Keresés

Részletes keresés

Pannika127 Creative Commons License 2019.01.06 0 0 95072

Nagy Gáspár

Háromkirályok

 

Nem Kínából
Perzsiából

 

Jön a Három
teveháton

 

Nekik aztán
nem jár járom

 

Szabadok hi-
szen királyok

 

Milyen hosszú
a sivatag!

 

Milyen forró
és hallgatag

 

Milyen fényes
fönn a csillag

 

Szívük köze-
pébe villan

 

Hát követik
napestelig

 

Amíg a Hold
ki nem telik

 

Nagy Heródes
mint kígyó les

 

Rájuk szisszen
ő az isten!

 

De nem félnek
célhoz érnek

 

Megy a Három
teveháton

 

Megy hazáig
Perzsiáig

 

Útjukon csil-
lag világít

 

Pannika127 Creative Commons License 2019.01.06 0 0 95071

Bertók László

Boldogság-dal

 

Eljön a napja meglásd,

tán észre sem veszed,
csak sokkal szebben süt rád,

csak mindenki szeret.


Nem tudod mitől van,

egyszer csak énekelsz,
s nevetsz mert a dallam

arról szól, hogy szeretsz.


Sétafikálsz az utcán,

s mindig jön egy barát,

s ha a kedved fogytán,

ő énekel tovább.


Szomorú vagy, magad

vagy, és úgy érzed, dől a ház,
egyszer csak kopogtatnak,

s ott áll, akire vársz.


A boldogság egy hajszál,

egy szó, egy mozdulat,
Csak mozdulj meg, csak szólj már,

csak el ne hagyd magad!

Lutra Creative Commons License 2019.01.05 0 0 95070

Fecske Csaba

Az út végén

mint pusztuló ház faláról a vakolat
lehámlik róla lassan a teste
a rázúduló sötétben bolyong a lélek
az alagút végén a fényt keresve

az idő nem telt el vele egészen
még nem hogy magából kivesse
élete széthulló darabjait
a felejtés drótozza össze

kilencvenegy év labirintusából
kiutat már hiába keresne
nem találom szegény apámat
ez nem ő csupán elhasznált teste

mintha csak azért lenne még itt
hogy halálát velem megossza
e meddő testből az élet aranyát
az idő réges-rég kimosta

mint elszáradt falevél reszket
a láthatatlan ágon utolsó napja
egyetlen fuvallat és lehull
a hűvösen hallgató avarba

Lutra Creative Commons License 2019.01.05 0 0 95069

Kosztolányi Dezső

Üllői-úti fák              

Az ég legyen tivéletek,
     Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
     ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság,
     Üllői-úti fák.

Másoknak is így nyíljatok,
     Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
     az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát,
higgyék, örök az ifjúság,
     Üllői-úti fák.

Haldoklik a sárgult határ,
     Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár,
     s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjúság?
Feleljetek, bús lombú fák,
     Üllői-úti fák.

Lutra Creative Commons License 2019.01.04 0 0 95068

Eszteró István

Dilettánsok

Szürke patakban szürke kavics dicshimnusza árad,
Szürkét szürke dicsér, fon ma babérkoszorút,
Este ha csillag csillan a vízen, mind maga fényét
Véli zenélni, holott parton a béka brekeg.

Lutra Creative Commons License 2019.01.04 0 0 95067

Szentmártoni János

Sorrend

így harminc felé tüsszögni kezdesz
valami számodra ismeretlen növény
vagy csupán az idő rozsdálló permete
izgatja orrod

negyvennél igyekszed majd kikerülni
az első infarktus lövészárkait
ha koncentrálsz és mázlid van sikerül

ötven körül már nem reflexből kapsz
hulló tárgyak dermedt szívek után
mert tisztában vagy azzal
elég egyetlen kiszámíthatatlan pillanat
s gondolataid búzaföldjét elönti az ár

hatvanon boldog vagy
ha le tudsz még hajolni unokádhoz
virágokhoz halottaid sírjához

hetventől minden percet
(ahogy ezt mondani szokás) ajándéknak érzel
amely mentes a kiszolgáltatottság
megalázó helyzeteitől

egészen addig míg át nem lépsz
bárki is voltál
a halhatatlanságba

Lutra Creative Commons License 2019.01.03 0 0 95066

Deák Mór

Altató

És Édesanyám,
még azt meséld el,
ki leszek,
hogyha meghalok.
Hogyha majd kukacok, lárvák,
giliszták, férgek, rovarok
bennem az útjukat járják.
Bennem, akiben más lakott.
Akiben életében egyszer
Isten magára pillanthatott?

És Édesanyám,
még azt meséld el,
hogy minek ez a sok szenvedés.
Ami a szívünket aszalja,
s olyan lesz tőle szemünk alja,
mintha a könnyünk sósav volna.
Ha az élethez is kevés?

És Édesanyám,
még azt meséld el,
hogy mi fogan,
hogyha meghalok.
A föld méhében összegyúrva
port, hamut és homokot,
sárt, agyagot, lélekből lelket,
kilenc hónapot s a halált,
ki fogadna el gyermekének?
Ki az, aki értem kiált?

És Édesanyám,
még azt meséld el,
hogy miért írok verseket.
Hogy miért nem lehet,
ha írok,
s ha nem írok, akkor sem lehet,
és nem lehet ébren
s ha alszom,
és nem is kell már senkinek.

A szívem férges.

Az agyam férges.

Hajtsd el tőlem a férgeket!

Lutra Creative Commons License 2019.01.03 0 0 95065

Eszteró István

Kisebbségben

Többségnél az igaz, bitorolja hatalmi jogarként,
Pálca suhint, aranyán isteni gondviselés
Mása ragyog hamisan, ki nem érti, legyint a világra,
Bár neki csepp vize sincs elpazarolni való.

Lutra Creative Commons License 2019.01.02 0 0 95064

Kürti László

Méregtelenítés
 
te, ki számon tartod vérképem
csillagrendszerét, adj nekem
felhőtlen laborképet!  ne engedj
idegen napok arcába, szemébe
nézni, elfénylő remények
díszes zuhanását tükrözni vissza,
untalanul! és fogadd jó szívvel
az elköltözőket, a hozzám már
vissza soha nem bútorozókat!
legyen még reményük dacban,
vesében, májban, új lakások sötétlő
üregében méregtelenítve tisztulni!
 
és tudd, hogy csalódni bennem,
újra, végül is csömör: dicsőség.
kezdeni elszánt, öröklött diétákba.
és hizlalódj lassan az elcsukló imákon.
adok le vért, frisset, megint.
mennyi érv maradt még a maradásra,
és mit engedsz felfogni magadból?
hogy találjak rád koleszterin, triglicerid,
szeretethiányos keresztutcáimban?
istenem, gyógyíts meg magaddal, húzd
ki a tűt, hogy a pirosnál biztosan felismerjelek!

Lutra Creative Commons License 2019.01.02 0 0 95063

Tüzes Bálint

Metamorfózis

mióta
átléptél fényen
másokén és enyémen
benne dobbansz ím
borban - kenyérben

Lutra Creative Commons License 2019.01.02 0 0 95062

G.István László

Ima

Félve fogd a lelkemet...
Ezt akartad, Istenem:
hogy világra szüljenek,
s vissza is fogadjanak?
Félve fogd a lelkemet.

Lutra Creative Commons License 2019.01.02 0 0 95061

Al Hunter

Hézag

Idő és megbocsátás közötti vájatokban
Szerelem és vágy között.
Kegyelem és hit közötti vájatokban
Gyémántok és érdes kövek között.
Küzdelem és szabadság közötti vájatokban
Tengeri hányódó roncsok és gyöngyök között.
Föld és ég közötti vájatokban
Kín és megszabadulás között.
Sötétség és hajnal közötti vájatokban
Emlék és gyógyulás között.
Bizonyíték és ígéretek közötti vájatokban.
Szerelem és elvesztés közötti vájatokban
Rád találni.

/Gyukics Gábor ford./

Lutra Creative Commons License 2019.01.02 0 0 95060

Madár János

Hullong az idő

Ki hagyta rám ezt a földet,
a hófehér csontoktól fekete tájat,
hogy szívemhez ér a csönd,
lélegzetvételnyi alázat?!

Mintha nyelvemet vágták volna ki,
úgy nyomorítja lelkemet a szégyen,
a bennem élősködő gyász,
romló anyagba falazott éden.

Nincs menekvés, gyertyák remegő
fényében siratom gyermekkorom;
kitárt tenyeremre, könyörgő kőre
– mint a tiszta hó – száll a korom.

Hullong lassan az idő, és a fejfák
süppedő szememtől áznak;
fölissza a szétszórt rögöket
a vér, gyökerek zsolozsmáznak.

Imára kulcsolom szépen a kezemet,
tekintetem fölemelem az égig,
nyugodjanak békében szívem alatt
az éjszakák végezetéig.

Lutra Creative Commons License 2019.01.01 0 0 95059

Fekete Vince

Félsötét szoba

Ó, hogy van ez, hogy mostanában
olyan sokszor “szembejön”,
állig gombolt nagykabátban,
nem is biccent, nem köszön,
mikor nem várod éppen,
egy autó fénykörében,
egy kirakat üvegében,
felnéz, pislog, rád nevet,
és már indulásra készen
áll, megy is, látod, integet.

És hogy van az, hogy annyi
minden összefut. Például tegnap
éjjel. (Félelmetes minden
éjjel.) Egy furcsa levlap,
egy sárga újság, sétabot,
kalap. Úgy hajnali három.
És a kép már tovafut.

És úgy van aztán másnap reggel,
összeraknád, nem lehet.

Túl jóval az emberélet…
De ha tényleg, egyszer tényleg…

Nem tudom.

Egy régi gyümölcs íze, illata.
Egy régi, félsötét szoba.

Lutra Creative Commons License 2019.01.01 0 0 95058

Dobai Péter

Élet nélkül is létezhet emlék

Mi bizonyítja életeimet,
hogy tényleg éltem és le is éltem
sorsomnak minden véletlenjét,
nem csak magamnak vigaszképp elmeséltem?!
Mi igazol majd engem ama Bíró előtt,
hogy az egész nem csak fájdalma az emlékezetnek?
Persze tudom: emlék élet nélkül nem létezhet.
De élet nélkül is létezhet emlék! Hogyne!
Ha nem vagyok, nem is voltam.
Ha nem voltam, nem is vagyok.
És mégis véletlenül, anya nélkül éltem?
Névtelen személyemben nem jelentve
semmit senkinek? Élek pedig, koldusaként
emlékezetemnek.

Lutra Creative Commons License 2018.12.31 0 0 95057

Deák Mór

Most eltűnik oldaladon

Mama!
Én most
nem irigylem Istent,
hogy előtted meg kell állnia.
Perelted Őt
és számon kérted itt lent,
s most, hogy megnyílt
Számodra kapuja,
elbujdosna,
de bocsánatot kér,
s Te
persze
Neki is megbocsátasz.
Az égen szivárvány-telér.
Látlak, és aztán már nem látlak.

                    *

Az égen szivárvány-telér.
Látlak, és aztán már nem látlak.
Fölzokog egy szőlőlevél,
s még nem tudja,
hogy már utánad.
Formát keres a fájdalom,
de Benned
az öröm öltött testet.
S most eltűnik oldaladon,
ahogy az eget kékre fested.

                    *

Most eltűnik oldaladon,
ahogy az eget kékre fested,
a kezed,
az a kis halom,
s a nagyobb,
ami már nem a tested.
Könyörögnek az esőcseppek,
futkorásznának Teutánad,
ne bocsáss meg az Istenednek,
ne ríkasd meg az unokádat,
s Te elillansz egy mosolyon,
de hiszen olyan sokan várnak.

                    *

Elillantál mosolyodon,
megértem, persze, sokan vártak.
Sírok között botladozom,
sírhat is,
akit sírni látnak.
Én elengedlek,
menj, Mama,
majd addig nézek a magasba
– ANYÁM ANYJÁNAK OTTHONA –,
míg szemeimből kavarogva
kiválik a színes telér
– látlak, és aztán már nem látlak –,
ami a bokádig sem ér.
Menjél, Mama, mindenhol várnak.

                    *

(azt hittem
ruha vagy
ne fázzak)
(azt hittem
étel vagy
hogy éljek)
(a ruhátlanok
ennyire fáznak?)
(mások is ennyire félnek?)

Lutra Creative Commons License 2018.12.31 0 0 95056

Szöllősi Zoltán

Kezem a gyöngyről

Tengerre szököm merülök
Halálos nyomású csöndbe
Becsukódik hallásom
Bennem raboskodik a zúgás

Kagyló imádkozik
Egy-gyöngyű olvasóján
Add meg mindennapi kenyerem
Add meg mindennapi szerelmem

Feljön az első csillag
Kezem a gyöngyről lehámlik
Kérdezőn fogy a Hold
Hej Dunáról fúj a szél

Éhségében pusztuljon el a kő
Magányában pusztuljon el a kő
Rongyaikban a lámpák
Hajlik kolduló fényük

Kenyered nincs hogy éhem oltsad
Szerelmed nincs hogy magányom oltsad
Tengerre szököm merülök
Halálos nyomású csöndbe

Becsukódik hallásom
Bennem raboskodik a zúgás
Kagyló imádkozik
Galaxis olvasóján

Add meg mindennapi kenyerünk
Add meg mindennapi szerelmünk
Feljönnek mind a csillagok
Üvöltve fogy a Hold

Lutra Creative Commons License 2018.12.31 0 0 95055

Szakács Eszter

Meddig élhetek

Meddig élhetek még így napra nap,
áttetszően, akár a füst vagy álom?
Tengerre és testre emlékezem,
a szőlőízt a számban kitalálom.

És lombsuhogást hozzá és kiáltást,
sötét kőben futó erezetet.
Bányaomlást, almabort, békanyálat.
Bármit is, mindig valami helyett,

ami nemlétében is egyre nő,
eltűnnek benne a tettek, a tárgyak.
Mint egy pantomimban, tapogatom,
s jobb híján hívom csak hiánynak.

Pannika127 Creative Commons License 2018.12.31 0 0 95054

Lesznai Anna
 
Szilveszter hídján

Hej, lángol a rőzse, dalos kandalló,
hamvadó rőzse, daloló palló.
Évből az évbe karcsún hidalló
Szilveszter hídja: most általléplek.

Mit vigyek magammal az eredő évbe?
Mit vonjak magammal a révülő révbe?
Mit lökjek a lángba, mit ejtsek az éjbe?
Hej, haj.

Hej, haj! vigyem a batyum, vigyem a nótám?
Vigyem a házam, vigyem a szolgám?
Vigyem az ősöm, vigyem a párom?
Mit vigyek által az ingó határon?
Hej, haj.

Elverve a terhem, elszórva a nóta
a házam is zárom, szabad a szolga.
Ősök örökje, örökös párom
nem viszlek által az ingó határon.

Nem viszlek át téged se, te kérdő, te kedves,
köntösöm széle könnyedtől nedves.
Hej tulipiros örvény, tulipiros árok!
Túlnan a hónap, hol szivem jót kap:
Szilveszter hídján egyedül járok!
Hej, haj!

Ki szól utánam, ki int haraggal,
hangosan halló harangos hanggal?
...Istent se viszem által a hídon:
vagy megelőzött, vagy őt se hívom.

Lépteim mezők, szemeim percek,
fürtöm hevében aratás serceg,
ujjam újhodás, ajkam ajándék,
két karom szándék, térdeim halmok,
melleim delelők, csípőim alkonyok,
rokolyám tenger, lélegzetem szél,
homlokom csillag, szívem szivárvány!
Egyedül megyek át Szilveszter hídján.

Lutra Creative Commons License 2018.12.30 0 0 95053

Háy János

A tiszta lap

   Azt hiszi, tiszta lappal kezdi vele. Hogy csak addig kellett eljutni, hogy fogja a cókmókját és kilépjen a korábbi lakásából és beköltözzön abba az újba, ahol eddig csak titokban találkoztak. Azt hiszi, amikor becsukta maga mögött az ajtót, akkor itt minden lezárult, hogy innét majd elkezdődik egy új élet, amiben csak ők vannak ketten, meg azok a gyerekek, akik majd ezután születnek. Azt hiszi, ennyit jelent az a húsz év, amit velem töltött, azok a napok és éjszakák, amikor mellette voltam. Azt hiszi, nem cipeli át a fejében az összes emléket, azt az időt, amit már leélt, hogy nem fog neki mindennap százszor eszébe jutni, hogy mégiscsak lapátra tett egy családot, szétzilálta a kapcsolatot a gyerekeivel. Mindennap felvillan majd a kép, ahogy a gyerekek utoljára néztek utána, hogy tényleg elmész, apu, és az anyuval mi lesz, ha mi is elmegyünk.
  Nem, nem kezdődik semmi tiszta lappal, és hiába utazik majd minden nyáron egyre messzebbre ettől a helytől, ott lesz majd az arcán, hogy most idejöttem a tengerre nyaralni az új gyerekeimmel és az új feleségemmel, de mi van most a régi gyerekeimmel, meg a régi feleségemmel. Nézi ezt az új feleséget az adriai verőfényben, és arra gondol, hogy miatta van minden, holott már ő sem annyi éves, mint mikor beleszeretett. Arra gondol, hogy ezzel a nővel is az történt, ami az első feleségével, hogy összetörte a bőrét az idő. De nem csak a test dől romokba, omladozik a kettejük közötti kapcsolat is, ahogy minden kapcsolat omladozni kezd egy idő után. Épp azok a bajok jelennek meg, amiket már ismert az előző házasságából, épp azok a mondatok hagyják el a száját, amelyeket már nekem is mondott, hogy nincs tiszta ingem, ilyenek, hová tűnt a fiókból az összes pénz, már megint nem akarsz. S akkor majd megbánja, hogy ezt a döntést hozta, ami épp oda juttatta, ahol már volt egyszer, amit már korrigálnia nem lehet, hisz erre az életéből már nem maradt idő.
  Azt hiszi, hogy csak ennyi kellett, kiugratni a családból, és innéttől megszűnik minden nehézség, ami a kettősségből meg a titkosságból eredt, s nem marad más, csak örülni annak, hogy együtt van vele. Holott az az új élet csak az új feleségnek új, mert akit kiugratott a családból, az korábban már mindent átélt, ami majd történik vele. Azt hiszi, hogy az a férfi képes lesz még úgy örülni az új gyerekeknek, ahogyan akkor örült, amikor először lettek, de nem fog. Csak úgy csinál, mini aki örül. Valójában arra gondol, hogy miből neveli fel és mennyi évig kell még cipelni ezt a családot, s valamelyest az előzőt is. Hisz pontosan tudja, hogy a család a legdrágább. Nem, egyáltalán nem lesz boldog, csak megtanult úgy viselkedni, mint aki boldog. Most még hiheti, hogy miatta jobb lesz annak a férfinak az élete, mert ő mindent megad, azt is, amit én nem. De nem lesz jobb, mert az a férfi nem tud boldog lenni soha többé, mert nem tud attól a gondolattól szabadulni, hogy hiúságból, mert imponált neki ez a fiatal nő, egy szánalmas jellemhiba miatt tette tönkre az életét, veszítette el az első gyerekeit, az emlékeit. Amiatt a hiúsági hiba miatt kell úgy tennie, mintha húsz évvel fiatalabb volna, sportolni, meg diétás ételeket fogyasztani, valamint új konyhabútort vásárolni, holott valaha eldöntötte, amit egyszer már megvett, azt többször nem fogja. Hogy e miatt a jellemhiba miatt nem tud kiszállni a munkaerőpiacról, hogy megpihenjen, vagy legalább szusszanjon egyet.
  Azt hiszi, hogy ő annyira más, mint én, pedig nem más. Minden feleség ugyanolyan, ahogyan minden férj is ugyanolyan, minden kapcsolat ugyanoda fut ki. hogy már csak azt érzi az ember, hogy kibírhatatlan a másik mellett élni, hogy minden perc fogság abban a lakásban, amit olyan boldogan rendeztek be valamikor, amikor még boldogok voltak. Azt hiszi, az a férfi újra tudja majd élni az időt, hogy épp azzal lesz ritmusban, ami húsz évvel azelőtt volt vele. Hát nem. Az idő nem élhető újra, ami volt, az már nincsen, és csak egy későbbi idő van, épp az az idő, ahány éves a férfi, épp azok a keserű és fáradt emlékek, amiket a múltból cipel, és azok a testi sérülések, amiket az idő vakart belé. És az idő csak tovább dolgozik, senki nem lesz fiatalabb, s hamarosan az a tizenöt év már nem úgy lesz tizenöt, ahogyan most, hamarosan már ki sem kell mondani ezt a számot, csak azt, hogy egy fiatal nő és egy öreg, beteg férfi, mert beteg lesz, én tudom, mert láttam, hogyan élt, hogyan őrölte szét magát. Egy öreg, beteg férfi, aki rettegve néz a fiatal nő után, hogy most elmegy otthonról megcsalni őt egy fiatalabb férfival vagy egy ugyanolyan öreg, de egészséges férfival, lehet, épp a legjobb barátjával.
  Azt gondolja, tiszta lappal indulnak, de a férfi lapja már soha nem lesz tiszta, tele van szennyes foltokkal, repedésekkel, szakadozással, és mindinkább csak annyi látszik belőle, ahogy napról napra tovább gyűrődik, s végül csak egy mocskos kis galacsin lesz, ami sehová nem való, csak a szemétbe.

Lutra Creative Commons License 2018.12.29 0 0 95051

Csengery Kristóf

Cövek

Halottat mosdat a fény: kiterítve
fekszik a délelőtt. Nem veszel részt
a tiszteletadásban. Tömböket vártál
az időtől, súlyos és áthatolhatatlan
anyagból épületeket, ne cikázhasson
bennük szelével a kósza esetlegesség,

de ez a kiismerhetetlen és képlékeny,
áttetsző és folyton változó közeg
megbénít és nyugtalanít: most már
mindig ebben kell irányt találnod, utat
keresned? Találkozás helyett kitérni,
félrehúzódni és lecövekelni – erre

biztat valami. Igen, cövek. Magadat
fához pányvázni, oszlophoz kötözni,
ezt sürgeti a csontokban és inakban
remegő lélek; megállni mozdulatlanul
a mindenütt imbolygó mozgás ellenében.
Karmodat, ha volna, a pillanatba vájnád,

erősen megragadva, ami van – ne múljék,
ne alakuljon át valami mássá. Reménybeli
növény, szilárdat áhítasz, kemény, de
tápláló talajt, melyben lassan gyökeret
verhetnél, szívni kezdve, amit korábban
nem találtál meg sehol: a biztonságot.

Lutra Creative Commons License 2018.12.28 0 0 95050

Nyilas Attila

A Plakátfiú üzenete

Mások talán kivezető utakat kínáltak neked.
De megosztom veled a kudarcok sorozatát.
Mások talán kivezető utakat kínáltak neked.
Én céltalan és reménytelen utazást ajánlok.
Nem töltöm meg a csöndet hamis hangokkal,
de megosztom veled a kudarcok sorozatát.
Mások talán kivezető utakat kínáltak neked.
Én céltalan és reménytelen utazást ajánlok.
Amikor a fény elenyészett,
önmagamat kezdtem keresni.
Nem töltöm meg a csöndet hamis hangokkal,
de megosztom veled a kudarcok sorozatát.
Mások talán kivezető utakat kínáltak neked.
Én céltalan és reménytelen utazást ajánlok.
Amikor a fény elenyészett,
megosztom veled az ürességet.

Lutra Creative Commons License 2018.12.28 0 0 95049

Egyed Emese

Ébredés

Nem tudjuk nem szeretni ezt a földet,
ahol születtünk, és ahol a fű
szálai nagyapáink szívéből nőnek
napfény és kaszák elé, hű
szent László király halványodó képét
végig a régi székely templomokban,
nem tudjuk nem szeretni házaink,
patakjaink és rengetegeink,
mindent, bár limlom, s mindent,
ami érték…

Látjuk hűségünk százszor megtoroltan
a csángó kislány meggyengült szaván,
a sok ezer kivándorolt családon
(kit a halál vitt el, kit a vonat),
Bálványos szétmállott várfalain,
s a rémálmokon, ahová bezárom,
akárcsak te, sok hétköznapomat.

Az ébredés? Megérted azután.
Nézd, mivé lesznek, akik meghajoltak,
s mivé lettek a hajthatatlanok.
Ha nem vállalod, és ha vállalod,
ha nem lelhetnek itt békét a holtak
s az élők sem, ha belefáradok,
s te is, ő is, abba, hogy elomolnak
reggelre mind kilátótornyaink:

majd kitépjük magyarul szóló nyelvünk,
s hagyjuk végül, hogy legyen, ami lesz
és elfelejtjük, mint kamaszszerelmünk,
ezt a közös bút-bajt… És aki vesz
annyi fáradságot, hogy visszatérjen:
semmit sem ért a gyér nyomok fölött!
Gyűlölni sem tudja majd ezt a földet:
hallgatni fog. Mert csöndet örökölt.

Vigyázzatok ránk, galagonyabokrok,
borókaágak, gyapjas jegenyék,
hogy ne legyünk földönfutók, se foglyok,
hogy hitünket-vérünket ne vegyék.
Vigyázz ránk, égbolt, magasságos Isten:
akaratunk, erőnk nem végtelen.
Szülőföldünk ez. Benned bízunk, Isten,
hogy életet, nem pusztulást terem.

Lutra Creative Commons License 2018.12.27 0 0 95048

Lászlóffy Aladár

Mentik az életrevalókat

Gyémántmezők és vérmezők.
A dér s a harmat, ezek ők.
A lázkirály s a rémkirály
Meótisz tocsogóin jár.
Gyémántok, visszasütő napban,
ahogy lovuk patája csattan.
Előttük rendetlen közökben
már némán, de még üldözötten
a kihalásra ítélt népek
mentik a cserepet s az épet,
az ikont és a takarókat,
meséket, talpalávalókat.
Senki sem kérdi, mi lesz holnap.
Kihalnak, de már nem papolnak.
E szekérre ítéltek háza
magasan lángol. Isten láza!
Hátul a hómezők is égnek.
Cseréppé égő szenvedések.
Hegedűsíkjain a rögnek
a lánckirályok dübörögnek.
Amíg a nomád hajsza tartott,
gyémánttá robbantak a martok.
Már csak a legjobbak a jók
folytatni ezt a dáridót.

Lutra Creative Commons License 2018.12.27 0 0 95046

Mestyán Ádám

Lassan szürkülő


Én fogtam a fejét. Ha jól emlékszem, kicsit reszketett.
Egyre csak a szemét néztem, helyesbítek: ő nézett engem.
Ha valakit éppen a halálhoz segítesz hozzá, a levegő
hirtelen súlyos lesz, és férfimunka-szag terjeng. Ölni.
Az olyan férfias – de akkor nem erre gondoltam,
csak fogtam a fejét és néztem, ahogy nézi, ahogy nézem.
A halál joga még ma a tiéd lesz. Megölünk még ma.
Csak az orvos szólt ritkán, keményen fogd, térdelj rá,
ha kitépi magát, cseszhetjük az egészet, van-e ásó.
Persze, a sírt már korábban elkezdtük ásni, aztán egyedül
fejeztem be, lapogattam, bólintottam az ég felé, ha ott ül
a védangyala, legalább lássa: gondosan dolgozunk.
Hirtelen kő lett a hús helyén, ahogy megszúrta a doktor,
és én szorítottam, mert belül valami kitört. Tíz másodperc.
A lassan szürkülő szem, a finom remegéssel ernyedő lábak,
és egy keserű, aranyló csillanás, a lélek utolsó tiszteletköre.
Mi, férfiak, felálltunk, és nagyokat kezdtünk káromkodni,
de a kislány ráborult a kutyájára, és sírt. Az meg csak súlyosan
feküdt, rákos hasára már nagy csapatokban gyűltek a legyek.

Lutra Creative Commons License 2018.12.26 0 0 95045

Gál Sándor

végtelen feledés

                         1

akik utoljára maradnak mi lesz azokkal
mi lesz szívükkel arcukkal ha a szemek
írisze színtelenné dermed s nem lesz már
élő kéz elosztani a maradék vigaszt
egy pohár vizet emlékek mélység-tükörét
az egyszer-volt énekek is mind elenyésznek
nem készül koporsó sem méltó sírgödör
bizony látható immár ez a messzeség is
kibomlik az árnyak fekete kárpitja mögül
akárha képzelet s valóság ölelné egymást
nem a játék hanem a játékot követő végzet
melyben eggyé porlik dicsőség és hatalom
s nem lesz sem emlék sem emlékező ott

                         2

a jövőtlenség eposza árad
csend és üresség ölelkezik
kő se mozdul homok se zizzen
meghalt a halál kaszájába dőlt

a látomás elibénk dermedt
lett tükör a sötétség tömény öle
elnyelvén kérdést kérdezőt
s a holnapot amely el sem érkezett

érzed-é az árulás fenségét
s a bűn gyönyörét a pusztításban
hogy véled s általad teljesült be
a mindenség-szülte végítélet

                         3

napja világodnak nagyúr lehanyatlott
odvas harangok nyelvét penész lepi
hajnali szél sem sír már errefelé
voltak itt hegyek erdők lankás ligetek
élő források hozták a mélység hangját eléd
s válasz-szavadat sem kérték tőled örök adóstól
itt a mélység készülődik benne új kőkor
visszaomolnak a vulkánok ön-üregükbe
hull pernyeözön elapasztván a tengert
utód nélküli lét ez lett végtelen feledés
s mélység morajlását sem hallani már
s a magasságok csillagai is mind kihunytak

Lutra Creative Commons License 2018.12.26 0 0 95044

Csengery Kristóf

Üres és átlátszó
 
Van, aki hisz, van, aki nem hisz. Én
hiszek is, meg nem is. Ma széna, holnap
szalma. Lehet, hogy már az elején
döntöttek rólam: szél dobálta csónak,
 
hányódjam a kételkedés vizén,
s kettős arcom legyen, akár a holdnak.
Apad és árad bennem a remény,
fogy s nő a bizalom. Néha a rossz csak
 
vékonyka árnyéksáv, mindent a fény
ural, máskor szorosan körbefognak
az ártó démonok. Lelkem edény,
üres és átlátszó tömlője voltnak
 
és várhatónak: nincs tartalma más,
csak amit beletölt a változás.

Lutra Creative Commons License 2018.12.26 0 0 95043

Alföldi Géza

Üzenem

Egyszer mindenért felelni kell,
egyszer minden számadásra kerül,
mert él még bennünk a törhetetlen hit,
hogy nem mindég a szemét marad felül…

Bár ma még csak káromkodni hajt is
a tehetetlen, meddő akarat,
megmozgatja a nehéz hidakat is
az ár ereje, ha gátja szakad.

Pedig egyszer ez is bekövetkezik,
elsodor megfontolást, józan okot
a megalázott szívben égiglobbant harag.
S a legény, ki eddig dallal szórakozott

a virágban terhes réteken,
a gazda, aki izzadva kapált,
az asszony, aki kenyeret dagaszt:
eljön kiosztani a megérdemelt halált!

Egyszer minden mocskos patkányra
rászakad az örök rémület,
s ti, akik ma mégis rajtunk rágtok,
tudjátok meg: nincs könyörület!...

Kérges markunk ököllé duzzad,
fáradt szemünk mintha villám volna,
s megismeri büszke úrmagunkat,
kifosztott fajtánk minden árulója...

Lutra Creative Commons License 2018.12.25 0 0 95042

Meliorisz Béla

Bujkáltam
 
néha már unom az egészet
fej vagy írás nem izgat
de utálom ha védekeznem kell
magyarázkodni hülyén
 
gyanakvás nélkül hittem el mindent
később már játékból is
hogy etessenek csak
legyenek tőle boldogok
 
vonzott a barbár pompa
szabad akartam lenni
s bujkáltam különös szavak közt
nincs nálam nevetségesebb
 
mint tekintélyes pucér tomporok
sarokba szorítanak éveim
hogy lett volna jobb?
végképp nem tudom

Lutra Creative Commons License 2018.12.24 0 0 95041

Fekete István

Karácsonyi látogatók

A patak még az őszön kiöntött, és a kósza vadvizek ott maradtak a réten. Szétterültek, elcsendesedtek, és tükrükben nappal felhők, éjjel pedig csillagok nézegették magukat. Később fázni kezdtek, és ködöt leheltek maguk fölé, de a ködöt elcsapta a szél, és a dermedt december hártyás jégüveget simított fodrozó hátukra.
– Aludjatok! – mondta, és elkopogott az erdő felé. Lerázta a fákról a maradék leveleket. Letördelte a korhadt gallyakat, és rá sem nézett a fenyőkre, melyek zöldek voltak, mint a fű a tavalyi pásztortüzek helyén. A fenyőknek nem parancsolt December, nem is szerette őket. Kemény léptekkel ment el mellettük, és nem tehetett semmit, ha zsongó susogással nevettek össze a háta mögött…
Fogcsikorgatva állt meg az erdőszélen. Körülötte jeges szél perdült, és a messze, ködös határ hangtalanul borult patkós csizmája alá.
Csak a patakparton volt valami mozgás. A kiöntéseken csúszkáltak a gyerekek. Nekifutottak a réten, és a jégen könnyű lett egyszerre a csizma, mintha elszakadtak volna a földtől. Már akinek volt csizmája. Borsos Jóskának csak cipője volt. Bár ez a cipő! Madzag itt, madzag ott. Egy kis rongy is lóg ki belőle. De csúszik, és ez a fő. Jóska szinte repül. Mindig messzebb, mint a többiek. Jó kis cipők ezek, és nem cserélne semmiféle csizmával. Meleg, meleg az a csizma, de nem lehet benne futni…
A kiöntés közepén sás van. Jóska odáig szeretne elcsúszni.
– Ha akarnék, el is csúsznék…
– Hát akarj! – mondta irigyen a bíró fia, akinek csizmája szépen nyikorgott ugyan az utcán – misére menet –, de itt hasznavehetetlen volt.
Jóska nekilendült. Vékony lábai dobogva rohantak a jégre, és csúszott, csúszott, egész a sásig. Ott azonban vékonyabb volt a jég, roppant egyet, és Jóska derékig benne volt a jeges vízben. Hamar kikapaszkodott, és nevetve rázta le a vizet.
– Hát ugye elcsúsztam?…
– El, de most mehetsz haza…
– Semmi ez – mondta, pedig nagyon fázott. – Megszárad…
És csúszkált tovább. Rajta ne nevessen a bíró fia.
Amikor a vacsorafüstök kiszálltak a rétre, Jóskán már zörgött a vékony nadrág. Jég volt az egész.
Másnap reggel kilelte a hideg, és Jóskát valami ismeretlen bágyadtság fogta alélt karjaiba.
Harmadnap doktorért kellett menni.
– Megfizetni csak a tavasszal tudom – mondta anyja párás szemmel, és megigazította kendőjét, melyet még ura temetésére vett, és fakón zöldes volt, mint a falusi özvegyeké általában.
A doktor nem sokat vizsgált.
– Tüdőgyulladás – mondta, és kinézett az ablakon, melyen túl köd volt és szomorú, hideg bizonytalanság. – Nagyon gondosan tartsa be, Borsosné, amit mondok. Nagyon gondosan… Orvosságot küldök.
Jóska ezekről a dolgokról már nem tudott semmit. Néha a forróság verejtékében főtt, néha hideg ölelésbe fordult, ha anyja vizes lepedőbe csavarta. Ilyenkor kinyílt a szeme, de olyan rettentő messzeségbe néz, hogy anyja elsírta magát.
Így jött el a karácsonyeste.
Délután nagy lett a csend, mert hullt a hó, és az ünnep már a faluvégen volt, és csak arra várt, hogy az ablakszemek hívogatóan kinyíljanak.
Néha csengő csendült az utcán, néha kinyílt egy ajtó, s ilyenkor a fény kisurrant a hóra, mely tiszta volt, puha, mint nagy ünnep arca.
Amikor elsőt harangoztak éjféli misére, elállt a hó. A harangszó halkan megverte az ablakokat, aztán kiszállt a határba. Végiglengett az utakon, megsimogatta a sóhajtó nádast, és sokáig kerengett az erdő felett, hol fehér pompában álltak a fenyők, és hócukros tobozkáikat szívesen odaadták volna valakinek.
Második harangszókor a falu már mozgolódni kezdett. A templom ablakaiban meleg derengés lobogott, és az öregebbek már elindultak éjféli misére. Borsosék háza előtt halkították a szót, mert a Jóska gyerek, Isten tudja, megéri-e a reggelt…
A falu gondolatai puhán léptek Jóska mellé, és megsimogatták. De Jóska ezt nem érezte. Aszott kis kezei fuldokolva verték a levegőt, szíve ijedten kapálódzott valami rém szorításában, és szája cserepes részében izzó lélegzet repkedett.
A harmadik harangszóra kitárult a templomajtó. Az öreg boltívek alatt az orgona búgni kezdett. A gyertyák lobogó fénye kavarogva szállt szét az ének szárnyán, aztán kitódult az ajtón, és a szelíd, meleg világosság szétáradt az éjszakában.
Ránevettek a csillagok, fellobbantak érintésére a házi tűzhelyek, és az erdő szélén üldögélő zúzmarás december is felkapta a fejét. A fény már a réten közeledett az erdő felé.
– Erre tart! – ugrott fel, és amikor felállt, már körülvette a derengő fény.
Mélyen meghajtotta fehér, havas fejét, és arca olyan volt, amilyennek sohase látták a didergő fák, cserjék és madarak.
A fény aztán szétlobbant az éjszakában, és csak a csillagok sugároztak azután erősebben.
December pedig odalépett a legközelebbi kis fenyőfa mellé.
– Készülj, fiam! Szedd össze magad. Vendégségbe megyünk.
A kis fenyő boldogan mocorgott.
– A hó rajtam marad?
– Persze hogy rajtad! Ki látott karácsonykor fenyőt csupaszon?… Mindjárt jövök, mert nem mehetünk csak úgy üresen…
És az öreg December fürgén lépett el az erdőben. De mint a gondolat, már újra ott volt megint. Mögötte egy kis őz, egy nyúl, egy róka, feje felett pedig röpködő madarak.
A madarak a fenyőre szálltak.
– Mehetünk.
– És a lábam? – topogott a kis fenyő. – Hogy menjek így? Bele van fagyva a földbe.
– Elfelejtettem – dörmögött az öregember. – De azért nem muszáj mindjárt siránkozni…
Talpra állította a kis fát, és elindultak a falu felé. A fenyőn pirókok ültek, piros mellénykében, kékcinkék, királykák és egy kis ökörszem, mely még itt is fürgén ugrált az ágak között.
– Leveri rólam a havat – panaszkodott a fenyő –, még ilyenkor se tud veszteg maradni…
– Csend! – mordult rájuk az öregember. – Csak nem veszekedtek ilyenkor…
És attól kezdve csend lett. Csak a róka szólalt meg a faluvégen, hogy ő már ismeri erre az utat… de a többiek olyan szemrehányóan néztek rá, hogy lehajtotta fejét, és látszott rajta, súlyos lelkiismeret furdalások gyötrik…
A falu üres volt. A házak fáradt szeme már lecsukódott, és a havon nagy békesség hallgatott.
Csak Borsosék háza nézett virrasztó vörös szemével az éjszakába, de már álmos volt ez is, és észre sem vette, hogy nyílik a kis ajtó, és vendégség érkezett
– Csendesen – susogta a havas szakállú öregember, és amikor mindnyájan bent voltak, betette az ajtót.
Borsosné aludt, Jóska pedig égő szemekkel kínlódott. Arcára már odaszáradt a tűz, szája cserepesen suttogott, és a Láz már csak játszott vele, mert tudta, hogy Jóska az övé…
– Kifelé! – mordult rá az öreg December, de olyan hangon, hogy még a kis fenyő is megreszketett…
A Láz ötölt-hatolt, hogy ez az ő dolga…
– Kifelé!…
És a Láz ész nélkül kapta bundáját.
– No, most aztán játszogassatok!
Jóska szeme álmosan kinyílt. Hűvös fenyőillatban úszott a szoba. Anyja mélyen aludt. Az ajtónál szikrázó ragyogásban állt a fenyő, és rajta piros, kék ruhájú kis madarak… Alatta pedig – ó ez nem is igaz! – nyúl, őz, róka…
– Hogy vagy, fiam? – nézett az öregember Jóskára.
Jóska csak gondolataival felelt.
– Jól… Istenem… jól, de nem álmodom?
– Dehogy álmodol. Játssz egy kicsit velünk… Csak meg ne szorítsd őket…
És Jóska megsimogatta a pirók piros mellénykéjét, a cinkék kék kabátkáját, és nem tudta megfogni a kis ökörszemet, mert az mindig kibújt a markából, és Jóska fáradt volt egy kicsit… Az öregember rá is szólt az ugrabugra ökörszemre:
– Ne fáraszd a gyereket!
A nyúl felugrott a székre, az őz odatette a fejét Jóska párnájára. A róka felágaskodott, és hűvös nyelvével megnyalta Jóska kezét.
– Nem harap?…
– Dehogy harap, fiam. Szeret téged – és szigorúan nézett a rókára, mintha azt mondta volna: – Látod, milyen híred van?…
Jóska boldogan simogatta a róka fejét, és úgy elaludt, észre se vette.
Az öregember eltette pápaszemét – mert eddig az asszony imakönyvét lapozgatta –, és intett.
– Elaludt.
Kinyitotta az ajtót, és kisurrantak az éjszakába.
*
A párnás, puha hó aztán megroskadt. A szántások párás földjén okos szemű csókák jártak, és amikor az első fecske benyilallt régi fészkébe az eresz alá, Jóska már alig emlékezett a nagy betegségre.
Tudta, hogy akkor éjjel csak álmodott…
Eljött a húsvét is. Jóskában széles öröm volt és napsugár. Kiszaladt a rétre, hol a tétova kis vadvizeket benőtte már a sás, onnét az erdő alá, hol sárgult már a kankalin, és a fenyők susogva nyújtózkodtak a napsugárban. Egy kis fenyőfa távolabb állt a többitől, és Jóska csodálkozva nézte.
Az erdő alján áldó lángolásban úszott a nap, és nagy lett a csend. A fenyő ágai közt egy kis cinke bujkált, és fényes szemével Jóskára nevetett, aki körüljárta a kis fát. Kezét összecsapta a nagy ámulattól, és úgy suttogta:
– Istenem, milyen ismerős…

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!