Ebben a topikban szeretném összegyűjteni Sapphotól napjainkig az irodalomban tevékenykedő nők költeményeit, rövidebb prózai írásait, a műveikből kiragadott, rövidebb idézeteket (a mű alkotójának, címének és a keletkezés évszámának feltüntetésével). Várom ebben az irodalomkedvelő netezők segítségét.
amit tudni kell rólam:gondom van a magyar helyesirással, nem vagyok magyar, csak magyarul olvasni és beszélni tudó ember.A kettospontok hiányának az oka-más idegen nyelvre van a gépem állitva.
Kivánok szép estét,johetek néha-nap egy-egy verssel ?
Kamarás Klára (18.12.1932 ) Rövid önéletrajz (részlet)
Apám nagyivó sváb volt, nemzett tán részegen. Szelíd zsidó nevelt fel, de nyugvó életem a háború megtörte, s bár nem láttam halált, Őt elsodorta sorsa: Füstként a Mennybe szállt.
*****
Kamarás Klára: Nincs visszaút
Már messze úszott mindaz, ami volt. Bárányfelhőknek égi, szép akolt nem építek. Ez a föld itt szilárd. Megálltam rajta, pedig idegen. Vigyázva álljon, ki gyökértelen : Nincs visszaút.
Amit otthagytam, rég nem létezik. Egy villanás, egy kép maradt csak itt és csak a képzelet mely rátalál, a város, hegy, domb vissza sose vár, mert megváltoztam és megváltozott.
Nincs visszaút, hát állni kell szilárdan: álmok nélkül, tépett felhők alatt, gyökértelen egy idegen világban...
barnáll a lomha síkság kitágult ég alatt egyetlen nyugtalanság mint táncoló alak távol fölgyújtott tarlón vöröslő láng szalad nyomába csillapítón terül szelíd salak mosoly bujkál a tájban bennem meleg szavak mindenben furcsa báj van megyek hogy lássalak
Mint vén leány, derülten, nyugalomba', Pirosló arccal, bajtól sohse nyomva, Mosolygva mindig és sokat beszélve – Igy élek én majd mához ötven évre.
A házam nem lesz éppen szörnyű rendes, De pap-, kanári- és cicától ment lesz, És megtelik majd este, délbe', reggel Virággal, muzsikával és gyerekkel.
Lesz sok-sok fénye, sok-sok levegője, Sok kedves arcú, lármás nevetője; Mint holmi apró gyermek-menedékhely: Úgy meg lesz rakva pajkos csemetékkel.
S lelkembe' nagy csönd. Mi ma ideálom Mosolygok majd a régi, dőre álmon, Az ókulárém homlokomra tolva… És minden emlék elszáll, mint a polyva.
És végre egy derült nap tiszta reggjén (Ősszel ha volna, legjobban szeretném!) Lelkembe majd valami zene csendül, Mint hogyha kórus szállna le a mennybül.
Zsöllyém a tárt, nagy ablak mellett lészen S magam' nyugodtnak, csak fáradtnak érzem, S majd béözönlik az az enyhe, szűz fény S ott fog ragyogni gyér hajam ezüstjén.
Kezem ölemben, békességgel telten, Igy adom át a végtelennek lelkem, Igy küldöm testemet a síri mélybe, Terád gondolva s az Úrban remélve.
… s azonkívül ahány lépcsőfokon lefutsz a szélboronálta domboldalakon a cseresznyefák áradása minden fájdalmat eltemet de egyben arra is figyelmeztet hogy halottaidat illő módon elsirassad Te aki a kikelet fényétől sápadt arcokba tekintve nem tudsz letört ágaidtól elszakadni lásd meg a gyógyító könny-gyöngysort is sebed száján halottaid szem- és szájüregét felverik a virágok Ó a halhatatlanság nem a vakfehér szirteken szétszórt csontoké és köveké a tövek makacs ifjú hajtásait dalolom újra én a visszafogadott papnő oltáromon halak fürdenek a holdvilágban szél ágyaz a homokban éjszakára míg gyapjas állataimat az égre küldöm szőnyeget hullatni lábad elé ó Hajnal
Szerettelek téged Hajnalhasadáskor, - Harmatos hajnalon, Rózsapiruláskor, El is feledtelek Első kakasszóra, Mindennap feledlek, - Máig is temetlek Azóta, azóta Meggyászoltalak én, Pillangós ruhába Sirattalak minden Hangos kacagásba, - Pénteken pirosba, Szombaton fehérbe, - Ma is gyászollak tán, Virágvasárnapján, Rózsapiruláskor, Talpig feketébe.
"Tágul a fény édes köre, délben az árnyék rövidül, egyre élőbb mosoly süt rám mind áttetszőbb napok mögül, ragyogás, ki az éjszakán is átsütsz, úrnő, égi lány, hogy aludtad át télidőd a kemény, fagyos nyoszolyán?..."
Párás a domb, Szomjas a lomb, A hegyhát fehér, Köd a berekben, Ernyedt erekben Aludni tér A vér. A könnyem is Könnyen Rejtem szememben Ringatom rengeteg Emlékmagom. Vajon kikelnek? Kehelybe kelnek? Mézzel is telnek Új tavaszon? Kedves kezedre Hűtlen szemedre Vajon még meddig Szállok híven? Vagy szállok a napnak Hol fénydarazsaknak Fiai laknak Égmézt harapnak Zizegve kapnak Engem szíven. Új kelő nyáron Bomló határon Ne keress, párom. Rózsád szétszórva Szerte virul. S ki tudja, majdan Ki szedi egybe Csokorba kegybe Örökös jegybe Kinek pirul?
Minden dalom, versem csak törmelék, pillanat-életem szilánkja, mit a halál tesz majd lapátra. Mégis szeretném elmondani még a boldogság káprázatát, amely vasmarkú fájdalmak között is annyiszor rámtalált. A tüskéket hitemnek rózsafáján, s konok kapaszkodásomat a Gondviselés szalmaszálain, mikor cserbenhagytak az álmaim. Az események könyörtelenségét s azt a csodát, ahogyan mégis mind hasznomra vált. Beomlott reménységek romjain tücsökmuzsikás szavak vigaszában az örökérvényű mesék mindent megoldó képletét, s ahogy felrázták alvó szívemet a szeretet áramütései, amikor emberszemek sugarával emberentúlról üzent Valaki. A harcokat hitvány magammal, amikor elfordult az angyal; kétségeket és bizonyságokat, egész esendő voltomat, s közben a kegyelem keresztvízből megmaradt harmatcseppjeit lehajtott fejemen.
Mint ama Villon hajdanában Kivégzésünkre várva itt Énekelgetjük balladásan Az időt s foszló tagjait. Egy jóformájú comb s a többi, Anatómiai lelet - Nem sok kell fényét összetörni; Szerelmeink ki érti meg?
Mert nincs ítélőszék, se törvény, S fellebezésnek nincs helye; Instanciázunk az öröknél, S reménykedünk. Pedig, mire? Nem őrzi meg a rímes írás Testem szikráztató kezed, S hangod változását, ha meglátsz - Szerelmeink ki érti meg?
Fejed tétova köszöntését, A felszivárványló mosolyt, A fulladást az ölelésért, Mikor erünkbe vágy osont; A ritkán engedő szorongást - Holnap a végleg nem lehet - Őrző szemmel igézzük egymást. Szerelmeink ki érti meg?
Ajánlás:
Herceg, nevess, hisz másod úgysincs; Testünkre föld hull és kövek, Szavad se lesz, hogy újrahódíts: Szerelmeink ki érti meg?
fekete-sárga fények égnek a kékség mögött emlékeimbe költözött asszonyarcok bontják lazuló kendõiket mint szeptember az ég szövetét magasabb egyre magasabb az ég s a fények a fények akár a vérig égõ szenvedélyek szinte átmetszik a testet de jó ez így lehet érezni hogy bármi megeshet hogy megeshet még bármi csak lenni kell csak lehunyt szemekkel várni most amíg meg nem indulnak a lassú esõk a dombokon túl az elmenõk mosolyával játszadoznak a megritkult rétek istenem csak hit és bûn és vétek létezik ma semmi más csak hit csak bûn csak vétek s a végigszenvedett szenvedések letompult árnyai madár száll lassú ívben szárnyai kibontott szárnyai alig érintik a fákat alig érintik a fák sóhaját magas az ég s e magasságos fehérségben akár a régi otthon egy elmosódott képen feldereng az odaát jó itt lenni még jó itt lenni ahol lábnyomainkat beitta a sárga homok a barna föld a fõ tengere ahol nevetésünkbe beleivódott a lét e kétségekkel tele ahol könnyû táncot tanítottak nekünk a lepkék ahol megszerették arcunkat a bokrok és a vízparti lomha kövek egyszer majd elmegyek ahogy a madarak az itt hagyott éjjelekre úgy nézek én is vissza majd e könnyû fényjelekre e lenge tájra úgy õrzöm majd emlékeim közé bezárva akár a szõlõfürtök édes melegét magas az ég egészen elfehérlik fönt a tiszta kékség istenem sóhajts egyet értem hogy azok is megértsék akikért vétkeimet annyiszor elkövettem magas az ég nagyon magas az ég fölöttem
Uram, hallgasd meg könnyes asszonyod kései, halk, szemérmes vallomását; mert szívemet nehéz sejtelmek gyötrik és estenden oly hosszasan sírok, a lelkemben, jaj, ne legyen titok, mit nem fürkészhet két drága szemed, Uram, most átadom Néked a lelkemet: Szeretlek, nagyon szeretlek.
Kény-kedvedre, úri kegyelemre életem várát, ím, kezedre játszom. Mim van nekem? pár könnyes írásom, s mi vagyok én, bús, remegő gyerek, a büszke, rátarti gerjedelmek most lábaidhoz igyekeznek lágyan s én sírok a szent, nagy alázkodásban: hogy szeretlek, nagyon szeretlek.
...
Tudod, a lelkem most könnyekre hajló, most sok biztatás, simogatás kéne, valahol megbújni, panaszkodni félve, ami majd eljön: a Sorsom elől, hogy könnyebb legyen a Nehéz, a Bánat s bátrabban menjek elébe az élet-halálnak, s ne fájjon úgy, még az is, hogy szeretlek, nagyon szeretlek.
