"a tudatos megfigyelő miatt pukkan ki a hullámfüggvény."
Szó sincs róla. Nem kell ehhez tudat, elég bármilyen (tudatos szereplő nélküli) kölcsönhatás, amiben határozott értéket vesz fel az a változó, aminek értékére addig csak az állapotfüggvény tett (a korábbi kölcsönhatásokon alapuló) valószínűségi prognózist. Abban a pillanatában ez a korábbi érték érvényét veszti, s az új kölcsönhatásban felvett érték lép a helyébe, amiből aztán új állapotfüggvény számolható a későbbi időkre.
Nincs semmi érthetetlen a kvantumfizikai állapotfüggvény összeomlásában, ha nem úgy tekintesz rá, mint egy hirtelen eltűnő szögre. Az állapotfüggvény nem egy tárgyat, hanem csak egy esemény valószínűségét határozza meg. Ha az esemény bizonyossággá válik, akkor természetesen rögtön értelmét veszti (összeomlik) minden rá vonatkozó előzetes jóslat. Maga a komplex állapotfüggvény természetesen egy kicsit több, mint a négyzete (a valószínűség), mert mindenféle ravasz interferencia-mintázatokat képezhet, de akkor is csak egy technikai segédeszköz, amit ilyen trükkösen találtak ki, hogy képesek legyünk vele magyarázni a kvantumjelenségek interferenciáit.
A fizikában nagy hagyománya van az ilyen ügyesen kitalált technikai segédeszközöknek, amelyek annyira jól működnek, hogy a velük foglalkozó emberek egy idő után egészen úgy érzik, mintha valahogy kinn a valóságban léteznének. Ilyen ügyes trükk például Maxwell mezeje is, amit az elektromágneses jelenségek hordozójaként talált ki, hogy kiküszöbölje vele az egyenleteiből az azonnali távolhatást. Annyira jól működik, hogy matematikailag teljesen korrekt módon képes modellezni még a forrásáról leszakadt, s attól független, önálló sebességgel terjedő EM hullámok jelenségét is. 150 év után ma már ott tartunk, hogy egy villamosmérnök úgy tud vele számolni, úgy érzi, mintha egy valóságos, az agyán kívüli kinti világban létező dolog lenne.
És hasonló státuszú eszköz az elektrosztatikus töltés fogalma is.
De még korábbra visszamenve, ugyanígy ivódtak bele a képzeletünkbe valóságként a mechanika technikai segédeszközei is, kezdve a súlyos meg a tehetetlen tömegen, folytatva az erőn, az impulzuson, az energián, stb.-n. Ezek mind mind az agyunkban és papíron létező létező képzeleti konstrukciók elemei. De a játékszabályaik annyira jól követik a kinti jelenségeket, hogy már a kinti valóság szereplőinek neveiként kezeljük őket.
Tehát ott van a filmen, de senki nem tudhatja előre.
Jó kérdés, hogy ez most már determinisztikus vagy micsoda.
Visszajutottunk oda, hogy a tudatos megfigyelő miatt pukkan ki a hullámfüggvény. :o)
A tudat határozza meg a létetet.
Nézzük másik perspektívából.
Tegyük fel, hogy berendezünk egy világot úgy, hogy az egyszerű dolgokat a véletlen kormányozza.
Azt fogjuk tapasztalni, hogy az egyszerű dolgokból felépülő struktúrák már határértékben tartanak a determinisztikus szabályok felé? Vagy nem feltétlenül?
Az egyszerű gépek fizikája determinisztikusnak tekinthető. A jóval bonyolultabb élőlények viselkedése sokkal kiszámíthatatlanabb.
Tegyük fel, hogy egy valódi véletlen kockadobás sorozat eredményeit filmre veszik, és senki se ismerheti a teljes filmet. Ha ezt elkezdik lejátszani, az egyes dobások minden praktikus szempontból ugyanolyan véletlennek tekinthetőek, mintha egy új sorozatot dobnánk.
Ha a valódi véletlenben hiszel, azzal szükségszerűen tagadod a tömbuniverzumot.
De ezt semmivel nem lehet igazolni, mert a tömbuniverzumban az "előre megírt" események történnek.
És a kísérletet nem ismételheted meg ténylegesen. A kísérlet látszólagos megismétlése különböző eredményt ad.
A valódi véletlennek az időeltolás nem szimmetriája.
Habár egy tömbuniverzumban az eseményeket el lehet rendezni úgy, hogy a statisztikai jellemzők megmaradjanak, de az események valódi véletlennek tűnjenek. (Na, eddig a pillanatig engem nem érdekelt a Penrose-csempézés. De most lehet, hogy kezd érdekessé válni.)
Még nem tudom, hogy a problémát hol lehetne torkon ragadni.
Egy mikrokörnyezetben.
Kimegyek a szobából és visszajövök. De közben egyidejű vagyok a saját múltammal.
Amikor visszajövök a szobába, találkozok az egy perccel korábban még ott lévő (mozdulatlan) önmagammal.
Ehhez persze jó gyorsan kell mozogni. De a távolságot csökkenthetjük egy kis dobozban lévő részecskére.
Például egy elekron visszapattan a doboz faláról, és utána ki kell kerülnie a korábban ott lévő önmagát.
Pauli szerint például, de akár a saját elektromos töltése jogán is. ;)
Akár mozgok, akár nem, egyidejű vagyok a saját közvetlen környezetemmel.
Ezt értem lokális tranzitivitáson.
Ha mozgok, egyidejű vagyok egy távoli galaxis jövőjével (vagy múltjával).
De ő nem egyidejű velem, csak ha megfelelően (antiszimmetrikusan) mozog.
Rajzold meg a távoli megfigyelő időtengelyét!
Hofi: Nem én beszéltem Kádárral, ő beszélt velem.
Ha én mozgok, és a jövőbeli távoli megfigyelő áll,
akkor tranzitíven egyidejű vagyok a saját jövőmmel (amikor nem mozgok)?
Ez abszurdum.
Fussunk neki újból!
Ha mozgok, egyidejű vagyok egy távoli galaxis jövőjével (vagy múltjával).
De az a galaxis már közben megsemmisült vagy még nem is jött létre.
Hogyan lehetnék egyidejű azzal, ami még/már nincs?
De nem erről akartam nyilatkozni.
Ha feltesszük, hogy a tömbuniverzum létezik, a valódi véletlenről nem tudunk meg semmit.
Képzeljünk el agy bakelit lemezt, amelyiken a sors szinfónia hallható.
Az elején egy nagy durranás, a végén egy nagy reccsenés, közben pedig végig sistergés, recsegés-ropogás, villámlás, mennydörgés, csörgés-csattogás. De a felvételt nem tudod visszahallgatni. Megy a tű a mikrobarázdán, és nem játszhatod le újra. A kvantum kísérletek valódi véletlent mutathatnak, egy nagy kozmikus összeesküvés alapján.
"ez nem igaz, hogy egyidejű vagyok vele, csak ha egy ottani megfigyelő is ugyanolyan sebességgel mozog."
Nem! Éppenhogy egymáshoz képest kell mozogniuk.
Nézz a kettővel följebb lévő ábrára!
Ha az "A" egy pillanatával egyidőben "B" éppen "A"-felé mozog, akkor "B"-nek ezzel a pillanatával egyidejű lesz "A" egy jövőbeli pillanata.
Ha feltételezzük a tranzitivitást, akkor "A" egy pillanatával egyidejű lesz "A" egy jövőbeli pillanata.
És persze ugyanígy minden "A" minden pillanata egyidejű minden jövőbeli pillanatával, meg persze minden múltbeli pillanatával is. Feltéve a megfelelőképpen mozgó távoli "B"-k létezését.
De vigyázat, a szimmetria nem áll! Abból,
hogy "A" egy pillanatával egyidejű "B" egy pillanata, nem következik,
hogy "B"-nek ezzel a pillanatával egyidejű lesz az "A"-nak ez a pillanata.
Ráadásul a tömbuniverzum eszméje az egyidejűség tranzitivitásán túl még azt is feltételezi, hogy "A" esemény létezéséből következik mindazon (pusztán csak elgondolt) események létezése is, amelyek a megszerkesztésük módjából kifolyóan (definíciószerűen) egyidejűek A-val.
Képzeljünk el egy nagyon hosszú űrhajót.
Hraskó leírja két mozdonnyal, amelyek egy hosszú csövet szállítanak.
Ontológiai probléma nincs vele. A két mozdonyt és a hosszú csövet el tudjuk képzelni.
De az egyidejűség már itt is gubancos, ha egyszerre akarod a két mozdonyt elindítani.
Ha relativisztikus sebességgel mozgok, egyidejű vagyok egy távoli galaxis múltjával vagy jövőjével.
A mozgás irányától függően. Nagyon távoli galaxis esetén már nem is kell a relativisztikus sebesség.
(Akár az univerzum keletkezése előtti idővel is egyidejű lehetek?)
Na de ez nem igaz, hogy egyidejű vagyok vele, csak ha egy ottani megfigyelő is ugyanolyan sebességgel mozog.
Ugyanakkor?
Persze az ottani lokális koordináta-rendszer középpontjában ez mindegy.
A mozgó megfigyelő mindig a saját koordináta-rendszerének közepén ülhet. Ez lenne a tranzitivitás?
Nyűgös ez, akárhogy is.
Próbáltam rákeresni, hogy kitől származik az ötlet.
De tegyük fel, hogy az idő múlása csak illúzió,
és a térszerű idődimenzióban lévő állóhullámok szuperpozíciója befagyott.
Akár valódi véletlennek is tűnhet. Ténylegesen megismételni nem tudjuk a kvantum kísérleteket.
Mert ahhoz vissza kellene menni a befagyott időben, mint amikor a bakelit hanglemezen a tűt áthelyezed.
Vagyis egy tömbuniverzumban az időeltolás nem invariáns.
Lehet a világ teljesen determinisztikus, és mégis abszolút véletlennek tűnnek a kvantumos kísérletek kimenetelei.
A két dolog nem zárja ki egymást. Habár ezt reggel még nem értettem ennyire.
Na de csavarjunk egyet rajta.
Hogyan alakultak ki az állóhullámok?
Mert akkor kell legyen egy a mi időnkre merőleges másik időtengely,
amely mentén a tranziensek lezajlottak és kialakultak az állóhullámok számunkra véletlennek tűnő interferenciái.
Meg kellene tanulnom hologrammot szerkeszteni. Manapság már számítógéppel tudnak nem létező tárgyakról mesterséges hologrammot generálni.
Ötletelek. Legyen egy film. Alapjában véve fekete. Viszont bizonyos távolságonként vékony réseket nyitunk. Normál fényképezővel ez nem megy, viszont elektron litográfiával lehetséges. A hasamra ütve azt mondanám, hogy a rések szélessége negyedhullámhossznyi legyen. Mint egy optikai rács, de nem szabályosan periodikus. Egy ilyen elrendezéssel például abszolút sík gyújtőlencsét lehetne csinálni.
A tömbuniverzum egyáltalán nem szükségszerű következménye a relativitáselméletnek. Ahhoz kell még egy plusz axióma, ami nem része a specrelnek! Mégpedig az, hogy az "egyidejűség" tranzitív reláció.
Megszoktuk, hogy a Newtoni fizikában az egyidejűséget tranzitívnek tekintjük, vagyis, ha A egyidejű B-vel, és B egyidejű C-vel, akkor A egyidejű C-vel is. Ám a specrel nem épít erre a feltételezésre, bár nem is tagadja, hanem ambivalens vele szemben. Így ki lehet vele egészíteni, de nem velejárója.
Ráadásul a tömbuniverzum eszméje az egyidejűség tranzitivitásán túl még azt is feltételezi, hogy "A" esemény létezéséből következik mindazon (pusztán csak elgondolt) események létezése is, amelyek a megszerkesztésük módjából kifolyóan (definíciószerűen) egyidejűek A-val. De ez az ontológiai elgondolás se része a specrelnek, csak nem ellenkezik vele.
Az hogy mi csak valószinűségi alapon tudjuk ezeket a kvantumos dolgokat érzékelni, mert pl.beavatkozunk az érzékeléssel a mérésbe az nem jelenti biztosan azt, hogy a kvantumos jelenségek is valószinűségi alapon működnek valójában. A dolgok gyökerében ott lehet mint lehetőség az ok okozatiság, azaz a determinizmus.
Véletlen események feltételezése nélkül nem tudjuk magyarázni a részecskefizikai jelenségek nagy részét. Aki tagadja, hogy ilyenek léteznek, az tagadja a kvantumfizikát, a mai technikai civilizáció összes elektronikai, számítástechnikai, távközlési, ipari folyamatirányítási, optikai, stb. berendezésének fizikai működési alapját. Ha szerinte rossz ez a fizika, akkor ne használja az elmélet alapján tervezett készülékeket, szolgáltatásokat, vonuljon ki a civilizációból!
Vagy álljon elő egy neki jobban tetsző elmélettel, ami legalább ugyanolyan hatékonyan alkalmazható, mint a kvantumfizika!
nyilván neked humorérzéked sincs ilyen alapon, legfeljebb imitálod. és konkrét színérzeted sincs, csak ilyen-olyan hullámhosszú em.sugarzások.
a tudományoskodás legstupidabb formája amikor objektív hozzáférés híján, kétségbe vonja, semmisnek tekinti, a szubjektív szellemi, tudati létezőket valóságokat vagy érzelmeket stb. noha mindent ezen keresztül tapasztalunk, az ún. objektív valóságról a maga valójában viszont nem tudjuk milyen, mert ott tényleg nincsenek színek.
mindig komoly hiányérzetem van a tudományos magyarázatoknál pl. mikor nagyokosan kifejtik miért kék az ég, vagy vörös ha alkonyodik, anélkül hogy a kék és vörös valódi mibenlétét akárcsak hajszálnyira is megközelítenék, és ez áll mindenféle egyéb jelenségre.
kérdem: miért látjuk konkrétan olyan vörösnek a vöröst amilyenek látjuk? tudományos válasz erre: miért milyenek láttod? erre én: pffffffffff.. bazdmeg hát te milyenek látod?? vagy tán nem látod? akkor meg mit dumálsz itt hullámhossz-tartományok elnyelődéséről nekem?? :D
A kínai hatóságok korlátozzák a ChatGPT-hez való hozzáférést, miközben a kínai technológiai cégek és egyetemek Kína saját, mesterséges intelligenciára támaszkodó csevegőbotjának fejlesztését szorgalmazzák...
