Esküszöm, hogy ő is örök, sose lesz a hemzsegő árnyé. Fejbúbján málnás kosarával alászáll rubint-koronával mereven akár egy királyné.
Medveszagot ont már a hegy s az életet irtó körökből alkonyati láng-kereszt: sas függ, magas vizek fröcskölik gyöngyük, s lenn emberpár bőg a gyönyörtől.
Örök visszhang s tűz az idő, a nő arca ég ragyogóan, balzsamszagu gőzt vet a gönce, lenn gyötri a rétet gerince, sarka fönn a meredek holdban.
Jön a nagy mocskos este, jön. Elébe állok. Nem mint hóhér elébe a bitó-virágok. Villámló vétkem: mindenem, én nem vagyok fegyvertelen. Lélek sötétje, hogyha mersz: végezz velem!
Kimegyek a Tangóra délelőtt. Veszek egy bicskát vagy egy kézelőt. Ó Tangó, Tangó, te ígéretes, a késelésben is kíméletes - egy dologtalan itt munkát keres.
Irgalmatlanok ne legyünk magunkhoz: ne kárhoztassuk az embert végtelenségre. Mert a teljes megismerés maga a végtelenség. – Könyörögnék halvány szájjal, ha nem tudnám, hogy a cselekvés ellen szólok, sőt gyalázom a küzdelmet, ami kezdettől az ember lényege. Kezdve attól, hogy alakot adott az első szónak, s mint cselekvő lény egyszerre költő és tudós lett a maga szintjén. Heisenberg világegyenlete attól szép, hogy alóla rám ragyognak a tűzcsiholók, bronzöntők, tengerjárók, csillagfigyelők, de a véres tollazatú ikaruszok, szén-ajkú eretnekek, szájbavert énekesek is. Szó van a világ leírásáról, kifejezéséről. Nem hiszem, hogy a végcél jelenti a boldogságot. A természettudományok megelőzték az emberi szót a megismerésben. De a költők se most jöttek le a fáról. Eddington asztalát, a látszatit és a valóságost, egységbe fogja a költő. József Attila ódabeli asszonya pedig nemcsak a biológiai tudás csodája a költészetben. A szó nélkül nem történhetett semmi. Állítólag a gondolat, a képi és képleti tevékenység nyelvi eredetű az agyvelőben. A szó meggyalázása nem új lelemény, de látványosabb és fájóbb, mint valaha. Tanúi vagyunk, hogyan használják a nyelvet maszlagolásra, hazugságra. Nem csoda, hogy sokan elfordulnak a sorskérdésektől, jó, ha játékba, fájó, ha szótlanságba. A csönd filozófiája se mai keletű. Fullánkja megszúrta Csokonait is, de hiába, feketesége elragadta Rimbaud-t, de örökre. Előttem kényelmes állapot a csönd, holtak nyugalma. Kényelmes a szájhősködés is, de ez erkölcstelen. A szó igaz hőse akarok lenni. Ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepély. Felnövekedtem, s már porcikáim is tudják, hogy azonos vagyok a szóval. Tudom, hogy bárki költőre rávall a nyelve. (Ahogy általában az emberre vall a munkája – evése is.) Ha van pártatlan ítélet a költőről: az a verse. Mert megnyugtat e bizonyosság: hiszek a szóban. Kötelességem figyelni a szóra. Bánnom a szóval: odaadás és felelősség. Hiszem azt is, elvezet a pecsétek mögé, ahol éppen rám várnak a titkok. Vezet ahhoz, ami még nem létezik a világban. Vezet a szakadékok mentén, szüntelen a halál ajkain.
Most virít ki kertben a rózsa: oda megyek el, meglesem a csalogányt, hogyan énekel. Szép lány megy a folyópartra, citrom érik, leszakasztja, oda megyek el, meglesem a csalogányt, hogyan énekel. Citrom érik, leszakasztja, kedvesének odaadja, oda megyek el, meglesem a csalogányt, hogyan énekel. Kedvesének odaadja, háncskalapját telerakja, oda megyek el, meglesem a csalogányt, hogyan énekel.
Világos, világos világ! Fölkelsz te fehéringesen, az éj érthetetlen reklámait leoltod, a zűrzavaros álmokat, a kéj ezüst bikanyálát lemosakodod magadról, világ! S indulsz ernyősen, cipősen, indulsz, mert a munka gőz-tülkei riognak, a rozsdás hó-buckák mellett, a szörnyű tavaszban, a köd korom-csillagait kalapoddal hasítva, a zsúfolt villamosok piros-lámpái a ködben mint az összemarkolt szívek, szorongva távolodnak tőled, piacok, igyekvő kofák, piros-kakast markoló kofák forgószemű tömegében mégy a Nagy Kapu felé, télikabátjaidat előre kibontod, ó földi madaraim vonulása, ott megyek, ott megyek én is: a Látható Ember.
Ki akarta hogy ne bolyongjak láthatatlanul a teremtés alján! Hogy létem, érzékeim, gondolkodó elmém világosan kirajzolódjanak a ködképeket beszippantó űrben. Szerveim munkája értelmes mint a vadalmafák vérkeringése, borzas krizantém-fejemhez nyúló kezeimnek árnyéka és súlya van. Még őseim is itt jönnek velem, zörgő-kordésan, hegedűsen-vonósan, még szerelmeim is, még játékaim is, még a lopott üveggolyó is homlokom közepén, mint az isten lelopott egyszeme, s élő testemnek, világos vágyaimnak nem ütközik neki a szembejövő, mert érthető és látható vagyok, akár Te, Világos Világ.
Ne is bolyongjon a költő láthatatlanul! Ne vadásszanak rá, ne űzzék, ne üssék le, mint a veszett kutyát! A sürgönydrótok zizzenését, a tükrök homályosodását figyelve ne borzongjon az emberiség, hogy: itt jár ő, a kiismerhetetlen, nézzétek magányos lábnyomait a porban, a hóban, a megkérgesedett sárban, nézzétek a megelevenedett agyag-cipőket, a légben úszó, hajsapka-szerü űri port, a gyomorban a titkolhatatlanul megevett világot - ne lőjjetek belé, mint az érzéketlen levegőbe, mert él, mint a hús-vér barmok, s mint a Virágfejű Ember!
Láttam én magamat! a kegyszerbolt kirakatában, hányingeresen az éhségtől, a porcelán-isten ridegen nézett, s a szentek, a vértanúk, a soha-meg-nem-ölelt hölgyek, isten ájtatos tehenei - máskor: homokra palotát rakva, piros-ingesen, a mész hullafoltjaival kitüntetve - a konyhakövön lapulva a gépágyú ropogásában szavakkal dédelgetni a világot - a gázóra kattogását lépéseknek áhítva várni az Egy Megváltót: a szerelmet - láttam magam a tébolydában, síró bolondok között, ahová tévedésből tüdővérzéssel két napra beutaltak - s láthattál engem, világ! bolyongani az uccán, a szürke tűzfalak alján, aranyporosan az ifjuságtól, mikor kopott blúzomat kettős lándzsával feszegette a szerelem meg az ének, mikor elgondoltam: milyen is lesz a torkomból kiugró első madár, ki a szegénységet szívárványba-borítja -
mert nincs joga, nincs joga az embernek, hogy a megfoghatatlanságot magára-öltse, s fölmutassa a Semmit, a mellőzöttség torz fintorára nincs joga, gyűlölni nincs joga, nincs, mégha kékjei olvashatóak is mint a bűnvádi eljárás, nincs, ha elrobog is mellette az Új Unikornis s antennáját az ő vér-ereivel szalagozza, nincs, ha az élet oly közönséges is mint a viaszkos papír-tulipán!
De nincs joga, a tömegnek sincs joga letagadni a költőt, nincs joga árnyékká silányítani a költőt! Nincs joga titkolni vérének gyönyörű muzsikáját, lehazudni életéből a szegénység éveit, mikor ragyogó nők, fiatalemberek száguldanak el szive mellett s futni hagyja őket, mert nincs rájuk ideje - - ne tagadd ki értelméből a pofonok közepette elsajátított társadalomtudományt, ne tagadd meg tőle a nevelés jogát, a gondosabb testvér jogát, mert ő nem azért virágozza föl az emberiséget, hogy megegye mint az áldozati barmot!
Nélküle a föld: elektrónikus termeszvár, a lét: villamos vegetálás. A nagy vadászat mechanikáját ős sziklákra ő igazolja, lant-szarvú antilopokat ő nyűgöz a dárdák elé, dobokkal az ős-szellemeket s az új világ új szörnyetegeit ő bűvöli ájulttá, asztalodra, ugráló betüidbe, faladra ő absztrahálja a kenyeret, a bort, a szerelem isteneit. Ő izzad a titkos-értelmű táncban, a pokoli arany-álarcban - - fájdalmas ragyogású föld, örvendezz az én világos szemeimnek!
A menny alatt, gépfegyver-csipkézte mű-márványok, lerontott traverzek, állványok, lepusztult bálványok alatt élek: bicskám és szívem kinyitva. Valami énekel bennem zokogva és tanítva. Végtelen nevetéseim csillagozzák halálomat. Bohóc és anya vagyok s szerető. De ringyó soha. Műhelyem lett a föld, az ég, beborít a csillagok pora.
Láttam egy lovat kavargó forgalomban, a felfokozott iramtól nem félt, nyugodtan kocogott, áthúzva gazdája városán egy régi szekeret emberek s gépkocsik között s közben jóbajtársként igazodott a sávokhoz, a forgalom lámpáihoz. De futni nem akart, bandukolt a sorban s nézte a lassan elmaradó fák szinét. Ez volt a költészet, aki a városba jött az elfeledett faluból, s hirtelen ordibálni kezdtek az eberek, rikácsolni az autók. De a ló a gazda barátja volt s már útban hazafelé, nem hökkent vissza az ostoros levegőtől. A bátorság jelent meg itt. Éreztem, hogy az emberség árnyék gyanánt ül a bakon, a világ szekerén, és az örök Pegazus a ló, a gazda szekere előtt szellemként kozmikus kerekeket forgat, kerékagy és küllő világított akár a napkorong. S midőn megtértek a kocsiszínbe, egész éjjel mint a csillagzó egek, álltak otthon az időben.
Lakkozva csicsásra émelyítőn ez a gyászkocsi fényes reggel itt vonul el az orrom előtt üvegfalaival átlátszóan át a zsivajon. Semmi fenség közönyösen a kocsis dohányzik, cammogva két fekete herélt ló zabolájáról zöld habot ejt, farából zöld labodát, baromi üdvözlet a parolázóknak, templomnak, pultnak. Itt vonul el üvegfalaival átlátszóan ez a fekete kamera s fölvesz minden elevent, megrakodik rózsával, tökkel, gerincekkel, úgy döcög tenger-sok inggel, rémlik: mi már nem jutunk haza soha, elkapott minket a jelenés, tengelyére csavarva a távot a temető meg a város között.
