Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Szépen összegyűltek a krizantém szirmain az alkonyat kék bolyhai. Mint a fény aranyrögei. Épp most keríti be a pók a köztes teret. Majd áthintázik a liliomra, az erdő hirtelen kinyílik előtte és kiengedi hálói közül az éjszakát. Mint egy petét. Rázúdítja a sötétet az üvegházra, de túlömlik a verandán is, eléri a parkot, a folyóparti köveket, a dűnéket, a lankákat, rátapad a fekete celofán a sétányra, a háttámla nélküli, piros padokra. Bevonja, mint a lakk, a búsongást az este.
A kóbor felhők az elmúlt napot fújják ki magukból. Az árnyak egymásba gabalyodnak, ahogy kigyúlnak a lámpák. Kondenzcsíkokon tűnődik a Hold. Hogyan válnak köddé? Isten elkap egy repülőgépet, mint egy legyet, markában tartja, majd megkönyörül. Nem vágja földhöz. Egyelőre kegyelmet gyakorol, bár a kezét feltartja. Majd rácsukja a pasztell csillagkupola fedelét a fuvallatra, hogy langyos eső gyanánt bársonyszőnyeg guruljon le a Mennyből, mint pergamen megilla, méz, gyanta és mohás kérgek szaga kíséri a rítust. Megfürdik a dióhéjban egy szentjánosbogár, világít a háta, akár egy pici zseblámpa a vonakodás dzsungelében. A kisfiú is megjelenik, parittyával. Oda céloz a toronyból. Arra a fölizzó, piciny pöttyre, aki éppen iszik. Kérészéletű kérészek kertészkednek a hínárok között, a felhők baglyokká változnak hirtelen, huhog a magasság, kelepel a mélység, csattognak a kormoránok. Fekete rigók hangja veri fel a néma csipkebokrokat, s mintha lángolna és izegne-mozogna a félhomályban az ige: vagyok aki vagyok. Galambok röppennek fel, csőrükben törött gallyacskák, rozsszemek. Fészek épül a szomszéd diófán, ott készül a szent nász. A víztükörre fölmerészkednek az iszaplakók, az árvaszúnyogok, a suttogó lárvák s énekelni kezd a csend. A kisfiú megfeszíti a csúzli gumiját, csíkos kavics csobban a vízben, az idő mozog, a bogár megússza, az eső eláll, a cseppek plüss szövetét átitatja a telhetetlen sötét. A Hold kiszabadult a fogságából. Hangyák vonszolják a hídon az elalélt kiflivéget. Szóra bírják végre a titkot? Ki tudja? De legalább történik.
Hagyd a jövőt az utókorra, majd elbánik vele. Tervezd a jelent, facsard ki a mának nedveit, a rozsdás múltat dobd a kukába!
A tegnapok bőrödbe égtek, a tegnapok holnapig fájnak, növessz új bőrt, a mát nyújtsd meg és bújjál úgy bele, hogy elfedje tegnapod.
A ma úgy tágul, mint a luftballon, tüdőd, ha bírja, óriásra nő. Ne hagyd elszállni, markold jó erősen, különben elillan észrevételen.
A múltat felfalja az idő, A jövő kontúrja ingatag, A jelen szilárd és végtelen, ha nem nézed aggódva a múló perceket.
Carpe diem – mondta a bölcs latin, tudta, csak a jelen van számodra jelen, élvezni csupán azt tudod. A ma zamata átjárja ínyed, a tegnap kiszáradt holt vidék. Ma létezel, tegnap csak voltál, holnap már nem leszel.
Úgy élünk mint két társbérló a hétköznapi létezésben egymásnak tartozunk de nem egymáshoz a világot külön-külön érezzük tapasztaljuk hogy mennyire kegyetlen esténként mondogatjuk személyes csöndünkbe burkolózva vészeljük át a hosszú éjszakát paplanunk még közös de testünk nem ér össze sem nyáron sem télen sem tavasszal sem ősszel a nappalok szakadéka fölött egyensúlyozunk mint bizonytalan artisták szorongunk és félünk tágas magányt bérlünk
Az út ma még valakihez elvezet. Az ajtó, mely ma még kinyílik előtted. Aki ma még befogad, és hellyel kínál. Aki abban a házban gyertyaként világít, és örül érkezésednek. Aki ma még ételt, italt tesz eléd, megteríti a csend asztalát. Ellát szóval, útravalóval. Aki ma még őrállóként teszi a dolgát ebben a felvirágoztatott elmúlásban. Aki ma még érted imádkozik, ha te nem is tudsz róla. Aki ma még aggódik, félt, szeret, és haragjában érted megfeszül... Aki ma még itt van, de a pillanat mindent, mindent tolvajként elvihet.
kamillaillatú április susog. távoli rejtelmeket hűvös tavaszi csöppekkel esődobolás az ablakokon menedék a vers édes szülötte a bennem élő csendnek hallgatom ahogy némán suttognak a meghitt sorok fogjuk egymás kezét hozzám bújnak a bús mondatok és az elmúlás titokzatos hírnökeként a világ ránk alkonyodik
Megkérdjem-é még, mit fogan az elme - mert foganni kell, hogyha nem talál nagy ember-kertben szabadságvirágot... (Ily ósdi hanghoz ósdi rím dukál.)
Megkérdjem-é még, hová tűnt a legjobb ...a kicsit jobb... és hova mi, magunk? Hova emigrál belőlünk a jobb' én, ha a rosszra is alig hallgatunk?
„Fegyenc-kor" - jött a tollára amannak, ám élhet a fegyencben is még akarat... Mi már - kívül - hümmögünk s motyogunk csak; elkurvítja szavam szavadat.
Biztosítéknélküli halasztás az élet. S mily kevés dolgok vannak földön és egen! A jobbak végképp elmara/d/nak vagy beleröhögnek a halálba, a nincs-től részegen.
Lépéshátrányba kerültünk mi végképp - a nap nyáron is ferdén süt le ránk, lelkesedünk a zúgó fenyvesért még, ám rút robotba 'untalan beránt
elnyűtt énünk (melyet sürget a tepsi) bár sütkérezne itten boldogan; őt a kor, s magát ő pincelétre edzi... Megkérdjem-é, az elme mit fogan?
És ilyen versek jönnek, ládde; ósdi, de fontosnak most mégis ennyi tűnt - Tán Isten kulcslyukánál kéne hallgatózni; ha ugyan fontos neki, hogy mi mit hiszünk
Sok év. sok-sok árva könny, Kevés vigasztalás. Várni, midig csak várni És egyedül járni Ó szörnyű e sorscsapás! E sors-kereszt enyém, Nem tudom meddig tart Még az út, Azt sem tudom, hol végezém.
A holdsugár melletted oly szegényes, mert szebben tündökölsz: te vagy a fény, a bőröd olyan selymes, mint a szellő, amely tovább suhan a víz színén, szép vagy, akár a dél, akár az alkony, vagy mint az éjfél, melynek hűse gyújt – immár a Balaton is néked hódol, hisz nézd: a hullám elibéd borult.
És már a Hold is hódol fenn az égen, a fénye fénylőbb ragyogásba olvad, eláraszt mindent ez a nagy sugárzás, már bennem is örömtüzek lobognak, hatalmas fénnyel világítva lelkem naptalanságát s fagyát oldva fel, már a „lidérces, messze fény” is éget – s hűltnek hitt szívem fölhevülve ver.
Ezért a népért úgyis mindegy, Ebsorsot akar, hát – akarja. (Ady: A hőkölés népe)
Hát csak nyaljátok boldogan kegyelmes lábait uratoknak!
Érjétek be a konyha szögletével, s fel se merüljön bennetek, hogy emancipáltabb társaitok a nagyszobában tanyázhatnak szinte családtagként.
Érjétek be az odavetett csonttal, s a világért se gondoljatok arra, hogy tekintélyes darab illetne titeket húsából is a nyúlnak, mivel ti értétek utol s kaptátok el a nyakát a hajtóvadászaton.
S ha csontot törve pattogna az ostor: ámítsátok magatokat az „ebcsont beforr” ostoba közhelyével.
Minden csont beforr ugyanis, nem csupán az ebeké, no de, miért kell eljutni, tűrni a törésig?
A leghunyászkodóbb kutya is képes harapni, ha úgy hozza a sor.
Magadban találd meg magad, ahonnan érkeztél, s nézz szét itt, a sötétségben. Hiszen ezer pávaszem mögül figyel az Úr. Farkasszemet nézhetsz önmagaddal.
Láthatatlan vagy, akár az erőszak, s ürességben élsz, mintha árva volnál, mint múltjában a nincstelen, pedig csak azt szeretnéd, hogy végül megmaradj.
Míg parancsoló szegénység tart fogva, sorsodat félelem, s kétség uralja – mindaz, mi nem te vagy. Ez a keringő
szédít. A távlattalan vágy. Esendő magaddal szembenézni ez kényszerít. S ez mutatja meg, hogyan kell élned itt.
Összerogyott Béla bácsiék előtt a kispad, a kiülős, a beszélgetős, a pilledj, szomszéd, összeszáradt, elkorhadtak a fenékalja lécek. Cserélni kellett volna idejében, figyelemmel, de ki ügyel a málló múltra a jövőbe rohanásban. Csak a kutyák csaholnak, mintha ugyanúgy, de azok is csak tessék-lássék, kamerakészen, nyálzó hálát s kötelességtudást mutatva. Rángatják a rájuk rozsdásodott vasszemeket, az elődök láncát, a rángva kimúlt házőrzőkét, amit átmentettek a gazdák a mai csahosoknak. Kényelmesednek, fényesednek a régi fémhurkok a zsenge nyakakon, a friss, fénylő torkokon is.
…félreértések szúrós szálkái őstöréses hideg szívek csak azért is kikényszerített vágyak cinikus vigyor ismétlődése intrikák kéjes kacajai számító hideg halántékok üzletek, háborúk nyertesei… – Ja, a tőke mindenhatósága! Homokká porlad a bizalom, fapofák sodornak be s ki a metróba.
Elárvult avarkapcsokon járok, plázában, Kálvin téri aluljáróban, és szinglik csahos ölebeit kerülgetem. Repülőkkel úszik el a haza, már oly kicsi. Kényes egók lájkolt szellemei milyen világot fognak építeni és kinek?
Az óvoda mellett járva – átmenetileg – megtöltik üres szívem a tiszta mondókák.
Bátorság, igen az is kellett, ahogy sorsukért énekeltek, kört alakítva élőlánccal, dacolva törvény szigorával, mikor a bosszú újra csírázik, vadhajtást növeszt a kirúgásig, esőben, fagyban a virrasztók, tanárok, gyerekek igaz szót akarnak csupán, maguknak jövőt, s alakítani a cseperedőt – bátorság úton gyalogolva, mellényes rendőrbe botolva, kordonbontóknak könnygázt fújnak, gyerekként már nem szabadulhat, s annak is ki falak mögött gazdát szolgálni ücsörög – az érték régóta elveszett, ígéretben hinni sem lehet, gyerek, család, mindenki várja, betevő kerüljön asztalára… bátorság, mikor falak, kerítés, bámulók, elbújók serege néz, sok a szurkoló, sok az ellen, bízni, a bátorság ki ne vesszen!
s valahol máshol a zuhanás újrakezdődik csupa vér a szívem a levegőbe hullok a tenger üregébe (B. Noël)
1
az éjszaka mint a tenger sós és folyton változik karcsú halként siklik ki nappali hálódból
2
és a kozmoszban veled vagyok amikor túl akarom élni önmagam amit bennem találtál ugyanaz amit a tollcsonkokon találsz majd árnyaimat a levegőben szárnyaimat a tengereken viaszt ujjaim hegyén
3
üres éjszakába lökve a parton várlak hangtalanul beszélek hozzád álmainkhoz ér a hold
4
lemerülsz a tenger mélyén keresed a napot távoli városok érzéki kapujában szememben - hirtelen milyen öregek leszünk mire a hajnal újjászületik agyunkban
5
ki beszél az éjszakában nem sajnálva hangját mikor ilyen üres a szó?
6
ó a csend titkos szigete tengeri száguldásunk pillanatnyi üzemzavarában
7
villanásnyi kép filmből kimaradt jelenet az ordítás zűrzavara helyreáll emésztetlen szavak vissza- öklendezése
8
újra látom arcodon repülésed titkait fejed válladra hanyatlik kezedről viasz helyett vér csorog végig a testen megszentelve szavainkat hangtalan élet-ízű reménnyel
9
már csupa vér a szívem szárnyak nélkül repülök feléd
az idő múlik és mi itt vagyunk maga meg én egymásra nézve mindig unokáját kétfelől kézenfogva vagy beszélgetve csak a busz peronján maga meg én és az évek az évek mondhatnám hogy történt is mennyi minden mennyi mindenki történt itt vagyunk egy fél élet semmi se változott ősz van az úton gesztenyék kopognak az idő múlik rövidül a nap maga meg én de nincs kékebb az őszi napsütésnél egymásra nézve mindig s az őszi tücsöknél nincs szelídebb októberi tücsök már nem kiált ugyanazt mondja egyforma szavakkal én az időt már rég nem számolom maga meg én mondjuk az állandóság
A baj t. k. ott kezdődött amikor a haruspexektől megvonták az állami javadalmazást és a szerzetesek nekiestek Szerapisz szobrainak továbbá amikor nagyapáink levették a keménygallért elszaporodtak az állástalan diplomások és a bezsongott fiatalok világszerte farmerbe bújtak és tombolnak kábitózenére meg az is baj hogy az emberek sokat esznek sokat böfögnek és rengeteget defekálnak és hogy olyan hülyegyerekesek! a lét titkáról nem tudunk többet mint a galacsinbogár a szent skarabeuszról s mivel renyhe elméjű olvasóim a tengés örömét a tiszta ész elé helyezik leköpöm és kioktatom őket mikrobák ők (történelmileg) és nyámnyila mamlaszok mivelhogy ők még henteregnek mikor én már régen nem nézem a nőket
