Másra gondolj, másra Ne a hiányra Ne gondolj arra Hogy ma is árva Vagy - hiába várva A társra Jó szóra Csókra Ölelésre. Hogy szükséged van Neked is szerető karokra...
Másra gondolj, másra Gondolj a Napra Ahogy ma is játssza Veled a bújócskát Hisz a felhőkön át Is langyít a láng Megvilágítva a Nappal zeg-zugát...
Másra gondolj, másra Gondolj a muzsika Ringatására Lágy ütemére Telt zengésére A csodás Dallam-ár Ölelésére...
Másra gondolj, másra Gondolj a virágra Hisz színbe, sziromba Illatba, pompába Neked öltözködik Téged gyönyörködtet Hogy néha Szavad akadozva Torkodban ragad S elalél az ötlet Hogy ecsettel vagy szóval E szépséget Megközelíthesd...
Másra gondolj, másra A kis madárra Szabadságára Szelíd röptére S a trillára, a Halk csivogásra Mely, mint karének Hirdeti néked Szépség s szabadság A lélekben ébred
Másra gondolj, másra Simogató szóra S barátnőd arcára A pírra Melyet szeretet hajt a Hajszálerekbe Melegségével Melengetve Magányba tört szívedet S szeretne Néhány csepp mézet Csorgatni a Keserűségbe Amit ma érzel... Érzed? Az élet Lehet egyszerre Keserű és édes... Keserédes...
Másra gondolj, másra Ne a bánatra Múltra Holnapra... Gondolj a mára Napra, zenére Virágra, madárra A jó barátra S a Teremtőre Ki nélkül semmi nem Jöhetett létre Ki mindezt teremtette Bizonyára azért Mert örömöt lelt benne... Benned, bennük, benne, Tibennetek S ó, talán énbennem...
Sorsommá váltál. Tündöklő fénysugár lettél A rideg éjszakákban Megolvasztva a sarki jeget Szívem körül.
Lettél forró lehelet Átfagyott lelkemnek újabb lángja, Egy halkan elsuttogott szó, Kiáltásom néma párja, Fénylő csillag a mélykék égen, Színes pillangó, s Szó nélkül tűröd, úgy, mint régen Minden rúgásom.
Tudom… Gyarlóságom határtalan. Kínt halmozok kín után. Vesztembe rohanva, sokszor oly bután És nem nézem kit bántok meg.
Te meg, csak nyeled a könnyeket Szó nélkül követve utamon.
Voltam csendben, olyan csendes csak egy gitárt hallok voltam táncban, olyan keringősben csak veled, a derekad akartam és most kínomban vagyok süket-néma, vakon tapogatózom a brillt tanulom, ha tudom olvasom jó nekem igy az élet, zavarj össze nádvágóval aprítsd ha érett, Édes nem többet akartam, egy hangot a világból választani, hangulatot egy színt, egy érintést, egy mást ez vagyok édes, engedetlen óvódás.
1. Ezt a verset nem szabad megírnom. Elvesztettem. Sokszor a fejemben, a gondolatok sodrásában örvény nyelte el, majd a francia tengerparton
örvény nyílt az idő szilárd falán, és magába szívta minden szavát, minden betűt, mit egymásra fűztem, míg csepergett. Sirályokkal szemeztem.
Újra próbálom megkeresni az eltűnt sorokat, körmölök metrón, repülőn, idegesen, mellettem az egész világból csak egy nő marad, részeg és bolond,
a szemével a tollamat követni, és ingerülten kioktat, hogy szebben ír, mint én. A fejemben egy másik nő meleg szava szól, kétségbeesetten, hogy megint elvetélt.
Hiába fogan meg, nem tud megtapadni. Tudom, beszív az örvény, majd kiköp, ezer irányba szór, mint szél a homokot. Megmosom a kezét a tengerben.
Követjük a hold járását, mérjük a test titkait, a szavak súlyát, a mondatoknak értelmet adunk. Összebújunk a padon, és a tenger zúgására suttogva felelünk.
2. A metrón ülök, mindig sietek, egy város suhan el felettem: mennyi hétköznap a fejekben. A sötét alagút hálójában, mint szerteágazó erekben, egy szív ütemére zakatolok. Ahogy siklik velem a fénycsík, fejemben egy másik várost viszek, más nyelveken.
A repülőn ülök, mindig utazom, alattam városok suhannak el. Ha az időt lehet mozgásban mérni, a sok apró fénypont összeadódik: ablakok, autók, biciklik, utcalámpák, melyek csak egy pillanatra tűnnek fel, de a sebességben minden összeforr, és itt fent évek telnek el, a föld és az ég a levegőben összeérnek, de mint egy város sem, ez sem otthonom.
3. Azt hittem, senki sem lát, ezért lábujjhegyre ágaskodtam, és kiléptem a fényre. Azt hittem, mindenről lekések, hiába vettem nagy lépteket. Azt hittem, senki sem vesz észre, hangosan szóltam, halljanak, és mikor azt hittem, lenéznek, magamat biztattam, ha beszéltem, mert azt hittem, nem kellek senkinek, kiálltam és kínáltam magam. Keményen kongtak Lao-ce szavai: A lábujjhegyre ágaskodó nem áll sokáig, a nagy léptekkel rohanó nem megy sokáig, a fénybe-álló nem lesz fényes, a magát-hirdető nem lesz híres, a magát-dicsérő nem lesz dicső, a magát-kínáló nem lesz vezető. Ezek az út-on: rohadék, hulladék. Leülök az útra. Menni kellene. Nem akarok felállni. A szürke ég alatt mossa tisztára arcomat a szemerkélő eső. Langyos és kemény az aszfalt. Sziklára képzelem magam, tengerrel a lábam előtt, sirályok kárognak felettem, és a hullámok sodrása, verése átúszik rajtam, mint delfin, aki megfürdik tekintetemben, a szorongások sodrásában, és az orrával felszínre hozza a gyárak mögött lebukott napot, majd magával visz a mélybe, ahonnan sirályként szállhatok, és csőrömbe foghatom, ami rohadék, ami hulladék.
4. Az időt mérni számok helyett kudarcok sorával is lehet: eltékozolt szerelmek, szétélt városok, öngyilkos barátok, és eltorzuló arcodon az egyre mélyebb, egyre formátlanabb vonások. Eddig elélt életed minden fájdalma, félelme térképet rajzol a testedre, és a kudarcok könyvét olvashatatlan betűkkel írja arcodra.
5. A te lelkeden szárad örökre, ahogy testére rászáradt a bőr. Egy őszi estén taxiba ült, és figyelted, ahogy apró, kerek feje a távozó autóban lassan, de egyre jobban zsugorodott, míg egy messzi pontban el nem tűnt: ott és akkor abban a pontban találkozott minden párhuzamos, mint rajztanár vásznán a táguló tér. Teste kihűlt, ahogy lassan elhagyta, óvatosan, senki ne hallja. Mert aznap gyógyszerekkel győzte le a lebetonozott anyagi világot, a nyers gravitációt, a súlyt, és olyan dimenzióba lépett át, ami nincs is a képzeletén túl. Elengedted. Nem láttad kisurranni, áthaladni azon a kis ponton, ami egy pillanatig az ő saját feje volt, amiben a világon minden egyenes arra a pillanatra végleg összeért.
6. Kifeküdtem a napra a parton, és néztem a sirályok lebegését. Lassan, egyesével, kőről kőre tisztítottam meg minden gondolatot, és minden követ nagy lendülettel dobtam a tenger habjai közé. Elnyelte, mintha másik világba pottyantak volna a vízfelszínen át. Hátradőltem, és a tenger zúgásában nem hallottam, csak láttam a távoli repülőket eltűnni az égen, mint porszemek, ha fúj a szél. Arra a pillanatra a nyelvem hegyén a tiszta ég, a zengő tenger, a homok, az idő, a szél és a testem összeért, míg egy sirály hirtelen le nem csapott, a vízből ficánkoló halat hozva fel, helyére billentve a kizökkent időt, elválasztva újra nappalt az éjtől. Szájamban az ősi víz sós íze maradt, cipőmben, ruhámban homokszemek.
Tökéletesre törekedem. Nyakamig ér a szorgalom pora, a tyúktojás nagyságú drágakő lassan hangyatojássá finomul és mégse tetszik. Nem könnyebb munkát kérek én, Uram, de nagy képességet vagy kis igényt, mert így csak kudarcom tökéletes.
Angyal állt magányosan. Kék szeme a város színeit, koszos utcáit, sötét templomait nézte. A mélyben apró, tompa, szürke fények, távolba vesző, holt lelkek. A lámpák sora csak néhol törte meg az árnyvilág homályát. Esőcseppek, fényes tócsákkal borított, kopott háztetők. Hideg, fagyos szél csapott arcába. Szárnyai piszkosan, fáradtan, csapzottan lógtak, nem volt nyoma hófehér tollnak. Tiszta szívét már régen az embereknek adta. Szeretett volna repülni. Nem tudott. Árnyék lépett hozzá a sötétből. „Te angyal vagy?” kérdezte rekedten. Ő csak bólintott. „Miért nem repülsz?” „Nem tudok… fáj.” „Miért vagy itt a földön?” „Hogy Angyal legyek!” „Ez mit jelent?” „Én vagyok az emberben a jó…” mondta fáradtan az angyal. „Mást nem?” kérdezte az árnyék. „Mást nem…” mondta az angyal. „Csak ennyi… akkor nincs rád szükség…” mondta az árnyék, és a mélybe lökte.
"A szenvedés abból fakad, hogy elvárjuk, hogy úgy szeressenek minket, ahogy elképzeltük - ahelyett, hogy hagynánk, hogy a szeretet úgy nyilvánuljon meg, ahogy akar: szabadon, zabolátlanul, ereje teljében, vezetve minket, megakadályozva, hogy megálljunk"
