antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
ÁDÁM Ne többször e szót. Óh, hát bírodalmam Sohsem megy-é túl a parancs szaván?
ÉVA Elég, ha egyelőre a parancs Nem illet fájva - óh, ne írigyeld Ez első percben könnyem a halottól. - Mi szép halott, óh, Istenem, mi szép! (Ráborul.)
ÁDÁM Szép és halott; mi ellentétel ez: Törekvésinkre gúny e nyúgalom, Vagy hívságukra szánalmas mosoly.
LUCIFER Szökött rabszolga, ki veled dacol, Mondván: erősebb lettem láncaidnál.
ÁDÁM A holtnak béke, az élőnek üdv. Amaz könyed nem érzi, mosolyod Nélkülöznöm kín. (A halottat kiviszik, Ádám Évát a trónra vezeti.) Oldalomra, nő! Ah, millyen édes kebleden pihenni. (Jajveszékelés a munkások közt; Éva összerezzen.) Mi lelt, szerelmem?
ÉVA Óh, nem hallod-e A nép jaját?
ÁDÁM Először vettem észre. Nem szép zene, igaz: de ne ügyelj rá, Csókolj meg, és feledd el a világot. Te meg némítsd el azt a jajgatást.
LUCIFER Azt nem birom, ez már a nép joga, Együtt öröklé az igával azt. (Ismét jajszó. Éva felsikolt, Ádám fölemelkedik.)
ÁDÁM Hölgyem, te szenvedsz, s nem tudom, miként Segítsek rajta. Szíveden keresztül A jajszó, mint villám, fejembe csap S úgy érzem, a világ kiált segélyt.
Magyar viselet a XVIII. század végén s a XIX. század elején
Gvadányi József
EGY FALUSI NÓTÁRIUSNAK BUDAI UTAZÁSA
(folytatás)
Vagy hosszú fátyollal kötötték bé fejét;
De sok köves tőkkel rakták meg tetejét, Hosszan függött ez le, és alól csipkéjét, Sarka emelgette szoknyája recéjét.
Alabástrom-színű nyakát a kaláris Kerítette: gyöngy vólt, de orientális, E' mellé vólt kötve még szép aranylánc is, Zománccal futtatott filegrám munka is.
Arany avagy ezüst fonalú bíborral Takartatott karja; de e' vólt fodorral Szépen ékesítve, ráncba vett bodorral; Ékes vólt, és ezt szem nem nézte komorral.
Módossan vólt kötve karjok pántlikával, Újjokon vólt gyűrű arany karikával, A fülbevalójok hasonló munkával Vala elkészítve, brilliánt rózsával.
Karcsú derekokon vala váll felöltve, Mely vólt a szabótól halhéjjal megtőltve, Közepe kevéssé vólt test felé döltve, Úgy tetszett, hogy ez van derekára öntve.
Fűzték minden szinű selyempántlikával, Erre megént gyöngyöt, két zsinór sorával, Ékesíték aztat olasz bokrétával, Vagy balra feltüzött szép medáliával.
Szoknyájok Mailandba szövött kamukából Vala; vagy aranyos, ezüstös prókátból, Vagy bársonyból, melyet hoztak Genuából, Félig prémzett vala mind elől, mind hátról.
Mindenféle kötényt ezekre kötöttek, Gyöngyből vagy gránátból pártövet övedztek, Régente lábokon csizsmákat viseltek, Nincsen seculuma, hogy cipőt őtöttek.
A kisasszonyok is mind így őltöztettek, Csak egyedűl azzal megkülönböztettek: Hogy ezeknek fejek nem főkötőztettek, Sem hosszú fátyollal bé nem födöztettek.
Illy öltözeteket Budán nem láthattam, És még magyar szót is csak ritkán hallhattam. Hogy lehet ez? éppen azt meg nem foghattam, Ezen dolgon méltán én álmélkodhattam.
Igen szépen kértem én a cancellistát, Hogy mutasson nékem magyar urat s dámát, Vezessen helyekre, hol ezeknek számát Láthassam, hazámnak fényes ragyogványát.
Az Imre fiú is a falu végén volt már akkor, s az unokák is. Ahogy meglátták az öreget, eléje siettek. Vezették. Még a kis hatéves Jóska is segített: a kezét fogta a nagyapónak.
Lefektették. Füveket forráztak neki. Biztatták, hogy aludjék, de az öreg nem aludt. Föl-fölnyitotta a szemét és tanácsokat mondott, hogy mit vessenek jövőre ebbe, abba; mi dolog lesz a szőlőben: melyik ökröt hizlalják meg a jövő télen.
A két fia némán állt az ágynál.
A felesége aggodalmasan nézte.
Éjfélkor aztán, mikor azt hitték, hogy el fog aludni, fölemelte az ujját és intett a feleségének.
Az asszony odahajolt.
Az öreg erőtlen, susogó hangon szólott:
- Hívjátok a papot.
Már akkor az egész faluban tudták a hírt, hogy az öreg Kevi hogy járt. Az udvaron subás emberek, nagykendős asszonyok álldogáltak. A bakter ott pipázott a kút káváján ülve. Ő a harangozó is.
- Nem viszi tovább - beszélte halkan egy mellette ülő subás embernek -, hallottam már a múlt éjjel is, hogy a kutya nagyon vonyított. Ez nem jót jelent - gondoltam -, de hogy beteg nem volt a háznál, azt hittem a holdra vonyít, hát meghajigáltam, hogy ne vonyítson.
Az öreg a sok vánkossal körültámasztottan, szinte mozdulatlanul feküdt odabenn. Meggyújtották az egyik szentelt gyertyát és az ágy mellé tették a kvasznyira. A gyertya világosságában hasonlított az öreg Leó pápához. Olyan mosolygó, ráncos, sovány arc, csak hogy kis fehér bajusza is van az öregnek.
- Ne sírjatok - mondotta susogva.
Mert ott sírt az ágy körül az egész család: a két fiú, a meny, a nehány unoka is. A hatéves Jóska gyerek is ott ült kisideig az ágy mellett, de aztán elaludt a széken. Az anyja felölelte és átvitte a másik szobába.
- Ne sírjatok - susogta az öreg.
A felesége azonban odaborult arccal az öreg kezére és úgy jajongott:
- Hát el tud engem kend hagyni? Én édes jó uram! Ilyen sokáig együtt éltünk, együtt megvénhedtünk! Ne hagyjon itt kend vénségemre!
Csöngetés hallatszott. A pap érkezett. Nehány percre kivonult a család.
Február... este hideg, reggel harmatos. Zúzmarát hintett az ég és fagyot. A fehérlő fa ágán apró madár didereg. Csak halkan csiviteli, jön-e már a kikelet.
Február... a házak között szürke fátyol lebeg, kikandikál néha a nap a felhők felett. Úgy mosolyog, mintha köszöntene, miközben hóvirágok nyílnak a hó felett.
Február... bár szürke mogorva még, míg fel nem tűnik néhány utcazenész. Mögöttük maszkos emberek, búcsúztatni jöttek a telet. A rosszat feledtetni, csak szépre emlékezni.
Hogyha nem lenne tél, február sem lenne. Minden évszaknak van jó és rossz kedve.
Ezért, ha szürke is a február, én akkor is szeretem. Üdvözlöm őt minden hűvös reggelen.
Halkkal ingó lanyha pára! Szálldogáló harmatok! Kis furuglyám lágy szavára Tiszta hangot adjatok. Lengd be véle, gyenge szellet, Sík mezőnk határait, A juhász a nyája mellett Hadd fülelje sorjait.
Míg az este bíborozza A lement nap hajnalát, Míg az ég becsillagozza Szétterítve fátyolát, Addig a menny földre hinti Balsamának harmatit, S új erővel áldva inti Új örömre állatit.
A mocsáros nép kuruttyol, Prüccsög a sok kis bogár, Réce hápog, fürj palattyol, Hangicsál egy kis madár. Jó napunkat felcserélő Édes esti nyúgalom! Téged áld e tenger élő, Téged áld e kis dalom.
Harmatoddal részegülve A virágos tarka rét, Hímje nővel egyesülve Néked ontja fűszerét; A nap éles fénye súlyján Minthogy úntig szenvedett, A kaszás a szűre ujján Alva tisztel tégedet.
Oh pajolj rá, csendes este, Nyugtató lehelletet, Hogy törődött vére, teste Újra nyerjen életet; Szállj le rám is sátorozva, Szenderítő nyúgalom, Közbe közbe szunnyadozva Csendesedj le kis dalom.
197 éve, ezen a napon hunyt el Fazekas Mihály, költő, botanikus.
Az ötödik emeleti szobám ablakából látom az esőt Párizs felett, a szürke eső-strófákat, a szürke sötétítő függönyt, ami a háztetőket simogatja.
150 éve halt meg Chopin, szintén októberben, a Vendôme-téren. A Vendôme-tér most hihetetlenül tiszta és gazdag, csillogó és vendégül más gyémántokat, más csillagokat lát.
A Père Lachaise ma biztosan kihalt - ki is látogatná egy ilyen napon a sírokat? Oly nagyon nem szeretjük a távollévőket (a jelenlévőket valószínűleg még kevésbé). A nyirkos kertekben csigák mászkálnak fel-le, mintha a Napot keresnék.
Látom a komputerekkel teli irodákat, és a várost, ami mint egy, számtalan lelket szállító repülőgép-anyahajó, tör át a Jeges-tengeren.
Nincs sem háború, sem béke, esik az eső, Nekem úgy tűnik, mintha egy sebesen futó felhőben egy félénk angyal rejtőzne; hattyúvá, majd térdeplő szerzetessé változik, s végül egy széltől duzzadó lobogóvá.
Az, ami meghal bennünk, csendben, diszkréten távozik, de nem hangtalanul. Az, ami születik, hosszan hallgat. Csak a semmi kiáltozik.
ÉVA Nem úgy, nem úgy, mért éltél volna eddig, Ha most halnál meg, amint föllelél.
A RABSZOLGA Mért él a pór? - a gúlához követ Hord az erősnek, s állítván utódot Jármába, meghal. - Milljók egy miatt.
ÁDÁM Ah, Lucifer, mi rettentő beszéd ez!
LUCIFER A haldokló hagymázos őrülése.
ÁDÁM Mit is beszélt?
LUCIFER Nagy fáraó, mi bánt? No, mondhatom, hogy nagyszerű dolog: Egy rabszolgával a földön kevesb van.
ÉVA Neked silány szám, nékem egy világ, Óh, jaj, ki fog majd engemet szeretni? -
A RABSZOLGA Én többé nem. - Felejts el, nő, örökre. (Meghal.)
ÁDÁM Majd foglak én. El innen a halottal. (A hullát felveszik.) Fel, hölgyem, e trón pamlagán helyed: A bájnak éppen úgy fejdelme vagy, Mint az erőnek én - meg kelle lelnünk Egymást akárhol.
ÉVA Óh, nagy fáraó, Tudom, parancsod a pór végzete, Nem is szabódom, csak kevés időt Engedj magamnak, azután parancsolj.
Sajnálja a nótárius budai útját, mivel azt gondolta, hogy Budán olyan régi magyarokat fog találni, mint valaha lakták, olyas dámákat is; de reménységében megcsalattatván, leírja a régi magyar öltözeteket.
Mind így vannak ezek, szemeimmel láttam, Pest-Budát mind belől, mind kívűl vizsgáltam, De hogy ide jöttem, azt már most sajnáltam, Mert amit kerestem, itt fel nem találtam.
Véltem, fogom látni nemzetemnek fényét, Magyar öltözetnek kiválasztott kényét, Bíbornak, bársonynak, skarlátnak a szinjét, Siberiából jött nyusztját és gerínyét.
Véltem: mente, dolmány takarja testeket, Skófiumból szőtt öv keríti ezeket, Borítja hogy hosszu nadrág szemérmeket, Díszesíti nyusztos kalpag a fejeket.
Karmazsin, gordovány csizsma lesz lábokon, Tigris- vagy párducbőr fog függni hátokon, Kerecsen kócsagtoll lebeg kalpagokon, Bogláros pantallér csörög a nyakokon.
Gondoltam: üstökök éri a vállokat, Kard tarsollal fogja verni a lábokat, Buzogány vagy csákány tölti meg markokat, Olykor, hogy pántzer-ing fedi bé tagokat.
Véltem, hogy ha űlnek paripa-lovakon, Igmándi, füredi nyereg lesz hátokon, Fecskefarku cafrang fog függni farokon, Szirinyos, sallangos szerszám lesz azokon.
Vagy hogy ezek lesznek skófiummal varrva, Ezüst avagy arany boglárral takarva, Vagy lésznek tengeri csigák reá rakva, Sárga, veres és zőld szironnyal zavarva.
Így jártak valaha nagyhírű eleink, Az egész világot rettentő őseink, Így jártak királyink, grófjaink, hercegink, Mi zászlós uraink, mi minden nemesink.
Hajdan, ha a dáma a hitnek láncával Öszveköttettetett: élt maga párjával, Illeték menyecske szép titulussával, Hívták nagyasszonynak esztendők múltával.
Ez hajadonfővel, akármerre jára, Soha ki nem mene templomba, utcára, Ezáltal adta ő mindenek tudtára, Hogy vendég vólt gyűjtve már lakadalmára.
Kötöttek hajából kontyat a fejére, Kivarrott főkötőt tettek tetejére, Aranyláncot, gyöngyöt a kerűletére, Gyémántos reszketőt, mennyi csak ráfére.
Az öreg még odavolt. A szőlőbe ment ki reggel és napszállatra kellett volna hazatérnie. De már a hold is fölkelt, a csillagok is mindegyre sűrűbben tünedeztek elő, és az öreg még mindig nem tért vissza.
Az öregasszony ki-kiszalajtotta az utcára az unokáit, hogy nézzék meg, jön-e már? A gyerekek kimentek. Később künn is maradtak. Bojtorjáncsomókat hajigáltak a denevéreknek, ami jó mulatság.
- Nem jót érzek - mondotta az asszony a fiainak -, nem kellett volna egyedül elereszteni.
Máskor is csak megjött - felelték azok -, bizonyosan behítták valamelyik pincébe.
Hogy ím csakugyan belehaladott az idő az éjszakába, Pál fölvette a kalapját és elindult az apja elé.
A hold meg a csillagok fénye rávilágított a dombra hajló útra. Széles, poros út az. Azon kell hazatérnie Kevi Pálnak.
Már akkor jött is. Megjelent a dombon, mint valami árnyék. Aztán lefelé bandukolt, sokkal lassabban, mint ahogyan szokott.
Pál eléje sietett.
- Baja van, édes apám?
- Bizony, fiam - felelte az öreg bágyadtan -, nekem már aligha virrad holnap.
Átadta fiának a tarisznyát, aztán a karját a fia karjába öltve, gyöngélkedő hangon folytatta:
- Lehajlok egy tőkéhez, meg akarom nézni, hogy hány fürt? Mert húsznak is látszott. Akkor egyszerre meghomályosodik a látásom, és szédülés fog el. Leülök ott a földre, várom, hogy szűnjön a szédülés. De nem szűnt, csak este felé. Aztán, hogy hazavánszorogtam, egész úton kísért a kotlós tyúk.
Kevi Pál elsápadt. A kotlós tyúkot mesének tartotta. Valami láthatatlan kísértet-tyúk az. Éjszaka szokott megjelenni. De látni eddig nem látta senki. Mert aki meghallotta, hogy a nyomában megyen és kottyogva hívja a csirkéit, az már tudta, hogy elérkezett az utolsó napja és nem mert visszafordulni, csak sietett.
- Mese az, apám - szólt remegő hangon Kevi Pál.
Mert érezte, hogy az öreg ereje megfogyatkozott, és hogyha nem támaszkodnék őrá, nem jutna haza.
- Nem mese - felelte az öreg -, a saját fülemmel hallottam. Apám is este hallotta és reggelre meghalt. A nénéd is este hallotta és reggelre kiterítettük.
Az öreg pap meghalt. Új jött a helyébe. Kocsmát is nyitottak megint a faluban, s íme, hét esztendő múltán, ki ül ott a legtöbbet?
Csak Baczonyi János!
Illetlen és megbotránkoztató, ahogyan viselkedik. Hol reggel, hol délután, hol estefelé kilódul a kocsma ajtaján és végigharsog a falun tántorogva, meg-megállva, olykor a falnak dűlve, árokba keveredve, és káromkodva közben-közben pogányul. Pedig már ősz ember. Azelőtt olyan fekete volt, mintha szénbányában termett volna, most meg olyan, mint aki meszet árul.
A falubeliek mindazonáltal nem botránkoznak meg rajta.
- A fia miatt iszik meg a leánya miatt - így magyarázzák.
Mert akkor bontotta meg a fogadását, mikor híre érkezett, hogy a fiát Maglajnál agyonlőtték. Huszár volt. A bosnyákok lőtték agyon. A felesége már akkor nem élt, hogy vigasztalta volna. Az egyetlen leánya meg kisasszony lett a városban. Jobb arról nem szólni.
Hát mit is csináljon szegény ember, ha ennyi bánat éri. A víz nem mossa el a bánatot, csak a bor meg a pálinka.
Az új papnál egyszer éppen vendégek voltak, mikor Baczonyi végigdanolt a falun. Az utcán bokáig érő sár volt, de Baczonyi térdig gázolt abban. Olykor-olykor belecsuszamodott az árokba. Olyankor ülve maradt és hallgatott. Mikor megint lábra igazodott, folytatta a nótát ott, ahol elhagyta.
A pap vendégei a szokatlan erős hangra tekintettek ki az ablakon. Mély kürthang volt, de repedt kürt hangja, s még mindig olyan erős, hogy ha éjszaka szólalt meg, hát mindenki fölébredt rá a faluban.
A pap másnap behívatta a kocsmából az öreget magához. Leültette, mint az első gazdákat szokás. Megkínálta szivarral is.
És azt mondta neki:
- Baczonyi bácsi. Mikor én idejöttem, kigyelmed derék, józan, jómódú gazda volt. Mennyi ideje ennek? Egynehány esztendeje. Azóta minden megváltozott. A kigyelmed gazdasága Csáki szalmája. A háza tetején beesik az eső. A kapuja düledezőben, kend pedig ősz fejjel, csúfságban, veszendőben. Meggondolta-e kend, hogy mi ennek a vége?
Baczonyi fásult arccal, üveges tekintettel ült a pap előtt. A pálinkaivók néznek ilyen mereven a semmibe. Ki tudhatná: mit néznek és mit látnak? Hallgatnak-e a szóra? vagy maguk gondolkoznak valamin?
Hogy a pap elhallgatott, Baczonyi fölkelt és el akart menni.
- Köszönöm a jóakaratát. Istennek ajánlom.
- Megértette kend, amit mondtam?
Az öreg bólintott:
- Megértettem.
És rátette a kezét a kilincsre. De aztán a küszöbön megállt, megfordult:
- Nem lehet, nem lehet az, tiszteletes uram.
- Miért ne lehetne?
- Azért, lássa, mert mikor én józan vagyok, minden úgy van, ahogy a tiszteletes úr mondja. De mikor mán egy-két üveg bor bennem van, tiszteletes uram, akkor semmi sincs úgy. Mert akkor az én házam a legszebb a faluban; a kapum rendes, a gazdaságomat nem bitangolja senki. A feleségem mintha élne, a fiam is megvan. A leányom meg csak olyan becsületes, mint a többi.
Föltette kalapját, és kitámolygott az utcaajtón. Odaki belevágott a botjával a levegőbe, és rákezdte az ő erős csontkürt hangján:
"Jaj de kerek ég, A csillagos ég..."
Ment nagy egyenesen az utca sarán által a kocsmába.
Még mindig nagyon hidegek az éjszakák és a reggelek...
Pintér Lajos
Rajz egy tavaszi tűzfalon
Lányka, a tavaszt te kezdd el, törd a jeget puszta kezeddel. Hahózz, énekelj, ha kell: törj utat torkod élivel.
Lásd meg a halak csillagjegyét: halat rajzoltam ünnepi asztalodra, kárászt, pisztrángot, kecsegét- halat rajzoltam ünnepi asztalodra, lásd meg a halak csillagjegyét.
Március. Dárius. Add már a rajzomért a bért. Szórd már a fényt.
Zichy Mihály: Illusztráció Madách Imre Az ember tragédiája című művéhez: Egyiptomban
MADÁCH IMRE
AZ EMBER TRAGÉDIÁJA
(Folytatás)
LUCIFER S ha mégis?
ÁDÁM Halni térnék, Megátkozván utánam a világot.
LUCIFER Nem fogsz meghalni, bár átlátod egyszer, Sőt újra kezdesz, régi sikereddel.
(A dolgozó rabszolgák közül egyet a felügyelők annyira vernek, hogy az jajveszékelve és üldözötten egész a nyílt csarnokba fut, s a trón előtt összerogy.)
A RABSZOLGA Uram, segíts!
(A munkások közül Éva, mint a rabszolga neje, kibontakozik, s fájdalmas sikoltással férjére borul.)
ÉVA Hiába kéred azt, Ki kínjainknak nem volt részese, Nem ért, nem ért! - Halk a jajnak szava, S a trón magas. Mért nem hívsz engemet, Ki eltakarlak, s testemmel fogok fel Minden csapást.
ÁDÁM (A betóduló felügyelőkhöz, kik a rabszolgát s nejét ki akarják hurcolni.) Hagyjátok ott. El innét. (A felügyelők el.) Mi ismeretlen érzés száll szivembe, Ki e nő, és mi bűve-bája van, Mellyel, mint lánccal, a nagy fáraót Lerántja porban fetrengő magához? - (Felkél.)
LUCIFER Ez ismét a szálaknak egyike, Melyekkel gúnyul vett körűl urad, Eszedbe hozni hernyó voltodat, Ha önhitedben lepkeként csapongsz. E vékony szál, láttad már, milly erős, Kisiklik ujjainkból, és azért Nem téphetem szét.
ÁDÁM (lejőve a trón lépcsőin) Azt ne is müveld. Amillyen sértő, éppoly kellemes.
LUCIFER De illetlen, hogy egy bölcs és király Alatta nyögjön.
ÁDÁM Mit tegyek hát?
LUCIFER (gúnnyal) Nincsen más hátra, mint hogy a tudás Tagadja létét e rejtett fonálnak: S kacagja durván az erő s anyag.
Duna! ó te drága Neptunus magzatja! Szépséged Európa minden vizét hatja, Örvényidben magát hány viza nyugtatja? Arany fövényednek drága minden latja.
Nem elég, hogy Budát te úgy ékesíted, Még Pest városát is hozzá eggyesíted, Ezt hajókból kötött híddal tellyesíted, Nyelv ki nem mondhatja: őket mint szépíted.
Ez öszvekapcsolást ha fontosan nézem, Jónathás és Dávid barátságát képzem, Cástor és Polluxnak szerelmeket érzem, Mégis dicséretit eléggé nem végzem.
Ez hídon sok ezren napnak lementével Sétálnak, és telnek örömök kedvével. Sok Pyramus játszik rajta Thysbéjével, Enyhűlnek fagyossal s mandola tejével.
Mesterséges tüze gyakran Vulkánusnak Ég rajta, de többet ég tüze Vénusnak, Itt sok ártatlan szív tétetik cinkosnak, Jól hívják e hidat hát Labyrinthusnak.
Jubál [18]találmánnyát itt sokszor láttatja, Sok ezer fül lantját, sípjait hallgatja, Magát sok gavallér cifrán fitogtatja; De soknak erszénnye e szelet jajgatja.
Pest Budánál sokkal még mostan ékesebb, Több méltóság lakja, azért is nemesebb, Mulatság tárháza, melyért is kedvesebb, Épűletjeiben gazdagabb s fényesebb.
Bőlcs Minerva vette benne a lakását, A tudományoknak megnyitá forrását, Tanúlók fejére árasztja folyását, Benne helyheztetvén Universitását.
Minden esztendőbe Bellona tábora Szép térségén fekszik, sorban áll sátora, Nem kéméltetik itt ágyúja, sem pora, Fegyver ropogása, mint villám, szapora.
Ily ékességeket Pest és Buda körűl Lehet látni, kiben szív és lélek örűl, Ha olykor bánatba mindkettő bémerűl, Ezekre tekintvén vídámsága kerűl.
Az egyik télen Szanyi Péter becsületes özvegyember házastársul szemelte ki magának Kónyi Nagy Juliannát, becsületes hajadont, ez idő szerint cselédi állapotban szolgáló leányzót a nagytiszteletű lelkész úr házánál.
Farkas Bálint volt pedig az egyik kérő, a másik Baczonyi.
A pap már tudta, hogy jönnek. Borral és kaláccsal várta őket. Mert árva volt a leány, s ő bocsátotta férjhez a szülők helyett.
A bor piros volt, s üvegkancsóban állott az asztalon. Ahogy a téli nap rásütött, gránátszínpirossá vált annak az árnyéka is.
- Az Isten engedje - mondotta az öreg pap a poharát fölemelve -, hogy ennek a házasságnak minden boldog reménye megvalósuljon.
Koccintott és ivott.
Baczonyi is koccintott, de letette a poharát, anélkül, hogy ivott volna.
- Hát te mért nem iszol? - szólt az öreg pap jókedvűen.
Rágyújtott a szivarra, amellyel a pap megkínálta. Ügyetlenül gyújtott rá és ügyetlenül is tartotta a kezében.
- Fogadásod? Mikor fogadtál te effélét? Én erről nem is tudok.
- Harmadéve - felelte Baczonyi -, itt, a tiszteletes uram kapuja előtt.
- Az én kapum előtt?
- Mikor kizavart bennünket tiszteletes uram a kocsmából. Harmadéve, nem tetszik mán tudni?
- Nem én, fiam - felelte a pap- -, sokszor zavartam én ki onnan embert, nem tartottam számon, mikor melyiket. Hiszen tudod, hogy a kocsmáros emiatt költözött el a faluból.
- Hát - mondja Baczonyi fölmelegedve -, ha el is felejtette tiszteletes uram, én nem felejtettem el. Mert én annak a napnak köszönhetem minden vagyonomat, minden szerencsémet. Mer lássa, tiszteletes uram, hogy engem maga után szólított, itt vártam én a kapu előtt a pirongatást. De hogy kívül felejtett, felgondoltam abban az egy órában minden dolgomat, minden állapotomat. Ami örökségem maradt az apámtól, már akkor adósságot ittam rája. Meggondoltam, hogy szép egy fiam, szép egy leányom van és hogy ha így folytatom, hát nem hagyok rájok egyebet, csak a nyomorúságot. Hát itt kötöttem én akkor a nagy, erős, szent fogadást a kapu előtt, hogy soha, míg élek, nem iszom én többet!
Zichy Mihály: Illusztráció Madách Imre Az ember tragédiája című művéhez: Egyiptomban
MADÁCH IMRE
AZ EMBER TRAGÉDIÁJA
(Folytatás)
NEGYEDIK SZÍN
(Egyiptomban. Elöl nyílt csarnok. Ádám mint fáraó, fiatalon, trónon ülve. Lucifer mint minisztere; tiszteletteljes távolban fényes kíséret. A háttérben rabszolgák egy gúla építésén dolgoznak, korbáccsal rendet tartó felügyelők alatt. Tiszta nap.)
LUCIFER Felséges úr! aggódva kérdi néped, Mely elvérezni boldog lenne érted, Vajon mi az, mi a nagy fáraót Nem hagyja trónja vánkosán pihenni? Mért áldozod fel a nap kéjeit, Az éjnek édes álomképeit, És nem bizod gondját nagy terveidnek A rabszolgára, akit az megillet, Midőn már úgyis a széles világon Minden dicsőség, úralom tiéd S a kéj, mit ember elviselni bír. - Száz tartomány bő kincse mond urának, Neked nyit kelyhet illatos virága, S édes gyümölcsöt csak neked növel. Ezer hölgy keble sóhajtoz feléd: A szőke szépség, lankadó szemével, Finom, gyöngéd, mint játszi tünemény, A barna lányka, lihegő ajakkal, Égő szemében őrült szenvedéllyel - Mind a tiéid. Sorsuk egy szeszélyed, Mind érzi, hogy betölté hívatását, Ha néhány perced fűszerezni tudta.
ÁDÁM Mindennek nincsen szűmre ingere. Mint kénytelen adó jő, nem csatázok Érette, nem köszönhetem magamnak. De itt e művel, mellyet alkotok, Azt tartom, hogy megleltem az utat, Mely a valódi nagysághoz vezet. Művészetét a természet csodálja S évezredekre hirdeti nevem. Nincs földindúlás, nincs vész, mely ledöntse: Erősebb lett az ember, mint az Isten.
LUCIFER S óh, fáraó, mégis boldog vagy-é E képzeletben? tedd kezed szivedre.
ÁDÁM Nem én. Űrt érzek, mondhatatlan űrt. De mindegy, hisz nem boldogságot esdtem, Dicsőséget csak, s az megnyílt előttem. Csak a tömeg ne sejtse kínomat - Ha sajnálhatna, nem imádna többé.
LUCIFER Hát hogyha egykor átlátod magad, Hogy a dicsőség percnyi dőre játék?
A városokon túl feküvő szép megye, Amphiteátrumot mutat völgye s hegye, Akármerre ember szemét vesse, s tegye, Mást nem lát, csak melyből szív örömét vegye.
Hegyei bé vannak szőlőkkel terítve, Alattok borházak sorba felépítve, Eggyik a másiknál cifrábban szépítve, Prés, sajtók és kádak szürethez készítve.
Pomona kosárba almát, cseresnyét ráz, Flora Nympháival virágok közt cikáz, Ritkán Diánnának nyila szarvast hibáz, Madárkákat lépen fog itt sok madarász.
Édes musttal tőlti Bachus itt hordóját, Nyujtja a vevőknek bora kóstolóját, Veres borral tőltött üveges korsóját, Gyakran Orpheus is megfújja gordóját.
A völgyek árnyéka hideg kútforrással Bővelkedik, gyémántszínű vízfolyással, A kövi halacskák itt fickándozással, Játszanak, pisztrángok, mint nyíl, oly úszással.
A városok között mintegy méltósággal, Szőke Duna vize foly csendes habzással, Ágokra nincs osztva, van itt egy-folyással, Füleket nem sértő szép lassú zúgással.
Számos terhelt hajók drága portékával, Megannyi megtőltve sóval, gabonával, Bésózott húsokkal, füstölt szalonnával Evedznek le rajta hazánk sok javával.
Fekete-tengerig egészlen lemennek, Itt adnak el mindent a sok idegennek, Ott cserélt portékát ezekre terhelnek, Lovaktól húzatván, nyereséggel jönnek. - -
Olykor Királyunknak szép hadihajói, Kiknek árbocfáján lobognak zászlói, Széltől lebegtetnek kivont vitorlái, Könnyen úsznak, hátán morognak ágyúi.
Valamint kotlóstyuk csirkéit vezeti, Úgy csajkák nagy száma ezeket követi, Ha a hadihajó vasmacskáját veti, Kerületjét ennek soksága bélepi.
A tiszteletes, amint megreggelizett, fogja a botját, megyen az aratók után. A nap tüzesen süt. A tiszteletes lekerül az árnyék kedvéért a kocsma felé.
Hát amint odaér, hallja ám, hogy lármáznak odabenn. Ahogy a részegek lármáznak, mikor már egyik se hallgat a másikra. Az egyik dalolt is. A krinolinban járó fekete bárányt harsogta, és vagy a botjával vagy az üveggel kopogtatta ki a nóta lépéseit.
- Ez Baczonyi - mondotta a pap.
S összevonta a szemöldökét.
Mert Baczonyi hangját ki lehet ismerni ezer közül is. Olyan hang az, mintha csontkürtből jönne. Mikor ő rákezdi a zsoltárt a kóruson, ha százezer ember áll is odalenn, mind tisztán megérti, s kihallatszik a hangja valamennyi közül.
A pap belökte a kocsma ajtaját és megállott. Szétnézett, mint a haragos ítélet a devernyázó társaságon. A falunak öt legmódosabb embere dülöngélt ott az asztal körül. Balogh, a pocakos Fodor, Disznós-Kovács Pál, Réti János meg Baczonyi. Az asztalon boros- meg pálinkásüvegek, szivarok, pipák. A pap azt is meglátta, hogy Baczonyi lehúzódott a nagy x lábú asztal alá.
A pap megjelenése úgy hatott rájok, mint a hideg szél. Elcsöndesedtek, kijózanodtak.
Mert fene ember volt az öreg pap! Ő nevelte a falunk felét, a kálvinista felét. Jó szóval, kemény beszéddel, mikor melyik kellett. A legvastagabb bajszú ember is úgy állott előtte, mint a gyerek.
- Hát ti - dördült rájok a pap -, így csúfítjátok ezt a szép napot! Az egész falu künn a munkában verejtékezik: apraja-nagyja ott gyűjti az Isten áldását a földeken. Nektek legtöbb jutott, ugye? Megérdemlitek-e az Istentől? Feleljen meg rá kinek-kinek a lelke! De legalább ebben a munkaidőben, mikor a szegénység izzadva fárad minden falat kenyérért, ne okozzatok botránkozást! Takarodjatok innen.
A négy ember fogta a botját, kalapját, és tántorogva, de szótlanul távozott.
Baczonyi kuksolt az asztal alatt.
A pap megvárta, míg amazok kívül kerülnek. Akkor aztán leszólt a rejtőzőhöz:
- Baczonyi, gyere elő!
Baczonyi kimászik nagypirosan az asztal alól. Fekete szőrös feje szinte izzott a szégyentől. Nem merte fölemelni a szemét, csak állott alázatosan, mint a tetten kapott gyerek, aki várja a büntetést.
- Gyere utánam!
A pap megindult vissza hazafelé.
Baczonyi a kalapját a kezében lógatva kullogott utána csöndesen.
Mikor a kapuhoz értek, a pap hátra se pillantott, csak átlépett a küszöbön, és bevonta maga után az utcaajtót.
Baczonyi megállt. Kint rekedt. Hogy a pap becsukta az ajtót, nem merte kinyitni. Csak állt ott bután és aggodalmasan.
És várakozott.
A nap a fejére sütött. De ő nem érezte.
- Te korhely - motyogta magában -, te ilyen-olyan!... Jó feleséged!... tízéves szép kis leányod!... a fiad is maholnap legény!... házat is adott az Isten, te korhely gazember!... te-te-te semmirevaló.
Így motyogott, morgott magában a fekete hajú, csonttorkú ember. Elmondta előre a reá váró prédikációt a kapu előtt, csak akkor szünetelt benne, mikor a papházban valamelyik ajtó megnyílott, s lépések hallatszottak a folyosón.
Azonban a pap se ki nem szólott, se ki nem izent.
S Baczonyi még talán most is ott állana, ha meg nem pillantja egyszer a papot a deszkahasadékon át, amint az a kerten által megindul, s rátér a dombra kanyarodó gyalogútra, amely a szomszéd faluba viszen.
Baczonyi föllélegzett. Fejére igazította a kalapját és csöndesen hazakullogott.
Te úr vagy a földön, és én halott A föld alatt; por, csöndes és szegény. Nincs különbség a porok között, Minden sötét a sírok éjjelén. Te fölkutatsz, s földedre fölviszesz, A mindenen ott úrrá leszek én – Te meg helyembe fekszel, s por leszesz A föld alatt; por, csöndes és szegény.
Tegnap múlt 200 éve, hogy megszületett Ásvai Jókay Móric, közismertebb nevén Jókai Mór, a márciusi ifjak egyike, regényíró, a „nagy magyar mesemondó”, országgyűlési képviselő, főrendiházi tag, a Magyar Tudományos Akadémia igazgató-tanácsának tagja, a Szent István-rend lovagja, a Kisfaludy Társaság tagja.
ÁDÁM Könnyű neked beszélni tűrelemről, Előtted egy öröklét van kitárva, De én az élet fájából nem ettem, Arasznyi lét, mi sietésre int.
LUCIFER Minden, mi él, az egyenlő soká él, A százados fa s egynapos rovar. Eszmél, örül, szeret és elbukik, Midőn napszámát s vágyait betölté. Nem az idő halad: mi változunk, Egy század, egy nap szinte egyre megy. Ne félj, betöltöd célodat te is, Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van Szorítva az ember egyénisége. Látád a hangyát és a méherajt: Ezer munkás jár dőrén össze-vissza Vakon cselekszik, téved, elbukik, De az egész, mint állandó egyén, Együttleges szellemben él, cselekszik, Kitűzött tervét bizton létesíti, Mig eljön a vég, s az egész eláll. - Portested is széthulland így, igaz, De száz alakban újolag felélsz, És nem kell újra semmit kezdened: Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl, Köszvényedet őbenne folytatod, Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, Évmilliókra lesz tulajdonod.
ÁDÁM Ez visszapillantása az öregnek. De ifju keblem forró vágya más: Jövőmbe vetni egy tekintetet. Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.
ÉVA Hadd lássam én is, e sok újulásban Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam.
LUCIFER Legyen. Bübájat szállítok reátok, És a jövőnek végeig beláttok Tünékeny álom képei alatt; De hogyha látjátok, mi dőre a cél, Mi súlyos a harc, melybe útatok tér; Hogy csüggedés ne érjen emiatt, És a csatától meg ne fussatok: Egére egy kicsiny sugárt adok, Mely biztatand, hogy csalfa tűnemény Egész látás - s e súgár a remény. - (Ezalatt Ádámot és Évát a kalibába vezeti, kik ott elszunnyadnak.)
