Amikor azonban megfigyeljük a rendszert, akkor meg kell szűnniük a kevert állapotoknak, a kvantummechanikai rendszernek egyik vagy másik meghatározott állapotában kell lennie; soha nem láthatjuk az állapotok keveredését.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy ilyesmi nem is létezhet a valóságban. Bár én nem keveredésnek vagy szuperpozíciónak nevezném, hanem inkább átmeneti állapotnak.
És Te tudod? Esetleg el is árulod nekünk? Egyébként Te írogattál olyasmiket, hogy ha valami nem bocsát ki fotont, akkor az visszafelé megy az időben. Én csak interpretáltam, gondolván, hogy ha egy sötét szobában vagyok, akkor nem bocsátok ki fotont.
Ha van elképzelésed, hogy a leírt jelenség hogy lehetséges akkor, ha 'sötétben' minden ugyan olyan mint fotonokkal a jelenhez kötözve, akkor meghalgatom...
Ha meg tudnánk nézni az ionokat a 256 ezredmásodperc „félidejénél”, akkor az elmélet értelmében minden ionnak választani kell a két lehetséges állapot között, mint ahogy Schrödinger macskájának is abban a pillanatban „el kell döntenie”, hogy él vagy hal-e, amikor belenézünk a dobozba. Mivel a mondott pillanatban egyenlők a valószínűségek, az ionok fele az 1. szint, másik fele a 2. szint „mellett dönt”. A dobozba zárt macska esetével ellentétben ez utóbbi elméleti előrejelzést sikerült - Newton kívánságának megfelelően - tényleges kísérlettel ellenőrizni.
A Nemzeti Szabványügyi és Technológiai Intézet kutatócsoportja szellemes módszert fejlesztett ki annak a pillanatnak a megfigyelésére, amikor az ionoknak el kell határozniuk, hogy melyik energiaállapotban vannak. Ezt úgy valósították meg, hogy egy nagyon rövid lézerfelvillanással bevilágítottak a kvantumfazékba. A lézernyaláb energiája oly módon felelt meg a fazékban található ionok energiájának, hogy ha a lézersugár a 2. szinten tartózkodó ionnal találkozott, azt változatlan állapotban hagyta, ha viszont az 1. állapotban lévő ionnal ütközött, akkor azt a másodiknál magasabb energiaszintre (3. szint) küldte ahonnan az ion azonnal (kevesebb mint egymilliomod másodperc elteltével) visszazuhant az 1. szintre. Ezen visszaugrás közben ezek az ionok az átmenetre jellemző fotont bocsátottak ki, amelyek detektálhatók és megszámlálhatók. A fotonok száma elárulta a kutatóknak, hány ion tartózkodott az 1. szinten, a megfigyelés pillanatában.
Meglehetősen biztosak lehetünk abban, hogy ha az ionokat 128 ezredmásodperc elteltével „nézzük meg” a lézervillanással, akkor pontosan a felét találjuk az 1. szinten. Ha viszont a kísérletezők a 256 ezredmásodperc alatt négyszer „kukucskálnak be” a fazékba, akkor a kísérlet végén az ionok kétharmada még mindig az 1. állapotban lesz. Ha viszont 64 alkalommal pillantanak be a fazékba (tehát 4 ezredmásodpercenként), akkor a kísérlet végén szinte minden iont az 1. szinten találunk. Bár a rádióhullámok minden tőlük telhetőt megtettek az ionok felmelegítése érdekében, a megfigyelés alatt tartott kvantumfazék tartalma nem volt hajlandó felforrni.
A megfigyelés a következőképpen értelmezhető. Mindössze 4 ezredmásodperc elteltével csupán 0,01 százalék annak a valószínűsége, hogy egy adott ion már átment a 2. szintre. Az ionhoz tartozó valószínűségi hullám már szétterjedt, de legnagyobbrészt még az 1. szintnek megfelelő állapot körül koncentrálódik. Ezért magától értetődően a szondázó lézersugár az ionok 99,99 százalékát még az 1. állapotban látja. Ennél azonban több történik. Az ion megfigyelésének művelete arra kényszeríti az iont, hogy válassza meg saját kvantumállapotát, ezért abban a pillanatban az ion tisztán (vagyis az állapotok szuperpozíciója nélkül) az 1. szintre kerül. Bár a kvantummechanikai valószínűségi hullám ebben a pillanatban ismét elkezd szétterjedni, ám újabb 4 ezredmásodperc elteltével megérkezik a következő lézerimpulzus, amely lsrnét saját kvantumállapota egyértelmű megválasztására kényszeríti, vagyis nagy valószínűséggel ismét egyértelműen visszakerül az 1. szintre. A hullám számottevő mértékű szétterjedésének mindig gátat vet a következő lézerimpulzus érkezése, ami újra az 1. szintre kényszeríti Az ionok döntő többségének a kísérlet végéig nem volt lehetősége arra hogy háborítatlanul (meg nem figyelve) átjusson a 2. szintre.
Ebben a kísérletben van némi valószínűsége annak, hogy valamelyik ion a lézerjelek közötti 4 ezredmásodperces szünetben - megfigyeletlenül - végrehajtja az átmenetet, erre azonban 10 000 ion közül átlagosan csak egynek van lehetősége. A Nemzeti Szabványügyi és Technológiai Intézetben végrehajtott kísérlet eredménye és a kvantumelmélet előrejelzése közötti nagyon jó egyezés azonban arra enged következtetni, hogy ha lehetőségünk lenne folyamatosan figyelemmel kísérni az ionok viselkedését, akkor egyiknek sem változna meg az állapota. Ha a kvantummechanika állításának megfelelően a világ valóban csak azért létezik, mert megfigyeljük, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy a világ csak azért változik, mert nem tudjuk folyamatosan megfigyelni.
Ez a megállapítás izgalmas megvilágításba helyezi azt a régi filozófiai problémát, miszerint valóban ott van-e egy fa a helyén akkor is, ha senki sem látja. Az egyik, a fa valóságos létezésének folyamatossága mellett szóló, hagyományos érvelés szerint Isten akkor is rajta tartja a szemét a fán, ha azt éppen egyetlen emberi megfigyelő sem nézi. Ám a legújabb bizonyítékok szerint a fa csak akkor képes növekedni és változni, ha Isten néha behunyja a szemét, méghozzá meglehetősen gyakran!
Ha tehát folyamatosan figyeljük az ionokat, akkor egy meghatározott kvantumállapotba „befagyva” láthatjuk őket. Emellett az IBM Almádén Kutatóközpontja (San José, Kalifornia) kutatóinak köszönhetően még az elektronok viselkedését meghatározó valószínűségi hullámokat is „látni” lehet.
"
Az ion egészen egyszerűen olyan atom, amelyről egy vagy több elektronját leszakítottuk. Ennek következtében az ion összességében pozitív elektromos töltést hordoz, emiatt az ionokat elektromos térrel irányítani lehet, sőt valamiféle elektromos csapdával akár egy helyben is tarthatóak - a fazékban. Az Egyesült Államok Nemzeti Szabványügyi és Technológiai Intézetének munkatársai (Boulderben, Colorado államban) megtalálták annak a módját, hogy egy fazéknyi berilliumiont forralni kezdjenek, majd megfigyelték forrásukat, aminek hatására a forrás megszűnt.
A kísérlet kezdetén az összes ion ugyanabban a kvantum-energiaállapotban volt, nevezzük ezt 1. szintnek. Meghatározott frekvenciájú rádióhullámok pontosan 256 ezredmásodpercig tartó impulzusát a rendszerbe küldve az összes ion magasabb energiaállapotba kerül, legyen ez az állapot a 2. szint. Ez felelt meg a fazék tartalma forrásának. De vajon hogyan és mikor mennek át valójában az ionok az egyik állapotból a másikba? Emlékezzünk vissza, hogy a kvantummechanikai rendszerek mindig csak akkor döntik el, melyik lehetséges állapotukban vannak tulajdonképpen, amikor megmérjük ezt az állapotot - vagyis amikor valaki ránéz az ionokra.
A kvantumelmélet szerint az átmenet nem „mindent vagy semmit” típusú folyamat. A szóban forgó kísérletben éppen azért választották a 256 ezredmásodperces időtartamot, mert ez az a karakterisztikus idő, amely alatt pontosan 100 százalék annak a valószínűsége, hogy egy adott ion átkerül a 2. energiaszintre. Más kvantummechanikai rendszerekben ez a karakterisztikus idő természetesen ettől eltérő (hasonló fogalom például a radioaktív bomlás esetében a felezési idő), de a részecskék általános viselkedése hasonló. Esetünkben 128 ezredmásodperc elteltével (ez az átmenetre jellemző „felezési idő”[49]) azonos a valószínűsége annak, hogy egy adott ion már végrehajtotta az átmenetet, illetve még az 1. szinten tartózkodik. Itt is az állapotok szuperpozíciója figyelhető meg. A 256 ezredmásodperc alatt a valószínűségek folyamatosan változnak a 100 százalék 1. szinttől a 100 százalék 2. szintig. Bármely köztes pillanatban az ion a lehetséges állapotok szuperpozíciójában van, a két szuperponált állapot valószínűsége az előbb mondottak szerint pillanatról pillanatra változik. Amikor azonban megfigyeljük a rendszert, akkor meg kell szűnniük a kevert állapotoknak, a kvantummechanikai rendszernek egyik vagy másik meghatározott állapotában kell lennie; soha nem láthatjuk az állapotok keveredését.
Mi az, hogy negatív tér ? Ha egy a3 térfogatú kockába belegyömök egy b3 térfogatú nagyobb kockát, akkor a maradék a negatív tértartományba folytatódik.
Az az érdekes még az elektron időbeli visszafordulásában, hogy nem a saját múltjába fordul vissza. Nincs kauzitássértés.
Mondjuk az E=2mc2 energia átdobja az elektront a fénysebességen, mintha valami alagúteffektus lenne. Tehát nem növekszik a sebessége, hanem pillanatszerűen nagyobb lesz. Ezt nem tiltják az Einsteini egyenletek. Ekkor még mindig az előző IR-éből nézve a jövője fele halad, de ha egy olyan IR-ből nézzük a dolgot ami már előzőleg is mozgott hozzá képest, akkor ahhoz képest haladhat a múltba.
Emiatt nem sérül az ok-okozat, hiszen nem a saját múltjába halad, és nem tatátkozhat önmagával.
Ha én térben próbálom elképzelni a téridőt, és a z tengely lesz az idő, akkor elvileg ha folyamatos a gyorsulásom akkor a saját időtengelyem visszafordulhat az 'időben'.
Namost ha én ugyanezt megcsinálom a Lorentz transzformációval, ott nem fog átfordulni semmi sehova csak egyszerűen felkenődik az összes esemény a fénykúp valamelyik oldalára attól függően, hogy merre növeltem a sebességemet.
De!
Az elektron-pozitron szétsugárzódását vehetjük úgy, mintha az elektron visszafordult volna az időben. Ez E=2mec2 energiánál történik, ami megfelel annak az energiának ami ahhoz kellene, hogy egy c-vel haladó me tömeget haladási irányában visszafordítsunk.
Ebból nekem az a gyanum, hogy a Lorentz transformáció hiányos.
Igen igy van is értelme a dolognak. Még nagyon ötletszinten mozog az egész
Igazából amikor azt mondom, hogy az időtengelyek szögben állnak egymáshoz képest, akkor nem tudom hogy ez milyen rendszerből nézve igaz. Mert nincs abszolute koordinátatengely, csak az ívelemnégyzetek invariánsak, azokat pedig nem tudom 'vizualizálni'.
Egy részecske élete, a vele történő események a téridőben egy vonalon helyezkednek el (a részecske világvonala). A részecske nem ezen "halad". Mégis érdemes a világvonalat paraméterezni, ahol a paramérter a vele történt események T sajátideje. (dT2=dt2-dx2-dy2-dz2) Tehát nem egy másik, új idő, mint véled.
Azaz: t=t(T), x=x(T), y=y(T), z=z(T) a világvonal paraméteres megadása egy inerciarendszerben. Szemben a hagyományos felfogással: x=x(t), y=y(t), z=z(t).
Itt csak a helyet adjuk meg az idő függvényében, a téridőben pedig az időt és a helyet a sajátidő (magyarul: az események) függvényében.
Ez ugyanaz, mint a hagyományos koordinátageomteriában egy vonal ívhosszparaméteres előállítása.
x=x(s), y=y(s), z=z(s) szemben azzal, hogy y=y(x), z=z(x)
Mondhatja valaki, na már megint ezzel jön. De mivan akkor, ha egyszerűen nincs olyan, hogy idő se olyan hogy időirány.
Mi van akkor ha a ds2=cdt2-(x1)2-(x2)2-(x3)2 tényleg a fény útjára utal? Ekkor a fény jelöli ki a dolgok ok-okozati viszonyát, a fény a rendező elv az idő szempontjából.
Ekkor egy teljesen izolált test a téridőben akármerre mehet (akármerre folytathatja létezését), nincs számára semmi megkötés, mert nem kapcsolódik semmihez. Akár 'létezhet' a fény által a többi test számára mutatott időiránnyal ellentétes irányban is.
"Igy marad az a változat, hogy kicsiben érvényesnek tekintik a szuperponált állapotokat, valóságosnak, nagyban viszont nem. Akkor a természetes kérdés, hogy milyen méreteknél és miért változik ez meg. ... Ha csak nagy méretekre mondják, akkor kellene valamit a határról is mondani, ill. arról, miért más a helyzet."
A megoldást fele vezető utat már megmutattam : lásd a (71)
"Zeilinger professzor és kutatócsoportja korábban már kísérletekkel kimutatta, hogy a kvantumvilág határát nem befolyásolja az, hogy mekkora kvantumobjektumokat vizsgálunk. Kis atomokkal és nagy molekulákkal azonos eredményt kapott. Frissen publikált kísérleteiben arra keresett választ, befolyásolja-e a két világ határát a hőmérséklet. "
És a lényeg:
" A forró molekulák klasszikus tárgyként viselkedtek, a hőmérséklet csökkenésével viszont egyre erősebb lett az interferencia. A hideg molekulák már teljesen kvantumtárgyként viselkedtek."
Ez számomra tisztán mutatja azt, hogy a külvilággal való kapcsolat a mérvadó. Az, hogy mennyre szól bele a tárgy a környezete történelmébe. Részt vesz-e az ok-okozati láncban, vagy kimarad belőle.
Ha nem bocsájt ki fotonokat akkor kimarad mindenből, független a történelme, és visszamehet akár az időben is, és több alternatívát kipróbálhat. ÉS interferálhat önmagával.
Eszerint minden 100%-ig a környezetétől izolált test viselkedhet QM objektumként függetlenül a méretétől.
Más kérdés, hogy minél több atomból áll valami, annál nehezebb ezt megvalósítani.
Tehát részecskék szintjén a szuperponált állapotok valóságossága kisérletileg alátámasztott.
Vagy legalábbis úgy látszik. Szerintem még nem tudunk eleget ahhoz, hogy ezt ilyen magabiztosan kijelenthessük.
Az A ellen szólnak pedig az elvégzett Bell-tipusú, vagy EPR kisérletek. Éppen az volt a céljuk, hogy teszteljék a lokális rejtett paraméterek lehetőségét, és meggyőzően a nem létezésükre utalnak.
Erről hallhatnánk egy kicsit bővebben?
Igy marad az a változat, hogy kicsiben érvényesnek tekintik a szuperponált állapotokat, valóságosnak, nagyban viszont nem. Akkor a természetes kérdés, hogy milyen méreteknél és miért változik ez meg. ... Ha csak nagy méretekre mondják, akkor kellene valamit a határról is mondani, ill. arról, miért más a helyzet.
Na igen, ez valóban egy nagyon jó kérdés. Kíváncsi lennék arra, hogy van-e erre valakinek válasza is.
A villany hasonlat részecskékre tarthatatlan.
Talán még ez sem olyan biztos. Főleg addig, amíg nincs válasz erre a fenti kérdésre.
Sajnos ez a macskás dolog eléggé félresikerült valami. A kvantummechanika nem szól arról hogy valami él vagy nem.
Ha a macskára érvényes lenne a QM, akkor lehetséges lenne interferenciát elérni vele.
Ehhez teljesen el kellene izolálni a környezetétől (tehát egyetlen foton se mehetne el tőle se oda) , és olyan helyen átküldeni, ahol több útvonalon mehetne. Ekkor kiadhatna a POZICIÓJA interferenciamintát.
HA ÉRVÉNYES LENNE RÁ A QM.
De nem tutjuk, hogy hol a QM érvényességi határa!
De az hogy él vagy halott az más lapra tartozik.Tudom én hogy eredetileg szerepeltek mérgek meg hasonlók a gondolatkisérletben, na de akkor is.
Ráadásul ha el akarjuk érni hogy semmi foton ne érje, akkor minimum vákumba kell tenni, tehát tuti halott lesz. :DD
A lényeg az, hogy az atomnak ugye ismert az állapotfügvénye (50%, hogy bomlani fog, 50%, hogy nem) és mivel zárt a rendszer és nincs megfigyelő, ami összezavarná az állapotfüggvényt, ezért a macska is az 50% élő és 50% halott állapotban lebeg, mindaddig amig el nem végezzük a mérést, vagyis ki nem nyitjuk a dobozt.
Meglehet, hogy elméletben így van, de a valóságban nem. A valóságban nincs állapotfüggvény, csak macskák vannak, amelyek vagy élnek, vagy nem. Esetleg valóban éppen egy átmeneti állapotban vannak a kettő között, de csak egy rövid ideig. De sohasem lebegnek "50% élő és 50% halott állapotban" huzamosabb ideig, hacsak mesterségesen nem tartják ilyen állapotban őket. Azt, hogy a mikroszkópikus részecskékre ez mennyire igaz, és mennyire nem, nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy ezeknek is mindig van valamilyen állapotuk, legfeljebb ezt nem ismerjük pontosan, és ezért próbáljuk valószínűségekkel (vagy egyéb módon) leírni.
"minden egyes AF egy időben egymást követő pontszerű eseménysor, ahol minden pont egy e-e ütközésienergiát továbbít."
Igy helyesebb
minden egyes AF egy időben egymást követő pontszerű eseménysor, ahol minden pont egy foton RÉSZenergiáját továbbítja.
Tahát egy foton energiája két elektron sokszori ütközéséből áll össze, emiatt modulálható a foton.
De ezek egy irányban haladnak és EGYETLEN elektronnak fogják leadni az energiákat.Az egyirányba haladás természetesen az AF-ra érvényes, a foton több irányba is haladhat.
"Tovább vitte a gondolatmenetet Einstein, aki a “hurkát” sok részre bontotta fel. Az általa javasalt kísérletben, melyet Rupp végzett el, világító csôsugár-ionok nagy sebességgel haladnak el egy optikai rács mögött, a rácsvonalakra merôlegesen. A rácsvonalak a fényt eltakarják, míg a rácsvonalak között a fény átjut, a hurka tehát annyi darabra "vágódik" szét, amennyi rácsvonal van. A kísérletbôl kétféle eredményt várhatunk.
1. Az atom a fénykvantumot momentán, pillanatszerûen emittálja. Így az egész energia valamelyik rácsközön jut át és frekvenciaváltozás nélkül észleljük a fotont. A hullámsor többi része hatástalan marad, tehát hatástalan a feldarabolás is.
2. A hullámsort sûrû feldarabolással megváltoztattuk – olyan érteIemben, mint az antenna kisugárzását a rádióban a beszéd frekvenciája szerint való kivezérléssel – azaz moduláltuk. A moduláció azt eredményezi a hullámtan szerint, hogy a vivôfrekvencia (jelen esetben a fény rezgésszáma) mellett megjelenik a két odalfrekvencia, melyek a moduláció frekvenciájának a vivôfrekvenciához való hozzáadásával ill. levonásával keletkeznek. Változás történt tehát a fény színében.
Rupp kísérlete a 2. eredményt adta: kimutatható volt a fény rezgésszámváltozása."
A pontszerű foton képe tehát mindenképpen tarthatatlan. De ha a fotont 'ütközéssorsornak' veszem, akkor a fent említett kisérlettel megegyező eredményt ad a modell.
Ha a teljes foton energiája egy pontokból álló sorra bontjuk és a ütközések felét felfogjuk valamivel, akkor az energia a fele akkora lesz, és ezzel együtt a frekvencia is.
Ott tartottam, hogy minden fotonkibocsájtás egy ütközéssornak kell hogy megfeleljen, mert csak így teljesül az kvantált energiaátadás. De a minden irányban terjedés és az interferencia legjobban az AF modellel érthető meg.
Emiatt ki kell egészíteni az eddigi alternatív foton képét annyival, hogy minden egyes AF egy időben egymást követő pontszerű eseménysor, ahol minden pont egy e-e ütközésienergiát továbbít. (tűsugárzás?)
Itt már nem hullámfrontokat adtam össze, hanem a V(e forrás)>V(e ernyő) sebesség-feltételnek megfelelő elektronütközések energiáit egy adott időintervallumban. Tehát nincs semmi negatív dolog, mint a hullámfüggvénynél, hanem egyszerűen vannak helyek, ahol hamarabb gyűlik fel az egy fotonnak megfelelő energia.
"akkor az energiaátadás pont addig fog tartani, amíg a feltételnél megadott fázisokban az első rezgő sebessége kisebb nem lesz a másodikénál . "
..és az egyik a frekvenciája egész számú töbszöröse lesz a másiknak.
Ugyanis csak akkor tünnek el teljesen az ütközések és adódik át a teljes energia. Eleinte megijedtem, mert mindig maradt egy kis mozgási energiája az emmitáló elektronnak. De ha nem csak a sebességet, hanem a frekvenciát is változtatom, akkor az teljesen leadja az energiáját mire eléri a másik frekvenciájának n-szeresét.
Itt már nem hullámfrontokat adtam össze, hanem a V(e forrás)>V(e ernyő) sebesség-feltételnek megfelelő elektronütközések energiáit egy adott időintervallumban. Tehát nincs semmi negatív dolog, mint a hullámfüggvénynél, hanem egyszerűen vannak helyek, ahol hamarabb gyűlik fel az egy fotonnak megfelelő energia.
