Színes szavaidnak édes mérgét iszom,
ha ajkadról lengve kel életre a vágy
az est ráncába búvó sérülékeny titkom
megnyílik előtted, mint új bizonyosság...
...mikoron Rád találtam, bújtattak a rímek
ölelő karjuk közt félve rejtegettek,
vigyázva óvtak csukott kelyhük mélyén,
majd lassan nyílni kezdtek szóvirág-szirmokként...
féldrágakő-szókkal gazdagon hintettél,
s gondolatgyöngyökkel bátran díszítettél,
éjszakákban voltál a nappal fényessége,
és napom óráiban a csillagfényű este...
megfordult a világ, kiestem belőle
kitárt karod melegében új életre leltem,
kacsakőként pattantam a víztükör felett,
de úgy tűnt a tó mélye mindenkor eltemet,
azonban a tó egyszer csak kiszáradt,
s megmutatta magát medre a világnak,
két elsüllyedt kavics,
két újabb esély,
ahogy koptatott szélük egy ponton összeér,
s egymásba illesztve, összekapaszkodva
elindultak félve egy közös kalandra...
odakünn a parkban búcsúzik a tél,
messze innen új otthonban, ágyat bontva kél,
rügyet fakaszt bennem szerelmed melege,
s a születő szín-képek bokrétába kötve,
vágyom a természet párnáján pihenni,
...tudod, Kicsim, arra gondoltam, hogy olykor félelmetes hatalma van a szerelemnek, néha magad sem tudod, álmodsz, létezel, vágyakozol, esetleg valóban megéled a veled történteket...annyira vágysz rá és mégis félsz elhinni, ez megtörténhet...minden éjjel, amikor puha, meleg ölelésed fészkében ágyat vet nekem a nyugovóra hívó álom, elmorzsolok egy gördülő cseppet a szemem sarkából, és könyörögve nézek fel a csillagoktól szeplős nagyhatalmú égre, adja, hogy ébredésemkor is szerelmed vánkosán pihenjen szívem, álmosságtól gyönge hangod, mint síró gyermeknek anyja ölében az oltalom, úgy békítse aggódó lelkem, hogy mindez mégis való...valóság, ahogyan magadhoz húzol, miként aprón emelkedő kebleid hullámzásába burkozom...valóság, ahogy vágyom kicselezni a katonásan menetelő időt, mert minden közös percért egy-egy napom ajánlanám fel akár a mennynek, akár magának az ördögnek elmúlásomkor...csak légy velem, ahogy voltál eddig is...mindig csak szabadon...tudod, sokan képzelik, hogy szeretnek valakit, és észrevétlenül kerülünk a véget nem érő körbe, amikor egymás kedvére kívánva élünk, változunk...és egyre csak szenvedünk, önmagunk előtt elidegenedünk...lassacskán elhajítunk minden egyéni jelvényt, amit születéskor a sors kitűzött ember-egyenruhánk szegélyére...és menthetetlenül rájövünk, nem Őt szeretjük, hanem azt, akivé tettük, akinek látni kívánjuk, amit elvárunk, ami megnyugtat, ami kiszámítható, amitől már nem egy rikító napraforgó a kalászok bólogató tengerében, hanem ő is egy kalásszá sorvadt, aki bólogat egy újabb változás kényszerének...de én nem akarlak másként, nem akarom, hogy minden nap a mosolyé legyen, peregjenek a könnyek, hulljon lábunk elé olykor a lucskos élet és mi merüljünk el benne, még csak a fejünk búbja se látszódjon ki, de mindenkor kapaszkodjunk egymásba, gáncsoljon az élet bárhogy...Beléd szerettem, nem önmagamba általad...nem tükörképet akarok látni benned, akkor sem, ha folyamatosan érzem, két test-egy lélek...eddig úgy hittem, csak Édesanya adhatja az élet ajándékát, a soha meg nem hálálható csodát, és tévedésem bátran vállalom, mert törhetetlen hitként él bennem hónapok óta, Te új életet adtál számomra, otthont, igaz értékeket, s tanításod örökkön fülemben ég: „mindenkoron EMBER legyél”...szeretlek, és nem kívánok mást: merj lenni mellettem mindig önmagad, csak szeress addig, ameddig lelked szabadsága nem kíván élni másként, és ameddig támaszt, vigaszt, boldog nevetést látsz bennem társként...
Ha hideg kőből volnál a sziklaszirtek között és unalmasan ölelne magához a tenger a borzongató hullámok árnyai fölött testet öltenék, hogy foghassam a kezed
Ha fürtjeinkbe kapna szomorún a szél komorpára szállna a magányos sötétbe odakúsznék hozzád, s zokognék keseregvén, míg nem érezném magam életedhez kötve.
...tudod, Kedves, olykor fészket rak szívemben egy-egy gondolat, amit ízlelgetek, boncolgatok a számban, ahogyan omlósan kellemes falattal tesszük, vagy miként a reggeli gőzölgő kávénk minden aromáját kívánjuk megőrizni, a szétáramló pillanatot megfogni...ilyen a szó, szeretet...magában hordozza éltető voltát, akkor is, ha nem akarja, ha nem tudatos a szóalkotás ily megbúvó összefüggése, olvasd csak a szó végét és ízleld, hiszen ott van „etet”...és játszi szófüzérét tovább fonva, felsejlik a „te”...és mégis balga módon ezerszer is felteszem magamban a kérdést, „Mi az igaz szeretet?”...szeretet volna az, ami táplálva életben tart, ami akkor is dobogtatja szívem, amikor a testem könnyek tengerébe fulladt, mikor a sötét démonarcok körülöttem lebegnek, amikor nem hiszek szavak igazának, amikor sebző nyilak ezüstfényű, záporozó éleit hajítom a szeretetangyal jóakaratának...és ő földre zuhanva, sebzett szárnyait véresen maga mögött vonszolva is keres és kutat, hogy csenddé válva szűzi érzelemkoszorúját, mint a mezőn pompázó vadvirágok fonatát, rám aggassa...lásd, miként etet a szó, az érzés, az élet...mert kérdezd inkább, mi végre is az ajándékba kapott élet, és ha igazán érdemes vagy rá, azonnal tudod...élet-éltet-etet...szeretet...az alfa és omega, a kezdet és vég, nappalok fényes végtelene, s az éj holdarcba fordult képe, teremtés a pusztulás ellen, hit a hitetlenek védelmében, angyali körforgás, ördögi lánc, bennünk rekedt gonosz ikertestvér, s a testvérharc önmagunk diadaláért...embernek maradva emberként élni, virágot, fát, gondolatot ültetni, elmerengni a csillagok fényes pillantása alatt az érzésről, amit kaptál...amikor érzed, valaki Téged keres, és ahogy a kerek orcájú hold ezredszer is elfoglalja trónusát, aki keresett, végre Rád talált...
...érzem, tudom...most már magamnak is bevallom, szeret engem, bár érdemtelen vagyok…s mégis magam mellett tudhatom...és szabad választásaként a karneválszín-tavasz illatérzete, örökkön vigyázó szerelmese, a megújuló élet reményében megszülető, melegséget kereső ibolya-hírnöke leszek, miként téli álmából ébredő természet első kék ruhás gyermekeként előbújva, vágyott újrakezdést hirdet...
Úgy rejtelek Kedves, hangtalan szavamba, mint görög romok rejtik korok vigaszát a szélvert napjaim elporladhatnak de Te őrződ mégis fényünk tavaszát.
Úgy rejtelek Kedves, sorsom vonalába, mint aranymedálban az igaz drágakő a perc megalvadt mozdulatába védlek, vigyázlak, ne rontson el az idő…
Úgy rejtelek Kedves, könnyem gyöngyburkába, mint kozmosz rejti el csillagrendszerét s amennyit a lelkem felfoghat magába annyit őrzök belőled szívem rejtekén.
Úgy rejtelek Kedves, dalos fohászomba, mint emlékünket rejti a sűrű, süket csend összecsuklak szívem vörös szirmába és rólad kapja nevét az oltár odabent!
...ha tudnám mely évszakká változzak át
hogy virágzással, vagy fakoronát növesztő
balzsamos hajnalaimmal fonjalak át,
vagy forrón lüketető napsugarak képében vetüljek Rád,
óvó árnyékkupacok mélyben öleljem átmelegedett aurád,
vagy érleljem a szőlőfürtöket, amelyek csalfa apró gömbök
képében tovagurulnak, a szőlőtőkék tövében megbújnak
gondolva, hogy így útját állják az elmúló évszaknak,
hisz tél nem láthat szőlőszemet,
tán így védelmezlek én is...oly gondolatokkal
mint egy tudatlan gyerek...
de átváltoznék a szivárvány bármely palástjává,
átfesteném minden sötét gondolat félelmét
arannyá, vagy bronzzá,
apró kavicsként karikát vetnék az álló víztükörbe,
a tó szomorkásan mozdulatlan képébe
s az aprón korbácsolódó fodrok
akár egy mosoly a szájszegletben,
boldog képpé olvadnak össze
a csillagok fürkésző szemében,
az éj kecsesen mázas kezében ecsetté válnék,
csillámfestékkel a magányos ég-arcra,
szikrázó szeplő-díszeket aggatnék,
s olykor a köd sejtelmességét teríteném eléd,
mert nem fáj semmi, ameddig
szemünk nem látja a világ árulkodó jeleit,
de mégiscsak akarnék a mindenséggé válni
gyógyító mosolyodban életre kelni,
könnyeid csillanó fájdalmát felitatni,
...ma csupa csönddé válok,
holnap már egyetlen szót sem hallatok
nem tűnök el örökre,
egy pillanatra sem apad
izzó szerelmem heve,
bekopogtatott a békés emlékezés,
a némán sikító gyászkönnyek
már otthonunkba tértek,
peregnek a sós fájdalomcseppek
a vérpöttyök már tarkítják sebzett lelked,
keserűen konganak benned
el nem hangzott szeretetüzenetek...
pislákolva szégyenkezik a gyertyaláng,
megbúvik a ráhajló viasztestben
gyengülő fényét bátortalan ontja
könnyes orcádon megfakult
halványzöld tekintetedre...
csak színtiszta önmagad légy,
szűziesen érintetlen emberi érzés...
s a gyász, mint kifestőkönyvet,
feketével színezi a sokat jelentő napot,
de el nem veheti,
mit Édesapád Benned hátrahagyott,
...tudod, Kincsem, úgy tűnik mindkettőnknek jut olyan gondolat, amivel nem boldogulunk, és nem azért, mert fájdalmas, vagy mert titokzatos, mint a létezés, hanem, mert Magad sem tudod, mikor vagy ébren és mikor álmodsz...Benned is él a kérdés, ami átjárt már engem is, hol kezdődsz Te, hol érek véget én, van-e egyáltalán végünk, vagy már örökkön egymás húsa-vére és érzése lettünk...és vajon létezel-e, vagy én léteztem-e valaha, én álmodlak Téged, vagy Te jelenítesz meg engem...éjjel nézlek, ahogyan szemeden vánkost vetett az álom, ahogy karod időnként megremeg, jelezvén, hogy elernyedt egész tested, és átadtad Magad egy másik világnak, ahol szóval, tettel senki nem bánthat,; ahol rátalálsz elveszett álomképekre, Sorsodból kiszakított ismerősre...csak fürkészem arcod, tengerzöld bogaradat rejtő szemhéjad apró mozgolódásait, és tudom már elkezdődött éjszakai filmed, peregnek a gondolat-forgatókönyvek, csak remélni tudom, a főszerepeket igaz hitek kapták, és nem az ócska vásári komédiás...megérintelek, óvatosan köréd fonódom, miként tulipán zárja szirmát, ha jön az éjszaka, így vigyázlak...hajadat simítva...gyenge légzésed hallani a csendes szobában, szerenádot adsz nekem békésen pihegő szuszogással...biztosan nem létezhetsz, megálmodtalak magamnak, mert önző vagyok, kitaláltalak, mert soha mástól ennyi igaz szót nem kaphattam, magaménak formáltalak az álmommal, mert szükségem volt Rád...nem máshoz, csak hogy éljek, csupán ahhoz, hogy hazataláljak évtizedes kóborlások után...olyanná lettél nekem, mint a csiszolatlan gyémánt, amit a természet örökített rám, és soha nem formáználak szokványos drágakövé, ilyennek szerettelek meg, ilyennek kívánlak örökké...oly tökéletes vagy...lelkedet a Jóisten akkor díszítette, amikor még hitt emberi jóságban és értékekben, önmaga is gyönyörködve hitetlenkedett a természet alkotó erejében, és felruházott Téged a hinni akarással, a képességgel, hogy kenyeret dobsz akkor is, ha kővel hajigálnak; mert minden evilági szennyre ráveted hótiszta paplanod, és eltakarod a fájdalmat, s magadat feláldozod, csak szebb legyen a nap, a világ, az élet...az élet, mely már nem kell régen nélküled. Ha álomkép vagy csupán azt sem bánom, mert az éjembe balzsamos illatot, tárt karok ölelését csened, puha csókjaid koszorúját ajkaimra helyezed, melegséges tenyered kezemben pihen, így talál rám a sietős reggel...és még akkor is látlak, érezlek...s ha megőrültem volna, édes elmebetegségem volnál, a megálmodott élet, egy örök tűzben égő fáklya, lobogás mely a szívem felé vezető ösvényét világítja meg, hogy odatalálj, bárhová dobál az élet gyermeki keze, amely hol messzire hajít, hol elfelejtve félretesz...most is éppen a Sors megunt játéka vagyok, és mint játékhajó lehorgonyzok, többé nem futok ki a nyílt vízre, mert erős a vasmacskám, a legkeményebb elemből vegyítettem...benne van lángolásom és lobogó szerelmem...
...tudod, Kincsem, tegnap ismét mérhetetlenül beléd szerettem, minden reggel, amikor még csukott szemmel érezlek, hallom nyújtózkodó ébredezésedet, megdobban a szívem, újra és újra szerelmessé válok...miközben el sem múlik soha...hogy lehet ez?...miként költözik belém a szerelemérzet napról napra, még számomra is ismeretlen mélységekből, amikor lefekvéskor utolsó gondolatom az, mindennél fontosabbá váltál az életemben, és karom bölcsőjébe véve álomba szenderítettelek...minden éjszakánkon felébreszt egy nyughatatlan álom, hogy talán nem vagy valóság, csak önmagam előtt feltárt vágyakozásom.és mégis ott a bizonyosság...szendergő alakod a párnán, körvonalad oltalmazó fészkünk melegséges rejtekén, és amikor nem talállak itthon, akkor is árulkodik valódról megannyi hátrahagyott fehér tollad...nem hiszed magad angyalnak, és lásd én mennyivel gazdagabb lehetek nálad, mert bennem ez nem hit, hanem a bizonyosság megingathatatlan tudása, gyarló életem csodája vagy, a "tiltott gyümölcs", amit még Isten is el akart rejteni a világ elől...leszakítottalak, és mindig annyira vágyom megízlelni Téged teljes valóddal, de nem teszem soha, mert lennie kell benned titkos szentélynek, ahol csak gondolataiddal ölelkezel...szeretem, ha őrzöd önmagad, ha napokig szinte nem is látlak, mert tudom, ilyenkor gondolatgyermekeknek adsz életet, akár egy gondos édesanya, babusgatod, nevelgeted őket...alakítod, hogy tökéletesek legyenek, hogy megálljanak saját "rímlábaikon", majd útnak indítod őket, hogy találkozhassanak másokkal, ismeretlen ismerősökkel, soha nem látott idegenekkel...ismerkednek az emberekkel, és azzal, miként ízlelgetik őket hozzáértők, és gyönyörre vágyó kívülállók...és mint gondosan nevelt csemeték, örömet okoznak szívednek, ahogy visszaköszön róluk szép szó, igaz, mélyen szántó elismerés, vagy az a kimondatlan felelősség, hogy szavaid által sorsok változtak...ahogy az enyém is...megszelídítettél...felelős vagy értem és vagyok Érted én magam is...és igazabb önmagam azelőtt sosem voltam. De voltam hegyi patak torkolatában rekedt kavics, akit csiszolt és görgetett éles szirteken az élet, majd elakadt helyzetében átrobogtak rajta a "bajtársak"...de megelevenedett a hajnalba szőtt álmom, és kezeid közt hullt le rabigám, amely sosem láttatta magát, mégis átfont és nem eresztett...melletted végleg kicsorbultak sebző szilánkjaim, és gömbölyű apróságként születtem újjá...zsebre vágtad a kiszabadított kavicsot, hazavitted, és ő azóta is ott van Veled...örökre...ameddig Sorsom hömpölygő víztömege elcsiszolja lassacskán végleg földi létemet...de megmaradnak a lepattant darabkák és egyszer újra összeállnak...
Tudom, mitől óvnád balga gyermekhitem bús-árnyú szemed szüntelenül vigyáz lobogó fáklyaként gyújtod fel a szíved, csak lássam már végre, ki hogyan gyaláz.
Tudom, mitől óvnál, szinte könnyed indul ruhám fodrába temeted a fejed nyitott ajakkal, szótlan hozzám simulsz bízva, reménykedve szorítod a kezem.
Tudom, mitől óvnád a szépre éhes szemem az idegen világot is távol tartanád mert félsz, hogy a leírt betűk tengerében valódinak hiszem a hazug igazát.
...hogy ki is vagy, néha magam sem tudom
nem földi lény,s mégsem csupán a valón túli tünemény,
s nem képviseled az angyalsereget,
hisz hozzád hasonlót nem formálhat újra
a Teremtés keze,
de tudom, Te vagy minden kimondatlan gondolatom,
az éjszaka tolvaj kezéből visszacsent álmodozásom,
a bizonyosság hitetlenségem mocsarában,
és Te vagy maga az életmentő tölgy kicsiny ága,
a gyengének tűnő szalmaszál,
amely ujjaim között szakíthatatlan lánccá vált,
még napfényre száll az éji holdsugár...
...és olyan vagy, mint befelé pergő könnyem,
mint gyermekin elfojtott érzelmem
a félelmem, hogy rettegnél,
ha éreznéd ragaszkodásom valós erejét,
de megvetem én az álarcosbált,
a szépnek tűnő ármányt,
és kitartok igaztalannak vélt szavak mellett,
amikor harmat-tiszta érzéseimet átadom Neked,
hiszen mást nem is adhatok,
s másra nincs is szükséged, jól tudom,
mert mély csendedben ikerlelkeddé válni,
örömöd születésekor bábaasszonynak lenni,
mást nem kívánhatok,
és mikor érzelmeid gyöngyeit rám aggatod,
megszelídíted örök háborgásom,
majd vadul tajtékozó hullámzásom apállyá húzódik vissza
s ajkad csókölelésben visszanyerem hitem,
Fázom és rettegek nélküled,
elveszettnek érzem a ködbe borult városképet,
felfal a távolság,
elrejt az idegen-érzetű belvárosi forgatag, s az örök körforgás,
várj rám, s egyetlen bizonyosság légy bennem,
mikor vágyódásom megszelídülni képtelen,
ha nem csillapít az ismerős közeg,
a baráti mosoly, a családi arcélek,
ilyenkor mindig védtelen sodródom,
űz, hajszol szívem
sóvárgón, mint elárvult kottára fagyott ütem, némán csengek,
még újra zöld szembogarad fényében nyughat tekintetem.
...pssssszzzzzzttttt, csak halkan kopogj, mert ez egy szentély…itt a lelkek fonódnak össze a gondosan, gyönyörűen megírt vallomások pihe-puha fészkében.
Tudod, az életben vannak örök igazságok, olyasfajták, amelyek olykor fájnak, és mégis konokul bevésődnek mindennapokba, árnyat borítva ezzel érzésekre és gondolatokra. Az irigység, vagy makacsul kitartó rosszindulat, mind létező ellenfél, ha nem volna, talán szót sem alkottunk volna rájuk a magyar nyelvben, és ezek örökkön borotvaéles sérelmekre képesek, és csupán egy ellenszere van az áspis méregnek, ha hiszel abban, aki őszintén szeret. Már mondtam Neked, kóbor jégsziklák elsüllyeszthetnek a viharos tengeren, de körötted száz és száz mentőcsónak várja, kit választasz, hogy "megmentsen", ezek a kishajók egytől egyig oly "testvéreid" és barátaid, akiket tán sosem láttál, de érzed önzetlen védelmüket magad mellett, ha ez erővel tölt fel, és önbizalmadat szűz-fehér vitorlaként dagasztja, már volt értelme...értelme emberi kapcsolatnak, köteléknek, kapocsnak...mi végre volna ember és ember között átjáró, szűkebb vagy erősebb lélek-hegyszoros, mi végre kellene bizalmat megnyernünk és megtartanunk, hogy egy életre bizonyítsuk, van kar, ami felemel és támogat. Tévedés, hogy csak az táplál, ami megérint, és védelmét bőrödön érzed, hiszen a végtelenségig, s a romló világ pusztulásának pereméig, és tovább, melletted lesz, akit szívedben oly melegen kipárnáztál, aki formát ölt gondolataid "keze" által, miként a szobrászművész ujjai között születik meg a várva várt műremek. Olykor nincs szükséged másra, csak mellkasodban dobogó szívedre, emlékeidre, hitedre...mert hinned kell a körülölelő jóságban, a szeretetben lakozó varázsban, mert a méteres hótakaró is felolvad a napsugarak szelíd fényében, s a hóvirág is növekszik az örök fagy alatt, fejét magasra tartva, mégis szégyellősen maga elé lógatva hirdeti, legyőzte a bénító, jeges szorításokat...
Ezen a rideg téli alkonyaton, a vén liget mezítelen fáinak árnyéka is a régmúlt nyáron révedez… Jelenünkön időzve nézlek, miként szépülsz meg, amikor nevedre dobban meg a szívem, a nyakamba fonódó karod melegét élvezem, míg a leszálló est búslakodó ezüstje a tél havától csillog… Nézlek…szemedben élő fény költözik, sóhajom még inkább szítja lángját, s lassan, lényed izzó táncában megfeledkezek arról, mennyire fáztam eddig Nélküled!
...nem érezhettem még, hisz ennyire szívem senkit nem szeretett...amikor belül feszít üvöltésem, mégsem nyitom szám a külvilág felé, csak bent rekedve bolyong az érzés, a fájdalom, a tehetetlen nyomor. Reménykedek, akkor is, ha halálomig, csak a remény lesz, hiszek, akkor is, mikor a hit hátat fordítva tovalibben, mert érezned kell, hogy szeretlek, nagyon, és akármilyen elviselhetetlennek tűnik a fájdalom, akárhogyan tép és szabdal, én varrónője, és foltozóvargája leszek megfáradt szívednek. Sosem adom fel, és magamhoz húzva tartalak gondolatban, akkor is, amikor magányos szobád szegletében várod azt a fajta elmúlást, amit kényszertársadul fogadtál, hiszen mindig egy kicsit elhal valami az emberben, ha gyászát folyamatosan felveti az élet hullámzása, de mindig sója leszek gyilkos víztömegednek, hogy fenntartva lebegj, kilépve önmagad testéből, elernyedve emlékezhess, és a sodró víz könnycseppjeidtől egyre sósabbá válik, segítségével tartalak a világ örök körforgásának határáig, szívdobbanásom utolsó ütemének hangzásáig. Tudnod sem kell róla, nem kell érezned sem, ha visszatérni látlak, nekem csak annyi kell. S miként a hajnali harmatcsepp rózsaszirmok tövének menedékébe bújtatja kristály-alakját, úgy fészkelem be magam a szíved egy titkos szegletébe, hogy csak akkor láthass ott, ha szükségét érzed, ha már csordultig telik benne kínzó fájdalomérzeted, akkor megjelenek és fényt gyújtok hideg sötétedben, csendesen hátrahúzódva melengetlek kicsiny fényemmel, és várom, hogy megbújj ismét szerető ölemben.
Olykor néma éjben felsikítok,
mert reménykedve vágylak,
vagy ébren, reszketve kucorgok
az ágy mélységes ölében,
annyira félek, nem enged
a Sors szeretnem Téged,
mert önzőségnek véli gyarló létem
egyetlen életképem imitáló látszatnak hiszi,
mert való, hogy csak látszat éltem,
csak hamisság minden szívverésem,
ha nem szánthat égető tüzem
örök billogot selymes bőrödbe,
ha ujjaim hegye nem vésheti
szöveteid mélyébe szerelmes verselésem,
ha nem írhat kottát vérem zubogása
barokk szonettek lágy hangöblének,
amikkel kényeztetném riadt lelked,
mikor hanyatló napkorong
királyságán ül trónt a hold pimasz képe.
A felszakadó fojtó érzet lassan megnyugvást talál,
miként örökkön kóbor vándor egy percre megáll
s először terül el benne az a bizonyosság,
hazaértem, otthonom rám talált.
Csendes koppanással ér földet
a nap utolsó fénye
ébredező vágyam szólongatva
keres Téged,
miközben éji angyalok
bekacsintó csillagok sugarával világítják meg
üres helyedet, ölelkező ágyunk mélyén.
Szerelmi szonettjét szavalja
éjünk lágy nesze,
andalítón őriz minket
szívünk tűzlobbantó szereleme,
s meztelen gyertyafény
kecses násztáncát járja
s pironkodva lobban fel
viaszcseppek vágyakozó érintésére.
Lecsorog az idő a ráérő mutatók árnyából,
soha véget nem érő órának láttatva
a kínzó másodpercek foszlányát
mire érintésed forrón lángoló ölem
rejtekéhez ér,
s ölelkezésünk elválaszthatatlanságában
összeolvad az illatozó verejték,
és sóhajok hídján átkelve
elér minket a feltörő gyönyörség
...az én hitem nem imádja a szenteket, vagy templomok oltárát, az én hitem mást ad, feloldoz és örök reménnyel irányt mutat, ha botladozom nappali éjben, mikor a fény utat mutatni képtelen, vagy mikor jó és rossz lényem egymást üldözve megbújnak énbennem; az én hitemnek akkor van ereje, ha saját imáját zengi s zsoltárok mormolása becéző szavak képében benned megelevenedik, az én hitemnek nincs kezdete vagy vége, s nincs földi helytartó képébe rejtett követe, csak őszinte és gyarló elevensége, lüktetése, miként lázas beteg vérkeringése táncol magaslatok fokán, majd zuhan a mélységbe; az én hitem egy ág belőlem, elvetett magod szárba szökkenése, színpompák váltakozása fekete-fehérségben, állandó megújulás örökzöldek sűrűjében, miként érted nyúló kezem a mindenség határát érintik, ahogy bársonyosságod tenyeremben nyugszik; az én hitem ringató bölcsője vágyam koraszülött gyermekének, miként kiszolgáltatott az apróság életszerű mindennapok tükrében, és óvni jobban kell, mint érzést vigyáztak valaha, hisz törékeny, mint jégfehér porcelánbaba, de bölcsőm korlátja simára dolgozott, mint a nemes acél, nem sért és nem felel semmiféle hegért, s ha gyarló módon kósza szálkám lágy érzésből vércseppet hasítana ki, örök ezermesterséggel csiszolom magam tovább, teszem fáradhatatlanul, ameddig elfogy belőlem fájdalmas sok hibám...
...minden napomon belémhasít egy mély villanás, ami nem enged békét szállni szívemre, egy vágy, ami oly erősen könyörög gondolatért, méltó kifejezésért...ez pedig nem más, mint tökéletességed mása, egy gyarló utánzat a tökéletesség szóra...a tökéletes "ajándék", valami, ami felér olyan értékkel, amit nyugodt lélekkel teríthetek eléd...ahogy a napsugarak aranygömbjei gördülnek az éjszaka hanyatló árnyain keresztül az ég gyönyör-kékjének rejtekébe és onnan szórjak szét fénytestük megannyi csillámlóan fénylő szikráját, és gyújtják felhő-pásztorok tábortüzét a magas messzeségben...természet tolvaja lennék, mert önmagam gyarló földi létén keresztül nem juttathatok Neked oly csodát, amit lényed érdemelne, amin keresztül végre oly magaslatokon pihenhetének gondolataid igazgyöngyei, ahol isteni gondviselő kezek, és tiszta szavaidat imaként tisztelő sereg fonhatná a belőle készült lánc végtelen fonatát...körbefonva vele a világ kicsinyes és önző nyakát, s láncölelésed érintése nyomán messze szállna a bántó tolakodás, újra erény volna harag utáni megbocsátás, és szavak mélyébe rejtett odaadás...és sejtelmes körvonalát látom az egyetlen méltó látomásnak, illanó tüneményszerű tisztaságnak...s tán elcsépeltnek tűnik, de Neked szánom a szivárvány színeit, hogy belátásod szerint oly képekre használd, amik festik benned élő örök angyalvilág képeit, s Magad dönthesd el a sárga miként válik az óarany napkorong látványán át egyszerű szépségű mezei virág sárgaszín-fejű bólintásává, vagy a tengerkékből miként lesz a bárányfelhőket ringató égből egy szelet, s a rózsaszínt tulipán szirmára hintenéd, vagy a bíbor napkeltét tarkító testvérszínként kedvelnéd...ültesd érzéseidet a pitypang elvirágzott ejtőernyőjére, és a szél hátán fürkészve szerkeszd át egyhangú, fekete-fehér élet-filmjeinket, hogy színkavalkádodba szédülve értse meg minden boldogságra teremetett lélek, mily gyönyörű érzelmek kerülnek napvilágra lelked, vajúdó anyasággal szült, gondolatgyermekeinek képében...
...reggel azon gondolkodtál, mi a legszebb karácsonyi kívánság...azóta motoz bennem...de oly nehéz három napra kívánni, hiszen ha Neked kellene kívánnom, örökéletűvé vágynám tenni ezt a röpke ünnepérzetet, és nem volna ilyen élesen kivillanó álboldogság látszatú mosolya, és mégis oly balgaságnak tűnik a gondolat, hogy egy fél hét időtávra vágyjalak boldognak látni, vagy szűnő csillogást zöld szemed bogarára rajzolni...de ha mégis hatalmam volna valóra váltani valamit, elfolyna körülötted a jelened, miként az óra pergő homokja, csukott szemed mögött megelvenedne egy régi gondolat és vágyott érzésed...kicsi lányként saját fádat díszíted, férceled rá az ünnepi pompát, és munkád végzetével Édesapád ölébe bújva várnád a kezdődő csodát...lehet, nem volnék életed része, de tudnám, hogy a mindenségénél is boldogabb éjed arca néz le Rád, és örök emlékké kovácsolva eleveníti meg gyermeki léted vágyott álmát...
...tudod, Kedves, szerintem a mindent elsöprő szerelemérzethez kell igazán bátorság, és annak is oly mélyből gyökerező ereje tart kezében, amely áthatol feltartani vágyó gyökereken, irigység dzsungelén, rosszallók pusztító mesterkedésén, mert a szerelem odaadás, keserédes kínlódás, ameddig nincs benned a bizonyosság, miként biztosan követ napfényt a pajkosan ébredő holdsugár, bizonyosságot olvas szemed zöld foszforából a bennem lakozó reménykedő odaadás, bizonyosságként fogan meg bennem a gondolat és életre hívja vágyam, s vágyálmom örökkön bőséges folyamát, ami szavaim semmitmondóságán keresztül tör elő belőlem...mert igenis bátorság kell határtalanul szeretni, a szerelmet felismerni és bátorság kell befogadni; bátorság kell elviselni a félelmet, hogy ez a tengernyi érzelem elmúlhat egyszer, s bátorság kell hinni, nem is múlik soha; bátorság kell a hithez, hogy ez egy örökkön feltámadó főnixmadár, amiről regél ezernyi mondavilág...rácsodálkozom erre a bátorságra, amely napomat éjbe hajolva koronázza, melletted szendergésem nyugalmát óvja, és karodban ébredésem varázsát adományozza utánad szomjazó kolduslétemnek...két idegen lélek közt kialakuló kötelék, mely oly szorosan tart végzetem szakadéka felett, miként a végtelen égbe vágyó kalandor hegymászót vigyázza biztosan a gondosan fonott kötél, s az álmait hajszolva rábízza életét erre a foszlani képes tartókapocsra, és mégis teszi ezt oly vak bizalommal, amit csak egyszer adódik, és csupán egyetlen alkalommal érezhet biztosnak. Immáron biztos vagyok, és a sziklafaltól messzire rugaszkodom, vágyom érezni a szerelem határát, hogy rájöhessek ez egy végtelen érzet, határszaggató, örök lázadó lelenc, ami rám talált és hontalanból alakított át társsá. Azt hihetnénk, célt keresve bolyongni jöttünk a világra, holott minden születendő létnek és formának egy közös küldetése van, megtalálni azt, akivel egyszerre dobban üteme szív-szonettnek, akivel egy időben fogan a hasonlatos gondolat; ki mondatát, ha kezdi, Te vagy, aki zárszóval ugyanazon szavakkal befejezi, s ha Te vagy az est, az Ő nappali sugarát öledben ringatod el, és ha nappal fénye volnál, éji szeplői ragyogásában gyönyörködve álomba olvadnál; tudni vágyódsz, nem csupán remélni, hogy nem korbácsolja lelkét vívódó gondolat, nem nehezül rá a Lét súlya, ha ebben a körben a Sors szerencsétlen kézzel osztotta a cinkelt lapokat. A szerelem önmagunk elgyötört porában is életet talál, elég egy aprócska ragaszkodás, és megmaradt álmunk magja szárba szökkenve új életet ad, vajúdva megszül, új eséllyel utat mutat; de látni nem enged, vakként kapod új léted tőle, hogy tanulj meg érezni a szívvel, ne halványuljon el igaz érték, mert a szem hazug s olykor álszent értékmérő. Mégis tudom biztosan, eddig világtalan kóboroltam, s amit különlegességnek hihettem, ócska fércműje érdemteleneknek, és örök vesztemből oly gondviselés mentett meg, aki formálta hitem és létem, majd kinyújtotta bizonytalanul tapogatózó kezem, hogy elérhesselek Téged...
