Baráti üdvözletem minden kedves érdeklődőnek.
Pszichológusként azt tapasztalom, hogy a mai világ egyik legnagyobb konfliktus-forrása a párkapcsolati frusztráció. „Nincs megfelelő hely az ismerkedésre” mondják a szociológusok, bár ha körülnézek, azt látom, hogy talán ez lehet a legkisebb gond.
Nézzünk csak meg pl. egy metró szerelvényt, amikor üresen beáll a megállóba, és elkezdenek az utasok beszállni…
Az első leül az egyik korlát melletti helyre. A második ettől a helytől lehetőleg a legtávolabbit választja. A harmadik vajon hol foglal helyet…?
Természetesen a két, már foglalt hely között, egyenlő távolságra mind a két utastól…
Az ember, társas lény, de ha beszállsz egy liftbe, mégsem vagy hajlandó beszélgetni az útitársaiddal. Ha már valaki köszön, az csodaszámba megy…
Vagyis nem hiszem, hogy a párkapcsolati problémák kialakulásának és a nem megfelelő működésének a külső körülmények lennének az okai, sokkal inkább vélelmezem, hogy belülről fakadó, tévesen értelmezett „énképek” kisebbrendűségi komplexusok azok, amelyek torzítása miatt kerülnek kapcsolataink sok esetben zsákutcába.
Ezt a fórumot azért hoztam létre, hogy megteremtsek egyfajta „virtuális” önismereti klubot, egy olyan helyet, ahol mindenki őszintén beszélhet párkapcsolati problémájáról.
Őszintén, hiszen a nicknév teljes ismeretlenséget biztosít mindenki számára.
Hiszem azt, hogy az ide bejelentkező „klubtagok” birtokolnak akkora élettapasztalatot, amelyek egy valóságos önismereti csoport működésének megfelelően át tudják segíteni a gondokkal küzdő társaikat a párkapcsolati, önismereti, vagy akár szexuális természetű problémáikon. Olyan „tagok” írásait várom, akik valós gondokkal küzdenek, de – akár idő vagy bátorság hiányában – ezidáig még nem kérték szakember segítségét.
Nos, kedves Barátom, itt az alkalom, élj vele…
Tollaskígyó, ez volt a másik dal, amit betettem volna a topikba, végül mégis a Hallgatag szív mellett döntöttem.
Mert a 16 évesent hallgatva sose marad száraz a szemem... annyira gyönyörű, és olyan érzelemvihart indít el bennem, hogy nem mertem kockáztatni: kell nekem, hogy két hétig sírjak tőle?
Úgy vélem, te is azért raktad fel, mert annyira felkavar, pedig idén 20 éve, hogy megjelent a Föld árnyékos oldalán c. lemezen.
Azért jó, hogy felraktad... ez az Omega egyik legeslegszebb dala. Mint ilyen, száz év múlva is könnyeket csal a hallgatói szemébe.
Most látom csak milyen nehéz dolog ez. Az a baj, az ember nem tud huszonévesen 30 éves fejjel, harmincévesen meg 40 éves fejjel gondolkodni...ahogy az egyik színésznőnk megfogalmazta: amire az ember megtanulja, hogyan is kellett volna élnie, addigra eltávozik ebből a világból. Van benne némi igazság... Én ugyan egy optimista ember vagyok, de ami az emberi kapcsolatokban, különösen a párkapcsolatokban látok az elborzaszt. Sekélyes, felszínes kapcsolatok, ki, kivel, hányszor, haverok, buli, fanta...Nem érdekes már, hogy házas, nem házas, van gyerek, nincs gyerek, mindenki préda és vadász egyszerre, persze értem én a férfi promiszkuitást csak megbarátkozni nem tudok vele. Mondom ezt mint férfiember. 11 év együttélés és 7 év házasság után nemrég váltam el és rögtön belekerültem egy másik kapcsolatba, aminek fél év után mostanság lett vége. Ez a kettős szakítás egy kicsit megvisel lelkileg. A volt feleségem azért, mert nem érzelmi okok, hanem racionális indokok miatt kellett beadnom a válókeresetet és persze agyam bal féltekéjével felfogom, hogy ennek így kellett lennie, mert elfogyott a kapcsolatunk és mint az utólag kiderült - ahogyan ez lenni szokott -, a környezetemben mindenki azt mondta, hogy már régen véget kellett volna vetni neki és szinte mindenki tudta, hogy már vége van. Csak az én lelkiismeretem volt az és az adott szó, amit egyszer valaha kimondtam, ami még húzta-vonta ezt a házasságot addig, amikor már nem volt hová hátrálnom. 5-6 év érzelmi nihil után pedig nagyon szerelmes lettem, fél év kiesett az életemből, gyakorlatilag nem dolgoztam és semmi mást nem csináltam csak udvaroltam. Az eszem az elment a Holdra...És ez a kapcsolatom 8 hónap alatt annyi koporsószeget vert a leendő koporsómba, mint a megelőző 5 év. A folyamatos szakítások és kibékülések kikészítettek és nem bírtam tovább, nemrég véget vetettem ennek.
Az ember fejében sok minden motoszkál, legalábbis az enyémben. Bár van jó példa előttem - hogy ne kelljen messzire menni a szüleim házassága -, mégis nagyon megingott a hitem az egész "házasságosdiban". Ugyanakkor a másik felét sem szeretném, hogy csapongjak és felszínes kapcsolatokban "vágyrajáró" legyek. Egyenlőre nem látom az arany középutat. Jelenleg elképzelni sem tudom azt az állapotot, hogy én valakivel leéljem az életemet, nem mintha nem szeretném. A korosztályom többsége maga is most kezdi élni családi életét, a fiatalabb korosztályok már egy más generáció, idősebb nőkből meg már volt elég az életemben. Most egy kicsit nehéz megbarátkoznom az egyedülléttel, hazajönni az üres házba, persze legalább minden ott van, ahol én hagytam:)
Ki hivatott vajon eldönteni azt, hogyan kell viselkednie egy 35 fölötti nőnek? Nem vagyunk egyformák, nem is viselkedünk egyformán; nincsenek olyan szabályok, amelyek minden helyzetben kötelező érvényűek. Szeretnéd, ha lennének?
A velünk történt dolgokat pedig (tapasztalatom szerint) nem tudjuk elég mélyre eltemetni. Ha nem is bukkannak felszínre, sosem fogjuk elfeledni hogy ott vannak. Nem érzed úgy, hogy túl sok energiádat emészti fel az "odalent tartása"?
"Mert 30 után csak a halálvárás van." Még mindig egy kicsit megmosolyogtatónak tartom ezt a kamaszos szemléletet. Változatlanul azt gondolom, hogy fordulj orvoshoz, mert gyógyszeres kezelésre és a múltbéli esemény(ek) mély feltárására van szükséged ahhoz, hogy felnőjél lélekben.
Többször is elolvastam válaszodat. Korban te vagy közelebb hozzám, és mégsem hiszed el, amit mondok.
Hagyjuk meg a mulatozást, meg a szerelem-keresgélést a fiataloknak, hiszen mindez az övék. Nem áll jól egy 35 fölötti nőnek, ha úgy próbál viselkedni, mint egy huszonéves. Neki már a közelgő öregségre kell felkészülni.
Ha kicsit körülnézel, akkor láthatod, hogy ez a világ a 20-30 éves korosztálynak van kitalálva. Aki pechjére beleöregszik a harminc fölötti korba, az máris kezdheti hímezni a szemfedőjét. Mert 30 után csak a halálvárás van.
Akiknek sikerül belehajszolni valakit a házasság jármába, azok nem egyedül vénülnek meg, de csak ennyi a különbség, és nem több. A szerencsésebb hamarabb kihal a kapcsolatból, az ottmaradónak meg ott a fenyegető magány.
Nem tudom másképp nézni a világot: úgy lettem öreg, hogy sose voltam fiatal. Sose éltem, csak igyekeztem láthatatlanul, észrevétlenül gyűrni a napokat egymás után. Ha néha fel is néztem ebből a tompa kábulatból, utána szégyelltem magam érte. Minél idősebb az ember, annál több szégyellnivalót gyűjt, halmozódnak, és marják. Megállni egy könyvesbolt kirakata előtt, megvenni a kényelmesebb téli csizmát, amikor van olcsóbb, randább is, ezek mind szégyellnivaló emberi gyengeségek. Aki felnőtt az már tudja: utálom a spenótot, de mégis mindig azt választom, mert felnőtt vagyok, és legyűröm a fel-feltörő vágyat, hogy mást válasszak az étlapról.
Valaha, a messzi gyerekkoromban valóban történt velem valami, ami ebbe a fekete világba lökött. Minden nap újraélem annak minden szégyenét, borzalmát a lelkemben. Cipelem magammal, és rettenetesen szégyellem.
Maradjunk ennyiben, nem akarok beszélni róla. Eltemettem magamban, és vállaltam a sorsomat.
Ezek után azt gondolom, undorral félrelököd a bejegyzésem, Szollár.
Hacsak a moderátor nem lesz gyorsabb, és kitöröli, mielőtt olvasnád.
Bogarak, hiszed, hogy ezer éve nincs kedvem nevetni? Ha paródiának látod, akkor a te szemüveged túl rózsaszín. Ez nem más, mint az én életem.
Először jót nevettem a hozzászólásodon, azt hittem, egy jól sikerült paródia. De ha komolyan gondolod, akkor neked orvosra és gyógyszerre lenne szükséged. Kamaszkoromban én is így gondolkoztam, de könyörgöm, nem lett volna már ideje kinőnöd a kamaszkorból? Kezeltesd a depressziódat, mielőtt belehalsz.
Érdekes ez a csörte... És azt kell mondanom, hogy mindkettőtöknek igaza van. Ám vizsgáljuk meg közelebbről is a dolgot. Falaca azt mondja, hogy az élet szép, és örül, amiért megadatik a szerelem érzése az embereknek. De hiszen Ő még alig huszonéves... érrvel Crys, az Öreg, aki már a 40-en is túl van... Szerinte Falaca mir sem tud az Élteről.
Mondjátok csak, miért lehet embereket becsapni? Nem figyeltétek még meg, hogy a kárvallottak egy jelentős része szinte hinni akarta azt, amit a félrevezetésén mesterkedő galád csibész el akart vele hitetni...?
Miért kellene magunk köré "falakat emelnünk", ha onnantól bezártságérzet gyötör bennünket?
Valóban igazad van Crys, a falakon nem jön át az emberek aljassága, kapzsisága, gátlástalansága... CSakhogy ez a fal elzárja a mögötte élőt az oxigéntől, a napfénytől, a szeretettől az ÉLET-től. És itt már komoly gondok vannak... Vajon ki az, aki mindezek nélkül hajlandó élni? Vagy egyáltalán életnek lehet-e nevezni egy ilyen vegetálást...?
Aki nem képes észrevenni a hétköznapok boldogságát, annak javaslom, hogy beszélgessen el olyan emberekkel, akik már megtapasztalták a halálközeli élményt. Kivétel nélkül mindegyik arról számol be, hogy átértékelte a hétköznapi életét (is). És már fontos számára egy mosolygó ember, egy figyelmes buszsofőr, vagy akár csak az, hogy ma ismét új napra ébredhetett. És amíg Falaca és kortársai hisznek az szerelemben, az emberi érzésekben, addig van értelme ennek a kis okfejtésnek is. Ám rettentőmód el lennék keseredve, ha arra kellene ráeszmélnem, igy közel az 50-hez, hogy "elfelejtettem felnőni és megkomolyodni". Ugye nem ezt akarod mondani Crys? Inkább oszd meg velünk, hogy mi törte így össze az emberekbe vetett hitedet.
Mint írtam, én sem vagyok már nyeretlen kétéves, megtapasztaltam már néhány dolgot az életem során, és remélem, tudok néhány használható tanáccsal szolgálni. Hiszem azt, hogy rajtam kívül lesz még itt más jószándékú ember is, aki hasonlóan hozzám szívesen segítségedre lesz.
Falaca, Neked meg köszönöm az optimizmust, a lelkesedést, és az őszinte nyitottságodat. Szerintem a mai világnak óriási szüksége van a hozzád hasonló felfogású emberekre.
Értelek Falaca, és azt hiszem, hogy valaha régen még én is próbáltam hinni. Évtizedekkel ezelőtt... az én korosztályom a 35-45 év közöttiek, akik már nem hisznek a mesékben.
Nem tudok már hinni semmiben. Se múltam, se jövőm, és jelenem sincsen. Csak a feketeség, a kilátástalanság mindenütt. Gyakran nézem a falat alvás helyett, és csak azért élek, mert még lélegzem. Egyéb jele nemigen van.
A sötétfüggönyt egész nyáron nem húztam el, a nap nem süt be a szobámba. Folyton félhomály van.
Párkapcsolat? Szólni se merek senkihez. Pár hónapja volt egy osztálytalálkozó... valami nyilvános helyen, étteremben. Elmentem, de végül nem mertem bemenni. A hely miatt is (nem járok ilyen helyekre időtlen idők óta), és találkozni is féltem velük. Szobroztam egy ideig az utcán, majd hazamentem.
Nem is tudom mit írjak még. Falaca, biztos igazad van. De kétszer annyi idősen majd rájössz: égig érő falakat építettél magad köré. Mint mindenki. Előre alapozhatsz, vértezheted a lelked, hogy megőrülés nélkül elviseld az örök egyedüllétet.
kérdőíves, tesztes kutatást végzek, főleg a 25 év feletti nők csoportja érdekel. szóval, ha lenne valaki olyan kedves, hogy kitölt egy kérdőívet, amit átküldök mélen, az írjon ide: szter86@freemail.hu , szerintem érdemes, mert csak plussz infót kaphatsz magadról, és a végén küldök visszajelzést, hogy mi jött ki összre, meg személyre. nagyon megköszönném!!!üdv:eszter, pszichológus hallgató
Most találtam meg a topikot, és bizony elgondolkodásra késztetett. Mennyi vakvágányon mászkáló ember jár ide.
Amiket írtok azok bizonyára filmélményeken alapulnak, mert a való élet az bizony nagyon más.
Szerelem?? Az bizonyára az, ami a nyálas amerikai filmekben van.
Semmi köze a házassághoz.
Mert miért megy férjhez a lány? Hogy eltartsa valaki, hogy parancsoljanak neki, mert ketten könnyebb számlákat fizetni, meg valami tévesen értelmezett biztonságérzetből.
Miért nősül egy pasi? Hogy legyen, aki főzzön-mosson rá. Érzelmeknek itt nincs helye. Max. azt mérik fel, mennyi pénzt hoz a másik a "kapcsolatba".
Régen is így volt: egymáshoz taszítottak két ellenkező nemű embert, aztán csináljatok amit akartok, kaparjatok össze lakást, esetleg hozzatok össze néhány utódot, mert azt minden körülmények közt elvárja az ország.
Mai napság sincsen másképp: a lányokat a szülői gyámkodásból átveszi a férj, mert az asszony olyan, mint a jószág, vagyis gazda nélkül elpusztul.
Szex? Házasságban? Ezt talán hagyjuk. Ettől a kínos kötelességtől meg lehet szabadulni 1-2 gyerek után, aztán már semmi értelme.
Az élet végülis másról szól: végtelen harc az életben maradásért, a közüzemi díjak fizetéséért, és ha néha ünnepnap támad (most épp karácsony), akkor lelkiismeretfurdalása van az embernek, hogy nem dolgozik.
Sokáig tartott, míg minderre rájöttem, de mostmár tiszta a kép: az élet szörnyen magányos dolog, de úgy-ahogy végig kell botladozni rajta, egyedül, és "hárommajom" filozófiát követve. (= nem látok, nem hallok, nem beszélek)
Néha ugyan bekavar valami szerelemféle, ám józan ésszel le kell gyűrni, mielőtt emiatt közröhej tárgyává válnánk.
Szreintem mindannyiunk életében adódnak nehéz időszakok. Vannak, akik ezen képesek önerőből túljutni, de vannak, akik segítséget kérnek. És meggyőződésem, hogy segíteni leginább az tud, aki már megtapasztalt egy-két ilyen "lelki gödröt", és átélte, hogy miként tudott ebből kikerülni. Nekik, nekünk kötelességünk segítséget nyújtani azoknak, akik kéréssel fordulnak hozzánk.
És ennek a fórunmak kimondva és leírva is ez a céja, önként vállalt feladata. Ezért szükséges, hogy olyan emberek jöjjenek itt össze, akik meg tudják fogalmazni egy-egy segélykérő számára a józan ész és a tapasztalás eredményeként kikristályosodott megoldási lehetőségeket.
Nos, nehéz dolog, ha az ember párkapcsolatot kezd. Valóban, ez egy nagyon komoly döntés: mármint az, hogy mit is akar. Együtt lenni vkivel, mert az baromi jónak tűnik, mert egy szexi srác, mert "megmozgatja a fantáziádat", vagy - és szerintem itt a lényeg - megtalálni azt a valakit, aki képes kiegészíteni Téged, aki által többnek, egészebbnek érezheted magadat. Aki RÉSZE az életednek és nem csak átutazik rajta. Nos, amikor majd egy olyan valakivel osztod meg az éjszakáidat és a nappalaidat, akkor nem lesznek ilyen érdekes érzéseid. Természetes, hogy addig is szükséged van párkapcsolatokra, csak az elvárásodnak kell, hogy kicsit más, kicsit kevesebb legyen.
A metrós "ülésrendről" meg csak annyit, hogy én is mindig így ülök le, akár buszon vagyok akár vonaton. Jó távol a mellettem ülőtöl. Mert minden embernek van egy intim szférája, amibe nem szereti ha belemásznak... És én sem szeretek belemászni máskéba... Persze ha tömeg van az más, az egy kényszerhelyzet, akkor el kell viselni egy rövid időre, olyankor öröm leszállni a közlekedési eszközről...
Barátom most költözött haza idegenből, és megbeszéltük, hogy nálunk fog lakni, ami igazából nem is gond, mert van elég hely, a család többi tagja is jól megvan vele, és a kicsi kutymák sem megy a torkának :) Csakhogy, korábban mindig az volt, amikor találkoztunk, hogy iszonyatosan örültünk egymásnak és ki akartuk használni minden percét az együttlétünknek. A legtöbb idő amit folyamatosan együtt voltunk az 3 hét volt. Semmi gondunk nem volt, csak 3 hét után megint el kellett válnunk 2 hónapra. :( Most pedig hazaköltözött, itt van velem a szobámban, és tegnap már úgy viselkedtem mint egy idióta, belekötöttem mindenbe amit csinált és morogtam arra amit mondott. Ezt a nap végére már ő is nehezményezte, és megkérdezte, hogy mi az isten bajom van már? Mondtam neki, hogy bocsi, de az együttélésnek ez a formája valahogy nekem nagyon nem jön be, és úgy érzem elvesztettem minden szabadságomat az által, hogy ő beköltözött mellém a szobámba. Ja, időközben ideköltözött a lakásba anyu barátja is. Hely neki is van, szóval ilyen gond nincs, csakhát néha idegesít hogy a korábbi 3hoz képest most 5en vagyunk a lakásban és nincs egy olyan zug sem ahol elbújhatnék...
És számomra az a meglepő, hogy korábban amikor 3 hetet folyamatosan együtt voltunk nem voltak olyan jellegű gondolataim, hogy elvesztem minden szabadságomat azzal, hogy mi együtt lakunk (akár 3 hétre is), most meg vannak...
Anyu barátjával amúgy elvagyunk. Barátom meg pár hét múlva úgyis el fog költözni albérletbe. Csakhát tegnap kicsit kiakadtam már :(
Végigolvastam az előttem szólók írásait, bár nem tudom, hogy mennyire volt értelme, hiszen úgy tűnik, hogy ez egy "kisértethajó". Régóta nem jár már ide senki...
Pedig szerintem baromi nagy szükség van egy olyan / ilyen helyre, ahol az ember elmondhatja, mi szorítja, hol akad el a bújával-bajával
Legalábbis a Szollár által leírtak alapján én erre gondolok
En ugy tudom, 37 eves kor utan kezd tetozni a nők nem vágya, amikor állandóan szexelnének - gondolom, hogy még legyen alkalmuk szulni 1-2-3-4-... gyereket, ameddig még lehet.
Ha tokeletes tarsad a ferjed, ha szeret, akkor miert nem beszeled ezt meg vele? Biztos megertene, es lehetne szeretod, es mindenki boldogabb lenne.:)
Biztosan szamtalan ferfinak vagy vonzo, pl. eppen a sok kilod miatt is!:)
Köszönöm,hogy rendesen leirtad a gondolataidat,nem pedig azonnal változtatni akartál rajtam!átgondolok minden eshetőséget.
Viszont tényleg borzasztóan szeretem a férjemet,és soha nem bántam meg ,hogy a felesége lettem,minden másban teljesen jó,ami nagyon ritka dolog manapság.
A szülők 99,9% próbálja jól csinálni a maga értékrendje szerint ezt a nevelés-projectet, de legalábbis jót akar a gyerekének.
Aztán 99.9% el is b...ssza...:))
Ha mondjuk a párválasztási kérdésekkel kapcsolatos felvilágosítást számon kérem, akkor ilyen alapon azt is számon kérhetném mondjuk, hogy miért segített anyám harmadikban megírni a fogalmazásomat; biztos épp emiatt nem tudok 3 rendes mondatot összeütni, mert nem hagyott önmegvalósulni és hozzászoktam ahhoz, hoyg mindent más cisnál meg helyettem
De hibáztathatnám azért őket, mert nem ütöttek-vágtak azért, hogy 18 éves koromra 5 nyelven beszéljek, hibáztathatnám őket azért, hogy nem erpsködtek eleget azért, hogy ne olyan foglalkozásom legyen, cirkuszolhatnék velük azért, hogy miért nem disszidáltak annak ideján - most milyen jó dolgom lenne, aztán összeveszhetnék velük azért, mert nem mondták, hogy ne legyen gyerekem, merthogy az nem színtiszta öröm, okolhatnám őket rossz házasságötésért, kevés fizetésért, az időjárásváltozásért - szinte mindenért és még meg is tudnám magyarázni, hogy miért ők tehetnek róla...:))
Ha az a két peremfeltétel, hogy nem válunk és nem is látunk esélyt arra, hogy a házastásrsunk szexuálisan kívánatosabb lesz számunkra, elég egyszerű a képlet.
Ha mégis ki akarjuk elégíttetni a szexuális vágyainkat és nem érjük be a házastárssal vagy nem érjük be a magányos elintézési módozatokkal, akkor egy megoldás kínálkozik: a szerető (akár megfizetett, akár nem)
Ha viszont a peremfeltételek kzt az is szerepel, hogy nem csalunk, akkor még egyszerűbb az élet: le kell mondani a színvonalas szexuális életről és tűrni kell; ki kell bekkelni mintgey 20 évet és kész.
Az energiákat bele kell ölni valami másba: kisállattenyésztés, bélyeggyűjtés, műbútorasztalosság, horgolás, akvarell-festés, templomi jótékonykodás, miegymás
(De ha egyszer eldöntötte az ember, hogy tűrni fog, akkor 20 év múlva ne sopánkodjon, hogy marha volt)
Jók az őtletek, csináltam én ettől többet is, de mondani meg tenni, úgy hogy hasson még hittel is nehéz. Na majd a klimaxom segít az önzésem fejlődésében (is:-)) ). Se csúnya, se rossz ember nem vagyok, örülni is tudok (még apróságoknak is) Mégsem vagyok annyira elégedett, hogy akár boldogságnak is nevezhetném. Dolgozom az ügyön. Megszabadulni meg nem is akarok attól ami a részemmé vált. Ez a legérdekesebb magamnak is, hogy ahhoz nincs közöm, amit az enyémnek érzek. Na majd csak összhangba kerülnek a tények az ambivalens érzéseimmel. Üdv. és kösz.
