A székesegyház roppant tornyai: Négy óriási felkiáltójel E kicsi park-részletre is ügyel.
Én itt e percben elborongva állok, - A holt lombot egy ember sepri össze, E zord zörgésbe hangzanak ki hát S végetérnek az őszi szertartások.
Egy kövön jártatom a szememet, Emlékkő egyszerűbb már nem lehet. Rajta halványan két művész neve, Megtudom, hogy mult század közepe... Egyik fuvola, a másik fagot, - És mind a kettő milyen rég halott.
Nem nagy nevek és nem zene-titánok... Jaj, az a szörnyű ember hogy zörög, S hogy fakulnak az őszi szertartások.
De ki tudja, - Pécs ősi városában Egy unokában, vagy dédunokában Valahol él a testté vált ige, A gyümölcstermő, áldott szerelem, Mit felidézett régi dobogón, Régi májusban, égig-lobogón A fagot s fuvola meddő szíve.
S a lenge hang, amelynek nincsen partja, Most nemzedékek bolthajtását tartja. Azért bennem is, míg itt halkan állok Újrakezdődnek régi szertartások. Seperj kísértő, zörögj csak, zörögj, - Zord levélzörgés alól, föld alól Fagot s fuvola kettős hangja szól.
Angyal-könnyedén, tündér-könnyedén Ül meg a dróton a fecskék raja. Apró szemükben déli tengerek Aranya vibrál, azúrja remeg, S a téltelen táj távol mámora.
Õk haza készülnek, - mindég haza.
Köztük a borzasztó áram feszül, Az ezer-voltos vak halál halad, Õk ülnek rajta angyal-könnyedén: Fél-bohémek és fél-zarándokok Vidám búcsúzók csudás csapata.
Szárnyuk az élet ütemét veri, Halállal, földdel nincs kapcsolata.
De jó, hogy ezt betetted...! pont ilyen hangulatomban vagyok...
Ne ítélj
Istenem, add, hogy ne ítéljek - Mit tudom én, honnan ered, Micsoda mélységből a vétek, Az enyém és a másoké, Az egyesé, a népeké. Istenem, add, hogy ne ítéljek.
Istenem, add, hogy ne bíráljak: Erényt, hibát és tévedést Egy óriás összhangnak lássak - A dolgok olyan bonyolultak És végül mégis mindenek Elhalkulnak és kisimulnak És lábaidhoz együtt hullnak. Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.
Istenem, add, hogy mind halkabb legyek - Versben, s mindennapi beszédben Csak a szükségeset beszéljem. De akkor szómban súly legyen s erő S mégis egyre inkább símogatás: Ezer kardos szónál többet tevő. S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem, De egyre inkább csak igen. Mindenre ámen és igen. Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül. Ámen. Igen. És a gonosztól van Minden azonfelül.
Én nem tudok mást úgy ölelni meg, Ahogy a testvéremet ölelem, A testvéremet, aki egy velem. Ahogy szerelmem van, Úgy van gyûlöletem. Ember vagyok. Mindenkit egyformán szeretni Istennek adatott. Ahogy vágyom - úgy visszaborzadok, Ahogy epekedem - úgy rettegek, Mert vannak örök, tiszta, szent hegyek, És vannak mocsarak.
Én azzal megyek csak, Ki velem egykép hajlamos a jóra, Az Isten engem így teremtett - Én nem tehetek róla.
Uram Jézusom, jaj, én nem tudom: Júdásod vagyok-e vagy Pétered (Jaj, csak a gyávaságban Pétered...) Vagy egy a farizeusok közül, Ki üres életének nem örül S kiontja mégis újból véredet S hazudik újból minden új napon. Vagy jobbik esetben Pilátusod Vagyok, ki mossa hűvösen kezét És véli: kívül áll a dolgokon. Vagy vagyok még jobb: éjféli beszéd: Nikodémus éjféli surranása - Félig szégyelli és félig imádja Titokban fölkeresett Mesterét. Vagy ennél is jobb vagyok, úgy lehet: Én, József, az arimathiai, Ki kertjében ad temető-helyet. (Adhatott volna vajjon egyebet?) S tovább: Tamás, talán Tamás vagyok, Aki csak akkor hisz, ha lát s tapint, S hálásan csak a dicsőült sebekből Vonja vissza fekete ujjait. Legeslegjobb mégis akkor vagyok; Ha felbúgok: hiszek hitetlenül - - Uram, Jézus, légy segítségemül!!
Akárki legyek én ezek közül: - S bizony mondom, hogy mindenik vagyok - A többiekkel összefogódzkodva, Szörnyű kórusban feléd jajdulok: Uram, Jézus, mennytől a pokolig S pokoltól mennyig ívelt szenvedésed, És megkóstoltál ecetet s epét - - De egyet mégsem: azt, hogy mi a vétek!! Azt is, hogyne - ahogy egy Isten kóstol, Ki a fekélyre csókkal rálehel, De nem úgy, Uram, nem azzal az ízzel, Mint ki a bűnt maga követte el!! És nézi némán és kővé-meredten, Borzadva, vagy már érzéketlenül, Bűnből hogy lesz bűn gomba-szaporán: Egy félrecsúszás ezer újat szül. Üvöltene: hogy jutottam ide?? Újjászületni: hova, meddig menjek? És forgolódik verejtékes ágyán: Bűnösnek higyje magát, vagy betegnek? (Jaj Orvos, Orvos kéne bármelyiknek!) Kutatja kínnal átkát önmagában - Majd vadul nekivág a végtelennek. Megelevenül sziszegő kígyókkal, Rémekkel népes lesz a bűn-bozót, Rátekerőznek a megfulladóra - - S már a jóakarat is átkozott! A szeretet is kár-tevő csupán, Romlás már minden lépés, mozdulás - A bánat engesztelő kenetéből Dühöngés lesz: a Teremtő hibás!! Mért így alkotott: gyenge-nyomorultnak? Vagy mért nem adott tiszta szenvedést? Mért engedte, hogy a fertőbe hulljak?!
Uram, mindezek Tetőled elmultak. A Pohár alján a végső üröm Elmult tetőled és megkímélődtél, Átmentél tisztán a földi tüzön. Te nem árultál el senkit soha, Te soha senkit nem tagadtál meg, Nem hazudtál és Tehozzád a szenny Még gondolatban sem férkőzhetett. Szentül álltál és kívül a világon, S hidegen mégsem vontad ki magad, Bíráidra Te emelt fővel néztél S nem titkoltad világosságodat. Vissza-fogtad az érted fogott fegyvert: Fogtak-e fegyvert szentebb ügy nevébe?! (Egy intésedbe került volna csak A Birodalom megsemmisítése!!) De Neked nem kellett a mások vére. És hinni, hinni könnyű volt Neked: Te s az Atya egy voltatok bizony - Akkor is, amikor pokolra szálltál, Tudtad: megdicsőülsz harmadnapon. Uram, rettentő szenvedéseidnek Teljéből Isten törölt egy vonást: Nem ismerted az ember-őrülést, Nem ismerted a lelkifurdalást. Nem érezted Te, hegytetőkön-járó: Mily örvény-húzású az ingovány, A láp virága mily kívánatos, A lidérc milyen kék-lángú talány. Még a kísértésed is lelki volt, Még a sátán is a csúcsokra vitt, Nem ismerted, nem ismerted Uram A szív leggyilkosabb gyötrelmeit. Megaláztak, megköpdöstek, Uram, Ahogy embert e földön csak lehet, De Benned mártír-mámor muzsikált Emberfölöttin: Nem érdemled meg!! Uram, Tetőled mégis csak elmúlott A Pohár alján a végső üröm, Nem hajtottad fel a teljes pohárt: Átmentél tisztán a földi tüzön.
Én õszöm, mosolygó vagy borongó, Világfeszültséget feloldó, Én kínomat is csillapító, Én békémet is megígérõ: Olyan vagy mint az õszi Jézus, Olyan vagy mint egy leánykérõ. Olyan vagy mint az õszi Jézus: Szelíd és alázatos võlegény - Minden lélek menyasszonyod ma S talán még én is, én. Én õszöm, mosolygó vagy borongó, Az õszi Jézus bizony benned jár És felszed minden színes levelet És fakó levelet, Koszorújába mind beletalál. Ó szedj fel s tûzzél töviskoszorúdba Engem is, eltaposott levelet Te, kit várnak romlottak és szüzek, Jegyese minden lehullott levélnek! S fogadd el tõlem ezt a levelet, Napsugárral írtam és õszi kékkel, És reménnyel és kétségbeeséssel És benne egész esett-magamat Hozom, s minden nyomorúságomat, S az életem hozom - Fogadj el így, ahogy vagyok Ó Õszöm, békességem, Jézusom!
A klinikán a portás egyszerűn És sajnálkozva vonja meg a vállát: "Nincsen levél." - Ma megint nincs levél... S tán sose vártam még így levelet. Nem egyfelől, - de széttépett világom Minden parányi szögletéből várom Szorongásomra a feleletet, S hogy jó hír legyen: evangélium. Nincs két hete, hogy egyedül vagyok, De ez a két hét örökkévalóság, Miért, - az Isten tudja csak talán.
Ha özönével hullanának rám
A jó-hírt hozó testvér-levelek, Mint most a fákról záporzik a lomb: Talán, talán csak az nyugtatna meg.
Mert éjjel furcsa vízió kísértett: Zarándok-lelkem botot ragadott, És koldus-bottal, koldus-tarisznyával Suhantam sok-sok kedves portán által, Mindenkinél jártam, kit szeretek. Fogadtak zordon gladiátor-arcok, Méla mosolyok, vagy kisírt szemek, És mindenfelé több bánatot leltem, Mint amiről sejtelmem lehetett. Mert mindenkinek több, nagyobb a gondja, Égőbb keresztje, semhogy azt kimondja, S én úgy akartam lenni akkor éjjel Mindenikük Cyrenei Simonja...
Eszembe jutott a cserélt keresztek Legendája is, s eszembe jutott, Hogy mégis csak az enyém legnagyobb: Mert íme, kitárt karom reszket, reszket, S a kedves vállán mozdítni sem bírja, Nemhogy levenni róla a keresztet. S nincsen levél, - ma megint nincs levél. A levélhordó jön-megy a kapun, Tehetetlen, szorongatott szívemre A kórház-kerti fáknak magasából Hull csak az őszi evangélium.
Apja nem volt és nem volt anyja sem. Fészek-oduban nem költötte ki Epedve búgó madárszerelem. A legelsõ sirály Fehér villám a fekete vizen, Csak úgy támadt, magától, - Fészek helyett dühöngõ tengerárból.
Az õs-tengeren dühöngött a szél, A hullámok dörögve tornyosultak, Majd égbe szálltak, majd pokolba hulltak, Az õs-vizek veszett démonai Vihart arattak, mert szelet vetettek, - Csak lelke nem volt még a fergetegnek. Teremtett hát lelket magamagának.
Egy hullám jött a part sziklafalának, Hegy-magas, bús-fekete, iszonyú, - Hullám, milyet még nem látott a part És nem kavart fel égiháború. Rendült a szirt, amelyre fölcsapott, A tajték szikrázott a szirt elõtt, - S a tajtéknak e percben szárnya nõtt! Két hófehér szárny. Velük lebegett A vihar lelke a vihar felett.
Magasságos, Te tudod: nehéz ez az apaság, Amit az én szegény vállamra tettél. Apja volnék, - és mégsem az vagyok. Ez a gyermek... ha szemébe tekintek, Benne ragyognak nap, hold, csillagok. Anyja szemei s a Te szemeid, Istenem, a Te szemeid azok. Gyönyörűséges és szörnyű szemek, Oly ismerősek, s oly idegenek... Ez az ács-műhely... ezek a forgácsok... Mit tehettem érte?... mit tehetek? Én tanítottam fogni a szerszámot, Mégis rá fogják majd a kalapácsot. Úgy félek: mi lesz? Most is ki tudja, merre kóborog, Tekintetétől tüzet fog a műhely, Tüzet a világ, s egyszer ellobog. Ó, jó volt véle Egyiptomba futni S azután is óvni a lépteit, Fel a templomig, Jeruzsálemig, Míg egyszer elmaradt... Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja Borzolta szürkülő szakállamat, Ezüst nyomot hagyott már akkor is, Komoly nyomot parányi rózsaujja. S most olyan más az útja... Vezetném és Ő vezet engemet. Csak azt tudom, a Te utadon jár, Magasságos, De ki tudja a Te ösvényedet? Te vagy az atyja, - én senki vagyok, Az Evangéliumban hallgatok, S hallgat rólam az Evangélium
Tán szebb lett volna úgy, ahogy megírtam: Özvegyen mindhalálig. Szőke hajkoronában diadémként Egy síri mécs világlik. Tán szebb lett volna úgy, ahogy megírtam.
De hát így is szép. A nő nő marad, A férfi férfi, és az élet élet, S a költő azért költő, hogy kisüssön Az életen is túlnövő meséket. A mese mese, és az élet élet.
Amit megírtam, mégis csak megírtam. Az én mesémben a régi marad. Hiába fon új mirtuszt homlokára A fellángoló életakarat. A fantáziám "Özvegy"-e marad.
És most Úristen, kápráztató köddel Fedj el emléket, szenthegyet és multat. Adj az élőknek zengő üdvösséget, Adj a holtaknak csendes nyugodalmat.
Adj a holtaknak csendes nyugodalmat.
2. Ezt mondja a halott
Menj békességgel, szívem asszonya. Üzenem néked: értem lelki vádat Egy pillanatig se érezz soha. Megmérhetetlen csillag-távolokból Üzenem néked: hogy közel vagyok. Üzenem, hogy közelgő esküvődön Boldog örömmel leszek násznagyod.
Az én szívemből már mindent kimostak Az örökkévalóság vizei. Elsüllyedtek a kis papír-hajók: Vágy, féltékenység játékszerei. Lefoszlott lelkem örök dallamáról És elhalt minden kísérő zene. Maradt a dallam maga: szeretet, És azzal vagyok szinültig tele, Szeretlek, asszonyom, a túlvilágról, És áldom azt, ki a földön szeret, Aki legyőzött engem, győzhetetlent.
Menj békességgel, az Isten veled.
3. Ezt mondja Jézus
"... megkérdék őtet... A feltámadásnak napján azért ezek közül ki felesége lészen az?... " Bizony mondom, elmúlik e világ. És bizony mondom, megmaradok én. S bizony, ha két szív egy ütemre dobban, Az egy-ütemben ott dobbanok én.
Bizony mondom, elmúlik a világ. És bizony mondom, én megmaradok. S akkor nem két-két szívet kötök egybe, De a szívekből koszorút fonok.
S mind, aki egymást idelenn szerette, A csillag-koszorúba bekerül, S ragyog szerelmük tisztán, szabadon, Testetlenül és véghetetlenül.
A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben A Libanonra szállott. A Libanon csúcsán egy cédrus állott. Törzse obeliszk, feje korona. A Szentlélek ráharsogott: Te fa! Máriától, a Szuztol most jövök, Csirázik immár az Isten fia, És áldott o az asszonyok között. Most rajtad a sor: ím, vihar-kezemmel Megáldalak: légy terhes a kereszttel! Légy te is áldott minden fák között, Érezd, hogy no benned a feszület,
Éveid: a Megváltó évei, Míg utatok egykor összevezet. Rajtad csorogjon végig Krisztus vére, Kidöntve majd magányod vadonából Állítsanak a világ közepébe. Ott állj majd minden árva faluvégen, Ott függj a cellák kietlen falán, Os-fádnak ezer apró másaképen. Forgácsolódj szét millió darabra, A Szabadító tekintsen le rólad Millió megbilincselt életrabra,
A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben Tovazúgott a Libanon felett, Zúgásában ezer fa reszketett, Ordító erdon ment harsogva át, Csak egy fa értette meg a szavát, - Lehajlott óriási koronája: Kereszt-sorsának megadta magát.
Dél volt. Fénytelenül is fényes téli dél. Romok, emlékek közt egy-egy Örökké zöld levél. Hallgattuk, ahogy a harangszó Elindul Pestről és Budáról S a Sziget szent csöndjében összeér. Dél volt. Csodás Harangtalálkozás. Fénytelenül is fényes téli dél.
Jaj, fenn, a fényes tiszta csúcson A balkezű sors meglökött, - Alattam a hegy röge porlik S a mélybe hullva dübörög. És hullok én is, - percek, évek Porlanak lábaim alatt? Már nem tudom, - talán az élet Csak egy ily hulló pillanat.
A csúcs felé, a csúcs felé Kitárom árva két karom, - A mélybe le, a mélybe le Ragad a baljós hatalom. Csak mielőbb, csak mielőbb Lennék már egészen alant, S pihentetné a szikla-ágy Mindörökre a nyugtalant.
2. Szózat a mélyből
Én vagyok itt, - nem a halál, - Csak egy vadrózsa-ág, Akármily gyönge vagyok is, Megfogom a ruhád. Kezed talán felvérezem, Hegesztem a szíved, Sziget vagyok vad sziklák közt Szelíd tündér-sziget. Én vagyok itt, - semmi vagyok, Kis, névtelen öröm, Mely örvények közt hirtelen, Váratlan rádköszön.
Én vagyok itt, - semmi vagyok, Kóbor, parányi fény, De éjbezuhanók alatt Mindíg virrasztok én. Én vagyok itt, - semmi vagyok, Egy illat, lehelet, Keresztezem a rohanó rögöt S a zúgó végzetet. Én vagyok itt, - semmi vagyok, Alaktalan alak, De ha egy kicsit Te is akarod: Megállítalak, és megtartalak.
Istent, Jézust nem sokat emlegetted. Ha imádkoztál is: titokba tetted. A holdtól féltél: megzavarta álmod. Hidegen hagytak hûs csillagvilágok. Az égen csak a "napocskát" szeretted. Nem a Napot vad, izzó nyári hévvel, Csak a napocskát ibolyalevéllel, Csak a napocskát õszi sugárzással, Szobán át támolygó téli verõfénnyel. Anyám... Fehérfürtös, napfényszomjas virág, Úgy fordultál Te is a nap felé, Mint sok-sok kedvenc pelargóniád. Lelkedben elzengetlenül buzogtak S számlálatlanul, szent nap-himnuszok, - - Én most e téli nap-elégiával Áldott, eltûnt kezedre borulok. A reggelizõ asztalunkon most is Úgy bujdosik a tûnõ téli fény, Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik, Úgy csillan meg a csészék peremén, Mint akkor... - - Ó, hogy a tompa tárgyak megmaradnak, A repedt pohár, csorba csésze is - Visszaverõi örök sugaraknak - Csak Te mentél el fecske-érkezéssel, Alig kisarjadt ibolyalevéllel. - - De az az akkor sokkal azelõtt volt. A reggeli-asztalnál ketten ültünk Talán már februári reggelen, És jött a napfény, az áldott "napocska", Csillant abroszon, csészén, üvegen. Te szóltál szokatlanul-komolyan: "A túlvilág? Nem, azt nem hihetem, Nem úgy... De olvastam egy álmodó tudós Elméletét, - az úgy tetszik nekem... Azt mondja, hogy a szeretet erõ, Ha kihûl, visszasugárzik a napba, - És szeretteink lelke érkezik Sugárhajón Mindennap reggelizõ asztalunkra. Látod, ez így nagyon tetszik nekem." Elhallgattunk azután mind a ketten. - - A reggelizõ asztalunkon most is Úgy bujdosik a tûnõ téli fény, Az abrosz ráncaiba úgy fogódzik, Úgy csillan meg a csészék peremén, Mint akkor... Ó, Anyám, hogyha igazad lett volna, Ha Te volnál e bujdosó napocska, Az abrosz ráncaiba Te fogódznál; Te csillannál a csészék peremén, Kikötött sugárhajó, drága fény! S a tompa tárgyak, akik megmaradtak, A repedt pohár, csorba csésze is -: Tükre lennének örök sugaradnak... - -
Úgy fáj már minden, minden idebenn: A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj, Minden, mi általreszket szívemen, Legyen az ember, muzsika, vagy táj, Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat, S rejtekúton a szívembe talál, S álomba ringatja a kínokat, Elaltatja a multat, s a jövõt. Pedig be nehéz megtalálni már Az ösvényt, a szívembe vezetõt.
Gyom és gaz benõtte az utakat, Ördögpalánták ágaskodnak rajtok: Száraz kórók és keserû füvek, Minden, mi beteg szívembõl kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton, És szent a szív, mely küldi õt ezen, S mely liliomok magvát hinti el Ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél, Mely liliomok messze magvát hozza, Magot, melybõl a békesség kikél.
A rét felett Trillázva lebegett. Emelkedett. Alatta zöldesbarna folt: Az erdõ elveszett. Dalolt, dalolt. Úgy pazarolta magából a dalt, Hogy mámorába szinte belehalt. És mégis olyan üdén, könnyedén Fakadt a dal belõle, mint a lomb Nyírfatündérek karcsú ághegyén.
Lassan, nehezen, mint komor kolomp Kondult a szívem - és eszméltem én: Ez hát a dal, ez hát a költemény! Ez a csattogó, büszke szárnyverés, Ez a szárnyaló, friss emelkedés, Ez a szent mámor, mely nem ismer gátat, S hirdeti magát a széles világnak, E könnyû lélek, mely lebeg, lebeg Zöld-arany zománcos erdõk felett. És akkor egyszerre belém nyilalt: Költõ vagyok, - s még nem daloltam dalt! Sosem fakadt a lelkem könnyedén, Mint rügy a nyírfatündérek kezén. Csak puszta kézzel földet hasogattam, Csak szobrot véstem, sírkövet faragtam, S mikor a munkában elnehezedtem, Fekete fenyõk közé menekedtem, Titkok kapuján, mint harkály kopogtam, - Azután ismét vonatként robogtam, Örvények szája felett szédelegtem, Mindent csináltam, - csak nem énekeltem.
Nem szálló darvak, - emelõdaruk Lendítették ki lelkembõl a bút, Az én világom a kohók világa, Csákány csapása, põröly zuhogása, Gondolatok zenétlen muzsikája! S most már hiába! Hiába lebeg A pici Mester a mezõ felett. - A dalt, a könnyût, a hivogatót, A játszit, tündét, üdét, illanót Nem tanulom már soha, soha meg!
Tízéves voltam. Vacsora után Kisurrantam a hintahelyre még. Ezer szemével, tündöklő szemével Engem nézett az augusztusi ég. Mert tudta jól: eljött a pillanat, Hogy én is ráemelem szememet, S az első látás megpecsételi A rólam megírt költő-végzetet.
Megragadtam a hinta kötelét, Lendültem a mosolygó ég alatt... Egyszer csak fölvetettem szememet, S szemem, mint a halotté, fennakadt, Megtört a hinta lendülete is. A csendben, messze, harsogott a gát, Elénekelte az én életem Egyetlen, örök szerelmi dalát.
Ó, szép volt akkor farkasszemet nézni Ezer szemmel egy régi éjszakán, Azóta mindíg ezer szembe nézek, És fennakadok millió csudán. Ezer szemével, tündöklő szemével Akkor megáldott, - s megrontott az ég: Egy szempárba egészen elmerülni Azért nem tudtam eddig soha még.
Ha egyszer minden láthatóvá lenne, Ha filmre vetődnék minden titok, Minden, mi huszonnégy óra alatt Egy ember lelkén általkavarog: A tisztátlanság minden ördöge, A bűn-csírák, a kárhozat-magok, - Akkor látnók csak, mily sötét az ember, Milyen feketén lángoló szurok. De akkor látnók csak, mily szép az ember, S hogy tusakodnak benne angyalok ' Az ördögökkel - naplenyugovásig.
Csak zengedezett halkan a tücsök. Egyszer elhallgatott. Úgy éreztem: a hideg holdvilágban Egy pillanatra minden megfagyott. Elállott a mindenség szívverése A kis éjféli dalnok szünetén.
Mint egy kísértet, hófehérbe' Az ablakomon megjelen. Egy ibolyának lelke tán, De illattalan, színtelen. Rám néz sóhajtalan panasszal: Talán én téptem le tavasszal.
Talán egy harangvirág lelke, De rajta jégből a lepel. A haranglábat: karcsú szárát Nyáron - talán én törtem el. Isten szavát elnémítottam. Most itt van, - s megszólal legottan!
Talán egy őszirózsa lelke, De kísértetesebb fehér: Ereiben megdermedett A nyári nedv, az őszi vér. Tekintetem reszketve méri: Nem tudom, mit vétettem néki!
Holt virágokat ablakomra Így fest a lelkiismeret, S a halottakat mutogatva Kérdezi rendre: Ismered?! Ibolya, csengettyűke, rózsa!... Tél van, éjfélt ütött az óra!
Bocsássatok meg, drága holtak, Kezemtarolta bús mezők, Inkább nem tépek több virágot, O, csak adjatok pihenőt! Ha majd a nyári réten járok, Eszembe juttok: jégvirágok!
