Keresés

A világ tágas, barátom, és tele van fájdalommal, de örömmel is. Az előbbi tart téged a növekedés ösvényén, a második pedig segít elviselni az utat.
    

 ~Robert Anthony Salvatore~    

   

Terebélyes fa
hajszál-gyökérből fejlődik,
kilenc-emeletes torony
kupac földből emelődik,
ezer-mérföldes utazás
egyetlen lépéssel kezdődik.
    

~Lao-ce~   

Légy olyan, mint a madár,
Mely alól, ha kivágják a fát,
Nem zuhan le, hanem
Még magasabbra repül.

     ~Prohászka Ottokár~   

A megpróbáltatás olyan, mint az erős szél. Mindent letép rólunk, ami letéphető, tehát olyannak látjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk.

                                                                                      (Arthur Golden)

„ …életünk minden pillanatában egyik lábunk a tündérmesék földjén, másik lábunk pedig a mélységes szakadék szélén áll…”

                                                                                Coelho

József Attila: Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,

Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,

Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -

S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla

S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hisz zúzmarás a város, a berek...

Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni

És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,

Hogy fölengednének az emberek!

1922. november 12.

William Henry Davies

A tél szépsége

Ugye, szép a tavasz, mikor

rügy születik s madár dalol?

S ha daluk némul, szép, ugye,

nyáron a méh- és virágzene?

És nem szép, ha elmúlt a nyár,

hogy a levél, lehullva már,

cipőnk orránál kavarog

vagy sarkunkban ireg-forog?

Most tél van, beállt a patak;

sétálgatok a fák alatt:

öles hóban áll mindegyik,

odvukban mókus aluszik,

s bármily kicsiny az ág, a gally,

mindent fehér szirom takar.

Köszöntlek, tél! Te szépíted,

nagy virággá te építed

ezt a fát, ötven fekete

karját fehérrel vonva be,

míg a gallyakra millió

kis fehér kesztyűt húz a hó.

Babits Mihály:

 Emlékezés gyermeteg telekre

Telek jutnak eszembe, telek,

 régi, kemény, csillagos telek,

 murijáró szép falusi utcák,

 deres bajszok s nagy piros fülek.

 Parasztszagú éjféli misék,

 mennyi süllyedt, jámbor semmiség,

 nagykendőbe bugyolált cselédek,

 cukorbundás házak, tejes ég.

 Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,

 Pesten is átbújtam egy telet.

 Csillagok és lámpák kavarodtak,

 félelmes volt a sok emelet.

 Nappal kezdődtek az éjszakák,

 csilingelt és búgott a világ,

 cicázott az ablakok visszfénye:

 Mikulás ment a hátsó gangon át.

 Később, kisvárosi zsúrokon,

 mikor összejött a sok rokon,

 lányokat kellett hazakísérni

 s én hallgattam az egész úton.

 De másnap, mint röpülő-cipős

 Merkur, versre lengtem a csípős

 ködben a magányos jégen - mit ma

 nemcsak lábam, de szívem se győz.

 Ó teleim, gyermeteg telek!

 mily bolondul elfeledtelek.

 Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha

 nem ringatja eleven meleg.

 Némelyik már, mint egy szertehullt

 láncnak szeme, halkan elgurult...

 Pedig amint fogy-fogy a jövendő,

 egyre-egyre drágább lesz a múlt.

Gamidkának, Emmának és Zilahnak szeretettel! :)

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Babits Mihály

Az előkelő tél

Olyan halk és hideg idő van,

halk és hideg, halk és hideg:

hallani szinte suhanóban

a gyöngyház égen a telet.

Selymesen száll ő rongyaink közt

s arcba legyez, bár semmi szél...

Óh láthatatlan, hűvös angyal,

előkelő, gyönyörű Tél!

S a hó is itt lesz nemsokára

s minden egyszerre eleven.

Aki rápillant ablakára,

fehér apácák végtelen

meneteit véli vonulni,

s ki boltbul az utcára lép,

lágy-fehér könnyek ostromolják

kemény csomagjait s szívét.

Estefelé kitisztul néha,

a csillagok kilátszanak

s mint gyermekek állunk alélva

egy nagy karácsonyfa alatt,

amelynek ágát föl nem érjük,

de gyertyás fénye ránk sajog:

gyertyásan és csúfolva néznek

a karácsonyi csillagok.

1934. dec.

Szabó Lőrinc: Esik a hó

Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót,
megnézi a rádiót,
belebúj a telefonba,
lisztet rendel a malomban.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle,
lisztet prüszköl hegyre-völgyre,
fehér már a város tőle:
fehér már az utca,
fehér már a muszka,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol,de sehol nincs más fekete,
csak a Bodri kutyának az orra hegye
és reggel az utca, a muszka, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy esik a hó!

Petőfi Sándor

Természet! Még te is gúnyolódol?

Természet! még te is gúnyolódol?...
Amióta őt eltemetők:
Tél havának kellő közepette
Olyan tavasziak az idők.

Semmi jég a síma Dunavízen,
Semmi hó a Szentgellérthegyen...
Csak hogy testem és lelkem szemében
Mentül sértőbb ellentét legyen.

Mért nem keltek bőszült háborúra?
Mit alusztok? lusta elemek!
Éjszak vésze, te prédát üző sas,
Szárnyaid mért nem süvítenek?

Mért nem hajtod a felhőt az égen?
Mint vadász a sebzett madarat;
Hadd hullatná szét hópillangóit,
Mint ama madár a tollakat.

Ezt szeretném, kedvem ebben telnék,
Ugy láthatni a természetet,
Mint szivem van, mely szép Perzsiából
Vad Szibériává vetkezett. -

Oh de hátha e meleg verőfény
A természetnek nem gúnyja? nem!
Sőt részvéte: csak azért nincsen tél,
Hogy ne fázzék ott kinn kedvesem.

Dsida Jenő

Száraz ág

Szép, lankadt novemberi gally,
jó bánat tiszta, lassú míve,
kiről levált a röpke raj
s alatta hajló, száraz íve
maradt hűs, haldokló kezeknek,
magánnyal dús és koldus ág,
melyen csak emlékek rezegnek:
elvégezett szomoruság! -

miért vettelek észre ma
talán először életemben,
mint sokszor elhadart ima
szavát, amely az értelemben
tartalmat nyer és felvilágol?
Miért nincs más rajtad kivül
szememben ebből a világból,
mely elsötétül és kihül?

Berzsenyi Dániel

A közelítő tél

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
     Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
     S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
     S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
     Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
     Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
     Lollim barna szemöldöke!

Szabó Lőrinc

Téli fák

Hegynek vitt az erdei út.

Megálltam. Vacogtak a fák,

jobbra-balra messze kinyílt

szemeim előtt a világ:

a táj, mint vén agy vértelen

eszméi, úgy levetkezett

és nem maradt belőle, csak

a csontváztiszta szerkezet.

Tél volt és csönd, még semmi hó,

az esti köd gyült és oszolt.

Az elmúlt nyárnak a halott

jelen csak kísértete volt

s az élt, a múlt, mikor arany

sípot fujtak itt a rigók,

a zöld nyár, melynek hült helyén

most füstként szürkült a bozót.

Kísértet voltam én is a

felboncolt és kipreparált

erdőben: szinte csontomig

éreztem a csupasz halált.

– Fa vagyok én is, ágbogas

csontváz! – és éreztem a gúzst

s hogy az idő hogy marja le

rólam is a lombot, a húst.

Soká és mozdulatlanúl

álltam ott a dermedező

csöndben… És lepattant egy ág

és megmoccant a temető.

Fölnéztem: – No, menjünk… – De most

rám fogta ezer fekete

vasvilláját és körülállt

a halott vázak erdeje.

– Nono! – ráztam fel magamat

és megindultam és mire

elértem az első házakat,

átjárt az élet melege,

de tovább is, egész uton

láttam még, hogy a ködön át

hogy döfködtek felém fekete

szarvaikkal a téli fák.

Kosztolányi Dezső

Üres erdőben 

Üres narancserdőn merengve
járok, s a léptem hangja kong.
Sárgult levélraj vág szemembe,
vihar cibálja a vadont.

Magam vagyok s megyek tovább, csak
a fákon át az estbibor
borús közönnyel vet nehányat
hamvas, fakó rózsáiból.

S én csak megyek a kínkeresztre,
a vak homályba mélyedek
temetkező helyet keresve,
temetni álmot, életet.

Hajlonganak a néma, tar fák,
nő az avar és a homály,
mint hogyha vesztemet akarnák,
fönn hűs, ezüst köd szálldogál.

S én csendesen zokogni kezdek,
szorítgatom a fegyverem,
és áldom a nagy, méla estet,
mely rám suhan már nesztelen.

S avart söpör felém az árok,
szorít a csöndes pusztaság,
fölöttem egy nagy varju károg,
s gúnyolva szól: "Jó éjszakát!"

Babits Mihály

Az előkelő tél

Olyan halk és hideg idő van,
halk és hideg, halk és hideg:
hallani szinte suhanóban
a gyöngyház égen a telet.
Selymesen száll ő rongyaink közt
s arcba legyez, bár semmi szél...
Óh láthatatlan, hűvös angyal,
előkelő, gyönyörü Tél!

S a hó is itt lesz nemsokára
s minden egyszerre eleven.
Aki rápillant ablakára,
fehér apácák végtelen
meneteit véli vonulni,
s ki boltbul az utcára lép,
lágy-fehér könnyek ostromolják
kemény csomagjait s szivét.

Estefelé kitisztul néha,
a csillagok kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy karácsonyfa alatt,
amelynek ágát föl nem érjük,
de gyertyás fénye ránk sajog:
gyertyásan és csufolva néznek
a karácsonyi csillagok.

Fésűs Éva

December, december

December, december,
A világ csilingel
Hóember hófején
Fázik a cilinder.
 
Kis csizma, nagy csizma
Csikorgó hóban jár
Piros kis orroddal
Cinegét foghatnál. 
 
Kis bunda, nagy bunda
Kell már a szőr kucsma
Hópaplant sző a tél
Medvére, mókusra.
 
December deret fúj
December fagyot hoz
A világ mégis csak
Ünnepre harangoz.
 
Hamvadó alkonyban
Csillag gyúl faágon
Meglátod, egyszer csak
Itt lesz a karácsony. 

Weöres Sándor

Suttog a fenyves

Suttog a fenyves, zöld erdő,

Télapó is már el jő.

Csendül a fürge száncsengő,

Véget ér az esztendő.

Tél szele hóval, faggyal jő,

elkel most a nagykendő.

Libben a tarka nagykendő,

húzza-rázza hűsszellő.

Suttog a fenyves, zöld erdő,

rászitál a hófelhő.

Végire jár az esztendő,

Cseng a fürge száncsengő

Dsida Jenő

 Estharangok

Bíborban fürdik már az égnek alja.

Mámortól reszket már az alkonyat,

A nap korongja bágyadtan halad,

S egy szürke felhő lassan eltakarja.

A fű között egy tücsök ciripel,

Álmosan zúg a fáknak lombozatja

Zokogásomat senki meg nem hallja

És panaszomra senki sem felel.

De most!... valami jóleső meleg

Simítja végig fájó szívemet

Szempilláimat csendesen lezárom...

Langy szellő hozza erdőn, réten át

Az estharangok himnuszos dalát

És imádságba halkul zokogásom.

Radnóti Miklós                                               

November

Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
a holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis õszi bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
félek? Nem is félek talán.

Juhász Magda

Virágének

Egy kis virág a gyom közül

vidáman integet.

Miért vagy ott te kis virág?

A gyom közt nincs helyed.

A gyom között is kell virág,

oh hidd el ezt nekem,

virágnak lenni könnyű ott,

hol gyom sosem terem.

Elhullatom a magvaim,

s ha újra erre jársz,

meglátod rajtam kívül is

terem itt majd virág.

A feketefarkú szarvas dala                      

(hopi, indiándal)

Varázslatok sátrából,

sámán otthonából

dobszó hallik.

Agancsom ága közt,

szép díszem körött

szél örvénylik.

Dobszó hallik, szél örvénylik -

menekülj, te szarvas!

Dobszó hallik, szél örvénylik;

nyílvessző döf halálra.

Nagy László

DIÓVERÉS

Elsuhogott az a füttyös

sárgarigó délre.

Sárgul az árva diófa

zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a

színarany rigó-szárnyak,

elszállnak ők is a szélben

puszta határnak.

Áll a diófa, és érett

kincsei válnak tőle:

szellő ha bántja az ágat,

buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés

támad, ha jön az ember,

s bottal az ágak bogára

boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba

kopog a dió-zápor,

burkos dióra a gyermek

kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom

zaját a jó örömnek,

darálók forognak, diós

mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban

meg kell maradnunk jónak

s tisztának is, hogy örüljünk

csörgő diónak.

Majd csorgó hó levén ring a

picike dió-csónak,

s lomb zöldül újra a füttyös

sárgarigónak.  

Tokaji Márton

Őszi kép

Mily pompás a tájban a sok ezüst levél,

Hallom, hogy rezgeti alkonyatkor a szél.

Már a napok mérik szép őszben az éltem,

Természet öleli most magához létem.