Szeretnénk egy helyre gyűjteni a már szép számmal megjelent irodalmi jellegű írásokat (versek, saját versek, fontosabb sorozatok) hogy könnyen visszakereshetőek legyenek.
kékezüst selyemmel döf hátba a tél mikor orgyilkosként utolér füstölgő számon az öntudat cseppen a sós és betonkemény nappalok utcakövén az erdőt ködfátyla borítja csupasz homlokán grimasz sem nő már csak jégvirág kórházi falként vírít bennem e fagyrózsás világ
Csöndes eső mossa el bennem a szitkokat, miket rám értelmetlen mért az ég, miket gyűlölettel fröcsögve szajkóztak sokan, miket kelletlen hallgattam, mégis boldogan, hogy nem lettem olyan, mint ők, a szitkokat szórók, és mégis szenvedők.
Mezítláb a porban, a világtól távol egy dallam ujjong bennem: megszülettem és többé nem hajtok fejet, nem élek olyan életet, ha pénzem van, majd több mosolyt kapok. Csak a csillagok fognak vigyázni rám, s csöndes eső mossa, mossa el nyomom.
ragyogó tűz bársony égi fény arany szárnyakon suhanó remény tisztító láng teremtő gondolat lehull a lepel múlik a kábulat mit eddig hittünk káprázat csupán új szemünk nyílik új kor hajnalán
sír bennem a csönd alvó végzetem múltam elköszönt jövőm nem lelem tompa órák igaz ébredések miért érzem ezt oly soknak, vagy kevésnek? sír bennem a csönd hadd sírjon tovább álmos nappalok éber éjszakák
lehetnék a víz mely éltet vagy a csönd hogy benned éljek suttogó szél mely úgy szeret vagy lelkedben szárnyaló képzelet vagy egy érzés fázós alkonyon remény hogy nincs több fájdalom
mondd miről álmodik a fény miért ragyog úgy szívünk közepén mi az érzés mi szeretni hív mi a vágy mi úgy felhevít mi a szerelem miért oly gyötrelem a boldogság útja miért oly végtelen?
Perelem magam letűnt percekért Tűz Vádalkut köt bennem a magány Elemésztő Legkedvesebb tanyám talán Tűz messze űz Hol szárnyaló gondolat Jeges kalodába zár Gondot tompít bennem Élesen szaggatja húsom Bár leszülettem Valami tehetetlen és sivár Semmi vagyok Partravetettség, tátongó fény Angyalok Valami sosemvolt, elvesztett remény Vagyok Hogy nem kell feloldódni abban a semmiben Én Csak lenni szeretnék Kemény Puha burokban lenni, ősállapotban, csendben Félek én Életdiómat ne törje fel semmilyen madár Talán hamut Tűz ne perzselhesse bennső magom Őrzök szüntelen Hogy szertelen lehessek, akár Gyáván és fénytelen egy gyermek, s a hatalom Tüzet hordok lelkemen füstölgő vízágyúival De csak vár ez a tűz bennem sose higítsa Talán arra.....hogy átöleljem álommá e Vagy egy jelre: angyaltapsra vár? tervet
Valami égi lézer pásztáz, fejtetőn talál, de nem halál, gondolat ér utol, belém hatol, felfakad valami hangulat bennem, hogy arra születtem, szóképpé fessem a nyugtalan hajnalok közt hánykódó kétkedés okát: hogy mennyi iskolát kell még kijárni, Ember, mire felfénylő szeretet-tenger árasztja el ezt a sárgolyót.
Lefeslő ruhában állok, tükörben álmok, önmagam. Talán hasztalan voltam kemény, lehettem volna olyan legény, ki esztelen kergeti álmát, meztelen.
Csak kevésbé csillogott az álmom, mint minden más e nagyvilágon, s a pénz röfögésére táncoltunk sokan.
Ostobán, boldogan szórtuk szét az öröm hamvait, kezünkben csak árnyék lett a múlt, már minden megfakult, ruhámat elnyűtte a tél, a tánc is végetér, s eljő a józan pillanat: a tükör meghasad.
Szívemből szétfolyik az álom, túl a pénzen, túl a nagyvilágon, most valami szétárad bennem, engedj végre azzá lennem, mihez eddig gyáva voltam.
Hisz ettől féltem, ettől fuldokoltam, ettől nyűtte el ruhámat a tél, ettől éreztem, hogy minden végetér, holott csak most kezdődik el.
Ismét körénk ült a csönd. Elhalkul az ének, itt és odafönt, hol milliárd csillag fénye ragyog.
A szobámban gyertyafény imbolyog, mint lusta óra: csendből van a mutatója.
S kiárad belőle a fény, átrepül, át a földtekén, s valami égi csengettyű szól, bennem a remény araszol, a szeretet indul el reszketeg, mint járni tanuló kisgyerek.
Aggódva néznek az emberek: vajon a szívünkig elér? Vagy elbotlik majd, ha az ünnep nyugovóra tér?
Ismét bennünk van a csönd, elhalkul a lárma, itt és odafönt, nincs semmi, csak néma gyertyafény, gyönyörű Advent ünnepén.
Múltamba túrva (2005) Bodor füst, kósza szenvedés A remény kapujában S időm mily kevés Hogy magamnak magyarázzam Az élet lényegét Végigélni mindent, Szívvel, Épp elég S hogy múltamba túrva Építsek jövőt? Nem volt oly szép Hogy magasztaljam őt…
Ablakon jégvirág, didereg a lélek Párás csöndben tompulnak a fények Jeges csönd, néma semmi szól Feltámad a vágy, hozzád araszol Vágy motoz most néma éjjelen Keresem hangod, a magány végtelen
