bölcset, szépet, szellemeset gyűjtsünk a természetről télire. Gyakorlatias kérdések és válaszok mellett legyen egy emelkedettebb topic a természet szépségeinek dicsőitésére.
Tágul és szükül. Levegőtlenül mozog a távolság. Fókuszálok. Maradok. Kegyetlenül kiszámított ez a rend. Szertelen az ErEnDé, csak egyes és nulla kering (az életük). Közelít, távolít, elsüvít a kozmikus szemét. Forgalom van. Lehet: ípomra lefagyna a rohanás, de most a Nap vagyok. Egyedül. Mások fénye még látogat: hiába, csak csillagok. Másutt én is az vagyok. De itt az élet. A Lucifer. Millió fokkal pokol vagyok.
És mindenhol az ür. A legtisztább semmi, az ősi hiány. Tömege nulla, éptelen a közeg. Levegőtlenül szükül, tágul, mozog. Maradok.
Amikor a kert valahány aprócska zugában villogva elöl, vagy a mély árnyékban hátramaradt minden szabad kis virágfejet ingatni kezd a szél, és valamennyi megbújó szálacskát és levelet, a lebegőt, a lehullót s a földet is, a köveket meg a kövön szétnyíló
vörös vagy sárga, bordó, mézszínű gyümölcseit a kertnek, a kibújó, kibukó, kemény, nedves, lassan csak fakult barnára száradó magvakat, a sehová araszoló, sehová futkározó ijesztő égi-földi, vad és ijedt berregő szerkezeteket, játékszoba- lepedőnyi eltépett szárnyat, levált
lábacskát, finom, olajkék páncélok roppanását, a csorgó, még áttetszőn csillogó, halk-éles-fájdalmasan szakadó, s az éppenhogy, csak épp az imént széjjelnyomott puha testeket is: ha egyetlen csak tejszín- és zölden csillogó elvált hajszálnyi erecskét ingatni kezd a szél, és ezt az igyekvő
és elszáradó, elkorhadt, széthullt, már porlani kész mérhetetlen felszínt valami lélek párája futja pedig be. Ő felfele néz, a szélben a pára kicsit fölszáll, hogy megint lecsapódjon. Az egész kert figyel, fölfelé. Csak fölfelé figyelt. De lefelé tekintettek rá.
Paul Verlaine: A reggel langyos és arany fényében úszva
A reggel langyos és arany fényében úszva, harmattól nedvesen ragyog a rozs s a búza, s még őrzi az azúr az éj hűs illatát. Kószálni indulok most céltalan: tovább a part mentén, ahol rőt gyom virít, szegényes, a pázsitos uton, melyet éger szegélyez. Szél leng. Nagynéha jő csak erre egy madár, csőrében csöpp bogyó vagy szőke szalmaszál, s a víztükör fölött árnyéka fut tovább még. Mély csönd. Az álmodót úgy vonzza itt e tájék szelíd derűje, mely el-eldajkálta rég ábrándos álmait s ringatta kedvesét, a fiatal leányt, kinek emléke - gyengéd, hótiszta látomás - megzendül s földereng még, s kit költő álmodik s a férfiképzelet idéz rajongva, bár tán a világ nevet, s kit végre megtalált, a Társat, Őt, a lelket, kit lelke visszasír s azóta sem felejthet.
Az üvegtulipán ágyások betöltötték a szemhatárt. Kiegyenesítettem a derekamat, a kapa vékony, de erős nyelébe kapaszkodtam, akár csak egy kiránduló a sétabotjába, amikor megmászott vele egy meredekebb kaptatót. Melegem volt. S bár a munkát még csak pár órája kezdtem el, és így hátra volt még a nagyja, máris kimerültnek éreztem magam. Minden nap végig kell mennem egy-egy ágyáson és kigyomlálnom az üvegtulipánok legfőbb ellenségét, a rugótarackot. Ma még csak úgy a negyedét, de inkább csak az ötödét végezhettem el; balra tőlem a tulipánágyás vége ezüstösen csillogott a Kert mesterséges fényében. Nagyot sóhajtottam, alkarommal végigtöröltem gyöngyöző homlokomat, majd végigtúrtam a hajamat az ujjaimmal egészen hátra a tarkómig és néhány pillanatig, mialatt öntudatlanul is a lábaim előtt szikrázó tulipánokat bámultam, megmasszíroztam lüktető nyakamat.
Újra nekifeküdtem a munkának, nem tehettem mást. Addig úgysem mehetek ki a Kertből, amíg végig nem kapáltam a hét ágyást. Minden nap egy ágyás, ágyásonként hétszáz karcsú üvegtulipánnal. Gyakran vágyom rá, hogy bárcsak fújna egy kis szellő itt, hogy hűsítse izzadó homlokomat. Persze itt nem fújhat semmiféle szél, hisz akkor a tulipánok törékeny üvegszirmai megremegnének, talán össze is koccannának, amitől aztán a tulipánok rögtön kacagva-csengve roppannának temérdek apró szilánkká. Épp ezért telepítették a Kertet egy hatalmas kupola alá, ami kirekeszti innen az időjárást: kirekeszti a szelet, a napot, a rovarokat, mindent, ami árthat a törékeny tulipánoknak. Ide csak azok jöhetnek be, akik a tulipánokat gyomlálják, ide csak azok jönnek be, akiket meghívtak a Vagyígyvanvagynem kertbe, hogy gyomláljanak végig hét hosszú ágyást hét hosszú nap alatt.
A kapám kecses acélfejét egész óvatosan mélyesztettem a földbe, hogy kilazítsak vele egy apró és sötétlevelű rugótarackot. A rugótarackok a tulipánok legfőbb ellenségei. Ha engednénk - legalábbis azt mondják - a rugótarackok szépen körülfonnák a tulipánok hagymáit szívós földalatti gyökérzetükkel, hogy aztán felcsavarodva a tulipánok szárán végül egyre erősebben remegtetni kezdjék a magasban szikrázó, üvegszerű anyagból lévő tulipánfejeket, így törve darabokká ezzel az áttetsző szirmokat. A rugótarackokat ugyanis pont ezek a földre hulló, gyorsan elenyésző szirmok táplálják, éltetik. A rugótarackoktól szinte lehetetlen a tulipánokat teljesen megvédeni; s ha meg is védhetők valamennyire, az csakis az ilyen, rendszeres és gondos ápolással lehetséges, amit mi, az ideiglenes Kertészek végzünk itt a Vagyígyvanvagynem kertben.
Ez a rugótarack, amit sikerült végre körülkapálgatnom, egészen apró gazocskának látszott kezdetben. Naivan azt gondoltam, hogy ez könnyű lesz: egy rugótarackbébi, épp csak egy silány kis kezdemény. De most, hogy óvatosan fellazítottam körülötte a zsíros, fekete földet, egészen nyilvánvaló, hogy egy meglehetősen kifejlett és veszélyes példányra bukkantam. Óvatosan lefektettem a kapát az ágyással párhuzamosan, hogy ne zavarjon, majd ujjaimmal kitapogattam, merre futhatnak a gaz főgyökerei. A tarackokat mindig maradéktalanul ki kell irtani, mert ha egyetlen gyökérdarab is benne marad a földben, a tarack megújul, és hamarosan ismét veszélyessé válik.
A tarackokat gyökérszálanként kell óvatosan kihúzni a tulipánok közül. Idegtépő munka ez, hiszen miközben a gyökereket cibálja az ember, végig a környező tulipánokat lesi, mikor rezdül meg az egyik, mikor rándul meg a másik, s mikor robban ezer és ezer darabra egy-egy kecses üvegszirom. Idegtépő munka ez, hiszen minden széttörő tulipánfej megváltoztatja a Kertészt. És minden összereccsenő szirmocskával a Kertész egyre bizonytalanabb lesz: minden alkalommal valami, amiben addig biztos volt, amit tudni vélt vagy amiben szilárdan hitt, megrendül; minden tünékeny üvegszirom halála egy-egy hamis bizonyosság halála is egyben, egy hamis bizonyosságé, ami valamikor a kertészben vert gyökeret.
Az első két gyökeret sikerült gond nélkül kihúznom. A gyökerek általában néhány centivel a felszín alatt futottak végig, s ha előtte az ember alaposan fellazította a földet a gaz körül, erőlködés nélkül lehetett kihúzni a hosszú, tekergő gyökérszárakat. A harmadik gyökér azonban megtréfált; pont két tulipánsor közt nyílegyenesen indult, így aztán - felbátorodva azon, hogy az előző gyökerekkel milyen simán boldogultam - erőteljesebben rántottam meg a szívós gyökeret. A gyökér mentén felemelkedő földpúp azonban hirtelen derékszögben elkanyarodott és egy közeli tulipán felé rohant. A tulipán összerázkódott teljes testében, mintha megijedt volna valamitől, a remegéshullám fölkúszott kecses szárán, megbillegtette a fejét, visszaverődött és újra a föld felé vetette magát, majd újból felívelt és... a tulipánfej zizzent egyet, fényes szirmai szétnyíltak, mintha csak egy gyorsított filmfelvételen néznénk, ahogy elvirágzik egy gyönyörű növény. A szirmok hirtelen tejszerűvé váltak, opálossá és hajszálrepedések hálózata futott szét a szirmok felszínén. A tulipánszirmok a következő pillanatban millió apró darabra robbantak szerteszét.
Pinng mondta a tulipán. Zinng, mondták a szerterobbanó, elfehéredett szirmok, cinng, mondták, ahogy a környező tulipánok leveleihez csapódtak és apró hullámocskákat keltettek azok szárain. Az izzadtság a szemembe folyt és csípett. Összeszorított ajkaim elfehéredtek, a halántékomon kidagadt és szabálytalanul lüktetett egy ér. Néhány feszített másodperc múlva azonban fellélegezhettem: a szétrobbanó tulipán nem indított el láncreakciót. Sőt, hál istennek az összes környező tulipán is ép maradt; a remegések lassan mindenhol lecsillapodtak és elenyésztek. Behúztam a nyakamat és négykézláb hátraaraszoltam, majd a tulipánágyás mellett lekuporodtam a talajra. A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy fogalmam sem volt, melyik bizonyosságomat semmisíthette meg végérvényesen az előbb szétrobbant üvegtulipán. Így van ez a Vagyígyvanvagynem kertben: a Kertész soha nem tudhatja "utána", hogy miben volt "előtte" biztos, csak azt, hogy most miben bizonytalan.
*
Szeretem a magas helyeket: toronyházak felső szintjeit, ahonnan a várost belátni, kilátókat, tévétornyokat, amelyek kimagasodnak a vidékből; imádom az egyszerű, kopasz hegytetőket is, ahonnan a táj a lábaim alatt fekhet, a hegycsúcsok pedig szigetekként emelkednek ki a tejhabú felhőtengerből. Apám vitt el először ilyen helyekre. Egy nagy és szeles hegytetőn érintett és borzongatott végig először ez az érzés, ami aztán lassanként kiterebélyesedett bennem, igazi szenvedéllyé nőtt; valami, amit nemrégiben belátószenvedélynek kereszteltem el magamban, csak hogy megvizsgálhassam és alaposabban megérthessem a viszonyt közöttünk...
Tizenhat éves koromig, emlékszem, semmi baj nem volt velem. Gyerekként is csak átlagosként voltam rossz, ahogy az iskolában is átlagos voltam, mind szorgalmamban, mind pedig eredményeimben egyaránt; talán egyedül a manualitásom volt kicsit kiemelkedő. Soha nem mondták nekem, hogy tartsam magam átlagosnak. Sokáig nem is hittem el, hogy annak kéne magam tartanom. De az ellenkezőjéről sem akart senki sem mindenáron meggyőzni, sem otthon, sem pedig az iskolában. A szüleim szerettek. Nem akartak befolyásolni. Nem erőltettek rám semmit, amit nem akartam: nem küldtek már óvodás fejjel nyelviskolákba, hogy tízévesen már két idegen nyelvet is abszolválhassak, ahogyan ez manapság szokás. S nem akarták, hogy intelligencia tesztekkel nyaggassanak, ahogy ez manapság szokás, hogy vajon szuperinitelligens-csodagyerek vagyok-e, amikor még jóformán olvasni sem tudok. Amikor azonban csellózni akartam, ők rábólintottak. Amikor repülőmodelleket akartam kifaragni a semmiből, ők megkeresték nekem a "jó" helyet. Amikor pedig elektronikát akartam tanulni, készséggel segítettek, hogy megtaláljam a nekem való középiskolát. Azt az utat járhattam, amit én akartam. Gyerekkorom óta én dönthettem az életem felől.
Amikorra 16 lettem, mindennek ellenére teljesen átlagosnak éreztem magam. Nem gondoltam magam gőgösen mindent tudónak, ahogyan ezt manapság szokás. S talán emiatt is, valahogy úgy éreztem, rám nincs a Világnak igazán szüksége. Bár talán sok minden lehetnék, sokfajta szakemberré formálhatnám magam - gondoltam -, sőt valószínűleg eredményes is lehetnék bármely szakmában, amit választok. Én azonban nem vagyok semmiben sem annyira kiemelkedő és nagyszerű, hogy bármely szakmának jeles és kiemelkedő képviselője lehessek majd valamikor; elveszek majd a háttér fehérzajában, egy leszek csak a csordában, akik végigbégetik az életüket; de ugyan minek? Rettenetesen úttalannak és boldogtalannak éreztem magam. Akkor azt hittem, hogy bizonytalanságom hozza magával boldogtalanságomat. Ma már tudom: hamis bizonyosságom tett valójában boldogtalanná.
Megállhattam volna itt, elfogadhattam volna hamis bizonyosságomat önön értékelésemben. Vagy lehettem volna például Lézengő, aki jobbra-balra sodródik a Világban, a helyét és szerepét azonban sehogy nem találja, vagy mert már feladta a keresést, vagy mert sosem kezdte el. Nagyon sokan vannak ilyen Lézengők. Menekülhettem volna a drogok ködös világába, hamis-boldogságfelhőkről lógathattam volna le lábaimat egy alattam elterülő, magam formálta illúziótáj felett, amiben minden szépség és szörnyűség belőlem teremtődött volna meg; és mindeközben mindről tudtam volna, hogy hamis. Hangtalan sodródhattam volna ebben a kábulatban, míg csak meg nem talál a Halál. Nagyon sokan vannak ilyen Menekülők. Én nem lettem Menekülő. Válhattam volna Megalkuvóvá, aki elfogadja a Sorsát. A Sorsot, amiről elhiszi, hogy számára megváltoztathatatlan. Elfogadja, hogy neki ez jutott: napi nyolc-tizenkét óra robot egy gyárban, otthon a mosás, a gyerekek, az otthoni gondok mind-mind az ő nyakában; őrült monotonitás, ami nem törhető meg, mert ahhoz hinni kéne abban, hogy megtörhető. De pont ez az, amiről lemondott, mint Megalkuvó. Irtóztam tőle, hogy ilyen Megalkuvóként éljem le az életem. Lehettem volna ugyanakkor Sikerman vagy nyakkendős Törtető, akik előretolakodnak a tömegben és erőszakosan hamar az élre jutnak. Vezetők lesznek; de nem azért, mert rátermettek a vezetésre, hanem mert vélt bizonyosságukkal tudják: a babér itt nekik terem. Sok mások által irigyelt dolgot halmoznak aztán maguk köré: luxus házakat, luxus kocsikat, jachtot, sőt, az űrbe is kidugják a fejüket dollár százezrekért. Minden festék kell nekik, ami elég drága kitalált boldogságképükhöz. Kell a kép, mert meg kell győzzenek másokat (és magukat leginkább), hogy ők boldogok. Kell, mert bevallani boldogtalanságukat egyet jelent a megsemmisítő kudarccal; az ő nevük pedig Sikerman vagy Törtető. Nem akartam egyik sem lenni. Miért? Mert én azt a hamis bizonyosságot választottam inkább, hogy én Értéktelen vagyok.
Elmondhatom: szerencsés vagyok. Az én generációm szerencsés generáció. Ugyanis pont ez volt az az idő, amikor megnyitották az első Vagyígyvanvagynem kerteket. Ez volt az az idő, amikor beültették a kerteket az üvegtulipánokkal. A törékeny és kecses üvegtulipánokkal, melyek kitisztítják az emberből a hamis bizonyosságokat. A Kertész, aki kijön a Kertből mindig sokkal boldogabb, mint a kertész, aki bement. Az, hogy ez a boldogság tünékeny lesz-e vagy maradandó, azt mindenki maga döntheti el - mint mindenki, aki erre a bolygóra született. Én is magam dönthettem el. Megkaptam a meghívót a Vagyígyvanvagynem kertbe. Csak jelentkezni kellett, és előbb-utóbb megjött a meghívó. És még csak nem is kellett soká várni. A legtöbb ember ugyanis eleve elutasítja a Kertet, így aztán sosincs túl nagy tülekedés. Elfogadtam a meghívót és elmentem. Azóta többször is.
Most már tudom, mit érek. Most már tudom, hogy ki vagyok; mi az, ami ragyog bennem, ahogy azt is, mi az, ami fényt nyel el. És mindig elmegyek a kertbe, ha meghívót kapok.
Amit biztosan tudok, hogy szeretem a magas helyeket. Úgy tűnik, hogy ez a dolog rendíthetetlen bennem. Szeretem a tornyokat, a háztetőket és a kopár és magas hegytetőket, szeretek végignézni az alattam elterülő városon és a hegyek szürkéskék vonulatain egyaránt. Úgy hiszem, hogy ez egy valódi bizonyosság bennem. Egy különös vágy, amit én belátószenvedélynek kereszteltem el. Amikor gyakorlom, átölelem az alattam elterülő Világot, és szeretem egy picit. S minden alkalommal, biztosan tudom, egy picit mindig jobban tudom szeretni.
*
Amire letettem a kapát, lebukott a mesterséges nap a mesterséges horizont mögött. Fáradtan de jó érzéssel néztem végig a tulipánágyáson, ami most halványvörösen izzott és egészen másnak tetszett, mint néhány nappal ezelőtt. Jó sok tarackot kikapáltam ma is. És alig törtem össze néhány tulipánt! Ez jó jel - sóhajtottam egy nagyot. Bizony jó. Azt jelenti, hogy már alig maradt bennem hamis bizonyosság. Vagy mégis...? - elmosolyodtam. "A tulipánok elvégzik a munkát, ha te is végzed a magadét" - ismételtem magamban a Kert jelmondatát. Lehajoltam, és felvettem a kecses, apró acélfejű kapát, a vállamra lendítettem. Majd megindultam az ágyások szélénél felállított munkásbarakkok felé.
Holnap még dolgozom - gondoltam jókedvűen. A hetedik nap. Az utolsó nap. Ahogy a tulipánágyások mellett bandukoltam, egyre könnyebbnek és légiesebbnek éreztem magam. Jó volt, hogy még egy napot dolgozhatok közöttük. Még ha el is kell majd törnöm még néhány kristályszirmú tulipánt.
A tulipánok. Gyönyörűek. Jó, hogy vannak. Jó, hogy kitisztítanak. A tulipánok, igen. Azt mondják, hogy egy idegen civilizációtól kaptuk őket. Tőlük van a Kert, a tulipánok és persze a rugótarackok is. Azt mondják, hogy azért adták nekünk őket, mert örökösen arra panaszkodtunk nekik, hogy boldogtalanok vagyunk. Vagy így van, vagy nem. Ki tudja ezt már biztosan?
Ó, szent szűz, hófehérben! tárd az ég Arany kapuját, és suhanj, suhanj; Ébressz mennyei hajnalt, keltsd kelet Kamráin a fényt, és hozd el a mézes Harmatot, megcsillantva nappalunkat. Sugárzó reggel, köszöntsd a napot, E korán kelő vadászt, ó, jelenj meg Koturnusodban dombhajlatainkon.
A tündérek nagyszerű táncosok. Nem látod őket, ha semmit sem látsz például az üvegek közötti közöttben, (úgy, ahogy Chardin rakta le őket) egy bárpulton (vagy Edouard Manet).
A tündérek nagyszerű táncosok. Nem hallod őket, ha semmit sem hallasz például a hangok közötti közöttben (mint a Noctuelles-ben) egy zongorajátékban (Maurice Ravel-éban).
A tündérek nagyszerű táncosok. Nem mozdulnak, ha semmi egyebet nem keresel például a szavak közötti közöttben (mint például Stéphane Mallarmé - L'espace comme un grand braiser-jében), mint egy bizonyos gondolatot.
A tündérek nagyszerű táncosok. Nemcsak versek, hangok, üvegek között, hanem az erdőben, fák között, sőt, emberek között is láthatod őket, egyik tündért a másik után, és még csak nem is álmodsz.
A tündérek nagyszerű táncosok. És nem jó, ha visszacsókolod őket.
Eszméljek-e? vagy zsibbadjak tovább ebben a sűrű, koranyári hőben? Éles sávokban hull be a világ homlokom alá: napfény, járda, fák, s fel-felhasítja a ködöt előttem.
Eszméljek-e a sávos zümmögésből? Zsalum mögül fölkelni kell-e már? S mit mondhatok? Mit is tehet e félkör- formájú homlok, mely egésszel ér föl nekem – ha közben pusztul a határ?
Nincs mód a tettre. Vágyam: gondolat, s a gondolattól visszaránt a kín, hisz romlást csíráz minden pillanat, s mint virágról, szirmonként hullanak rólam eszméim, hajam, ujjaim.
Leprás virág. Nem születtem betegnek, de ízenként kikezd a rothadás. Hogy mondjam el? Elmém mégsem feledhet, és a nevetlen, titkos gyökereknek raja erősebb, mélyebb földbe ás.
Lehull a húsos, langy sziromlevél, lehullik mind, mi édes és esendő, kóró-szikáran él a vágy, de él, s tövig lenyírt eszemben újrakél út, emlék, erkölcs: irthatatlan erdő.
"Bizonytalan volt a nyár, nagyon nehezen indult, de most itt van. Olyan mélyen, megadással és hirtelen aranyos terhességgel, hogy ősznek látszik. Szép nap van, nagyon szép nap, és a világ csak egy-egy napból áll, mindig egyetlen jelen levő napból, hiszen a tegnap nincs már, a holnap nincs még, az emlékezet csalóka, irreális, megfoghatatlan valami, idegesség és irizálás, a jövő pedig bona fide feltevés, és a hipo- téziseket nem szeretem.
Szép nap van, ma, ma! és ha valamit akarok, ha valamit szeretek, azt ma akarjam és ma szeressem. Ebbe az egy napba, mint valami óriási aranymedencébe vagy zöld tükörbe merül el minden, de minden, az élet, a szerelem, az evés- ivás, a vallás és a történelem minden lehetősége, ünnepélyesen, jelentőség- teljesen, mint Zsuzsánna lába a fürdőben. Rezegtek az apró levelek a fiatal fákon, miért, meddig"
Úgy terveztem előrehaladván verseskönyvem Írásában Jóllehet verseskönyvet nem ír az ember Úgy hagyja maga mögött mint ezüst csíkját A csiga Hallom séta közben ahogy talpam alatt összeroppan Úgy terveztem a Tolsztoj utcához kötődő füzérben Majd még visszatérek magához a kenyérgyár épületéhez És gondoltam majd még be is merészkedem A bevert ablakú elhagyott Ám még mindig szép téglaépületbe Ha megpillantottam mindig az volt az érzésem A téglákat is itt sütötték Előbb megcsinálták a kemencét Kisütötték a téglákat Felépítették a gyárat S csak azután kezdték el sütni a kenyeret Egyszer le is ellenőriztem forróak-e még A kenyérszín téglák Forróak voltak akár a friss veknik Igaz épp nyár volt Az évszázad úgy mondták Legforróbb nyara Kis híján megégettem a tenyerem Sosem is tudni mi éget meg Lám az új század nyarai még melegebbek Sosem is tudni mi éget Süt meg éppen Gondoltam majd betornászom magam Körülnézek keresek valami emléket Ahogyan a teafőző tojáshoz Az okker simléderhez is vissza kell még Majd térnem Ki kell kotornom az ágy alól a nipp fejét Fel kell stimmelnem a lombfűrészt És ahogy most Pályi Sándor Márkkal befordultunk A Tolsztoj utcába Szép befordulni a galambászok bircuzából jövet Egyáltalán szép befordulni a Tolsztoj utcába A mester és a tanítvány befordul a Tolsztoj utcába Amely valójában egy lerobbant utca Ahogy befordultunk azt kellett látnom A kenyérgyárnak hűlt helye Istenem miért takarítottad el nyomtalanul Könyvem egyik központi monumentumát Miért szégyenítettél meg Odamutattam patetikusan: a kenyérgyár! És nem volt ott semmi Már a helye is hűlt volt Miért szégyenítettél meg tanítványom előtt Már javában ásták az új épület alapját Ám talán még mindig nem lenne késő Körülmatatni a kenyérgyár portáján Netán még megneszelhetnék egy lisztbe őszült Pékségi tücsköt hogy aztán mint kínai hadvezérek Csöpp kalitkában nyakamban hordjam Tanítványomra hagyományozzam aki immár A tanítóm Egy költőnek ne legyenek gyárai mondta Még kenyérgyára sem Jézus is mindössze öt kenyérrel dolgozott Öt kenyeret két halat multiplikált Hogyan is festett volna Ha egész kenyérgyárral bajlódik. Szárazságok idején beszerezni a búzát őröltetni Az őrült molnárokkal küzdeni az egerekkel Felhúrozni az élesztőtömböket szeletelő Csöpp íjakat Egész erdőket irtani tüzelni Tüzelni végtelen mint a pokolban.
Zivatarok és mennydörgés között a határ zöld kasmírba öltözött, és jött a forrószívű déli szél, ki minden évben új mesét mesél s megszédített virágot, fát, bokort, minden zugot bejárt, mindent előkotort: málnát, epret, rózsát egész kazalt, gitározott, dúdolgatott, szavalt - a szőke búza élettől terhesen karjaiba dőlt engedelmesen. Rigó füttyentett, minden megért, betelt, egy éjjel csitriből asszonnyá lett a kert. Ezt látva bennem is felengedett a tél: - ringass el engem is, jókedvű déli szél.
Hideg a szálas fű, hideg a kutyatej citrom-szín virága, a mézgásan csillogó rügyek a körtefákon, venyigéken, hideg a viaszfényű, tüskés mahónia, a nedves árnyék, hideg a nyirkos föld a kőfalak tövében és a kőfalak, a drót, amelyre fölfut majd a szőlő, s göndör kacsait reácsavarja ügyesen, hideg a fakó s cserepes csatorna s alatta a gyöngén lúdbőrző esővíz, hideg a lépcső vaskorlátja, ó, hideg, hideg a háztetőit, kupoláit magasra tartó város, a dombok, a szikrázó utak, a tornyok köré tömörült maroknyi falvak s messze a párák mögé bújó világ.
Süt a májusi nap, de hiába süttetném vele magamat, ez a sok didergő köröttem, fölöttem és alattam erősebb nálam, elveszi előlem a tavasz vékony melegét, ő töltekezik meg előbb, s helyette színek, illatok apró csecsebecséivel csitítja reszketésem.
Ezt a tárcát voltaképpen nem is érdemes majd elolvasni.
Az eperfánkról szól, a mi öreg, lombos eperfánkról. Minden háznál van efféle lombos, öreg eperfa Magyarországon. Budapesten nincs. Mert Budapest nem is Magyarország. Budapest külföld.
Hát mondom, nem érdemes elolvasni, amit az öreg eperfánkról írok. Nem is másnak írom, csak magamnak. Tartozom vele, hogy nyomtatással tiszteljem meg. Sokszor megvendégelt gyerekkoromban. Sokszor megvigasztalt. Szeretem. A fiammal gyakorta emlegetjük, és álmomban suttogni, sóhajtozni hallom a leveleit.
A mi öreg eperfánk, Isten tudja, hány esztendős, és hogy mikor került a házunk elé. A nagyanyám apja, az öreg Péter bácsi is úgy emlegette, mint a gyerekkori ebédjeinek kedves kiegészítőjét. Falun ugyanis nem teszik ebéd végeztével a gyümölcsöt az asztalra, hanem fára mászik az egész férfitársaság.
Én is rájártam, míg gyerek voltam; de, bizony Isten, most sem állhatom meg, mikor otthon vagyok.
Hát még a fiam. Azt egész nyáron lehetetlen fotográfus elé állítani. Magam is csak a ruhája után indulva válogatom ki a kis mezítlábas, falusi cimborái közül.
Édes, öreg szemű, fekete epret terem ez a fa minden esztendőben.
Ilyenkor, mint a jó édesanyát, ellepik a gyerekek, és dőzsölnek rajta. A vén fa szeretettel himbálja őket a karjain. Árnyékot terít rájuk és beborítja, simogatja a fejüket lágy, zöld tenyereivel.
Mert ennek a fának lelke van.
Nyári estéken órákig el tudom nézni mozdulatlan, rejtélyes alakját, amint ott áll elmélkedve, hosszasan kiterjesztett, nagy, sötét karokkal a kapunk mellett. És hallgatom a csöndes, lassú lélegzetét.
Olykor oda is megyek. Alája állok, és karjaimat a kerítésre fektetve, kibámulok a csöndes, hangtalan sötétségbe. Azt gondolom, tizenhét éves vagyok; és várom Mariskát.
Mariska is tizenhét éves. A harmadik szomszédban lakik. Véletlenül erre szokott jönni. A sötétben nem látom őt, csak a ruhája susogását hallom. Egyszer csak ott terem. A kerítésen át megöleljük egymást. Ő azt súgja:
- Te édes.
Én azt súgom:
- Te kedves.
Aztán érzem, hogy az arca az enyémhez simul. A szemeim megtelnek könnyekkel.
- Valaki jön...
- Nem. Nem jön senki.
Az eperfa eltakar bennünket. Nem tudja más senki, hogy az édes pillanatnak bűbájos rajzával több van a szívünkben.
De most hiába várom Mariskát. Jól tudom, hogy nem jön el. Meghalt. És én mégis várom őt. Hátha nem igaz, hogy meghalt. Csak itt gondoltam el a hosszú várakozás alatt. Sokszor gondoltam effélét. Azt is gondoltam már, hogy öreg, fehér hajú ember vagyok. Az sem volt igaz. Az ember tizenhét éves mindig, mindig.
Az anyám kiszól az ajtón, hogy meghűlök, és hogy feküdjem le, mert már elmúlt tíz óra. Engedelmeskedem. Milyen jó, ha az embernek anyja van. Egy lomb lehajlik. Azt átölelem és megcsókolom. Érzem, hogy a fán meleg remegés fut át, és hogy utánam integet, mint akkor, mikor először vittek a városi iskolába.
Kinyitom az ablakot. Látom, hogy az ég kitisztult. A hold aranysarlója széthasogatja a fellegeket, és titkos angyalkezek csillagokat vetnek a felhők barázdáiba.
Lefekszem; és fejemet a karomra hajtva hallgatom a vén eperfának szerelmes-gyöngéd meséit, amiket halkan besuttog hozzám.
Történetek ezek szavak nélkül. Egybehullámzó, alaktalan gondolatok, amiket csak a szívével ért meg az ember. Lombjainak apró fekete árnyékai ide-oda sétálnak az íróasztalomon. Az egyik lomb lehajlik és bekukucskál hozzám. Szeretné bedugni a fejét az ablakon és nézni engem csöndesen, szeretettel egész éjen át.
Ilyenkor olyan szép, kedves és ábrándos a mi vén eperfánk, mint Mariska volt, a tizenhét éves, falusi leány.
De mikor nem érkezik meg a holdvilág, s a csillagokat tömegesen birkózó fekete felhők takarják, akkor a mi eperfánk szenved. Panaszos sóhajtásokkal emelgeti a lombjait. Takargatja magát a szél ellen, amely vad kegyetlenséggel ostromolja egész éjen át. Tépi a leveleit, csavargatja és összetördeli az ágait, miközben az eperfa sír és sikoltoz, mint egy gyönge öregasszony.
Ilyenkor bezárom az ablakot, de azért egész éjen át hallom e kínos küzdelem zaját. Ismeretlen, gonosz nagyhatalmak erőszakoskodnak a levegőben. Zúgva rohanják meg a házunkat, az eperfánkat. Lobogó tűznyilak suhannak el a háborgó levegőben és csapnak le rettenetes csattanással.
Szeretném ilyenkor védelmezni az öreg eperfánkat, de magam is félek. Fölkelek. Megtapogatom az ablakot, hogy jól bezártam-e. Jól. De azért hallom, hogyan akarják megölni.
Reggelre elvonul a vihar. Tiszta az ég. De az öreg eperfa még tele van könnyekkel; s megkuszáltan, búsan néz alá, a sárba gyalázott leveleire.
Diákkoromban, midőn a budapesti kőrakások közé kényszerítettek tanulni, esténkint mindig rágondoltam a mi vén eperfánkra.
Magam előtt láttam a barátságos, öreg, zöld eperfát, amint ott áll komolyan és mozdulatlanul, mint egy őr, az udvarunk elején, a kapu mellett. Két nagy karját a háztetőre nyújtja, s mintha az én lelkem volna, ráborul a kis falusi házunkra; és öleli, öleli.
Itthon, az én hazámban, az aranyszemű homokon, ahol a végét dúdoltam el ennek az éneknek, amely nem lehet másforma, mint az énekese, fürjröptű és vadgalamb-melódiájú – mi van itt az én hazámban, amiről érdemes éneket mondani?
Az aranyszemű homok, amely majd a nyáron beleömleszti aranyát a búzaszembe, az őszön a szőlőszembe? De az énekesnek már most is megtermi a búzavirágot, a pipitért, a pipacsot, a szarkalábat, amik első pajtásai voltak tipegő gyerekkorában, és amikről ma is azt hiszi, amit akkor gondolt: hogy ezekkel a Ferencek és Etelek szíve küld majd föl üzeneteket a föld alól.
Sétálni megy Panka a búzamezőbe, Pillangós papucsba, hófehér kötőbe. Dalolgatva ballag, egyes-egymagába, Virágtestvérkéi, vigyázzatok rája! Simulj puha pázsit lába alá lágyan, Fütyülj neki szépet, te rigó a nádban!
Légy a legyezője, te lapu levele! Fecskefarkú pille, röpülj versenyt vele! Búzavirág-szeme mosolyog reátok: Nevessetek vissza rá, búzavirágok! Kakukkfű, az útját jó szagoddal hintsd be, Bújj a lába elül, szúrós király dinnye!
Ha a dűlőúton szegényke kifáradt, Szagos fodormenta, te vess neki ágyat! Födjétek be, zsályák, dús leveletekkel, Szelíd széki füvek, csillagfejetekkel! S őre a mezőnek, szép jegenyenyárfa, Te vigyázz reája, csöndes legyen álma!
