A mai héber szöveget maszoréta szövegnek (textus masoreticus, rövidítése: TM) nevezzük. Ez a Kr. u. 1. század végére, 2. század elejére vezethető vissza, amikor a rabbinikus körök felülvizsgálták és egységesítették az addigi szövegváltozatokat. A maszoréták (= hagyományozók) azután a 6. és a 10. század között magánhangzó- és hangsúlyjelekkel látták el a szöveget (a héber ábécé ugyanis csak mássalhangzókat tartalmaz), és a lehető legaprólékosabban kidolgozták a másolás szabályait. Munkájuk végeztével megsemmisítették azokat a kéziratokat, amelyekből dolgoztak, hogy ne terjedhessenek el újból eltérő szövegek. Ezért a maszoréta szövegről csak a 9-10. századból maradtak fenn a legkorábbi kéziratok. Közülük a legnevezetesebbek a Kairói kódex (895, csak a Nebiimet tartalmazza), az Aleppoi Kódex (930 körül, ez az alapja a mai héber bibliakiadásoknak) és a Szentpétervári (Leningrá- di) kódex 1009-ből (ez a mai keresztény bibliakiadások alapszövege). Ugyanakkor a legtöbb kézirat és fordítás, amely a Kr. u. 2. századtól kezdve készült, lényegében a TM-t követi. Arról, hogy milyen formában létezett a héber szöveg az 1. század végi recenzió előtt, ma három forrásból kaphatunk képet. 1. Csak közvetett, de annál jelentősebb tanúnk a Hetvenes fordítás. A Kr. e. 3-2. századi fordítók több helyen nem a ma ismert héber szövegből készítették el a görög változatot. Ennek legfeltűnőbb példája Jeremiás könyve: a LXX mintegy 2800 szóval rövidebb szöveget tartalmaz, mint a TM, és a könyv beosztása is különbözik a TM-tól. 2. A szamaritánusok által használt Pentateuchus csak középkori kéziratokban maradt fenn, de szövegük visszavezethető a Kr. e. 4-2. századra. Ahol a TM-tól eltér, ott vagy a LXX szövegváltozatát tartalmazza, vagy abból adódik, hogy igyekeznek igazolni a Garizim hegyi kultusz létjogosultságát. 3. A qumráni és a maszadai kéziratokban csaknem minden ószövetségi könyvből találunk kisebbnagyobb részleteket. E részletek együtt az Ószövetségnek csak kb. tíz százalékát teszik ki. A töredé- kek vegyes képet mutatnak: egyes szövegek árnyalatnyi eltéréssel megegyeznek a TM-szal (pld. Izajás), mások viszont a LXX szövegformáját képviselik.
Sokan hivatkoznak Origenész Hexaplájára, mint a héber kéziratok eredeti formájának megorzojére.
Azt viszont csak kevesen tudják, hogy:
Origenes nagy kritikai művét teljes egészében sohasem másolták le, a vállalkozás eredeti kéziratai a nagy palesztinai caesareai könyvtárba kerültek, ahol Szent Jeromos a Hexaplát még felhasználta, de a Tetraplát valószínűleg nem ismerte. Az Origenes-féle LXX szöveget egymagában, a kritikai jelekkel együtt, Pamphilos vértanú († 309), a nagy caesareai könyvtár alapítója és tanítványa, Eusebios, caesareai püspök († 340 k.) adta ki. Ezt az origenesi szöveget hexaplarisnak (bár néha tetraplaris szöveggel van dolgunk), az ókorban Eusebios-félének mondották, szemben a régi LXX szöveggel, a koinéval. Origenes eredeti műve a nagy könyvtárral együtt a VII. században a lángok martaléka lett.
1. A kumráni kitérőd látványos, csak éppen nem bizonyítja azt, amit bizonyítani akarsz
Most hirtelen előrántod Kumránt, az esszénusokat, a Holt-tengeri tekercseket, Jehova Tanúi Őrtorony-cikkeit, egy blogbejegyzést, majd mágikus és jósló szövegeket. Ez nagyon impozáns díszletnek tűnhet, csak éppen a képtiszteleti vitában alig van köze a tárgyhoz. Eddig azt akartad bizonyítani, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás. Most viszont arról beszélsz, hogy az esszénusok nem voltak keresztények, sajátosan értelmezték Mózest, elutasították a jeruzsálemi templomi rendet, hajnalban a felkelő naphoz kapcsolódó imát végeztek, és Kumránban mágikus-jósló szövegek is előkerültek.
Rendben. És ebből mi következik a katolikus feszületre, az ikonra, a szentek tiszteletére, a római misére, vagy a Szentháromságra? Semmi olyasmi, amit te szeretnél. Legfeljebb annyi, hogy a második templom korában léteztek zsidó szekták, amelyek sajátosan, sokszor szélsőségesen értelmezték a Törvényt. Ezt senki nem vitatja. De ebből nem következik, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás. Nem következik, hogy Jehova Tanúi képromboló álláspontja igaz. Nem következik, hogy a római katolikus hit „Sátán egyháza”. A kumráni excursusod tehát olyan, mint egy hosszú kerülőút a sivatagban: sok port felver, de nem visz közelebb a kérdéshez.
2. Az általad idézett Jehova Tanúi-anyag éppen nem azt bizonyítja, hogy ők mércék, hanem hogy Kumrán nem a kereszténység bölcsője
Az Őrtoronyból idézett rész lényege az, hogy Kumrán lakói valószínűleg esszénus kapcsolatú közösséghez tartoztak, és hogy a korai kereszténységet nem lehet egyszerűen Kumránból levezetni. A szöveg maga is felsorolja a különbségeket: szigorú szombati előírások, rituális tisztaság körüli rögeszmés érdeklődés, társadalomtól való elkülönülés, végzethez kapcsolódó nézetek, lélekhalhatatlanság, cölibátus, angyalokkal kapcsolatos misztikus elképzelések. Nagyszerű. Ezzel a katolikusnak nincs különösebb baja. A kereszténység nem kumráni szekta. A katolikus Egyház sem azt tanítja, hogy az Egyház Kumránból nőtt ki.
Csakhogy te ezt úgy tálalod, mintha Jehova Tanúi ezzel valami apostoli tekintélyt nyernének. Nem nyernek. Az, hogy egy Őrtorony-cikk történeti összefoglalója bizonyos pontokon elfogadható megállapításokat tartalmaz, nem jelenti azt, hogy Jehova Tanúi krisztológiája, egyháztana, szentségtana, képtilalma vagy Szentháromság-tagadása igaz. Egy tévedő közösség is mondhat történeti részletben igazat. Ettől még nem lesz a teljes hitrendszere mérce.
Te mindig akkor szereted Jehova Tanúit, amikor katolikusellenes ütőfát adnak a kezedbe. Amikor Krisztus istenségét tagadják, akkor hirtelen más kérdésekben „eltérnek a Szentírástól”. Amikor a képeket támadják, akkor már majdnem prófétai tanúkká válnak. Ez nem elvi következetesség, hanem alkalmi szövetségkötés az antikatolikus indulat oltárán.
3. Kumrán nem katolikus dogmatikai forrás, úgyhogy a kumrániak hibái nem cáfolják a katolikus hitet
A kumrániak szigorú, elkülönülő, saját törvényértelmezésű zsidó közösséget alkottak. Az általad idézett szöveg szerint magukat a pusztai hang beteljesítőinek hitték, bírálták a jeruzsálemi arisztokráciát, másként értelmezték a Törvényt, és a korabeli judaizmuson belül külön irányzatot képviseltek. Mindez történetileg érdekes. De a katolikus dogmatika nem Kumránra épül. Nem az esszénusok szokásaiból vezetjük le a Szentháromságot. Nem a kumráni szabályzatból vezetjük le a szentek tiszteletét. Nem a Holt-tengeri tekercsekből vezetjük le az Eucharisztiát.
Ezért ha a kumrániak tévedtek, az nem cáfolja a katolikus hitet. Ha túl szigorúak voltak, az nem cáfolja a szentképeket. Ha külön utat jártak, az nem cáfolja a pápaságot. Ha a tisztasági szabályok körül túlzásba estek, az nem cáfolja a katolikus liturgiát. Ha nem mutattak be áldozatot a templomban, az nem bizonyítja, hogy a katolikus mise bálványáldozat. Itt egyszerűen témát váltottál, majd azt reméled, hogy a füstben senki nem veszi észre: a bálványvádad még mindig bizonyítatlan.
4. A „hajnalban dicsőítették a felkelő napot” állítás még ha igaz is, ellenük szólna, nem a katolikusok ellen
Idézel egy szöveget, amely szerint az esszénusok hajnalban közös imával dicsőítették a felkelő napot. Tegyük fel, hogy a megfogalmazás pontos, és nem egyszerűen a napkelte idejéhez kötött imáról, hanem valóban a nap felé irányuló vallási tiszteletről van szó. Akkor mi következik belőle? Az, hogy az esszénusok gyakorlatában lehetett súlyos vallási félrecsúszás. De ez az esszénusok ellen szól, nem a katolikus képtisztelet ellen.
A nap dicsőítése teremtménykultusz volna, ha valóban a nap mint égitest kapná az imádó hódolatot. A katolikus feszület tisztelete nem ilyen. A feszület nem teremtményisten. Nem égitest. Nem rivális istenség. Nem a Teremtő dicsőségének lecserélése. A feszület Krisztus keresztáldozatára mutat. Ha valaki a napot imádja, az bálványoz. Ha valaki a kereszt előtt Krisztust imádja, az Krisztust imádja, nem fát. A kettőt összekeverni olyan, mintha a napimádást és a reggeli napfényben mondott Miatyánkot azonosnak neveznéd, csak mert mindkettő hajnalban történik.
A kumráni napmotívum tehát legfeljebb azt bizonyítaná, hogy egyes vallásos csoportok nagyon szigorú törvényértelmezés mellett is tévedhetnek. Ebben teljesen igazad lenne — és éppen ezzel írod le önmagadat is. A szigor nem garancia az igazságra. Lehet valaki képromboló, templomkritikus, szektásan buzgó, és mégis tévedhet.
5. A jeruzsálemi templomi áldozatok elutasítása nem bizonyítja, hogy minden antiklerikális szekta igaz
Az idézett szöveg szerint az esszénusok elutasították a jeruzsálemi vallási arisztokráciát, és nem voltak hajlandók állatáldozatot bemutatni a templom oltárán. Ezt te úgy használod, mintha ez azt bizonyítaná, hogy a kumrániak megtagadták Mózes parancsolatait, és így valamilyen példázatot kapunk az Egyház elleni vádaidhoz. Csakhogy itt megint nincs átvezető híd a katolikus képtisztelethez.
A második templom korában valóban voltak viták a templomi papság törvényességéről, tisztaságáról, naptáráról, áldozati rendjéről. Egy szekta elvonulása és templomkritikája azonban nem általános dogmatikai mérce. Nem lesz valaki igaz próféta pusztán attól, hogy a jeruzsálemi vezetést korruptnak nevezi. Ahogy nem lesz valaki igaz keresztény pusztán attól, hogy Rómát átkozza.
Ez rád is vonatkozik. Az, hogy valaki nagy lendülettel „Róma Főpapját” ostorozza, még nem teszi apostolivá. Az esszénusok is ostorozták a jeruzsálemi vezetést, mégsem ők lettek az Újszövetség Egyháza. A vallási vezetés bírálata önmagában nem igazhitűség. A saját különértelmezés pedig önmagában nem prófétai látás.
6. A „varázsló szekta” címke túl gyors következtetés egy kéziratanyagból
Azt írod, hogy a kumrániak nem szentek voltak, hanem varázsló szekta, és ezt mágikus, jósló, fiziognómiai, mennydörgés-értelmező és démonelhárító szövegekkel akarod bizonyítani. Először is: a katolikus Egyház nem kanonizálta a kumráni közösséget. Nem állítja, hogy az esszénusok szentek voltak. Tehát amikor bizonygatod, hogy „nem szentek”, nyitott ajtót rugdosol, méghozzá nagy lendülettel.
Másodszor: egy kéziratanyag megléte nem azonos automatikusan az egész közösség hivatalos hittanával. Egy könyvtárban, archívumban vagy iratgyűjteményben lehetnek különféle műfajú, eredetű és célú szövegek. A puszta előfordulás nem mindig jelenti azt, hogy az egész közösség dogmatikai programja az adott szöveg. Persze ha egy közösség ténylegesen jóslással, asztrológiai jelekkel, démonűző formulákkal foglalkozott, azt keresztény szemmel lehet bírálni. De ebből sem következik semmi a katolikus szentképek ellen.
Harmadszor: ha a kumráni anyagban vannak problematikus mágikus vagy jósló szövegek, akkor az legfeljebb a kumráni közösség vallási világának összetettségét és veszélyeit mutatja. Nem azt bizonyítja, hogy a katolikus feszület bálvány. Nem azt bizonyítja, hogy a szentek közbenjárása hamis. Nem azt bizonyítja, hogy a Szentháromság pogány mítosz. Megint egy látványos mellékszálat dobsz be, de a fő tételhez nem kapcsolod bizonyító erővel.
7. A kumrániak és Jehova Tanúi párhuzama inkább ellened fordul
Érdekes, hogy éppen Kumránt hozod fel Jehova Tanúi kapcsán. Az általad idézett anyag szerint a kumráni közösség saját magát különleges, tiszta, elkülönült maradéknak gondolta; sajátosan értelmezte az Írásokat; a hivatalos vallási rendet romlottnak minősítette; a pusztába vonult; erősen apokaliptikus várakozásban élt; és úgy vélte, hogy ő érti igazán Isten útját. Ez a leírás veszélyesen ismerős mintázat.
Nem azt mondom, hogy Jehova Tanúi azonosak az esszénusokkal. De a szektás logika hasonló tud lenni: „mi vagyunk a tiszta maradék; mindenki más romlott; a régi vallási központ hamis; csak nálunk van az igazi értelmezés; a világ hamarosan ítélet alá esik; aki nem csatlakozik, vak és istentelen.” Ez a mintázat a te szövegeidben is újra és újra felbukkan.
Így a kumráni kitérőd nem a katolikusok ellen a legerősebb, hanem a saját szektás érvelési stílusod ellen. Mert ha az esszénusok példája valamire figyelmeztet, akkor arra, hogy a bibliai nyelvet használó, szigorú, elkülönülő, önmagát igaz maradéknak tekintő közösség is tévedhet. A puszta szigor, a templomkritika, a főpapi rend elutasítása és az apokaliptikus pátosz nem bizonyítja az igazságot. Csak azt bizonyítja, hogy valaki nagyon biztos magában.
8. Az esszénusok nem voltak a kereszténység bölcsője — ebben nincs vita
Az Őrtoronyból idézett szöveg szerint néhányan azt bizonygatják, hogy a kereszténység bölcsője Kumránban volt, de a különbségek ezt nem támasztják alá. Ebben nincs vita. A kereszténység nem az esszénus szektából nőtt ki. Krisztus nem kumráni tanítóként lépett fel. Az apostoli Egyház nem esszénus reformmozgalom. János, Péter, Pál és az apostolok nem Kumrán szabályzata alapján hirdették az evangéliumot.
De ezt a katolikus Egyház sem állítja. A katolikus hit Krisztusra és az apostoli tanúságra épül, nem a kumráni közösségre. Ezért az, hogy Kumrán nem a kereszténység bölcsője, nem antikatolikus érv. Sőt, a katolikus számára teljesen elfogadható megállapítás.
Ezzel tehát nem cáfoltál semmilyen katolikus állítást. Legfeljebb egy olyan nézetet cáfoltál, amelyet itt nem én képviseltem. Ez a régi trükk: felállítasz egy másik vitapartnert a sarokban, alaposan elvered, aztán úgy teszel, mintha engem győztél volna le. Csakhogy én nem állítottam, hogy Kumrán a kereszténység bölcsője.
9. A kumráni tisztasági rögeszme nem ugyanaz, mint a katolikus szentségi és liturgikus rend
Az általad idézett Őrtorony-szöveg kiemeli, hogy a kumráni közösséget szinte rögeszmésen foglalkoztatta a szertartásos tisztaság. Ezt lehet jogosan bírálni, ha valóban olyan törvényeskedő, elkülönítő, túlzó rendszerré vált, amely szembekerült az evangéliumi szabadsággal. De ne keverd össze ezt a katolikus szentségi-liturgikus renddel.
A katolikus liturgia nem esszénus tisztasági rögeszme. A szenteltvíz nem kumráni mosakodási kényszer. A szent tárgyak tisztelete nem szektás tisztaságmániából fakad. A katolikus liturgia Krisztus megváltó művéből, az Eucharisztiából, a szentségekből, az Egyház imádságából és az inkarnációból következik. A teremtett anyag használata nem önmagában törvényeskedés, hanem keresztény szentségi szemlélet.
Te szereted az idegen példákat úgy feldobni, mintha minden vallási tárgyi vagy rituális jelenség ugyanabba a zsákba tartozna. Esszénus mosakodás, katolikus szenteltvíz, pogány bálvány, ikon, ereklye, napfelkelte-imádság — nálad mindenből ugyanaz lesz: gyanús vallási tárgyhasználat. Ez nem megkülönböztetés, hanem vallási turmixgép.
10. A nap dicsőítése, mágikus szövegek és jóslás valóban problémás lehet — de a katolicizmus éppen elítéli ezeket
Ha a kumrániak valóban a napot dicsőítették úgy, hogy az teremtménykultusznak minősül, az bűnös volna. Ha valóban mágikus, jósló, asztrológiai vagy démonelhárító szövegeket használtak babonás módon, az keresztény szemmel elítélendő. De ezzel nem a katolikus hitet cáfolod, hanem olyan dolgokat említesz, amelyeket a katolikus tanítás maga is elítél: bálványimádás, babona, jóslás, mágia, okkultizmus, teremtménykultusz.
A katolikus feszület nem napkultusz. A szentkép nem jósló tábla. Az ereklye nem horoszkóp. A rózsafüzér nem mágikus amulett, ha helyesen használják, hanem imádságos eszköz. Az ikon nem démonelhárító varázslat, hanem teológiai jel. Az, hogy egy másik vallási közösség irataiban problémás mágikus elemek találhatók, nem teszi mágikussá a katolikus szentképtiszteletet.
Te tehát megint azt csinálod, hogy valami valóban problematikusat megnevezel, majd a szomszédos polcra ráborítod. Igen, a mágia rossz. Igen, a jóslás rossz. Igen, a teremtménykultusz rossz. Ebből nem következik, hogy a katolikus kereszt előtt imádkozó ember bálványimádó mágus.
11. A „varázsló szekta” címkéből nem lesz érv Jehova Tanúi vagy a katolikusok ügyében
A kumrániakat „varázsló szektának” nevezed. Tegyük fel, hogy a kifejezésed túlzó, de te így akarod nevezni őket. Akkor mi van? Jehova Tanúi nem lesznek igazabbak attól, hogy Kumrán nem volt szent. A katolikusok nem lesznek hamisabbak attól, hogy Kumránban mágikus szövegek is előkerültek. A képtiszteleti vita nem dől el attól, hogy egy második templom kori zsidó szekta mit másolt, mit olvasott, vagy milyen rítusokat gyakorolt.
A te érvelésedben a „szekta” szó egyszerre vád és menekülőút. Ha egy közösség nem katolikus, de katolikusellenes pontban éppen hasznos, akkor tanúként idézed. Ha kiderül róla valami kellemetlen, akkor „varázsló szekta”. Ugyanez a baj Jehova Tanúival is: amikor a képeket támadják, hirtelen hasznos tanúk; amikor Krisztus istenségét tagadják, akkor már tévedők. Ez válogatott tanúzás, nem igazságkeresés.
A katolikus álláspontnak nincs szüksége Kumrán szentségére. Nem abból él. Krisztusból, az apostoli hitből, a szentségekből, az Egyház hagyományából és a megtestesülésből él. Ezért a kumráni „varázsló szekta” vádad legfeljebb Kumránról mond valamit, de a katolicizmust nem találja el.
12. Ha Kumrán példája valamire jó, akkor arra, hogy az önjelölt „tiszta maradék” is durván tévedhet
A legérdekesebb tanulság éppen ellened fordul. A kumráni közösség — az általad idézett leírás szerint — saját magát különleges, tiszta, elkülönült közösségnek látta, amely jobban érti a Törvényt, mint a jeruzsálemi vallási vezetés. Vádolta a főpapságot, elvonult, saját szabályrendszert épített, és a végidők közelében élt. Mégis, az Őrtorony által idézett anyag szerint sem volt a kereszténység forrása, és számos ponton eltért Jézus és az apostolok tanításától.
Ez pontosan azt mutatja, hogy az önmagát „igaz maradéknak” tekintő, vezetőket vádoló, törvényszövegeket saját kulccsal olvasó csoport nem válik automatikusan igazzá. A képromboló, templomellenes, főpapságot ostorozó vallási pátosz önmagában nem apostoli bizonyíték. Ezt érdemes volna magadra is alkalmaznod.
Mert te is ugyanazt a szerepet játszod: mindenki vak, Róma bálványos, a főpapok démoni rendet visznek, csak te látod Mózes igazi értelmét, és mindenki másnak meg kell szabadulnia. Ez a hangnem nagyon ismerős a vallástörténetből. Nem prófétai mélységnek hívják, hanem szektás önhitelesítésnek.
13. A nap, angyalok, tisztaság, cölibátus és végzet kérdései nem képtiszteleti bizonyítékok
Az idézett Őrtorony-szöveg több kumráni sajátosságot sorol: elkülönülés, végzet, lélekhalhatatlanság, cölibátus, angyalokkal kapcsolatos misztikus elképzelések. Ezekről lehet külön vitát folytatni. De ezek közül egyik sem bizonyítja, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás. Egyetlen logikai híd sincs a „Kumránnak voltak furcsa nézetei” és a „katolikus ikon bálvány” között.
Ha azt akarod mondani, hogy minden szektás túlzás veszélyes, egyetérthetünk. Ha azt akarod mondani, hogy a mágikus, jósló vagy teremtménykultuszos elemeket el kell utasítani, egyetérthetünk. Ha azt akarod mondani, hogy a kereszténység nem Kumránból ered, egyetérthetünk. De ha ebből azt akarod kihozni, hogy a katolikus feszület bálvány, akkor megint logikai szakadékba ugrasz.
Ez a módszered visszatérő: találsz egy valódi vagy állítólagos vallási visszaélést valahol, majd azt rávetíted a katolikus Egyházra. De a hasonlóság nem bizonyosság. A tárgyhasználat nem bálványimádás. A rítus nem mágia. A szent jel nem pogány kultusz. A történeti párhuzam nem dogmatikai cáfolat.
14. A katolikus válasz Kumránra egyszerű: érdekes történeti anyag, nem apostoli mérce
A katolikus álláspont Kumránnal kapcsolatban józan: a Holt-tengeri tekercsek értékes történeti és szövegtörténeti források. Segítenek megérteni a második templom kori judaizmus sokszínűségét, a messiási várakozásokat, bizonyos bibliai szövegek hagyományozását és egyes zsidó vallási csoportok gondolkodását. De nem apostoli hitforrások. Nem egyházi dogmatikai mércék. Nem Krisztus Egyháza.
Ezért a kumrániak hibáit nem kell mentegetni. Nem kell őket szentként védeni. Nem kell belőlük kereszténységet gyártani. De nem is lehet őket katolikus képtisztelet elleni bizonyítékként használni. Az, hogy egy kumráni szöveg jósló vagy démonelhárító tartalmú, nem mond semmit arról, hogy egy katolikus hívő bálványimádó-e, amikor Krisztus keresztje előtt imádkozik.
Te viszont úgy használod Kumránt, mint egy teológiai ködgránátot. Bedobod a vitába, nagy füst lesz, aztán abban reménykedsz, hogy senki nem kérdezi meg: hogyan kapcsolódik ez pontosan a bálványvádhoz? A válasz: sehogy, legfeljebb nagyon lazán és erőltetetten.
15. Zárás: Kumránnal nem cáfoltad Rómát, legfeljebb bemutattad, milyen veszélyes a szektás önbizalom
Összefoglalva: az általad idézett Jehova Tanúi-cikkek szerint Kumrán valószínűleg esszénus jellegű közösséghez kapcsolódott, és nem a kereszténység bölcsője. Ezzel nincs vitám. Az általad idézett másik szöveg szerint a közösség támadta a jeruzsálemi vezetést, elutasította a templomi áldozati rendet, hajnalban a felkelő naphoz kötött imát végzett, és egyes kéziratok mágikus, jósló vagy démonelhárító jellegű szövegeket is tartalmaztak. Ha ez így van, ezek bírálható vonások. De ezek Kumránról szólnak, nem a katolikus képtiszteletről.
Nem bizonyítottad velük, hogy a katolikus kép bálvány. Nem bizonyítottad, hogy a szentek tisztelete teremtménykultusz. Nem bizonyítottad, hogy az Eucharisztia démonok asztala. Nem bizonyítottad, hogy Jehova Tanúi képelutasítása apostoli igazság. Nem bizonyítottad, hogy a római katolikus Egyház Kumránhoz hasonló varázsló szekta volna.
Amit viszont akaratlanul is megmutattál, az fontos: a szigorú, elkülönülő, önmagát igaz maradéknak tartó, vallási vezetőket démonizáló, saját bibliaértelmezését kizárólagosnak tekintő csoportok nagyon is tévedhetnek. Kumrán példája ezért nem Róma ellen kiált úgy, ahogy szeretnéd, hanem a te szektás hangvételű, mindenkit elvakultnak és bálványimádónak bélyegző módszered ellen.
AZ ÚR SZOMBATJA A TEREMTÉSTŐL VALÓ MEGSZŰNÉS ÓTA TART,MINDEN NAPON
Ellen White mindig eltitkolta vagy megtagadta a tévedéseit, vagy a legrosszabb esetekben, burkoltan Istent hibáztatta értük. Lásd lent a vi). részt a „zárt ajtó” tanítással kapcsolatban.
Miller 1843-as dátumát eredetileg elfogadta, még a nagy csalódás után is (1844. okt. 22). Állítása szerint, Istentől volt: „Az 1840-44-es advent mozgalom Isten erejének a dicsőséges manifesztációja volt.” The Great Controversy, 4. k., 429.
Az első dátum egy kicsit problémás volt, amíg rá nem jött, hogy Isten volt a felelős érte! „Láttam, hogy az 1843-as táblázatot Isten keze irányította, és ezt nem szabad megváltoztatni. A számok úgy vannak, ahogy az ÚR akarta, csak a keze néhány számbeli hibát takart, mert rajta feküdt.”Early Writings, 64. o.
Sajnos, Ellen White (nem Isten) hibatakargatása miatt, nem értik még mindig az adventisták, hogy az egész millerita mozgalom a biblikus prófécia rossz magyarázatán alapult.
Ha nem tudott magyarázatot kreálni, akkor elkerülte az ügyet, pl. a magyarázat arról, hogy miért változtatták meg a szombat kezdőpontját (vi. rész).
1904 körül, néhányan a battle creek-i szanatórium munkatársai közül Mrs. White írásaiban bizonyos ellentétekre és következetlenségekre bukkantak. Ezt a bizonyságot írta nekik: „Nemrég, éjjeli látomásokban, nagy embertömegben álltam… Az ÚR arra vezetett, hogy kérjem meg őket, másokkal együtt, akiknek a gondolataiban zavarodottság és bántó dolgok vannak az éntőlem hozott bizonyságok iránt, hogy részletezzék kifogásaikat és a kritikáikat. Az Úr majd segít nekem megválaszolni ezekre a kifogásokra, és világossá teszi azt, ami bonyolultnak tűnik… Hadd írjanak ki mindent, és adják oda azoknak, akik a zavarodottságot eltávolítani kívánják… Bizonyára, ezt kell tenniük, ha hűségesek az Istentől kapott utasításoknak.” 1905. március 30.
Dr. Charles E. Stewart azért, az írásaiban talált nagymennyiségű „zavarodottságot” írta ki, és odaküldte neki. Mire még egy látomást kapott: „Látomásom volt, amiben nagy társaság előtt beszéltem, ahol sok kérdést tettek fel a munkámmal és írásaimmal kapcsolatban. Egy mennyből jövő hírnök arra vezetett, hogy ne vegyem fel ezt a terhet, hogy választ adjak mind azokra a véleményekre és kétségekre, amelyek sokak gondolataiban megjelennek.” 1906. június 6.
Azért, elsőször azt mondta neki az Úr, hogy az Ő segítségével magyarázza meg a tévedéseit, és utána azt, hogy ne foglalkozzon velük. Bizonyára, túl nehéznek bizonyult a feladat!
Canright ezt mondja róla: „Közel harminc évig ismertem, de soha nem hallottam bűnt vallani egész idő alatt – egyetlen egyet sem.”
A tanukra nem szabad neheztelni, még akkor sem, ha valaki közülük személyes sérelmet okozott nekünk.
Figyelembe kell venni, hogy jehova tanúi áldozatok, hisz nincs igaz pásztoruk. Hamis hét pásztor és nyolc herceg mérgezett legelőkre és mérgezett vizekre vezette őket. Azzal a tanítással, hogy meg kell tagadni a Segítő Isten a Szet Szellem létezését, Őt , távol is tartják maguktól. Így ki vannak szolgáltatva a bálványszervezetük hitető és erkölcstelen szellemei kénye kedvének. Ezért nem tudnak megszabadulni a bűneiktől. Minél tovább hívják segítségül a bálványistenük jehova nevét annál jobban taszítják maguktól az Igaz Istent Khrisztoszt és a Szent Szellemet. Ilyen szellemi helyzetben lehetetlen tiszta erkölcsös életet élni. Ezért jehova tanúi között gyakori , hogy hittársaikat is meglophatják, esetleg megerőszakolják gyermekeiket, lelkileg gyötrik . Gyakoriak családon belüli erőszakok. Akit sérelem ért, gondoljon arra, hogy milyen szellemi fertőben kényszerülnek élni a tanúk , Istenkáromlás bűnével terhelve, melyre tévtanítóik vették rá őket.
Bocsátsunk ezért meg nekik, és segítsünk nekik kiszabadulni a lelküket naponta gyötrő ártó szellemek törzshelyétől az Őrtorony bálványszervezettől.
Jakab 5:20 Tudja meg, hogy aki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól és bűnök sokaságát fedezi el.
A kumrániak nem szentek voltak, hanem varázsló szekta. Ezt az alábbi írásaik bizonyítják:
Lévi testamentumának Qumránban talált arámi töredékei (4Q 213-214) a mű eredeti változatát nyújtják. A Himnuszok c. fejezet egyik darabjának a szerzők a szenzációt ígérő Keresztelési himnusz (Baptismal Hymn) címet adták; a szövegben viszont csak "a kijelölt idő re", vagyis meghatározott alkalomra és időre előírt ritu- ális megtisztulásról van szó. Érdekes gyűjteményt jelent a könyv utolsó fejezeteként közölt mágikus és jósló szövegek csoportja. Fiziognómiai szövegek töredékei korábbi szövegkiadásokban is megjelentek már; ezek a szövegek külső emberi tulajdonságokat írnak le, és azok speciális értelmezéseit adják, vagyis, hogy milyen karakterjegyekre és sorsokra utalnak a leírt tulajdonságok. Ezeket itt most újabbak követik; olvasható továbbá a Brontologion (Mennydörgések jelei) néven ismert 4Q 318 jelzésű szöveg is, amely égi jelenségeket, valamint a hold és a zodiákus állásának kapcsolatait értelmezi hasonló módon. Az újszülöttet védi az ártó szellemektől a 4Q 560-as számot viselő démonelhárító szöveg. Mindezek az egész hellenisztikus Keleten nagyon is elterjedt gyakorlatok ismeretét tükrözik Qumránban.
AZ ESZÉNUSOK ELUTASÍTOTTÁK,HOGY ENGEDELMESKEDJENEK MÓZES ISTENE PARANCSOLATAINAK
"!Az esszének szigorúan tradicionális közössége saját elképzelései szerint értelmezte Mózes öt könyvét és nyíltan támadta a jeruzsálemi vallási arisztokráciát. Nem kevesebbel, mint Isten- és templomgyalázással, erkölcsi lazasággal és korruptsággal vádolva. A szekta Jeruzsálem fönnhatóságát visszautasítva nem volt hajlandó állat-áldozatot bemutatni a Templom oltárán. A legelszántabb hívek az időszámítás előtti második évszázadban elvonultak a sivatagba és közel kétszáz évig ott tanultak, dolgoztak és írtak az Új Jeruzsálemben, vagyis Kumránban egészen addig, míg a római légiók elsöpörték őket. Az emigráns szerzetesek hűségesen másolták a több száz éves héber bibliát és egyéb szent könyveket, ugyanakkor megpróbálták értelmezni a jelent és felkészülni a jövőre. A közel-keleti és a mediterrán gyakorlattól eltérően kommunális jellegű közösségbe tömörültek és kora hajnalban közös imával dicsőítették a felkelő napot. Túlélő iratok szerint demokratikus önkormányzatot alakítottak ki: szavazással választották vezetőjüket és puritán körülmények között, szigorú napirendet követve, testvériességben éltek."
"Az esszének szigorúan tradicionális közössége saját elképzelései szerint értelmezte Mózes öt könyvét és nyíltan támadta a jeruzsálemi vallási arisztokráciát. Nem kevesebbel, mint Isten- és templomgyalázással, erkölcsi lazasággal és korruptsággal vádolva. A szekta Jeruzsálem fönnhatóságát visszautasítva nem volt hajlandó állat-áldozatot bemutatni a Templom oltárán. A legelszántabb hívek az időszámítás előtti második évszázadban elvonultak a sivatagba és közel kétszáz évig ott tanultak, dolgoztak és írtak az Új Jeruzsálemben, vagyis Kumránban egészen addig, míg a római légiók elsöpörték őket. Az emigráns szerzetesek hűségesen másolták a több száz éves héber bibliát és egyéb szent könyveket, ugyanakkor megpróbálták értelmezni a jelent és felkészülni a jövőre. A közel-keleti és a mediterrán gyakorlattól eltérően kommunális jellegű közösségbe tömörültek és kora hajnalban közös imával dicsőítették a felkelő napot. Túlélő iratok szerint demokratikus önkormányzatot alakítottak ki: szavazással választották vezetőjüket és puritán körülmények között, szigorú napirendet követve, testvériességben éltek"
Mi az igazság a Holt-tengeri tekercsekről? - Őrtorony – 2001
Esszénusok voltak Kumrán lakói?
Ha ezek a tekercsek jelentették Kumrán könyvtárát, kik voltak ennek a helynek a lakói? Eleázár Sukenik professzor 1947-ben megszerzett három tekercset a jeruzsálemi Héber Egyetem számára. Ő volt az első, aki azt állította, hogy ezek a tekercsek egy esszénus közösségé voltak.
Az esszénusok egy zsidó szekta voltak, amelyet első századi írók, Josephus, Alexandriai Philón és az idősebb Plinius műveiből ismerünk meg. Találgatások vannak azt illetően, hogy honnan is jöttek pontosan az esszénusok, de úgy tűnik, hogy a szekta az i. e. II. századi Makkabeus-felkelést* követő felfordulás idején alakult meg. Josephus beszámolt arról, hogy abban az időszakban éltek esszénusok, miközben azt részletezte, miben különböztek a vallási nézeteik a farizeusokéitól és a szadduceusokéitól. Plinius megemlítette, hogy egy esszénus közösség a Holt-tenger partján, Jerikó és Én-Gedi között élt.
James VanderKam professzor, a Holt-tengeri tekercsek egyik szakértője azt állítja, hogy „a Kumránban élő esszénusok csak kis részét alkották a nagyobb esszénus mozgalomnak”, mely Josephus szerint körülbelül négyezer főt számlált. Noha nem minden leírás illik tökéletesen rájuk, a kumráni szövegekben kirajzolódó kép, úgy tűnik, jobban ráillik az esszénusokra, mint a kor bármely másik ismert zsidó csoportjára.
Néhányan azt bizonygatják, hogy a keresztényiség bölcsője Kumránban volt. Ám számos figyelemre méltó különbség figyelhető meg a kumráni szekta és a korai keresztények vallási nézetei között. A kumráni szövegek rendkívül szigorú rendelkezéseket tartalmaznak a sabbatra vonatkozóan, és kiderül belőlük, hogy a közösséget csaknem rögeszmésen foglalkoztatta a szertartásos tisztaság (Máté 15:1–20; Lukács 6:1–11). Ugyanilyen különbségek mutatkoznak meg abban is, hogy az esszénusok elkülönültek a társadalomtól, hittek a végzetben és a lélek halhatatlanságában, és nagy fontosságot tulajdonítottak a cölibátusnak, valamint az arról szőtt misztikus elképzeléseknek, hogy angyalokkal együtt vesznek részt az imádatban. Ez azt mutatja, hogy a tanításaik ellentétben voltak Jézusnak és a korai keresztényeknek a tanításaival (Máté 5:14–16; János 11:23, 24; Kolosszé 2:18;1Timóteus 4:1–3).
Holt-tengeri tekercsek — Miért kellene hogy érdekeljenek minket? - Őrtorony – 2001
A tekercsek, melyek leírják a kumráni szekta szabályait és hitnézeteit, egyértelművé teszik, hogy a judaizmusnak nem csupán egy formája létezett Jézus idejében. A kumráni szekta hagyományai eltértek a farizeusokéitól és a szadduceusokéitól. Valószínűleg ezek a különbségek indították a szektát arra, hogy a pusztában húzódjon meg. Tévesen úgy gondolták magukról, hogy ők teljesítik be az Ézsaiás 40:3-at arról a pusztában lévő hangról, mely egyenessé teszi Jehova útját. Számos tekercstöredék utal a Messiásra, akinek az eljöveteléről a szöveg szerzői azt gondolták, hogy a küszöbön áll. Ez különösen érdekes, mivel Lukács arról számol be, hogy „a nép várakozott” a Messiás eljövetelére (Lukács 3:15).
1. Már a kérdésed is rossz: nem azt kell bizonyítanom, amit én soha nem állítottam
Te most úgy teszel, mintha az lett volna az állításom, hogy Ágoston életében már liturgikus, kanonizációs, naptári értelemben „Szent Ágostonként” szerepelt. Csakhogy ezt nem állítottam. Amit állítottam, az egészen más: Ágoston nem VIII. Bonifác 1298-as döntésével lett szentté avatva, hanem ősi, formális pápai kanonizáció előtti tiszteletű szent volt; VIII. Bonifác 1298-ban nem „szentté avatta”, hanem a négy nagy latin egyháztanító közé sorolva, liturgikus és egyházi tekintélyét emelte ki.
Ezért a kérdésed olyan, mint amikor valaki azt mondja: „Bizonyítsd be, hogy egy halotti anyakönyvi kivonat már az illető életében létezett.” Nem, a halotti anyakönyvi kivonat éppen azért nincs meg életében, mert az ember még él. Ugyanígy az Egyház a szentek nyilvános, liturgikus tiszteletét rendesen a haláluk után ismeri el, mert a keresztény szentség végső földi pecsétje nem az, hogy valaki félúton szépen fut, hanem hogy mindvégig kitart.
A katolikus gondolkodásban a szentté avatás nem életműdíj, nem középkori celebpecsét, nem pápai vállveregetés, hanem annak egyházi elismerése, hogy valaki földi pályáját a kegyelemben beteljesítette. Éppen ezért abszurd az a követelésed, hogy mutassak Ágoston életéből olyan iratot, amelyben őt már ugyanabban az értelemben „Szent Ágostonnak” nevezik, ahogyan egy későbbi liturgikus naptárban szerepel. Ezzel nem engem cáfolsz, hanem azt árulod el, hogy összekevered az életszentség hírét, a kortársi tiszteletet, a posztumusz kultuszt, a formális kanonizációt és az egyháztanítói címet.
2. A „mutass életében ilyen címet” követelésed történelmietlen játék a szavakkal
A „szent” szóval legalább három különböző dolgot lehet jelölni. Jelentheti általánosan azt, hogy valaki Istenhez tartozik; jelölheti azt, hogy valakit kortársai vagy közvetlen utókora kivételesen istenfélő, szent életű emberként tart számon; és jelölheti azt is, hogy az Egyház liturgikus, hivatalos, naptári értelemben szentként tiszteli. Te ezeket a jelentéseket szándékosan összemaszatolod, majd büszkén belemártod az ujjad a saját tintapacádba, mintha tudományos bizonyítást végeztél volna.
Az, hogy valakit később „Szent Ágostonként” nevez a keresztény hagyomány, nem azt jelenti, hogy neki életében már ilyen névtáblával kellett járnia Hippó utcáin: „Aurelius Augustinus, hivatalosan kanonizált szent, ügyfélfogadás hétfőn és csütörtökön.” Ilyesmit követelni nem történeti módszer, hanem adminisztratív kabaré.
Péter apostolt is „Szent Péternek” nevezi a keresztény hagyomány. Kéred tőle is, hogy életében mutasson be egy római okiratot, amelyben így szerepel: „Szent Péter apostol”? Pált is „Szent Pálnak” nevezzük. Tőle is kéred az életében kiállított kanonizációs tanúsítványt? Szent Ambrus, Szent Jeromos, Szent Atanáz, Szent Bazil, Aranyszájú Szent János esetében is ez lesz a nagy „cáfolatod”, hogy életükben nem a későbbi liturgikus titulussal szerepelnek minden levél fejlécében? Ha igen, akkor nem a katolikus hagyományt döntöd meg, hanem az egész keresztény történeti nyelvhasználatot nem érted.
3. A 1298-as évszámnál pontosan ez volt a lényeg: Bonifác nem kanonizált, hanem egyháztanítói rangot emelt ki
A tényállás egyszerű. A nyugati egyházban a négy nagy latin atya — Ambrus, Jeromos, Ágoston és Nagy Szent Gergely — már korábban kiemelkedő tekintéllyel bírt. VIII. Bonifác 1298-as rendelkezése nem Ágoston első „szentté avatása” volt, hanem a négy latin egyháztanító ünnepének kiemelése és liturgikus megerősítése. A katolikus lexikoni összefoglaló is úgy írja le, hogy a négy nyugati atya már a korai középkorban elnyerte ezt a tiszteletet, Bonifác 1298-as dekrétuma pedig ünnepeik megtartásáról rendelkezett.
Tehát amikor valaki azt írja, hogy „Ágostont VIII. Bonifác avatta szentté 1298-ban”, az összekeveri a szentként való régi tiszteletet az egyháztanítói cím liturgikus kiemelésével. Ez nem apró lábjegyzet, hanem a vitatott állítás gerince. Ha a gerinc törött, a retorikai test hiába hadonászik.
Ráadásul modern katolikus összefoglalók is világosan különbséget tesznek: Ágostonnál „pre-kongregációs” kanonizációról, vagyis a későbbi központosított szenttéavatási eljárás előtti elismerésről beszélnek, és külön jelzik, hogy 1298-ban VIII. Bonifác egyháztanítóként ismerte el. Ez pontosan az, amit mondtam. Te pedig erre nem válaszoltál, csak félrekormányoztad a vitát egy másik utcába: „de ki nevezte őt szentnek életében?” Ez nem cáfolat, hanem menekülőút.
4. Kortársi és közvetlen utókori tanúság van Ágoston szentségének hírére — csak nem úgy, ahogy te karikatúrázod
Ha azt kérdezed, volt-e Ágostonnak életében olyan híre, amelyet kortársai kivételes jámborsággal, tanítói tekintéllyel, aszketikus életformával és egyházi szolgálattal kapcsoltak össze, a válasz: igen. A legfontosabb kortárs-közeli tanú Possidius, Ágoston barátja, tanítványa és életrajzírója. Ő nem évszázadokkal későbbi legendagyártó, hanem olyan püspök, aki Ágostont személyesen ismerte, vele közösségben élt, és halála után röviddel írta meg életrajzát.
Possidius beszámolója szerint Ágoston megtérése után vagyonát elhagyva Isten szolgálatára, böjtben, imában, jó cselekedetekben és a Szentírás elmélkedésében élt; amikor Hippóban pappá választották, a hívek éppen életét és tanítását ismerve ragadták meg, és közös akarattal kívánták felszentelését. Possidius a narratívában „szent Ágostonról”, „Isten emberéről”, „Istennek kedves” papról beszél, és a mű végén azt írja róla, hogy a katolikus Egyház hitében, reményében és szeretetében igaz és józan életet élt, s akik személyesen hallották és látták, még többet nyertek belőle, mint azok, akik csak műveit olvassák.
Most persze jöhetsz azzal, hogy Possidius ezt Ágoston halála után írta. Igen, természetesen utána írta. Egy szentéletrajzot általában nem az illető születésnapján adnak ki előrendelésben. De Possidius nem késő középkori mesemondó, hanem közeli, kortárs tanú. Az ő tanúsága pontosan azt mutatja, amit a katolikus állítás mond: Ágoston szentségének híre nem VIII. Bonifác íróasztalán keletkezett 1298-ban, hanem az életéből, tanításából, püspöki szolgálatából és közvetlen egyházi emlékezetéből nőtt ki.
5. Te a „szent” liturgikus címet kéred számon olyan korban, amikor a formális kanonizáció rendszere még nem úgy működött
A legnagyobb fogalmi botlásod az, hogy a későbbi, jogilag szabályozott kanonizációs rendszer logikáját visszavetíted az 5. századba. A korai és késő antik egyházban sok szent tisztelete nem úgy alakult ki, hogy előbb egy központi római per lefolyt, majd egy pápa ünnepélyesen kihirdette: „mostantól szent”. A tisztelet sok esetben helyi, regionális, majd egyetemes egyházi elismerés útján terjedt. A mártírok, püspökök, hitvallók, aszkéták, tanítók emlékezetét előbb a helyi egyházak, tanítványok, liturgikus közösségek, majd a tágabb keresztény világ őrizte.
Ágoston pontosan ebbe a világba tartozik. Nem újkori szent, akinek a kanonizációs periratai között kell keresned a dekrétum dátumát. Ő ókori egyházatya, akinek tisztelete szerves egyházi emlékezetből nőtt ki. Ezért is beszélünk pre-kongregációs, vagyis a későbbi központi szenttéavatási kongregációk előtti elismerésről. Azt követelni, hogy már életében „Szent Ágoston” címen szerepeljen, olyan, mintha egy római legionáriustól modern útlevelet kérnél biometrikus azonosítóval. Nagyon határozottnak hangzik, csak éppen történelmietlen.
6. A „képimádó” beszúrásod nem érv, hanem füstgránát
A mondatod első fele — „a képimádó Hippói Ágoston” — nem bizonyítás, hanem címkézés. Előbb ráragasztasz egy antikatolikus szitokcímkét, majd úgy teszel, mintha ezzel már el is intézted volna a történeti kérdést. Ez a módszer nem érvelés, hanem vallási graffiti.
Ágoston korában a későbbi képrombolási viták még nem abban a formában álltak fenn, ahogyan a 8–9. századi bizánci képrombolás idején. Ágostont egyszerűen „képimádónak” nevezni ezért anakronisztikus és durván pontatlan. A katolikus tanítás különbséget tesz az imádás, vagyis az egyedül Istent megillető hódolat és a szentek tisztelete között; a képek és ábrázolások nem istenek, hanem emlékeztető, tanító, tiszteletet közvetítő jelek lehetnek. De még ezt sem kell itt részletesen kifejteni, mert a kérdésed szempontjából a „képimádó” csak előítéleti fűszer: erős szaga van, tápértéke nincs.
Ráadásul ha Ágostont akarod bálványimádóként beállítani, akkor magával Ágostonnal is bajban leszel, mert érett keresztény gondolkodásának egyik alapvonása éppen a pogány bálványkultusz és a manicheus tévedések elleni harc. A keresztény hit védelmében a bálványokkal, a hamis istenekkel és a pogány kultuszokkal szemben érvelt. Tehát a „képimádó” címke itt nem történeti diagnózis, hanem egy félrecsúszott felekezeti reflex.
7. A szentség nem azt jelenti, hogy valakit életében mindenki így szólított
A keresztény szentség nem névhasználati verseny. Nem attól lesz valaki szent, hogy életében hány levél kezdődik így: „Kedves Szent X!” A szentség nem postai megszólítás, hanem kegyelmi valóság, amelyet az Egyház a halál után, a hűség és kitartás egész földi pályájára tekintve ismer el.
Életében Ágostont nevezték püspöknek, tanítónak, Isten szolgájának, tiszteletreméltó férfinak, szent életű embernek, s a hívek és klérus éppen ismert élete és tanítása alapján kívánták szolgálatba állítani. Possidius tanúsága szerint nem egy későbbi propaganda által fölpumpált üres névről van szó, hanem olyan emberről, akinek élete, tanítása, aszketikus közösségi gyakorlata, püspöki szolgálata és haláláig tartó bűnbánó lelkülete közvetlen tanúk előtt állt.
De ha te azt követeled, hogy életében már a későbbi liturgikus címképzés formájában nevezzék „Szent Ágostonnak”, akkor nem a történeti bizonyítékot kéred, hanem egy anakronisztikus pecsétet. Olyan ez, mintha azt kérdeznéd: „Mutass egy 5. századi fényképet Ágostonról, különben nem létezett.” Nem a bizonyíték hiányzik, hanem a kérdésed esett ki a történeti valóságból.
8. A legközelebbi kortársi tanú éppen azt adja, amit egy történész ilyenkor keres: élet, hírnév, tanítás, közvetlen emlékezet
Egy történész nem úgy dolgozik, hogy kizárólag egy mágikus kulcsszót keres: „szent, szent, szent”, majd ha nem találja a megfelelő pecsételt fejlécen, mindent kidob. A történész azt nézi: milyen forrás áll rendelkezésre, milyen közelségben van az eseményhez, ki írta, mit állít, milyen közösségi emlékezetet tükröz.
Possidius esetében a helyzet világos. Kortárs püspök, Ágoston közeli ismerőse, tanítványa, barátja és életrajzírója. Beszámol Ágoston megtérés utáni aszketikus életéről, a közösségi szegénységről, az imádságról, a böjtről, a jó cselekedetekről, a papi és püspöki szolgálatra való kiválasztásáról, tanításának hatásáról, halála előtti bűnbánatáról, és arról, hogy műveiben és személyes tanúságában tovább él az Egyházban. Ez nem formális kanonizációs okirat, hanem annál korábbi és történetileg sok szempontból érdekesebb tanúság: az életszentség hírét közvetlenül hordozó egyházi emlékezet.
Ha ezt nem fogadod el semminek, akkor lényegében azt mondod: az ókori szentekről csak olyan típusú iratot fogadok el, amelynek intézményi formája akkor még nem létezett. Ez kényelmes módszer: előbb lehetetlen kritériumot állítasz, majd diadalmasan közlöd, hogy a másik nem teljesítette. Ez nem kritikai gondolkodás, hanem ügyetlen bűvészmutatvány.
9. Ágoston szentsége nem 1298-ban kezdődött, de 1298-ban kapott külön egyháztanítói kiemelést
A katolikus állítás tehát így pontos: Ágoston szentként való tisztelete ősi, formális középkori-újkori kanonizációs eljárás előtti eredetű; 1298-ban VIII. Bonifác a négy nagy latin egyháztanító egyikeként emelte ki liturgikus rangját és tekintélyét. Ez a megfogalmazás történetileg sokkal pontosabb, mint az, hogy „Bonifác szentté avatta”.
A római martirológium augusztus 28-án Hippóban emlékezik meg Szent Ágostonról, püspökről és híres egyháztanítóról, aki Ambrus által megkeresztelve nagy buzgósággal védte a katolikus hitet, és az Egyházért végzett sok fáradozás után elnyerte mennyei jutalmát. Ez a liturgikus emlékezet nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy életében már így szerepelt minden iratban, hanem azt, hogy az Egyház halála után így őrizte meg emlékezetét.
A pápai és katolikus hagyomány is következetesen így beszél róla: püspök, egyháztanító, a kegyelem doktora, a keresztény filozófia és teológia óriása. II. János Pál is úgy mutatja be, mint a hit védelmében példás püspököt, a keresztény filozófia nagy alakját és a lelki tökéletesség fáradhatatlan előmozdítóját. Ismét: ez nem 1298-as „gyártás”, hanem egy sokkal régebbi egyházi emlékezet pápai és liturgikus megerősítése.
10. A kérdésed valójában nem cáfolja, hanem megerősíti az eredeti állítást
Te azt kérdezed: „Ki tisztelhette szentként életében?” Én pedig azt válaszolom: pontosan ez a kérdés mutatja, hogy nem érted a saját támadásod tárgyát. A szentként való nyilvános, liturgikus egyházi tisztelet rendesen halál utáni elismerés. Az életében fennálló életszentség híre, a közösség tisztelete, a tanítványi emlékezet és a közvetlen életrajzi tanúság ennek előzménye lehet, de nem azonos a későbbi liturgikus címmel.
Ágostonnál megvan a kortárs-közeli tanúság: Possidius. Megvan az életszentség híre: aszketikus élet, közösségi szegénység, imádság, tanítás, püspöki szolgálat. Megvan a közvetlen egyházi emlékezet: tanítványai és az afrikai egyház környezete. Megvan a későbbi egyetemes liturgikus és tanítói elismerés: a római martirológium, az egyháztanítói cím, a nyugati teológiai hagyomány. Ami nincs, az az általad kitalált anakronisztikus papír: egy életében kiállított „Szent Ágoston” igazolvány.
De ezt senki sem ígérte neked. Te magad gyártottad ezt a követelményt, hogy aztán hősi pózban megcáfolhasd. Csak az a baj, hogy nem az én állításomat cáfoltad, hanem a saját szalmabábodat csapkodod.
11. A végső válasz: nem kell életében „Szent Ágostonnak” nevezni ahhoz, hogy ne Bonifác avatta szentté
A lényeg tehát röviden ez: ahhoz, hogy igaz legyen, hogy VIII. Bonifác nem szentté avatta Ágostont, hanem egyháztanítói tiszteletét emelte ki, semmi szükség nincs arra, hogy Ágostont életében már liturgikus értelemben „Szent Ágostonnak” nevezzék. A két kérdés nem ugyanaz.
Ha valaki azt állítja, hogy „1298-ban szentté avatták”, az történetileg pontatlan. Ha valaki erre azt válaszolja, hogy „mutass életében olyan iratot, amelyben szentnek nevezik”, az nem cáfolja a pontatlanságot, hanem témát vált. A helyes kérdés ez volna: volt-e Ágostonnak 1298 előtt szentként való tisztelete és egyházi tekintélye? Erre a válasz igen. Volt-e 1298-ban formális modern értelemben vett szentté avatása? Nem. Mi történt 1298-ban? Egyháztanítói rangjának és liturgikus tiszteletének kiemelése.
Így hát a nagy kérdésedből végül csak egy kis fogalmi bukfenc marad. Látványosnak szántad, de rosszul érkeztél. Nem Ágoston szentsége roppant meg tőle, hanem a saját érvelésed bokája.
1. A „semmi élettelen dolog előtt” tétel nem a Biblia tanítása, hanem a te képromboló túlzásod
Azt állítod, hogy Isten „semmiféle élettelen dolog előtt” nem engedte meg a meghajlást és a leborulást. Ez szépen hangzó, kemény mondat, csak éppen nem bibliai pontosság, hanem túlzás. A Szentírás nem azt tanítja, hogy minden élettelen dolog előtt minden testileg kifejezett tisztelet bűn. A Szentírás azt tiltja, hogy az ember bálványt készítsen, a teremtményt Isten helyére tegye, és annak adjon olyan kultuszt, amely az élő Istent illeti.
Az élettelenség önmagában nem bálványminőség. A frigyláda élettelen tárgy volt. Az oltár élettelen tárgy volt. A szent edények élettelen tárgyak voltak. A templom épülete élettelen anyagból állt. A törvénytáblák élettelen kőből voltak. Mégsem voltak „átkozott” dolgok, és az ezekhez kapcsolódó szent tiszteleti rend sem volt bálványimádás. Miért? Mert nem Isten helyére állították őket, hanem Isten rendelésében szolgáltak jelként, eszközként, szent használatban.
Te viszont mindent egyetlen, durva szabályra redukálsz: élettelen dolog előtt mozdulat történik, tehát bálványimádás. Ez nem exegézis, hanem térdízületi dogmatika. Nálad a bűn nem ott kezdődik, ahol a teremtményt Isten helyére teszik, hanem ott, ahol valaki rossz irányba hajlítja a derekát. Ez nevetségesen mechanikus vallásfelfogás.
2. A 2Mózes 20-at továbbra is úgy olvasod, mintha az első parancsolat kerete nem létezne
Újra idézed a 2Mózes 20-at: „Ne készíts magadnak faragott képet, semmiféle képmást...” és „ne szolgáld őket”. Csakhogy megint úgy teszel, mintha a közvetlen összefüggés — „ne legyenek más isteneid” — csak dekoráció volna. Nem dekoráció. Ez a kulcs. A tiltott képmás az a képmás, amely más istenként, istenpótlékként, kultikus végpontként működik.
Ha a parancsolat abszolút értelemben minden képmást és minden szent jelhasználatot tiltaná, akkor maga Isten kerülne ellentmondásba, amikor kerubokat, szent tárgyakat, templomi díszítést és szent kultikus eszközöket rendel. Márpedig Isten nem mond ellent önmagának. A helyes értelmezés tehát az, hogy a parancs a bálványként készített és bálványként tisztelt képmást tiltja, nem minden vallási jelképet.
A te olvasatod olyan, mint amikor valaki a „ne igyál mérget” parancsból azt vezeti le, hogy tilos vizet inni, mert a méreg is folyadék. A kategóriát kell érteni: bálványos rendeltetésű képmásról van szó, nem minden képről, nem minden jelről, nem minden szent tárgyról.
3. A 3Mózes 26,1 felsorolása nem a te általános képtilalmadat bizonyítja
Azt mondod, ha Isten csak bálványról akart volna beszélni, csak bálványról beszélt volna. Ez törvényszövegként gyenge érv. A törvény gyakran részletezi ugyanannak a bűnnek több megjelenési formáját. A „bálvány”, „faragott kép”, „oszlop”, „kőszobor” ugyanannak a bálványos kultuszkörnek a tárgyi formáit jelöli. Nem négy teljesen független kategória, amelyek közül csak az első bálványos, a többi pedig bármilyen ártatlan képmás volna.
A mondat célhatározója — „hogy meghajoljatok előtte” — nem arról szól, hogy minden tárgy előtt minden tiszteleti gesztus tilos, hanem arról, hogy nem szabad ilyen tárgyakat bálványos hódolatra felállítani. Te a „faragott kép” kifejezést kiszakítod ebből a bálványos kultuszkörből, majd ráöntöd a keresztény ikonra, feszületre, szentképre és ereklyetartóra. Ez nem Mózes értelmezése, hanem Mózes szövegének antikatolikus túlfeszítése.
A katolikus képtisztelet nem állítja Isten helyére a tárgyat. Nem mondja: „ez a kép a mi istenünk.” Nem mutat be a képnek áldozatot mint végső címzettnek. Nem tekinti a tárgyat önálló megváltónak. Ezért nem tartozik a 3Mózes 26,1 által tiltott bálványos rendbe.
4. A Római levél 1. fejezetének kulcsszava ellened fordul: „felcserélték”
Pált idézed: az emberek „felcserélték” az örökkévaló Isten dicsőségét mulandó emberek, madarak, négylábú állatok és csúszómászók képmásával. Nagyon helyes, hogy kiemeled a „felcserélték” szót, mert ez a te érvelésed Achilles-sarka. Pál nem azt mondja, hogy minden képmás, minden emberábrázolás, minden vallási kép, minden szent jel önmagában bűn. Azt mondja, hogy bűn az, amikor a Teremtő dicsőségét teremtményi képmással cserélik fel.
A katolikus képtiszteletben nincs ilyen felcserélés. A katolikus nem cseréli fel Istent Mária képével, Szent Péter szobrával, egy vértanú ereklyéjével vagy a feszület anyagával. Nem mondja, hogy a teremtmény a Teremtő helyére lép. Ellenkezőleg: a szentkép a Teremtő kegyelmére mutat, amely a szentben működött; a feszület Krisztus megváltó áldozatára mutat; az ikon nem Isten pótléka, hanem teológiai ablak.
Pál a pogány istencserét ítéli el. Te pedig ezt rá akarod húzni a keresztény jelhasználatra. Ez olyan, mintha Pál tűzriadóját arra használnád, hogy betilts minden gyertyát a templomban. A tűz veszélyes, de nem minden fényvétel gyújtogatás.
5. Az emberábrázolás önmagában nem bálvány; különben Krisztus megtestesülésének láthatóságát is gyanú alá veszed
Pálnál kiemeled az „emberek képmása” részt, mintha ebből automatikusan következne, hogy emberek képei előtt minden tisztelet bálványimádás. Csakhogy Pál nem szentek képeiről beszél, nem vértanúk emlékéről, nem Krisztus emberi természetének ábrázolásáról, hanem a Teremtő dicsőségének teremtményképpel való felcseréléséről.
A szentek képei a katolikus Egyházban nem azt jelentik, hogy az adott ember Isten helyére lép. Azt jelentik: Isten kegyelme ebben az emberben győzött. A szent tisztelete nem Istennek kijáró imádás, hanem Isten művének elismerése egy teremtményben. A szent dicsősége nem önálló, nem isteni, nem versengő, hanem részesedő és kegyelemből való.
Krisztus képe pedig még ennél is alapvetőbb kérdés. Az Ige testté lett. Krisztusnak valóságos emberi arca volt. Látható teste, érinthető sebei, történeti embersége volt. Ha Krisztus emberi természete szerint nem ábrázolható, akkor úgy kezeled a megtestesülést, mintha Isten csak átmenetileg megengedett volna egy látható jelenséget, amelyről később szégyenkezve hallgatni kell. Ez nem keresztény inkarnációs hit, hanem képromboló szűkösség.
6. A „kegytárgy” nem bálvány attól, hogy szent használatra van elkülönítve
Azt mondod, akár bálványformájú, akár emberformájú képmás, akár akármilyen formájú kegytárgy előtt borul le valaki, átkozottá teszi magát. Ez megint mindent egyetlen üstbe dob. A kegytárgy nem bálvány. A kegytárgy szent használatra rendelt eszköz: rózsafüzér, feszület, érem, szentelt kép, imaeszköz. Nem isten, nem félisten, nem mágikus talizmán, nem önálló kegyelemforrás.
A visszaélés lehetősége persze létezik. Valaki babonásan is viszonyulhat egy tárgyhoz. De a visszaélés nem cáfolja a helyes használatot. A Bibliával is vissza lehet élni, mégsem dobod tűzbe a Szentírást. Az imával is vissza lehet élni, mégsem tiltod be az imát. A szent tárggyal is vissza lehet élni, de ebből nem következik, hogy minden szent tárgy bálvány.
A katolikus elv egyszerű: Isten az anyagi világot is használhatja az ember megszentelésére. Víz a keresztségben, olaj a betegek kenetében, kenyér és bor az Eucharisztiában, kézrátétel a szentségi rendben, szent jelek az imádságban. Az anyag nem ellenség. A bálvány nem az anyag, hanem az anyag Isten helyére állítása. Te ezt az alapvető különbséget újra és újra elkened.
7. A „Jehova Tanúit óvjuk Róma kovászától” fordulatod különösen komikus egy Jehova Tanúi tévtanításairól szóló vitában
Azt írod, óvjuk meg Jehova Tanúit a római kovásztól. Ez már szinte önparódia. Egy olyan közösségre hivatkozol mérceként, amely Krisztus istenségét lefokozza, a Szentháromságot tagadja, az apostoli Egyház folytonosságát elutasítja, az Eucharisztiát nem érti, a keresztény hit számos alapigazságát átírja. És akkor ők lennének a tiszta mérce a képtisztelet ügyében?
Az, hogy Jehova Tanúi elítélik a képtiszteletet, nem bizonyítja, hogy igazuk van. Ők sok mindent elítélnek, amit az apostoli kereszténység vall. Egy tévedő közösség képromboló reflexe nem lesz hirtelen bibliai mérce csak azért, mert ebben a pontban neked tetszik.
A katolikus hit nem Jehova Tanúi ellenvéleményéből indul ki, hanem a teljes kinyilatkoztatásból: az Ószövetség bálványtilalmából, a szent tárgyak bibliai rendjéből, az Ige megtestesüléséből, a szentek közösségéből, és abból a különbségből, hogy imádás egyedül Istennek jár, a szenteknek pedig csak részesedő, teremtményi tisztelet.
8. Nem igaz, hogy Róma „eretneknek” tart mindenkit, aki nem hajol meg képek előtt
Azt állítod, hogy Róma főpapjai és teológusai szerint azok is eretnekek voltak és ma is azok, akik elutasítják, hogy meghajoljanak képek, szobrok, tárgyak előtt és azokhoz könyörögjenek. Ez megint torzítás. A katolikus Egyház nem azt tanítja, hogy minden hívő köteles minden kép előtt meghajolni, minden szobrot megcsókolni, minden kegytárgy előtt letérdelni, különben eretnek. Ez nevetséges.
A vita nem arról szól, hogy valaki személyesen nem él bizonyos áhítati gesztusokkal. A vita arról szól, hogy valaki elvileg bálványimádásnak nevezi-e a szentképek helyes, viszonylagos tiszteletét. Az Egyház nem azt ítéli el, hogy valaki józanul, mértékletesen, képek nélkül imádkozik. Azt ítéli el, ha valaki a megtestesüléssel, a szentek közösségével és a képek viszonylagos tiszteletével szemben olyan elvet állít, amely minden képtiszteletet bálványimádásnak bélyegez.
A különbség óriási. Nem kötelező minden kép előtt térdelni. De hamis azt állítani, hogy aki Krisztus képe előtt Krisztust tiszteli, az bálványimádó. Te ezt a különbséget szándékosan összemosod, mert így könnyebb üldözött igazhitűnek pózolni.
9. A „többen vannak a világon” érv dogmatikailag értéktelen
Azt mondod, többen vannak a világon, akik nem hajolnak meg katolikus képek, szobrok, ereklyék és kegytárgyak előtt. És akkor mi van? Az igazságot nem népszámlálás dönti el. Voltak idők, amikor a bálványozó izraeliták többen voltak, mint a hűségesek. Voltak idők, amikor az ariánusok politikailag erősebbek voltak, mint a niceai hit védői. Voltak idők, amikor a próféták egyedül álltak szemben a tömeggel.
A többség nem érv. A tömeg nem dogma. A statisztika nem Szentírás. Ha a világ nagyobb része nem fogadja el a katolikus képtiszteletet, abból nem következik, hogy a katolikus képtisztelet hamis. Legfeljebb annyi következik, hogy a világ nagyobb része nem katolikus.
Ez az érv különösen furcsa tőled, hiszen más pontokon te is kész vagy szembemenni többségi keresztény nézetekkel. Amikor neked kedvez, a többség bizonyíték. Amikor nem kedvez, a többség megtévesztett. Ez nem elv, hanem alkalmi mérce.
10. A „hulladarabjai” szó nem érv, hanem kegyeletsértő durvítás
A szent ereklyéket „hulladaraboknak” nevezed. Ez nem érv, hanem szándékos durvítás. A keresztény hit szerint a test nem szemét, nem puszta biológiai hulladék, hanem a Szentlélek temploma, a feltámadásra rendelt emberi természet része. A vértanúk és szentek teste nem isten, nem bálvány, nem mágikus tárgy, de tiszteletet érdemel, mert Isten kegyelme ebben a testben is működött, és ez a test feltámadásra vár.
Az ereklyetisztelet nem halott anyag imádása. Nem csontkultusz. Nem „hulladarabok” előtti pogány rettegés. Hanem a feltámadás hitéből fakadó tisztelet azok iránt, akik Krisztusban élnek. A katolikus nem az ereklyétől várja az üdvösséget, hanem Istentől. Az ereklye tanú, nem megváltó.
A te szavad — „hulladarab” — csak azt mutatja, hogy a szentek testének keresztény megbecsülését sem érted. A keresztény ember nem gnosztikus módon megveti a testet, hanem hiszi a test feltámadását. Ezért a szentek földi maradványai nem szemétként kezelendők, hanem kegyelettel.
11. A „több száz millió ember” és „milliók máglyán” állításod történeti légvár
Azt állítod, hogy több száz millió embernek kellett meghalnia a római császárok és képimádó püspökök által létrehozott „embergyilkos egyház” miatt, és milliókat küldtek máglyára, mert nem hajoltak meg képek előtt. Ez nem történeti állítás, hanem apokaliptikus túllicitálás. Semmilyen komoly történeti arányérzék nem támasztja alá ezt a szónoki számháborút.
Voltak vallási üldözések, állami kényszerek, erőszakos korszakok, súlyos bűnök. Ezeket nem kell szépíteni. De azt állítani, hogy milliókat vagy több száz milliókat öltek meg kifejezetten azért, mert nem hajoltak meg katolikus képek előtt, egyszerűen történeti fantazmagória. Ez nem vértanútisztelet, hanem vádirati infláció.
És még ha bizonyos történelmi bűnöket jogosan elítélünk is, abból nem következik, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás. Bűnös emberek bűnei nem cáfolják a dogmatikai különbséget imádás és tisztelet, bálvány és szent jel között.
12. A Jelenések 6 vértanúi nem a te antikatolikus vádiratod statisztái
A Jelenések könyvéből idézed az oltár alatt lévő lelkeket, akik igazságért és ítéletért kiáltanak. Ez szent és súlyos szöveg. De te úgy használod, mintha a jelenésben szereplő vértanúk automatikusan azok lennének, akiket szerinted Róma képtisztelet-ellenesség miatt megölt. A szöveg ilyet nem mond. A vértanúk azok, akiket Isten igéjéért és tanúságtételükért öltek meg. Nem a te antikatolikus történelmi forgatókönyved szereplői.
Ironikus módon ez a szöveg azt is mutatja, hogy a halott igazak lelkei élnek Isten előtt, tudatosak, megszólalnak, és közük van az isteni igazságszolgáltatáshoz. Ez sokkal közelebb áll a katolikus szentközösség-tan alapjához, mint a te merev tagadásodhoz. Az oltár alatt lévő lelkek nem alszanak semmiben, nem semmisültek meg, nem érdektelenek a földi igazságtalanság iránt.
Te a Jelenések 6-ot bunkóként használod Róma ellen, miközben a szöveg világosan tanúsítja: az igazak lelkei Isten előtt élnek. Ez nem a szentek közbenjárása ellen szól, hanem éppen annak világába illeszkedik, hogy a mennyei szentek nem halott tárgyak, hanem élő személyek Isten előtt.
13. Krisztus egyetlen főpapsága nem zárja ki a szentek közbenjárását
Azt mondod, nem Róma főpapjai járnak közbe a szentekért, hanem az egyetlen erre alkalmas Főpap, az ember Jézus. A katolikus Egyház is vallja, hogy Krisztus az egyetlen főpap és az egyetlen közvetítő a megváltás rendjében. De ebből nem következik, hogy senki más nem imádkozhat senkiért, vagy hogy a mennyei szentek közbenjárása lehetetlen volna.
Ha Krisztus egyetlen közvetítése kizárna minden alárendelt közbenjárást, akkor te sem kérhetnél meg senkit, hogy imádkozzon érted. Pál sem kérhette volna a híveket imára. A keresztények sem könyöröghetnének egymásért. Márpedig a Szentírás tele van egymásért való imádsággal. Az ilyen közbenjárás nem versenyez Krisztussal, hanem Krisztusban és Krisztus által történik.
A szentek közbenjárása ugyanez mennyei távlatban. A szent nem külön megváltó, nem másik főpap, nem Krisztus riválisa. Ő Krisztus tagja, aki Isten előtt él. Ha a földön kérhetjük egymás imáját, akkor nem abszurd, hogy a mennyben élő igazak imáját is kérjük. A szentek közbenjárása nem Krisztus főpapságának tagadása, hanem Krisztus testének élő közösségében való részesedés.
14. A szobor nem védőszent; megint összekevered a személyt a tárggyal
Azt kérdezed, hogyan tudnak az „élettelen védőszentek” védelmet nyújtani, amikor magukat sem tudják megvédeni, tolvajok elvihetik őket, ezért zárt szekrényben őrzik őket. Ez a mondat gyönyörű példája annak, hogyan kevered össze a személyt a tárggyal. A katolikusok nem azt hiszik, hogy a szobor maga a védőszent. Nem a festett deszka, nem a kő, nem a gipsz, nem a fém nyújt védelmet. A szent személye él Isten előtt; a szobor vagy kép csak jel.
Ha valaki ellopja egy édesanya fényképét, attól nem bizonyította, hogy az édesanya nem létezik. Ha valaki összetör egy király szobrát, attól nem bizonyította, hogy a király nem uralkodott. Ha valaki ellop egy feszületet, attól nem bizonyította, hogy Krisztus tehetetlen. Csak azt bizonyította, hogy a tárgy sérülékeny. Ezt minden katolikus tudja. A tárgy anyag. A jel törékeny. Az ábrázolt valóság nem azonos a jellel.
A te gúnyod tehát célt téveszt. Nem a katolikus hitet találja el, hanem a saját félreértésedet. Te a szobrot nevezed védőszentnek, aztán kineveted, hogy a szobor nem védi meg magát. De ezt a katolikus soha nem tanította. Ez nem cáfolat, hanem bábszínház: te készíted a bábut, te adod a szájába a szöveget, aztán te csapod fejbe.
15. A „Fiú istent ábrázoló képek” megjegyzésed ismét leleplezi a krisztológiai zavarodat
Azt írod, hogy a „Fiú istent ábrázoló” képeket és szobrokat is zárt szekrényben őrzik. A katolikus hit nem egy külön „Fiú istent” imád a többi isten között, hanem az egyetlen Istent vallja: Atyát, Fiút és Szentlelket. Krisztus képe nem egy alisten vagy külön istenség szobra, hanem a megtestesült örök Fiú emberi természetének ábrázolása.
Az isteni természet önmagában nem festhető. Krisztus azonban valóságos emberré lett. Emberi arca, teste, szenvedése, kereszthalála és feltámadott teste van. Ezért Krisztus emberi természet szerint ábrázolható. A kép nem fogja be az istenséget, nem zárja anyagba az örök Fiút, nem teszi fává vagy festékké Istent. Csak az emberré lett Fiú emberi valóságára mutat.
Te ezt azért nem tudod kezelni, mert a te krisztológiádban Jézus és az isteni valóság kapcsolata szétesik. Így minden Krisztus-ábrázolás számodra azonnal bálványgyanús lesz. A katolikus hitben viszont Krisztus nem széttépett ember és istenség, hanem egy személyben valóságos Isten és valóságos ember.
16. A „kész röhej” zárásod megint csak gúny, nem érv
Azt mondod: „Kész röhej, hogy egy képek, szobrok, ereklyék előtt leboruló akarja megmondani, mi az eretnekség.” Ez szellemesnek szánt zárás, de a lényeget nem érinti. Az igazságot nem az dönti el, hogy te kit tartasz nevetségesnek. Az eretnekség nem attól eretnekség, hogy neked ki szimpatikus. Az eretnekség az apostoli hittől való makacs eltérés.
Ha valaki Krisztus teljes istenségét tagadja, az nem azért téved, mert nem hajol meg képek előtt, hanem mert Krisztust lefokozza. Ha valaki a Szentháromságot elutasítja, az nem azért téved, mert képromboló, hanem mert az Atya, Fiú és Szentlélek kinyilatkoztatott igazságát torzítja. Ha valaki a megtestesülést úgy kezeli, mintha Jézus csak emberi edény volna, az krisztológiai tévedésben van, függetlenül attól, hány szobrot nem csókol meg.
A katolikus képtisztelet nem akadálya annak, hogy megnevezzük az eretnekséget. Sőt éppen a megtestesülés, a Szentháromság és Krisztus valóságos istensége miatt látjuk, hogy a te henoteista és nesztoriánus irányú elképzeléseid nem apostoli tisztaság, hanem régi tévedések újrahasznosított rongyos kabátban.
17. Zárás: a te vitád nem a bálványimádás ellen folyik, hanem a keresztény jelhasználat és a szentek közössége ellen
Összefoglalva: a bálványimádás bűn. Ebben nincs vita. A Teremtő dicsőségét teremtmény képmásával felcserélni bűn. Ebben sincs vita. Élettelen tárgyat istenként kezelni bűn. Ebben sincs vita. A katolikus Egyház mindezt elítéli.
A vita ott van, hogy te minden szent jelet, minden feszületet, minden ikont, minden ereklyét, minden szentképet bálványnak nevezel, ha tiszteleti gesztus kapcsolódik hozzá. Ez hamis. A kép nem végpont, hanem jel. A szobor nem szent személy, hanem emlékeztető. Az ereklye nem megváltó, hanem tanú. A feszület nem fadarabisten, hanem Krisztus keresztáldozatának jele. A szentek nem halott bálványok, hanem Krisztusban élő személyek. Krisztus egyetlen főpapsága pedig nem zárja ki, hanem hordozza az Egyház tagjainak egymásért való imádságát.
A 2Mózes 20, 3Mózes 26, Római levél 1 és Jelenések 6 nem azt tanítja, amit rájuk akarsz erőltetni. Nem általános keresztény képtilalmat, nem katolikus templomok démonizálását, nem ereklyék gyalázását, nem több százmilliós történelmi vádiratot, nem Jehova Tanúi mércéjét. Ezeket te olvasod bele.
És amíg a jel és bálvány, tisztelet és imádás, személy és tárgy, közbenjárás és megváltói főpapság között nem vagy hajlandó különbséget tenni, addig nem Mózes és Pál védelmezője vagy, hanem saját képromboló rögeszméd körmeneti zászlóvivője.
Te már az első bekezdésben úgy csapod be a kaput, hogy közben a kilincs a kezedben marad. Azt írod: „Szentté avatására 1298-ban a kegyetlenségéről elhíresült VIII. Bonifác pápa pápasága alatt került sor.” Ez tényszerűen rossz. Ágoston nem úgy lett szent, mint egy késő középkori vagy újkori szent, akinek a szentté avatási perét lefolytatták, majd egy pápa ünnepélyesen kanonizálta. Ágoston ősi, pre-kongregációs tiszteletű szent; magyarul: már jóval a formális, központosított kanonizációs eljárások előtt szentként tisztelték. "
Ugyan ki tisztelhette szentként a képimádó Hippói Ágostont életében?
Másolj be egy olyan bizonyítékot, Hippói Ágoston élete idejéből, amelyben bárki Ágostont Szentnek nevezte.
A 3Mózes 26,1 nem úgy beszél, hogy van egy „bálvány” nevű tiltott kategória, aztán mellette három teljesen semleges tárgykategória — faragott kép, oszlop, kőszobor —, amelyeknek már semmi közük a bálványos kultuszhoz, de Isten mégis minden vallási vagy tiszteleti használatukat megtiltja."
A többi sem semleges, mert akár bálványformájó, akár ember formájú képmás, vagy akármilyen formájú kegytárgy előtt borul le valaki egyformán átkozottá teszi magát az Élő Isten előtt.mert
készakarva ellene szegült az Isten parancsának, amely semmiféle élettelen dolog előtt nem engedte meg a meghajlást és a leborulást.
A felsorolásból pontosan az derül ki, hogy a bálványon kivül egyéb képmások, sőt oszlopok előtt is megtiltotta Mózes Istene a meghajlást. Hacsak bálványról akart volna beszélni, akkor csak arról beszélt volna.
Hogy a 3. Mózes 26 1-ben feljegyzett Szava szerint.
Mellesleg a 2. Mózes 20. fejezetében is egyértelművé tette, hogy bármilyen képmást akár égiekről, akár földiekről készültek azok tilos meghajolni(proszküneo), és tilos azoknak szolgálni(latreuo)
3. Mózes 26:3. Mózes 26:1 Ne csináljatokmagatoknak bálványokat, se faragott képet, se oszlopot ne emeljetek magatoknak, se kőszobrokat ne állítsatok fel a ti földeteken, hogymeghajoljatok(proszküneo) előtte, mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek.
2. Mózes 20: 4 Ne készíts magadnak faragott képet, és semmiféleképmástarról, amifenn van az égen,vagya vizekben!
5 és ne szolgáld(latreuó) őket, mert én, az Úr, a te Istened erős és féltékeny vagyok, és az atyák vétkét megtorlom gyermekeiken, és azok harmadik és negyedik nemzedékén, akik gyűlölnek engem!
Rómaiakhoz 1:. 21 Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették Őt, sem néki hálákat nem adtak, hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett. 22 Magukat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek; 23 És az korszakok Istenének dicsőségétfelcseréltéka mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszómászó állatoknak képmásával.
SEGÍTSÜNK A RÓMA FŐPAPJA ÉS TEOLÓGUSAI ÁLTAL MEGTÉVESZTETT EMBEREKNEK MEGSZABADULNI A KÉPEK,SZOBROK, KEGYTÁRGYAK ELŐTTI LEBORULÁS BŰNÉBŐL ÉS EGYHÁZUK TANÍTÓITÓL! ÓVJUK MEG JEHOVA TANÚIT A RÓMA FŐPAPJÁNAK ÉS TEOLÓGUSAINAK A KOVÁSZÁTÓL!
DICSŐSÉG AZ ÚRNAK, AZ ISTENEK ISTENÉNEK, AZ ISTENE ÁLTAL,TÁRSAI AZ ISTENEK FÖLÉ FELKENT ISTENNEK!
1. Kezdjük a legelső baklövéssel: Ágostont nem VIII. Bonifác „avatta szentté” 1298-ban
Te már az első bekezdésben úgy csapod be a kaput, hogy közben a kilincs a kezedben marad. Azt írod: „Szentté avatására 1298-ban a kegyetlenségéről elhíresült VIII. Bonifác pápa pápasága alatt került sor.” Ez tényszerűen rossz. Ágoston nem úgy lett szent, mint egy késő középkori vagy újkori szent, akinek a szentté avatási perét lefolytatták, majd egy pápa ünnepélyesen kanonizálta. Ágoston ősi, pre-kongregációs tiszteletű szent; magyarul: már jóval a formális, központosított kanonizációs eljárások előtt szentként tisztelték. VIII. Bonifác 1298-ban nem „szentté avatta”, hanem a négy nagy nyugati egyháztanító egyikeként ismerte el kiemelten. Még a katolikus szentéletrajzi összefoglalók is így különböztetik meg: pre-kongregációs kanonizáció, majd 1298-ban egyháztanítói cím.
Ez nem apróság, hanem az egész nyitó retorikád alapjának szétporladása. Úgy próbálsz erkölcsi bűzfelhőt fújni Ágoston köré, hogy odakötöd VIII. Bonifáchoz: „íme, egy kegyetlen pápa avatta szentté, tehát gyanús az egész”. Csakhogy az állítás történetileg téves. Ha egy érvelés első téglája hungarocellből van, ne csodálkozz, ha nem bírja el a katedrálist.
2. A Magyar Narancs-cikk nem Serge Lancel tudományos állítása, hanem Báthori Csaba polemikus recenziója
A link, amelyre hivatkozol, nem maga Serge Lancel monográfiája, nem forráskiadás, nem patrisztikai tanulmány, nem kánonjogi elemzés, hanem egy 2004-es Magyar Narancs-könyvrecenzió Báthori Csabától. A cikk valóban nagyon élesen fogalmaz: már az elején azt állítja, hogy a 20. századi kritikai egyháztörténet „ellenszenves személyiség” és „máig ható kártékonyság” irányából olvasta Ágostont, majd Deschner és mások legsúlyosabb minősítéseit sorolja.
Ez azért fontos, mert te úgy használod ezt, mintha Lancel vagy a fősodorbeli történettudomány szövegét idéznéd. Nem. Te egy recenzió recenziószerű, irodalmias, indulati és antikatolikus élű összefoglalóját használod úgy, mintha az volna a végső történészi ítélet. Ez módszertanilag körülbelül olyan, mintha valaki egy színházi kritikából rekonstruálná a római büntetőeljárás fejlődését.
Báthori idéz Deschnert, Friedrich Heert, másokat; ez önmagában nem bizonyítja, hogy a Deschner-féle apokaliptikus vádbeszéd a történettudomány konszenzusa. A történettudományban az állításokat nem attól mérik, hogy mennyire csillog a penge, hanem attól, hogy mit bír el a forrásanyag.
3. Deschnerből nem lesz tudományos konszenzus attól, hogy dühösen mondod
Deschner mondatai hatásosak, de a hatásosság nem azonos az igazsággal. Amikor Ágostont „mindenfajta inkvizíció ősének”, „a rettegés szálláscsinálójának” és hasonlóknak nevezi, akkor nem pontos intézménytörténeti fogalmakkal dolgozik, hanem vádiratot ír. Ez lehet irodalmilag erős, de történeti magyarázatként túlhabzik.
A komoly kutatás ennél sokkal differenciáltabb. Edward Peters például világosan különbséget tesz az inkvizíció mint római jogi eredetű eljárási forma, a középkori pápai megbízott inkvizítorok, a későbbi intézményesített inkvizíciók és az „Inkvizíció” modern mítosza között. Szerinte az az elképzelés, hogy létezett egyetlen, mindenható, mindenütt jelen lévő, egységes „Inkvizíció”, maga is történeti mítosz, amelyet későbbi polemika és irodalom növesztett szörnnyé.
Te viszont Deschnerrel együtt mindent egy bográcsba dobsz: Ágoston, donatisták, középkori kánonjog, máglyák, spanyol inkvizíció, kínzókamrák, zsidóüldözés, laikusok, rabszolgaság. Ez nem történeti oksági lánc, hanem antiklerikális pörkölt. Erős az illata, de nem lesz tőle tudomány.
4. Ágoston valóban elfogadta a kényszer bizonyos formáit — de nem úgy, ahogy te karikírozod
Igen, Ágoston később elfogadta az állami kényszer bizonyos formáit a donatistákkal szemben. Ezt kár volna tagadni. Korábban ő maga is azt vallotta, hogy senkit nem kell akarata ellenére a katolikus egységbe kényszeríteni; a vitát, az érvelést, a személyes találkozást és a nyilvános disputát részesítette előnyben. A kutatás is kimutatja, hogy 405 előtt levelekkel, könyvekkel, személyes vitákkal, békülékenyebb missziós módszerekkel próbálta a donatistákat visszavezetni.
Később azonban megváltozott az álláspontja. A 93. levélben maga mondja ki, hogy korábban másként gondolkodott, de a tapasztalat és püspöktársai érvei meggyőzték: a császári törvények „félelme” sok donatistát arra késztetett, hogy komolyan vegye a katolikus érveket. Ez nem modern vallásszabadsági nyelv, és nem is kell annak hazudni. De a kérdés az, hogy milyen kényszerről beszél. Ágoston gondolatmenete szerint a kényszer nem hitet hoz létre, hanem külső akadályokat tör meg, félelmet kelt, és lehetőséget ad a tanítás meghallására.
Te ebből azt csinálod, hogy „utasítást adott a kínzásukra”. Ez már nem értelmezés, hanem rágalommal kacérkodó fikció. Mutasd meg az ágostoni szöveget, ahol kiadja az utasítást: „kínozzátok meg őket”. Nem fogod tudni, mert ilyen nincs a kezedben. Van helyette késő antik paternalista kényszerelmélet, pénzbírság, száműzetés, vagyonelkobzás, templomok visszavétele, állami nyomás, és van egy súlyosan vitatható elv: a félelem mint pedagógiai eszköz. Ez elég nagy probléma önmagában is; nem kell hozzá hamisítani.
5. A „megkínozta őket, aztán cinikusan mondta, ne öljétek meg” állításod puszta regényírás
A végén azt írod, hogy Ágoston „kiadta az utasítást a megkínzásukra”, majd cinikusan megjegyezte, „ne öld meg őket”, tudva, hogy a kínzásokba úgyis belehalnak. Ez olyan állítás, amelyhez bizonyíték kellene, nem dobhártyaszaggató magabiztosság. A feltöltött szakirodalom ennek éppen az ellenkezőjét támasztja alá.
A kutatás szerint Ágoston az állami kényszert javító, fegyelmező, visszatérítő eszköznek tekintette, és több alkalommal a halálbüntetés ellen lépett fel. Smither összefoglalása szerint Ágoston sürgette a római tisztségviselőket, hogy ne alkalmazzanak halálbüntetést a donatisták ellen; más esetekben pedig közbenjárt megbírságolt donatista vezetők érdekében is. Dunn szintén hangsúlyozza, hogy bár Ágoston 185. levele keményebb hangú, ezt a halálbüntetés ellenzésének és a fizikai kényszer mérsékeltebb értelmezéseinek összefüggésében kell olvasni.
A középkori inkvizíciós kínzás intézményes engedélyezését nem Ágoston 5. századi leveleiben kell keresni, hanem jóval később. Még az inkvizíciót katolikus oldalról kritizáló O’Brien is az 1252-es Ad extirpanda bullához köti a kínvallatás pápai bevezetését, vagyis több mint nyolc évszázaddal Ágoston halála utánra. Ha tehát te Ágostont közvetlenül odarakod a kínzókamra ajtajába kulccsal a kezében, akkor nem történelmet írsz, hanem kosztümös vámpírfilmet.
6. A „ne öljétek meg őket” nem álszent kibúvó, hanem valós mérséklő álláspont
Lehet azt mondani, hogy Ágoston álláspontja modern szemmel paternalista, autoriter és veszélyesen felhasználható volt. Lehet azt mondani, hogy a „szeretetből alkalmazott kényszer” gondolata borzasztóan könnyen válhat zsarnoki eszközzé. Ez mind vitaképes. De azt mondani, hogy a halálbüntetés elutasítása „csak papír”, „jámbor óhaj”, „álszent kibúvó”, már nem elemzés, hanem pszichologizáló vád.
Ágoston saját érvelése szerint a kényszer célja az emendatio, a javítás. A 93. levélben az orvosi és atyai hasonlatok sorát hozza: a tévelygő olyan, mint a lázbeteg, akit meg kell kötni, nehogy magát pusztítsa el; vagy mint a letargikus beteg, akit fel kell rázni. Ez a nyelv ma sokunk fülének kellemetlen, sőt veszélyes. De éppen ez mutatja: Ágoston nem a megsemmisítést, hanem a visszaterelést gondolja jogosnak.
Dunn pontosan ezért írja, hogy Ágoston a donatisták elleni kényszert terápiás céllal, fegyelmezésként akarta látni, és különbséget tett a büntető, terrorizáló erőszak és a javító célú kényszer között. Ezt lehet bírálni — kell is árnyaltan bírálni —, de nem lehet belőle azt kiolvasni, hogy „tudta, hogy úgyis belehalnak”.
7. A donatista vita nem békés „másként gondolkodók” üldözésének egyszerű meséje
Te úgy beszélsz a donatistákról, mintha Ágoston egy kellemes teológiai klubot akart volna császári gumibottal megszüntetni. Csakhogy Észak-Afrika donatista konfliktusa nem ilyen egyszerű. A donatizmus egyházszakadás volt, amelyhez társadalmi, regionális, jogi, egyházi és erőszakos elemek kapcsolódtak. A circumcelliókhoz kötött erőszakos események, katolikus papok és hívek elleni támadások, templomi konfliktusok, helyi társadalmi feszültségek mind részei voltak a helyzetnek.
Ágoston első reakciója nem az állami prés volt. Nyilvános vitákat akart, levelezett, érvelt, zsinati és missziós eszközökkel próbált hatni. Még 404-ben is azok közé tartozott, akik a püspökök között inkább azt akarták, hogy az állam a donatista erőszakos elemek ellen védelmezzen, ne egyszerűen minden donatistát kényszerítsen.
Ez nem mossa tisztára a későbbi kényszerelméletét. De széttöri azt a primitív képet, hogy Ágoston kezdettől fogva a világi kar vérszomjas meghívólevelét írta volna. A történeti Ágoston kellemetlenebb a karikatúrádnál: nem vérszomjas hóhér, hanem egy késő antik püspök, aki előbb vitázik, majd a rend, egység és üdvösség nevében elfogadja az állami kényszert. Ez a valódi probléma. Nem az a ponyvaregény, amelyben ő a kínzókamra ceremóniamestere.
8. A compelle intrare valóban veszélyes hatástörténetű — de nem azt jelenti, amit te ráaggatsz
Igen, Lukács 14,23 — „kényszerítsd őket bejönni” — Ágostonnál valóban fontos lett. És igen, ez a magyarázat később veszélyes hivatkozási ponttá vált. Anneliese Felber is kifejezetten úgy tárgyalja, hogy e két szónak hosszú „erőszaktörténete” lett: Ágoston a donatista konfliktus fényében értelmezte, és később szelektíven használták más vallásúakkal vagy más felekezetűekkel szemben.
De ebből nem következik, hogy Ágoston már középkori inkvizítorként gondolkodott volna. Edward Peters szerint Ágoston allegorikus értelmezése valóban teológiai alapot adott új, eretnekekkel és szakadárokkal szembeni keresztény birodalmi politikákhoz; ez fontos és kellemetlen tény. Ám Peters ugyanakkor az inkvizíció intézményét a római jogi eljárások, a latin egyház jogi adaptációja és a 12–13. századi fejlődés összefüggésében tárgyalja, nem úgy, mintha Ágoston 408-ban megírta volna a későbbi inkvizítorok használati útmutatóját.
A helyes mondat tehát nem ez: „Ágoston az inkvizíció atyja.” Hanem ez: „Ágoston a vallási kényszer egyik fontos patrisztikus igazolója lett, akinek érveit később is felhasználták, de az inkvizíció intézménye évszázadokkal későbbi jogi, pápai, politikai és társadalmi folyamatokból született.” Ez kevésbé dörgő, de legalább igaz.
9. A középkori inkvizíció nem Ágoston zsebéből esett ki
Az inkvizíció kialakulása nem úgy történt, hogy Ágoston írt pár levelet, majd a középkor „rendszerré fejlesztette”. Ez iskolás leegyszerűsítés. A középkori inkvizícióhoz kellett a római jogi inquisitio-eljárás, a kánonjogi rendszerezés, a pápai reform, a 12–13. századi eretnekmozgalmak, a világi büntetőhatalom, a püspöki bíróságok elégtelensége, a pápai megbízott inkvizítorok megjelenése, a domonkos és ferences prédikációs hálózat, majd később a területi államok érdeke is.
Peters műve kifejezetten ezzel kezd: a 12–16. század között a latin egyház római jogi elemeket adaptált, majd papalista és jogi keretek között alkalmazta őket; a 16–19. században pedig különböző intézményes inkvizíciók alakultak ki, miközben a modern képzeletben létrejött „Az Inkvizíció” mítosza is. Ez nem azt jelenti, hogy az inkvizíció ártatlan volt. Nem volt az. Azt jelenti, hogy az oksági láncot nem lehet úgy lerövidíteni, mint egy kocsmai szlogent: „Ágoston mondta, tehát máglya.”
Ha ezt a különbséget nem érted, akkor nem történelmet írsz, hanem időutazó vádiratot: az 5. századi hippói püspök nyakába akasztod a 13. századi kánonjogot, az 1252-es kínvallatást, a spanyol converso-politikát, a késő középkori zsidóellenességet és még a 19–20. századi laikusellenes klerikalizmust is. Ez már nem okfejtés, hanem történelmi zsákbamacska.
10. A manicheizmus-vád különösen komikus, mert Ágoston éppen a manicheizmust verte szét filozófiailag
Azt írod, hogy Ágoston teológiája „szélsőségesen kétosztatú manicheus teológia”. Ez egyszerre hangzatos és félrevezető. Ágoston fiatalkorában valóban manicheus hallgató volt, de érett keresztény teológiájának egyik alapvető vonása éppen a manicheus metafizikai dualizmus elutasítása. A manicheizmus szerint a jó és a rossz két örök, kozmikus princípium konfliktusa. Ágoston ezzel szemben azt tanította, hogy a rossz nem önálló szubsztancia, nem örök ellenisten, hanem a jó hiánya, sérülése, rendezetlensége.
Ez nem apró dogmatikai lábjegyzet. Ez Ágoston egyik legfontosabb antimanicheus fordulata. Ha őt „manicheus teológusnak” nevezed, akkor körülbelül annyira érted, miről van szó, mint aki Aquinói Tamást buddhistának nevezi, mert ő is beszél a vágy rendetlenségéről.
Ágoston két városról beszél, de nem két istenről. Két szeretetről beszél: Isten szeretetéről és az önszeretet torzulásáról. Ez erkölcsi és teológiai polaritás, nem manicheus ontológiai dualizmus. Aki ezt összekeveri, az nem „leleplezi” Ágostont, hanem bejelenti, hogy a fogalmi villanyt lekapcsolta magánál.
11. A predesztinációs résznél valós probléma van, de megint karikatúrába csúszol
Ágoston predesztinációs tanítása valóban kemény, különösen késői antipelagiánus műveiben. A „massa damnata” vagy „massa peccati” gondolata tényleg súlyos: az emberiség Ádámban bukott, Isten igazságosan ítélhetne mindenki fölött, és az üdvösség tiszta kegyelem. Ezt lehet vitatni, lehet tomista, keleti, protestáns vagy modern katolikus irányból árnyalni, és a katolikus tanfejlődés sem azonosult minden késői ágostoni formulával úgy, ahogy azt a janzenisták vagy egyes protestánsok később olvasták.
De amit te írsz, megint egy laposított változat. A Stanford-féle szakfilozófiai összefoglaló is jelzi, hogy Ágoston szabadakarat-tana fejlődik: a manicheus fatalizmus ellen korábban erősen védi a felelősséget, majd 400 körül és különösen a pelagiánus vita során radikalizálja a kegyelem szükségességét. A predestináció ennek a kegyelemtannak következménye, nem egy hideg, mennyei könyvelési trükk.
Az is igaz, hogy Ágostonnál megjelenik a bukott emberiségből kiválasztottak gondolata, és hogy ennek sokak számára súlyosan problematikus következményei vannak. De ebből az általad rajzolt torzkép lesz: Isten csak „angyalpótlásra” használ pár embert, a többséget meg eleve szemétre dobja. Ez nem Ágoston tisztességes ismertetése, hanem a legsötétebb mondatok publicisztikai átfestése.
12. A „görög keresztények” sem az általad rajzolt rózsaszín univerzalista társaság
Azt sugallod, hogy a görög kereszténység nagyjából ezt tanította: Isten az egész kozmoszt automatikusan megmenti, Origenész harmonikus víziója az igazi kereszténység, Ágoston pedig a latin sötétség. Ez olyan, mint amikor valaki egy ikonból kivág egy arany hátterű darabot, és azt mondja: íme, az egész keleti teológia.
Origenész apokatatasztaszisz-gondolata valóban létezett, és valóban nagy ívű, kozmikus reményvilágot hordozott. De nem azonos „a görög keresztények” egészével. A keleti atyák között is van ítélet, pokol, aszkézis, eretnekellenes keménység, egyházi fegyelem, birodalmi egyházpolitika. Aranyszájú Szent János például nem éppen egy modern valláspluralista teadélután házigazdája volt. A keleti kereszténység sem az általad elképzelt puha kozmikus wellness.
A katolikus tanítás pedig nem tagadja, hogy Isten minden embert üdvözíteni akar, és Krisztus megváltása objektíve egyetemes értékű. Ágoston kegyelemtana ezzel feszültségben állhat, különösen késői formáiban; de ebből nem következik, hogy a katolikus Nyugat valamiféle manicheus antihumanizmus volna. Ez a szokásos hamis ellentét: „Kelet: szeretet; Nyugat: jog és kínzókamra.” Szép plakát, rossz történelem.
13. Az „Evangéliumnak sem hinnék, ha az Egyház tekintélye nem indítana” mondatot is félreolvasod
Ágoston híres mondata — hogy nem hinne az Evangéliumnak, ha a katolikus Egyház tekintélye nem indítaná — nem „legmélyebb szellemi bizonytalanság” beismerése. Ez az antimanicheus vitában elhangzó ismeretelméleti érv. Ágoston azt mondja: az Evangélium könyvét, kánonját, tekintélyét nem magánlátomásból kapod, hanem az Egyház tanúságán keresztül. Magyarul: mielőtt nagy hangon lobogtatnád az Evangéliumot az Egyház ellen, vedd észre, hogy magát az Evangéliumot is az Egyház történeti tanúságán át kaptad.
Ez különösen pikáns nálad, mert ex-jehovista és jelenleg felekezeti roncsmezőn bolyongó szövegként éppen azt a kanonikus Bibliát használod az Egyház ellen, amelynek kánoni tekintélyét nem az Őrtorony, nem Arius, nem Nestorius és nem valami henoteista barkácsműhely adta, hanem az apostoli Egyház hagyománya. Ágoston mondata itt nem bizonytalanság, hanem pofon a szubjektivista biblicizmusnak.
14. A laikusokról, „eszközökről” és „rabszolgákról” szóló rész szép nagy retorikai lufi
Azt írod, hogy későbbi képek szerint az egyházi tekintélyek a magasban trónolnak, alattuk a laikusok, akik „eszközök”, és hogy a 13–14. századi kanonisták röghöz kötött rabszolgáknak nézték a laikusokat — „mindez igazi ágostoni teológia”. Ez a bekezdés körülbelül úgy működik, mint egy rosszul megrakott szekér: minden van rajta, csak tengely nincs.
Először is, ha 13–14. századi kanonistákról beszélsz, akkor ne mondd rá automatikusan, hogy „pontosan ágostoni negyedik század”. A 13. század kánonjoga nem Ágoston tollából csöpögött ki készen. Másodszor, az Egyház katolikus önértelmezésében a laikus nem rabszolga, hanem Krisztus testének tagja. Hogy a történelemben volt klerikalizmus, visszaélés, társadalmi hierarchia, rendi gondolkodás? Természetesen volt. De ebből egyenes vonalat húzni Ágostonig: ez megint a „mindent bele a zsákba” módszer.
A te szövegedben a történeti különbségek olyan sorsra jutnak, mint a porcelán a bikaviadalon: néhány lendületes mozdulat után már csak csörömpölést hallani.
15. Ágoston és a zsidók: nem modern filosemita, de nem is a máglyák közvetlen atyja
A linked szövege Ágostont a zsidók iránti gyűlölettel és a későbbi zsidóellenes erőszakkal is összefüggésbe hozza. Itt megint van valós probléma és súlyos torzítás. Ágoston természetesen a késő antik keresztény „zsidók elleni” vitairodalom világában állt. Nem modern pluralista szerző, nem 20. századi vallásközi párbeszédet folytató professzor. A zsidóság teológiai helyzetéről keményen és superszessionista módon gondolkodott.
De a történeti képhez az is hozzátartozik, hogy Ágoston „tanú-nép” felfogása sok esetben éppen azt jelentette: a zsidókat nem kell kiirtani, mert puszta fennmaradásukkal is tanúsítják a Szentírás történeti hitelességét és az Egyház érvelésének hátterét. Ez a felfogás mai szemmel nem kielégítő, mert teológiailag alárendelt helyzetbe teszi a zsidóságot. De nem azonos a zsidók máglyára küldésével. Az ilyen különbségek nem érdeklik a pamfletírót, de érdeklik a történészt.
16. A „politikai augustinizmus” címke nem azt jelenti, hogy Ágoston minden későbbi visszaélés szerzője
A „politikai augustinizmus” létező fogalom, de veszélyes gumiszó is. Jelentheti azt, hogy későbbi korok Ágoston tekintélyével gondolták el az állam és Egyház viszonyát, a keresztény császár feladatát, a világi hatalom vallási szerepét. De nem jelenti azt, hogy minden középkori állam-egyház összefonódás, minden kánonjogi szigor, minden inkvizíciós visszaélés közvetlenül Ágoston személyes tanítása.
Loetscher régebbi, de fontos tanulmánya is világosan jelzi, hogy Ágoston valóban erősen gondolta a keresztény uralkodó vallási kötelességét, és a donatista írásokban látható legjobban, milyen messzire vitte ezt. Ez kritikus pont. De még ez sem jogosít fel arra, hogy Ágostont egy mozdulattal a középkori államegyházi erőszak főmérnökévé tedd.
A történelemben a recepció és az eredeti tanítás nem ugyanaz. Ha későbbi emberek egy szerzőből kiemelnek, felerősítenek, torzítanak, intézményesítenek, akkor a szerző felelőssége valós kérdés, de nem azonos a későbbi intézmény összes tettének személyes bűnével. Ezt hívják történeti gondolkodásnak. Próbáld ki, kevésbé csillog, de jobban tart.
17. Még az újabb kutatás sem azt mondja, hogy „Ágoston = inkvizíció”
Debusschere friss tanulmánya kifejezetten elismeri, hogy Ágostont gyakran nevezték a vallási kényszer atyjának vagy az inkvizíció első teoretikusának. Nem tagadja a botrányos kérdést. De éppen azt vizsgálja, hogy Ágoston egyszerre tartott fenn lelkiismereti szabadsággal kapcsolatos elemeket és adott szerepet az állami erőnek. A tanulmány tézise szerint Ágoston nem egyszerűen „igazolta” az állami erőszakot, hanem a már létező állami vallási kényszerítésre a keresztény szeretet és atyai fegyelem korlátait akarta rátenni.
Ez nem teljes felmentés. De szétveri a te lapos mondatodat, hogy „ő adott szellemi fegyvertárat a kínzóeszközökhöz”. A történeti Ágoston egyszerre problémás és mérséklő; egyszerre kényszerpárti és halálbüntetés-ellenes; egyszerre késő antik ember és nagy teológus; egyszerre veszélyesen paternalista és a maga korában bizonyos brutalitásokat korlátozni akaró püspök. Ez a valóság. Tudom, bosszantó, mert nem fér fel egy antikatolikus plakátra.
18. A „máglyák lángoló eretnekekkel és zsidókkal” képe nem cáfolat, hanem színházi füstgép
A szöveged vége igazi nagyoperai zárókép: fenn püspökök, lenn laikusok, máglyák, lángoló eretnekek és zsidók. Drámai, csak éppen történelmileg túl sok korszakot, intézményt és jelenséget gyúr egyetlen látomássá.
Ha a máglyákról beszélsz, akkor beszélj konkrétan: melyik század, melyik jogszabály, melyik hatóság, melyik eljárási forma, melyik teológiai indoklás, melyik politikai helyzet? Az 5. századi Észak-Afrika donatista ügye nem azonos a 13. századi dél-francia katharok elleni fellépéssel, nem azonos az 1252 utáni kínvallatási szabályokkal, nem azonos a 15. századi spanyol converso-problémával, és nem azonos a kora újkori állami konfesszionalizálással.
Ezért mondom: a képed nem történeti freskó, hanem politikai karikatúra. A karikatúra néha találó lehet, de te itt már akkora orrot rajzolsz Ágostonra, hogy eltakarod vele az egész 5–15. századot.
19. Mit lehet jogosan mondani Ágoston ellen?
Jogosan mondhatod, hogy Ágoston késői donatista-politikája súlyosan problematikus. Jogos mondani, hogy a compelle intrare értelmezése veszélyes lett. Jogos mondani, hogy a „szeretetből kényszeríteni” gondolat később rettenetes alkalmazásoknak adott nyelvet. Jogos mondani, hogy Ágoston nem modern vallásszabadság-párti gondolkodó. Jogos mondani, hogy kényszerítéselmélete a keresztény politikai teológia egyik legsötétebb árnyékot vető fejezete.
De nem jogos azt mondani, hogy ő „kiadta az utasítást a kínzásukra”. Nem jogos azt mondani, hogy 1298-ban VIII. Bonifác szentté avatta. Nem jogos azt mondani, hogy a katolikus kereszténység „manicheus rákbetegsége” belőle fakad. Nem jogos minden későbbi inkvizíciós máglyát az ő személyes számlájára írni. Nem jogos a halálbüntetés elleni közbenjárását cinikus ál-mérséklésnek nevezni bizonyíték nélkül. Nem jogos Origenészből és „a görögökből” egy idealizált ellenkereszténységet gyártani, majd azzal pofozni a latin Nyugatot.
20. A végső mérleg: Ágoston nem hóhér, hanem kellemetlenül nagy formátumú, vitatható, de nem karikatúrázható egyházatya
Te egy olyan Ágostont támadsz, akit magadnak faragtál Deschner, Báthori és néhány indulatos címke fűrészporából. Ez az Ágoston természetesen könnyen legyőzhető, mert papírból van. A valódi Ágoston nehezebb ellenfél. Ő tényleg elfogadta a kényszert. Tényleg veszélyes precedenst adott. Tényleg vitatható az antropológiája, kegyelemtana, egyházpolitikai gyakorlata. De ő nem az a cinikus kínzómester, akit a szöveged el akar adni.
A katolikus válasz nem az, hogy Ágoston minden mondata problémátlan. Nem az. A katolikus válasz az, hogy a történelmet ne cseréld le indulati kollázsra. Ágoston kényszerítéselméletét lehet bírálni, de nem lehet hazugságokkal fölpumpálni. Lehet kimondani, hogy a compelle intrare később káros hatástörténettel bírt; de nem lehet ebből közvetlenül kínzókamrát és máglyát gyártani a 408-as hippói püspöki levélből.
Ha pontosan akarsz fogalmazni, ezt mondd: Ágoston a donatista vitában fokozatosan elfogadta az állami kényszer bizonyos, javító célúnak tekintett formáit; ezt bibliai és lelkipásztori érvekkel, különösen Lukács 14,23 alapján igazolta; ezzel a későbbi vallási kényszer egyik fontos patrisztikus hivatkozási pontjává vált; ugyanakkor ellenezte a halálbüntetést és a megtorló vérontást, nem dolgozott ki inkvizíciós eljárásrendet, és nem azonosítható a középkori vagy kora újkori inkvizíció intézményes gyakorlatával.
Ez a mondat kevésbé sistereg, mint Deschner, de van egy előnye: igaz.
1. A „DE” nagybetűje nem változtatja meg a szövegösszefüggést
Azzal kezded: „DE, a felsorolásból pontosan az derül ki...” Nem, nem derül ki. A nagybetű nem exegézis. Attól, hogy a „DE”-t odacsapod az asztalra, mint valami prófétai kalapácsot, a mondat szerkezete még nem fog a te képromboló rendszeredhez igazodni.
A 3Mózes 26,1 nem úgy beszél, hogy van egy „bálvány” nevű tiltott kategória, aztán mellette három teljesen semleges tárgykategória — faragott kép, oszlop, kőszobor —, amelyeknek már semmi közük a bálványos kultuszhoz, de Isten mégis minden vallási vagy tiszteleti használatukat megtiltja. A szöveg a bálványos kultusz tárgyi formáit sorolja: bálvány, faragott kultuszkép, kultikus oszlop, kőből készült kultuszalakzat. A célmondat — „hogy meghajoljatok előtte” — nem általános művészeti vagy emlékezeti használatról beszél, hanem bálványos meghajlásról.
Te a felsorolást úgy kezeled, mintha a „bálvány” szó csak az első elemre ragadna rá, a többi pedig minden elképzelhető képmásra, szoborra, oszlopra és tárgyra vonatkozna. Ez nyelvtani ugródeszka, amelyről nagy lendülettel beleugrasz a saját következtetésedbe. Csakhogy a víz nincs ott. A felsorolás egy tilalmi mezőt alkot: bálványkultuszra készített tárgyak tilalmát.
2. Ha Isten „csak bálványról akart volna beszélni, csak arról beszélt volna” — ez gyenge érv, mert a törvényi felsorolások éppen részleteznek
Azt mondod: ha Isten csak bálványról akart volna beszélni, akkor csak arról beszélt volna. Ez elsőre csinos kis mondat, de törvényszövegként primitív olvasat. A törvény gyakran általános kategóriát és annak konkrét formáit együtt sorolja, éppen azért, hogy a tilalmat ne lehessen kijátszani.
Ha egy törvény azt mondja: „ne készíts hamis pénzt, se hamis bankjegyet, se hamis érmét, se hamis pecsétet”, abból nem következik, hogy a bankjegy, érme és pecsét minden formája tilos. A hamisító rendeltetésű tárgyakról beszél. Ha azt mondja: „ne tarts fegyvert, se pisztolyt, se géppisztolyt, se robbanóeszközt bűncselekmény céljára”, abból nem következik, hogy minden konyhakés vagy sporteszköz is ugyanabba a tilalomba esik. A felsorolás a tiltott rendeltetés körében mozog.
Ugyanez történik itt. A „bálvány”, „faragott kép”, „oszlop”, „kőszobor” nem négy egymástól független világ, hanem a bálványos kultusztárgyak részletező felsorolása. Isten nem azért részletez, hogy minden szent jelet megsemmisítsen, hanem azért, hogy Izrael ne állítson fel semmiféle pogány kultusztárgyat, amely előtt bálványos hódolatot végez.
3. A 2Mózes 20-at sem olvashatod úgy, mintha a „ne legyenek más isteneid” nem létezne
A 2Mózes 20-ból kiemeled: „Ne készíts faragott képet, és semmiféle képmást arról, ami fenn van az égen, vagy lenn a földön...” Aztán hozzáteszed: „ne hajolj meg előttük, és ne szolgáld őket.” Csakhogy a szöveg közvetlen összefüggése: „Ne legyenek más isteneid rajtam kívül.” Ez nem mellékes keretdísz, hanem az egész tilalom kulcsa.
A parancs nem azt mondja, hogy semmilyen ábrázolás, semmilyen szent jel, semmilyen tanító kép, semmilyen emlékeztető tárgy, semmilyen liturgikus eszköz nem létezhet. Ha így volna, akkor a kerubok, a frigyláda, a templomi képi díszítés, a szent tárgyak és a rézkígyó eredeti isteni rendelése mind érthetetlen volna. A parancs azt tiltja, hogy az ember teremtményi képmást készítsen kultikus istenpótléknak, és azt szolgálja a Teremtő helyett.
Te úgy olvasod a 2Mózes 20-at, mintha a képmás tilalma abszolút, minden ábrázolásra kiterjedő tilalom volna, de közben kénytelen vagy elismerni, hogy Isten maga parancsolt képi formákat a szent sátorhoz és templomi rendhez. Akkor tehát nem a puszta képmás a bűn. A bűn a bálványos rendeltetés. És itt omlik össze a te egész, nagybetűkkel kifestett vádiratod.
4. A „proszküneo” és „latreuó” szavakat nem lehet bálványriasztóként használni
A szövegbe beszúrod: „meghajoljatok, proszküneó”, „szolgáld, latreuó”. Mintha a görög szavak puszta emlegetése eldöntené a kérdést. Nem dönti el. A „proszküneo” jelölhet vallási hódolatot, de nem minden esetben isteni imádást. Lehet tiszteleti leborulás, udvari hódolat, alázatos gesztus, király vagy magasabb rangú személy előtti meghajlás is. Te magad is elismerted korábban, hogy nem minden meghajlás bálványimádás.
A „latreuó” valóban kultikus szolgálatot jelent. De a katolikus Egyház nem képeknek ad latreiát. Nem a szobroknak mutat be áldozatot. Nem a feszületnek mint fadarabnak szolgál. Nem a rózsafüzérnek könyörög mint teremtő hatalomnak. Nem az éremtől várja az üdvösséget. A katolikus tanítás szerint az isteni imádás egyedül Istent illeti.
Te azonban minden külső gesztust automatikusan beletolsz a tiltott „proszküneo-latreuó” kategóriába. Ez olyan, mintha valaki minden kézmozdulatot ütésnek nevezne, mert az ütés is kézmozdulat. A külső forma önmagában nem dönti el a cselekmény erkölcsi és teológiai természetét. A címzett, a szándék, a rendeltetés és a tanítás dönti el.
5. Pál a Római levélben nem a keresztény szentképet ítéli el, hanem a Teremtő lecserélését teremtményre
A Római levél első fejezetére hivatkozol, külön kiemelve: „felcserélték” és „mulandó emberek, madarak, négylábú állatok, csúszómászók képmásával.” Itt végre megjelenik a kulcsszó, amelyet mintha nem is akarnál megérteni: felcserélték. Pál nem azt mondja, hogy minden emberábrázolás, minden állatábrázolás, minden képi jel önmagában bálvány. Azt mondja, hogy az emberek Isten dicsőségét teremtményi képmásokkal cserélték fel.
Ez a bálványimádás lényege: a Teremtő dicsőségének lecserélése teremtményre. A katolikus képtiszteletben ez nem történik meg. A katolikus nem cseréli fel Istent Mária képére, Szent Péter szobrára, egy vértanú ereklyéjére vagy egy feszületre. Nem mondja: „ez a tárgy az én istenem.” Nem tulajdonít neki teremtő hatalmat. Nem tőle várja az üdvösséget. A kép jel, nem pótlék.
Pál pontosan azt ítéli el, amit a katolikus Egyház is elítél: a teremtmény imádását a Teremtő helyett. Te viszont Pált úgy használod, mintha ő minden keresztény képi emlékeztetést és viszonylagos tiszteletet betiltott volna. Ez nem Pál exegézise, hanem Pál antikatolikus plakáttá lapítása.
6. A Róma 1-ben szereplő „emberek képmása” nem teszi bálvánnyá a szentek képeit
Azt akarod kihozni Pál szavaiból, hogy mivel Pál említi a mulandó emberek képmását, ezért a szentek képei előtt minden tisztelet bálványimádás. Csakhogy Pál nem portrét, nem emléket, nem tanítóképet, nem vértanúi példát, nem szentek közösségét ítéli el, hanem a pogány istencserét.
A katolikus szentkép nem azt mondja: „ez az ember Isten helyére lép.” Azt mondja: „Isten kegyelme ebben az emberben győzött.” A szent tisztelete nem Isten helyett jár neki, hanem Isten miatt. A szentben nem önálló istenséget tisztelünk, hanem Krisztus kegyelmének gyümölcsét. Ha ezt nem tudod megkülönböztetni, akkor nem Pált érted jobban, hanem a teremtmény és a részesedő szentség katolikus fogalmát nem akarod megérteni.
A kép itt nem a Teremtő dicsőségének lecserélése, hanem a Teremtő kegyelmének tanúsága. A kettő között akkora a különbség, mint aranyborjú és apostolkép között. Te mégis egy kalap alá dobod őket, mert a kalapodra már ráírtad: „minden kép bálvány”.
7. A „háromarcú bálványisten” megint egy rossz ikonográfiai példából gyártott dogmatikai vádirat
Újra előrángatod a „háromarcú bálványisten” vádját, mintha a katolikus hit egész története egy háromfejű római rémkép körül forgott volna. Ez történetileg és teológiailag is torz. Voltak valóban problematikus háromarcú Szentháromság-ábrázolások. Ezeket lehet bírálni, sőt helyesen is lehet bírálni, mert könnyen félreérthetőek. De ebből nem következik, hogy a Szentháromság dogmája ilyen képekből született, vagy hogy a katolikusok egy háromarcú tárgyistent imádnak.
A Szentháromság dogmája nem képi találmány, hanem az apostoli kinyilatkoztatás védelme: az Atya Isten, a Fiú valóságos Isten, a Szentlélek valóságos Isten, és mégis egy Isten van. A rossz kép nem forrása a dogmának. Legfeljebb ügyetlen, kifogásolható ábrázolási kísérlet. Az ikonográfiai hiba nem dogmatikai eredet.
Te úgy teszel, mintha találtál volna egy rossz rajzot egy régi könyv szélén, és ezzel megcáfoltad volna János evangéliumát, Pál krisztológiáját, a keresztségi hitvallást és az Egyház teljes szentháromságos hitét. Ez nem érv, hanem vallási karikatúravadaszat.
8. A „Róma császárai hozták létre Sátán egyházát” kijelentés nem történeti bizonyítás, hanem démonizáló szónoklat
Azt írod, hogy a római császárok akaratából létrejött „Sátán emberiséget megnyomorító, embergyilkos egyháza”. Ez már nem érvelés, hanem átokbeszéd. Nagyon hangos, nagyon sötét, nagyon drámai — csak éppen nem bizonyít semmit. A császári beavatkozás történeti tény lehet bizonyos korszakokban; az állam és Egyház összefonódásának visszásságairól lehet és kell is beszélni. De ebből nem következik, hogy az Egyház Sátán egyháza.
Ha emberi bűnök, politikai visszaélések, erőszakos intézkedések, rossz döntések történtek, azokat bűnként lehet és kell megnevezni. De a bűnös emberek és bűnös korszakok nem teszik semmissé az apostoli hitet. Dávid bűnei nem cáfolják Izrael Istenét. Péter tagadása nem cáfolja Krisztust. A korinthusi botrányok nem cáfolják Pál evangéliumát. Egyházi bűnök nem cáfolják a Szentháromságot, az Eucharisztiát vagy a szentek tiszteletének helyes értelmét.
A „Sátán egyháza” címke nálad retorikai bunkósbot. De a bunkósbot nem szike. Lehet vele nagyot csapni, csak közben semmit nem tisztáz.
9. A „birodalmi szinten kiterjesztett képtisztelet” vádad összemossa a történelmi fejlődést, a visszaélést és a dogmát
Azt állítod, hogy a római vezetés birodalmi szinten kiterjesztette a képek, szobrok és tárgyak tiszteletét és szolgálatát. Ezzel megint mindent egyetlen sötét üstbe dobsz: keresztény művészet, liturgikus tárgyak, szentek tisztelete, császári politika, népi áhítat, képi visszaélések, dogmatikai tanítás — mindből egyetlen massza lesz nálad: „bálványkultusz”.
A keresztény képhasználat történetileg fejlődött. Voltak korai szimbólumok, bibliai jelenetek, Krisztus-ábrázolások, vértanúi emlékek, ikonok, liturgikus tárgyak. Voltak viták és visszaélések is. De a katolikus tanítás alapelve nem az, hogy a tárgyat istenként kell szolgálni, hanem az, hogy a kép tisztelete az ábrázoltra irányul, az isteni imádás pedig egyedül Istent illeti.
Te ezt nem cáfolod, csak „birodalmi bálványkultusznak” nevezed. A történelmi hangerő nem helyettesíti a fogalmi bizonyítást.
10. A „képekhez könyörgött, azoknak áldozott” állításod a katolikus gyakorlat hamis leírása
Azt írod, hogy az Egyház olyan képek, szobrok, tárgyak sorozatgyártásába kezdett, amelyekhez könyörgött, amelyeknek áldozott. Ez egyszerűen hamis a katolikus tanítás szerint. A katolikus nem a képhez mint tárgyhoz könyörög. A szentkép előtt Istenhez imádkozik, vagy a szent közbenjárását kéri. A tárgy nem hallgató istenség, nem kegyelemforrás, nem bűnbocsátó hatalom.
Az áldozat pedig még világosabb: a katolikus szentmise nem képeknek, szobroknak, ereklyéknek vagy kegytárgyaknak bemutatott áldozat. Az Eucharisztia áldozati jellege Krisztus egyetlen keresztáldozatának szentségi jelenvalóságához kötődik, és az Atyának irányul. Nem a képnek. Nem a szobornak. Nem a feszület anyagának. Nem a szenteknek mint isteneknek.
Ha valaki azt mondja: „a katolikusok képeknek áldoznak”, akkor vagy nem érti a katolikus misét, vagy érti, de karikatúrát készít belőle. Te most az utóbbihoz nagyon közel táncolsz.
11. A „démonok asztala” Pálnál pogány áldozati közösséget jelent, nem katolikus oltárt
Azt írod, hogy a tárgyakat a „démonok asztalára” helyezték. Ez pálos kifejezéssel való hadonászás. Pálnál a démonok asztala a pogány áldozati közösségre vonatkozik, ahol az áldozat valóban hamis istenek, démoni kultuszok rendjébe tartozik. Ezt átvinni a katolikus oltárra úgy, hogy előtte nem bizonyítottad a katolikus mise pogány áldozati voltát, megint körkörös vád.
A katolikus oltár Krisztus áldozatához kapcsolódik. Nem démonokhoz. A szentmise nem pogány lakoma, nem bálványáldozat, nem képeknek bemutatott kultusz. Ha azt akarod állítani, hogy mégis az, akkor nem elég kimondani: „démonok asztala”. Bizonyítani kellene, hogy a katolikus áldozat címzettje nem Isten, hanem démon. Ezt nem tudod bizonyítani, ezért címkézel.
Ez a módszer olyan, mintha valaki a zsinagógát Baál-templomnak nevezné, mert nem tetszik neki a liturgia. Nagy sértés, nulla bizonyítás.
12. A „képek és tárgyak szolgálata” vádad ott bukik el, hogy nem különböztetsz szolgáló jel és kultikus végpont között
A legmélyebb hibád továbbra is ugyanaz: nem tudod vagy nem akarod megkülönböztetni a szolgáló jelet a kultikus végponttól. A katolikus kép szolgálja az imádságot, de nem neki szolgálnak istenként. A feszület segíti Krisztus keresztáldozatának szemlélését, de nem fadarabként kap latreiát. Az ikon az ábrázoltra irányít, de nem az anyag kapja az imádást. Az ereklye a szent testi történetének tanúja, de nem önálló isteni hatalom.
A bálvány ezzel szemben végpont. A bálvány azt mondja: „itt van a te istened.” A keresztény szent jel azt mondja: „tekints arra, akire mutatok.” A bálvány elzár Istentől. A szent jel Istenre irányít. A bálvány helyettesít. A kép emlékeztet. Ez a különbség. Te ezt a különbséget mindig kikerülöd, mert ha elfogadnád, összeomlana a vádad.
A jel nem bálvány csak azért, mert látható, megcsókolható, tömjénezhető vagy előtte térdelni lehet. A kérdés az: benne áll meg-e a vallási cselekmény, vagy általa továbbmegy az ábrázoltra, végső soron Istenre? A katolikus válasz világos: továbbmegy. A te válaszod: nem érdekel, mert tárgy. Ez nem teológia, hanem anyagpánik.
13. Zárás: nem Mózes és Pál ellen beszélünk, hanem a te túlterjesztett, képromboló olvasatod ellen
Összefoglalva: a 3Mózes 26,1 felsorolása nem általános képtilalom, hanem a bálványos kultusztárgyak tilalma. A 2Mózes 20 a más istenek és kultikus istenpótlékok tilalma, nem minden szent jelé. A Római levél 1 a Teremtő dicsőségének teremtményi képmással való felcserélését ítéli el, nem a keresztény szentképet, amely Istenre és az ő kegyelmére mutat.
A háromarcú Szentháromság-ábrázolások problémás volta nem cáfolja a Szentháromság dogmáját. A császári történelem bűnei és zavarai nem bizonyítják, hogy az Egyház Sátán egyháza. A „démonok asztala” kifejezés nem alkalmazható a katolikus oltárra puszta indulati címkézéssel. A katolikus Egyház nem képeknek áldoz, nem szobroknak könyörög, nem tárgyakat imád, hanem Istent imádja, Krisztust hirdeti, és a képeket jelekként használja.
Te pedig továbbra is ugyanazt csinálod: felsorolásból általános tilalmat gyártasz, jelből bálványt, szentképből démonkaput, liturgiából pogány áldozatot, Egyházból sátáni intézményt. Ez nem a Szentírás féltő tisztelete, hanem antikatolikus vádirat, amely Mózest és Pált tanúnak idézi, de közben nem engedi őket a saját teljes összefüggésükben megszólalni.
A 3Mózes 26,1 felsorolása nem úgy működik, hogy van egy kategória: „bálvány”, aztán van három másik, ettől teljesen független, semleges kategória: „faragott kép”, „oszlop”, „kőszobor”, és Isten mindegyik előtt minden elképzelhető tiszteleti gesztust tilt."
DE, a felsorolásból pontosan az derül ki, hogy a bálványon kivül egyéb képmások, sőt oszlopok előtt is megtiltotta Mózes Istene a meghajlást. Hacsak bálványról akart volna beszélni, akkor csak arról beszélt volna.
Hogy a 3. Mózes 26 1-ben feljegyzett Szava szerint.
Mellesleg a 2. Mózes 20. fejezetében is egyértelművé tette, hogy bármilyen képmást akár égiekről, akár földiekről készültek azok tilos meghajolni(proszküneo), és tilos azoknak szolgálni(latreuo)
3. Mózes 26:3. Mózes 26:1 Ne csináljatok magatoknak bálványokat, se faragott képet, se oszlopot ne emeljetek magatoknak, se kőszobrokat ne állítsatok fel a ti földeteken, hogy meghajoljatok(proszküneo) előtte, mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek.
2. Mózes 20: 4 Ne készíts magadnak faragott képet, és semmiféleképmást arról, amifenn van az égen,vagy lenn a földön,vagy a föld alatt,a vizekben!
5 Ne hajolj meg előttük(proszküneo), és ne szolgáld(latreuó) őket, mert én, az Úr, a te Istened erős és féltékeny vagyok, és az atyák vétkét megtorlom gyermekeiken, és azok harmadik és negyedik nemzedékén, akik gyűlölnek engem!
Rómaiakhoz 1:. 21 Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették Őt, sem néki hálákat nem adtak, hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett. 22 Magukat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek; 23 És az korszakok Istenének dicsőségét felcseréltéka mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszómászó állatoknak képmásával.
A Róma főpapja által vezetett egyház a római császárok akaratából létrehozta Sátán egmberiséget megnyomorító, ember gyilkos egyházát és amelyben a képek szobrok, tárgyak tiszteletét és az azoknak való szolgálatot birodalmi szinten kiterjesztette, ezzel is igazolva, hogy szembefordult Mózes Istenével,és szándékosan oléyan képel szobrok tárgyak sorozatgyártásába kezdett,amelyek előtt meghajolt,leborult, amelyekhez könyörgött , amelyeknek áldozott, miután a démonok asztalára helyzte el azokat.
1. Megint ugyanaz a nyelvtani bűvészmutatvány: a felsorolásból általános képtilalmat akarsz gyártani
Azt állítod, hogy Isten „nem véletlenül választotta külön” a bálványféle képmásokat a többi képmástól, és ebből azt vezeted le, hogy nemcsak bálványok, hanem minden más képmás előtti meghajlás is tilos. Ez első hallásra ügyesnek tűnhet, de valójában ugyanaz a régi szövegollózás, csak most színes filctollal körberajzolva.
A 3Mózes 26,1 felsorolása nem úgy működik, hogy van egy kategória: „bálvány”, aztán van három másik, ettől teljesen független, semleges kategória: „faragott kép”, „oszlop”, „kőszobor”, és Isten mindegyik előtt minden elképzelhető tiszteleti gesztust tilt. A szöveg a pogány bálványkultusz tárgyait sorolja fel többféle alakban: bálvány, faragott kultuszkép, kultikus oszlop, kőből készült kultusztárgy. A cél is ezt mutatja: „hogy meghajoljatok előtte”. Ez nem semleges műtárgyak, történeti emlékművek, tanítóképek vagy keresztény szent jelek tilalma, hanem bálványos rendeltetésű tárgyak tilalma.
Te azonban úgy olvasod, mintha a mondatban a „bálvány” szó csak az első elemre vonatkozna, a többi pedig már bármilyen képmás volna. Ez a hiba. A felsorolás nem általános képtárgy-katalógus, hanem bálványkultusz-katalógus. A szöveg nem azt mondja: „semmit ne ábrázoljatok, ami előtt valaki tiszteletből megállhat”; hanem azt: ne készítsetek bálványos célú kultusztárgyakat, hogy azok előtt meghajoljatok. Ez óriási különbség. A te érvelésed pedig pontosan ezen a különbségen csúszik el, mint részeg korcsolyás a befagyott Tiberisen.
2. A „se” kötőszó nem bizonyít általános képtilalmat
Nagy nyomatékkal kiemeled a „se” szót: se faragott kép, se oszlop, se kőszobor. Mintha a magyar kötőszó önmagában ledöntené a katolikus képtisztelet egész teológiáját. Csakhogy a „se” csak a felsorolás elemeit kapcsolja össze; nem mondja meg, hogy ezek a tárgyak semleges képek-e vagy bálványos kultusztárgyak. Ezt az összefüggés mondja meg. Az összefüggés pedig világos: bálványokról és bálványos meghajlásról van szó.
Ha valaki azt mondja: „ne tarts a házadban mérget, se arzént, se ciánt, se patkánymérget, hogy meg ne mérgezd magad”, abból nem következik, hogy minden fehér por, minden tabletta és minden konyhai só tiltott. A felsorolás a mérgező rendeltetésű anyagok világában mozog. Ugyanígy a 3Mózes 26,1 felsorolása is a bálványos kultusztárgyak világában mozog. Te viszont úgy teszel, mintha a „faragott kép” kifejezés automatikusan minden képi jelre vonatkozna, Krisztus keresztjétől kezdve egy evangéliumi jelenet ábrázolásáig.
Ez a módszer nem szigorú bibliaértelmezés, hanem fogalmi durungolás. Mindent ugyanabba a zsákba dobsz: aranyborjú, pogány oszlop, Krisztus-ikon, szentkép, feszület, ereklyetartó, háromarcú képi visszaélés, minden megy egyetlen zsákba, ráírod, hogy „bálvány”, és kész. Csakhogy a Biblia nem ilyen lomtár-logikával működik.
3. Ha minden emberábrázolás előtti tiszteleti gesztus tilos volna, akkor a megtestesülés keresztény következményeit is letagadnád
A Római levélre hivatkozva kiemeled, hogy Pál említi a „mulandó emberek” képmását. Ebből azt akarod kihozni, hogy embereket ábrázoló képmásokat is tilos meghajolva, leborulva tisztelni. De Pál nem arról beszél, hogy bármilyen emberábrázolás vagy bármilyen emberi emlékkép előtti tiszteleti gesztus bűn. Pál arról beszél, hogy a pogány emberiség felcserélte az örökkévaló Isten dicsőségét teremtményi képmásokkal. A kulcsszó: felcserélte.
Ez nem a katolikus szentkép helyzete. A katolikus hívő nem cseréli fel Istent Szent Péter, Szent Pál, Mária vagy valamely vértanú képével. Nem mondja: „ez a kép az én istenem.” Nem tulajdonít a képnek teremtő hatalmat. Nem neki mutat be áldozatot mint végső címzettnek. A kép emlékeztet, tanít, irányít, a szent példájára és Isten kegyelmére mutat. Pálnál a bűn az, hogy a teremtmény képmása a Teremtő dicsőségének helyére lép. A katolikus képtiszteletben éppen ez nem történik meg.
Krisztus esetében pedig még súlyosabb a te hibád. Az Ige testté lett. Krisztus valóságos emberi arccal, testtel, kézzel, lábbal, sebekkel jelent meg. Az ő emberi természetének ábrázolása nem ugyanaz, mint a láthatatlan Isten pogány képmásba zárása. Ha ezt nem érted, akkor nem a katolikus képtiszteletet cáfolod, hanem a megtestesülés látható valóságát kezeled úgy, mintha kellemetlen mellékkörülmény volna.
4. Pál nem a katolikus ikon előtt térdelő hívőről beszél, hanem a Teremtő helyett teremtményt istenítő pogányságról
A Római levél első fejezete nem a katolikus templomok leírása. Nem arról szól, hogy egy keresztény ember Krisztus keresztje előtt térdelve Krisztust imádja. Nem arról szól, hogy egy hívő egy szent képe előtt Isten kegyelméért hálát ad. Nem arról szól, hogy a vértanúk emlékét tisztelik. Pál arról beszél, hogy az emberek megismerték Istent, de nem dicsőítették Istenként, hanem teremtményi képmásokkal cserélték fel az ő dicsőségét, és a teremtményt szolgálták a Teremtő helyett.
Ez pontosan az, amit a katolikus Egyház is elítél. A katolikus tanítás szerint teremtményt nem szabad Isten helyére állítani. A képet nem szabad istenként imádni. A szenteket nem szabad isteníteni. A tárgyat nem szabad önálló kegyelemforrásként kezelni. Ha valaki ezt tenné, az katolikus mércével is bűn volna.
Te azonban Pált úgy használod, mintha bármilyen képi keresztény jelhasználatot elítélne. Ez hamis. Pál nem azt mondja, hogy minden ábrázolás bűn, hanem azt, hogy Isten dicsőségének teremtményi képmással való felcserélése bűn. A katolikus szentkép nem felcserélés, hanem utalás. Nem helyettesítés, hanem emlékeztetés. Nem végpont, hanem jel.
5. A „bálványféle” és a „többi képmás” közé húzott szakadékod mesterséges
Azt mondod, Isten külön választotta a bálványféle képmásokat a „többi képmástól”. De a 3Mózes 26,1 szövegében a felsorolt tárgyak nem két erkölcsileg teljesen különböző családba tartoznak, hanem ugyanabba a tilalmi körbe: bálványos célú képmások és kultusztárgyak. A „faragott kép”, „oszlop” és „kőszobor” itt nem semleges múzeumi tárgy, hanem olyan kultikus objektum, amelyet az ember azért állítana, hogy előtte bálványos hódolatot végezzen.
Te viszont a felsorolást szétvágod: az első elem bálvány, a többi „minden más képmás”. Aztán kijelented, hogy Isten minden más képmás előtti meghajlást is tiltott. Ez nyelvtanilag erőltetett, teológiailag durva, bibliai összefüggésében pedig tarthatatlan.
Ha a szöveg valóban minden képmást tiltana, akkor a kerubok és a templomi ábrázolások ellen is szólna. Ha pedig azt mondod, hogy azok kivételek, mert Isten parancsolta őket, akkor máris elismerted: nem a puszta képmás a bűn, hanem a bálványos rendeltetés. Vagyis megint ott vagyunk, ahol a katolikus álláspont állt: a képmás önmagában nem bálvány; bálványos használat teszi azzá. Köszönjük a kerülőutat, csak fölösleges volt.
6. A „háromarcú bálványisten” újra előkerül, de ettől még nem lesz a Szentháromság dogmája képből született bálványkultusz
Megint előhozod a „háromarcú bálványisten” korszakos történetét, mintha a katolikus hit fő profilja valami háromfejű római bálvány imádása lett volna. Ez történeti és teológiai torzítás. Voltak problematikus Szentháromság-ábrázolások, köztük háromarcú formák is. Ezek valóban félrevezetők lehettek, és éppen ezért teológiailag kifogásolhatóvá váltak. De ebből nem következik, hogy a Szentháromság dogmája ezekből született, vagy hogy a katolikus hit lényege egy háromarcú bálvány imádása volna.
A Szentháromság nem három arcú kép, nem háromfejű isten, nem három tagból összerakott bálvány, hanem az egyetlen, oszthatatlan isteni természetben létező három személy: Atya, Fiú és Szentlélek. A rossz vagy félrevezető ábrázolás nem forrása a dogmának, hanem legfeljebb annak ügyetlen képi megjelenítése, amelyet adott esetben bírálni kell.
Te pontosan úgy érvelsz, mintha valaki egy rossz Krisztus-festmény alapján cáfolná Krisztus istenségét, vagy egy ízléstelen templomi szobor alapján tagadná az inkarnációt. Ez komolytalan. A képi visszaélésből nem következik a dogma hamissága. Az ikonográfiai hiba nem dogmatikai eredet.
7. Azt állítod, hogy „csak Róma” ragaszkodott képekhez, de ez történetileg is túlzó
Azt mondod, csak a római főpapok és teológusok ragaszkodtak kezdettől fogva a képek, szobrok, tárgyak tiszteletéhez. Ez egyszerűen nem igaz. A keresztény képhasználat nem pusztán római pápai különcség. A keleti kereszténység ikonhagyománya még erősebben és mélyebben kidolgozta a szentképek teológiáját. A képrombolás elleni nagy küzdelmek jelentős része éppen Keleten zajlott, nem úgy, hogy „Róma magányosan bálványokat toborzott”.
A képtisztelet keresztény védelme nem római bálványipar, hanem a megtestesülésből következő teológiai állítás: mivel az Ige testté lett, az ábrázolásnak van keresztény helye; mivel a szentek Krisztus tagjai, emlékük tisztelhető; mivel a kép tisztelete az ábrázoltra irányul, nem az anyagban végződik.
Te mindezt elintézed azzal, hogy „Róma Főpapja”. Ez retorikai varázsszó nálad, amelynek mindenre ugyanaz a feladata: sötét felhőt rajzolni minden katolikus fogalom fölé. De a történeti valóság nem fér bele ebbe a füstgépbe.
8. Jehova Tanúi elítélése nem teszi igazolttá az elítélést
Azt kérdezed, miért próbálok ebben a topikban képtiszteletre „bűntársakat toborozni”, amikor Jehova Tanúi elítélik a képtiszteletet és a három az egyben istenmodellt. Ez megint fogalmi csúsztatás. Nem „bűntársakat” toborzok, hanem egy hamis vádat cáfolok - konkrét azért, mert ebben a topikban kezdted el ordináré és goromba stílusban a katolicizmust mocskolni, és alpári hangnemben gyalázni. Az, hogy Jehova Tanúi elítélik a katolikus képtiszteletet, nem bizonyítja, hogy igazuk van. Ők sok minden mást is elítélnek, amit az apostoli kereszténység vall: Krisztus teljes istenségét, a Szentháromságot, az Eucharisztia valóságát, az Egyház apostoli folytonosságát.
Az, hogy egy tévedő közösség egy adott ponton szigorúan képromboló, még nem teszi őket bibliai mércévé. Egy tévedés néha eltalálhat egy részletet, de ettől még vizsgálni kell, hogy valóban eltalálta-e. Ebben az esetben nem találta el. Jehova Tanúi a képeket illetően ugyanabba a hibába esnek, amelybe te: nem tudnak különbséget tenni bálványimádás és viszonylagos tisztelet között.
És ami a „három az egyben istenmodellt” illeti: ez megint gúnyos karikatúra, nem a katolikus dogma. A katolikus hit nem három részből összerakott istent vall, hanem egyetlen Istent három személyben. A Jehova Tanúi ezt elutasítják, de éppen ez az egyik fő tévtanításuk. Nem az ő tagadásuk az igazság mércéje.
9. A „proszküneo” és „latreuo” ismételt emlegetése nem segít rajtad, mert a jelentésüket a címzett és a kontextus dönti el
Azt állítod, hogy embereket ábrázoló képmásokat tilos meghajolva, leborulva tisztelni, mert ez „proszküneo”, és tilos könyörgéssel vagy más cselekménnyel szolgálni, mert ez „latreuo”. De a „proszküneo” nem működik automata bálványdetektorként. Lehet hódolat Istennek, lehet udvari tisztelet királynak, lehet meghajlás ember előtt. A mozdulat önmagában nem dönti el, hogy isteni imádásról van-e szó.
A „latreuo” pedig valóban kultikus szolgálatot jelent, de a katolikus Egyház nem képeknek ad latreiát. Nem szobroknak mutat be áldozatot. Nem feszületnek szolgál istenként. Nem ereklyének könyörög mint teremtő hatalomnak. A kép előtt végzett ima nem a képnek mint anyagnak szól. A szent közbenjárásának kérése nem azonos a szent istenítésével. A kép tisztelete az ábrázoltra irányul.
Te úgy kezeled a görög szavakat, mint varázsigéket: kimondod, hogy „proszküneo” és „latreuo”, és máris bűnösnek nyilvánítasz minden katolikus mozdulatot. Csakhogy a nyelv nem varázspálca. A szó jelentése a használatban és a teológiai összefüggésben válik pontosan érthetővé. A katolikus képtisztelet nem latria, és a képekhez kapcsolódó tiszteleti gesztus nem bálványimádó prostráció.
10. A Római levél 1. fejezete nem a szentek tiszteletét tiltja, hanem a teremtmény Teremtő helyére állítását
Pál szövegének lényege nem az, hogy ha valaki emberről készült képet lát, akkor azonnal bálványveszélyben van. A lényeg az, hogy az emberek Isten dicsőségét felcserélték mulandó teremtmények képmásával. Ez a „felcserélés” a bálványimádás magva. Nem emlékezés, nem jelhasználat, nem szentek példájának tisztelete, hanem helyettesítés.
A katolikus szentkép nem cseréli fel Isten dicsőségét a szenttel. Ellenkezőleg: a szentben Isten kegyelmének dicsőségét látja. A szent nem Isten helyett áll, hanem Isten művének tanúja. A szentkép nem azt mondja: „ez a teremtmény a Teremtő helyén áll”, hanem azt: „nézd, mit tett Isten ebben az emberben.” Ez a kettő nem ugyanaz. Aki nem látja a különbséget, az Pált nem érti, csak Pállal hadonászik.
Mária, az apostolok, vértanúk és szentek tisztelete nem a Teremtő lecserélése teremtményre. A katolikus Egyház minden szentet Isten kegyelméből szentnek vall. A szentek dicsősége kölcsönzött, teremtett, részesedő dicsőség. Az imádás egyedül Istené. A tisztelet pedig nem rablás Istentől, hanem Isten művének elismerése.
11. Az „emberábrázolás” körüli érved a szentek és Krisztus között sem tud különbséget tenni
Amikor Pálnál kiemeled az „embereknek képmása” kifejezést, úgy teszel, mintha minden emberábrázolás előtti tiszteleti gesztus azonnal a Római levél által elítélt bűn volna. De Pál nem portréfestészetet, nem történeti emlékezetet, nem szentek példájának tiszteletét, nem Krisztus emberi természetének ábrázolását tiltja. Pál a pogány istencserét ítéli el.
A szentek képei esetében a katolikus tisztelet nem azt jelenti, hogy a szent istenné válik. A szent Isten teremtménye, Krisztus megváltott tagja, a kegyelem győzelmének tanúja. A kép hozzá kapcsolódó tisztelete nem imádás, hanem dulia, vagyis teremtménynek adható tisztelet, amely végső soron Istenre mutat.
Krisztus képe pedig még ennél is mélyebben áll: nem puszta szentképről, hanem a megtestesült Fiú emberi ábrázolásáról van szó. Ha Krisztus valóságos ember, akkor emberi természet szerint ábrázolható. Ha pedig nem ábrázolható, akkor mintha a megtestesülés láthatósága csak ideiglenes zavar lenne a te rendszeredben. Ez az a pont, ahol a képrombolásod krisztológiai szegénysége előbújik a függöny mögül.
12. A „fő profil” vádad történeti karikatúra
Azt állítod, hogy a római egyház „fő profilja” a bálványisten ábrázolása és bálványisten imádása volt. Ez nem történeti állítás, hanem pamflet. A katolikus Egyház fő profilja az apostoli hitvallás, a szentségek, az Eucharisztia, az Ige hirdetése, Krisztus megváltó művének ünneplése, a szentháromságos hit, az erkölcsi élet, a szentek közössége. A képek és szobrok ennek a vallási életnek szolgáló jelei, nem urai.
A „háromarcú bálványisten” emlegetése olyan, mintha valaki az egész kereszténységet egy rossz templomfestményből akarná levezetni. Voltak rossz képi formák. Voltak félrevezető ábrázolások. Ezeket lehet és kell is bírálni. De ebből nem következik, hogy az Egyház Istene bálvány, vagy hogy a Szentháromság dogmája egy képi torzításból származik.
Ez a módszer olyan, mintha valaki egy hamisított bankjegy láttán kijelentené, hogy nincs valódi pénz. A rossz ábrázolás nem cáfolja az igaz dogmát.
13. A képtisztelet nem bűntárs-toborzás, hanem a keresztény megtestesüléshit védelme
Azt kérdezed, miért próbálok „bűntársakat toborozni” a képek és szobrok tiszteletére. Nem bűntársakat toborzok, hanem fogalmi rendet kérek számon. A bálványimádás bűn. A képek helyes, viszonylagos tisztelete nem bűn. Aki a kettőt összemossa, az hamis vádat emel.
A keresztény képtisztelet nem valami mellékes díszítőszokás, hanem összefügg a megtestesüléssel. Az Ige testté lett. A láthatatlan Isten Fia látható emberi természetet vett fel. A keresztény hit ezért nem fél a képtől úgy, mint a pogány bálványtól, mert tudja: a kép nem Isten helyettesítője, hanem az ábrázoltra utaló jel lehet.
Ha valaki képet istenként imád, bűnt követ el. Ha valaki szent jelet Istenre irányító emlékeztetőként használ, nem bűntárs, hanem keresztény ember. A te rendszeredben nincs helye ennek a különbségnek, ezért mindent egy kaptafára húzol. Ez nem prófétai tisztaság, hanem teológiai rövidlátás.
14. Zárás: nem a „bálványféle” és „egyéb képmás” különválasztása ment meg, hanem a helyes rendeltetés megértése
Összefoglalva: a 3Mózes 26,1 nem azt tanítja, hogy minden képmás vagy emberábrázolás előtti minden tiszteleti gesztus bálványimádás. A felsorolás a bálványos rendeltetésű kultusztárgyakat tiltja. A Római levél 1 nem a keresztény szentképet, hanem a Teremtő dicsőségének teremtményi képmással való felcserélését ítéli el. Ez a katolikus képtiszteletben nem történik meg.
A háromarcú Szentháromság-ábrázolások problematikusak lehetnek, de nem ezekből született a Szentháromság dogmája, és nem ezek alkotják a katolikus hit lényegét. Jehova Tanúi képelutasítása nem mérce. Más antikatolikus közösségek vagy vallások tiltakozása nem bizonyíték. A „bűntársakat toborzol” vád pedig csak hangos címke egy el nem döntött vitán.
A katolikus képtisztelet lényege továbbra is ez: a kép nem végpont, hanem jel; nem isten, hanem utalás; nem Teremtő helyére tett teremtmény, hanem az ábrázoltra irányító eszköz. A bálványimádás ott kezdődik, ahol a teremtmény Isten helyére lép. A katolikus tanítás ezt tiltja. Te viszont minden képi jelet bálványnak nevezel, mert a jel és a bálvány közötti különbséget nem akarod elfogadni. Ezért nem Pált és Mózest érted pontosabban, hanem a saját képromboló következtetésedet olvasod bele Pálba és Mózesbe.
Nem, nem „végre jöttem rá” arra, amit te szeretnél. Nem arról van szó, hogy a szöveg szerint „bálvány előtt sem, egyéb képmás előtt sem” szabad meghajolni, mintha a bálvány, a faragott kép, az oszlop és a kőszobor négy teljesen külön vallási kategória volna, amelyek közül az első bálvány, a többi pedig ártatlan képmás, de mégis tilos."
Az Istenek Istene nem véletlenül választotta külön a bálványféle képmásokat, a többi képmásoktól.
Ha csak a nem Izraelita nemzetek bálványai előtt tiltotta volna meg a meghajlást, vagy azok tiszteletét, szolgálatát, akkor Izrael fiai azt gondolhatták volna, hogy másmilyen képmásoka szobrok, tárgyak előtt nem tilos meghajlani, azokhoz fohászkodni.
Ezért tételesen felsorolta, hogy minden más képmás illetve ábrázolás előtt is tilos meghajolni, azoknak szolgálni.
Akkor lenne igaza a Róma Főpapja által vezetett egyház tévtanítóinak, ha a parancs egyedül a bálványfélék ábrája előtt tiltotta volna a meghajlást.
Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelének mindjárt az első fejezetében foglalkozik ezzel a problémával.
Rómaiakhoz 1:. 21 Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették Őt, sem néki hálákat nem adtak, hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett. 22 Magukat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek; 23 És az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszómászó állatoknak képmásával.
A Róma Főappja által vezetett egyház mindenkori főpapjai és tanítói ezzel szemben azt állítják, hogy
Izrael Istene csak a bálványok, készítését és az azok előtti meghajlást tiltotta meg. Ez egyszerűen nem igaz. Embereket ábrázoló képmásokat is tilos meghajolva, leborulva tisztelni(proszküneo), azoknak könyörgés vagy más cselekmény által szolgálni(latreuo)
Ellenben a Róma Főpapja által vezetett egyházban a bálványisten ábrázolása és bálványisten imádása
jelentette a fő profilt. Ki ne ismerné a Róma mindenkori főpapjai által készítetett háromarcú bálványisten kultuszának korszakos történelmét?
Amikor Izrael Istene külön választotta a bálványt és a többi képmást a parancsolatban, azt nem véletlenül tette. Előre jelezte,hogy a bálványféléken kívül,minden más ábrázolás - beleértve az emberábrázolást - arra a célra való készítése, hogy majd emghajoljanak előtte - tilos.
3. Mózes 26:1 Ne csináljatok magatoknak bálványokat, se faragott képet, se oszlopot ne emeljetek magatoknak, se kőszobrokat ne állítsatok fel a ti földeteken, hogy meghajoljatok előtte, mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek.
Pál apostol ezt a rómaiakhoz írott levelében egyértelművé tette.
Több magát kereszténynek nevező él ma a világban, akik számára az Isten eme parancsa egyértelmű.
Csak a Róma Főpapja által vezetett egyház mindenkori főpapjai és teológusai ragaszkodtak kezdettől fogva a képek, szobrok, tárgyak tiszteletéhez, és a háromarcú bálványisten ábrázolásához.
Nem is értem, hogy miért próbálsz ebben a topikban a képek és szobrok tiszteletére, szolgálatára
bűntársakat toborozni, amikor jehova tanúi elítélik egyházad képtiszteletét és szolgálatát ,sőt a három az egyben istenmodellt is?
1. Nem, nem jutottunk egyetértésre; csak megint úgy teszel, mintha a mondat fele elég lenne az egész értelemhez
Nem, nem „végre jöttem rá” arra, amit te szeretnél. Nem arról van szó, hogy a szöveg szerint „bálvány előtt sem, egyéb képmás előtt sem” szabad meghajolni, mintha a bálvány, a faragott kép, az oszlop és a kőszobor négy teljesen külön vallási kategória volna, amelyek közül az első bálvány, a többi pedig ártatlan képmás, de mégis tilos. Ez a te nyelvtani zsonglőrködésed, nem a szöveg értelme.
A 3Mózes 26,1 felsorolása nem úgy működik, hogy előbb említ egy bálványt, aztán ettől függetlenül minden egyéb képet, oszlopot és követ általánosan betilt. A felsorolás ugyanannak a bálványos kultuszkörnek a tárgyait sorolja: bálvány, faragott kép, kultikus oszlop, kőképmás, amelyeket azért állítanának fel, hogy előttük leboruljanak. Vagyis nem „bármilyen kép” tilalmáról van szó, hanem bálványrendeltetésű képmásokról és kultusztárgyakról.
Te úgy olvasod a szöveget, mint aki a mondat közepén kikapcsolja az értelmét, és csak azokat a főneveket hagyja meg, amelyekkel ütni akar: bálvány, kép, oszlop, kőszobor, meghajlás. Aztán ebből gyártasz egy általános képtilalmat. Ez nem exegézis, hanem szövegdarálás.
2. A felsorolás nem „bálvány plusz ártatlan képek”, hanem bálványos célra készült tárgyak sorozata
A szöveg kulcsa az, hogy ezek a tárgyak milyen céllal készülnek: „hogy meghajoljatok előtte”. Ez nem akármilyen emberi tiszteleti mozdulat, nem akármilyen jelképhasználat, nem akármilyen szent emlékeztető előtti gesztus, hanem bálványos hódolat. A versben a „bálvány”, a „faragott kép”, az „oszlop” és a „kőszobor” nem semleges művészeti tárgyak, hanem a pogány kultusz eszközei.
Ha te ezt úgy érted, hogy Isten ezzel minden olyan tárgyat tilt, amely előtt valaki tisztelettel meghajolhat, akkor saját magad alatt vágod el az ószövetségi kultusz alapjait. Mert akkor mi lesz a frigyládával? Mi lesz a kerubokkal? Mi lesz a templom képi díszítésével? Mi lesz az oltárral? Mi lesz az Úr szent helyével? Ezek mind szent tárgyi rendbe tartoztak. Mégsem voltak bálványok.
A különbség tehát nem az, hogy „bálvány előtt nem, egyéb képmás előtt sem”, hanem az, hogy bálványként használt képmás előtt nem. A te olvasatod a bálványos cél fogalmát kiterjeszti minden szent jelre. Ez a hiba. Nem én engedem be a bálványt a templomba; te hajítod ki a templomból a szent jelet is, mert nem tudod megkülönböztetni a kettőt.
3. Ha a te olvasatod igaz volna, Isten önmagával kerülne ellentmondásba
Gondold végig végre, nem csak dobolva ismételgetve a kedvenc versedet. Ha 3Mózes 26,1 minden képmás, oszlop, kőalak vagy vallási tárgy előtti minden tiszteleti gesztust tiltana, akkor Isten későbbi vagy korábbi parancsai a szent tárgyakról érthetetlenek lennének. Isten nem parancsolhatná a kerubokat. Nem rendelhetne szent ládát. Nem adhatna templomi képi díszítést. Nem lehetne szent hely, szent edény, oltár, áldozati rend, templom felé forduló imádság.
Te erre rendszerint azt mondod: „de azok előtt nem kellett leborulni.” Csakhogy ez félrevisz. A kérdés nem az, hogy minden tárgy előtt ugyanaz a gesztus történt-e, hanem az, hogy a te szabályod szerint a szent tárgy és a vallási tiszteleti rend már önmagában veszélyes volna. A Biblia viszont nem így kezeli. A tárgy nem attól bálvány, hogy szent helyen van, képmás, vagy tiszteleti rend kapcsolódik hozzá, hanem attól, hogy Isten helyére állítják.
A katolikus képtisztelet elve pontosan ez: nem Isten helyére állított tárgy, hanem Istenre és az ő művére mutató jel. A te olvasatod viszont olyan, mintha a térképet hazaárulónak neveznéd, mert nem maga az ország. A jel nem bálvány pusztán azért, mert látható.
4. A „végre egyetértésre jutottunk” nem vitazárás, hanem ügyetlen diadaljelentés
Azt írod: „Örülök, hogy végre egyetértésre jutottunk.” Nem jutottunk. Te csak megpróbáltad az én mondatomat a saját véleményedhez igazítani. Én azt mondtam: a versben szerepel a bálvány, a faragott kép, az oszlop, a kőszobor és a bálványos célú meghajlás. Te ebből azt hallottad ki: „minden képmás előtt minden meghajlás tilos.” Ez nem egyetértés, hanem félrehallás.
A szövegben a felsorolás a bálványos kultusz tárgyait jelöli. Nem mondja ki, hogy minden szent kép, minden Krisztusra mutató jel, minden keresztény ikon, minden feszület, minden ereklyetartó, minden liturgikus tárgy bálvány. Ezt te teszed hozzá. És mivel ezt te teszed hozzá, ezért neked kell bizonyítanod, nem elég újra és újra úgy tenni, mintha a szöveg maga mondaná.
A te „egyetértésed” olyan, mint amikor valaki a bíróságon meghallja, hogy „a vádiratban szerepel a kés”, és máris kiáltja: „tehát elismerted, hogy gyilkos!” Nem. A kés lehet gyilkos eszköz, de lehet sebészkés is, kenyérvágó kés is, oltárnál használt eszköz is. A tárgy minőségét a rendeltetése és használata dönti el. Ugyanez igaz a képmásra is.
5. A katolikus kép nem „egyéb képmásként” csúszik be a tilalomba, mert nem bálványos rendeltetésű
A katolikus feszület, ikon vagy szentkép nem pogány kultusztárgy. Nem hamis isten képmása. Nem a Teremtő lecserélése. Nem önálló isteni jelenlét. Nem bálványos végpont. Hanem szent jel, amely az ábrázoltra irányítja a figyelmet. Ha Krisztust ábrázolja, akkor a megtestesült Fiú emberi természetére és megváltó művére mutat. Ha szentet ábrázol, akkor Isten kegyelmének győzelmét mutatja az adott ember életében.
A katolikus hívő nem a képet imádja. Nem a szobrot imádja. Nem a követ, fát, vásznat vagy fémet imádja. Ha tiszteleti gesztust végez előtte, az nem a tárgyban áll meg. Ez a viszonylagos tisztelet lényege. Te ezt azért tagadod, mert a rendszeredben nincs helye a jelnek. Nálad minden kép vagy bálvány, vagy semmi. Ez nem bibliai szigor, hanem fogalmi szegénység.
Ha a bálványtilalmat úgy értelmezed, hogy minden képi jel tilos, amelyhez tiszteleti gesztus kapcsolódik, akkor nem Mózes mellett állsz, hanem a megtestesülés és a bibliai szent tárgyi rend ellen. Ezért nem jutottunk egyetértésre. Te a szent jelet bálványnak nevezed; én azt mondom, hogy a bálvány és a szent jel nem ugyanaz.
6. Zárás: nem én vettem észre későn a szöveget; te nem vetted észre a szöveg összefüggését
Tehát nem, nem arról van szó, hogy most végre „rájöttem”, hogy a szöveg más képmásokat is említ. Ezt eddig is tudtam. A kérdés az, hogyan kell érteni ezt a felsorolást. Te úgy érted, mintha minden képmás előtti minden tiszteleti gesztus automatikusan bálványimádás volna. Én pedig azt mondom: a szöveg a bálványos célra készült kultuszképmásokat tiltja, nem a Krisztusra és Isten művére mutató szent jeleket.
A 3Mózes 26,1 nem a katolikus feszület ellen szól, hanem a bálványok ellen. Nem az ikon ellen, hanem a hamis kultusz ellen. Nem a szent jel ellen, hanem az Isten helyére tett tárgy ellen. Te ezt a különbséget úgy próbálod eltüntetni, mintha soha nem is létezett volna. De létezik, és nélküle maga a Biblia szent tárgyi világa is értelmezhetetlenné válna.
Úgyhogy ne ünnepelj túl korán. Nem egyetértésre jutottunk, hanem ismét láthatóvá vált a te alapvető hibád: a felsorolásból általános képtilalmat csinálsz, a bálványos rendeltetést minden szent jelre rákened, majd a saját túlterjesztésedet Isten szavának nevezed. Ez nem a parancsolat védelme. Ez a parancsolat összelapítása egy képromboló jelszóvá.
2. A 3Mózes 26,1 nem úgy működik, ahogy a szövegollóddal kivágod
A 3Mózes 26,1-et úgy idézed, mintha ott egyszerűen ez állna: „ne készítsetek semmilyen képmást, amely előtt valaki valaha meghajolhat.” De a versben egymás mellett szerepel a bálvány, a faragott kép, a kultikus oszlop, a kőszobor, és a cél: hogy meghajoljanak előtte.
1. Nem, a parancsolat nem „bármi más képmás” előtti minden gesztust tilt, hanem a bálványként használt képmás kultuszát
Azt írod: „Nem, a parancsolat tiltja úgy a bálvány előtti meghajlást, mint bármi más képmás előtti meghajlást.” Itt van a döntő csúsztatásod. A szöveg nem azt mondja, hogy minden képmás, minden szent jel, minden emlékeztető tárgy, minden vallási ábrázolás előtt bármiféle tiszteleti gesztus önmagában bálványimádás. A szöveg a bálványos rendeltetésű képmást tiltja: azt, amelyet az ember a Teremtő helyére állít, hamis kultusz tárgyává tesz, vagy neki ad olyan szolgálatot, amely Istennek jár.
A 3Mózes 26,1-ben maga a szöveg így indul: „Ne csináljatok magatoknak bálványokat...” Ez nem mellékes díszszó, hanem a mondat kulcsa. Nem általában a képi jelről beszél, hanem bálványról, faragott kultuszképről, kultikus oszlopról, olyan kőképről, amelyet bálványos célra állítanak fel. Te ezt úgy olvasod, mintha a „bálvány” szót ki lehetne radírozni, és a helyére ezt írni: „bármely vallási kép vagy tárgy, amelyhez tiszteleti mozdulat kapcsolódik”. De ez már nem Mózes szava, hanem a te képromboló parafrázisod.
A kérdés tehát továbbra sem az, hogy a bálvány előtt leborulni szabad-e. Nem szabad. A kérdés az, hogy a katolikus szentkép, feszület, ikon, ereklyetartó vagy kegytárgy bálvány-e. Ezt kellene bizonyítanod. Ehelyett megint bemondod: bálvány, mert meghajolnak előtte. De éppen ez a vitatott állítás. A bizonyítandó tételt nem lehet bizonyítékként használni, bármilyen nagybetűvel is írod.
2. A 3Mózes 26,1 nem úgy működik, ahogy a szövegollóddal kivágod
A 3Mózes 26,1-et úgy idézed, mintha ott egyszerűen ez állna: „ne készítsetek semmilyen képmást, amely előtt valaki valaha meghajolhat.” De a versben egymás mellett szerepel a bálvány, a faragott kép, a kultikus oszlop, a kőszobor, és a cél: hogy meghajoljanak előtte. Ez a pogány kultusztárgyak világának tilalma, nem a keresztény szent jelek általános betiltása.
Ha a te értelmezésed volna igaz, akkor Isten saját kultuszrendje kerülne zavarba. Mert Isten parancsára voltak kerubábrázolások. Volt szent sátor. Volt frigyláda. Volt templomi képi díszítés. Voltak szent edények, oltár, papi ruhák, elkülönített tárgyak. Ezek nem bálványok voltak, hanem Isten szolgálatára rendelt jelek és tárgyak. A puszta kép, tárgy, szent tér és tiszteleti rend tehát nem egyenlő bálványimádással.
Te ezt a bibliai különbséget nem megmagyarázod, hanem kikerülöd. Újra és újra visszarohansz a saját rövid szabályodhoz: „képmás előtt meghajolni tilos.” Csakhogy a Biblia saját példái megmutatják, hogy nem a puszta fizikai „előtt” a döntő, hanem az, hogy a tárgy bálványként működik-e, vagy Istenre mutató jelként.
3. Az „előtt” fizikai helyhatározója nem azonos a kultikus címzettel
Egész érvelésed azon a lapos azonosításon áll, hogy ha valaki fizikailag egy tárgy előtt hajol meg, akkor a tárgynak hajol meg mint kultikus címzettnek. Ez egyszerűen hamis. Ha valaki egy sírnál imádkozik, nem a sírkövet imádja. Ha valaki egy családi fényképet megcsókol, nem papírnak ad személyes szeretetet. Ha valaki egy zászló előtt tiszteleg, nem textilistennel társalog. Ha valaki a templom felé fordulva imádkozik, nem téglákhoz imádkozik.
A katolikus feszület előtt térdelő ember nem a fadarabhoz mint istenhez fordul, hanem Krisztushoz, akinek keresztáldozatát a feszület jelzi. A szentkép előtt imádkozó ember nem pigmenthez könyörög, hanem Istent dicséri a szentben, vagy a szent közbenjárását kéri. Az ikon nem végpont, hanem ablak. A kereszt nem rivális isten, hanem jel. Az ereklye nem csontisten, hanem Isten kegyelmének történelmi tanúja.
Te minden „előtt” szót végponttá változtatsz. Ez olyan, mintha egy útjelző tábla előtt megálló embert azzal vádolnál, hogy a táblához akar eljutni, nem ahhoz a városhoz, amelyre a tábla mutat. A jel nem cél. A kép nem Isten helyett áll, hanem az ábrázoltra mutat. Ez a különbség az, amit a vádiratodnak életben maradásához muszáj letagadnia.
4. A „szófosás” emlegetése nem pótolja az összefüggésolvasást
Azt mondod, amit írtam, az a katolikus tévtanítók „tiltó parancs megsértését mentegető szófosása”, ami téged és „egyetlen igaz hitű embert” sem érdekel. Ez remek szónoki dobbantás, de érvelésnek sovány. Amikor valaki elkezdi „szófosásnak” nevezni a megkülönböztetést, az rendszerint azt jelenti, hogy a megkülönböztetés túl pontos ahhoz, hogy kényelmesen cáfolni tudja.
A bibliaértelmezés nem abból áll, hogy egy verset kiszakítunk, kalapáccsá formáljuk, majd minden ellenérvet „szófosásnak” nevezünk. A szövegösszefüggés számít. A teljes Szentírás számít. A bálványtilalom melletti isteni parancsok a szent tárgyakról is számítanak. A megtestesülés is számít. A jel és végpont közti különbség is számít. A „proszküneo” és „latreuó” konkrét kultikus használata is számít.
Ha téged mindez „nem érdekel”, az nem az igaz hit jele, hanem annak jele, hogy már előre eldöntötted a végeredményt. Aki csak azt engedi be a vitába, ami a saját vádját erősíti, az nem a Szentírást hallgatja, hanem a saját visszhangját.
5. Más vallásúak üldözése nem bizonyítja, hogy igazuk van — legfeljebb azt, hogy ők is félreérthetik a katolikus hitet
Azt állítod, hogy más vallású emberek azért üldözik a katolikusokat, mert meghajolnak képek, szobrok, oszlopok és kereszt előtt. Először is: az üldözés nem teológiai bizonyíték. Ha valakit üldöznek egy állítólagos bűn miatt, abból nem következik, hogy valóban bűnös. Az apostolokat is üldözték. A prófétákat is üldözték. Krisztust is hamis vallási vádak alapján ítélték el. Az üldözők felháborodása nem az igazság mércéje.
Másodszor: ha egy muszlim, protestáns, Jehova Tanúja vagy bárki más a katolikus képtiszteletet bálványimádásnak nevezi, az még nem bizonyítja, hogy az is. Csak azt bizonyítja, hogy ő így értelmezi. A vitában éppen ezt az értelmezést kell megvizsgálni. A te érved itt gyakorlatilag az: „más vallásúak is ezzel vádolnak titeket, tehát igaz.” Ez nem érv, hanem vallási közvélemény-kutatás.
Harmadszor: az üldözést nem kell normalizálni. Ha katolikusokat azért bántanak, mert keresztet hordanak, szentképet tisztelnek vagy templomba járnak, az nem prófétai igazságszolgáltatás, hanem vallási erőszak. A katolikus hitet lehet vitatni, de az üldözés nem válik igazolttá attól, hogy üldözői bibliai vagy vallási nyelvet használnak.
6. A „kereszt előtt meghajolni ugyanúgy tilos” állításod a kereszt keresztény jelentését semmisíti meg
A keresztet is egy kalap alá veszed a bálványokkal. A kereszt azonban a keresztény hitben nem egy istenpótló tárgy, hanem Krisztus megváltó szenvedésének jele. A kereszt előtt meghajló keresztény nem fát imád, nem római kivégzőeszközt istenít, nem tárgykultuszt gyakorol, hanem annak az Úrnak hódol, aki a kereszten váltotta meg a világot.
A kereszt jele azért központi, mert Krisztus keresztje az üdvösségtörténet középpontja. Pál nem szégyelli a keresztet, hanem dicsekszik vele. Nem azért, mert két gerenda önmagában üdvözít, hanem mert a kereszten függő Krisztus áldozata üdvözít. A jel tisztelete nem a jel anyagának imádása, hanem annak a valóságnak a tisztelete, amelyre a jel mutat.
Te a keresztet is úgy kezeled, mintha az aranyborjú volna. Ez fogalmi vandalizmus. Az aranyborjú Isten helyére állított bálvány volt. A kereszt Krisztus önátadására mutató jel. A kettőt összekeverni olyan, mint a mérget és az orvosságot azonosnak nevezni, mert mindkettő üvegben van.
7. Tertullianusra megint hivatkozol, de bizonyíték nélkül
Azt állítod, hogy már a 2. században tetten érhető volt a képmások előtti meghajlás bűne a római egyházban, és Tertullianus 207-ben részben emiatt hagyta el azt. Ez súlyos történeti állítás, de megint csak bemondod. Tertullianus valóban hevesen támadta a pogány bálványimádást, a bálványkészítő mesterséget, a császárkultuszt és a keresztények pogány kompromisszumait. De ebből nem következik, hogy ő a katolikus szentképtisztelet miatt hagyta volna el a római püspök közösségét.
Tertullianus későbbi montanista irányba sodródása sokkal inkább fegyelmi, aszketikus, prófétai-rigorista kérdésekkel függ össze: új próféciák, szigorúbb fegyelem, második házasság, bűnbánati fegyelem, vértanúság körüli szigor. Nem az ismert történeti kép az, hogy Tertullianus azért ment el, mert Rómában szobrok előtt hajlongtak. Ha ezt állítod, hozz pontos szöveget, pontos művet, pontos összefüggést.
Amíg ezt nem teszed, Tertullianus csak névdobálás nálad. Olyan, mint amikor valaki egy híres tanút hívna a perbe, de a tanú soha nem mondta azt, amit a vádló a szájába ad.
8. A „készítettek-e vagy nem?” kérdésre ismét: igen, de nem bálványként; és ezt a választ nem tudod feldolgozni
Újra felteszed a kérdést: készítettek-e képeket, szobrokat, tárgyakat arra a célra, hogy meghajoljanak előttük? Erre már többször megkaptad a becsületes választ: igen, készültek és készülnek szentképek, feszületek, ikonok, szobrok, ereklyetartók, kegytárgyak, amelyekhez kapcsolódhat tiszteleti gesztus. Nem, ezek nem bálványok, mert nem Isten helyére állított tárgyak, nem hamis istenek, nem kultikus végpontok, nem áldozati címzettek.
Te ezt a választ azért nevezed becstelennek, mert nem azt hallod benne, amit ki akarsz préselni: „igen, bálványokat készítünk.” De a katolikus nem fogja a saját tanítását a te vádiratod nyelvén elmondani. A katolikus álláspont nem az, hogy „tárgyakat készítünk, hogy azoknak hódoljunk”, hanem az, hogy „szent jeleket használunk, amelyek az ábrázoltra és végső soron Istenre irányítanak”.
A te kérdésed olyan, mint egy csapda: ha azt mondjuk, igen, készülnek képek, rögtön bálványt kiáltasz; ha azt mondjuk, nem bálványként készülnek, azt mondod, mentegetőzés. Ez nem vita, hanem előre megírt ítélet.
9. A Szentlélekkel kapcsolatos vádad megint a katolikus tanítás torzítása
Azt mondod, nem ismerem a Szentlelket, mert egylényegűnek tartom őt „az ember Jézussal, mint aki az ember Jézustól származik.” Ez ismét rosszul megfogalmazott karikatúra. A katolikus tanítás nem azt mondja, hogy a Szentlélek Jézus emberi természetével egylényegű. Nem azt mondja, hogy a Szentlélek az „ember Jézusból” származik úgy, mintha egy emberi lélekből eredne. A katolikus hit szerint a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik az örök isteni élet rendjében, és az Atyával és a Fiúval egyazon isteni természetet birtokolja.
Jézus Krisztus pedig nem pusztán ember, hanem az örök Fiú megtestesülve: valóságos Isten és valóságos ember. Az emberi természet nem válik isteni természetté; az isteni személy veszi fel az emberi természetet. Ez a különbség az, amelyet te következetesen elkenesz, hogy aztán azt mondhasd: „ti az ember Jézust teszitek egylényegűvé a Szentlélekkel.” Nem. Mi az örök Fiúról beszélünk, aki emberré lett.
Ez a krisztológiai zavarod visszahat a képtiszteleti vitára is. Mivel nálad Krisztus nem az örök Fiú megtestesülése, ezért a Krisztus-kép is csak gyanús emberábrázolás. A katolikus hitben viszont Krisztus emberi arca az Ige valódi megtestesülésének történeti arca. Ezért az ő emberi ábrázolása nem pogány bálvány, hanem az inkarnáció következménye.
10. Az „élettelen anyagból készült képmások előtt” tételt a bibliai szent tárgyak azonnal árnyalják
Azt írod, Isten megtiltotta élettelen anyagból készült képmások, szobrok, tárgyak előtt meghajolni és azoknak szolgálni, akármit vagy akárkit ábrázoljanak. Ezzel ismét túl széles szabályt alkotsz. A Biblia nem tilt minden élettelen szent tárgyhoz kapcsolódó vallási gesztust. A szentély, oltár, frigyláda, templom, szent edények mind élettelen tárgyak voltak, mégis Isten szolgálatára rendelve. Az „élettelen” önmagában nem bálványkategória.
A baj akkor kezdődik, ha az élettelen tárgyat istenként kezelik, vagy Isten helyére állítják. Ezért volt bűn, amikor a rézkígyó később kultusztárggyá vált, noha eredetileg Isten parancsára készült jel volt. Ez az eset éppen a katolikus megkülönböztetést erősíti: egy tárgy lehet Istenre mutató jel, de vissza lehet vele élni. A visszaélés bálványos; a helyes használat nem.
A katolikus szentkép helyes használata nem tárgyimádás. Ha valaki babonásan, tárgyiasan, mágikusan viszonyul hozzá, azt helyre kell igazítani. De a visszaélés lehetősége nem tiltja a helyes használatot. Különben a Biblia, a templom, az oltár, sőt az imádság is tilos lenne, mert mindennel vissza lehet élni.
11. Az 5Mózes 4 az alak nélküli hórebi kinyilatkoztatásra és a pogány bálványkultuszra vonatkozik, nem a megtestesült Krisztus ábrázolására
Újra idézed az 5Mózes 4-et. De a szöveg előzménye döntő: Izrael nem látott alakot a Hóreben. Ezért tilos Istent teremtményi formába zárni, férfi, nő, állat, madár, csúszómászó, hal vagy égitest alakjában kultusztárggyá tenni. Ez a parancs a pogány bálványkultusz ellen szól, nem minden keresztény képhasználat ellen.
Az Újszövetségben azonban az Ige testté lett. Krisztusnak valóságos emberi természete volt. Látható, érinthető, történeti teste volt. A keresztény Krisztus-ábrázolás nem azt állítja, hogy az isteni természet láthatóvá és festhetővé vált önmagában. Azt állítja, hogy a Fiú emberi természetet vett fel, és emberi természete szerint ábrázolható.
Ha ezt nem érted, akkor az 5Mózes 4-et úgy használod, mintha az inkarnáció meg sem történt volna. Ez a képromboló hiba lényege: az Ószövetség alaknélküliségre vonatkozó tilalmát úgy alkalmazod, hogy közben figyelmen kívül hagyod a megtestesülés újdonságát. A katolikus nem a láthatatlan isteni lényegnek fest portrét. Krisztus emberi arcát ábrázolja, mert Krisztus valóban emberré lett.
12. Jehova Tanúi és „Ábrahám gyermekei az arab országokban” nem mércéi az apostoli hitnek
Azt mondod, Jehova Tanúi sok katolikust szabadítottak meg a képek, szobrok és tárgyak előtti meghajlás bűnéből, és bár sok kérdésben eltérnek a Szentírástól, ebben nem tévednek. Ez nem bizonyítás. Jehova Tanúi képelutasítása nem apostoli mérce. Ugyanez a közösség súlyosan téved Krisztus istenségéről, a Szentháromságról, az Eucharisztiáról, az Egyházról és számos más kérdésről. Attól, hogy egy ponton a te képromboló ösztönöddel egybeesnek, még nem lesznek bibliai mérce.
Azt is mondod, hogy Ábrahám gyermekei arab országokban joggal tiltakoznak a katolikus képtisztelet ellen. Ismét: más vallások tiltakozása nem dönti el az igazságot. A judaizmus és az iszlám képtilalmi hagyományai más teológiai keretben mozognak, főleg úgy, hogy nem vallják úgy Krisztus megtestesült istenségét, ahogyan a katolikus Egyház. A keresztény képtisztelet kulcsa éppen az, amit ők nem fogadnak el: az Ige testté lett.
Ráadásul az üldözés vagy társadalmi nyomás nem válik igazolttá attól, hogy vallási képtilalomra hivatkozik. Ha katolikusokat keresztjük, képeik vagy hitük miatt bántanak, az nem bizonyítja a katolikusok bűnét. Az üldöző vallási indulata nem dogmatikai bizonyíték.
13. A „proszküneo” és „latreuo” valóban fontos — de te rosszul használod őket
Azt mondod, nem érdekel, mit jelent az „imádni”, mert a görög szövegben „proszküneo” és „latreuo” van; az egyik meghajolva tisztelni, hódolni, a másik szolgálni. Rendben, beszéljünk ezekről. A „proszküneo” valóban jelölhet leborulást, hódolatot. De nem minden „proszküneo” azonos az Istennek járó imádással, hiszen te magad is elismerted, hogy emberek, királyok, fejedelmek vagy angyali követek előtt is előfordulhat tiszteleti meghajlás. Tehát a mozdulat jelentését a címzett és a kontextus határozza meg.
A „latreuo” valóban kultikus szolgálat. De a katolikus Egyház nem képeknek ad „latreuo”-t. Nem képeknek mutat be áldozatot. Nem szobrokat szolgál istenként. Nem kegytárgyaknak könyörög mint isteni hatalmaknak. A kép előtti imádság nem a képhez mint istenhez szól. A szent közbenjárásának kérése nem a szent istenítése. A feszület előtti hódolat Krisztusnak szól, nem fának.
Te a „proszküneo” külső mozdulatát és a „latreuo” kultikus szolgálatát ráöntöd minden katolikus gesztusra. Ez nem nyelvészet, hanem fogalmi özönvíz. Mindent elöntesz vele, aztán csodálkozol, hogy minden vizes.
14. A katolikusokat nem „felbújtják” bálványozásra, hanem megtanítják különbséget tenni imádás és tisztelet között
Azt írod, a papok arra bujtják fel a katolikusokat, hogy hajoljanak meg, hódoljanak képek és szobrok előtt, és szolgáljanak azok előtt. Ez hamis. A katolikus tanítás éppen azt mondja: Istent imádni kell, a szenteket tisztelni lehet, a képeknek adott tisztelet pedig az ábrázoltra irányul. Ha valaki a tárgyat istenként kezelné, az katolikus szempontból is bűn volna.
A katolikus pap nem azt tanítja: „imádd ezt a szobrot.” Nem azt tanítja: „ez a kép a te istened.” Nem azt tanítja: „ennek a tárgynak mutass be áldozatot.” A katolikus pap azt tanítja: Krisztust imádd, Istenhez imádkozz, a szentek példáját tiszteld, közbenjárásukat kérheted, a szent jelek pedig segítsenek az imádságban.
Te a katolikus tanítást nem cáfolod, hanem átírod bálványimádássá. Ez az egész vita beteg magja. A teológiai ellenfél szavait előbb eltorzítod, majd a torz alakot megkövezed. Nagy zajjal történik, de az igazi katolikus álláspont érintetlen marad.
15. A „látványos büntetés” emlegetése nem teszi igazabbá a vádat
Azt mondod, a bűneset ténye nyilvánvaló, és az Istenek Istene látványos büntetése is nyilvánvaló lesz. Ez már megint kárhozat- és ítéletrétorika. Isten ítélete valóságos. A bűn komoly. De az ítélettel való fenyegetés nem bizonyítja, hogy a vádad igaz. Előbb bizonyítani kellene a bűnt, és csak utána beszélni az ítéletről.
A katolikus képtiszteletet bálványimádásnak nevezni nem válik igazabbá attól, hogy nagybetűs dicsőítéssel és megtérésre felszólító jelszavakkal zárod. A „DICSŐSÉG AZ ÚRNAK” nem pecsételi le automatikusan a te exegézisedet. Isten neve nem bélyegző, amellyel a saját túlzó értelmezésedet hitelesíted.
A prófétai beszédhez igazság kell. Ha az ítéletbeszéd hamis vádat hordoz, akkor nem prófétai bátorság, hanem vallási rágalom.
16. Zárás: a parancsolat szent, de a te alkalmazásod hamis
Összefoglalva: a bálványtilalom igaz, szent és kötelező. Tilos bálványt készíteni, bálvány előtt leborulni, bálványt szolgálni. A katolikus Egyház ezt nem tagadja, hanem vallja. A vita nem erről szól. A vita arról szól, hogy a katolikus szentkép, feszület, ikon, ereklye vagy kegytárgy bálvány-e. Te ezt nem bizonyítod, hanem újra meg újra bemondod.
A 3Mózes 26 nem minden keresztény szent jelet tilt. Az 5Mózes 4 nem a megtestesült Krisztus emberi ábrázolását tiltja, hanem a láthatatlan Isten pogány képmásba zárását és a teremtménykultuszt. A „proszküneo” nem minden esetben isteni imádás. A „latreuo” nem jár katolikus képeknek. A kereszt előtti meghajlás nem fadarabkultusz. Az ikon előtti tisztelet nem pigmentimádás. A szentek tisztelete nem Isten lecserélése.
Jehova Tanúi és más vallások képelutasítása nem bizonyítja, hogy igazuk van. Tertullianusra bizonyítatlanul hivatkozol. A „bármilyen képmás előtt tilos” szabályod pedig összeütközik a Biblia saját szent tárgyi rendjével és a megtestesülés valóságával.
Ezért a végén ugyanazt kell mondani: nem az Úr parancsát véded tisztán, hanem a saját túlterjesztett, képromboló olvasatodat. A katolikus hívő nem bálványt imád, hanem Krisztust. A kép nem végpont, hanem jel. A kereszt nem rivális isten, hanem az Üdvözítő áldozatának jele. És aki ezt újra meg újra bálványozásnak nevezi, az nem Mózes parancsát érti mélyebben, hanem a jel és a bálvány közti alapvető különbséget nem hajlandó megérteni.
A végső kérdés továbbra is ez: Isten helyére kerül-e a tárgy? A katolikus válasz: nem
Minden ismétlésed ellenére a döntő kérdés változatlan: Isten helyére kerül-e a katolikus szentkép, feszület, ikon, ereklye vagy kegytárgy? A katolikus tanítás szerint nem. Kap-e isteni imádást? Nem. Mutatnak-e be neki áldozatot mint istennek? Nem. Tekintik-e a tárgyat önálló megváltónak, teremtőnek, kegyelemforrásnak?"
Hogy mit értenek a Róma Főpapjai vezetett egyház tévtanítói az imádni magyar kifejezésen, ezt maguk sem tudják.
Ellenben, ha tesznek-e olyan gesztust a képek szobrok és tárgyak irányában, amit Mózes Istene megtiltott, és amit a görög proszküneo kifejezés fejez ki, akkor elmondhatjuk, hogy igen, szándékosan, tudatosan megsértik az Úr tiltó parancsát.
Az Isten tiltó parancsa szerint, ugyanis, képek szobrok, tárgyak előtt meghajolni sem szabad, mert ez már a hódolat kifejezése, ami scak Istennek, vagy az Isten által meghatározott földi vagy égi fejedelmeknek jár. Képmásoknak, szobroknak akárhogy hívják is azokat, nem jár a leborulás vagy a meghajlás általi tisztelet.
Hogy mit jelent az imádni kifejezés, az engem nem érdekel, mert a görög szövegben a proszküneo kifejezés és a latreuo kifejezések vannak jelen.
A proszküneo azt jelenti meghajolva tisztelni, hódolni.
A latreuo pedig a mindenki számára érthető szolgálni szavunknak felel meg.
Felesleges egy mindenki számára kétes jelentésű imádni kifejezésre hivatkozva mentegetőzni a bűn cselekménye miatti felelőség alól.
Az érdekel minden igazság szerető embert, hogy az Isten Szavában előforduló, és könnyen érthető
két kifejezés által behatárolt cselekményt elkövetik-e a katolikusok, vagy nem.
Erre pedig a válasz egyszerű. IGEN. A katolikusokat arra bújtatják fel papjaik, hogy hajoljanak meg, hódoljanak a képek szobrok, tárgyak előtt, és arra is, hogy szolgáljanak azok előtt.
A bűneset ténye nyilvánvaló, ahogyan az Istenek Istene látványos büntetése is nyilvánvaló lesz.
DICSŐSÉG AZ ÚRNAK, AZ ISTENEK ISTENÉNEK, AZ ISTENE ÁLTAL ,TÁRSAI AZ ISTENEK FÖLÉ FELKENT ISTENNEK!
SEGÍTSÜNK A KÉPTISZTELET ÉS SZOLGÁLAT BŰNÉRE FELBÚJTOTT ,MEGTÉVESZTETT KATOLIKUSOKNK MEGSZABADULNI AZ ÁLKERESZTÉNY EGYHÁZTÓL, ÉS MEGTÉRNI AZ ISTENEK ISTENÉHEZ!
„Igen, mert Isten tiltó parancsolata szerint minden olyan képmás vagy tárgy, amelyet azzal a céllal készítenek, hogy majd meghajoljanak előttük, bálvány.” Ez továbbra is nem a szöveg puszta idézése, hanem a te értelmezésed. A parancsolat valóban tiltja a bálványképet, a bálvány előtti leborulást és a bálvány szolgálatát."
--------------------------------------------
Nem, a parancsolat tiltja úgy a bálvány előtti meghajlást, mint bármi más képmás előtti meghajlást.
3. Mózes 26:1 Ne csináljatokmagatoknak bálványokat, se faragott képet, se oszlopot ne emeljetek magatoknak, se kőszobrokat ne állítsatok fel a ti földeteken, hogy meghajoljatok előtte, mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek.
Ezen felül, amit írtál az az egyházad tévtanítóinak a tiltó parancs megsértését mentegető szófosása, ami engem nem érdekel. És a világon egyetlen igaz hitű embert sem.
Más vallású emberek a Róma Főpapja által vezetett egyház tagjait azért üldözik, mert meghajolnak képek éls szobrok, oszlopok, Kereszt előtt, amit az Isten parancsa ugyanúgy megtiltott, ahogyan a bálványok előtti meghajlást.
Isten megtiltotta élettelen anyagból készült képmások, szobrok, tárgyak előtt meghajolni és azoknak szolgálni,akármit és akárkit ábrázoljanak ezek a képmások, szobrok, tárgyak.
A képmások előtti meghajlás bűne a Róma püspöke által vezetett egyházban ,már a 2. században is tetten érhető.
Egyik oka annak, hogy Tertulliánusz 207-ben végleg elhagyta a Róma Főpapja által vezetett egyházat
a képek és szobrok előtt való meghajlás bűne volt.
Csináltattak közel két évezreden keresztül a Róma mindenkori püspökeinek, majd főpapjainak az utasítására képeket, szobrokat , tárgyakat arra a célra, hogy majd meghajoljanak azok előtt, vagy nem?
Ez itt a kérdés Józsikácska-3. Erre kéne becsületesen válaszolni, amire nem vagy képes , mert
hiányzik belőled az igaz Isten és Khrisztosz ismerete, sőt a Szent Szellemet sem ismered, hisz
egylényegűnek tartod Őt az ember Jézussal, mint aki az ember Jézustól származik.
Ha készítenek készítettek és ma is készítetenek Róma mindenkori főpapjai arra a célra bálványokat, hogy azok előtt az egyház templomaiban, illetve közterületeken meghajoljanak, leboruljanak, illetve azokat csókkal megtiszteljék,akkor bizony bálványokat birtokolnak .
Ez ilyen egyszerű.
Isten tiltó parancs aszerint bármit és bárkit is ábrázoljon egy képmás, előtte meghajolni tilos.
Erre a célra bálványokat készíteni tilos.
Ellenben előírtak Róma Főpapjai olyan liturgiai cselekményeket, amelyek magukba foglalják a bálványimádás cselekményeit is.
Tiszteletadás gesztusai: A hívők gyakran megérintik, megcsókolják a szentek ereklyéit vagy szobrait, meghajlanak előttük, illetve gyertyát gyújtanak a tiszteletükre, ezzel is kifejezve szeretetüket és odaadásukat.A papok a liturgia alatt tömjénezéssel is kifejezik tiszteletüket a képek, szobrok kegytárgyak előtt.Megáldás: A kegytárgyakat (rózsafüzérek, feszületek, érmek) a papok megáldják, amivel a tárgyak szentelt jellegét emelik ki, elkülönítve azokat a hétköznapi használatú eszközöktől.
Éllettelen dolgok előtt Isten megtiltott minden olyan cselekményt, ami az élő Istent illeltve élő embert megillet. Függetlenül attól, hogy a kép valamely istent, embert, állatott vagy szimbólumot ábrázol.
5.Mózes 4:16 Hogy el ne vetemedjetek, és faragott képet, valamely bálványféle alakot ne csináljatok magatoknak férfi vagy asszony képére; 17 Képére valamely baromnak, amely van a földön; képére valamely repdeső madárnak, amely röpköd a levegőben; 18 Képére valamely földön csúszómászó állatnak; képére valamely halnak, amely van a föld alatt lévő vizekben. 19 Se szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a napot, a holdat és a csillagokat, az égnek minden seregét, hogy meg ne tántorodjál, és le ne borulj azok előtt, és ne tiszteld azokat, amelyeket az Úr, a te Istened minden néppel közlött, az egész ég alatt.
Jehova tanúi sok katolikust szabadítottak meg a képek, szobrok és tárgyak előtti meghajlás bűnéből.
Habár jehova tanúi tanításai sok kérdésben eltérnek a Szentírástól, azonban ebben a kérdésben nem tévednek.
Ahogyan Ábrahám gyermekei az arab országokban is joggal tiltakoznak a Róma Főpapja által vezetett
1. Nem, nem „Isten bemondott definícióját” idézed, hanem a saját szűkített definíciódat olvasod bele Isten parancsába
Azt mondod: „Igen, mert Isten tiltó parancsolata szerint minden olyan képmás vagy tárgy, amelyet azzal a céllal készítenek, hogy majd meghajoljanak előttük, bálvány.” Ez továbbra is nem a szöveg puszta idézése, hanem a te értelmezésed. A parancsolat valóban tiltja a bálványképet, a bálvány előtti leborulást és a bálvány szolgálatát. De te ebből azt gyártod, hogy bármilyen szent jel, amely előtt tiszteleti gesztus történik, automatikusan bálvány. Ez már nem a parancs, hanem a te képromboló kommentárod.
A 2Mózes 20-ban a tiltás közvetlen összefüggése: „Ne legyenek más isteneid.” Vagyis a képmás tilalma nem önmagában minden kép tilalma, hanem a más istenként, istenpótlékként, kultikus végpontként kezelt képmás tilalma. A 3Mózes 26-ban is a szöveg maga mondja: „bálványokat” ne csináljatok. Tehát nem az a logika, hogy minden kép bálvány, hanem az, hogy bálványképet ne készíts és ne tisztelj.
A te érvelésed itt olyan, mint egy rossz bírósági vádirat: előbb a vádlottat „tolvajnak” nevezed, aztán idézed a törvényt, hogy lopni tilos, majd diadalmasan kijelented: íme, bizonyítottam. Nem. Előbb azt kell bizonyítanod, hogy lopott. Ugyanígy: előbb azt kell bizonyítanod, hogy a katolikus szentkép bálvány, vagyis Isten helyére tett kultikus végpont. Ezt nem bizonyítod. Csak ismételgeted.
2. A „képek készítését nem, hanem a meghajlás célját tiltja” félmondatod önmagában igaz lehetne, de a katolikus gyakorlatra rosszul alkalmazod
Azt mondod: Isten nem a képek, szobrok, oszlopok és tárgyak készítését tiltotta meg, hanem azoknak arra a célra való készítését, hogy meghajoljanak előttük. Ez legalább már jobb, mint a primitív „minden kép tilos” változat. Csakhogy még mindig hibásan alkalmazod. Mert a katolikus kép célja nem az, hogy a tárgy legyen a hódolat végső tárgya. A katolikus kép célja az, hogy Krisztusra, az üdvtörténetre, a szentek példájára, Isten kegyelmének művére irányítsa a hívőt.
Igen, a katolikus képekhez és szent tárgyakhoz kapcsolódhatnak tiszteleti gesztusok: meghajlás, csók, tömjén, gyertya, körmeneti hordozás. De a cél nem az, hogy a tárgyat istenként szolgálják. A cél az, hogy a tárgy jelként működjék. A feszület Krisztus keresztáldozatára mutat. Az ikon az ábrázolt szentre vagy Krisztusra mutat. Az ereklye Isten kegyelmének testi, történelmi tanúja. A rózsafüzér nem kis bálvány, hanem imádságos eszköz. Az érem nem háziisten, hanem emlékeztető és szentelmény.
Te úgy teszel, mintha a katolikusok azt mondanák: „készítsünk tárgyakat, hogy a tárgyak legyenek a vallási hódolat végpontjai.” Nem ezt mondjuk. Ez a te szöveged. Ez a te bábszínházad. A katolikus tanítás szerint a tárgy nem végállomás, hanem útjelző. És aki az útjelzőt összekeveri az úti céllal, az ne oktasson másokat tájékozódásból.
3. Az „annyira egyértelmű, hogy csak készakarva nem lehet megérteni” szöveg éppen a gyenge érvek szokásos menedéke
Azt írod: „Isten Szavából annyira egyértelmű, hogy azt csak készakarva nem lehet megérteni.” Ez jól hangzik, csak rendszerint akkor hangzik el, amikor valaki nem akarja végiggondolni az összefüggéseket. A Szentírás valóban világosan tiltja a bálványimádást. De nem úgy tiltja, ahogy te leegyszerűsíted.
Ha a kérdés valóban olyan volna, ahogy te beállítod — tárgy plusz tiszteleti mozdulat egyenlő bálvány —, akkor az egész ószövetségi szent tárgyi rend megmagyarázhatatlan volna. Miért van frigyláda? Miért vannak kerubok? Miért van szentély? Miért van oltár? Miért vannak szent edények? Miért lehet templom felé fordulva imádkozni? Miért lehet az Úr lábzsámolya előtt hódolni? Miért lehet Isten parancsára rézkígyót készíteni, amely később csak akkor válik bűnös kultusztárggyá, amikor visszaélnek vele?
Ezek nem apró lábjegyzetek, amelyeket a kényelmed kedvéért lesöpörhetsz. Ezek megmutatják, hogy a bálványtilalom nem minden szent tárgy és nem minden jel ellen szól, hanem a hamis kultusz ellen. Aki ezt nem látja, az nem „egyszerűen érti” a parancsot, hanem laposra veri.
4. A kérdésedre becsületes válasz van: igen, vannak ilyen tárgyak; nem, nem bálványként
Újra kérdezed: készíttettek-e a római püspökök, pápák, papok, templomok képeket, szobrokat és tárgyakat, amelyek előtt meghajolnak, leborulnak, megcsókolják azokat? A válasz: igen, készítettek és készítenek szentképeket, ikonokat, feszületeket, ereklyetartókat, kegytárgyakat, és ezekhez kapcsolódhat tiszteleti gesztus. Ezt senki nem tagadja. A katolikus hit nem pincében rejtegeti a feszületet, mintha lebukástól félne.
De nem, ezek nem bálványok. Mert nem istenként tisztelik őket. Nem nekik mutatnak be áldozatot. Nem őket tekintik a kegyelem forrásának. Nem a tárgy anyaga a kultusz végpontja. A katolikus tisztelet viszonylagos: az ábrázoltra irányul. A feszület előtt térdelve Krisztust imádjuk, nem a fát. A szentkép előtt tiszteletet adva a szentet tiszteljük, nem a festéket. Az ereklyénél Isten kegyelmének művét tiszteljük egy szentben, nem biológiai maradványt istenítünk.
Ez a becsületes válasz. Csak te azért nem fogadod el, mert neked nem válasz kell, hanem beismerés. Azt akarod, hogy a katolikus mondja ki: igen, bálványt imádok. Csakhogy nem fogja kimondani, mert nem ezt teszi. A vádiratod nem attól lesz igaz, hogy az áldozatnak szánt fél nem hajlandó magára olvasni a hamis vádat.
5. Az „istentelenséged” típusú beszólások a bizonyítás hiányát takargatják
Kijelented, hogy a másikból hiányzik az igaz Isten, Krisztus és a Szentlélek ismerete. Ez nem érv. Ez lelki állapotok fölötti önkényes ítélkezés. Ha valaki nem fogadja el a te képromboló definíciódat, akkor mindjárt „elvakított”, „istentelen”, „nem ismeri Krisztust”. Nagyon kényelmes. Egy mondattal megspórolod az érvelést.
De a hitvitát nem az dönti el, ki tud nagyobb kárhozat-felhőt fújni a másik fölé. A kérdés: igaz-e az értelmezésed? A válasz: nem. Mert szelektíven olvasod a parancsolatot, figyelmen kívül hagyod a szent tárgyak bibliai rendjét, nem veszed komolyan a jel és végpont közti különbséget, és a katolikus tanítást olyan tárgyimádásnak állítod be, amelyet az Egyház maga is elítélne.
A Szentlélekről szóló beszúrásod is torz. A katolikus hit nem azt tanítja, hogy a Szentlélek „az ember Jézussal” egylényegű úgy, mintha Jézus embersége lenne az isteni természet. Azt tanítja, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy isteni természetben létezik; a Fiú pedig emberi természetet vett fel. Ez nem az emberi természet istenítése, hanem az örök Fiú megtestesülése. Ezt te következetesen félremondod, hogy aztán könnyebben cáfold.
6. „Bármit és bárkit ábrázoljon” — ez az állításod ütközik Isten saját képi parancsaival
Azt mondod: Isten tiltó parancsa szerint bármit és bárkit ábrázoljon egy képmás, előtte meghajolni tilos. Ha ezt általánosan érted, akkor bajban vagy Isten saját rendeléseivel. Mert Isten parancsolt kerubábrázolásokat. A templomban voltak képi díszítések. A szent tér nem volt puritán, üres doboz. A frigyláda, az oltár, a szent edények, a templomi tárgyak mind azt mutatják, hogy a bibliai vallásban a szent tárgy nem azonos a bálvánnyal.
A te kitételed — „bármit és bárkit” — túl széles. Az 5Mózes 4 a Hóreb összefüggésében arra figyelmeztet, hogy Izrael nem látott alakot, tehát ne próbálja Istent teremtményi formába zárni, és ne sodródjon pogány bálványkultuszba: emberalak, állatalak, égitestkultusz. Ez nem minden keresztény szent ábrázolás tilalma, főleg nem azután, hogy az Ige valóban testté lett.
Krisztus emberi arca nem pogány bálványkép. Krisztus emberi teste nem tiltott istenpótlék. Az apostolok látták, hallották, érintették az élet Igéjét. A keresztény kép nem a láthatatlan isteni természetet zárja anyagba, hanem az emberré lett Fiú, illetve az ő szentjeinek történeti valóságára emlékeztet. Ezt összekeverni a nap, hold, csillagok és állatalakú bálványok kultuszával fogalmi vandalizmus.
7. A liturgikus gesztusok felsorolása megint csak a felszínt mutatja, nem a kultusz címzettjét
Felsorolod: ereklyék megérintése, szobrok megcsókolása, meghajlás, gyertyagyújtás, tömjénezés, kegytárgyak megáldása. Ezzel továbbra is csak azt bizonyítod, hogy a katolikus vallás testileg és láthatóan is kifejezi a tiszteletet. Ezt tudjuk. A kérdés nem ez. A kérdés az, hogy ezek a gesztusok a tárgyat teszik-e Isten helyére. Nem.
A csók lehet szeretet jele, nem imádás. A meghajlás lehet tisztelet jele, nem istenítés. A gyertya lehet imádságos jel, nem pogány áldozat. A tömjén lehet tiszteleti és liturgikus jel, nem démonfüst. A megáldás lehet Istenre irányuló használatra való elkülönítés, nem tárgyistenítés.
Ha valaki megcsókolja a Bibliát, nem papírt imád. Ha valaki megcsókolja a feszületet, nem fát imád. Ha valaki gyertyát gyújt egy szent képe előtt, nem viaszáldozatot mutat be a pigmentnek. Ha a pap tömjénezi az oltárt vagy az evangéliumos könyvet, nem követ vagy papírt istenít. A jelnyelv nem bálványimádás. A te hibád az, hogy minden vallási jelnyelvet egyetlen kategóriába dobsz: bálvány. Ez nem szigor, hanem vakság.
8. Az „élettelen dolgok előtt” tétel fél Biblia ellen fordul
Azt mondod: élettelen dolgok előtt Isten megtiltott minden olyan cselekményt, ami az élő Istent vagy élő embert megillet. Ez nagyon jól hangzik, amíg az ember ki nem nyitja a Bibliát. Az oltár élettelen. A frigyláda élettelen. A templom épülete élettelen. A szent edények élettelenek. A törvénytáblák élettelenek. A szövetség könyvének anyaga élettelen. Mégis szent rendbe tartoztak, és nem közönséges használatban voltak.
Az élettelenség tehát nem döntő. A döntő az, hogy a tárgy Isten helyére kerül-e, vagy Isten szolgálatára rendelt jelként, eszközként működik. A katolikus szent tárgyak az utóbbi rendbe tartoznak. Nem élő lényként kezeljük őket, nem istenségként szólítjuk meg őket, nem nekik tulajdonítunk végső hatalmat. Megáldott eszközök, jelek, emlékeztetők.
A te állításod szerint a vallási életnek gyakorlatilag tárgytalanná, anyagtalanná, jelmentessé kellene válnia. Csakhogy a bibliai hit nem ilyen. Víz, olaj, kenyér, bor, kézrátétel, oltár, edény, sátor, templom, kőemlék, ruha, könyv: Isten a teremtett világ anyagát használja. Az anyag nem ellenség. A bálvány az, amikor az anyagot Isten helyére állítják. A katolikus Egyház ezt nem teszi.
9. Az 5Mózes 4-et megint úgy idézed, mintha nem lenne megtestesülés
Az 5Mózes 4-ben Mózes arra figyelmeztet, hogy Izrael ne készítsen magának bálványféle alakot férfi, nő, állat, madár, csúszómászó, hal vagy égitest képére. Ez a parancs a pogány bálványkultusz ellen szól. Azért is hangsúlyos, mert Izrael a Hóreben nem látott alakot: Isten nem adott magáról látható formát, amelyet Izrael képmásként birtokolhatna.
De te úgy olvasod ezt, mintha Krisztus megtestesülése semmit sem változtatna a kép kérdésének keresztény oldalán. Az Ige testté lett. Az apostolok látták Krisztus emberi arcát. Tamás érinthette sebeit. Krisztus nem láthatatlan isteni természetként lett festhető, hanem emberi természete szerint ábrázolható. A katolikus Krisztus-kép ezért nem 5Mózes 4 szerinti bálványféle alak, hanem a megtestesült Fiú emberi valóságának emlékezete.
Persze te ezt azért nem fogadod el, mert krisztológiád eleve szétszedi Krisztust: nálad az „ember Jézus” és az isteni valóság úgy viszonyul, mint lakó és lakás. De a katolikus hit szerint az örök Fiú lett emberré. Ezért a Krisztus-kép nem idegen istenkép, hanem a megtestesülés következménye.
10. Ferenc pápa bocsánatkérése: igen, a valódi bűnöket meg kell vallani; nem, ebből nem lesz igaz a bálványvádad
Ismét hosszan idézed Ferenc pápa és bíborosok bocsánatkéréseit: szexuális visszaélések, hatalommal és lelkiismerettel való visszaélés, háború, gyarmatosítás, kizsákmányolás, migránsok iránti közöny, nők elnémítása, rabok magukra hagyása, halálbüntetés, fiataloktól elrabolt remény, tekintély hatalommá tétele. Ezek súlyos bűnök, és ahol katolikusok elkövették őket, ott valódi bűnbánatra, igazságtételre és jóvátételre van szükség.
De ez nem bizonyítja, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás. Ez a logikai ugrás nálad olyan rendszeres, mint rossz órán a késés. Egyházi bűnökből nem következik dogmatikai hamisság. Ha papok bűnt követtek el, abból nem következik, hogy a feszület bálvány. Ha püspökök mulasztottak, abból nem következik, hogy az ikon démonkultusz. Ha intézmények visszaéltek hatalmukkal, abból nem következik, hogy a Szentháromság pogány modell.
A bűnt nem kell leplezni. De a bűn elismerése nem azt jelenti, hogy minden hamis vádat is alá kell írni. Lehet egyszerre kimondani: igen, az egyházi bűnök valódiak és szégyenletesek; és nem, a katolikus szentképtisztelet nem bálványimádás. Ez nem ellentmondás. Ez igazságosság.
11. A „meg nem történtként leplezés” vádad ismét tisztességtelen csúsztatás
Azt mondod, azzal, hogy megpróbálom ezeket a bűnöket meg nem történtekként leplezni, saját lelkemnek ártok. De itt senki nem mondta, hogy a visszaélések, üldözések, történelmi bűnök nem történtek meg. Nem mondtam, hogy nem kell bocsánatot kérni. Nem mondtam, hogy minden egyházi vezető ártatlan. Nem mondtam, hogy nincs szükség tisztulásra.
Amit mondok, az ez: ezek a bűnök nem bizonyítják a képtisztelet elleni vádadat. Te azonban úgy próbálsz érvelni, hogy aki nem fogadja el a bálványvádat, az már bűnleplező. Ez manipulatív. A valós bűnöket megvallani és a hamis vádakat visszautasítani egyszerre lehet. Sőt, egyszerre kell.
A keresztény lelkiismeret nem azt parancsolja, hogy bűnbánat címén minden vádat igaznak mondjunk. Azt parancsolja, hogy az igaz bűnt bűnnek, a hazug vádat hazugságnak nevezzük. Te ezt a kettőt összekevered, mert így a bűnök súlyával akarod lenyomni a dogmatikai vitát. Ez nem tiszta eljárás.
12. A nem katolikusok üldözése, bentlakásos iskolák és visszaélések nem a képtiszteleti vita bizonyítékai
Felhozod a nem katolikusok üldözését, a bentlakásos iskolák bántalmazásait, az intézményi bűnöket. Ezek komoly és fájdalmas témák. De éppen ezért nem kellene őket vitatechnikai buzogányként használni egy képtiszteleti vitában. Az áldozatok szenvedése nem arra való, hogy minden katolikus tanítást bálványnak nyilváníts vele.
Ha a téma a visszaélés, beszéljünk a visszaélésről. Ha a téma a történelmi üldözés, beszéljünk az üldözésről. Ha a téma a bálványtilalom, akkor viszont a bálvány fogalmáról kell beszélni. Te mindent egyetlen üstbe dobsz: képek, bűnök, pápák, démonok, üldözések, bocsánatkérés, kárhozat. A végén az jön ki, hogy „Róma rossz”. Ez nem érvelés, hanem antikatolikus leves, túl sok paprikával és kevés logikával.
Valódi bűnök vannak. Valódi bálványimádás is létezhet. De nem minden bűn bizonyít minden vádat. Az Egyház bűnös tagjai nem teszik bálvánnyá a keresztet. A visszaélések nem változtatják démonkultusszá az ikonokat. A történelem sebeiből nem lehet automatikusan dogmatikai cáfolatot gyártani.
13. A katolikus templom és Jeruzsálem kérdését most nem hoztad újra, de az érved mögött ugyanaz a hiba áll: a jelenlétet tárgyhoz kötöd, majd minden más tárgyat démonizálsz
Bár most főleg a képekre és a bocsánatkérésekre tértél vissza, az érvelésed mélyén továbbra is ugyanaz a tévedés dolgozik: csak azt a vallási tárgyi rendet fogadod el, amelyet saját ószövetségi olvasatod igazol, minden keresztény szent jelet pedig démoni bálványnak bélyegzel. Ez azért hibás, mert az Újszövetségben Krisztus beteljesíti a templomot, a szentélyt, az áldozatot és a jelenlét rendjét.
A katolikus templom nem bálványtemplom attól, hogy képek vannak benne. A templom szentsége nem a falból, szoborból vagy képből ered, hanem Krisztus jelenlétéből, az Egyház imádságából, az Ige hirdetéséből és az Eucharisztiából. A képek ennek a rendnek nem urai, hanem szolgáló jelei. Nem helyettesítik Istent, hanem rá mutatnak.
Te viszont minden jelet végpontnak nézel. Ez a fő baj. A kép nálad nem lehet ablak, csak bálvány. A kereszt nem lehet jel, csak fadarabkultusz. Az ereklye nem lehet tanúság, csak csontimádás. Ez nem bibliai mélység, hanem fogalmi klausztrofóbia.
14. A végső kérdés továbbra is ez: Isten helyére kerül-e a tárgy? A katolikus válasz: nem
Minden ismétlésed ellenére a döntő kérdés változatlan: Isten helyére kerül-e a katolikus szentkép, feszület, ikon, ereklye vagy kegytárgy? A katolikus tanítás szerint nem. Kap-e isteni imádást? Nem. Mutatnak-e be neki áldozatot mint istennek? Nem. Tekintik-e a tárgyat önálló megváltónak, teremtőnek, kegyelemforrásnak? Nem. Akkor a bálványvád nem áll.
Kapcsolódhat-e hozzá tiszteleti gesztus? Igen. De a tiszteleti gesztus nem azonos az isteni imádással. A katolikus képtisztelet nem latria, hanem viszonylagos tisztelet. A szentek tisztelete nem Isten helyettesítése, hanem Isten kegyelmének elismerése bennük. A tárgy nem végpont, hanem jel. Ezt lehet tagadni, de cáfolni kellene.
A te érved végig ugyanazon bukik el: nem fogadod el, hogy létezik viszonylagos tisztelet. Nálad minden tárgy előtti tiszteleti gesztus bálványimádás. Csakhogy a Biblia, az emberi jelhasználat, a liturgikus rend és a megtestesülés valósága mind bonyolultabb ennél. A világ nem olyan lapos, mint a te bálványdefiníciód.
15. Zárás: a bálványtilalom szent; a te túlterjesztett alkalmazásod nem az
Összefoglalva: Isten bálványtilalma szent, igaz és kötelező. A katolikus Egyház is elítéli a bálványimádást. Tilos Isten helyére teremtményt állítani. Tilos képmást istenként szolgálni. Tilos hamis isteneknek kultuszt adni. Ebben nincs vita.
A vita ott van, hogy te minden katolikus szent jelet bálványnak nevezel, ha előtte tiszteleti gesztus történik. Ez a túlterjesztés. A 2Mózes 20, 3Mózes 26 és 5Mózes 4 nem tilt minden szent jelet, minden Krisztus-ábrázolást, minden feszületet, minden ikont, minden ereklyét, minden megáldott tárgyat. A hamis kultuszt tiltja, nem a keresztény jelhasználatot.
A valódi egyházi bűnöket meg kell vallani. A sebeket nem szabad letagadni. A visszaéléseket nem szabad szépíteni. De a bűnbánat nem azt jelenti, hogy elfogadjuk a hamis bálványvádat. Nem jelenti azt, hogy a feszületet bálványnak, az ikont démonkapunak, a szentek tiszteletét pogány kultusznak, az Eucharisztiát bálványáldozatnak nevezzük. Ez nem bűnbánat volna, hanem az igazság elárulása.
A te szövegedben sok a nagybetű, sok az idézet, sok a fenyegetés, sok a kárhozat-szagú nyomásgyakorlás. De a döntő bizonyítás hiányzik. Nem mutattad meg, hogy a katolikus hívő a tárgyat teszi Isten helyére. Amíg ezt nem mutatod meg, addig a bálványvádad ugyanaz marad, ami eddig volt: hangos, makacs, szentírási szavakkal kifestett, de alapjában elhibázott képromboló rögeszme.
Először kijelented, hogy bálvány minden kép vagy tárgy, amely előtt meghajolnak. Aztán idézed a bálványokra vonatkozó tilalmat."
Igen, mert az Isten tiltó parancsolata szerint, minden olyan képmás vagy tárgy, amelyet azzal a célall készítenek, hogy majd meghajoljanak előttük bálvány.
Isten nem a képek, szobrok oszlopok, és egyéb tárgyak készítését tiltotta meg, hanem azoknak arra a célra való készítését, hogy majd meghajoljanak előtte.
Isten Szavából egy annyira egyértelmű, hogy azt csak készakarva nem lehet megérteni.
2.Mózes 20: 5.Ne borulj le ilyen képek előttésne tiszteld őket, mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok. Azoknak a vétkét, akik gyűlölnek engem, megtorlom fiaikon, unokáikon és dédunokáikon.
3. Mózes 26:1 Ne csináljatok magatoknak bálványokat, se faragott képet, se oszlopot ne emeljetek magatoknak, se kőszobrokat ne állítsatok fel a ti földeteken, hogy meghajoljatok előtte,mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek.
Csináltattak közel két évezreden keresztül a Róma mindenkori püspökeinek, majd főpapjainak az utasítására képeket, szobrokat , tárgyakat arra a célra, hogy majd meghajoljanak azok előtt, vagy nem?
Ez itt a kérdés Józsikácska-3. Erre kéne becsületesen válaszolni, amire nem vagy képes , mert
hiányzik belőled az igaz Isten és Khrisztosz ismerete, sőt a Szent Szellemet sem ismered, hisz
egylényegűnek tartod Őt az ember Jézussal, mint aki az ember Jézustól származik.
Ha készítenek készítettek és ma is készítetenek Róma mindenkori főpapjai arra a célra bálványokat, hogy azok előtt az egyház templomaiban, illetve közterületeken meghajoljanak, leboruljanak, illetve azokat csókkal megtiszteljék,akkor bizony bálványokat birtokolnak .
Ez ilyen egyszerű.
Isten tiltó parancs aszerint bármit és bárkit is ábrázoljon egy képmás, előtte meghajolni tilos.
Erre a célra bálványokat készíteni tilos.
Ellenben előírtak Róma Főpapjai olyan liturgiai cselekményeket, amelyek magukba foglalják a bálványimádás cselekményeit is.
Tiszteletadás gesztusai: A hívők gyakran megérintik, megcsókolják a szentek ereklyéit vagy szobrait, meghajlanak előttük, illetve gyertyát gyújtanak a tiszteletükre, ezzel is kifejezve szeretetüket és odaadásukat.A papok a liturgia alatt tömjénezéssel is kifejezik tiszteletüket a képek, szobrok kegytárgyak előtt.Megáldás: A kegytárgyakat (rózsafüzérek, feszületek, érmek) a papok megáldják, amivel a tárgyak szentelt jellegét emelik ki, elkülönítve azokat a hétköznapi használatú eszközöktől.
Éllettelen dolgok előtt Isten megtiltott minden olyan cselekményt, ami az élő Istent illeltve élő embert megillet. Függetlenül attól, hogy a kép valamely istent, embert, állatott vagy szimbólumot ábrázol.
5.Mózes 4:16 Hogy el ne vetemedjetek, és faragott képet, valamely bálványféle alakot ne csináljatok magatoknak férfi vagy asszony képére; 17 Képére valamely baromnak, amely van a földön; képére valamely repdeső madárnak, amely röpköd a levegőben; 18 Képére valamely földön csúszómászó állatnak; képére valamely halnak, amely van a föld alatt lévő vizekben. 19 Se szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a napot, a holdat és a csillagokat, az égnek minden seregét, hogy meg ne tántorodjál, és le ne borulj azok előtt, és ne tiszteld azokat, amelyeket az Úr, a te Istened minden néppel közlött, az egész ég alatt.
Ezen pedig a tágas szófosásban előadott mentegető szöveged semmit nem változtat.
saját lelked érdekében ajánlom a bűnök mentegetése, tagadása helyett a néhai Ferenc pápa
példáját követni:
Égbekiáltó bűnei vannak a Róma Főpapja által vezetett egyháznak, ahogyan azt Ferenc Pápa is elismerte.:
„Bocsánatot kérünk, szégyenkezve” a szexuális abúzusokért, a hatalommal, lelkiismerettel való visszaélésért, a háborúért, a gyarmatosításért és a kizsákmányolásért, a migránsok iránti közönyért, az emberi élet méltóságának hiányzó elismeréséért; a nők elnémításáért, alávetéséért vagy kihasználásáért, különösen a megszentelt életben; a rabok magukra hagyásáért és a halálbüntetésért; a fiataloktól elrabolt reményért és a tanítás embertelen bánásmódra való felhasználásáért; az önteltség hízelkedésének való engedésért; a tekintély hatalommá tételéért. Hét bíboros: Gracias, Czerny, O’Malley, Farrell, López Romero, Fernández, Schönborn bíboros fohászkodott az egyház nevében Isten bocsánatáért az emberek sebei miatt, amelyek továbbra is véreznek, akiknek összetört a bizalmuk. A bíborosok által felolvasott intenciókat Ferenc pápa írta személyesen, mert szükségesnek tartja néven nevezni bűneinket, melyeket hajlamosak vagyunk eltakarni vagy túl szép szavakkal illetni.
Törjük meg a gonoszság láncait
"Ez a gyónás alkalom arra, hogy visszaállítsuk az egyházba vetett bizalmat, amit hibáink és bűneink széttörtek, és elkezdjük begyógyítani a sebeket, melyek ma is véreznek, megszakítva a gonoszság láncait. Ferenc pápa szavait csönd követte, majd mindenki felállt és lehajtotta a fejét. Ekkor a pápa a záró imádsággal újra bocsánatot kért Istentől: „Segíts visszaállítani arcodat, amelyet eltorzítottunk hűtlenségünkkel! Bocsánatot kérünk, szégyenkezve attól, akit megsebeztek bűneink. Mind bocsánatot kérünk, mind bűnösök vagyunk, de mind remélünk a te szeretetben, Uram”.
"Bocsánatot kérek a gonoszságért, amelyet nem kevés katolikus követett el" - mondta az egyházi bentlakásos iskolákban bántalmazott diákoknak és családjaiknak a pápa.
1. „Nem figyeltél” — dehogynem: éppen arra figyeltem, hogy ugyanazt a kört futod tizenötödször
Azt mondod: „Nem figyeltél.” De a helyzet éppen fordított: nagyon is figyeltem, és ezért látszik ilyen világosan, hogy ugyanazt a körkörös érvelést ismétled, csak mindig kicsit más csomagolásban. Először kijelented, hogy bálvány minden kép vagy tárgy, amely előtt meghajolnak. Aztán idézed a bálványokra vonatkozó tilalmat. Majd diadalmasan megállapítod, hogy a katolikus képek bálványok, mert meghajolnak előttük. Ez nem bizonyítás, hanem saját definíciód körbejáratása.
Nem az a vita, hogy Isten tiltja-e a bálványok előtti leborulást. Tiltja. Nem az a vita, hogy a bálványoknak való szolgálat súlyos bűn-e. Az. Nem az a vita, hogy a Teremtő helyére állított képmás utálatosság-e. Az. A vita az, hogy a katolikus szentkép, feszület, ikon, ereklye vagy szent jel bálvány-e abban az értelemben, amelyben a Szentírás a bálványt tiltja. Ezt te nem bizonyítod, hanem makacsul bemondod.
A te módszered olyan, mint aki minden állatot farkasnak nevez, majd a farkasveszélyről szóló törvényt minden macskára, kutyára és bárányra is alkalmazza. Igen, a farkas veszélyes. Csak előbb bizonyítani kellene, hogy farkasról van szó. Igen, a bálvány tilos. Csak előbb bizonyítani kellene, hogy a katolikus szentkép bálvány. Ezt a munkát te újra és újra megspórolod.
2. Az Úr szavát nem „szóról szóra” idézed, hanem saját képromboló értelmezéseddel összenyomva
Azt mondod, te csak az Úr szavát idézted szóról szóra. Nem. Te idéztél két-három szövegrészletet, majd hozzájuk illesztettél egy saját, túlterjesztett definíciót: „bálvány minden olyan képmás, szobor, oszlop vagy tárgy, amelyet azért készítenek, hogy előtte meghajoljanak.” Ez nem maga a bibliai szöveg, hanem a te értelmezésed. És éppen ez a vitatott.
A 2Mózes 20 összefüggése az első parancs: „Ne legyenek más isteneid rajtam kívül.” A tiltott kép nem egyszerűen minden kép, hanem az a képmás, amely más istenként, hamis kultusztárgyként, Isten helyettesítőjeként működik. A 3Mózes 26 is „bálványokról” beszél, nem minden szent jelről, nem minden emlékeztető ábrázolásról, nem minden olyan tárgyról, amelyhez tiszteleti gesztus kapcsolódik.
A kulcskérdés tehát továbbra is az: mi tesz egy tárgyat bálvánnyá? A puszta anyag? Nem. A puszta ábrázolás? Nem, hiszen kerubok is voltak. A puszta vallási térben való jelenlét? Nem, hiszen a templom tele volt szent tárgyakkal és díszítéssel. A puszta testi gesztus? Nem, hiszen szent helyek, irányok és tárgyak kapcsán is voltak tiszteleti gesztusok. Bálvánnyá az tesz valamit, ha Isten helyére állítják, isteni vagy istenpótló kultuszt kap, vagy a Teremtő helyett szolgálják. Ez az, amit nem vagy hajlandó kimondani, mert akkor a katolikus képtisztelet elleni vádiratod kilyukadna.
3. A személyeskedő „istentelenséged miatt elvakított” mondatod nem érv, hanem lelki bunkó
Azt írod, hogy istentelenségem miatt az Úr elvakított, ezért nem látom, amit az „Istenek Istene” leíratott. Ez nem exegézis. Ez a vitapartner lelki állapotának önkényes megítélése. Amikor nem tudod megvédeni az értelmezésedet, akkor rögtön azt mondod: aki nem ért veled egyet, az vak, istentelen, nem ismeri Krisztust, nem ismeri a Szentlelket. Ez kényelmes kis kalapács, csak éppen nem teológiai érv.
A Szentírás értelmezése nem úgy működik, hogy te kijelented: „aki mást lát, azt Isten elvakította.” Ezzel bármelyik szekta, bármelyik rajongó, bármelyik önjelölt próféta lezárhatná a vitát. A kérdés nem az, hogy ki milyen sértő lelki diagnózist ad a másikról, hanem az, hogy a teljes bibliai anyagot ki kezeli következetesen.
Te két parancsolati szöveget úgy olvasol, hogy közben figyelmen kívül hagyod a kerubokat, a frigyládát, a templomot, a szent helyet, a templom felé irányuló imádságot, az Úr lábzsámolyának fogalmát, a rézkígyó eredeti isteni rendelését, és legfőképpen az Ige megtestesülését. Ez nem világosság. Ez szelektív reflektorozás: csak arra világítasz, ami a vádiratodnak tetszik, a többit sötétben hagyod.
A polemikus hangnem nem baj, ha mögötte érvek vannak. De amikor a gúny a bizonyítás helyére lép, akkor az már csak porhintés. Attól, hogy valakit „istelennek” nevezel, még nem lesz igaz, hogy a katolikus feszület bálvány. Attól, hogy valakit istentelennek nevezel, még nem lesz igaz, hogy a 2Mózes 20 minden keresztény képet tilt. Attól, hogy az Egyházat démonizálod, még nem bizonyítottad, hogy a katolikus tisztelet végpontja a tárgy.
A sértés nem exegézis. A gúnynév nem dogmatika. A lekezelés nem bizonyíték. Térjünk vissza a szöveghez, mert ott dől el a kérdés, nem a becenevek óvodai homokozójában.
4. A kérdésedre a válasz: igen, készítenek képeket; nem, nem bálványként
Újra felteszed: készítettek-e képeket, szobrokat, tárgyakat azzal a céllal, hogy meghajoljanak előttük? A becsületes válasz: igen, a katolikus Egyház készít és használ képeket, szobrokat, feszületeket, ikonokat, ereklyetartókat, szent tárgyakat, amelyekhez kapcsolódhat tiszteleti gesztus. Ezt senki nem tagadja. De nem, ezek nem bálványok, mert nem Isten helyére állított kultusztárgyak, nem hamis istenek, nem istenpótlékok, nem áldozati címzettek.
A cél nem az, hogy a tárgy legyen a vallási végállomás. A cél az, hogy a tárgy jelként szolgáljon: Krisztusra, a keresztre, a megtestesülésre, a szentek példájára, Isten kegyelmére, az üdvtörténetre mutasson. A meghajlás, csók, tömjén vagy gyertya nem a fa, kő, fém, vászon vagy csont istenítése, hanem az ábrázolt személyre vagy valóságra irányuló viszonylagos tisztelet.
Te ezt a választ nem fogadod el, mert előre eldöntötted, hogy minden tárgy előtti meghajlás bálvány. De ez nem becsületesebb válasz, csak merevebb. A katolikus válasz világos és következetes: nem a tárgyat imádjuk, nem neki mutatunk be áldozatot, nem őt tekintjük Istennek, hanem általa emlékezünk, tisztelünk és végső soron Istenhez fordulunk.
5. „Ez ilyen egyszerű” — nem, ez ilyen durván leegyszerűsített
Azt mondod: ha ilyen tárgyakat készítettek és készítenek, akkor bálványokat birtokolnak. „Ez ilyen egyszerű.” De a valóságban ez ilyen durván leegyszerűsített. A bibliai gondolkodásban nem minden szent tárgy bálvány. Nem minden képmás bálvány. Nem minden fizikai irányba végzett vallási gesztus bálványimádás.
Ha a te szabályod igaz volna, akkor a frigyláda is gyanússá válna, hiszen szent tárgy volt, amelyhez Isten jelenlétének jele kapcsolódott. A kerubok is gyanússá válnának, hiszen égi lényeket ábrázoltak a szent térben. A templom is gyanússá válna, hiszen felé fordulva imádkoztak. Az Úr lábzsámolya előtti hódolat nyelve is gyanússá válna. A rézkígyó eredeti isteni rendelése is gyanússá válna. De a Szentírás nem így ítél. A tárgy nem attól bálvány, hogy látható és szent rendben szerepel, hanem attól, hogy Isten helyére kerül.
Az egyszerűség nem erény, ha pontatlan. A te szabályod egyszerű, mint a balta: mindent vág. De a teológia nem favágás. Itt meg kell különböztetni: bálvány és jel, imádás és tisztelet, végpont és közvetítő emlékeztető, latria és viszonylagos tisztelet között.
6. Az „élettelen dolgok előtt” érvedet maga a Biblia cáfolja
Azt mondod, Isten élettelen dolgok előtt megtiltott minden olyan cselekményt, ami az élő Istent vagy élő embert illeti. Ez a mondat hangzatos, csak nem bírja el a Szentírást. Az Ószövetségben élettelen dolgok is lehetnek szent használatban: oltár, frigyláda, szent edények, templom, kárpit, olaj, papi ruhák, szentély. Ezekhez kapcsolódhat tisztelet, gondosság, liturgikus rend, hordozás, érinthetetlenség, sőt félelemmel teli tisztelet is.
Nem azért, mert az élettelen tárgy élő isten volna. Hanem mert Isten szolgálatára rendelt jel vagy eszköz. Pontosan ezt mondja a katolikus Egyház is a szent tárgyakról: nem istenek, nem élők, nem önálló hatalmak, hanem Istenre irányuló használatra elkülönített jelek.
Ha a tárgy élettelensége önmagában kizárna minden vallási tiszteleti gesztust, akkor az egész bibliai szent tárgyi rend összeomlana. Nem omlik össze. Inkább a te állításod omlik össze. Az anyagi világ nem automatikusan bálvány. Isten teremtette az anyagot, és Isten használhat anyagi jeleket. A bálványimádás nem az anyag használata, hanem az anyag istenítése.
7. Az 5Mózes 4 nem a megtestesült Krisztus ábrázolását tiltja, hanem Isten pogány képmásba zárását
Ismét idézed az 5Mózes 4-et: ne készítsetek férfi, asszony, állat, madár, csúszómászó, hal képmását; ne boruljatok le a nap, hold, csillagok előtt. Ez nagyon fontos szöveg, de nem az a következtetés adódik belőle, amit te akarsz. Mózes arra figyelmezteti Izraelt, hogy a Hóreben nem láttak alakot, ezért ne próbálják az élő Istent teremtményi formába zárni, és ne vegyék át a pogány népek kozmikus, állati vagy emberalakú bálványkultuszát.
Ez az Ószövetségben teljesen érthető: Isten láthatatlan, alakban nem birtokolható, nem rögzíthető képmásként. Csakhogy a keresztény hit központi állítása az, hogy az Ige testté lett. Krisztusban Isten Fia valóságos emberi természetet vett fel. Nem az isteni természet lett festhető, hanem az örök Fiú emberi természete lett látható. A Krisztus-ábrázolás ezért nem ugyanaz, mint a láthatatlan Isten pogány módon való képmásba zárása.
Ha te minden emberalakú Krisztus-ábrázolást bálványnak nevezel, akkor nemcsak egy katolikus szokást támadsz, hanem a megtestesülés látható következményét is. Az apostolok nem elvont elvet láttak, hanem a testben megjelent Urat. Aki tagadja, hogy az emberré lett Fiú emberi természete ábrázolható, az a megtestesülést úgy kezeli, mintha Isten csak rövid időre kölcsönvett volna egy látható burkot, amelynek semmiféle keresztény képi emlékezete nem lehet. Ez nem bibliai mélység, hanem képromboló szűkösség.
8. A „mi köze a frigyládának és a keruboknak?” kérdésedre: minden köze
Azt kérdezed, mi köze a frigyládának, keruboknak, templomnak, áldozati edényeknek, oltárnak, szent helynek és templom felé irányuló imádságnak azokhoz a katolikus képekhez, amelyek előtt szerinted leborulnak. A válasz egyszerű: ezek a példák megmutatják, hogy a bibliai vallás nem ismeri a te szabályodat, miszerint „szent tárgy plusz vallási gesztus egyenlő bálvány”.
A frigyláda szent tárgy volt. A kerubok képmások voltak. A templom szent épület volt. Az oltár élettelen tárgy volt. A szent edények tárgyak voltak. A templom felé irányuló ima fizikai irányhoz kötött vallási cselekmény volt. Mindezek mégsem voltak bálványok, mert nem Isten helyére léptek, hanem Isten rendelésében, Istenre mutató rendben működtek.
Ez pontosan a katolikus érv: nem minden képmás és tárgy bálvány, hanem csak az, amelyet bálványként használnak. Te azt mondod: semmi közük. De nagyon is van közük, mert szétverik azt az alapfeltevésedet, hogy minden ilyen külső tárgyi-vallási rend szükségképpen bálványimádás.
9. „Készült-e tárgy az Úr parancsára, hogy előtte leboruljanak?” — a kérdésed csúsztat
Azt kérdezed: készült-e bármilyen tárgy vagy képmás az Úr parancsára azzal a céllal, hogy az Úr házában azok előtt leboruljanak? Csakhogy ezzel már megint úgy fogalmazol, mintha a katolikus tárgy célja a tárgynak szóló leborulás volna. A katolikus álláspont szerint nem ez a cél. A cél nem a tárgy mint végpont, hanem az általa jelzett valóság.
A bibliai példákban sem arról van szó, hogy a láda vagy a templom önmagában imádandó. Mégis van szent tárgy, szent hely, fizikai irány, tiszteletteljes testmozdulat. Józsue és Izrael vénei az Úr ládája előtt borulnak arcra, de nem ládaimádók. A zsoltár az Úr lábzsámolya előtti hódolatról beszél, de nem zsámolyimádásról. A templom felé forduló ima nem kőimádás. Ezek azt mutatják, hogy egy tárgy vagy hely „előtt” végzett vallási cselekmény végső címzettje lehet Isten.
Ugyanez a katolikus képtisztelet elve. A feszület előtt térdelő hívő nem a fának térdel mint istennek, hanem Krisztusnak. A szentkép előtt imádkozó nem a festékhez imádkozik, hanem Istenhez, vagy a szent közbenjárását kéri. A fizikai előtte-lét nem azonos a végső kultikus címzettel. Ezt a különbséget nem lehet eltüntetni azzal, hogy kérdésedet eleve a katolikus álláspont ellen fogalmazod.
10. Az Úr háza és a Jelenlét Istene nem ürügy arra, hogy az Újszövetséget visszalökd a jeruzsálemi szentélybe
Azt mondod, a jeruzsálemi szentély felé forduló ima azért más, mert ott jelen volt a Jelenlét Istene, akibe az Istenek Istene az ő nevét helyezte. Az ószövetségi templom jelenléttana valóban fontos. De te ebből azt akarod kihozni, hogy Isten jelenléte csak ilyen földrajzi-szentélyi módon igazolhat vallási irányt vagy szent helyet. Ez az Újszövetség fényében súlyos visszalépés.
Krisztus maga mondja a szamariai asszonynak, hogy eljön az óra, amikor nem ezen a hegyen és nem Jeruzsálemben fogják imádni az Atyát, hanem lélekben és igazságban. Krisztus saját testéről beszél mint templomról. Az apostoli tanítás szerint a hívők a Szentlélek templomai, az Egyház élő kövekből épülő lelki ház, Krisztus pedig a végső szentélyi valóság beteljesedése. Az Úr jelenléte nem szűkíthető vissza arra, hogy csak Jeruzsálemben lehet szent rend.
A katolikus templom nem azért Isten háza, mintha Isten falak közé volna zárva, hanem mert Krisztus népe ott gyűlik össze, ott hangzik az Ige, ott ünneplik az Eucharisztiát, ott imádkozik az Egyház. Ha ezt egyszerűen „bálványtemplomnak” nevezed, nem bibliai szigort gyakorolsz, hanem az újszövetségi beteljesedést tagadod vissza egy földrajzi kizárólagosságba.
11. „A katolikus templomokban csak démonok vannak jelen” — ez bizonyítatlan, súlyos rágalom
Azt állítod, hogy a katolikus templomokban a bálványokon kívül csak démonszellemek vannak jelen, mert a Jelenlét Istene bálványtemplomokban nem tartózkodik. Ez olyan súlyos vád, amelyhez súlyos bizonyíték kellene. Neked viszont csak ugyanaz a körkörös állításod van: katolikus templom bálványtemplom, mert vannak képek; képek bálványok, mert meghajolnak előttük; tehát démonok vannak ott. Ez nem bizonyítás, hanem teológiai ördögi kör — szó szerint démonokat rajzolsz oda, ahová az érved nem ér el.
A katolikus templomban Krisztust imádják, az Atyához imádkoznak, a Szentlelket hívják, az Evangéliumot olvassák, a keresztség kegyelmét ünneplik, az Eucharisztiát mutatják be. Lehetnek bűnös emberek benne. Lehetnek visszaélések. Lehet babonás félreértés is egyes hívekben. De ebből nem következik, hogy a templom démonok lakhelye. Az ilyen kijelentés nem prófétai bátorság, hanem vallási rágalom.
Az igaz Isten nem azért távolodik el egy helytől, mert ott Krisztus keresztjének jele látható. Az igaz Isten a bűnt, hazugságot, képmutatást, valódi bálványimádást és szentségtörést ítéli el. De a Krisztusra mutató jel nem űzi ki Istent. A feszület nem démonmágnes. A szentkép nem pokoli antenna. Ezek a képek a te fantáziádban élnek, nem a katolikus tanításban.
12. A katolikusok nem képekhez fordulva imádkoznak végső címzettként, hanem képek előtt Istenhez vagy a szentek közbenjárását kérve
Azt mondod, a katolikus Egyházban nem Jeruzsálem felé fordulva imádkoznak, hanem képek, szobrok felé fordulva. Ismét összekevered a fizikai irányt a végső címzettel. Ha valaki egy kép előtt áll, az nem jelenti, hogy a képhez mint istenhez imádkozik. Ha valaki egy sírnál imádkozik, nem a sírkőhöz imádkozik. Ha valaki az ég felé néz imádság közben, nem a felhőket imádja. Ha valaki Jeruzsálem felé fordult, nem a város köveihez imádkozott.
A katolikus hívő a feszület előtt Krisztushoz imádkozik. Mária képe előtt Mária közbenjárását kéri, nem Máriát isteníti, és végső soron Isten kegyelmében bízik. Egy szent képe előtt a szent közbenjárását kéri, nem a szobrot szólítja mint istent. A kép segít fókuszálni, emlékeztet, jelez, tanít, de nem válik a kultusz végpontjává.
Te ezt az egész emberi-vallási jelhasználatot úgy kezeled, mintha a fizikai irány automatikusan a metafizikai címzett volna. Ez nevetséges. A jel nem végállomás. A kép nem címzettként áll ott, hanem irányítóként. Ezt a különbséget még egy családi fénykép esetében is mindenki megérti; csak amikor katolikus képről van szó, nálad hirtelen elsötétül a józan ész.
13. Ferenc pápa bűnbánati szavai nem bizonyítják a katolikus képtisztelet hamisságát
Újra előhozod Ferenc pápa bocsánatkéréseit, az Egyház tagjainak bűneit, visszaéléseket, üldözéseket, gyarmatosítást, hatalmi és lelkiismereti visszaéléseket. Ezek súlyos ügyek. Ahol katolikusok bűnt követtek el, ott bűnbánat, igazságtétel, jóvátétel és áldozatvédelem kell. Ezt nem kell szépíteni. A bűnt bűnnek kell nevezni.
De te ezeket a bűnöket újra arra használod, hogy bizonyítottnak tekintsd a képtisztelet elleni vádat. Ez logikailag hamis. Egyházi személyek bűnei nem bizonyítják, hogy a feszület bálvány. Intézményi visszaélések nem bizonyítják, hogy az ikon démonkultusz. Történelmi üldözések nem bizonyítják, hogy a Szentháromság hamis. Ha így érvelnénk, akkor Dávid bűnei cáfolnák a zsoltárokat, Péter tagadása cáfolná az apostoli hivatalt, a korinthusi botrányok cáfolnák Pál evangéliumát.
A bűn elismerése nem dogmafeladás. A bűnbánat nem azt jelenti, hogy minden antikatolikus vádat igaznak kell nyilvánítani. A katolikus Egyház tagjainak valódi bűneit meg kell vallani, de a hamis bálványvádat vissza kell utasítani. Ez nem leplezés, hanem igazságosság.
14. A „leplezés” vádad manipuláció: a valódi bűnök elismerése és a hamis vádak cáfolata egyszerre lehetséges
Azt mondod, azzal, hogy ezeket a bűnöket meg nem történtekként leplezem, saját lelkemnek ártok. Csakhogy én nem mondtam, hogy nem történtek visszaélések, bűnök, botrányok. Nem mondtam, hogy ne kellene bocsánatot kérni. Nem mondtam, hogy minden egyházi vezető ártatlan. Azt mondom, hogy ezek a bűnök nem bizonyítják a katolikus képtisztelet bálványimádó voltát.
Ez két külön kérdés. Te szándékosan összekevered őket, mert így aki cáfolja a bálványvádat, azt rögtön bűnleplezőnek lehet nevezni. Ez nem tisztességes. Meg lehet siratni az áldozatokat, és közben meg lehet védeni a Szentháromságot. El lehet ítélni a visszaéléseket, és közben ki lehet mondani, hogy a feszület nem bálvány. Lehet bűnbánatot tartani, és közben elutasítani a rágalmat.
A keresztény igazság nem engedi sem a bűn eltakarását, sem a hamis vád elfogadását. Te az előbbivel zsarolod ki az utóbbit. Ez nem lelkiismereti tisztaság, hanem vitatechnikai nyomásgyakorlás.
15. A jeruzsálemi templom és a katolikus templom különbségére adott érved nem cáfol, hanem visszalép az Ószövetség előképébe
Azt mondod: a jeruzsálemi szentélyben jelen volt a Jelenlét Istene, a katolikus templomban pedig nincs jelen, csak démonok. Ez a különbségtétel azért hibás, mert nem számol Krisztus beteljesítő művével. Az ószövetségi szentély valóban Isten jelenlétének különleges helye volt. De az Újszövetségben Krisztus maga a templom beteljesedése, az Egyház Krisztus teste, a hívők a Szentlélek templomai, az Eucharisztia pedig Krisztus valóságos jelenlétének szentségi módja.
A katolikus templom nem azért szent, mert versenyezni akar a jeruzsálemi templommal. Nem azért szent, mert Isten egy helyrajzi számra költözött. Hanem mert Krisztus Egyháza ott gyűlik össze, ott hangzik az Ige, ott ünneplik az Eucharisztiát, ott imádkozik Isten népe. A szentség forrása nem a fal, hanem Krisztus jelenléte az Egyházban.
Te viszont az újszövetségi beteljesedést visszarántod a jeruzsálemi földrajzi kizárólagosságba. Így aztán minden katolikus templom „bálványtemplom” lesz nálad. De ezt nem a Szentírás mondja, hanem a te anti-katolikus előfeltevésed. Krisztus nem azért alapított Egyházat, hogy minden istentisztelet örökre földrajzi nosztalgiává váljon Jeruzsálem felé.
16. Zárás: nem a katolikus képtisztelet a bálványimádás, hanem a te olvasatod bálványozza a saját leegyszerűsítését
Összefoglalva: továbbra sem bizonyítottad, hogy a katolikus szentképek bálványok. Idézed a bálványtilalmat, de nem bizonyítod, hogy a katolikus kép a tiltott bálvány kategóriájába tartozik. A 2Mózes 20, 3Mózes 26 és 5Mózes 4 a hamis istenképmásokat, a Teremtő helyébe tett teremtményi kultuszt és a pogány bálványimádást tiltja. Nem tilt minden szent jelet, minden Krisztusra mutató ábrázolást, minden liturgikus tárgyat és minden viszonylagos tiszteleti gesztust.
A frigyláda, kerubok, templom, oltár és szent tárgyak azért fontosak, mert megmutatják: a bibliai vallásban lehet szent tárgyi rend bálványimádás nélkül. A jeruzsálemi templom felé forduló ima pedig megmutatja: a fizikai irány nem azonos a végső címzettel. A katolikus kép előtti ima ugyanígy nem a tárgynak szól mint istennek, hanem Istenhez vagy a szentek közbenjárásának kérésén keresztül Istenre irányul.
A valódi egyházi bűnöket meg kell vallani. A visszaéléseket nem szabad leplezni. De ezek nem bizonyítják a képtisztelet bálványimádó voltát. Te a valódi bűnök fájdalmát arra használod, hogy ráhúzd az Egyházra a saját hamis bálványvádadat. Ez nem prófétai éleslátás, hanem vádirati túlkapás.
A katolikus hívő nem követ, fát, fémet, festéket vagy csontot imád. Krisztust imádja. A szenteket tiszteli. A képet jelként használja. A bálvány ott kezdődik, ahol a teremtmény Isten helyére lép. A katolikus képtiszteletben ez nem történik meg. A te érvelésedben viszont egy dolog biztosan Isten helyére kerül: a saját, leegyszerűsített parancsértelmezésed, amely előtt újra és újra leborulsz, és amelynek már sem a Biblia teljes tanúsága, sem a megtestesülés valósága, sem a józan megkülönböztetés nem számít.
Nem, ez ilyen leegyszerűsített. A bálványkérdés nem pusztán arról szól, hogy van-e tárgy és van-e testmozdulat. Ha így volna, akkor a teljes bibliai szent tárgyi kultúra gyanússá válna.
Ott van a frigyláda. Ott vannak a kerubok. Ott van a templom. Ott vannak az áldozati edények. Ott van az oltár. Ott van a szent hely. Ott van a templom felé irányuló imádság."
Mi köze mindezeknek azokhoz a képekhez, szobrokhoz, amelyeket a Róma Főpapja által vezetett egyházban a mindenkori Főpapok utasítására azzal a céllal készítettek, hogy azok előtt leboruljanak,
meghajoljanak, azoknak szolgáljanak?
Készült bármilyen tárgy vagy képmás az Úr parancsára, azzal a céllal, hogy az Úr Házában azok előtt leboruljanak?
Nos ez a különbség az általad felsorolt , az Isten Házában elhelyezett képmások, tárgyak és a Róma Főpapja által készíttetett képmások és tárgyak között.
Az Úr házában elhelyezett képmások tárgyak egyike se készült azon oknál fogva , hogy azok előtt
kötelezően le kell majd borulni, illetve azoknak könyörgés és áldozás által szolgálni.
Ami azon érvelésedet illeti, hogy a Jeruzsálemi Szentély felé fordulva imádkoztak, szintén nem hasonlítható a Róma Főpapja által vezetett egyház bűnös cselekedeteihez.
Tudniillik a Jeruzsálem Szentélben jelen volt a Jelenlét Istene,akibe az Istenek Istene az Ő nevét helyezte.
Ezzel ellentétben a Róma Főpapja által vezetett egyház templomaiban a bálványokon kívül csak démonszellemek vannak jelen. Tudniillik a Jelenlét Istene bálványtemplomokban nem tartózkodik.
Ez így volt a múltban és így van ma is.
Különben is a Róma Főpapja által vezetett egyházban nem Jeruzsálem felé fordulva imádkoznak,
Újra ugyanott vagy: a bálvány fogalmát nem bizonyítod, hanem bemondod"
Nem figyeltél.
A bálvány fogalmát nem én mondtam be, hanem azt az Isten mondta be.
Én az Úr szavát idéztem szóról szóra.
Arról pedig nem tehetek, hogy istentelenséged miatt az Úr elvakított, hogy nem azt látod, amit Istenek Istene leiratott.
Mózes Istene szerint bálvány minden lan képmás, szobor, oszlop vagy egyébb tárgy, amelyet azért készítenek, hogy azok előtt meghajoljanak, illetve azoknak szolgáljanak.
2.Mózes 20: 5.Ne borulj le ilyen képek előttésne tiszteld őket, mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok. Azoknak a vétkét, akik gyűlölnek engem, megtorlom fiaikon, unokáikon és dédunokáikon.
3. Mózes 26:1 Ne csináljatokmagatoknak bálványokat, se faragott képet, se oszlopot ne emeljetek magatoknak, se kőszobrokat ne állítsatok fel a ti földeteken, hogy meghajoljatok előtte, mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek.
Csináltattak közel két évezreden keresztül a Róma mindenkori püspökeinek, majd főpapjainak az utasítására képeket, szobrokat , tárgyakat arra a célra, hogy majd meghajoljanak azok előtt, vagy nem?
Ez itt a kérdés Józsikácska-3. Erre kéne becsületesen válaszolni, amire nem vagy képes , mert
hiányzik belőled az igaz Isten és Khrisztosz ismerete, sőt a Szent Szellelmet sem ismered, hisz
egylényegűnek tartod Őt az ember Jézussal, mint aki az ember Jézustól származik.
Ha készítenek készítettek és ma is készítetenek Róma mindenkori főpapjai arra a célra bálványokat, hogy azok előtt az egyház templomaiban, illetve közterületeken meghajoljanak, leboruljanak, illetve azokat csókkal megtiszteljék,akkor bizony bálványokat birtokolnak .
Ez ilyen egyszerű.
Isten tiltó parancs aszerint bármit és bárkit is ábrázoljon egy képmás, előtte meghajolni tilos.
Erre a célra bálványokat készíteni tilos.
Ellenben előírtak Róma Főpapjai olyan liturgiai cselekményeket, amelyek magukba foglalják a bálványimádás cselekményeit is.
Tiszteletadás gesztusai: A hívők gyakran megérintik, megcsókolják a szentek ereklyéit vagy szobrait, meghajlanak előttük, illetve gyertyát gyújtanak a tiszteletükre, ezzel is kifejezve szeretetüket és odaadásukat.A papok a liturgia alatt tömjénezéssel is kifejezik tiszteletüket a képek, szobrok kegytárgyak előtt.Megáldás: A kegytárgyakat (rózsafüzérek, feszületek, érmek) a papok megáldják, amivel a tárgyak szentelt jellegét emelik ki, elkülönítve azokat a hétköznapi használatú eszközöktől.
Éllettelen dolgok előtt Isten megtiltott minden olyan cselekményt, ami az élő Istent illeltve élő embert megillet. Függetlenül attól, hogy a kép valamely istent, embert, állatott vagy szimbólumot ábrázol.
5.Mózes 4:16 Hogy el ne vetemedjetek, és faragott képet, valamely bálványféle alakot ne csináljatok magatoknak férfi vagy asszony képére; 17 Képére valamely baromnak, amely van a földön; képére valamely repdeső madárnak, amely röpköd a levegőben; 18 Képére valamely földön csúszómászó állatnak; képére valamely halnak, amely van a föld alatt lévő vizekben. 19 Se szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a napot, a holdat és a csillagokat, az égnek minden seregét, hogy meg ne tántorodjál, és le ne borulj azok előtt, és ne tiszteld azokat, amelyeket az Úr, a te Istened minden néppel közlött, az egész ég alatt.
Ezen pedig a tágas szófosásban előadott mentegető szöveged semmit nem változtat.
saját lelked érdekében ajánlom a bűnök mentegetése, tagadása helyett a néhai Ferenc pápa
példáját követni:
Égbekiáltó bűnei vannak a Róma Főpapja által vezetett egyháznak, ahogyan azt Ferenc Pápa is elismerte.:
„Bocsánatot kérünk, szégyenkezve” a szexuális abúzusokért, a hatalommal, lelkiismerettel való visszaélésért, a háborúért, a gyarmatosításért és a kizsákmányolásért, a migránsok iránti közönyért, az emberi élet méltóságának hiányzó elismeréséért; a nők elnémításáért, alávetéséért vagy kihasználásáért, különösen a megszentelt életben; a rabok magukra hagyásáért és a halálbüntetésért; a fiataloktól elrabolt reményért és a tanítás embertelen bánásmódra való felhasználásáért; az önteltség hízelkedésének való engedésért; a tekintély hatalommá tételéért. Hét bíboros: Gracias, Czerny, O’Malley, Farrell, López Romero, Fernández, Schönborn bíboros fohászkodott az egyház nevében Isten bocsánatáért az emberek sebei miatt, amelyek továbbra is véreznek, akiknek összetört a bizalmuk. A bíborosok által felolvasott intenciókat Ferenc pápa írta személyesen, mert szükségesnek tartja néven nevezni bűneinket, melyeket hajlamosak vagyunk eltakarni vagy túl szép szavakkal illetni.
Törjük meg a gonoszság láncait
"Ez a gyónás alkalom arra, hogy visszaállítsuk az egyházba vetett bizalmat, amit hibáink és bűneink széttörtek, és elkezdjük begyógyítani a sebeket, melyek ma is véreznek, megszakítva a gonoszság láncait. Ferenc pápa szavait csönd követte, majd mindenki felállt és lehajtotta a fejét. Ekkor a pápa a záró imádsággal újra bocsánatot kért Istentől: „Segíts visszaállítani arcodat, amelyet eltorzítottunk hűtlenségünkkel! Bocsánatot kérünk, szégyenkezve attól, akit megsebeztek bűneink. Mind bocsánatot kérünk, mind bűnösök vagyunk, de mind remélünk a te szeretetben, Uram”.
"Bocsánatot kérek a gonoszságért, amelyet nem kevés katolikus követett el" - mondta az egyházi bentlakásos iskolákban bántalmazott diákoknak és családjaiknak a pápa.
1. Újra ugyanott vagy: a bálvány fogalmát nem bizonyítod, hanem bemondod
Azt mondod, hogy nem a pápa és nem a katolikus teológusok határozzák meg, mi a bálvány, hanem Isten. Ezzel önmagában nincs vita. Valóban: a bálvány fogalmát nem emberi tetszés, nem pápai önkény, nem teológusi nyelvészkedés dönti el, hanem Isten kinyilatkoztatása. Csakhogy te nem Isten teljes kinyilatkoztatását olvasod, hanem két-három verset úgy használsz, mint egy vasvillát, amellyel minden katolikus tárgyat és gesztust egy kupacba hánysz.
A kérdés ugyanis nem az, hogy a bálvány tilos-e. Tilos. A kérdés az, hogy a katolikus feszület, ikon, szentkép, ereklye, oltárkép vagy liturgikus tárgy bálvány-e abban az értelemben, amelyben Mózes törvénye tiltja. Te ezt nem bizonyítod, hanem definícióval eldöntöd: „bálvány minden olyan kép, szobor, oszlop vagy tárgy, amely előtt meghajolnak.” Ez azonban nem a Biblia teljes tanítása, hanem a te leegyszerűsített, képromboló szabályod.
A Szentírásban a bálvány nem egyszerűen „olyan tárgy, amely előtt testmozdulat történik”. A bálvány az a teremtményi kép, tárgy vagy kultuszalakzat, amely Isten helyére lép, hamis istenként működik, vagy a Teremtő helyett kap kultikus szolgálatot. Ezért lehetett a frigyláda szent tárgy, de nem bálvány. Ezért lehettek kerubok a szent helyen, de nem bálványok. Ezért lehetett a templom felé fordulva imádkozni, de nem templomimádásként. Ezt a különbséget te egy tollvonással eltörlöd, majd úgy teszel, mintha maga Mózes írta volna alá a te karikatúrádat.
2. A 2Mózes 20,5 és 3Mózes 26,1 nem azt mondja, amit rájuk akarsz erőltetni
Ismét idézed: „Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket”, illetve: „Ne csináljatok magatoknak bálványokat, se faragott képet, se oszlopot…” Rendben. De a saját idézeteidben ott van az, amit makacsul nem akarsz észrevenni. A 2Mózes 20 nem akármilyen képekről beszél, hanem azokról, amelyek a „ne legyenek más isteneid” parancs összefüggésében állnak. A 3Mózes 26 pedig kifejezetten „bálványokról”, kultikus oszlopokról és bálványos célú képmásokról beszél.
Te ebből azt csinálod, hogy minden vallási kép, minden keresztény szent jel, minden feszület, minden ikon, minden ereklyetartó, minden templomi szobor automatikusan bálvány. De ez nem következik a szövegből. A szöveg a bálványos rendeltetésű képmást tiltja, nem minden képet és nem minden szent jelet. Ha minden képmás vagy szent térben szereplő tárgy eleve bálvány volna, akkor Isten maga parancsolt volna bűnt a kerubokkal, a szent sátor képi díszítéseivel és a templom művészetével. Ez képtelenség.
A te olvasatodban Isten előbb megtilt minden vallási képet, majd maga parancsol vallási képeket. A katolikus olvasatban nincs ellentmondás: tilos a bálványkép, de nem tilos az Istenre mutató szent jel. A probléma nem Mózesnél van. A probléma nálad van, mert a „bálvány” és a „szent jel” közti különbséget úgy kezeled, mint denevér a napfényt: menekülsz előle.
3. A „készítettek-e ilyen tárgyakat?” kérdésed rosszul van feltéve
Azt kérdezed: készíttettek-e közel két évezreden át képeket, szobrokat és tárgyakat arra a célra, hogy majd meghajoljanak azok előtt? Itt a csúsztatás a „célra” szóban van. A katolikus kép célja nem az, hogy a fa, vászon, kő, fém vagy festék önmagában kultikus végpont legyen. A cél az, hogy Krisztusra, Máriára, a szentekre, az üdvtörténetre, a keresztáldozatra, a feltámadásra, Isten kegyelmének műveire emlékeztessen.
Igen, a képekhez kapcsolódhatnak tiszteleti gesztusok. De a gesztus nem a tárgynak mint istennek szól. A gesztus az ábrázoltra irányul. Ha valaki megcsókolja édesanyja fényképét, a fénykép nem azért készült, hogy papírként imádják, hanem hogy az anyára emlékeztessen. Ha valaki katonai zászló előtt tiszteleg, a zászló nem azért készült, hogy textilisten legyen, hanem hogy egy közösséget jelképezzen. Ha valaki a feszület előtt térdel, a feszület nem azért készült, hogy fadarabként kapjon imádást, hanem hogy Krisztus keresztáldozatára irányítsa a hívőt.
Te a célt szándékosan tárgyimádó módon írod át. A katolikus azt mondja: „ez Krisztusra mutató jel.” Te azt mondod: „nem, ez arra készült, hogy bálványként leboruljanak előtte.” Ez nem cáfolat, hanem szándékolvasó rágalom.
4. Az, hogy „nem vagy képes becsületesen válaszolni”, csak személyeskedő füst
Azt írod, hogy erre kellene becsületesen válaszolni, amire szerinted nem vagyok képes, mert hiányzik belőlem az igaz Isten, Krisztus és a Szentlélek ismerete. Ez már nem érvelés, hanem kegyességi inszinuáció. Ha nincs válaszod a fogalmi megkülönböztetésre, akkor kijelented, hogy aki megkülönböztet, az nem ismeri Istent. Ez kényelmes, de gyáva módszer.
Becsületes válasz van: igen, a katolikus Egyház készített és készíttet képeket, szobrokat, feszületeket, ikonokat és más szent tárgyakat. Igen, ezekhez kapcsolódhat tiszteleti gesztus. Nem, ezek nem bálványok, mert nem Isten helyére állított kultusztárgyak. Nem, a tisztelet nem a tárgy anyagában végződik. Nem, a mise nem ezeknek szól. Nem, a katolikus nem festéket, követ, fát vagy fémet imád. Ez világos válasz. Csak neked nem tetszik, mert nem illik a vádiratodhoz.
Ami a Szentlelket illeti: a katolikus hit nem azt tanítja, hogy a Szentlélek „az ember Jézussal” egylényegű úgy, mintha Jézus emberi természete lenne az isteni természet. Azt tanítja, hogy a Szentlélek az Atyával és a Fiúval egylényegű az egyetlen isteni természet szerint; Krisztus pedig egy személy, aki valóságos Isten és valóságos ember. Te ezt rendszeresen úgy torzítod, mintha a katolikusok Jézus emberségét istenítenék külön természetként. Ez nem a katolikus tanítás, hanem a te félreolvasásod.
5. Az „ilyen egyszerű” jelszó nem pótolja a teológiai pontosságot
Azt mondod: ha ilyen tárgyakat készítenek, amelyek előtt meghajolnak, akkor bálványokat birtokolnak. „Ez ilyen egyszerű.” Nem, ez ilyen leegyszerűsített. A bálványkérdés nem pusztán arról szól, hogy van-e tárgy és van-e testmozdulat. Ha így volna, akkor a teljes bibliai szent tárgyi kultúra gyanússá válna.
Ott van a frigyláda. Ott vannak a kerubok. Ott van a templom. Ott vannak az áldozati edények. Ott van az oltár. Ott van a szent hely. Ott van a templom felé irányuló imádság. Ott vannak a papi ruhák. Ott van az Úr lábzsámolya előtti hódolat nyelve. Ezek mind azt mutatják, hogy a bibliai vallás nem olyan primitív képtelenség, mint a te rendszered: „tárgy plusz meghajlás egyenlő bálvány.” A Szentírás ennél finomabban gondolkodik.
Az egyszerűség jó dolog, ha igaz. De a hamis egyszerűség veszélyes. A te „egyszerűséged” olyan, mint a favágóé, aki a műtőben baltával akar operálni: határozott, gyors, csak éppen mindent tönkretesz.
6. A liturgikus gesztusok felsorolása nem bizonyít bálványimádást
Felsorolod: hívők megérintik, megcsókolják az ereklyéket vagy szobrokat, meghajlanak előttük, gyertyát gyújtanak, papok tömjéneznek képek, szobrok, kegytárgyak előtt, papok megáldanak rózsafüzért, feszületet, érmeket. Ezzel csak azt bizonyítod, amit senki nem tagad: a katolikus vallásban vannak testi, látható, liturgikus és áhítati gesztusok. Azt viszont nem bizonyítod, hogy ezek bálványimádó gesztusok.
A csók nem mindig imádás. A meghajlás nem mindig imádás. A gyertya nem mindig bálványáldozat. A tömjén nem mindig hamis istennek adott kultusz. A megáldás nem istenítés. A kérdés mindig az: kinek szól, milyen értelemben, milyen teológiai rendben? A katolikus válasz: Istennek imádás jár; a szenteknek tisztelet; a tárgyaknak csak az ábrázoltra átmenő, viszonylagos tisztelet vagy szent használat. A tárgy nem végpont.
Ha egy evangéliumos könyvet megcsókolnak, nem könyvistennek hódolnak. Ha egy feszületet megcsókolnak, nem fát imádnak. Ha egy ereklye előtt gyertyát gyújtanak, nem csontnak áldoznak. Ha egy szentképet tömjéneznek, nem festéknek mutatnak be pogány kultuszt, hanem az ábrázolt szentben működő isteni kegyelmet tisztelik, végső soron Isten dicsőségére. Ezt lehet gyűlölni, de bálványimádássá nevezni csak úgy lehet, ha előbb kiradírozod a katolikus szándékot és tanítást.
7. Az „élettelen dolgok előtt” érv összeomlik, amint kinyitjuk a Bibliát
Azt mondod, élettelen dolgok előtt Isten megtiltott minden olyan cselekményt, ami az élő Istent vagy élő embert megillet. Ez hangzatos, de bibliailag tarthatatlan. A Szentírásban az élettelen dolgok is lehetnek szent rendbe állítva: oltár, láda, edények, szentély, templom, könyv, kőemlék, olaj, ruhák. Ezek előtt vagy ezekkel kapcsolatban történhetnek tiszteletteljes, liturgikus, szent cselekmények anélkül, hogy az élettelen tárgyat istenítenék.
Az oltárt tisztelettel kezelték. A frigyládát tisztelettel kezelték. A templomot szent helynek tartották. A szövetség könyve nem közönséges papírként vagy pergamenként szerepelt. Az Úr szent helye felé fordulni nem kőimádás volt. A tárgy élettelensége önmagában nem bizonyítja, hogy minden előtte végzett gesztus bálvány. A Biblia nem ilyen laposan gondolkodik.
Ha valaki élő ember előtt meghajolhat tiszteletből, de egy halott szent emléke előtt semmilyen tiszteleti gesztust nem tehet, akkor magyarázd meg, miért lehetett a vértanúk emlékét tisztelni az ősegyházban. Ha az élettelen tárgy előtt minden gesztus tilos, akkor magyarázd meg a szent hely, az oltár, a templom és a frigyláda körüli tiszteleti rendet. A te szabályod nem Mózes törvényéből, hanem egy túlterhelt képromboló reflexből származik.
8. Az 5Mózes 4 nem minden szent képet tilt, hanem Isten pogány módon való leképezését és a kozmikus bálványkultuszt
Most idézed az 5Mózes 4-et: ne készítsetek férfi vagy asszony, állat, madár, csúszómászó, hal képmását, és ne boruljatok le a nap, hold, csillagok előtt. Ez a szöveg fontos, de megint nem azt mondja, amit bele akarsz erőltetni. A szöveg összefüggése az, hogy Izrael a Hóreben nem látott alakot, amikor Isten szólt hozzá. Ezért ne próbálja az Istent teremtményi alakban birtokolni, leképezni, pogány módon kultikus formába zárni. És ne sodródjon bele asztrális, állati, emberalakú bálványkultuszba.
Ez nem általános művészeti tilalom. Nem tilt minden vallási tanítóképet. Nem tilt minden történeti vagy szimbolikus ábrázolást. Nem tiltja Krisztus emberi természet szerinti ábrázolását azután, hogy az Ige valóban testté lett. Az Ószövetségben Isten láthatatlan maradt, nem adott magáról formát, amelyet Izrael kultikus képmásként birtokolhatott volna. Az Újszövetségben azonban a Fiú valóságos emberi testben jelent meg. Ez nem törli el a bálványtilalmat, hanem megmutatja, hogy Krisztus ábrázolása nem ugyanaz, mint a láthatatlan isteni természet pogány képmásba zárása.
A nap, hold és csillagok előtti leborulás tilalma pedig nyilván a teremtmény istenítését tiltja. A katolikus nem a napot, holdat, csillagokat, madarat, állatot, szobrot, képet, követ vagy fát imádja. Isten dicsőségére használ szent jeleket. A kettő között akkora a különbség, mint az aranyborjú és a kereszt között.
9. A bűnök elismerése nem bizonyítja a dogma hamisságát
Most előhozod Ferenc pápa bűnbánati szavait, a szexuális visszaéléseket, hatalommal és lelkiismerettel való visszaélést, háborút, gyarmatosítást, kizsákmányolást, migránsok iránti közönyt, nők elnémítását, rabok magukra hagyását, halálbüntetést, fiataloktól elrabolt reményt, tekintély hatalommá tételét. Ezek súlyos bűnök, és ahol megtörténtek, ott valóban bűnként kell őket megnevezni, bűnbánattal, igazságtétellel, jóvátétellel, áldozatvédelemmel, nem kozmetikázással.
De ezekből nem következik, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás. Nem következik, hogy a Szentháromság hamis. Nem következik, hogy a szentmise démonok asztala. Nem következik, hogy minden feszület bálvány. Az emberi bűnök valósága nem cáfolja automatikusan a dogmát. Ha így volna, akkor Péter tagadása cáfolná az apostolságot, Dávid bűne cáfolná a zsoltárokat, Salamon bukása cáfolná a templomot, a korinthusi botrányok pedig cáfolnák Pál apostoli tekintélyét.
Az Egyház bűnei és tagjainak bűnei miatt bűnbánat kell. De a bűnbánat nem azt jelenti, hogy mindent el kell fogadni, amit egy antikatolikus vádló ráken az Egyházra. A visszaélések elismerése nem jogosít fel téged arra, hogy a képtiszteletet bálványimádásnak, az Eucharisztiát bálványáldozatnak, a Szentháromságot „kamusistennek” nevezd. Ez nem a sebek gyógyítása, hanem a sebekre öntött antikatolikus sav.
10. Ferenc pápa bocsánatkérése éppen nem a te vádiratodat igazolja, hanem a katolikus bűnbánat lehetőségét
Azt mondod, saját lelkem érdekében kövessem Ferenc pápa példáját, és ne próbáljam leplezni a bűnöket. Rendben: a valódi bűnöket nem kell leplezni. Szexuális visszaélés, hatalommal való visszaélés, lelkiismereti manipuláció, erőszak, igazságtalanság, áldozatok elhallgattatása, embertelen bánásmód — ezek bűnök, és szégyenkezve kell őket megvallani, amennyiben katolikusok elkövették őket.
De én nem ezeket a bűnöket mentegetem. Azt cáfolom, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás. A kettő összekeverése tisztességtelen. Ha egy pap bűnt követ el, abból nem következik, hogy a feszület bálvány. Ha egy püspök visszaél a hatalmával, abból nem következik, hogy a Szentháromság hamis. Ha egy katolikus intézmény súlyos bűnt leplezett, abból nem következik, hogy a szentek tisztelete démonkultusz. A bűnöket bűnként kell megnevezni, de a dogmákat nem lehet bűnné hazudni.
Ferenc pápa bűnbánati nyelve azt mutatja, hogy az Egyház képes a maga tagjainak bűneit néven nevezni. Te viszont ebből azt akarod kihozni, hogy minden antikatolikus vádat el kell fogadni. Nem. A bűnbánat nem önmegsemmisítés. A bűnbánat nem azt jelenti, hogy a hamis vádat is igaznak kell mondani. A bűnbánat igazságban történik, nem propagandában.
11. A nem katolikusok üldözése miatti bocsánatkérés sem bizonyítja, hogy a katolikus hit hamis
Felhozod, hogy Ferenc pápa bocsánatot kért a nem katolikus egyházak üldözése miatt. Ahol katolikusok üldöztek, kényszerítettek, erőszakot alkalmaztak, ott valóban van ok bűnbánatra. A hitet nem szabad erőszakkal terjeszteni. A lelkiismeret szabadsága komoly erkölcsi kérdés. A történelmi bűnöket nem kell letagadni.
De ebből sem következik, hogy a katolikus hit tartalma hamis. Ha egy igazságot rossz eszközzel védenek, attól az igazság nem lesz hamis, csak a módszer lesz bűnös. Ha valaki igazságtalanul üldöz egy tévedőt, attól még a tévedés nem válik igazsággá. Ha valaki erőszakkal lép fel egy eretnekség ellen, az erőszak bűnös lehet, de az eretnekség ettől még nem lesz apostoli hit.
Te a történelmi bűnöket dogmatikai bizonyítékként akarod használni. Ez rossz logika. A bűn bűn. A tévedés tévedés. Az igazság igazság. Ezeket nem szabad egyetlen antikatolikus üstben összefőzni.
12. A kanadai bentlakásos iskolák vagy más bántalmazások emlegetése nem cáfolja a képtiszteletet
Felhozod a bentlakásos iskolákban bántalmazott diákokat és családjaikat, a pápa bocsánatkérését, a gonoszságot, amelyet katolikusok elkövettek. Ezek fájdalmas, súlyos ügyek. Az áldozatok sebeit nem szabad kicsinyíteni. A bűnt nem szabad szépíteni. Ahol intézményi felelősség, mulasztás, erőszak, kulturális elnyomás vagy lelkiismereti visszaélés történt, ott az igazság, jóvátétel és bűnbánat szükséges.
De te ezt megint arra használod, hogy visszakanyarodj a képekhez és a bálványvádhoz. Ez nem tiszta érvelés. A bántalmazások, visszaélések és történelmi bűnök nem bizonyítják, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás. Nem bizonyítják, hogy az oltáron démonoknak áldoznak. Nem bizonyítják, hogy a szentek tisztelete hamis. Nem bizonyítják, hogy a Szentháromság pogány modell.
A bűnök elismerése mellett is igaz maradhat a katolikus dogma. Sőt, a bűnök megítéléséhez éppen szükség van az objektív erkölcsi igazságra, amelyet az Egyház tanít. Ha az Egyház tagjai vétkeznek saját tanítása ellen, akkor nem a tanítás bukott meg, hanem a tagok lettek hűtlenek hozzá.
13. „Leplezés” helyett megkülönböztetés: ez az, amit nem akarsz elfogadni
Azt mondod, azzal, hogy megpróbálom ezeket a bűnöket „meg nem történtekként leplezni”, saját lelkemnek ártok. De én nem mondtam, hogy ezek a bűnök nem történtek meg. Nem mondtam, hogy nincs szükség bűnbánatra. Nem mondtam, hogy minden egyházi személy ártatlan. Nem mondtam, hogy nincs intézményi felelősség bizonyos történelmi esetekben. Amit mondok, az más: ezek a bűnök nem bizonyítják a bálványvádat, és nem teszik hamissá a katolikus dogmát.
Te a megkülönböztetést leplezésnek nevezed. Ez kényelmes, mert így aki nem fogadja el az összes vádat, az máris bűnleplező. De ez manipuláció. Meg lehet vallani a valódi bűnt, és közben vissza lehet utasítani a hamis vádat. Meg lehet siratni az áldozatokat, és közben meg lehet védeni a Szentháromságot. El lehet ítélni a visszaélést, és közben ki lehet mondani, hogy a feszület nem bálvány.
A keresztény erkölcs nem azt kívánja, hogy bűnbánat címén minden antikatolikus rágalmat aláírjunk. A keresztény erkölcs azt kívánja, hogy az igaz bűnt bűnnek, a hamis vádat hamisnak mondjuk. Ez nem leplezés, hanem igazságosság.
14. A te vádiratodban a valódi áldozatokból retorikai fegyver lesz — ez súlyosan ízléstelen
A legvisszásabb az egészben az, hogy valódi szenvedéseket — visszaélések áldozatait, üldözötteket, bántalmazottakat — odarángatsz egy képtiszteleti vitába, hogy a saját bálványvádadat felerősítsd. Ez erkölcsileg is problematikus. Az áldozatok sebeit nem arra kell használni, hogy velük csapkodj egy dogmatikai vitában, mint valami véres zászlóval.
Ha szexuális vagy hatalmi visszaélésről beszélünk, akkor beszéljünk róla komolyan: felelősség, igazság, jóvátétel, védelem, intézményi megtisztulás. De ne keverd bele úgy, mintha abból következne, hogy egy szentkép előtt mondott ima démonkultusz. Ez nem az áldozatok tisztelete, hanem a szenvedésük felhasználása a saját antikatolikus hadjáratodban.
A bűnök súlyosak. De a bűnökkel való érvelésed könnyűkezű. Te mindenből ugyanarra akarsz kijutni: Róma bálványimádó. Ez nem igazságkeresés, hanem vádirati automatizmus.
15. Zárás: a valódi bűnöket meg kell vallani; a hamis bálványvádat vissza kell utasítani
Összefoglalva: a katolikus Egyház tagjainak és vezetőinek valódi bűneit nem kell mentegetni. A visszaéléseket, üldözéseket, hatalmi bűnöket, lelkiismereti manipulációkat, áldozatok elhallgattatását és embertelen bánásmódot bűnként kell megnevezni. Ebben nincs alku. Aki ilyet elkövetett, annak felelnie kell Isten és ember előtt.
De a valódi bűnök elismerése nem teszi igazzá a hamis bálványvádat. A katolikus képtisztelet nem bálványimádás. A szentmise nem bálványáldozat. A szentkép nem isten. A feszület nem fadarabkultusz. A tömjén, csók, gyertya, meghajlás és áldás nem automatikusan bálványszolgálat. A 2Mózes 20, 3Mózes 26 és 5Mózes 4 a hamis istenképmásokat, a Teremtő helyére tett teremtményt és a pogány kultuszt tiltja, nem a Krisztusra és Isten művére mutató keresztény szent jeleket.
Te a végén újra felszólítasz: segítsünk a katolikusoknak megszabadulni a „bálványkészítő pápák egyházából”. Én pedig azt mondom: segítsünk inkább mindenkinek megszabadulni a hamis vádaktól, a bibliai szövegek félreolvasásától, a valódi bűnök retorikai kihasználásától és attól a képromboló rögeszmétől, amely a keresztény hit minden látható jelében bálványt lát. Mert a katolikus hívő nem bálványt imád, hanem Krisztust; és a feszület előtt nem fának hajol meg, hanem annak az Úrnak hódol, aki a fán függve váltotta meg a világot.
Azt írod: „Én sem állítottam, hogy a tárgyak szolgálata isteni szolgálat a Róma Főpapja által vezetett egyházban. Bálványáldozati szolgálatról van szó.” Ez a mondat látványosan próbál kimenekülni abból a zsákutcából, amelybe saját érvelésed futott. Mert mi a bálványáldozati szolgálat lényege? Éppen az, hogy a bálványt vallási-kultikus címzettként kezelik, vagyis olyan kultuszt adnak neki, amely valamilyen isteni vagy istenpótló státuszt feltételez. "
Nos, hogy mi a bálvány és mi a bálványoknak nyújtott szolgálat, azt nem a Róma Főpapja illetve istentelen egyházának a teológusai határozzák meg, mivel azt az Isten már a régmultban meghatározta.
Mózes Istene szerint bálvány minden lan képmás, szobor, oszlop vagy egyébb tárgy, amelyet azért készítenek, hogy azok előtt meghajoljanak, illetve azoknak szolgáljanak.
2.Mózes 20: 5. Ne borulj le ilyen képek előttés ne tiszteld őket, mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok. Azoknak a vétkét, akik gyűlölnek engem, megtorlom fiaikon, unokáikon és dédunokáikon.
3. Mózes 26:1 Ne csináljatok magatoknak bálványokat, se faragott képet, se oszlopot ne emeljetek magatoknak, se kőszobrokat ne állítsatok fel a ti földeteken, hogy meghajoljatok előtte, mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek.
Csináltattak közel két évezreden keresztül a Róma mindenkori püspökeinek, majd főpapjainak az utasítására képeket, szobrokat , tárgyakat arra a célra, hogy majd meghajoljanak azok előtt, vagy nem?
Ez itt a kérdés Józsikácska-3. Erre kéne becsületesen válaszolni, amire nem vagy képes , mert
hiányzik belőled az igaz Isten és Khrisztosz ismerete, sőt a Szent Szellelmet sem ismered, hisz
egylényegűnek tartod Őt az ember Jézussal, mint aki az ember Jézustól származik.
Ha készítenek készítettek és ma is készítetenek Róma mindenkori főpapjai arra a célra bálványokat, hogy azok előtt az egyház templomaiban, illetve közterületeken meghajoljanak, leboruljanak, illetve azokat csókkal megtiszteljék,akkor bizony bálványokat birtokolnak .
Ez ilyen egyszerű.
Isten tiltó parancs aszerint bármit és bárkit is ábrázoljon egy képmás, előtte meghajolni tilos.
Erre a célra bálványokat készíteni tilos.
Ellenben előírtak Róma Főpapjai olyan liturgiai cselekményeket, amelyek magukba foglalják a bálványimádás cselekményeit is.
Tiszteletadás gesztusai: A hívők gyakran megérintik, megcsókolják a szentek ereklyéit vagy szobrait, meghajlanak előttük, illetve gyertyát gyújtanak a tiszteletükre, ezzel is kifejezve szeretetüket és odaadásukat.A papok a liturgia alatt tömjénezéssel is kifejezik tiszteletüket a képek, szobrok kegytárgyak előtt.Megáldás: A kegytárgyakat (rózsafüzérek, feszületek, érmek) a papok megáldják, amivel a tárgyak szentelt jellegét emelik ki, elkülönítve azokat a hétköznapi használatú eszközöktől.
Éllettelen dolgok előtt Isten megtiltott minden olyan cselekményt, ami az élő Istent illeltve élő embert megillet. Függetlenül attól, hogy a kép valamely istent, embert, állatott vagy szimbólumot ábrázol.
5.Mózes 4:16 Hogy el ne vetemedjetek, és faragott képet, valamely bálványféle alakot ne csináljatok magatoknak férfi vagy asszony képére; 17 Képére valamely baromnak, amely van a földön; képére valamely repdeső madárnak, amely röpköd a levegőben; 18 Képére valamely földön csúszómászó állatnak; képére valamely halnak, amely van a föld alatt lévő vizekben. 19 Se szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a napot, a holdat és a csillagokat, az égnek minden seregét, hogy meg ne tántorodjál, és le ne borulj azok előtt, és ne tiszteld azokat, amelyeket az Úr, a te Istened minden néppel közlött, az egész ég alatt.
Ezen pedig a tágas szófosásban előadott mentegető szöveged semmit nem változtat.
saját lelked érdekében ajánlom a bűnök mentegetése, tagadása helyett a néhai Ferenc pápa
példáját követni:
Égbekiáltó bűnei vannak a Róma Főpapja által vezetett egyháznak, ahogyan azt Ferenc Pápa is elismerte.:
„Bocsánatot kérünk, szégyenkezve” a szexuális abúzusokért, a hatalommal, lelkiismerettel való visszaélésért, a háborúért, a gyarmatosításért és a kizsákmányolásért, a migránsok iránti közönyért, az emberi élet méltóságának hiányzó elismeréséért; a nők elnémításáért, alávetéséért vagy kihasználásáért, különösen a megszentelt életben; a rabok magukra hagyásáért és a halálbüntetésért; a fiataloktól elrabolt reményért és a tanítás embertelen bánásmódra való felhasználásáért; az önteltség hízelkedésének való engedésért; a tekintély hatalommá tételéért. Hét bíboros: Gracias, Czerny, O’Malley, Farrell, López Romero, Fernández, Schönborn bíboros fohászkodott az egyház nevében Isten bocsánatáért az emberek sebei miatt, amelyek továbbra is véreznek, akiknek összetört a bizalmuk. A bíborosok által felolvasott intenciókat Ferenc pápa írta személyesen, mert szükségesnek tartja néven nevezni bűneinket, melyeket hajlamosak vagyunk eltakarni vagy túl szép szavakkal illetni.
Törjük meg a gonoszság láncait
"Ez a gyónás alkalom arra, hogy visszaállítsuk az egyházba vetett bizalmat, amit hibáink és bűneink széttörtek, és elkezdjük begyógyítani a sebeket, melyek ma is véreznek, megszakítva a gonoszság láncait. Ferenc pápa szavait csönd követte, majd mindenki felállt és lehajtotta a fejét. Ekkor a pápa a záró imádsággal újra bocsánatot kért Istentől: „Segíts visszaállítani arcodat, amelyet eltorzítottunk hűtlenségünkkel! Bocsánatot kérünk, szégyenkezve attól, akit megsebeztek bűneink. Mind bocsánatot kérünk, mind bűnösök vagyunk, de mind remélünk a te szeretetben, Uram”.
"Bocsánatot kérek a gonoszságért, amelyet nem kevés katolikus követett el" - mondta az egyházi bentlakásos iskolákban bántalmazott diákoknak és családjaiknak a pápa.
1. Most már nem „isteni szolgálat”, hanem „bálványáldozati szolgálat”? Ez nem pontosítás, hanem menekülő újracímkézés
Azt írod: „Én sem állítottam, hogy a tárgyak szolgálata isteni szolgálat a Róma Főpapja által vezetett egyházban. Bálványáldozati szolgálatról van szó.” Ez a mondat látványosan próbál kimenekülni abból a zsákutcából, amelybe saját érvelésed futott. Mert mi a bálványáldozati szolgálat lényege? Éppen az, hogy a bálványt vallási-kultikus címzettként kezelik, vagyis olyan kultuszt adnak neki, amely valamilyen isteni vagy istenpótló státuszt feltételez. Ha tehát azt mondod, hogy nem isteni szolgálat, csak „bálványáldozati szolgálat”, akkor nem megoldottad a gondot, hanem másik címkét ragasztottál ugyanarra a bizonyítatlan állításra.
A katolikus Egyházban nincs áldozat képeknek. Nincs áldozat szobroknak. Nincs áldozat ereklyéknek. Nincs áldozat feszületnek. A szentmise nem Mária-képnek, nem Szent Péter-szobornak, nem oltárképnek, nem ereklyetartónak szól. A katolikus áldozat címzettje az Atya, Krisztus által, a Szentlélekben. Ha te ezt „bálványáldozati szolgálatnak” nevezed, akkor előbb bizonyítanod kellene, hogy az áldozat valódi címzettje a tárgy. Ezt nem bizonyítod. Csak bemondod.
Az, hogy egy templomban kép, szobor, kereszt vagy ereklye van, nem teszi a misét bálványáldozattá. Ha így volna, akkor az ószövetségi templomi áldozatokat is a keruboknak, a templomi díszeknek vagy a szent edényeknek kellett volna tulajdonítanod. De ez nyilvánvaló képtelenség. A szent térben lévő tárgy nem automatikusan a kultusz címzettje. Ez a különbség az, amelyet te makacsul nem akarsz látni, mert ha meglátnád, a „bálványáldozati szolgálat” szép nagy lufija azonnal leeresztene.
2. Ha a szolgálat nem isteni, akkor miért bálványáldozati? Saját fogalmaid harapják egymást
A „bálványáldozati szolgálat” kifejezéssel azt akarod mondani, hogy a katolikus gyakorlat ugyan nem pontosan Istennek járó szolgálatként kezeli a tárgyat, de mégis bálványos. Csakhogy a bálványosság éppen attól bálványosság, hogy a teremtményt vagy tárgyat Isten helyére állítják, vagy isteni rangú kultuszt adnak neki. Ha ezt nem állítod, akkor nincs bálványáldozati szolgálat. Ha viszont állítod, akkor ugyanott vagyunk: bizonyítanod kell, hogy a katolikusok a tárgyat teszik kultikus végponttá.
A katolikus tanítás szerint a képnek adott tisztelet viszonylagos. Nem a tárgy anyagában áll meg. A kereszt tisztelete Krisztus keresztáldozatára irányul. A szentkép tisztelete az ábrázolt szentre irányul, és végső soron Isten kegyelmének dicséretére. Az ereklye tisztelete nem biológiai anyag imádása, hanem Isten kegyelmének történelmi, testi tanúsága. Ez nem bálványáldozat.
Te erre azt mondod: de igen, mert kép, mert meghajlás, mert hordozás, mert tisztelet. Ez nem bizonyítás, hanem mozgásdetektoros teológia: ha valami megmozdul egy katolikus templomban, rögtön bálványriasztást adsz.
3. Az emberi ábrázolás önmagában nem bálványábrázolás
Azt írod, hogy a katolikus Egyház Istenének vannak emberi ábrázolásai, és ez már önmagában bálványábrázolást jelent. Ez megint csak akkor hangzik erősnek, ha az ember elfelejti a kereszténység központi tényét: az Ige testté lett. A katolikus Egyház nem az isteni természetet festi le önmagában. Nem a láthatatlan isteni lényeget próbálja ecsettel befogni. Krisztust emberi természete szerint ábrázolja, mert Krisztus valóságos emberré lett.
Ha azt mondod, hogy Isten emberi megjelenítése önmagában bálvány, akkor valójában a megtestesülés láthatóságával nem tudsz mit kezdeni. Az apostolok látták Krisztust, hallották, érintették. Jézusnak arca volt, teste volt, keze volt, lába volt, sebe volt. Nem eszmei árnyék volt, nem puszta prófétai hang, nem mennyei elvont üzenet. Valódi ember. Ha a Fiú valóban emberré lett, akkor emberi természete szerint ábrázolható. Nem azért, mert az isteni természet leképezhető, hanem mert az örök Fiú felvette a látható emberi természetet.
A te képrombolásod itt már nemcsak képek ellen beszél, hanem a megtestesülés következményei ellen is. A kereszténység nem gnosztikus köd, ahol minden anyagi jel gyanús, minden látható forma démoni, és minden testiség botrány. Krisztus testben jött el. Aki ezt komolyan veszi, nem fél minden képtől úgy, mint boszorkány a szenteltvíztől.
4. „Most nem fogom tételesen felsorolni” — kényelmes, de nem bizonyít semmit
Azt írod, nem fogod drága idődet arra pazarolni, hogy tételesen felsorold, milyen ábrázolásokat és tárgyakat „szolgálnak” az Egyházban, mert én ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Ez vitatechnikának ügyes kis füstbomba: nem bizonyítasz, csak azt sugallod, hogy mindenki tudja. De a „te is tudod” nem érv. A „mindenki tudja” nem bizonyíték. A „nem sorolom fel” pedig nem felsorolás.
A katolikus templomban valóban vannak keresztek, feszületek, szentképek, ikonok, szobrok, ereklyék, evangéliumos könyv, oltár, gyertyák, tömjén, liturgikus edények. Ezeket tisztelettel kezelik, mert szent használatba vannak vonva. De nem szolgálják őket istenként. Nem ezeknek mutatnak be áldozatot. Nem ezekhez mint teremtőkhöz fordulnak. Nem ezeknek tulajdonítanak isteni természetet.
Ha szerinted mégis, akkor bizonyítsd. Ne azt mondd, hogy én úgyis tudom. Én azt tudom, hogy a katolikus Egyház mit tanít. Te azt állítod, hogy valójában egészen mást tesz. Akkor neked kell bizonyítanod, hogy a liturgikus tisztelet végső címzettje a tárgy. Enélkül a vádad csak hangos mutogatás a templom berendezésére.
5. „Akár égiek, akár földiek” — ezt a kifejezést nem használhatod úgy, mintha Isten maga ne parancsolt volna égi lényeket ábrázoló kerubokat
Azt mondod, akár égiekről, akár földiekről készült kép vagy szobor irányába szolgálatot végezni egyformán bűn. Csakhogy ezzel újra nekimész a bibliai ténynek: Isten maga parancsolt kerubábrázolásokat. A kerubok égi lények. Ha minden „égi” lény képi megjelenítése vallási térben önmagában bűn volna, akkor maga Isten parancsolt volna bűnt a frigyláda és a szent sátor esetében. Ezt csak az állítja, aki annyira belemelegedett a képrombolásba, hogy már a Szentírás saját szent tárgyait is majdnem bálványnak nézi.
A parancs nem minden égi vagy földi valóság ábrázolását tiltja. Azt tiltja, hogy az ember ezekből hamis istenképmást készítsen, és azt szolgálja a Teremtő helyett. Ez a döntő. A kerub nem bálvány, ha Isten rendelése szerint a szövetség ládáján jelenik meg. A rézkígyó nem bálvány eredetileg, ha Isten parancsára készül gyógyító jelként. Bálvánnyá akkor válik, amikor a nép önálló kultuszt kezd neki adni. Vagyis nem a puszta ábrázolás a döntő, hanem a bálványos használat.
A katolikus kép ugyanígy nem más isten képe, hanem Krisztusra, a szentekre, az üdvtörténetre mutató jel. Te az „égiek és földiek” fordulatot úgy forgatod, mint baltát, de közben elfelejted, hogy Isten saját parancsai alatt is vannak égi lények képei. Ez kínos, de nem a Biblia számára, hanem a te értelmezésed számára.
6. A „térj meg, mielőtt lelked elhagyja testedet” fenyegetés nem pótolja az érvet
Azt írod, ebből meg kell térni, mielőtt a lélek elhagyja a testet, mert utána már nem lesz lehetőség. Az ítélet komoly valóság. A halál után az ember sorsa véglegesedik. Ezt a katolikus Egyház is tanítja. De te ezt a súlyos igazságot arra használod, hogy egy bizonyítatlan bálványváddal riogass.
A megtérésre való felszólítás akkor prófétai, ha igazságon áll. Ha viszont előbb hamisan bálványimádónak nevezed a katolikusokat, majd halál utáni véglegességgel fenyegeted őket, akkor nem prófétai vagy, hanem vallási vádbeszédet dramatizálsz. A katolikusnak valóban meg kell térnie minden bűnből, minden babonából, minden valódi bálványból, minden gőgből, minden képmutatásból. De nem kell megtérnie abból, hogy Krisztus keresztjét tiszteli, a szentek közösségét vallja, és a képeket nem istenként, hanem jelekként használja.
A halálra hivatkozva sem lesz igaz az, ami előtte hamis. A „mielőtt meghalsz” nem dogmatikai bizonyíték. Csak komor háttérzene.
7. A pápai áldás vagy megszentelés nem változtat bálványból szentet — de a te bajod az, hogy eleve hamisan nevezed bálványnak
Azt mondod, attól, hogy egy képet vagy szobrot a pápa szentnek nyilvánít, még bálvány marad, ha arra készült, hogy meghajoljanak előtte. Először is: az Egyház nem képeket „avat szentté” abban az értelemben, ahogyan személyeket kanonizál. Tárgyakat megáldanak, szent használatra elkülönítenek. Ez nem azt jelenti, hogy a tárgy istenné válik, vagy hogy személyes szentsége lenne. A szent használat nem bálványozás.
Másodszor: a tárgy nem attól bálvány, hogy valaki tiszteleti gesztust végez előtte. Ha a gesztus a tárgynak mint istennek szól, akkor bálványimádás. Ha a gesztus az ábrázoltra, végső soron Istenre irányul, akkor nem. Ez a különbség. Te ezt nem vagy hajlandó elfogadni, mert nálad minden tárgy előtti meghajlás automatikusan bálvány. Csakhogy ezt a Biblia teljes képe nem engedi meg.
Józsue és Izrael vénei az Úr ládája előtt arcra borultak. A zsoltáros az Úr szent temploma felé borul le. Dániel Jeruzsálem felé fordulva imádkozik. Ezekben a cselekményekben van fizikai irány, van szent hely vagy tárgy, van testmozdulat. Mégsem mondjuk, hogy ládaimádás, kőtemplomimádás vagy földrajzi bálványozás történt. Miért? Mert a végső címzett Isten. Pontosan ezt mondja a katolikus képtisztelet is.
8. „Az Isten parancsa annyira egyszerű, hogy nem lehet értelmezgetni” — ezt azok szokták mondani, akik éppen rosszul értelmezik
Azt írod, Isten parancsa annyira egyszerű és érthető, hogy nem is lehet értelmezgetni. Ez szép mondat, csak hamis. Minden olvasás értelmezés. Te is értelmezel. Amikor azt mondod, hogy minden kép vagy szobor, amely előtt meghajolnak, automatikusan bálvány, akkor értelmezel. Amikor kivételt teszel Isten, angyalok, királyok vagy fejedelmek előtti meghajlásra, akkor értelmezel. Amikor a „képek” körét kiterjeszted minden katolikus szentképre, akkor értelmezel. Csak éppen úgy teszel, mintha a te értelmezésed maga volna a nyers, érintetlen isteni szó.
A kérdés nem az, kell-e értelmezni. Kell. A kérdés az, jól értelmezel-e. A jó értelmezés figyelembe veszi a teljes szövegösszefüggést: „ne legyenek más isteneid”, „ne csinálj bálványt”, „ne szolgáld őket”. Figyelembe veszi Isten saját parancsait a kerubokról és szent tárgyakról. Figyelembe veszi a bibliai példákat, ahol szent helyhez, tárgyhoz vagy irányhoz kapcsolódó gesztus nem bálványimádás. Te viszont csak egyetlen darabot ragadsz ki, és azzal hadonászol.
Az „egyszerű” parancs nem azt jelenti, hogy primitíven kell olvasni. A bálványtilalom egyszerű: ne állíts teremtményt Isten helyére. De a te olvasatod nem egyszerű, hanem leegyszerűsítő: minden jel gyanús, minden kép bálvány, minden katolikus mozdulat démoni. Ez nem Mózes tisztelete, hanem Mózesből faragott gumibot.
9. A „cél” meghatározásánál megint hamisítasz: a katolikus kép célja nem az, hogy bálványként boruljanak le előtte
Azt mondod, a parancs pontosan azt tiltja, hogy valaki képmást, oszlopot vagy egyebeket készítsen arra a célra, hogy majd meghajoljanak előtte. De itt a „cél” szót alattomosan beszűkíted. A katolikus kép nem arra készül, hogy önmagát istenként tiszteljék. Nem arra készül, hogy a tárgy legyen a kultusz végpontja. Nem arra készül, hogy a festék, fa, kő vagy fém kapjon isteni szolgálatot.
A katolikus kép célja az emlékeztetés, tanítás, áhítat, Krisztusra irányítás, a szentek példájának felidézése, az üdvtörténet láthatóvá tétele. Igen, kapcsolódhat hozzá tiszteleti gesztus. De a gesztus célja nem a tárgy istenítése, hanem az ábrázolt személyre irányuló tisztelet. Ezt te szándékosan kihagyod. Azt mondod: „meghajolnak előtte, tehát erre készült, tehát bálvány.” Ez olyan, mintha azt mondanád: „megcsókolták a fényképet, tehát a fénykép arra készült, hogy papírként imádják.” Abszurd.
A cél a katolikus tanítás szerint nem bálványos. A te átírásodban lesz azzá. De a te átírásod nem azonos az Egyház szándékával.
10. „Millió számra készítettek” — a mennyiség nem változtatja meg a tárgy teológiai természetét
Azt mondod, millió számra készítettek ilyen képeket és tárgyakat, tehát bálványkészítés folyik. De a mennyiség nem bizonyítja a minőséget. Ha egyetlen feszület nem bálvány, egymillió feszület sem lesz az. Ha egyetlen szentkép viszonylagos tisztelete nem tárgyimádás, sok szentkép tisztelete sem lesz az. Ha az elv helyes, a mennyiség nem rontja el; ha az elv hibás, egy darab is sok volna. A vitát tehát nem a darabszám dönti el.
A kereszténység képi kultúrája azért lett gazdag, mert a hit történelmi, testet öltött, látható, tanító jellegű. A képek tanítottak, emlékeztettek, ünnepi és liturgikus rendbe illeszkedtek, a szentek példáját állították a hívek elé. Ez nem pogány bálványgyár, hanem keresztény emlékezet. Lehet visszaélés, lehet ízléstelenség, lehet túlzás, lehet babona. De a visszaélés nem cáfolja a helyes használatot.
Te minden mennyiséget bűnjelként kezelsz. Ha kevés kép volna, azt mondanád: rejtegetik. Ha sok van, azt mondod: milliós bálványgyár. Ez a vád önmagát igazoló szerkezet. Nem bizonyít, csak mindent a saját gyanúja felé hajlít.
11. A megszentelők „utálatosabbak” nevezése csak indulati fokozás, nem teológia
Azt mondod, akik ezeket a tárgyakat megszentelik, még utálatosabbak Isten előtt, mint a bálványaik. Ez már nem exegézis, hanem vádbeszédi fokozás. A katolikus áldás nem bálvány megszentelése, hanem tárgy elkülönítése Istenre irányuló használatra. Ha a tárgy nem bálvány, akkor az áldás sem bálványos. Ha a tárgy Krisztusra mutat, akkor az áldás nem Isten ellen, hanem Isten szolgálatában történik.
A Szentírásban vannak szent edények, szent helyek, szent olaj, szent ruhák, felszentelt papok, elkülönített tárgyak. Ezeket nem azért nevezzük szentnek, mert istenek, hanem mert Isten szolgálatára vannak rendelve. A katolikus szentelményrend ebből az alapelvből érthető: Isten teremtett világát nem megvetjük, hanem Isten dicsőségére használjuk. A tárgy nem önálló üdvözítő, hanem szolgáló jel.
A te szemléletedben viszont minden tárgyi jel eleve gyanús. Ez nem bibliai, hanem testetlen vallásosság. Az Ószövetség és az Újszövetség is tele van anyagi jelekkel: víz, olaj, kenyér, bor, kézrátétel, ruha, edény, oltár, sátor, templom, láda. A kérdés mindig az, Isten rendelésében és Istenre irányítva használják-e, vagy Isten helyére állítják. A katolikus szent tárgyak az előbbi rendbe tartoznak, nem az utóbbiba.
12. A 2Mózes 20 és 3Mózes 26 szövege ellened fordul, ha teljes összefüggésben olvasod
Újra idézed a 2Mózes 20,5-öt és a 3Mózes 26,1-et. Rendben. A 2Mózes összefüggése: ne legyenek más isteneid; ne készíts magadnak bálványképet; ne borulj le előttük; ne szolgáld őket. A 3Mózes összefüggése: ne csináljatok magatoknak bálványokat, kultikus képeket, oszlopokat, kőszobrokat, hogy előttük bálványos meghajlást végezzetek. A kulcsszó mindkét helyen a bálványos rendeltetés. Nem minden kép, hanem a bálványkép. Nem minden tárgy, hanem a hamis kultusz tárgya. Nem minden meghajlás, hanem a bálványimádó meghajlás.
Ha ezt tagadod, akkor magyarázd meg a kerubokat. Magyarázd meg a templom képi világát. Magyarázd meg a rézkígyót eredeti isteni rendelésében. Magyarázd meg a frigyláda előtti arcra borulást. Magyarázd meg a templom felé forduló imát. Ha a te definíciód igaz, ezek mind veszélyesen közel kerülnek ahhoz, amit tiltasz. A bibliai valóság azonban azt mutatja: a szent jel és a bálvány között különbség van.
A katolikus álláspont pontosan ezt a különbséget őrzi. A bálvány tiltott. A szent jel megengedett. Az isteni imádás egyedül Istené. A kép viszonylagos tisztelete az ábrázoltra irányul. Te ezt az egész rendszert egyetlen kalapáccsal akarod összetörni, de közben a bibliai finomságot is szétvered.
13. A „Róma Főpapja” ismételgetése nem teszi erősebbé a vádat
Minden bekezdésedben előkerül a „Róma Főpapja” formula, mintha ez önmagában démonűző pecsét volna a katolicizmus ellen. De a címkézés nem érv. Ha százszor mondod, hogy „Róma Főpapja”, attól sem bizonyítod, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás. Csak stiláris dobpergést adsz a bizonyítatlan állításaid alá.
A pápa nem bálványfőpap. A katolikus Egyház nem bálványgyár. A képek nem istenek. A szentek nem pogány félistenek. A kereszt nem római kivégzőfa-kultusz. A szentmise nem képeknek bemutatott áldozat. Ezeket lehet gyűlölni, de cáfolni kellene. A gyűlölet nem cáfolat.
A te rendszeredben minden katolikus szó mérgezett, minden katolikus tárgy bálvány, minden katolikus gesztus bűn, minden katolikus tisztelet démoni. Ez nem megkülönböztetés, hanem totális gyanúsítás. Márpedig ahol minden bálvány, ott a „bálvány” szó is elveszíti jelentését. Olyan lesz, mint egy túlhasznált pecsét: már nem jelöl semmit, csak foltot hagy.
14. Zárás: nem az a kérdés, van-e kép és gesztus, hanem hogy a tárgy Isten helyére kerül-e — és ezt továbbra sem bizonyítottad
Összefoglalva: a katolikus Egyházban nincs képeknek bemutatott isteni vagy bálványáldozati szolgálat. A szentképek, feszületek, ikonok, ereklyék és liturgikus tárgyak nem kultikus végpontok, hanem jelek. A tisztelet nem az anyagban áll meg, hanem az ábrázoltra irányul. A szentmise nem ezeknek szól, hanem Istennek. A hordozás, csók, tömjén, meghajlás vagy ének önmagában nem bizonyítja, hogy a tárgyat istenként szolgálják.
A 2Mózes 20 és a 3Mózes 26 valóban tiltja a bálványokat. Ezt a katolikus Egyház is vallja. De nem tilt minden képet, minden vallási jelet, minden keresztény ábrázolást, minden szent tárgyat és minden viszonylagos tiszteleti gesztust. Ha tiltaná, Isten saját ószövetségi szent tárgyai és ábrázolásai is értelmezhetetlenné válnának.
Te újra és újra ugyanazt csinálod: kijelented, hogy a katolikus kép bálvány, mert meghajolnak előtte; majd kijelented, hogy aki bálvány előtt meghajol, bálványoz. Csakhogy az első állítást nem bizonyítottad. A katolikus kép nem bálvány, hanem jel. A katolikus meghajlás nem tárgyimádás, hanem viszonylagos tisztelet. A katolikus áldozat nem képeknek szól, hanem Istennek. Amíg ezt nem tudod megcáfolni, addig minden kiáltásod, hogy „bálványkészítő pápák”, csak egy zajos címke marad egy bizonyítatlan vádon.
