Ez egy verses-képes-asszociációs topik, ahova -értelemszerűen- olyan vers-kép /próza/ párokat lehet feltenni, amelyek tartalmilag, vagy hangulatilag utalnak egymásra, összekapcsolódnak, kiegészítik egymást.
Egyáltalán nem baj, ha ez a kapcsolat áttételes, indirekt, elvont és gondolatébresztő.
A kapcsolt képek vonatkozásában: lehet saját fotókat hozni /az irodalmi mű is lehet saját kútfőből eredő!/, de lehetséges nem saját készítésű, valamint manipulált kép -vagy képzőművészeti alkotás-hozzárendelése is, ha az jobban megfelel hangulati elemként.
Viszont -ha kérhetem- az irodalmi mű ne legyen tanulmány jellegű, több oldalas "okosmány".
Még annyit: ebben a topikban vissza lehet nyúlni máshol már elhelyezett képekhez, versekhez ,nem számít ismétlésnek, hiszen más a forma, a logika.
A topik természetesen nyitott minden klubtag számára.
Köszönettel
Lutra /Karak/
Egy régi ház. Rozsdaszín vonalak. Ablak mögött sötét ágyak mélyén nagy dunyhák alatt nénik alszanak. Álmodnak fánkról, kávésbögréről, álmodnak nyárról, álmodnak télről. Száncsengő csilingel a párnájukon. Főznek. Öltöznek. Lakodalom. Küszöbbe botlik egy kisgyerek, én voltam? te? vagy a szomszédgyerek? A pókhálóban nevetés tanyáz. Mindenki meghalt. Mindenki él e képen. Múlhatatlan délután. Eső előtt. Eső után.
Ahogy első gazdája hívta, mi is csak így becéztük: Mirza. Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó, mit magával hozott a kiscsikó, mikor egy tavaszi vásár után udvarunkba vezette apám.
Mirza, Mirza... mint rejtelmes talány csendült a szó nagyanya ajakán. Sehogy se akart békülni vele, aztán ráhagyta: ,,Egye a fene ezt a bolondos, furcsa szót." S így hívta ő is a kiscsikót,
kinek deszkából tákolt kaloda volt istállónkban külön otthona. Nappal persze ficánkolt nagyon, játszott a tyúkokkal az udvaron. Nyihított, dobbantott, majd megszaladt, űzte a bungó szarvasbogarat.
Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt, hát elkísérte a konyhába is. Meglátta és kiáltott sikítva: „Hej, de megijesztettél, te Mirza!" S ráveregetve a kampós nyakra, kockacukorral kicsalogatta.
Vasárnap, ha ballagott misére, lányok között a csikó kisérte. Kert alól, ha paprikát hozott, mögötte Mirza ugrándozott s selymes füvön, petrencék között, így szerzett nagyanyának örömöt.
Örömöt, kedvet... Aztán egy napon ebédnél így szólt apám: eladom, sok az adó, lassan a sírba visz, és télire majd kell a csizma is. Ült némán a megrémült család, mindenki letette a kanalát.
S kinek neve talány maradt, titok, elvezették a kedves kiscsikót. Áthajolva a pudvás kapufán, nézte a távozót még nagyanyám, és halkan suttogta, szepegte sírva, mint legszebb szót a földön: Mirza, Mirza.
És sokszor megfogom a kezedet, akárcsak egy idegenét, és sokszor a szemedbe meredek, és a szemed egy kút, hideg, setét. És mély.
És sokszor látlak ágyadon, ha átkarol a fájdalom, s mégis márványhideg az arcom, s mikor te alszol, én nem alszom.
És sokszor átölellek csöndesen, szívdobbanásaid búsan lesem, és míg a tündérek körüldalolnak, én megsiratlak, mint egy rég-halottat.
Kezembe veszem kis gyerekcipődet, játékaid, poros emlékeid, és kérdelek, nem integetsz nekik? Nem félsz a percektől, mik zúgva jőnek és elrabolják sűrű hajadat, és gőgösen előrehajtanak?
Sokszor meg mintha koporsó szoritna, hűvös szemfedő takar el és jól tudom, ez az a fej, amelyre rájő a halotti sipka.
És mégis itt vagy. Most szólok veled, fogom kezedet és olyan meleg. Mondd, hogy lehet, hogy lázadozva végre lerogysz a ravatal vak szőnyegére, és csak heversz, szomorú-halovány, az éjszaka fekete vánkosán? Ó hogy lehet, ó hogy lehet, hogy egyszer lehunyod a szemedet s örökre úgy maradsz? Nem értelek.
Évezredek óta őrzi a szikla királyfej a néma titkot, oroszlánkarmait belevája a sűrű, sárga homokba. Síma, mértani arcán múló hadseregek lövedékei vájtak sebhelyeket s az idő vésett árkokat. Állt s hallgatta a roppant kősátrak mélyén a zsugorodó múmia-holtak állkapcsát, ahogy őrlik minden századik évben fél miliméternyit mozdulva a szikkadt búzaszemet: hallgatva merev kő- füllel az évek, pergő lisztjét s karmai közt, ha számum fújt, a csikorgó púposodó homokot. Hova nézett pillátlan nagy kőszeme? Eltűnt lassan oroszlán- karma oroszlán-teste: csak ennyi maradt: egy néma talányos fő, egy arc a halál kapujában. A Szfinksz. A múló nemzedékek fölött a Rejtély, mely mit se rejt, a kőbefaragott Titok, melynek titka, hogy semmi titka sincs. Lapos kőhomlok, melyben nincs gondolat, széles kőszáj, mely nincs mit mondjon, s egy dermedt, szürke szikla-szempár mely évezredek óta sehonnan sehova bámul.
Barátom, én nem vagyok a barátod. Kívülről mindössze gondosan megszőtt ruha vagyok, amelyet azért hordok, hogy megvédjem magam kérdéseidtől, s téged pedig közönyömtől védjelek.
Az "Én" bennem, barátom, a Csend házában lakik. Ott kell mindig maradnia, ismeretlenségben - és megközelíthetetlenül.
Ne adj hitelt szavaimnak és ne bízz tetteimben - mert szavaim a te gondolataid visszhangjai és cselekedeteim csupán a te megvalósult kívánságaid. Azt mondod: "A szél keletről fúj." Erre azt válaszolom: "Igen, keletről fúj." - Nem kell tudnom azt, hogy nem a szél mozgatja elmémet, hanem a tenger. Nem tudod kitalálni tengerre szálló gondolataimat. Egyedül szeretnék lenni a tengerrel.
Ha nappal van számodra, barátom, akkor számomra éjszaka van. S mégis a dombok fölött táncoló napsugarakról beszélek és a völgyön átlopakodó bíborárnyakról. Nem hallod dalaimat a sötétségről és nem látod a csillagok felé verdeső szárnyaimat. Nem láthatsz és nem hallhatsz semmit. Egyedül szeretnék lenni az éjszakával. Ha te felszállsz az égbe, én leereszkedem a pokolba - és még akkor is hívsz a végtelen tengeren keresztül: "Barátom, társam!" - én is így kiáltok: "Társam, barátom!", mert te nem láthatod az én poklomat, semhogy te felkereshetnéd.
Egyedül akarok lenni a pokolban.
Te az igazságot szeretted, a szépséget és az egyenes utat. Miattad én is jónak hívom mindezt. De szívemben szereteteden nevetek. Ám te nem hallhatod nevetésemet. Egyedül akarok nevetni. Te jó vagy barátom, óvatos és bölcs. Nem, te egész vagy! - És én: én óvatosan és bölcsen beszélek veled. És mégis én vagyok a bolond. De elrejtem bolondságomat. Egyedül szeretnék lenni vele.
Barátom, nem vagy az én barátom. Hogyan érthetnéd meg ezt? Utam, nem a te utad, s mégis kéz a kézben haladunk.
a lombos fának álcázott idő freudi gyökérzeteként költők versek és nők gubancolódtak össze az én életemben is de ez valami más volt haláltánc északon enzensberger a karján egy vázszerű nővel aki mint érmét a wurlitzer nyelte a pirulákat és rekedten játszotta újból és újból a szenvedélylemezt és a költők a négy égtáj felől a világ fölöslege bennük a dánnál több a római legtöbb a vodka míg mellén a holddal lassan fordul a föld klimaxos vércsekarmain a nyomor foglalatában a hét hamiskő évtized recsegő taftuszálya a százados bukás
Négyezer éve vágtat a ló négyezer éve áll a harcos harckocsiján négyezer éve pendül a húr pattan a nyíl s a paták alatt négyezer éve fölemelt karral meztelenül hanyatt a földre gázolt asszír szakállas embrió hogy fejjel eiőre a Halál kő-anyaméhe a semmibe köpje - ez a perc mielőtt ágyékába tipornak a perc mielőtt bordái recsegve betörnek egymás után a kerék alatt ez a perc négyezer éve a dobhártyák döbbent dobaja mögött a gyerek-sírás asszony-zokogás négyezer éve fölemelt karral meztelenül hanyatt a megadás örök mozdutatával négyezer éve csecsemő-meztelenül szőrös kicsi magzat öklével már csak kihülő halántéka mellett négyezer éve - s egy néma kiáltás néma kő-sikoly négyezer éven át paták alól kerék alól a Halál méhburokfalán keresztül
Arles-ban ahol a Rhône folyik Félelmes déli ragyogásban Egy vér- s foszfor-ember zokog Oly szörnyűséges jajgatással Ahogy vajúdó nő szokott És vörös lesz rajta az ing És hörögve fut ez az ember Mert űzi a nap a kegyetlen Mely csikorog s mint sárga láng ég Fut a bordélyba a Rhône-partra Mint az egyik háromkirály Kezében képtelen ajándék Szeme gyöngéd-kéken borong Valójában égő s bolond Mint ki nem féltékeny s aki Mindenét az életnek adja És vászonba csavart fülét Egy szegény lánynak megmutatja És az sír és semmit sem ért Baljós jelnek nézi hanem nem Merné megfogni semmiért E szörnyű s lágy kagylót amelyben A holt szerelem jajai S a művészet embertelen Hangjai tengerzajba fúlnak Majd meghalni a kövezetre hullnak A szobában ahol a hirtelen Vörösen fölrikácsoló vörös Dunyha vörössége egybeszakad A félhalott Vincent még friss-vörös Vérével S bölcsen mint a szánalom És a szerelem szobra A pucér kislány nincs is tán kora Nézi szegény Vincent-t Akit lesújtott saját vihara Aki a kőre roskad Mely egyik legszebb képén nyúlik el S a vihar megnyugodva távozik Tovagurítva véres hatalmas hordait Vincent lángelméjének vihara S Vincent marad alszik s álmodva nyög És a nap a bordély fölött Mint névtelen sivatagban hibbant narancs A nap fönt Arles egén Üvöltve átgörög.
Ha adsz nekem részt a feltámadásban; Ó add Uram, támadjak fel virágban, Harangvirágban örvények felett, Himbálják viharok a kelyhemet, Vagy örökkévaló csend simogasson, Csengjek misére sziklatemplomokban, Bazalt-tornyokon hajnali misére, És ne kérdezzem: mért élek, mi végre, Hadd hervadjak egy kicsit boldogabban, Hadd lássam kissé szebbnek az eget, Figyeljek jobban mélységek szavára, A csengettyűmmel dicsérjem neved: Harang a harangozót, Istenem.
Romok. Nem ezt hordod-e te is? Nyomok. Nem ez kísért-e benned is? Jelen. Könyörtelen s szünettelen nem ez sétál-e benned is? Szoborcsonkok, amik feledhetetlenül, csonkán is, hirdetik, hogy mi voltál, belül és csak magadnak. De bármikor megszólalhatnak, hangot adnak, s csak mikor ők akarják.
Hol hagyta a karját, a karja egy részét e Győzelem- istennő? Az időben. S arca is elhomályosult tovatűnőben. De ha eljön a nap, köpeny-szárnyára kap, kő-keble gyümölccsé nedvesül, és visszatér az arca. Ott belül újrafaragja még a sosem- látottat is a míves jelen, hát még azt, mi egyszer te voltál, mit el sosem vethettél - hordozod: lábaid oszlopok, koponyád kupola, arcod lehetőség, magad vagy a bőség, de csupa kő, földmélybe merülő, téged kővel-vemhes ligetté merevítő. Te ketté- hasadt hasadnak, elkopott füleknek, letört térdeknek és egész szétmorzsolt szentélyednek őre, csoda, hogy mozdulni tudsz!
(...)
A múlt csupa kő, varázsütésre megelevenedő. Be mérhetetlen terület, Olümpia-liget, amit hurcol mindegyikünk; nem elég a földgömb, az űr sem elég, ha egyszer igazán szétterülünk, s benépesítjük ábrákkal, miket csak mi látunk, s mi sem mindig, az űrt. Akik innen tértek sírjukba, valamit mind itthagytak magukból, valami esetlegest, de ami másképp meg sem is eshetett, amit csak ők vagy ők sem fejthetnének meg, új életre kelve, de ami megfejtetlenül is tartja-őrzi erősen sorsukat, mint itt Heráklész a kölcsön-eget.
A Heszperiszek almái megértek és elgurultak. De - emlékező! - rég messzeillant ízüket megérted. Jaj, sok a dolgunk, mielőtt elmúlunk magunk is egészen. És semmi se lesz soha készen, csak ami abbamarad; vagy amiből a suhanó-csikorgó idő valamit mindig újra lefarag, és míg más létet ad neki, azt is megengedi, hogy egyszer-elért jellegéből mégis maradjon egy darab, egy csonk, ami mindent felidéz, egy torzó, mitől egészebb az egész, s mi várja nyájasan és biztonságosan az új tekintetet, mi belevész.
(...)
Ki itt lebegsz, tennenmagadban fedezheted fel a derengő életet, mely emlékekből vétetett: s kirándulóként mindig visszatérhet, mint messzeköltözött de vissza-vissza látogató rokon, ki csónakban élvezi a nyarat evezve megtört kő-hullámokon.
Vallott nekem a Nyulak-szigete Regék halk éjén. Ime, a titok: Királyi atyja klastromba veté Legendák szűzét, fehér Margitot.
Álom-leány volt: egy fojtott sikoly. Ájulva hullt egy durva szó miatt. S robogtak a királyi udvaron Hajrázó, vad, bozontos férfiak. Nyugatról várt sokáig valakit. Nem vadbajszú, lármás, mokány nagyúr, Dalos, törékeny, halk fiú legyen, Asszonyos, kósza, könnyes trubadúr.
Már régen várt s megbénult szive. Zúgott a vár, prüszkölő kún lovak Hátán érkeztek hetyke magyarok. Ő nem jött: egy csöndes álom-lovag.
Ő nem járt a Duna táján soha, Egy halk dalu és halk csókú legény. És Jézusnak áldozák Margitot, Ki ott halt meg a Nyulak-szigetén.
Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már, elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik, buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad. Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.
A ledöntött szilárd világ fölé faragó kéz kőbe pólyált álma egy arc emelkedik Maszkjából dió-roppanású végzetek kiperegtek ezer év rajta rebbenésnyi ránc terméketlen vonásai lebiggyesztett ajka titkát ki érti szétszéledtek mellette az utak szándéka-vesztve áll E kő-arcmás tulajdonunk fáradt anyag tudni véljük más terveit felujjongunk ha csíp az est dere zubogó déli órán vacogunk szemcséinek hálójában mozdulatlan a szirt-ajkú nem tiltakozhat törékenységünk hatalma felvidít a kő-ábrázat szándéka-vesztve áll
/////
(*)
A Húsvét-sziget - lakói Rapa Nuinak, Nagy Földnek nevezik, eredeti neve azonban Te Pito Te Henua, a Világ Köldöke - felfedezése óta izgalomban tartják a tudományt a hatalmas méretű, rokontalan stílusú szoborfejek, amelyek más kultúrából származottnak, más nép munkájának látszanak, mint az ugyancsak e szigeten talált, finoman faragott faszobrocskák, törékeny kis domborművek. A minden szárazföldtől több ezer kilométerre fekvő szigetnek - Óceániában példátlanul - írása van, az ún. rongorongo-táblákat sajnos még nem sikerült megfejteni, csak annyit tudhatni róluk, hogy kultikus szövegeket őriznek. Ugyancsak rejtélyszámba mennek a sziget archaikus építészeti emlékei is: a több mázsás,simára faragott bazaltkövekből kötőanyag nélkül rakott „ahu"-k, melyek pontos egyezést mutatnak a preinka építőművészettel.
*
William Mulloy, Edvin Ferdon, Carlyle Smith igazolták, hogy a húsvét-szigeti építkezések legősibb emlékei preinka technikára vallanak, s különböznek a későbbi idők durvább kidolgozású, küklopikus stílusától, mely egész Óceániában ismert.
**
Az óriás fejszobrok, a versekben leírt mozaik ezeknél későbbiek, a küklopikus építés korából valók. A monumentalitás stílus eszményének példaképei lehetnének: leegyszerűsített formák, határozott, egyenes vonalakkal összefogva, ismeretlen szemlélethez igazodó, elnagyolt arányok jellemzik a hosszú orrú, zárt ajkú, a szemet a vastag és lapos szemöldök alatt egyszerű üreggel jelző, gyakran vörös tufából faragott fejdíszt - koronát? - viselő arcmásokat.
Magam vagyok a szobrok szobrásza. Nincs nevem. Nincs arcom. Elhagyott és a vadszederbokornál is magasabbra kúszott, hogy a kőbe ivódjon. A sziklában kövült meg az én arcom, hazámnak az Óceán bőrébe takart, súlyos magánya.
A kő nem akar beszélni, a kő nem akar semmit, csak meg akar születni minden homokszemével és fönn akar maradni a hallgatag időben.
Majd kérded, kérdező, hogy ez a szobor, amelybe annyi körmöm meg ujjam és kezem belevásott, tud-e akár egy szót is a kráterről, az ősi ízről, a láva-írás jelében rejtezőről?
Nem így van ez, a szobrok azok, amik mi voltunk, mi vagyunk ők, a habbal szemező homlok íve, testünk anyaga, mely olykor félbemaradt, de máskor a hozzánk hasonlító kövekben folytatódott.
Nem az isteni törpék álnok fenekedése, nem a hal- és madár-nép, a reggelek bohóca rejtegeti a fejszét és töri meg a kőben megfogant legmagasabb ábrázat termetét is.
Őrizzék, ha akarják, az istenek a késő aratás nyavalyáját és kedvükre növeljék virágaik kék cukrát az áldozati táncban.
Őrizzék vagy hajítsák kútba a búza kulcsát: itassák ők az összes, a nászi lepedőket ázott és üde maggal, e láthatatlan tánccal az ember tavaszának legbensőbb vörösében, de e falakhoz, ehhez a kráterhez ne jöjjön senki más, csak az apró, halandó kőtörő.
Egy napon szétrohad majd ez a hús meg a többi, s páncél híján a gyenge virág megtöretik majd, és meddő lesz a hajnal és pereg a sivatagi por, egy napon elvetődik a halál e szigetre, és magadra maradsz itt, szobor, ember szülötte, hogy láss kivájt szemeddel, melyet páros kezével vésett a suhogásba a halott halhatatlan.
És vájni kezded a földet, hogy ama ős-szilárdság megéledjen, hogy árnyék dőljön a szerkezetre, a gigantikus méhre, mely fölfalja a habzó idő végtelenében elvesztegetett mézét.
Megmarkolod a sziklát és elkezded faragni, magányt vésel belé, hogy fönnmaradjon, és őrizze nevét a sosem-létezettnek, így, egy életből egy halálba, az időhöz bilincselve, egyetlen hullámzó kéz dühével magasodik a mennyig a meszes torony álma. A szobor, mely szülői konok feje fölé nőtt.
Nézzétek, tapintsátok anyagát, ezek az ajkak ugyanazt a csönd-nyelvet beszélik, mely sírunkban alszik, nézzétek ezt a sebhelyes homokpartot, melyet farkasként nyaldos az idő és a tenger: egy soha le nem dűlő ábrázat része mindez, kezdődő létezés, fürt, hamvakon diadalmas.
Így születtek, az élet maga véste ki bennük önnön kemény celláját, kőbe zárt léte sejtjét. Testükben számosabb a homok, mint az időben. Halálnál teljesebb csönd lakja a szikla-kaptárt.
Ők a mézízű szándék, mely lakhatóvá tette a vakító, fehér fényt, a kövekben tekergőt.
- - - birodalmam Altamira! -, ügyködik a csonkított ujjú festő. Pofájából a színt a falra fújja, és az odatett kézzel kész a freskó. Az izzadt kristály alatt örök a mű. A zsír-púpos bölények bömbölése az ember szépségeiről szóló revü - fölébred, ámul magán a barlang népe...
A padot nem találtam...
Hol hagyta a karját,
A múlt csupa kő,
A Heszperiszek almái megértek
Miró Eszter : Szarvas
