ott künn csöndesen, Szinte képzeletnek vélném" - s ajtót tártam csöndesen: - Künn az éj, más semmisem.
Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve, Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem; De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem Hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!" - kedvesem Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen A visszhang - más semmisem.
Visszamenve a szobába - lelkem ég, a fejem kába - Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen. "Valamitől bizonyára megzörrent az ablak zára: Rá kell jönnöm az okára, nosza - mondtam - meglesem! Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem: - Csak a szél, más semmisem..."
S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát Egy nagy őskort-látott Holló szállt be rajta peckesen. Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn - Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen, Ült, csak ült - és semmisem.
Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla, Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen. "Bár megtépve, zord kóborló" - szóltam - "te se vagy utolsó, Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem: Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?" - Szólt a Holló: "Sohasem."
Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott S válaszolt szavamra - bárha nem is túl értelmesen: Meg kell adni, ilyet élő még nem ért, hogy egy beszélő Madár ajtaja fölé jő s rátelepszik kényesen - Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen, - És a neve: "Sohasem"!
De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton, Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen. Másképp csőrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta; S nyögtem: "Hozzám senkisem hű, még szivem reménye sem, Majd csak elhagy e madár is - nem lesz reggel nyoma sem!" - Szólt a Holló: "Sohasem."
Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz: "Persze" - mondtam - "ennyi ennek kincse tára összesen; Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem - Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem, - Mint hogy: "Soha - sohasem."
De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott lesem; S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre Halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen - Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen Ezt a szót, hogy: "Sohasem."
Ezen tűnődtem magamban, noha egy betűt se mondtam A madárhoz - s már szivembe fúrt a két fém-élü szem... Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledőlt a párnán, Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen, Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem Nem pihen meg sohasem.
Most, úgy tetszett, langy szellő kel s lengve titkos füstölőkkel Angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen: "Bús szív!" - nyögtem - "égi vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég Angyalokkal küld nepenthét, elfeledni kedvesem: Idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!" - Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek! - Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem, Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba, Hol rémek dúlnak csatázva - mondd meg nékem kegyesen: Van-e balzsam Gileádban? megenyhűl-e zord sebem?" - Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek! Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn: Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra, Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn? Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?" - Szólt a Holló: "Sohasem."
"Legyen hát e szód utolsó!" - szöktem föl - "sátán vagy holló! Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen! Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak, Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen! Tépd ki csőrödet szivemből s hagyj magam, míg elveszem!" - Szólt a Holló: "Sohasem!"
És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül, Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen. Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló, Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen: Nem szabadul - sohasem.
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón, S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár, Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant, Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár. "Vendég lesz az", így tünődtem, "azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?"
Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december Éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár, És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár, Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár, S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü zengés Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, - Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam: "Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár. Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?"
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze, S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár? Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár, Nem is hittem a fülemnek." - S ajtót tártam, nyílt a zár: Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredtem, szívvel, mely csodákra retten, Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár; Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen, Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" - halk, sovár Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sovár, Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem, Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár, S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak, No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár, Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár. Szél lesz az, más semmi már!"
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár, S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár - Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságu tollmezében, Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár - S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste, Zord holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ, Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?" S szólt a Holló: "Soha már."
Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár, Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó, Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár, Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár, Kinek neve: "Soha már."
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már; Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta, S én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messzi száll, Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll", S szólt a Holló: "Soha már!"
Megriadtam: csendziláló replikája mily találó - "Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár; Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már, Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már, Ezt, hogy: "Soha - soha már!"
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár; S a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem, Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár, Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár, Mért károgja: "Soha már?"
Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve, Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már; S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt, Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár, S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár Ő nem nyomja - soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál; "Bús szív", búgtam, "ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár, Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok! Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár, Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan, Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár - Van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg - lelkem esdve vár..." S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", búgtam, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok! Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll, Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám, Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár, Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?" S szólt a Holló: "Soha már!"
"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög, Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ! Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon, Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár! Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül, Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár! Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll, S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll, Fel nem röppen - soha már!
Rosszkedvem van mostanában, tengek-lengek a szobában, kézbeveszek egy-egy könyvet, angol antológiát, s egyszerre csak, ni, a Holló, ez a puha selymes omló ráolvasáshoz hasonló, tébolyult vers rám kiált, alvilágból károgó hang, csábítóan rám kiált, dallamával legkivált.
Ó a titkos régi dallam, szellem moccan így a falban, régi költők, régi versek, olvastam mint kisdiák, égő füllel, felhevülve, skandáltam nagy lelkesülve, hogy ez a költészet üdve: Apolló elcsent nyilát mindig új íjból kilőve, korról korra lopni át a makacs melódiát.
És ha a vers csak zörömböl, csetres edényként csörömpöl, ha szövete csupa rongy is, akkor is Isten fiát menekítjük egy szamáron át valamilyen határon, gondoltam később, egy nyáron, már mint felnőtt, nem diák; akkor is jövőt jövendől, s lelj bár benne csak hibát, megújulhat a világ.
Dehát, mondd csak, világ ez még? Hol vannak a nagy koreszmék? Hol a megtervezett éden, melyet századunk kínált? Kósza, kóbor Edgar Allan, mire jó a vers, a szellem szédítette, gyönge jellem? Mire zenés mániád? Hiába a legszebb dallam, szebbé ő sem költi át e tragikomédiát.
S amire hivatkozik: Edgar Allan Poe hollója. Edgar Allan Poe: A Holló
Mesélj nekem apu, Mi az, hogy becsület? Hogyha az van nekem, Jár érte tisztelet? Milyen lesz apu, Az igaz szerelem? És ha majd elmúlik Akkor az fáj nekem?
Vannak-e apu, Ma is istenek? Hisznek-e még bennük, Most is az emberek? Van-e tényleg élet A halál után? És ha ezt kérdezem, Miért nézel bután?
És ha majd felnövök, Nekem is lesz sorsom? Mert most a tanulás, Az a legfőbb gondom. Miért lesznek rosszak, Apu, az emberek? Hogy lehet, hogy vannak Éhező gyerekek?
Ha a munkádért mindig Megkapod a béred. A hónap végén akkor Miért nincsen pénzed? Ha rám nézel, látom, Fátyolos a szemed. Hogyha én nem lennék, Könnyebb volna neked?
Hogyha öreg leszek, Nekem is lesz szagom? És az unokákat Én is elronthatom? A szomszéd néniből Mikorra lesz banya? Hogy lesz egy országból Mocskos zsiványtanya?
Sok mindent nem tudok, De egyet, elhiheted, Megmutattad nekem, Milyen a szeretet. Ne búsulj, apa, Nem számít a pénzed, Mert jó, hogy velem vagy, Én így szeretlek téged.
“Belehalhatok a bánatba, sírhatok a nehézségeken, átkozhatom szerencsétlen sorsomat. Csinálhatok magamnak poklot itt, a Földön. Vagy felállhatok, építkezhetek a fájdalomból, kereshetek vigaszt, örömöt. Én döntöm el, mit teszek.”
Van, hogy leveszem az álarcomat, És megmutatom valódi arcomat, szívemet, a százszor összeragasztottat. Nagyon törékeny, s csak kevesen láthatják, Próbálom elrejteni, hogy ne bánthassák, Mégis van, hogy néha hibázom, És amikor nem kell, akkor is kitárom.
Vicsorgó pofával röhög rajtam az élet, Mikor sebzett szívemet marcangolja két kezével, S vérem csorog rothadó, vörös tenyerébe. Hányszor keltem már harcra ezzel a szörnyeteggel, Küzdöttem könnyekkel és verejtékkel, De soha nem adtam fel, sose tettem, És szívem darabjait egyesével, Újra és újra összeszedtem.
Egyre ritkábban veszem le álarcomat, Nem érdemli meg a világ, hogy lássa arcomat. Elfáradtam. Nem viselném el az újabb sebeket, Túlságosan gyenge vagyok, ha őszintén szeretek.
Elérünk majd a hetedik szobába, túl az Idő csillagtörvényein, mely fölött a Hold, a Nap díszlet csak, halott ékszer. Nem él ott más, csak a volt: a múlt kifakult arca csak.
Odáig ível, és küszöbén zárul utunk, ahonnan nincsen visszatérés, ahova végül eljutunk.
Ez az ember maroknyi por lesz Szél táncában ki tudja hol lesz Száz porszem százfelé repül
Ez az ember kilyukadt dob lesz Elrepedt korsó – szétlocsolt szesz Erdő melynek vad karjait levágták Száj melyet a nagy hallgatás lezárt már
Kemény markában most még összeroppan a tükrök elszánt szelíd mosolya Vállának hirtelen mozdulata árnyak bársony bőrét ízekre tépi
És semmi más nincs az időben az emlékezés lötyögő zsebében csak ez az űr – ez az émelyítő – benn a szív helyén csak ez maradt
Ez az ember az lesz amik mi vagyunk: a jelen reszkető céltáblái kiket a süket nap a falra szegez s lessük: vajon belénk találnak-e – Szerelemnek vesszük a halált és homlokunkat úgy emeljük égnek mint akik az örök életre várnak!
Ennek az embernek arca olyan fakó mint ott az a széttaposott út melyre tétova léptei kopognak – ó a forrás mit keres nincs nincs sehol…
De ki mondja meg hogy mivé lesz a torkodban feszülő nevetés és ez a szerelem melyet te véres kínnal formálsz mint remekművet és
ki mondja meg hogy visszhangja mi lesz megrepedt halántékaidnak ha világhódító vágyad lehiggad s híres horizontod összeszűkül: akkora lesz mint a nő kit szeretsz –
A fegyelemről már ne is beszéljünk. Valamint hűségedről, hűségemről se túl sokat. Burkolózz fagyos hallgatásba, szép fokozatosan hidegülj tőlem el.
Lássuk be, ez így tarthatatlan. Hogy is boldogíthatná egymást hamvas bölcsészlány és vénülő kalandor? Ágytól, asztaltól, kalap, kabát: angolosan, csak ezt tanácsolom.
Végnapok méltósága? Remény, a csalfa, vak? Hagyjuk nyitva az élet nagy kérdéseit. Engem többé ne fárassz válaszokkal.
A hanyatlás ennyi legyen: csend, rend, stb... s hogy komfortérzetünk még ma visszatérjen, költözz otthonosabb négy fal közé.
Piramisok és templomok falára vésték a múltunk üzeneteit. Maradt, ami maradt, s ha meg is értjük a képeket, a jelek ezreit, hol van a gondolat, mi hajtotta a vésőt: átadni azt, mi át sem adható, a vágyakat, a túlélés reményét.
Mondd, merre van az én piramisom? Hová lehetne rejteni egy álmot, felvésni fájó gondolatokat, hogy szét ne rágja az idő, e végzet, mikor az élet lassan alkonyul, mikor az agy magánya kis dobozok mélyére zárja lassan a múltat, jelent és jövőt.
Mondd, mennyi az, mi megmarad belőlem? A szétmálló papír? Mindenki ír... Megszűnő, s újuló internetes lapok hullámsírjába eltemetni végleg mindazt, mi voltam, ami oly csekély, de mégis volt, volt benne gondolat, egy-egy felfénylő halvány szikra csak, vagy hangyalét? Már magam sem tudom. Mondd, merre van az én piramisom
egy régi-régi zongora – kopottas, ócska házban, ahol örökre gyász van, ahol nem játszanak soha.
Csukott szájában alszik-alszik egykor vakító fogsora. Csengő idegje: húrja álmodik meglazulva, s halott, halott a zongora.
Felzsong kisértet-éjszakákon a hangok alvó tábora – felissza fátylas holdvilág -: s könnycseppes, halk melódiát gügyög a régi zongora, ódon búbánattól betelten…
Indulsz. A mozdony sürget már dohogva és a tavaszba messze-fut veled. Ne vidd a vádat és a bút magaddal, hogy hűvös szóval megsértettelek.
Vers vagy te is. Ezért van harc közöttünk. Rég vívom érted a művész-tusát. Ki a hibás, ha túlságos közelből nem hallom lelked tiszta ritmusát?
Ki a hibás, ha néha feltolulva egy kusza hang harmóniádba tép, és gúnnyal int szivárványos magasban a büszke, győzhetetlen eszme-kép?
Vers vagy te is. A harcban meg nem érzed, hogy míg hozzád ér, bennem fáj a gáncs. A fájó gáncs nem céltalan civódás, s kedves, nem ok, hogy érte visszabánts…
Már távolodsz. A gép repít robogva. Nem is tudod, hogy most lettél enyém. Varázs-ütésre dallamod kiépül, s zengő egész vagy, zengő költemény.
Most értelek meg, réges-régi szó. Más így nem érthet, csak a búcsuzó, ki kedves arcokat lát s nyugtalan, mert tudja, hogy már nem sok napja van. Carpe diem… Jöjj, drága napsugár. Legyen minden napom aranypohár, aranypohárban aszubor legyen, mely fenn termett a hervadó hegyen, olyan bor, melynek alján nincs salak, olyan bor, melytől pezsdül az öröm, hogy mondhassam, ha csendes óra jön s napomnak esti számadása vár: öregség kincse, szép aranypohár, ma végső cseppedig kiittalak.
Álomország álomútjai mentén álomjuharfák állnak hallgatag vihartört ágak végig az úton nem tudom téged mért álmodtalak álmodban vártál álomréteken. Én csak a magam álmát álmodom botorkálok a tört ágak között tört szárnyakkal egy viharvert úton.
Van valahol egy öregember fehérszakállú, mint a bibliák lapjain (ékes illusztráció) ha tényleg lenne, tán az lenne jó. megmarkolná az idő kerekét hogy visszahajtson hosszú éveket de álomkézben nincs elég erő, visszaforgatni semmit nem lehet.
Szálljunk ki itt az időutazásból, elbirnak engem saját szárnyaim. (Nem birnak el.) Most tépelődve járok álomjuharfák álomútjain.
Ha sorba állna az összes apám, a Földet is körbeérnék, totemoszlopuk az űrig elérne, nem is látnám a végét.
Édesapa, nagyapa, dédapa és ükapa, szépapa és ősapa, apa, papa, csak apa!
Arcuk hasonló, mégis más, csupasz, szakállas vagy borostás, de a szemük épp olyan, mint az enyém, mert belőlük lettem, miattuk lettem, őnekik lettem én.
Édesapa, nagyapa, dédapa és ükapa, szépapa és ősapa, apa, papa, csak apa!
Tudom, ezt hívják leszármazásnak, neked is van, és mindenki másnak, ott állnak mögöttünk sorban, a sok apa ki tudja, hol van?
Édesapa, nagyapa, dédapa és ükapa, szépapa és ősapa, apa, papa, csak apa!
Ki tudja hol? Hát bennem! Ilyennek kellett lennem. A sok apa mind bennem él, és belőlem így beszél, hogy:
Édesapa, nagyapa, dédapa és ükapa, szépapa és ősapa, apa, papa, csak apa!