Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A nap lement. Eljött a csend. Szellőüzött Felhők között Merengve jár A holdsugár. Mint rom felett A képzelet. A városi Nem élvezi; Falun keresd: Mi szép az est. Utcára mén Leány, legény, S dalolni kezd; Hallván a neszt, Dalol vele A fülmile Lágy éneket A lomb megett. A kert alól Furulya szól; A pásztor ott Tüzet rakott: S mig elterűl A tűz körűl, S megszólal a Bús furulya: Ökre, lova Jár tétova, És harmatos Füvet tapos. Akközben a Kert ajtaja Halkan kinyíl; Miként a nyíl Odasuhan Vig-boldogan A pásztor, és Van ölelés, Van csókolás - Ki volna más, Ki eljöve? Mint szép hive. Mulassatok, Ti boldogok!... Mért köztetek Nem lehetek?
Ezúttal sírva, szépen Forgok meg lelkemnek régi Gyermekes életében: Boldog új évet kivánok.
Boldog új évet kivánok, Mindenki tovább bírja E rettenetet, E szamárságot, Mint szegény, mint bírom én, én, Gyönyörködve, Óh, én szegény Lelki kémény. Boldog új évet kivánok.
Ontom a füstjét A szavaimnak, Pólyálva és idegesen, Be messze ringnak Az én régi terveim, Az én régi társaim is De messze vannak, Boldog új évet kivánok.
Új év Istene, tarts meg Magamnak S tarts meg mindenkit A réginek, Ha lehet: Boldog új évet kivánok.
Uram, óvj meg a tökéletességtől. Mint vasalópokróc szélén az ékalakú égésnyom: hagyd meg rajtam hibáimat, kezed nyomát. E városban, hol a két part egymást vicsorogva nézi, rajzolj rám holland tulipánmezőt. S ha tárgyaidra írod: „vigyázat, nagyfeszültség”, helyezz el cinkosként áramkörödben. Olyan ritkán látható az esthajnali csillag, régi juhnyájak őre. Kumuluszok közt, a szétragadt világban nem látjuk egymást. Perzselt, pusztuló, zárlatos csontjaimban őslények emlékezetével add világítanom, míg besötétlik.
Mint a kedves után, ki szép volt és kegyetlen, Könnyű és fájdalmas pillantást vetek majd a dombok felé s feléd is ó gyönyörű élet, Ki meggyötörtél s most a rideg sírba küldesz, elviselhetetlen Éjszakáim bús engeszteléseűl.
Nem szemrehányás ez! Mert nincs az én szívemben semmi már, Mi igazam keresné. Lelkendezés voltam, mondhatatlan Vágyakozás s olyas után, amit nem ismerhetek… Hajoltam-hajladoztam, mint szélben a fák, És nyújtogattam nyakam, mint a struccmadár, – sovány nyakam… S nem tudtam, mitévő legyek a sóvárgástól, olyakkora volt bennem a néma fájdalom…
De most az esengés sírjába tér. Sokáig ingott, remegett, titokba’ sírt, Majd elfordult mindattól, ami vonzza s elcsitult. Még nem tudom, hogy mire mén? vaj’ nem ordít-e fel a sírban is, akár az éhes farkasok, Melyek vad tél-időn a havas falvakat környékezik – és mindhiába! Elhalóban van a lelkendezés, – nemsokára lehunyt jóbarátaim! Oly ívet futott meg… egy vonzás irányában elhajolt, de célt nem ért soha.
Ne nevessetek rajtam. Csillag voltam, szerencsétlen siető! S ha nektek más nem voltam is, – egy gyengéd pillantás talán, mely egyre csak búcsúzik tőletek, És azért simogat, hogy emlékekép elvihesse, milyen volt az arcotok? S ha nem voltam egyéb itt, mint a bús mosoly, amelyet elviseltetek, Vagy tán a vad, fájdalmas szó, amelyre megdobbant a szív és felhorkant: Hogy vaj’ miféle fájdalom beszél magában így? Mely Isten-adta, Isten-küldte átok az, mely így zokog? Akkor is, ó akkor is, megérdemeltem egykor barátságotok. – Szív voltam, tört szív, emberek! S hogy feledni fogtok, az a vigaszom.
Először azt mondták, rendetlen a kertünk, de maradhatunk, csak gereblyézzük össze a port, metsszük meg a sövényt és fogjuk be a pofánkat. Rendbe tettünk mindent, és azt mondták, nem lesz baj, csak javítsuk meg a tetőt, a homlokzaton a beázást és mind az öt repedést. Elkészültünk gyorsan, de nem mentek el. Egyre többen jöttek, sétáltak a füvön, meggyet szedtek, dohányozva nézték az eget, egyre több lett kezükben a fegyver. Ránk fogták félkomoly mosollyal, onnantól a házban maradtunk. Amikor bejöttek az előszobába, először levették a cipőt, kávét kértek cukor nélkül. Másnap bevágták az ajtót, sáros bakanccsal léptek a szőnyegre. Összeráncolt homlokkal nézték a kávéfőzőt, kiöntötték a levest, azt mondták, sótlan. Szerda délelőtt kiküldtek a dolgozószobából, azt mondták, nem jól dolgozunk, csupa hazugságot írunk, haszontalan, semmirekellő szövegeket. Éjfélkor négyen megjelentek a hálószobában, kiugrottunk az ágyból, mielőtt kidobták az ablakon. Azt mondták, nem szerethetjük egymást, mert ez bűn. Aztán szétlőtték a vécét, porzott a papír és a porcelán. Ültem rajta, körülöttem szétesett a ház, fénycsíkok szabdalták a téglatörmeléket, füst lepte a ruhásszekrényt és a mosogatót. Mostanra csak az ajtónk maradt. Mögötte biztonságban vagyunk. Többé nem nyitjuk ki senkinek, aki meg akarja mondani, hogyan kell élni.
A sajnálatos események után vállunkon ötven károgó novemberrel bolyongunk, tébolyunk gyóntatófülkéjében csendben elkopott az ítélőszék? fanyüvőférgek, szúvak rágták szét? szétrágták? elkopott? vagy nem is volt tán soha? sosemvoltnapok ígértek csendes esőt, száraz ösvényt létünk ingoványán, ígértek napos évszakot, próbára tett remény sápad azóta is a bujdosók borostás arcán, s a szavak, a megpörkölődött szavak azóta szalonok nyegle nyelve lett, operabálokon villog, ünnepelteti magát a megdicsőült ocsmányság, holnapra kiderül, nincs, nincs jövő, mennyországkulcs sincs a lábtörlő alatt. A gyávaság fogságában a szűzhó alatt azóta is véres az avar, halottkémek törött szárnyakat, elveszett végtagokat, veszett ügyeket trancsíroznak, öltögetnek történetünk bonctermében, hóhérok, vétlen áldozatok, mészárosok, izgága srácok lélekrészei rángnak a hideg márványasztalon, megbékélésünk jeges iszonyatában fülünkbe folyton egy kérdést süvít a szél, mi lett jobb? a kufárok, pénzváltók, uzsorások feldöntött asztalaik helyett állítottak holdigérő holdingokat, napkeletig, napnyugatig nyúló, golyóbiztos bankokat, de a csend összeesküvésében megnyesett tollaikat növesztik, megint-megint csatárláncba állnak a nyughatatlan angyalok, s maguknak ültetnek újabb akasztó fákat.
„És amaz Ige testté lett, és lakozott mi közöttünk…” /Szent János írása szerint való Evangélium/
Az Ige testté lett: bizonyság gyanánt hogy végre kimondhassák kik nem értették égi mását Évmilliárdokig várt és készült amíg Mária csecsemőt szült s tán akkor már méhében hordta mikor az ember ősi horda vagy még előbb hogy az anyagnak rejtett bimbai kifakadnak
Hiszen a test volt öntudatlan mely ott rejtőzött az anyagban majd őssejtekben majd halakban a szauruszi ősszörnyekben mikor az ige holt terekben már ocsúdott a pillanatra amiért Isten megalkotta. Mosolyra könnyre és a vérre évmilliárdtól – harminc évre.
Akkor a testet körbeállták: pásztorok királyok imádták meztelen feküdt – így hát látták fiúnak szülte meg őt Mária ki szalmát terített alája Ám csupán a csodában hittek kik hozzá kincset mirhát vittek s nem tudták értelmét a tettnek hogy az igék miért születnek
Ismertek ők is sok igéket csak azt nem mindég hogy mivégett: hiszen ha város porig égett sikoly volt a kórusos ének szakállukba dörmögtek vének – más volt igéje hódítónak mint akit keresztfára lógat s hogy egymást épp ezért nem értik: Nem milliárd – kétezer évig
Mennyiszer válhat ige testté mintha nem önmagát keresné: véressé, gonosszá, üressé ha mélyéből a jászoloknak a törpe eszmék vicsorognak s míg gyilkolják a csecsemőket már Bethlehemek fölé nőnek vagy Barrabásnak vagy Latornak – s holnap igéinkkel gyilkolnak
Fakul a kép – de most már értem: ki tolong ott az előtérben ki az ki állva és ki térden hogy egyre messzebb az a jászol attól ki bárány vagy csak pásztor pedig az övék is ez ünnep ha csillagai majd letűnnek a sohasem-volt születésnek s magára marad Mária s József
Nékik is csupán csecsemő az kiben mindenre ott a válasz amitől önmagaddá válhatsz: van ki is áccsá más királlyá népek hordává avagy nyájjá akiket lehet majd terelni – a lehetőség meg ezernyi hogy megírja egy költő: Biztos itt született ma Jézus Krisztus
Testvéreim – akik most csendben e kicsiny magyar Bethlehemben állunk s mosolygunk önfeledten: ne feledjük hogy testté lettünk amíg csillag ragyog fölöttünk hogy létünknek értelme annyi - igének kell majd megmaradni nem szobornak vagy utcanévnek nem jelszónak – bizony igének
Én itt vagyok de hol vagy te Uram S hol voltál amikor kerestelek még A borban asszony-ölben álmok eszmék Tömjénködében is csak önmagam Találtam nem voltál a bűnre mentség S a büntetés sem egyetlen szavam Se szólított meg Te se szólítottál S azt sem hiszem már Te vagy aki voltál
Kint száll a köd és megmozdulnak a Kőszobrok most egy képzelt őszi kertben Európa vonaglik a bika Hátán Apollón nyila még tegezben És mosolyogva gondol Marszüászra Lenyúzott bőre kéjes-nyers szagára
Kéjek s kínok között vezet az ember Isten vagy emberek jelölte útja Csodálod-e hogy amire befutja Halálvággyal telik nem félelemmel S akármit tesz ölelve bár vagy ölve Visszazuhan a Káosz-anyaölbe
Kutattalak s nem leltem rád Uram Most megpróbálom mégis kitalálni Valaki vagy Te vagy csupán akármi Sorvégre rímnek jól jöhetsz ugyan De jobban élsz a vírusban s a rákban Mint a tehozzád esdeklő imákban
S ha megtagadlak azzal adnék létet Neked hát nem tagadlak s végre véged
Megszabadultam tőled mégis árvád Vagyok Uram ki várva várva vár rád.
A mesebeli madarat elfogjuk olykor, hogy utána úgy dönthessünk: legyen szabad. S szorosan az ablakhoz állva eresztjük el a messzi ég felé, mely húzza ismerősen - s akkor a madár színe kék. Csak akkor. Mindig eltűnőben. Nincs más, csak ez a pillanat, mely tollait kékkel befújja, hiszen pihéin átszalad a sugárzó mennybolt azúrja és hiteti, hogy élni szép: van Kék Madár, mely visszaszállhat! S engedek én is kicsikét az illúzió igazának, hisz ez a szárnyalás visz el a boldogsághoz, mert iránya cikcakkos, tört íveivel ráröpteti szemünk a fákra, s meglátjuk végre a csodát, mit addig is kínált az ablak: zöldellnek, zöldellnek a fák!
Csak a pánik lenne indokolt. A pánik, gondolom, miközben ráfordulok az Álom utcára, ott, ahol a szögletesre vágott sövény mögött alaktalan, sárga családi ház áll. Óvatosan lépdelek a ködben, mert a köd nyirkot telepít a lehullott levelekre. Végveszélyben a pánik egészséges reakció, a nyugalom beteg érzéketlenség. De mikor van végveszély?
Nem hallottam még, hogy egy ember, aki a legegyszerűbb dolgokon csodálkozott, ártott volna valaki másnak. Ártani azok szoktak, akik nem csodálkoznak semmin sem.
Ha végignézel az utcán, mindenfelé építkezést látsz. Átépítik a régi sátortetős házakat, megszélesednek, megemelkednek, a tetejük se olyan meredek már, lakótér lesz a padlásból. Állnak fontoskodva, felhúzott vállal. A kertek egyre keskenyebbek. Annyi, amennyit a ház meghagy. Ebben a tömbben lakik T. Zs., anyám egykori osztálytársa. Elborzadok, hogy Zs-vel soha nem találkozhatnak már. Anyám ebben a vonatkozásban is meghalt.
Emlékszel? Régen nem zártuk a lakásajtót. Se egyre, se kettőre… se a középső, se az alsó, se a felső, se a hevederzárat… amelyek mind-mind nem is voltak. Ha otthon vagyok, minek zárkózzam? Három-négyévente berepült valamilyen madár, ha jól emlékszem, veréb a szellőzőablakon a lépcsőházba, kétségbeesetten verdesett, neki-nekiütődött a zárt ablaktábláknak, amíg porolóval, újsággal, lapáttal ki nem tereltük. A nem várt események sora ezzel le is zárult.
Napok óta várat építek a kisszoba közepén, fakockákból. Mindig csak pár darabot teszek hozzá, van, hogy el is veszek belőle, vagy átrendezem a helyőrséget a tornyokban, a néhány centis műanyagkatonák hadát, amelyek védelmezik erődítményemet. Ez a vár úgy lesz egyre biztonságosabb, ahogy a valós életem egyre bizonytalanabb. Várakozással telnek a napok, mintha térden járna, vezekelne az idő. Áldozatnak is könnyebb lenni, gyilkosság áldozatának. Ha kicsi darabot vesznek el belőled, cipőt, kabátot, a veszteség fájdalma őrületbe hajszol. De ha mindennek vége… akkor mi fájjon?
Nem szoktam felriadni zajokra, de ma mégis. Kaparászás a fülem mellett… Kell pár pillanat, amíg felismerem: a fejem mellett, az ágytámlán valamilyen féreg mászik. Az éjjeliszekrény felé kapok, megvan. Agyonnyomtam a mobiltelefonommal.
Megbocsátani hitet, hitetlenséget, egyenrangúvá tenni eredetit a képződménnyel… Egyenrangúvá tenni eredetit a képződménnyel? Kérdések és magyarázatok sorra kiöregednek, s mint utolsó esélyüket, végül elvesztik esztétikai jelentőségüket.
Mit mulasztottam el korábban, amiből tanulnom kellene? Most? Bólogatnak az öreg jegenyék az éjszakában, nem látni őket, újhold van, vaksötét, lombjuk zúgása mesél csak robogó, ködoszlató szélrohamokról.
Minél öregebb és tapasztaltabb valaki, annál jobban tud és szeret csodálkozni. Mert csodálkozni nem a csodán, az egyszerin kell, hanem az ismétlődőn, az állandón. Ebben van a csoda! A csodálatos csodátlanságban.
Áttetsző lettem, régi pergamen. Idegszálak, erek hieroglifáit fejtegetem. Szavakba kódolom, hogy megérts, hogy megérintsen. S ha mégis elmarad, tudom, „nem szeretni” a nehezebb.
Tanyázni és vigyázni: egyszerre hogy megy? Angyallá kell lennie, aki utódot hagy itt. Az angyal meg iszonyú. Szó sincs szárnynövesztésről. A földi angyal úgy hírnök, hogy nem is tudja. Persze, az égi sem tud feltétlen semmit, csak rajta át tudódik, ami van. A földi még ennyit se: a hír feje körül nem glória. A hír, mint a húr rezgése: saját, ez is, untig. Csak a saját rezgéstől meghalni szoktak, összedőlni híd, nem új életet teremteni. Összedőlnek most hidak: az összes kényelmi úté, nincs nap- vagy szél- árnyékos promenád. Vághat a Nap, zúghat a szél. Kisfiam, mint a reflektor fénye gondolok most lelkedre (ha van), bevilágítok oda, ahova Nap se ér — szemed még húsz hétig csukva, de lásd: minden fény csak azt akarja: élj. És minden szél (még nem létező) hajad kuszálja, össze- gyűjti a frontokat, hideget-meleget, hogy Rád záporozzon: glória nélkül is őrzöm utad, és amennyi hírt tudok (hogy Istentől, ki nem mondhatom), mindet Te kapod. Azt meg elviseled, hogy iszonyú vagyok.
Ma bebújtam a kamrába, oda sem férnek a nagyok, kézen-lábon csúszva-mászva, hiszen most kutya vagyok, aki fél az emberektől. Itt dobozpuha a meleg, hiába hívnak, nem megyek föl. Kolbásszal teli üvegek játszanak velem a polcok alatt, ugat velem a porcukor, datolyán kúszó tésztadarab, a porszívón rongy guggol kacagva, már nem szipogok. Sópárnára kucorgok lassan, hallgatom, hogy kinn mi mozog. Vihar lehet, mert dörögve csattan…
Hátha benyitnak. „hát Te meg itt vagy?”, kérdezik, és nekik a pormacska tátog csupán. Jó lenne, ha nem haragudna apára anyukám.
Magyarnak lenni annyi, mint enni, inni, levegőt venni itt. Magyarnak lenni annyi, mint köszönni, búcsúzni, dolgozni, pihenni, szülni, temetni, mint bárki, bárhol, mégis másképpen máshol. Magyarnak lenni annyi, mint írni-olvasni először így, egyetlen batyuval kicsapva innen, vagy távozva önként, anyanyelvünket siratva vagy akár megtagadva: álmunkban is számolni ekként. Magyarnak lenni annyi, mint ugyanazt vagy éppen mást gondolni ugyanarra, magyar borsót hányni a magyar falra, egyazon szalmalángon fellobbanni, elkékülésig föl nem adni. Magyarnak lenni annyi, mint tudni a Balassi-strófát, Bolyai appendixét Bartók allegro Barbaróját, Radnóti méz- és áfonyacsókját, Karinthy koponya- bukfenceit, Márai kassai gerincét, Babitsot gégenémán is hallani. Magyarnak lenni annyi, mint kenyeret szegni kereszttel, Istenhez loholni kalappal, vasárnapozni kálvini nyakkal, zsoltárt mondani, kaddist, Miatyánkot, dologba virradni, mire az ostorosi kakas hármat kiáltott. Magyarnak lenni annyi, mint őrizni Szent István eleven jobbját, Mátyás máig világló corvináit, Bethlen megtartó eszét, Széchenyi hitelét, a kossuthi lángot. Magyarnak lenni annyi, mint apánk, anyánk minden fájdalmas felmenőnk, sajgó rokonunk sírjára, megszentelt lába nyomába, ne legyen nyílt seb: ültetni árvácskát, nefelejcset. Magyarnak lenni annyi, mint tudni ennek a táncos-tarajos Tiszának, Dunának hajdani kékjét, hajlatát, ahol a legnagyobb hal lakik, örvénylő őrületének fájdalommocskát, halálos farkasszemét, irtózattitkait. Magyarnak lenni annyi, mint búzát: kicsi csillagot vetni, ért kalászt aratni, kormot köhögő városon vacogni, elmenni innen haraggal, megtérni kicsorbult fogakkal, megjönni csöndes malaszttal, és persze maradni. Magyarnak lenni annyi, mint zsigereinkben érezni a töltött káposzta ízét, a csülkös bablevest, tudni, hogy bármiként piroslik ott az alma, a jonatán itt ízesebb. Egyszóval magyarnak lenni annyi, mint latinnak, görögnek, németnek, japánnak, baszknak, zsidónak vagy akár andorrainak, tehát: embernek lenni, így és itt vagy úgy és ott, bárhol a világon. Se több, se kevesebb.
Amikor a matematikatanár kihívott felelni a törtekből, csak álltam és pislogtam – a szemhéjam nyitódott, csukódott, nyitódott, csukódott, olyan gyorsan, hogy szaggatottan láttam magam előtt a táblát meg a krétát, mint egy elromlott vetítőgép.
Anyám vitt el a pszichológushoz.
A fehér köpenyes, kontyba fogott hajú nő egy levendula illatú szobában ült, s barátságosan mosolygott, mikor beléptem. Sárga asztalkához ültetett. Papírt rakott elém meg néhány ceruzát. Megkért, hogy rajzoljam le a családomat.
Már a buszon ültünk, mikor anyám rám nézett s könnyes szemmel megszorította a kezem. A rajzom csücske kikandikált a táskájából.
Aznap már nem mentem iskolába, hanem indiánost játszottam az udvarunkon, elrejtőzve a paradicsompalánták között. Nem törődtem a házat szétvető ordibálással, ajtócsapkodással, tányértöréssel. Akkor dugtam ki tolldíszes fejem a kutyaól mellett álló rozsdás hordóból, amikor hirtelen kivágódott az ajtó, s megjelent apám a verandán. Távolról is jól láttam, hogy a rajzomat lobogtatja a kezében.
Mikor káromkodva beviharzott megint a házba, odaszaladtam az orgonabokor mellett kéklő kukához, és lábujjhegyre állva belenéztem. A széttépett papírdarabkákról egy torzonborz óriás lapátkeze intett felém meg egy apró, tojásformájú fej, beszorulva az asztal alá.
Fiatalember, bár válaszom tizenhárom évnyi bolyongás után huppan csak ölébe, tudnia kell, hogy érlelődött mindez, mint egy hegyaljai pincében felcseperedő óbor. Kedves, értelemszerűen ízetlen az élet, bár nevethetnékem támad a gondolatra, hogy milliónyi fűszer kering az emberiségben, mégsem szórunk csipetnyi elégedettséget a világra. Meghalhatatlan vagy meghallhatatlan? Látja, mennyit jelent egy apró duplázás? Így van ez a szemléletekkel. Otthontalan vagy hajléktalan, az egyik szeretet, a másik tetőhiányban szenved. Jaj, fiatalember, ne mondja, hogy nem látja a csodát! Ahogy a napragyogás átfénylik a tiszta alkonyon, lassanként összehegesztődve az éjszakával? Az élet automata, amit az ilyen aprópénznyi dolgok tartanak működésben. Azt mondja, olaj. Olaj bizony, itt-ott elhasznált, de mire gondol mégis ez az érzőnek nevezett furcsaság, mikor olajat cserélnek? Retteg, retteg az újtól, álomvilágba jutó valóságbuboréktól. Ugorhatnékom támad a gondolatra, hogy ön csokorba kötné ezt az ideget, amitől önmaga. Élénkítse fel, remélve az új forrás feltörését, mikor az olajcsere nem fárasztóbb, mint hagyni, hogy a rég-kép átszivárogtassa szomorkás mérgét sejtjeinken. Kicsit hosszúra nyúlt a válaszvárása. Bocsásson meg, kérem. Ahhoz, hogy megértsem, fel kellett nőnöm, épp csak annyira, amennyit távolodnak egymástól a kontinensek egy évtized alatt.
Naponta meghalok egyetlen szó után. Akár a telihold, reámdől és ragyog. Varázslat ez. Nincsen kívüle más szavam. Egyetlen szó. Hallom jól itt belül, tisztán és pontosan. Ezért szenvedek így. Mást szerelme, bajok éles kartácsai vernek, s görnyed belé. Testvérem ő nekem, hiszen mindenkinek egy szép testről beszél, minden hasonlít rá, de mégsem ugyanaz. Eszébe jut, ha jár, eszébe jut, ha ül, tehetetlen vele, ezért lerészegül, mert részegebb, ha csak rágondol józanul, mert részegebb, ha csak így van együtt vele. Annyira kívánja, hogy szinte már övé, és mégsem az övé, s ebbe őrül bele.
