"A fájdalom nem azért van, hogy szomorúvá tegyen, ne feledd. Ez az a pont, ahol az emberek mindig eltévednek... A fájdalom csak azért van, hogy éberebbé tegyen - mert az emberek csak akkor válnak éberré, amikor a nyílhegy mélyen a szívükbe hasít, és megsebzi őket. Egyébként nem ébrednek fel. Amikor az élet könnyű, kényelmes és zökkenőmentes, akkor kit érdekel? Akkor ki törődik az éberséggel? Amikor a barátod meghal, az egy lehetőség. Amikor a szerelmed elhagy... azok a sötét éjszakák, amikor olyan magányos vagy... annyira szeretted őt, mindenedet kockára tetted érte, és most hirtelen nincs többé veled. Magányosságod sírásában... ott a lehetőség; ha jól használod, tudatossá tesz. A nyíl hegye fájdalmasan éget - használd fel. A fájdalom nem azért van, hogy nyomorulttá tegyen, hanem azért, hogy tudatosabbá válj! És ha tudatossá váltál, minden szenvedés eltűnik."
A villám sem él sokáig fényében magányosan, csupán addig, míg elérhet felhőtől az első fáig, mellyel egyesülni vágyik. A vers maga is olyan. Fényében magányosan addig él, ameddig élhet, felhőtől elér a fáig, indul tőlem, s meglel téged.
Eszembe jut, amit felejtett, Fölemelem, amit leejtett, Megőrzöm, amit eltapos, Vigasztalom, ha bánatos, Nem búsítom, mikor nevet, Azt említem, akit szeret, A kiskabátját rásegítem, Nem szenvedéllyel, de szelíden, hozzá csak ujjheggyel sem érek, Szerelmet tőle sohse kérek, És nem is vallok sohasem - Ó milyen forrón szeretem!
(Köszönöm !)
A nevükre aranyos napfény Ragyogja be mindig a lelkem. Sokszor-szokszor gondolok rájuk, S mindig mosolyos dallal telten. És mindig újak énnekem. Sokszor, mikor ködös az alkony, Sokszor, mikor könnyes az este: Suhogva bont szárnyat a lelkem És suhanón száll messze-messze. Olyankor hozzájuk megyek. Hangtalan-halkan odalépek. Olyankor elnémul az ajkuk, És félig-sejtett sejtelemképp Reszket a lámpa fénye rajtuk. És nem tudják, (nem tudja)hogy ott vagyok. Olyankor megrebben a lelkük, Mint halk szellőn fodra a tónak. Valahogy a lelkemet érzik, S nem is tudják, hogy rám gondolnak, Csak összeragyog a szemük. Nem is tudják, hogy láttam őket, Nem is tudják, hogy köztük jártam, Hogy megfürdöttem a lelkükben: Gyümölcsillatú napsugárban. S hogy csupa illat a szobám.
KoltayRóbert
Mondd gondolsz-e rám
Mikor egy este otthon egyedül talál,
az ablakon kinézel, de semmit se látsz, Mondd gondolsz-e rám? Mikor a napok léggömbjéből az idő
elszivárog és elfelejtett szavak után
nem fordulsz már vissza, Mondd gondolsz-e rám? megteszel mindent, úgy csinálsz,
mintha élnél, órádra nem nézel,
elrohansz, mielőtt sírásra görbülne a szád, Mondd gondolsz-e rám? Mit elvettél magadtól nem kapod ajándékba vissza,
imád az égbe, hallgatásod a földre száll, Mondd, gondolsz-e rám? S mikor tavasszal nyílnak az erdei virágok,
magadat a tükörben olyan öregnek látod, Mondd, gondolsz-e rám? Tested áruként a holnapnak kínálod,
és napról-napra árulod el titkaid másnak, Mondd gondolsz-e rám? Mikor szerelmes kutyák vonyítanak az éjben,
te egyedül gyötrődsz fészkedben, Mondd, gondolsz-e rám? Pedig várod, hogy az élet újra Rád találjon,
de legbelsőbb titkaid nem érti új barátod, Mondd gondolsz-e rám? Egyszer majd, tudod, szép lesz újra minden,
nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben, igaz lesz minden szó, a csókok szívhez érnek,
s a madarak messzi délről lassan hazatérnek. S én várni fogok, mert várni kell arra, aki nem jön el... Fáradt éjszakában tudod álmatlan a csend,
de hajnalban a derengés még reményt üzen,
éhes madár a reggel, az emlék megpihen,
akit az éjjel vártam, nem jön ma sem el.
Safárik Gabriella
Kék világ születik a Földre… (szavaimmal ölelem át versed…)
Magányom útjain bandukolva már csak csillagporos csizmám elé néztem. Nem láttam az eget, nem néztem a földet, érzések hívtak, képek villantak. Ezer éve jártam ösvényeim, nem bántott szerelem lángja, nem fájt zuhanások mélysége. A csend jött velem egyedül – hű társam. A reménytől rég elbúcsúztam, ő pedig elkerült nevetve. Egyszer… a napok kerekén megdöccent valami, furcsa kis zaj hallatszott bennem. Szinte orra buktam szíved sírásában, megálltam, figyeltem, honnan jön ez az édesbús, vággyal teli hang. - Igen, innen… Ott van! Pedig minden éjjel jártam fény-ösvényeimet, takargattam fázó meztelen-lelkeket. De soha nem hallottam ismerős hangot, soha nem éreztem ismerős dalt. Idegen volt minden, idegen volt az ég, idegen volt a Föld, idegen voltam – én… S most hirtelen – magamat éreztem – magamat láttam valahol, valakiben. - Hol vagy? Miért sírsz? Ki bántott? Elmesélted hangtalan szavakkal az elmondhatatlant. Hallgattam csended, nem szóltam szóval, mert ismertelek, ismertem lelked, ismertem tested, ismertem minden rezzenésed. Most itt van - azaz egy éjszaka - odaadom égi királyságomat, mert mennem kell… hívtál… hát itt vagyok… lejöttem vándorlásaimból a Földre, asszonnyá változom, hogy lehess a Férfi nekem – Te… Elindulok lelked falához, halkan megyek oda Hozzád, leülök a föld porába emlékeim árnyékába megpihenni… Mert engem is bántottak. Várom a reggelt, várom napunk virradatát… Beszélj hozzám, nehogy halált aludjak örökre álmomban. S akkor megéreztem, hogy jössz… Először csak nagyon halkan. Majd erősödött a dal, az üzenet bezárkózott lelkembe. A szívemmel hallottalak… s odasimultam a falhoz…
Káli László
Aznap...
Aznap lehalkították susogásukat a lombok, madár sem dalolt a fák között, és a fűszálak mind rezzenéstelen álltak. És mi táncoltunk valami sosem hallott dallamra, és akár csak papírhajó a víz tükrén, ringott lágyan a csípőd, és éreztem, ahogyan szíved dobolta az ütemet. Aztán hosszan megcsókoltalak, és szemedben láttam a Napot, s Te halkan súgtad fülembe: Szeretlek. És bár rám rogyott az ég, mégis könnyű voltam, és repültem, boldogan, fenn a magasban, fel, a felhőtlen kékségben, mert boldog voltam. Boldog, mint talán senki sem a Világon ebben a pillanatban. Hiszen enyém a Mindenség! Minden, mi szép, és jó, a közel s a távol, hegy, bérc, csörgő patak, erdő, mező, föld s az ég…! Enyém? Nem. Bár engem ölel, engem szeret, az enyém mégsem lehet sohasem! Mint a legszebb virág a réten… Nem enyém, nem tied, senkié. Enyém csak a pillanat, mint az illata a virágnak. De ez örökké bennem él. Aznap lehalkították suttogásukat a lombok… És a kis padon, a vállamon pihentél, miként pihegő galamb. És úgy öleltél, mint aki soha nem enged el, s én úgy öleltelek, mint az ér fonja át a szívemet. A fűszálak táncoltak talán, vagy a Világ forgott sebesebben? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy szerettem volna, ha akkor megáll forogni a Világ, s maradsz a vállamon.
Kassák Lajos Üzenj
Beszélgessünk beszélgessünk Te meg Én beszélgessünk nem szegletesen kemény
hanem puha legömbölyített szavakkal ahogy a szerelmesektől tanultuk alig hallhatóan ahogyan a tölgyfa levelei beszélnek egymással.
Mondj nekem valami szépet hogy én is mondhassak Neked valami szépet. A szemeimhez beszélj a homlokomhoz egyenesen a szívemhez Te Nekem és Én Neked. Az álom partjairól üzenj egy újszülött nevetésével tenger hullámaival játékos delfinekkel harangszóval egy sassal amint az ég kékjében lebeg.......
Kérlek, ne menj még…most még ne… hajnal fénytükrében látom arcod ahogy rám hajol vágyó sóhajod, testemen érzem vágyad szelíd ringatását ezer karod ölelő suttogását,
rálehelem a hajnalfény égi vásznára, táncoló lelked fényárny folyamára, hiányodért zokogó könnyeim szavát, mikor az ajtó becsukódik rám, s a lábujjhegyen kilépő árnyékod után, álmaimra kattan halkan a zár. Kérlek, ne menj még…most még ne… szállj fel velem a fénylő magasba, túl az üveghegyen, és azon is túlra, veled él és születik bennem az álom nézd, angyalszárnyaim most neked adom, jól vigyázz rájuk, mert a zuhanásban oly' könnyen fehér köddé válnak, óvatosan lépj velem az álmok végtelen kertjére, hisz szárnyaim nélkül, már te sem repülhetsz el. Kérlek, ne menj még…most még ne… látod, sóhajom a csillagok közt hagyott egy pulzáló, vörös fényű pontot, a szívem az, és csak neked él fényem, érzem, ahogy életre kelve lüktetek benned, s már egymásnak születünk újra és újra, éjkeringőnk elkísér minket fényéveken túlra, de lásd a mennyország hajnalban itt a földön ér, kérlek, ne menj még, maradj velem….maradj még…
Szeretnék veled eső áztatta utcán táncolni ,s szeretnék veled egy ágyban álmodni Szeretném megmutatni mit ér egy könnycsepp, mely az öröm által tisztítja arcodat S elmossa az összes bánatodat Szeretném, ha szemem tükrében fedeznéd fel a világot, s észrevennéd az igazán fontos dolgokat
Szeretném, ha tudnád, hogy a sivatagban is nyílik virág, S hogy a hóesésben is van melegség, mert így él a világ Szeretném, ha velem együtt kiáltanád, hogy suttogva is értem szavad Mert így nincs az a szív, mely megszakad Szeretném, ha látnád, hogy a vak ember is láthat csodás dolgokat, S kinek néma az élet, az is várja a hangokat Szeretném, ha együtt éreznénk azokat a dolgokat, melyeket sok ember a jelentéktelen dolgok miatt egyre csak halogat És végül szeretném, ha már ráncok borítják az arcunkat, Azt lássam, hogy életünk nem is lehetett volna boldogabb.
Még itt vagy velem, átölel fényed, érzem minden rezdülésed perzselő nyár hulló szirmaidból puha rejteket igézek, a lopakodó napok sötétjében majd ott találok menedéket...
Hallgasd e halk zenét, mely a szívemből száll most feléd, hallgasd a szerelem legszebb dalát! Neked szól a szerenád. Mondd! Emlékszel még, amikor szívrepesve mentem eléd? Csak öleltünk, szerettünk, táncoltunk, nevettünk egy éjen át. Most újra szól a dal, mint régen, a Hold is ragyog az égen, ugyan úgy, mint akkor éjjel. S én várom, hogy visszatérj hozzám megint. Nem kell semmi más, nem kell, csak ennyi: táncolni, míg véget ér az élet, s vele véget ér a szerelem! De addig táncolni utcákon és tereken, homályos szobában együtt menni tegnapból a holnapokba, s szeretni szerelmesen. Gyönyörű dallamra, elmerülni egy vén cselló halk hangjában. Első és egyetlen éjszakánk örök varázsát átélni, és megélni megannyi nappal, és számtalan éjszakán. Napkeltét várni Holdtalan éjeken, s repülni alkonyszárnyú csókos hajnalon. Érezni pihegésed a vállamon. A csodákban térdig járni Veled, hogy tánclépésben haladjon felettünk a csodálkozó végtelen. Hallgasd e halk zenét! Szívem ütemét, mely szíveden dobol, a sóhajt, mely hárfaként rezdül, s a boldogságunkról dalol...
Úgy mondom néked, mint egy leckét, mert szeretném, hogy megtanuljad, ha felelnem kell egyszer érted, akkor te is, már vélem tudjad, hogy én csak tégedet szeretlek: meglestem a szomorúságot, nem magamért, de temiattad szövi-fonja körém e hálót.
És szivemet is rajtakaptam, engem elárult, a te lépted után fülel a jövendőben, miattad virraszt. Mondd, megérted ? Figyelj ide hát, példát mondok: ha fekszem álmatlan s képzelgek, félek valami szörnyű kórtól, nem magamat, téged képzellek . . .
A te tested retteg testemben, a te jövőd az én jövőmben, így élek én magam veszitve s téged kettőzve az időben. Az időben, az elfogyóban, mely nem örök, csak az istennek - tanuld meg hát, hogy tudjad vélem: én már csak tégedet szeretlek.
csattogó szirmait kibontotta már az ezerszínű éj borul a városra fekszik a folyóra elmerülni benne de jó is volna szirmain lebegni semmit nem keresni csak úszni a csendben az éji illat-tengerekben
S hogy mi volt e szárnyaló csoda, levendula, rózsa bódító illata, fények arany-vörös forró sugara, szélnél gyorsabb titok süvítő futama, s a dalnál is lágyabb, zúgva törtető végtelen távolból érkező életadó erő?
Nem volt több, sem kevesebb, csak egy egyszerű csoda. Egy boldog szívből feltörő, hittel teli gyermek kacaja.
Harcos KatalinJáték a szavakkalNincs örökké, és nincs soha.Csak idő van, mi hozzánk mostoha,és élet, mely változik örökké…Úgy válunk magunk is örökké.Hogy beépülünk a végtelenbe,térbe, időbe, életekbe…A VAN soha nem múlik el,legalább addig, míg létezel.
Ezt azért rakom fel mert szeretm Osho-t
Sík Sándor
Szép estét kívánok !
Margot: Ne szólj
Káli László
Aznap...
Kassák Lajos
Káli László: Táncolni Veled
Zelk Zoltán
Kellemes szép estét kívánok mindenkinek ! 
Kellemes szép estét kívánok mindenkinek ! : ))
Komáromi János:
Leleszi Balázs Károly:
Pribilinszki Dóra 
