Jah, az elvont gondolkodás amellett, h a képlátás/-alkotásnál sokkal fiatalabb, még járatlanabb is. :-)
Képtelen/ség/ -ezt általában arra mondjuk ami lehetetlen. De olyan/paradox/ képet sokat kaphatunk, ami a valóságban lehetetlen, szép példák Escher grafikái, munkássága.
Propicevtív, az pro-percevtív-nek készült?
Most hallottam a Szonca c. rádiósműsorban, ha a csecsemők már egyféle előre-huzalozott aggyal születnek, a newtoni fizika szinte a hardver/alapcsomag része..
...az önazonosság élményéről beszél. arról a pontról, mikor logikailag, puszta rációval, ok-okozati kapcsolatokkal, analízis-szintézissel nem lehet már megértni a dolgok valódi lényegét. a tudat a verbalitáson kívül a képi és érzeti világot használja gyakrabban. nm véletlenül akkor a látóközpontunk. a szavakkal való gondolkodás nagyon korlátozott , és rendkívül kevés értést tud szolgáltatni. a képi gondolkodás sokkal hatékonyabb, mert lehetővé teszi az irreális, vagy a paradoxonok megértését is. a leképzés képi folyamat, a nevében is benne van. a képet kapni valamiről szintén képalkotási folyamat. de nagyon fontos, hogy a látás képessége mind befelé, mind kifelé szintén tanult dolog, és idegrendszerfüggő, így érzékleti úton nem teljesen ismerhető meg az emberi természet lényege. a kinesztéziás, és bőr élmények sokkal hamarabb születnek, sőt, a propriceptív élmények is hamarabb kapcsolódnak az önészleléshez, mint bármi más egyéb érzéklet. ezért találták ki a meditációt, amely ilyesmikre való fókuszáció útján képes kiemelni a tudatot a gondolkodás csapdájából, amely önmagába záródó kör. ha magadata akarod megérteni filozófiai eszközökkel gyakorlatilag alig mész valamire. vagy megőrülsz, ahogyan egy csomó filozófus tette...
hm... azt akarjuk megérteni, amit nem tudunk elfogadni? amit elfogadtunk, azt már nem akarjuk megérteni? amit megértettünk, azt tulajdonképpen nem fogadjuk el?
„hiszen csak bizonyos mértékig értem azt, ami bennem zajlik, legyen az testi vagy lelki...”
Hát, ha azon töröd a fejedet, hogy min töröd a fejedet, el fog telni egy kis idő, míg rájössz a megoldásra.:) Még egyszer elmondom: a végső értés megértés, elfogadás. Ha elfogadod magadat, nincs mit már megérteni. Még azt sem , hogy ki fogadott el kit.
a rész és egész, mint olyan, akár a résztől haladunk az egész felé, akár az egésztől a rész felé, mégiscsak egy modell, nem? a világon vannak dolgok, amelyekből valamennyit felfogunk, és valahogy úgy fogjuk fel, hogy bizonyos dolgok között kapcsolat van, pl az egyik a másik része, vagy fordítva. a rész-egész viszony tehát szerintem ugyanúgy egy másolat (vagy, ha úgy jobban tetszik, modell)... még a saját személyiségem is egy másolat magamról, hiszen csak bizonyos mértékig értem azt, ami bennem zajlik, legyen az testi vagy lelki...
Nevezhetnénk ezt modellezésnek is. Ekkor a modell (másolat) vizsgálata már (metaszinten) nem azonos az eredeti vizsgálattal, noha összefüggnek. Modell-hogyan modellezzünk-…egy gödeli kérdés, nem vitás.
Viszont a modellezés nem egyedüli útja a megértésnek. Nemcsak a részből lehet az egészet, hanem az egészből a részt is meg lehet érteni.
Ha elfogadjuk, hogy a megértés annyi, mint elfogadni, akkor mindent megérthetünk.:)
Valami olyasmire gondoltam, hogy amikor meg akarunk ismerni valamit, akkor lemásoljuk, szétszedjük, és felépítjük magunkban, ha pedig ezt az önmagunkban lévő másolatot is meg akarjuk ismerni (mint másolatot), akkor lemásoljuk azt is, szétszedjük, és felépítjük... mintha valamiképpen annál távolabb sodródnánk attól, amit meg akarunk ismerni, minél inkább meg akarjuk ismerni, és így ahelyett, hogy tudásra jutnánk, csupán másolatokat készítünk, de csak annyira tudunk lemásolni valamit, amennyire mi magunk megértjük és /vagy érzékelni tudjuk, ezért is fontosabb manapság az in-formáció a bölcsességnél, az előbbi ugyanis lemásolható, bekebelezhető, szétszedhető és összerakható, tehát pontosan arra való, amit egyébként is csinálunk, és közben nem leszünk frusztráltak amiatt, hogy van valami a dolgok mögött, amihez nem férünk hozzá...
Világképből nincs olyan túl sok lényegesen különböző. Nehéz dolog ám egy érthető, de az alapvető tapasztalatokkal nem ellentmondásban levő, és a hétköznapi célokra nézve közel teljes fogalmi rendszert összehozni.
Az, hogy nem a világot/embereket, hanem ezeknek csak a mását hordjuk magunkban/ismerjük meg, olyan szinten triviális gondolat, hogy el sem tudom képzelni az ellenkezőjét. (Mármint ha a szokásos "én-külvilág" felosztás szerinti sémát használjuk.)
Valószínűleg te sem erre goldoltál. Talán a "világ, az én világom" koncepció és az előző "én-külvilág" séma közötti választásra akarsz rákérdezni?
Bocsánat, nem akartam a valós édesanyádat illetően bizalmaskodni.
A "nőkben hordott anya" című jelenség, megfigyeléseim szerint két-három éves periódusonként jelentkezik. Ilyenkor egyesek elkezdenek babaruhákat nézegetni, mások a rokonságban fellelhető kisgyerekeket abajgatják, és megint mások nagyokat sóhajtank, hogy ők "már egy komoly kapcsolatra vágynak". A jelenség általában néhány hónapig, legfeljebb fél évig tart, és ahogy jött el is múlik. Ebből gondolom, hogy eléggé biológiai szinten lehet kódolva a dolog.
Nem lehet, hogy ilyesmi áll a te legújabb mitológiai érdeklődésed mögött is?
Jah, az archetípus valszeg elég jól közelíheti, viszont a kiterjeszkedődzése még bővebben elvezethet a világ keletkezéséig, az őstojásig..az ősrobbanásig, a BigBang-ig...talán.
Nem annyira a valós édesanyámról van itt szó, sokkal inkább arról, amit magamban hordok, valami olyasmire gondolok, amit Jung archetípusnak nevezett. hogy mennyire fontos tudnom, hogy az az anya, akit magamban hordok, nem azonos azzal, aki kívül van rajtam... vagy másképp az anyaság mint a személyiség egy nagyon fontos része mégsem teljesen azonos a személyiséggel... vagy ki tudja, én még nem egészen bogoztam ezt ki, de nagyon érdekel. talán a világ mását hordjuk magunkban, nem a világot, és az emberek mását ismerjük, nem magukat az embereket...
Van egy kedvenc idézetem: "Egy komplex rendszer minden magyarázatnak megfelel" /tökmindegykitől/ No most a görög mitológia elég komplex rendszer, úgyis megtalálod benne azt a választ, amit már előre kitaláltál. De lehet, hogy mégsem. Vagy mégis? Már nem is tudom.
(Viszont ha valami problémád van a kedves mamával, szvsz. célszerűbb -bár kétségtelenül nehezebb-, az antik világkép és egyéb hókusz-pókuszok bevonása nélkül kezelni az ügyet.)
Sajnos nem Kerényi bácsit lapozgatom, egyelőre, de amint lehet, beszerzem őt is. a neten böngészgetek. igazából azt hiszem, hogy ezeknél a női alakoknál leginkább az anyjuk vagy az életükben jelenlévő domináns női figura reakciója érdekel az őket ért erőszakra. mert azt hiszem, hogy ezekben a történetekben nem a férfi a fontos, ezek női történetek, amelyek nőknek mondanak el valami fontosat saját magukról és egymásról... talán az anya lánya kapcsolatról...
Éljen! Már kezdet azt hinni, hogy teljesen eltüntél.
Az nyilván téged sem zavarhat, hogy konkrétan ebbe a topikba belefér-e. Azon már érdemesebb aggódni, hogy való-e a téma egy nyilvános internetes fórumra.
A hallgatással az a gond, hogyha sokáig csinálod, akkor bezáródsz a saját világodba, és egy idő után az lesz az érzésed, hogy senki sem ért meg igazán.
De a kimondott és leírt szavak rendezőleg hatnak vissza az ember gondolkodására. Úgyhogy szerintem mondjad csak, mindenképp hasznodra válik.
( De azért ne sértődj meg, ha esetleg kinevetünk. Ez egy ilyen pálya. :-)
Nem jó az sem ha túl komonyan veszed magad, sem pedig az, ha sohasem próbálsz semmi értelmeset mondani. Valahol a kettő között lehet működni.... )
Mostanában egy labirintusban találtam magam, s talán ezért is, hogy belevetettem magam a görög mitológiába. egy-két álom kapcsán eljutottam az erőszak áldozatául esett mitológiai alakokig, és most ezeket az eseteket boncolgatom. pl álmomban anyám le akarta vágni a kezem, ami felidézte Laviniát a Titus Andronicusból, aki viszont Philomelán alapszik. valami más kapcsán Perszephonéhoz jutottam, aki szintén erőszak áldozata lett, és volt egy álmom Medúzával is... szóval mostanság ez foglalkoztat. esetleg ha tudtok még ilyen módon pórul járt mitológiai alakokat, nagyon örülnék neki :-)
