Az első nagy csúsztatásod az, hogy a császári összehívást azonosítod a dogmatikai szerzőséggel. Konstantin valóban összehívott zsinatokat, köztük Arlest 314-ben és Niceát 325-ben. De aki összehív egy zsinatot, attól még nem ő írja a hitvallást, nem ő teremti a dogmát, és nem ő lesz püspök. Ha a császár biztosítja az utazást, a helyszínt és a birodalmi rendet, abból nem következik, hogy ő a Szentháromság feltalálója."
Csakhogy ezek az álkeresztény császárok elnököltek is a zsinatokon.
A császárok állították össze a kérdéseket, amit a zsinatokon meg kellett vitatni. Majd ők mondották ki
az utolsó szót.
Ha akárcsak egyetlen igaz khrisztoszi is jelen lett volna ezeken a zsinatokon, akkor nem lett volna min vitatkozni, hisz 314-re, vagy 325 re az Evangéliumokból és az apostolok írásaiból kitűnik,már minden igazság nyilvánvaló volt az Istenek Istene Khrisztoszát követők számára.
Az ezeken a zsinatokon megfogalmazott kérdések és határozatok alapján megállapítható, hogy a római császárok is, akik összehívták, majd elnököltek ezeken a zsinatokon álkeresztények voltak, ahogyan az általuk kinevezett püspökök is.
Az igaz khisztosziakat a Szent Szellem vezette és tanította. Ő jutatta eszükbe mindazt, amit tudniuk kellett. Nem zsinatolgattak, hanem az Úr parancsának engedelmeskedve hírdették Kis -Ásziában Izrael elveszettnek hitt fiainak a jó hírt. Egyetlen olyan gyülekezetet sem említ meg z Úr Jézus a Jelenések 3-4.fejezetében, amely nem a mai Törökország területén lévő városokban élő, megtért Izrael fiai tagjaiból állott volna.
Khrisztosz igaz követői nem tiszteltek képeket, mint a római császárok által létrehozott egyház tagjai.
A donatistákat azért ítélték el a római császár által létrehozott zsinaton, mert bírálták a Róma püspökéhez tartozók képtiszteletét, és elítélték a tradiátor, áruló álkeresztényeket, akik a 314-ben megtartott zsinatot megelőző időben, amikor a római császárok üldözték a khrisztosziakat, nemcsak
a keresztények névsorát szolgáltatták ki a római hatósgoknak, hanem a szent könyveiket is.
Ezeknek köszönhető, hogy eltűntek nemcsak a Szent próféták írásai, de az apostolok eredeti írásai is.
Ezeken a zsinatokon nem a khisztoszi igazság hagzott el, hanem az khrisztoszi igazság cáfolata.
Az Úr Jézus soha nem állította, hogy Ő lenne a Logosz Isten.
Ellenkezőleg azt állította, hogy a Logosz Isten csak benne lakik, és amit tesz, cselekszik, vagy mond,
az mind a benne lakozó Isten akaratából történik.
János 14: 10 Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? A beszédeket, amelyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, aki énbennem lakik, Ő cselekszi e dolgokat. 11 Higgyetek nékem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig nem, magukért a cselekedetekért higgyetek nékem.
Ettől fogva képtelenség volt azt állítani, hogy az Úr Jézus a logosz Istennek részévé vált volna,
illetve korábban istenként létezett volna.
Attól, hogy az Úr Jézusnak a szellemét Istene és Teremtője még Ádám utódainak fogantatása előtt megformálta és magánál őrizte az Égben, még nem lett a második Ádám Jézus,akinek a hústeste asszonytól született se alárendelt se egyenrangú istenné.
Az Úr Jézus szelleme egy új teremtés részeként, az újjászületett szellemek zsengéjeként valóban már az emeriség világának Ádám gyermekei általi megalapozása előtt formáltatott, de nem a Föld és az Ég teremtése előtt, ahogyan azt Áriusz hitte, félreértelmezve a Példabeszédek 8. fejezetét, ahol a Értelem és a Bölcsesség szelleme állítja önmagáról, hogy őt az Úr megszerezte még mielőtt Teremteni kezdett,
továbbá
Példabeszédek 8:22 Az Úr az Ő útjának kezdetéül szerzett engem; az Ő munkái előtt régen.
Egyértelmű, hogy a Bölcség és Értelem Szent Szelleme nem azonos az Úrral,azaz a Logosz Istennel,
hisz mgaga a Bölcsesség és az Értelem szelleme tesz különbséget önmaga és az Úr között, amikor kijelenti:
". 22 Az Úr az Ő útjának kezdetéül szerzett engem; az Ő munkái előtt régen."
A Logosz Isten munkatársa beszél önmagáról és nem a Logosz Isten.
A Logosz Isten munkatársa, kézművese, az Értelem És a Bölcsesség Szent Szelleme, azt is elárulja, hogy mikor született, ami azt jelenti létezésének van kezdete, tehát ő sem örök az istenek között, ahogy a Logosz Isten sem örök az istenek között, hisz a Logosz Isten is az Istenek Atyja fiaként
valamikor az Ég és a Föld teremtése előtt született.
Ha Áriusz hallgatott volna az Értelem és Bölcsesség Szent Szellemére, akkor nem keverte volna össze
a Példabeszédek 8. fejezetében beszélő Értelem és Bölcsesség Szellemét a Logosz Istennel, hisz a szövegből egyértelmű, hogy az Értelem és Bölcsesség Szelleme alá van rendelve a Logosz Istennek, mint kézművese, segítője, aki nem örök Isten, hisz csak született Isten, ahogyan a Logosz Isten is született Isten és egyazon Istentől, az istenek Atyjától születtek. Amikor az Értelem és a Bölcsesség
Szent Szelleme azt állítja, hogy az Úr az ő utjainak kezdetén szerezte meg Őt, arra utalt, hogy az Istenek Atyjától szerezte meg őt, a Logosz Isten, hogy a Teremtésnél legyen neki segítője és kézművese.
Az Értelem és Bölcsesség Szent Szelleme a saját maga születésérőlígy nyilatkozott:
Példabeszédek 8:23 A korszakok kezdete óta felkenettem, kezdettől, a föld kezdetétől fogva. 24 Még mikor semmi mélységek nem voltak, születtem; még mikor semmi források vízzel teljesek nem voltak. 25 Minekelőtte a hegyek leülepedtek volna, a halmoknak előtte születtem.
Hogy megtévesszék az igazság kereső embereket a háromságisten tagjainak örök létezését hangsúlyozó álkeresztény egyházak fordítói a fordítás által meghamisítva az eredeti szöveget
a korszakokat az örök magyar szavunkra cserélték fel,hogy azt a látszatot keltsék, hogy akár a Logosz Isten, akár a Szent Szellem istent örök istenként mutassák be. Majd az ember Jézus személyét a Logosz Isten személyével felcserélve az öröknek kikiáltott,a római császárokkal létrehozott istenmodell résztagjává tegyék.
Visszatérve az álkeresztény császárok altal összehívott álkeresztények zsinatára, ha csak jelen lett volna azokon egyetlen igaz hitű khrisztoszi, akkor ezt elmagyarázta volna. De se igazhitű püspök, se a Bölcsesség és a Értelem Szent Szelleme nem volt jelen ezeken a zsinatokon,hanem csak a hazugság gonosz szelleme. Ezért jellemezték ezeket a zsinatokat állandó civakodások, ami sok esetben tettlegeségig fajult.
Semmi de semmi köze nem volt ezeknek a zsinatoknak se a Logosz Istenhez ,se a Bölcsesség és Értelem Szelleméhez, de még az ember Jézushoz sem.
Kezdjük a fő bajjal: az egész válaszod úgy működik, mint egy rozoga vitagépezet, amelybe beleöntöttél donatizmust, arianizmust, nesztorianizmust, henoteizmust, filioque-vitát, boszorkánypereket, Ferenc pápa bocsánatkéréseit és háromarcú ikonográfiát, aztán megnyomtad rajta a „Róma a hibás” gombot. Csakhogy a gombnyomogatás nem történetírás, a felháborodás nem dogmatika, és az egymás mellé szórt évszámok nem bizonyítanak semmit, ha közben minden második következtetésed térképpel keresi a logikát.
Azt kérdezed: „Kik voltak a római császárok által összehívott zsinatok résztvevői?” Majd válaszolsz is rá: szerinted filozófusok, álkeresztények, császári kinevezettek, Krisztus igaz követőinek ellenségei. Ez nem válasz, hanem ítélet kihirdetése bizonyítás nélkül. Olyan ez, mintha valaki megkérdezné, kik voltak az apostolok, te pedig azt felelnéd: „galileai zűrzavarkeltők”. Lehet így beszélni, csak akkor ne tégy úgy, mintha történeti elemzést végeznél. A zsinatokon püspökök, papok, diakónusok, egyházi képviselők vettek részt; igen, némelyikük képzett volt, igen, voltak köztük teológiai iskolákhoz kötődő emberek, és igen, vitáztak egymással. De ebből az következik, hogy élő, gondolkodó, vitázó egyház létezett, nem az, hogy mind „álkeresztény” volt. Az apostoli egyház nem néma szekta volt, hanem tanító, fegyelmező, vitázó és döntő közösség.
Az első nagy csúsztatásod az, hogy a császári összehívást azonosítod a dogmatikai szerzőséggel. Konstantin valóban összehívott zsinatokat, köztük Arlest 314-ben és Niceát 325-ben. De aki összehív egy zsinatot, attól még nem ő írja a hitvallást, nem ő teremti a dogmát, és nem ő lesz püspök. Ha a császár biztosítja az utazást, a helyszínt és a birodalmi rendet, abból nem következik, hogy ő a Szentháromság feltalálója. Ez ugyanaz a kocsmai logika, mintha azt mondanád: mivel az állam engedélyezi az orvosi egyetem működését, ezért a miniszter találta fel az anatómiát.
Arles ügyében különösen látványos, mennyire nem tudod kézben tartani a saját érvelésedet. Igen, a 314-es arles-i zsinat a donatista vita ügyében ült össze, és a források szerint Konstantin a nyugati birodalom első tartományközi zsinatát hívta össze Arlesben; legalább harminchárom püspök és további klerikusok voltak jelen. De Arles nem egyetemes zsinat volt, nem a Szentháromság dogmájának zsinata volt, és nem bizonyítja, hogy a keresztény hitet Konstantin alapította volna. Arles egy fegyelmi és egyházkormányzati konfliktust kezelt: a donatista szakadást, a keresztség érvényességét, a húsvét egységes ünneplését és más fegyelmi kérdéseket. A fennmaradt kánonok valóban beszélnek húsvétról, klerikusokról és békeidőben fegyvert letevő katonákról is. Ebből te valami sötét császári álkeresztény gépezetet akarsz kiolvasni. Valójában egy üldözésekből éppen kilépő egyház próbált rendet teremteni ott, ahol szakadás, bizalmi válság és fegyelmi zavar volt.
A donatistákat is úgy használod, mintha ők volnának az erkölcsi tisztaság aranykeretes ikonja, Róma pedig a romlottság pöcegödre. Csakhogy a donatista vita lényege nem az volt, hogy „szeretjük-e az árulókat”, hanem az, hogy az Egyház szentségi élete függ-e a kiszolgáltató személy erkölcsi állapotától. Ha egy püspök vagy pap méltatlan, bűnös, gyenge vagy akár súlyosan vétkes, az botrány; de a keresztség és az egyházi rend érvényessége nem a pap lelki pulzusán múlik. Különben minden hívő örök bizonytalanságban élne: vajon aki engem megkeresztelt, elég tiszta volt-e? Vajon aki őt felszentelte, nem volt-e titkos bűnös? Vajon az egész szentségi láncolat nem szakadt-e meg valahol egy gyáva, bűnös, méltatlan ember miatt? A donatizmus pontosan ezt a lelki és egyházi rémálmot csinálta volna normává.
Caecilianus ügyében megint úgy beszélsz, mintha a donatista vádirat maga volna az evangélium ötödik könyve. Azt állítod, hogy Caecilianus traditor volt, és ezzel mindent elintézettnek gondolsz. Nem intéztél el semmit. A történeti vita éppen arról szólt, hogy a vádak, a felszentelés körülményei és a püspöki legitimitás hogyan értékelendő. A római vizsgálat 313-ban Caecilianus javára döntött, majd Arles 314-ben megerősítette ezt a döntést. Te erre azt mondod: „az árulót választották”. Ez nem cáfolat, hanem annak a félnek a jelszava, amelyik elvesztette az ügyet, aztán saját vereségét erkölcsi világmagyarázattá dagasztotta.
A képtiszteletet is sikerül idekeverned, mintha a donatista vita a későbbi ikonológiai viták főpróbája lett volna. Tertullianust odateszed a donatisták mellé, Rómát odateszed a későbbi képtisztelet mellé, aztán ebből főzöl egy anakronisztikus levest. Tertullianus nem donatista szerző volt, hanem jóval korábbi latin keresztény író, aki később montanista irányba sodródott. A keresztény képhasználat, képtisztelet, ikonoklaszta viták és a II. niceai zsinat kérdései pedig nem azonosak a 314-es arles-i fegyelmi konfliktussal. Itt nem történelmet írsz, hanem évszázadokat hajigálsz egymásra, mint aki a könyvtárban polcot döntöget, aztán azt hiszi, rendszerezett.
Niceáról azt állítod, hogy ott „a háromságisten kérdése még fel sem merült”. Ez féligazságként is veszélyes, teljes állításként pedig tévedés. Ha azt mondanád, hogy Nicea még nem fogalmazta meg a Szentlélekről szóló későbbi teljes konstantinápolyi formulát, igazad lenne. De amikor Nicea kimondja, hogy a Fiú „valóságos Isten a valóságos Istentől”, „született, nem teremtmény”, „egylényegű az Atyával”, akkor a Szentháromság-tan közepében áll. A Fiú Atyához való örök viszonya nem mellékes krisztológiai lábjegyzet, hanem szentháromságtani alapkérdés. A Vatikán Nemzetközi Teológiai Bizottsága 2025-ös niceai dokumentuma is éppen ezt emeli ki: Nicea a Fiút igaz Istenként, az Atyával egylényegűként vallja meg, és az ariánus állítással szemben azt mondja, hogy a Fiú nem teremtmény.
A következő fogalmi baleseted az, hogy a „Logosz Isten” és az „ember Jézus” közé úgy húzol árkot, mintha János evangéliuma nem éppen ezt az árkot temetné be. János nem azt mondja, hogy van odafent egy Logosz, ide lent pedig egy külön ember, Jézus, akivel valahogy laza vallási kapcsolatba került. János azt mondja: az Ige Istennél volt, Isten volt az Ige, minden általa lett, majd az Ige testté lett. A te rendszered nem jánosi kereszténység, hanem krisztológiai szétszerelés. Fogod Krisztust, kettévágod Logoszra és emberre, aztán diadalmasan közlöd, hogy a katolikus hit nem illik bele ebbe a műtéti hulladékból összeragasztott modellbe. Persze hogy nem illik bele. A katolikus hit nem is ezt vallja.
A katolikus tanítás szerint Jézus Krisztus egyetlen isteni személy, aki két természetben létezik: valóságos Isten és valóságos ember. Nem azt mondja, hogy Jézus emberi teste „isteni anyagból” van. Nem azt mondja, hogy húsa és csontja az isteni lényeg részecskéje. Nem azt mondja, hogy az emberi természet és az isteni természet összekeveredett. Azt mondja, hogy az örök Fiú emberi természetet vett fel. A Katolikus Egyház Katekizmusa pontosan így fogalmaz: az örök Ige megtestesülve nem veszítette el isteni természetét, hanem emberi természetet vett föl; Krisztus igaz Isten és igaz ember, két természetben, egy isteni személy egységében. Ez nem nesztoriánus kettévágás, nem monofizita keverés, hanem a klasszikus khalkédóni hit.
Khalkédón ezért mondta ki később, hogy ugyanaz az egy Krisztus teljes istenségében és teljes emberségében, egylényegű az Atyával istensége szerint és egylényegű velünk embersége szerint, két természetben, összekeverés, változás, megosztás és szétválasztás nélkül. Ez a mondat a te egész szerkezetedet lebontja. Mert te vagy összekevered a természetet a személlyel, vagy kettészakítod Krisztust két alanyra. A katolikus hit egyik hibába sem esik bele.
A Szentlélekről szóló állításaidnál a zavar már szinte tapintható. Azt írod, hogy Konstantinápoly 381-ben azt tanította volna, hogy a Szentlélek „az Atyától született”. Nem. A Fiú születik az Atyától; a Szentlélek származik az Atyától. Ez nem szőrszálhasogatás, hanem alapvető szentháromságtani nyelvtan. A 381-es hitvallás a Szentlelket Úrnak és éltetőnek vallja, aki az Atyától származik, és akit az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk. Ha valakit az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk, akkor nem valami mellékes isteni tartozékról beszélünk. Ez a Szentlélek istenségének világos zsinati megvallása. Az, hogy a „Filioque” későbbi nyugati betoldása vitatott lett Keleten, nem jelenti azt, hogy Kelet tagadta volna a Szentháromságot. Ez annyira alapvető különbség, hogy fájdalmas nézni, ahogy összekevered.
A Filioque-vitából azt próbálod kihozni, hogy 1054-ig nem is volt egyetemes zsinati legitimációja a Szentháromságnak. Ez egyszerűen hamis. A keleti egyházak nem azért tiltakoztak a „Filioque” ellen, mert nem hittek az Atya, Fiú és Szentlélek egy istenségében. Éppen ellenkezőleg: a vita arról szólt, hogyan kell pontosan kifejezni a Szentlélek örök származását az Atyához és a Fiúhoz viszonyítva. A keletiek elfogadták Niceát és Konstantinápolyt, vagyis a Fiú istenségét és a Szentlélek istenségét is. Azt állítani, hogy a Filioque-vita miatt nem volt Szentháromság-hit, olyan, mintha azt mondanád: mivel két orvos vitatkozik a szívbillentyű működésének leírásáról, egyikük sem hisz a szív létezésében.
A 380-as Cunctos populos ediktumot is úgy kezeled, mintha három császár ott ült volna egy pogány műhelyben, és tervrajz alapján összeszerelte volna a „háromtagú istent”. A történeti helyzet ennél prózaibb, és éppen ezért rombolja le a színpadias mesédet. Sáry Pál elemzése szerint téves az a nézet, hogy a rendeletet a három Augustus közösen adta ki; a római jogi gyakorlat miatt szerepelhettek több császári nevek a szöveg élén, de a rendeletet kizárólag I. Theodosius bocsátotta ki Thesszalonikében. Az ediktum nem „feltalálta” a Szentháromságot, hanem jogilag előírta a niceai-katolikus hit követését, Damasus római püspököt és Péter alexandriai püspököt jelölve meg az ortodoxia képviselőiként. Lehet — és kell is — vitatni, hogy az államhatalom vallási kényszerítő szerepe helyes volt-e. De ebből nem következik, hogy maga a hit császári barkácstermék.
A Jusztinianoszra, máglyákra, Husz Jánosra és „százmilliókra” épített rész már nem is érvelés, hanem történelmi rémtörténet. Husz Jánost 1415-ben a konstanzi zsinat eretnekség miatt elítélte, majd világi hatóságnak adták át; nem azért halt meg, mert „megtagadta a Szentháromságot”, és nem egy 534-es jusztinianoszi törvény mechanikus alkalmazásaként égették meg. Husz trinitárius keresztény volt. Ha őt a Szentháromság-tagadók közé sorolod, akkor már nem is történelmet hamisítasz, hanem a saját példáid nevét sem olvasod el, mielőtt zászlóra tűzöd őket. A „százmilliók” pedig bizonyítás nélküli számháború. Drámai, csak éppen üres. A történeti bűnöket nem kell mentegetni, de felfújt számokkal és rossz ok-okozati láncokkal dobálózni nem erkölcsi bátorság, hanem propagandatechnika.
Most jöjjön a háromarcú Isten képe, amelybe úgy kapaszkodsz, mintha végre megfogtad volna Rómát a bokájánál. Igen, voltak háromarcú Szentháromság-ábrázolások a középkori és kora újkori nyugati művészetben. Ezt nem kell tagadni. Csakhogy te ebből azt akarod kihozni, hogy ez maga a katolikus dogma. Nem az. A művészettörténet ismeri a „háromarcú Szentháromság” típusát, de azt is tudja, hogy ez vitatott, teológiailag problémás ikonográfia volt, amelyet egyházi tekintélyek később kifejezetten elítéltek; a Museu Nacional d’Art de Catalunya ismertetése szerint az ilyen ábrázolásokat teológusok bírálták, majd egyházi hatóságok is tiltották, többek között VIII. Orbán pápa 1628-as rendelkezésével. Vagyis amit te „katolikus bizonyítékként” lobogtatsz, az legfeljebb azt bizonyítja, hogy voltak szerencsétlen, félreérthető, később elutasított képi megoldások.
A Mária százada-linkkel sem azt bizonyítod, amit szeretnél. Az oldalon közölt Quicumque vult éppen ellened tanúskodik. A szöveg azt mondja: nem három örökkévaló van, hanem egy örökkévaló; nem három mindenható, hanem egy mindenható; nem három Isten, hanem egy Isten. Ennél nehezebb volna ügyetlenebb bizonyítékot választanod a „háromisten” vagy „háromarcú istenmodell” ellen. A saját linked közli azt a hitvallást, amely kifejezetten megtiltja, hogy három istent mondjunk, és amely azt vallja, hogy Krisztus Isten és ember, mégsem két Krisztus, hanem egy Krisztus. Te erre azt mondod: „háromarcú isten”. Ez olyan, mintha egy tűzoltó-kézikönyvet bizonyítékként idéznél a gyújtogatás mellett.
Ferenc pápa bocsánatkéréseit is rossz helyre teszed. Igen, Ferenc pápa bocsánatot kért az Egyház tagjai által elkövetett bűnökért, a visszaélésekért, a hatalommal való visszaélésért, a tanítás embertelen felhasználásáért és sok más sebért; a Vatican News 2024-es beszámolója szerint hét bíboros olvasta fel a bocsánatkéréseket a bűnbánati liturgián. Igen, a kanadai bentlakásos iskolák ügyében is bocsánatot kért a gonoszságért, amelyet katolikusok követtek el. De ebből az következik, hogy az Egyház bűnös tagjaiért bűnbánatot tart, nem az, hogy a Szentháromság dogmája hamis. A bűnbánatot dogmatikai önfelszámolássá alakítani ugyanolyan donatista reflex, mint amit az előbb Caecilianus ügyében is előadtál: ha vannak bűnös katolikusok, akkor szerinted a katolikus hit is hamis. Ez olcsó logika. Júdás bűne sem cáfolta Krisztust, Péter tagadása sem cáfolta az apostoli küldetést, és a későbbi egyházi bűnök sem cáfolják a niceai hitet.
Végül a János 4,24 és Lukács 24,39 köré épített „szellem kontra lélek” mutatványod a leglátványosabb fogalmi zűrzavar. Jánosnál: Isten pneuma. Lukácsnál Jézus azt mondja, hogy a pneuma nem rendelkezik hússal és csonttal úgy, ahogyan ő a feltámadt testében rendelkezik. Ebből te azt vezeted le, hogy Jézus kizárta saját istenségét. Nem, ebből az következik, hogy Jézus kizárta, hogy a tanítványok puszta testetlen jelenésnek, kísértetszerű szellemnek gondolják. Lukács 24 a testi feltámadás bizonyítása, nem az inkarnáció cáfolata. Jézus nem azt mondja: „nem vagyok Isten”. Azt mondja: „nem vagyok testetlen kísértet; én magam vagyok, érintsetek meg.”
Itt megint ugyanabba az árokba esel: nem tudod megkülönböztetni az isteni természetet, az emberi természetet és a személyt. Isten mint Isten nem test. Ez igaz. Az örök Ige azonban valóságos emberi természetet vett fel. Ez a megtestesülés. A feltámadt Krisztusnak van teste, mert embersége valóságos; ettől nem szűnik meg isteni személy lenni. Ha szerinted „Isten szellem” kizárja, hogy az Ige testet vegyen fel, akkor nem Lukácsot érted jobban a katolikusoknál, hanem János 1,14-et törlöd ki: az Ige testté lett. A keresztény hit pontosan az, amit te nem akarsz elfogadni: nem az ember emelkedett istenné, hanem az örök Fiú lett emberré anélkül, hogy megszűnt volna Isten lenni.
A végső képlet tehát egyszerű. A zsinatok résztvevőit álkereszténynek nevezed, mert nem a te előre gyártott nézeteidet vallották. Arlest úgy kezeled, mintha a császári összehívás dogmagyártást jelentene. A donatizmust erkölcsi tisztaságnak fested, miközben nem érted a szentségi érvényesség kérdését. Niceát leválasztod a Szentháromságról, mintha a Fiú egylényegűsége nem szentháromságtani állítás volna. Konstantinápolyt félreidézed, a Szentlélek „születéséről” beszélsz, miközben a hitvallás származást mond. A Filioque-vitából azt hazudod ki, hogy nem volt zsinati Szentháromság-hit. Huszt rossz ügyhöz csatolod. A háromarcú ábrázolásokból dogmát gyártasz, miközben a Quicumque vult kifejezetten tagadja a háromistenhitet. Ferenc pápa bűnbánatából dogmatikai vereséget akarsz csinálni. Lukács testi feltámadásról szóló szakaszából pedig a megtestesülés cáfolatát próbálod előbűvészkedni.
Ez nem apostoli kereszténységhez való visszatérés. Ez történeti és teológiai lomtalanítás után összeszedett darabokból barkácsolt antikatolikus mitológia. A katolikus hit nem háromarcú bálványt imád, nem három istent vall, és nem azt tanítja, hogy Jézus emberi teste isteni anyagból készült. A katolikus hit azt vallja, amit János evangéliuma, Nicea, Konstantinápoly, Khalkédón és a Quicumque vult ugyanazon irányban mond: egy az Isten; az Atya, a Fiú és a Szentlélek valóságosan különböző személyek; a Fiú egylényegű az Atyával; az örök Ige pedig valóságos emberré lett Jézus Krisztusban, anélkül hogy megszűnt volna valóságos Isten lenni.
8. A Lukács-idézeted még hivatkozásként is rossz, és tartalmilag sem segít
A „tapogassatok meg, mert a szellemnek nincs húsa és csontja” rész nem Lukács 23,39, hanem Lukács 24,39–40 környéke. De a nagyobb baj nem a számozás, hanem az értelmezés. Ez a szakasz nem a katolikus krisztológiát cáfolja, hanem a testi feltámadást bizonyítja:
Nemcsak a testi feltámadást bizonyítja, hanem azt is, hogy a feltámadott Jézus kizárta annak lehetőségét, hogy valaki azt gondolja róla, hogy azonos lenen az Istennel.
Tudniillik az Úr Jézus korábban azt is kijelentette, hogy az Isten Szellem.
János 4: 24 Az Isten szellem: és akik Őt imádják, szükség, hogy szellemben és igazságban imádják.
Ellenben az Úr Jézus önmagával kapcsolatban kijelentette, hogy Ő nem szellem, mégpedig azért nem, mert a szellemnek nincs húsa és nincsenek csontjai, neki pedig van.
Lukács 24:38 És monda nékik: Miért háborodtatok meg, és miért támadnak szívetekben okoskodások? 39 Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, hogy én magam vagyok: tapogassatok meg engem, és lássatok; mert a szellemnek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nekem van!
Ezért hamisította meg a Róma Főpapja által vezetett egyház Jézusnak a János 4:24-ben mondott szavait úgy, hogy úgy tűnjék, mintha Isten nem Szellem, hanem Lélek lenne.
Ugyanis a Szentírás a húsvér embert és az állatokat nevezi lelkeknek, ellenben az égieket mind szellemnek nevezi.
Ha Jézusnak a Lukács 24:39-ben mondott szavaiba a szellem helyett a lélek kifejezést helyezzük bele,ahogyan azt a Róma Főpapja által vezetett egyház tévtanítói és bibliafordítói teszik, akkor Jézus állítása hamis. Ugyanis a léleknek, azaz az embernek igenis van húsa és vannak csontjai. Ellentétben az Istennel,aki szellem, ezért nincsen húsa és nincsenek csontjai.
Az egész szentháromság istentről szóló szélhálmosság itt bukik el Jézus szavai által, amit a János 4:24-ben és a Lukács 24:39-ben jegyeztek fel.
Ha az Isten Szellem akkor nincsenek húsa és nincsenek csontjai. Húsa és csontja scakis az embereknek és állatoknak van.
A hús és a csont ugyanis a Föld anyagából teremtetett. Az istenek pedig, akik szellemek, beleértve
az Istenek Istenét is, már a Föld megteremtése előtt léteztek, közöttük a Szent Szellem is.
Ezért nem lehet az ember Jézus egylényegű sem a Logosz Istennel,Izrael Istenével és Atyjával,de a Szent Szellem Istennel sem, ahogyan azt a háromságistent megalkotó Róma Főpapja által képviselt egyház hirdeti.
A Szent Szellem Isten ugyanis már ott volt a teremtésnél, mielőtt az első ember Ádám teremtetett volna. Az Úr Jézus pedig Ádám után a második az emberek közül, hogyan születhetett volna hát tőle a Szentszellem Isten, aki már Ádám teremtése előtt is létezett?
A katolikus Szentháromság-tan nem azt mondja, hogy Istennek három arca van."
Most már nem.
De amikor először megábrázolták a háromságistent, és annak képét belehelyezték a liturgia könyvükbe, amely a háromságisten hitvallásáról szól háromarcú istenként ábrázolták.
Lehet ezt megpróbálni tagadni, a tények azok tények.
Nem a róma Főpapja által vezetett egyház ellenségeitől származik a háromságisten háromarcal való ábrázolása, hanem az a háromságistenről szóló hitvallás liturgia könyvében található.
Évszázadokon keresztül használták a háromarcú istenképpel ellátott liturgiakönyvet.
Annak a képnek alapján fesztették a háromságisten képeit a tepmlomok mennynezetére.
helyezték el a háromarcú istenfejek szobrait a templomok homlokzatán.
Tehát abban az időben, amikor még a Róma Főpapja által vezetett egyház máglyán égette el a háromságisten tagadókat , még háromarcú istenkét ábrázolták.
Hogy később az egyház megpróbáljta ,megpróbálja ezt másként előadni, új teóriákat gyártani a háromságistenéről,az nem teszi meg nem történtté a korábbi dolgokat.
A 380-as császári Ediktum csak a háromarcú istenmodellnek a definiciója.
A későbbi időben keletkezett Quicumque vult tartalmazó liturgia könyv pedig ki is ábrázolja
a római császárok által korábban definiált három az egyben istenmodellt.
Szerintem jobban járnál, hogy ahelyett, hogy kimagyarázod egyházad nyilvánvaló bűneit,
Ferenc Pápa példáját követve beismerő vallomást tennél.
Idézem a néhai Ferenc pápa szavait, hátha példát veszel róla:
„Bocsánatot kérünk, szégyenkezve” a szexuális abúzusokért, a hatalommal, lelkiismerettel való visszaélésért, a háborúért, a gyarmatosításért és a kizsákmányolásért, a migránsok iránti közönyért, az emberi élet méltóságának hiányzó elismeréséért; a nők elnémításáért, alávetéséért vagy kihasználásáért, különösen a megszentelt életben; a rabok magukra hagyásáért és a halálbüntetésért; a fiataloktól elrabolt reményért és a tanítás embertelen bánásmódra való felhasználásáért; az önteltség hízelkedésének való engedésért; a tekintély hatalommá tételéért. Hét bíboros: Gracias, Czerny, O’Malley, Farrell, López Romero, Fernández, Schönborn bíboros fohászkodott az egyház nevében Isten bocsánatáért az emberek sebei miatt, amelyek továbbra is véreznek, akiknek összetört a bizalmuk. A bíborosok által felolvasott intenciókat Ferenc pápa írta személyesen, mert szükségesnek tartja néven nevezni bűneinket, melyeket hajlamosak vagyunk eltakarni vagy túl szép szavakkal illetni.
Törjük meg a gonoszság láncait
"Ez a gyónás alkalom arra, hogy visszaállítsuk az egyházba vetett bizalmat, amit hibáink és bűneink széttörtek, és elkezdjük begyógyítani a sebeket, melyek ma is véreznek, megszakítva a gonoszság láncait. Ferenc pápa szavait csönd követte, majd mindenki felállt és lehajtotta a fejét. Ekkor a pápa a záró imádsággal újra bocsánatot kért Istentől: „Segíts visszaállítani arcodat, amelyet eltorzítottunk hűtlenségünkkel! Bocsánatot kérünk, szégyenkezve attól, akit megsebeztek bűneink. Mind bocsánatot kérünk, mind bűnösök vagyunk, de mind remélünk a te szeretetben, Uram”.
"Bocsánatot kérek a gonoszságért, amelyet nem kevés katolikus követett el" - mondta az egyházi bentlakásos iskolákban bántalmazott diákoknak és családjaiknak a pápa.
KIK VOLTAK A RÓMAI CSÁSZÁROK ÁLTAL ÖSSZEHVOTT ZSINATOK RÉSZTVEVŐI?
Ezek olyan filozófusok voltak, akik a saját maguk vagy mások által alapított iskolákban szerezték tudásukat és valamely város püspökei vagy diakónusai voltak. Egyikük sem volt Khrisztosz Igaz követője. Tanításaikban eltértek egymástól. Ahány iskola, annyiféle irányzat. Püspökséget a római császároktól szereztek. Püspökségük sorsáról is a római császárok által összehívott zsinatokon döntöttek. Természetesen a végső döntés joga a császárt illette meg. Püspökségük megszerzése után hűséggel és engedelmességgel tartoztak a római császároknak. Ezekből a különböző iskolából össze szedett vetett álkeresztények között állandó viszályok ,nézetbeli különbségek voltak. Ezeket az álkeresztényeket a római császárok ugyanúgy üldözték, mint Khrisztosz igaz követőit, ugyanis a római császárok nem tudták megkülönböztetni, ki Khrisztosz igaz követője és ki az álkrisztusi.
Nagy Konstantin császár nevéhez fűződik a 313-ban kiadott milánói ediktum, amelyben egyebek mellett eltörölte a Krisztus-követőkre hitük gyakorlásáért kiszabott büntetéseket. A keresztyénség így az üldözések után nem csupán megtűrt vallás lett a Római Birodalomban, hanem egyre inkább központi eszmei tartópillérré vált. Kevesen tudják ,hogy Nagy Konstantin Császár nem 325-ben és niceában hívta össze az első zsinatot, hanem 314-ben Arlesben,amely a mai Franciaország területén van.. I. Szilveszter pápa alatt, Nagy Konstantin császár hívta össze , hogy véget vessenek a donatista szakadásnak, és egységesítsék az egyházi fegyelmet.
A 314-es Arles-i zsinat legfőbb határozatai
Húsvét egységesítése: Elrendelték, hogy a húsvétot a keresztények világszerte ugyanazon a napon ünnepeljék.Eretnekek újrakeresztelése: Kimondták, hogy ha valakit a Szentháromság nevében kereszteltek meg, az érvényes, így azt nem szabad újrakeresztelni (elvetve a korábbi afrikai gyakorlatot).Katonai szolgálat: Exkommunikációval (kizárással) sújtották azokat a keresztényeket, akik békeidőben letették a fegyvert.Házasság és válás: Megtiltották az elvált, hűtlen feleséget elküldő férfiak újraházasodását. A hívő nőknek pedig megtiltották, hogy pogány férfiakhoz menjenek feleségül.Hivatásbeli tilalmak: A kocsiversenyzőket és színészeket addig zárták ki az egyház közösségéből, amíg ezt a foglalkozást űzték.Papi tisztesség és uzsora: Megtiltották a papságnak, hogy kamatra adjanak kölcsön (uzsora), és rögzítették a felszentelt papok személyi mentességét
A donatizmus jelentősége túlmutat egy helyi egyházi szakadáson. A mozgalom több mint egy évszázadon át saját püspöki hálózattal, zsinatokkal, vértanúemlékezettel, bibliaértelmezéssel és fegyelmi gyakorlattal rendelkezett. A donatisták Tertuliánuszhoz hasonlóan elítélték a képek,szobrok tiszteletét, azoknak templomban való elhelyezését, sőt készítésüket is. Ezzel szemben Róma püspökei a képtisztelet mellett foglaltak állást.
A Donatisták elítélték, hogy Róma püspöke tradiátorokkal azaz a keresztényeket elárulókkal vette körül magát. Ezeknek a tradiátorok nemcsak más keresztényeket árulták el a római hivatalnak az üldözések idején, hanem még a szent könyveket is kiszolgátatták.
Ezeket az árulókat szentelték papokká Róma főpüspökének a jóváhagyásával.
311 körül sor kerül Caecilianus megválasztása Karthágó püspökévé; ellenfelei Majorinust állítják vele szemben.
313Római püspöki bíróság Miltiadész pápa elnökletével; Caecilianust ismerik el törvényes püspöknek.
314Az arles-i zsinat megerősíti a római döntést, és elutasítja az újrakeresztelési gyakorlatot.
Caecilianus egy tradiátor volt, aki elárulta a keresztényeket az üldözés idején és kiszolgáltatta a szent könyveket az üldözőknek.
Emiatt a numídiai püspökök egy csoportja érvénytelennek tartotta Caecilianus felszentelését, és ellenpüspököt állítottak helyébe, elindítva ezzel a szigorú erkölcsöket követelő donatista mozgalmat.
A vita lezárására I. Constantinus római császár zsinatokat hívott össze, és végül a császár és az általa létrehozott egyház is az áruló Caecilianust ismerte el törvényes püspöknek.
Nos ennyit a római császár által létrehozott egyház erköcsi színvonaláról a niceai zsinatot megelőző években.
Egy dologgal azonban I.Konstantinus császárt semmiképen nem lehet vádolni, mégpedig azzal,
hogy ő erőltette volna rá az általa létrehozott egyházra a szentháromság néven elhíresült a három az egyben istenmodellt. Niceában 325-ben a háromságisten kérdése még fel sem merült.
A niceai zsinaton arról döntöttek csupán, hogy a Logosz Isten egylényegű-e az Atyával, akitől, akiből született. A Logosz Istennek az ember Jézussal való beazonosítása azonban elárulja milyen távol álltak a zsinaton részt vevő püspökök - beleértve a zsinaton elnöklő császárt is - az igaz khrisztoszi tanítástól.
Ettől függetlenül a niceai 325-ben megtartott zsinat nem foglalkozott egy háromságisten kérdésével.
Csakis a Logosz Isten és az Atyja azonos lényegűségében hozott állásfoglalást. Még azt sem állította, hogy a Logosz Isten és Atyja egyenrangúak lennének. A Szent Szellem istensége felől ezen a zsinaton
nem határoztak. Arról csak a fél évszázaddal később 381-ben összehívott I.Konstantinápolyi zsinaton
határoztak, mégpedig úgy, hogy a a Szent Szellem az Atyától született. Egy szó sem hangzott el 381-ben az I.Konstantinápolyi zsinaton arról, hogy a Szent Szellem nemcsak az Atyától, hanem az ember Jézustól is származna. Vagy hogy az Atya , az ember Jézus, és a Szent Szellem egyenrangúak, vagy akár csak egy isten tagjai lennének.
A háromságistent tehát nem niceában alkották meg 325-ben, hanem Róma császárai 380-ban ,amikor
a három császár közösen definiált egy olyan istent, amelynek három tagja van,amelyek az Atya a Fiú és a Szent Szellem neveket viselik és ezen tagok mindegyike egyenrangú és örök.
Mivel a Szentírás ilyen istenféléről nem tanúskodik, sőt kizárja, annak lehetőségét hogy a Logosz Isten, vagy akár az Atyja , vagy a Logosz Isten Khrisztozsa ilyen háromtagú isten részei lennének,
a római császárok által létrehozott egyház püspökei megpróbálták legalább belecsempészni, belehamisítani a 381-ben megtartott I.konstantinápolyi zsinat határozatába, amely kijelentete, hogy a Szent Szellem az Atyától született, a mondat megtoldásával azt, hogy "és a Fiútól". Erre a hamisításra
azonban csak az 589-ben megtartott Toledoi zsinaton került sor.
Csakhogy a keleti egyházak képviselői a hamisításra rájöttek, és a 691-ben összehívott trullai zsinaton tiltatoztak a beszúrás ellen.
Megállapítható, hogy a niceai-konstantinápolyi zsinatokon semmiféle olyan döntés nem született,
ami a római császárok által 380-ban kiadott Ediktumban definiált háromság istenmodellt támogatta volna. Ilyen egyetemes zsinati határozat a 7. századik nem is született, tudniillik az I.Konstantinápolyi zsinat határozatába utólag beletoldották ugyan az "és a Fiótól" kifejezést, de a hamisítástényére fény derült, és a keleti egyházak a beszúrás ellen a 691-ben összehívott trúllai zsinaton tiltakozásukat fejezték ki.Sőt a keleti egyházak emiatt el is szakadtak a Róma Főpapja által képviselt egyháztól.
Ez pedig azt jelenti, hogy az 1054-ben véglegesített elszakadásig nem született olyan egyetemes zsinati határozat, amely a római császárok által 380-ban kiadott Ediktumban definiált háromságistent
legitimnek elfogadta volna. A római császárok háromságistenének az elfogadása egyetemes zsinati határozat hiányában ezért erőszakkal, császári törvény által került elfogadásra. Annak elutasítása pedig az 534-ben Justinianos császár által kiadott törvény szerint máglyán való elégetéssel lett büntetve.
Ennek a törvénynek a rendelkezése alapján ítélték Máglyahalálra Hus Jánost is.
A római császárok háromságistenének a megtagadása e törvény alapján emberek százmillióinak
a meggyilkolásához vezetett.
Európában az utolsó, hivatalos bírósági ítélet által végrehajtott máglyahalálra 1811. augusztus 21-én került sor.
Magyarországon a boszorkányperek során az utolsó halálos ítéleteket a 18. század közepén hozták. A legutolsó ismert magyarországi máglyahalál 1760-ban zajlott le, amikor egy Rácz Erzsébet nevű nőt és társait égették meg boszorkányság vádjával. Ezt követően Mária Terézia rendeletben tiltotta meg a boszorkányok máglyán történő kivégzését.
A szöveged alapvető baja az, hogy nem egyetlen érvet viszel végig, hanem ikonográfiából, császártörténetből, félreolvasott bibliai szövegekből, utólagos felekezeti sérelmekből és saját Logosz-elméletből raksz össze egy katolikusellenes montázst. Látványos, de szétesik, amint a forrásokat nem plakátnak, hanem szövegnek olvassuk.
1. A „háromarcú Isten” vádad képből gyárt dogmát
A katolikus Szentháromság-tan nem azt mondja, hogy Istennek három arca van. Nem háromfejű lényt, nem háromarcú bálványt, nem három istenből összeragasztott mitológiai szörnyet tanít, hanem egy isteni lényeget három valóságosan különböző személyben. A Katolikus Egyház Katekizmusa kifejezetten azt mondja: nem három Istent vallunk, hanem egy Istent három személyben; a személyek valóságosan különböznek egymástól, de az isteni egységet nem osztják fel egymás között.
A saját linked, amelyre bizonyítékként hivatkozol, éppen ellened tanúskodik. A Quicumque vult magyar szövege világosan mondja: „egy Istent imádjunk a Háromságban”, „sem a személyeket össze ne zavarjuk, sem a lényeget szét ne válasszuk”, továbbá „nem három Isten, hanem egy az Isten”, és „nem három Úr, hanem egy az Úr”. Ez nem háromarcú istenmodell, hanem pontosan a háromistenhit és a személyek összekeverésének kizárása.
Vagyis te nem a hitvallás szövegét cáfolod, hanem egy képre mutogatsz, és úgy teszel, mintha az volna a dogma. Ez forrásolvasásnak gyenge. Egy kép nem dogmatikai definíció. Ha egy templomfestményen az Atyát öreg férfiként, a Szentlelket galambként, Krisztust pedig bárányként ábrázolják, abból sem következik, hogy a katolikus dogma szerint Isten zoológiai értelemben galamb, bárány és szakállas öregember.
2. A háromarcú Szentháromság-ábrázolás létezett, de vitatott kép volt, nem dogma
Igen, léteztek háromarcú vagy háromfejű Szentháromság-ábrázolások. Ezt senkinek nem kell letagadnia. De ebből nem következik, hogy a katolikus tanítás „háromarcú Istent” vallott volna. Az ilyen ikonográfiai típus éppen azért volt problémás, mert könnyen félreérthető: vagy modalizmust sugallhat, mintha egy személynek három arca volna, vagy triteizmust, mintha három külön isten volna összerakva.
A szakirodalom szerint ez az ábrázolási forma vitatott történetű volt, és pápai tiltásokkal, illetve cenzúrával is találkozott; Urbanus VIII. és XIV. Benedek is fellépett ellene, bár a népi művészetben tovább élt. Ez megint nem téged igazol, hanem azt mutatja, hogy az Egyház különbséget tett a dogma és a félrevezető képi forma között.
Magyarul: egy rossz vagy veszélyesen félreérthető vallásos kép létezése nem bizonyítja, hogy a dogma is rossz. Ecsetből nem lesz zsinati definíció.
3. A Quicumque vult nem a 380-as császári ediktum
Azt írod, hogy a „háromarcú Isten” definíciója először a római császárok ediktumában jelent meg, majd ezt összemosod a Quicumque vulttal. Ez történetileg hibás. A Quicumque vult, vagyis az úgynevezett Athanasianum, nem azonos a 380-as Cunctos populos ediktummal.
A saját magyar linked is azt írja, hogy a hitvallást Athanasziosznak tulajdonították, de szerzősége vitatott; valószínűleg már az 5. században létezett, az első közvetlen tanúság róla pedig a 633-as toledói zsinaton található. Más forrás szerint a hitvallás nyugati, valószínűleg dél-galliai eredetű, és Athanasziosz szerzősége azért sem valószínű, mert Keleten sokáig ismeretlen volt.
Tehát három különböző dolgot mosol össze: a niceai hitvallást, a 380-as állami rendeletet és a későbbi nyugati Quicumque vult hitvallást. Ez nem történeti érvelés, hanem teológiai turmixgép.
4. Keresztes Szent János és Avilai Szent Teréz sem a te állításodat mondják
A másik linkedből idézett misztikus részek sem azt jelentik, amit bele akarsz látni. Keresztes Szent Jánosnál a szöveg szerint „három isteni Személyt” látott fényes felhőbe burkoltan. Nem azt, hogy Isten háromarcú anatómiai lény.
Avilai Szent Teréznél pedig az szerepel, hogy a Quicumque vult imádkozása közben megértette, „miként lehet egy az Isten három személyben”. Ez klasszikus szentháromságtan, nem háromarcú bálványtan.
Ráadásul a magánlátomás nem dogmaforrás. A katolikus tanítás nem úgy működik, hogy egy szent lelki élményéből utólag gyártunk istentant. A dogma forrása az apostoli hit, az egyházi hitvallás, a zsinati definíció és a kinyilatkoztatás értelmezése. A misztikus nyelv lehet szemléletes, de nem pótolja a dogmatikai fogalmakat.
5. A püspököket nem egyszerűen a császárok nevezték ki
Azt állítod, hogy a zsinatokon nem Szentlélek által kiválasztott püspökök, hanem császári kinevezettek ültek. Ez túlzó és történetileg hamis általánosítás. A niceai zsinat 4. kánonja éppen arról rendelkezik, hogy püspököt a tartomány püspökei iktassanak, lehetőleg mindannyian, de legalább három püspök részvételével, és a metropolita erősítse meg. Nem a császár. A 6. kánon pedig Alexandria, Róma és Antiochia ősi egyházi jogairól beszél, nem császári kinevezési rendszerről.
Konstantin összehívta a zsinatot, támogatta az utazást, jelen volt és beszédet mondott. Ez igaz. De ez nem azonos azzal, hogy ő írta volna a hitvallást, vagy hogy császári hivatalnokokból álló bábszínház szavazott volna. A források szerint Konstantin tiszteletbeli elnöki szerepben nyitotta meg az ülést, de a teológiai vitákat az egyházi vezetők folytatták; a tényleges elnöklés Hosiushoz és a pápai legátusokhoz kapcsolódik.
6. A saját egri forrásod sem azt mondja, amit állítasz
Az egri „Nicea 1700” anyagot úgy idézed, mintha az a te álláspontodat igazolná. Nem igazolja. A szöveg szerint Arius tanítását már Nicea előtt elítélték afrikai püspökök, és a vita nem úgy kezdődött, hogy Konstantin hirtelen kitalált egy új istent.
Ugyanez a forrás azt is mondja, hogy a zsinat Krisztus teljes és valóságos istenségét akarta megvédeni az ariánus kétértelműséggel szemben. A homoousios kifejezés kiválasztásának éppen az volt az oka, hogy a pusztán bibliai szavakat Arius és követői saját értelmük szerint is alá tudták írni. A zsinat ezért olyan fogalmat keresett, amely kizárja, hogy a Fiú teremtmény vagy másodlagos isteni lény legyen.
Az egri anyag azt is leírja, hogy a niceai hitvallás nem a semmiből pattant ki, hanem egy korábbi keleti keresztségi hitvallásra épült. Tartalma: egy Isten, mindenható Atya; egy Úr Jézus Krisztus, az Atyától született Fiú, valóságos Isten a valóságos Istentől, született, nem teremtmény, egylényegű az Atyával; továbbá hit a Szentlélekben.
Tehát igen: a „niceai hitvallás” mint konkrét szöveg Niceában lett megfogalmazva. Ez akkora felfedezés, mint hogy a khalkédóni definíció Khalkédónban született. De ebből nem következik, hogy Krisztus istenségét ott találták volna ki.
7. Nicea nem „az ember Jézust tette Istennel egyenlővé”
Ez az egyik legsúlyosabb csúsztatásod. A niceai zsinat nem úgy érvelt, hogy „itt van egy ember, Jézus, emeljük fel Istenné”. Ez az ariánus és modern racionalista karikatúra. A zsinat azt vallotta meg, hogy az, aki Jézus Krisztusban testté lett, az örök Fiú, aki az Atyától születik, nem teremtmény.
János evangéliuma sem engedi meg a Logosz és Jézus ilyen szétszakítását. János 1 szerint az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige; majd ugyanennek a prológusnak a csúcsa: „az Ige testté lett”. Nem azt mondja, hogy a Logosz egy másik isteni lény volt, aki később kívülről hozzácsatlakozott egy külön emberhez. Azt mondja, hogy az Ige testté lett.
Ezért a te különválasztásod — „Logosz Isten” ott fent, „ember Jézus” itt lent — nem jánosi kereszténység, hanem krisztológiai szétvágás. János evangéliumában nem két alany van, hanem egy: az örök Ige, aki emberré lett.
8. A Lukács-idézeted még hivatkozásként is rossz, és tartalmilag sem segít
A „tapogassatok meg, mert a szellemnek nincs húsa és csontja” rész nem Lukács 23,39, hanem Lukács 24,39–40 környéke. De a nagyobb baj nem a számozás, hanem az értelmezés. Ez a szakasz nem a katolikus krisztológiát cáfolja, hanem a testi feltámadást bizonyítja: a tanítványok azt hitték, szellemet látnak, Jézus pedig megmutatja nekik kezét, lábát, és eszik előttük.
A katolikus hit pontosan ezt vallja: Krisztus valóságos emberi testben támadt fel. Nem doketizmus, nem látszattest, nem szellemalak. A feltámadt testre hivatkozni a katolikus megtestesülés ellen olyan, mintha vízzel próbálnád bizonyítani, hogy nincs nedvesség.
9. A katolikus krisztológia nem keveri össze az isteni és emberi természetet
Azt állítod, hogy Jézus nem lehet egylényegű a Logosszal vagy az Atyával, mert asszonytól született, húsból és vérből való ember. Itt az a hiba, hogy összekevered a személy és a természet szintjét. A katolikus tanítás nem azt mondja, hogy Jézus emberi teste isteni természetű anyagból van. Azt mondja, hogy Jézus Krisztus egyetlen személy: az örök Fiú, aki két természetben létezik, valóságos Istenként és valóságos emberként.
Khalkédón később pontosan ezt fogalmazta meg: egy és ugyanaz a Krisztus teljes istenségben és teljes emberségben, egylényegű az Atyával istensége szerint, és egylényegű velünk embersége szerint, két természetben, összekeverés és szétválasztás nélkül.
A te modellben viszont szétcsúszik Krisztus: van egy Logosz-Isten és van egy ember-Jézus. Ez nem az apostoli hit visszaállítása, hanem egy szétdarabolt krisztológia.
10. Az „Istenek Istene” nem bizonyít henoteizmust
Az 5Mózes 10,17-ben szereplő „Istenek Istene és uraknak Ura” nem azt jelenti, hogy a Biblia sok valóságos istent tanít, akik fölött Jahve csak főistenként uralkodik. Ez felsőfokú, polemikus és uralmi nyelv: Isten minden úgynevezett isten, bálvány, hatalmasság és uralkodó fölött áll.
Ugyanabban a bibliai hagyományban ott van az is: „az Úr az Isten fenn az égben és lenn a földön, nincsen más”. Izajásnál pedig: „Én vagyok az első és az utolsó, rajtam kívül nincs isten.” Nem lehet az egyik mondatból henoteista rendszert építeni, miközben a másik kettőt mintha kiradírozták volna.
A „God of gods” nem panteonigazolás. Ha egy királyt „királyok királyának” neveznek, abból sem következik, hogy mindenki, akit valaha királynak hívtak, azonos rangú szuverén. A cím a fölényt fejezi ki, nem egy politeista rendszer elfogadását.
11. A „Summus Deus” részt pont fordítva olvasod
Az egri anyagban szereplő „Summus Deus” rész nem azt mondja, hogy ez volna az apostoli hit, amelyet Nicea és Róma elnyomott. A szöveg épp azt mondja, hogy a késő pogányságban kialakult egyfajta racionalizáló legfőbbisten-hit, amelyben a római vallás lényegében feladta a politeizmust, az arianizmus pedig Krisztus istenségének feladásával jutott hasonló racionalista monoteizmushoz.
Ez tehát nem a te „zsidó-keresztény henoteizmusodat” bizonyítja, hanem azt, hogy az arianizmus és a késő pogány filozófiai vallásosság között volt egy közös alárendelő, racionalizáló irány. A forrás nem azt mondja, hogy Arius őrizte az apostoli hitet; azt mondja, hogy Arius rendszere összecsúszott egy késő antik, filozófiai főisten-modellel.
12. A 380-as ediktum nem találta fel a Szentháromságot
A Cunctos populos ediktumot úgy állítod be, mintha három császár ott és akkor gyártotta volna le a katolikus istent. Ez megint pontatlan. A szakirodalmi elemzés szerint az a gyakori nézet sem pontos, hogy a három Augustus közösen adta ki: a rendeletet Theodosius adta ki Thesszalonikában.
A rendelet szövege ráadásul nem azt mondja, hogy „most új istent alkotunk”. Azt mondja, hogy azt a vallást kell követni, amelyet Péter apostol hagyományaként tartanak számon, amelyet Damasus római püspök és Péter alexandriai püspök követ, és amely az Atya, Fiú és Szentlélek egy istenségét, egyenlő méltóságát és szent Háromságát vallja.
Lehet vitatni, hogy államjogilag helyes volt-e vallási rendeletekkel operálni. De történetileg ez jogi érvényesítés, nem dogmafeltalálás. A pecsét nem azonos a levéllel.
13. Ha a császár döntötte volna el a dogmát, Ariusnak kellett volna győznie
Az érvelésed saját magát üti agyon. Egyik oldalon azt mondod, hogy a császárok alkották meg a katolikus Szentháromságot. Másik oldalon elismered, hogy Konstantin élete végén az ariánus párt megerősödött, Athanaszioszt száműzték, és Constantius is ariánusbarát irányba ment.
Pontosan. És ez éppen ellened bizonyít. Ha a császári akarat automatikusan dogmát gyártott volna, akkor az arianizmusnak kellett volna végleg győznie. Az egri anyag is úgy írja le Konstantin későbbi fordulatát, hogy a császár teológiailag képzetlen volt, nem fogta fel a kérdés jelentőségét, és egyre inkább az ariánus befolyás alá került. Nem arról van szó, hogy „végre megtért az igazságra”, hanem arról, hogy a császári politika ingadozott.
A 4. század története ezért nem azt mutatja, hogy a katolikus hit császári gyártmány. Azt mutatja, hogy a császári hatalom hol támogatta, hol torzította, hol üldözte a niceai hit képviselőit.
14. A niceai hitvallás és a niceai-konstantinápolyi hitvallás nem „csalás”
Azt állítod, hogy az Egyház „niceai hitvallásként” árulja a 3-in-1 hitet 1701 éve. Ez is pontatlan. A teljesebb liturgikus hitvallást a teológiában általában niceai-konstantinápolyi hitvallásnak nevezik, mert Nicea 325-ös hitvallására épül, de Konstantinápoly 381-ben bővítette és pontosította, különösen a Szentlélekre vonatkozó részt.
A 381-es konstantinápolyi zsinat hitvallása a Szentlelket „Úrnak és éltetőnek” vallja, akit az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk. Ez nem titok, nem csalás, nem katolikus hamis címkézés. Ez alapvető dogmatörténeti tény.
Nicea célja elsődlegesen az ariánus krisztológia elutasítása volt. Az egri anyag is kimondja, hogy Nicea nem fejezte be a teljes szentháromságtani megfogalmazást; a későbbi kérdések megválaszolása még hátra volt. Ebből azonban nem az következik, hogy 380-ban kitaláltak egy új Istent, hanem az, hogy a hit fogalmi megfogalmazása történeti folyamatban tisztult.
15. Példabeszédek 8 nem dönti meg János 1-et
Azt állítod, hogy Arius és a zsinati atyák is tévedtek, mert a Példabeszédek 8-ban nem a Logosz beszél, hanem a Bölcsesség és Értelem Lelke. Ez önmagában is vitatható, de még ha így volna is, nem döntöd meg vele a krisztológiát. A keresztény hit nem egyetlen bölcsességi szakaszon áll vagy bukik.
A probléma az, hogy János 1 világosan beszél: az Ige Istennél volt, Isten volt az Ige, minden általa lett, majd az Ige testté lett. Ezt nem tudod Példabeszédek 8-cal félretenni. János nem egy elvont isteni eszméről beszél, amelynek semmi köze az ember Jézushoz. A prológus Jézus Krisztus megtestesülésének teológiai értelmezése.
Az egri anyag maga is leírja, hogy Arius a Példabeszédek 8-at és János 1-et Logosz-krisztológiai keretben értelmezte, de ebből arra jutott, hogy Krisztus isteni közvetítő ugyan, de nem valóságos Isten. Ez nagyon közel van ahhoz, amit te is csinálsz: Krisztus körül isteni nyelvet használsz, de végül levágod őt az igaz Isten teljességéről.
16. Az „Eusebius nem írja, hogy imádkoztak” érv hallgatásból gyárt vádat
Az, hogy Eusebius egy adott beszámolóban nem írja le részletesen, hogy a zsinati atyák mikor és hogyan kérték a Szentlélek vezetését, nem bizonyítja, hogy nem is kérték. Ez klasszikus hallgatásból való érvelés. Egy történeti beszámoló nem liturgikus jegyzőkönyv.
Eusebius beszámolója szerint Konstantin a megnyitó után átadta a szót a zsinaton elnöklőknek; vita folyt, a császár közvetített, majd a niceai atyák aláírták a hitvallást, Ariust pedig kiközösítették és száműzték. Ebből legfeljebb az látszik, hogy Konstantin politikai és békéltető szerepet játszott, nem az, hogy ő írta volna át az apostoli hitet.
Az „igaz keresztények el sem mentek volna” típusú mondat pedig nem érv, hanem önigazoló kör. Úgy definiálod az „igaz keresztényt”, hogy aki nem ért veled egyet, az eleve nem lehet az. Ezzel bármelyik szekta bármelyik történelmi tényt kidobhatja az ablakon.
17. Az anabaptisták üldözése tragikus, de nem bizonyít semmit Niceáról
A felnőttkori újrakeresztelőkre hivatkozol, mintha ezzel bizonyítanád a 4. századi niceai hit hamisságát. Ez időrendileg teljes káosz. Az anabaptizmus a 16. századi radikális reformációhoz tartozik, egyik fő jellemzője a hívők keresztségének hangsúlyozása és a gyermekkeresztség elutasítása volt.
Az anabaptistákat valóban súlyosan üldözték különböző katolikus és protestáns hatalmak is. Ez történelmi tény és erkölcsi tragédia. De ebből nem következik, hogy a 325-ös niceai hitvallás hamis, vagy hogy a Szentháromság császári kitaláció. A 16. századi felekezeti erőszak nem bizonyíték egy 4. századi dogmatikai kérdésre.
18. Jeromos, a Hexapla és a Codex Vaticanus körüli vádad összeesküvés, nem bizonyítás
Azt állítod, hogy Jeromos a Szentírás egyik legnagyobb pusztítója volt, és a Hexapla eltűnését is gyanúsan hozzá kötöd. Ez bizonyítatlan vád. A Hexapla Órigenész hatalmas, többoszlopos ószövetségi szövegkritikai műve volt, amely a héber szöveget és több görög fordítást hasonlított össze.
A Hexapla elveszett, és ma főként egyházatyák idézeteiből, scholionokból és töredékekből ismerjük. Jeromos ismerte és használta a Hexaplát; a történeti adat ebből nem az, hogy elpusztította, hanem hogy filológiai munkájában támaszkodott rá.
A Codex Vaticanusra vonatkozó célzásod sem bizonyít semmit. A Codex Vaticanus 4. századi görög bibliai kódex, amely a Vatikáni Könyvtárban legalább a 15. századtól dokumentálható, 1475 körüli katalógusadatokkal. Ha pedig szerinted sem volt Rómában Jeromos idején, akkor végképp értelmetlen Jeromos római „megsemmisítő” narratívájába beleakasztani.
Ez így nem történeti érvelés, hanem gyanúsítgatás. A „miért nem pusztította el ezt is?” típusú kérdés nem bizonyíték. Ugyanilyen alapon bárkiről bármit lehetne állítani.
19. A zsidó-keresztényekre való hivatkozásod nem menti meg a rendszeredet
Azt mondod, hogy a zsidó Krisztus-követők nem kerülhettek közösségbe a római császárok által teremtett egyházzal. Csakhogy a vita tárgya nem az, hogy a 4. századi birodalmi egyház minden politikai formája ideális volt-e. A vita tárgya az, hogy Jézus Krisztus kicsoda.
Az első keresztények zsidó monoteisták voltak, ez igaz. De éppen a zsidó monoteizmus talaján vallották meg Jézust Úrnak, Isten Fiának, az Atya örök Igéjének. János 1 nem pogány háromarcú bálványtan, hanem zsidó monoteista krisztológia: az egy Isten teremtő Igéje testté lett Jézus Krisztusban.
Te viszont úgy próbálod megvédeni a monoteizmust, hogy közben visszahozol egy hierarchikus istenvilágot: Legfőbb Isten, alatta Logosz-Isten, mellette egy ember-Jézus, plusz más „istenek”. Ez nem bibliai monoteizmus, hanem vallástörténeti barkácsolás.
20. A végső probléma: Krisztust kettévágod
A szöveged végén teljesen világossá válik, hogy nem pusztán a katolikus egyháztörténettel van bajod, hanem a klasszikus keresztény krisztológiával. Azt mondod: az ember Jézus nem azonos a Logosz Istennel, mert asszonytól született, húsa és csontja van, és az Atyát a maga Istenének nevezi.
De a keresztény válasz pontosan az, hogy ugyanaz a Krisztus beszélhet embersége szerint az Atyáról mint Istenéről, miközben istensége szerint egylényegű az Atyával. Ez nem ellentmondás, hanem a megtestesülés hittitka. A Quicumque vult is ezt mondja: Krisztus Isten és ember, tökéletes Isten és tökéletes ember, az Atyával egyenlő istensége szerint, kisebb az Atyánál embersége szerint, mégsem két Krisztus, hanem egy Krisztus.
Ez a mondat szétzúzza a konstrukciódat. A klasszikus keresztény hit nem azt állítja, hogy Jézus emberi teste isteni természetű anyagból volt. Nem azt állítja, hogy az Atya és a Fiú ugyanaz a személy. Nem azt állítja, hogy három isten van. Hanem azt állítja: az örök Fiú valóságos emberré lett, és egyetlen személyben valóságos Isten és valóságos ember.
Zárás
A teljes érvelésed néhány visszatérő tévedésre épül.
Képből dogmát csinálsz. A háromarcú ábrázolás létezését úgy kezeled, mintha az volna a katolikus hit definíciója, miközben a hitvallás szövege kifejezetten tagadja a háromistenhitet.
Császári rendeletből eredetet csinálsz. A 380-as ediktum jogi rendelkezés volt, nem a Szentháromság feltalálása.
A niceai zsinatból császári bábszínházat csinálsz, miközben a kánonok és a források egyházi döntési folyamatot mutatnak, császári politikai jelenléttel, de nem császári dogmagyártással.
Az „Istenek Istene” kifejezésből henoteizmust csinálsz, miközben a Biblia ugyanazon monoteista hagyománya világosan mondja: az Úron kívül nincs más Isten.
János evangéliumából kivágod a legfontosabb mondatot: az Ige testté lett. Így lesz nálad külön Logosz-Isten és külön ember-Jézus. Ez nem az apostoli hit helyreállítása, hanem Krisztus szétszakítása.
Jeromosból, a Hexaplából, a Codex Vaticanusból és az anabaptistákból pedig olyan történelmi összeesküvéslevest főzöl, amelyben az évszázadok egymásba borulnak, de bizonyíték nem kerül az asztalra.
A katolikus hit nem háromarcú bálványt imád. Nem három istent vall. Nem császárok által gyártott istentant követ. Hanem azt vallja, amit János evangéliuma, Nicea, Konstantinápoly, Khalkédón és a klasszikus keresztény hit együtt mond: az egy Istenben az Atya, a Fiú és a Szentlélek valóságosan különböző személyek; a Fiú pedig, az örök Ige, valóságos emberré lett Jézus Krisztusban, anélkül hogy megszűnt volna valóságos Isten lenni.
Az is igaz, hogy Nicea nem dolgozta ki a teljes későbbi szentháromságtani terminológiát. De ezt soha nem is kellett tagadni. A katolikus állítás nem az, hogy 325-ben minden későbbi terminológiai részletet kimondtak, hanem az, hogy Nicea a Fiú istenségét és Atyához való viszonyát dogmatikailag meghatározta."
Mégis azt hazudják egyházad teológusai, hogy a Szentháromságról szóló tan niceában született meg.
Ehhez azért ragaszkodnak, mert a niceai volt egyetemes zsinat.
A 342-ben, Szerdikában tartott birodalmi zsinaton a keleti és a nyugati résztvevők külön tartották üléseiket.
A nyugatiak védelmükbe vették Atanázt, és megújították a nikaiai hitvallást. A keletiek azonban elítélték Atanázt és az őt befogadó I.Gyula pápát is, és a nikaiaitól eltérő hitvallást fogalmaztak meg, majd rávették az áriánusbarát II.Konstantinus császárt egy újabb birodalmi zsinat összehívására, amely 359-ben Riminiben a nyugati, Szeleukiában a keleti püspökök részvételével össze is ült. Egység nem született: Riminiben kb. 400 püspök megújította a nikaiai hitvallást, amit Szeleukiában ismét nem fogadtak el.
Ekkor a császár száműzetés terhe mellett megparancsolta, hogy minden püspök írja alá az ariánus hitvallást. Flavius Claudius Iulianus.
Majd végül Theodosiusz császár, aki a háromságisten modeljének egyik megalkotója volt, ráébredt, hogy az eddigi zsinatok nem határozták meg a Szent Szellem státuszát a háromság isten modellen belül. Létezett egy 380-ban kiadott császári Ediktum, abban egy háromságisten definiciójával, de nem volt egyetemes, sőt semmilyen zsinati határozat, ami a Szent Szellemnek az egy istenben lévő státuszát meghatározta volna.A zsinaton csak keleti püspökök vettek részt, ugyanis a nyugatiak már korábban, tavasszal Riminiben tartottak zsinatot. I.Damáz pápa sem küldött képviselőket. Bár a 382-i konstantinápolyi helyi zsinat egy Damáz pápához intézett levelében már egyetemesnek mondja a zsinatot, egyetemes jellegét általánosan csak sokkal később fogadták el. Egyetemességét a keletiek a kalkédóni zsinaton a ismerték el, illetve nyugaton azáltal, hogy Vigiliusz pápa a második konstantinápolyi zsinatot jóváhagyta. jóváhagyta.
Csakhogy 381-ben megtartott I. Kontantinápolyi Zsinaton semmi olyan határozat nem született, ami
a Szent Szellem és Jézus egylényegűségét meghatározta volna. Ezért ez a zsinat sem szolgáltatott alapot a római császárok háromságistenének a definiálásához, miszerint az Isten modell minden egyes tagjának egymással egylényegűnek kell lennie.
Tehát létezett egy a római császárok által definiált olyan istrenmodell, amelynek az elfogadását császári törvény írta elő,mindenkinek, aki kereszténynek vallja magát,de nem volt meg hozzá
olyan zsinati állásfoglalás, ami a római császárok által már 380-ban Ediktumban definiált istenmodel tagjainak a státuszát meghatározta volna.
A 381-ben, megtartott zsinaig csak addig jutottak el, hogy az ember Jézust a Logosz istenként
ismerték el, és azt is, hogy egylényegű az Atyával, majd a 381-ben megtartott zsinaton megállapították, hogy a Szetszellem isten, aki az Atyától született.
De ekkor még nem volt kimondva, hogy a Szent Szellem nemcsak az Atyától, hanem az ember Jézustól is született. Pedig ahhoz, hogy az istenmodell mindhárom tagja egylényegű istenként legyen definiálva, ahhoz nem volt elegendő azt állítani, hogy a Szent Szellem az Atyától született, ahogyan azt a 381-ben összehívott I.konstantinápolyi zsinat meghatározta, hanem azt is ki kellett jelenteni, hogy a Szent Szellem az Atya és az emnber Jézus szülötje.
Ezt fel sem merték hozni az I.Konstantinápolyi zsinaton.
Olyan helyzet állt elő, hogy a római császárok háromtagú istenének elfogadása immár halálbüntetés terhe mellett kötelező lett, de ennek az istenmodellt sem a Szentírás, sem zsinati határozat nem támogatott.
Majd az 589-ben megtartott toledoi zsinaton a nyugati püspökök arra vetemedtek, hogy a konstantinápolyban 381-ben megtartott zsinat határozatába belehamisították a "filioque "szót,
annak a mondatnak a végére, ami kimondta, hogy a Szent Szellem az Atyától született,azt a látszatot keltve, mintha az akkori zsinat azt is kimondta volna, hogy és a fiútól született.
A próbálkozás azonban balul sült el, mert a keleti egyházak püspökei a csalást felfedezték és 691-ben
öszehívott Trullában öszehívott zsinaton, a "filioque" kifejezés eltávolítását az I.Konstantinápolyi zsinat határozatából.
Tehát a valőság az, hogy még a 7. százaban sem létezett olyan zsinati határozat , ami a három a római császárok által definiált háromságisten modelljét támogatta volna.
Azt írod, hogy „Nicea előtt a niceai hitvallás nem létezett”. Ez szó szerint igaz, de érvelésként üres."
Abban az értelemben nem létezett niceai hitvallás, amit egyházad teológusai utólag bele szeretnének magyarázni, tudniiilik, hogy a niceai hitvallás a háromság istenről szólt.
Egyházad tévtanítói nemcsak a Szentírással fajtalankodtak, hanem a saját zsinati határozataikat is meghamisították.
Niceában a Logos Isten és az Ata Isten egylényegűségéről határozott a zsinat, és nem egy háromságisten létezéséről.
Szerintem jobban járnál, hogy ahelyett, hogy kimagyarázod egyházad nyilvánvaló bűneit,
Ferenc Pápa példáját követve beismerő vallomást tennél.
Idézem a néhai Ferenc pápa szavait, hátha példát veszel róla:
„Bocsánatot kérünk, szégyenkezve” a szexuális abúzusokért, a hatalommal, lelkiismerettel való visszaélésért, a háborúért, a gyarmatosításért és a kizsákmányolásért, a migránsok iránti közönyért, az emberi élet méltóságának hiányzó elismeréséért; a nők elnémításáért, alávetéséért vagy kihasználásáért, különösen a megszentelt életben; a rabok magukra hagyásáért és a halálbüntetésért; a fiataloktól elrabolt reményért és a tanítás embertelen bánásmódra való felhasználásáért; az önteltség hízelkedésének való engedésért; a tekintély hatalommá tételéért. Hét bíboros: Gracias, Czerny, O’Malley, Farrell, López Romero, Fernández, Schönborn bíboros fohászkodott az egyház nevében Isten bocsánatáért az emberek sebei miatt, amelyek továbbra is véreznek, akiknek összetört a bizalmuk. A bíborosok által felolvasott intenciókat Ferenc pápa írta személyesen, mert szükségesnek tartja néven nevezni bűneinket, melyeket hajlamosak vagyunk eltakarni vagy túl szép szavakkal illetni.
Törjük meg a gonoszság láncait
"Ez a gyónás alkalom arra, hogy visszaállítsuk az egyházba vetett bizalmat, amit hibáink és bűneink széttörtek, és elkezdjük begyógyítani a sebeket, melyek ma is véreznek, megszakítva a gonoszság láncait. Ferenc pápa szavait csönd követte, majd mindenki felállt és lehajtotta a fejét. Ekkor a pápa a záró imádsággal újra bocsánatot kért Istentől: „Segíts visszaállítani arcodat, amelyet eltorzítottunk hűtlenségünkkel! Bocsánatot kérünk, szégyenkezve attól, akit megsebeztek bűneink. Mind bocsánatot kérünk, mind bűnösök vagyunk, de mind remélünk a te szeretetben, Uram”.
"Bocsánatot kérek a gonoszságért, amelyet nem kevés katolikus követett el" - mondta az egyházi bentlakásos iskolákban bántalmazott diákoknak és családjaiknak a pápa.
A katolikus Szentháromság-tan nem azt mondja, hogy Istennek három arca van, hanem azt, hogy egy isteni lényeg van három valóságosan különböző személyben."
Most már ezt állítja. DE liturgiakönyveiben mindig is háromarcú istenkét ábrázolta istenét.
Ennek alapján készűlek a templomok háromarcú istenképei.
Ez nemhogy bizonyíték, hanem több,mint bizonyíték.
A három arcú isten képét az egyház liturgiai könyve tartalmazza, és nem valami egyház ellenes
vádirat.
„Quicumque vult” – Szent Atanáz hitvallása A legalapvetőbb katolikus imádságok közé tartozott, mára mégis szinte teljesen feledésbe merült a Szent Atanáz alexandriai püspöknek tulajdonított, de máig vitatott eredetű hitvallás, az ún. Quicumque vagy Symbolum Athanasianum/sancti Athanasii. A zsinati dokumentumok stílusában megfogalmazott szöveg a Szentháromság és a megtestesülés misztériumát tárgyalja. Az V. században valószínűleg már létezett, első közvetlen bizonyságunk róla a 633-as Toledói Zsinatról való. A teológiai kontextusnál is nagyobb jelentőséget adott neki, hogy a római zsolozsma reggeli hórájában, a prímában több mint ezer éven át minden vasár- és ünnepnap elénekelték. Éneklése a pszalmódia lezárásaképpen úgy történt, mint a többi zsoltáré, azaz antifóna alatt, zsoltártónuson. Tudunk olyan rítusról (Sarum), amelyben nemcsak különlegesen hosszú és díszes antifónája emelte ki, hanem az is, hogy a Benedictushoz és a Magnificathoz hasonlóan ünnepélyes tónuson énekelték. Az Atanáz-hitvallás annyira alapvetőnek számított, hogy a reformáció idején a protestáns felekezetek is átvették, számos hagyományos fordítása és parafrázisa készült. Az imádság sorsa akkor pecsételődött meg, amikor XXIII. János pápa 1960-as rubrikareformja során kiiktatta a vasárnapi príma szokott rendjéből, és egyedül Szentháromság vasárnapján tartotta meg (vö. Novus Codex Rubricarum 203). Két évvel később a II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű liturgikus konstitúciója kifejezetten megszüntette a prímát, így a Quicumque is eltűnt a liturgiából. Kevesen tudják, hogy az Éneklő Egyház római katolikus népénektár, amelynek a közelmúlt nehéz évtizedeiben a katolikus hagyomány annyi értékének nyílt vagy leplezett átmentését köszönhettük, az Atanáz-hitvallást is fönntartotta. A könyv szinte elrejtve, a tartalomjegyzékből és a mutatókból sem azonosítható helyen, az „Imádságok és elmélkedések az egyházi évre és az ünnepekre” című rész évközi szakaszának elején (1132—1135.) közli a hitvallás Pázmány Péter imakönyvéből vett fordítását. Hogy e lappangó, mégis létező szövegre fölhívjuk a figyelmet és használatát különösen a mai napon mindenkinek ajánljuk, alább közöljük ezt a magyar változatot és latin eredetijét, mindkét esetben a liturgikus megszólaltatásnak megfelelő, zsoltárszerű tagolásban.forrás: https://tiszta-szivvel.blogspot.com/2021/05/quicumque-vult-szentharomsag.html
A háromarcú istenfejek képek és szobrok formájában nemcsak a Római Egyház eme liturgiára használt könyvében tanúskodott a Római Egyház háromarcú istenéről évszázadokon keresztül a közelmúltig,
hanem templomok bejáratai felett is megtalálhatók a háromarcú istenfej szobrok, illetve a templomok mennyezetén a háromarcú istenfejek képei.
Nem a festőművészek és építészek képzeletéből jött elő a háromarcú istenkép, hanem „Quicumque vult” liturgiai célra, kimondottan a római zsolozsma reggeli hórájában, a prímában több mint ezer éven át minden vasár- és ünnepnap elénekeltek belőle.
A festők a liturgiakönyv alapján festették meg, és nem fordítva. Nem vásári karikatúrák alapján dolgoztak. Az egyház püspökei megrendelésére készítették a háromarcú istenük képeit a templomok falára világszerte, pápai jóváhagyással.
A „háromarcú Istenre” hivatkozásod már az elején összekever három különböző dolgot: a dogmát, a művészi ábrázolást és a népi/devocionális képi nyelvet. A katolikus Szentháromság-tan nem azt mondja, hogy Istennek három arca van, hanem azt, hogy egy isteni lényeg van három valóságosan különböző személyben. Ezt nem én találom ki: a Katolikus Egyház Katekizmusa kifejezetten azt tanítja, hogy „nem három Istent” vallunk, hanem „egy Istent három személyben”, és hogy a személyek különbözők, de nem osztják fel egymás között az istenséget.
Ráadásul a saját linked, amelyre diadalmasan mutogatsz, éppen ellened dolgozik. A Quicumque vult szövege világosan mondja: „nem hárman istenek, hanem egy az Isten”, „nem három úr, hanem egy Úr”, és tiltja, hogy három istent vagy három urat mondjunk. Vagyis az a forrás, amelyet „háromarcú bálványisten” bizonyítékaként lobogtatsz, szövegileg pontosan a triteizmust és a modalista összemosást zárja ki.
A háromarcú vagy háromfejű Szentháromság-ábrázolás valóban létezett a keresztény művészetben, főleg középkori és kora újkori ikonográfiai típusként. De ebből dogmát csinálni olyan, mintha egy barokk allegóriából alkotmányjogot akarnál levezetni. A szakirodalom is vitatott és problémás ikonográfiai formaként kezeli; Thiessen tanulmánya szerint a háromfejű/háromarcú Szentháromság-ábrázolást két pápa is bírálta vagy cenzúrázta, miközben a forma bizonyos művészeti és népi közegben tovább élt. Ez nem bizonyítja, hogy a katolikus dogma „háromarcú istent” tanítana; éppen azt mutatja, hogy a kép és a hitigazság között feszültséget láttak.
2. A Quicumque vult nem császári ediktum, és nem „háromarcú istenmodell”
Azt állítod, hogy „magának a hitvallásnak a definíciója” először a római császárok ediktumában lett megfogalmazva. Ez egyszerűen hamis. Az Athanasianum, vagyis a Quicumque vult, nem a 380-as császári rendelet szövege. A modern kutatás szerint nem Athanasziosz írta, hanem nyugati, latin eredetű hitvallás, valószínűleg az 5. századi dél-galliai teológiai közegből; Britannica is úgy foglalja össze, hogy a 17. század óta a kutatók általában nem Athanasziosznak tulajdonítják.
A Quicumque vult ráadásul nem „háromarcú” istent definiál, hanem éppen azt mondja: nem keverjük össze a személyeket, és nem választjuk szét a lényeget. Ez a mondat a te egész vádad temetése. Ha Isten „három arca” volna ugyanannak a személynek három megjelenési módja, az modalizmus lenne. Ha három külön isten volna, az triteizmus lenne. A Quicumque mindkettőt kizárja.
3. Keresztes Szent János és Avilai Teréz látomásai nem dogmatikai források
A Keresztes Szent Jánosra és Avilai Terézre hivatkozó rész sem bizonyítja, hogy a katolikusok „háromarcú istent” imádtak. A szöveg három isteni személyről, illetve a Szentháromság megértéséről beszél, nem arról, hogy a dogma szerint Istennek anatómiai értelemben három arca volna. A saját idézetedben is ez szerepel: „három isteni Személyt” látott, illetve Teréz megértette, hogyan lehet „egy az Isten három személyben”. Ez katolikus dogma, nem háromfejű mitológiai szörny.
A látomás pedig nem dogmaforrás. A katolikus tanítás nem úgy működik, hogy egy szent misztikus élményéből utólag visszagyártunk egy istenmodellt. A kinyilatkoztatás, az apostoli hit, a zsinati definíció és a liturgikus hitvallás más kategória, mint a magánkinyilatkoztatás vagy ikonográfiai illusztráció.
4. A császárok nem nevezték ki általában a niceai püspököket
Azt írod, hogy a püspököket a császárok nevezték ki, ezért a zsinatokon nem a Szentlélek által kiválasztott püspökök vettek részt. Ez történetileg tarthatatlan általánosítás. A niceai 4. kánon éppen azt szabályozza, hogy püspököt a tartomány püspökei válasszanak/iktassanak, legalább három püspök részvételével, és a metropolita erősítse meg. Nem a császár. A 6. kánon pedig „ősi szokásokról” beszél Alexandria, Róma és Antiochia jogai kapcsán, nem császári kinevezési mechanizmusról.
Konstantin valóban összehívta a zsinatot, támogatta az utazást, jelen volt, beszédet mondott, és politikailag érdekelt volt az egységben. De ez nem ugyanaz, mint hogy ő gyártotta volna a dogmát. Eusebius beszámolója szerint Konstantin a zsinaton beszélt, békességre intett, majd „engedélyt adott azoknak, akik elnököltek”, hogy előadják véleményüket; a vitát püspökök folytatták, a határozatot a zsinat fogadta el.
5. Ha a császári kontroll-tézis igaz volna, az arianizmusnak kellett volna győznie
A saját érvelésed egyik legnagyobb önellentmondása az, hogy egyszer azt mondod: a császárok irányították az egyház dogmáját, máskor meg azt hozod fel, hogy Konstantin élete végén és II. Constantius alatt az ariánus vagy ariánusbarát párt erősödött. Rendben: akkor melyik? Ha a császár döntötte el a dogmát, akkor miért nem az ariánus krisztológia lett végleg az egyház hite?
A válasz egyszerű: mert a császári politika nagy nyomást gyakorolhatott, de nem azonos az egyház hitével. Konstantin későbbi ingadozása, Athanasziosz száműzetése és Constantius anti-niceai politikája éppen azt bizonyítja, hogy a niceai hit nem egyszerű császári gyártmány volt. Ha az lett volna, a császári széljárással együtt el is tűnt volna.
6. A niceai hitvallás valóban Niceában lett megfogalmazva — de ebből nem következik, hogy ott találták ki a hitet
Azt írod, hogy „Nicea előtt a niceai hitvallás nem létezett”. Ez szó szerint igaz, de érvelésként üres. A „niceai hitvallás” természetesen nem létezett Nicea előtt, ahogy a „khalkédóni definíció” sem létezett Khalkédón előtt. Ebből nem következik, hogy Krisztus istensége vagy az apostoli hit előtte nem létezett.
A zsinat feladata nem az volt, hogy új istent találjon ki, hanem hogy kizárja Arius állítását: hogy a Fiú teremtmény, volt idő, amikor nem volt, és nem egylényegű az Atyával. A 325-ös hitvallás kifejezetten vallja, hogy a Fiú „Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, született, nem teremtmény, egylényegű az Atyával”, és elítéli az ariánus formulákat.
7. A saját egri forrásodat szelektíven olvasod
Az egri „Nicea 1700” segédanyagból úgy idézel, mintha az téged támogatna. Valójában nem. A forrás kimondja, hogy az arianizmus szentháromságtani eretnekség, hogy Arius szerint a Fiú a semmiből lett, nem az Atya lényegéből született, ezért nem egylényegű az Atyával, és hogy a zsinat Krisztus valóságos istenségét és Atyával való lényegi egységét hangsúlyozta.
Az is igaz, hogy Nicea nem dolgozta ki a teljes későbbi szentháromságtani terminológiát. De ezt soha nem is kellett tagadni. A katolikus állítás nem az, hogy 325-ben minden későbbi terminológiai részletet kimondtak, hanem az, hogy Nicea a Fiú istenségét és Atyához való viszonyát dogmatikailag meghatározta. Konstantinápoly 381-ben a Szentlélek istenségét vallotta meg világosabban: „az Úr és éltető”, akit az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk.
8. A 380-as ediktum nem feltalálta, hanem jogilag érvényesítette a niceai hitet
A 380-as Cunctos populos szövege nem úgy kezdődik, hogy „mi, császárok most kitalálunk egy új istent”. Éppen ellenkezőleg: arra a vallásra hivatkozik, amelyet Péter apostol hagyománya szerint Róma megőrzött, és amelyet Damasus római püspök és Péter alexandriai püspök követ. A szöveg az Atya, Fiú és Szentlélek egy istenségét, egyenlő méltóságát és szent háromságát nevezi meg — de ezt jogi nyelven rendeli követendőnek a birodalomban.
Ez politikailag problematikus lehet modern szemmel, de dogmatörténetileg nem azonos azzal, hogy a császárok „kitalálták” a Szentháromságot. Egy állami rendelet jogi következményt kapcsol egy már létező egyházi hithez. Aki ezt összekeveri, az a pecsétet összetéveszti a levéllel.
9. „Istenek Istene” nem bizonyít henoteizmust
Az 5Mózes 10,17-ben szereplő „Istenek Istene és uraknak Ura” nem azt jelenti, hogy a Biblia sok valódi istent tanít, akik fölött Jahve csak a legmagasabb rangú főisten. Ez ókori szemita felsőfokú nyelvhasználat és polemikus kifejezés: Isten abszolút felsőbbségét mondja ki minden úgynevezett isten, hatalmasság, angyal, bálvány vagy uralkodó fölött.
A katolikus monoteizmus nem tagadja ezt a bibliai címet. Ellenkezőleg: pontosan azt vallja, hogy az egyetlen teremtő Isten fölötte áll minden teremtményi hatalomnak. A te olvasatod viszont visszacsúszik egy henoteista rendszerbe, ahol az „Istenek Istene” mellett más istenek is valóságos isteni lényként szerepelnek. Ez nem Mózes hite, hanem vallástörténeti barkácsolás.
10. János evangéliuma kifejezetten azonosítja a Logoszt a megtestesült Jézussal
Azt állítod, hogy a János-evangélium Logoszra vonatkozó kijelentését nem lehet az ember Jézusra alkalmazni. Ez nemcsak hibás, hanem egyenesen szembemegy János evangéliumának alapszerkezetével. János 1 szerint az Ige Istennél volt és Isten volt; ugyanennek a prológusnak a csúcsa pedig: „az Ige testté lett”. Nem egy Logosz-Istenről és egy külön ember-Jézusról beszél, hanem az örök Igéről, aki emberré lett.
A katolikus tanítás éppen ezért nem azt mondja, hogy Jézus „csak Isten”, és nem is azt, hogy Jézus „csak ember, akiben lakik valaki más”. A tanítás az, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, egyetlen isteni személyben. A Katekizmus kifejezetten mondja: a megtestesülés nem félig Isten–félig ember keverék, hanem Krisztus valóban emberré lett, miközben valóban Isten maradt.
11. A Lukács-idézeted rossz helyen van, és nem azt bizonyítja, amit akarsz
A „Lukács 23:39” hivatkozásod pontatlan; a „tapogassatok meg… a szellemnek nincs húsa és csontja” rész Lukács 24,39–40. De ennél fontosabb, hogy ez a szakasz nem a katolikus krisztológiát cáfolja, hanem megerősíti: Jézus feltámadása testi valóság. A katolikus hit nem doketista. Nem azt tanítja, hogy Krisztus teste látszat volt, hanem azt, hogy a feltámadt Krisztus valóságos testben támadt fel.
Ezzel tehát nem cáfolod a Szentháromságot és nem cáfolod a megtestesülést. Legfeljebb azt bizonyítod, hogy a katolikusokkal együtt vallod: a feltámadt Jézus nem puszta szellem.
12. A Példabeszédek 8 nem döntheti meg János 1-et
A Példabeszédek 8-ban megszólaló Bölcsesség értelmezése valóban vitatott volt az ariánus vitában. Arius a görög fordítás „teremtett engem” értelmét használta saját alárendelő krisztológiájához. De ebből nem következik, hogy Nicea „összekeverte” volna a Bölcsességet, a Logoszt és az ember Jézust.
A keresztény olvasat nem egyetlen bölcsességi szövegből indul ki, hanem az egész újszövetségi tanúságból: János 1, Kolossé 1, Zsidók 1, 1Kor 1,24 és más helyek együtt vallják, hogy Krisztusban Isten teremtő Igéje és Bölcsessége nyilvánul meg. Athanasziosz A megtestesülésről című művében is a teremtő Ige emberré létéről beszél, vagyis nem egy külön Logosz-Istent választ le az ember Jézusról.
13. Az „Eusebius nem írja, hogy kérték a Szentlélek vezetését” érv üres hallgatási érv
Azt mondod: mivel Eusebius beszámolójában nem hangzik el, hogy kérték a Bölcsesség és Értelem Szent Szellemének vezetését, ezért a püspökök álkeresztények voltak. Ez színtiszta hallgatásból való érvelés. Egy történeti beszámoló nem liturgikus jegyzőkönyv. Attól, hogy Eusebius egy adott jelenetben nem ír le minden imát, nem következik, hogy a zsinat istentelen volt.
Ráadásul a niceai zsinat szinódusi levele maga vallási és egyházi nyelven beszél: a zsinat püspökei, a hit kérdései, Arius tanításának elítélése, az egyház békéje és a Szentháromság dicsőítése jelenik meg benne. A zárásban az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek tulajdonítanak dicsőséget.
14. „Igaz keresztények el sem mentek volna” — ez nem érv, hanem önigazoló kör
Az az állítás, hogy „igaz khrisztosziak el sem mentek volna” a zsinatra, nem történeti érv. Ez a klasszikus „aki nem ért velem egyet, az eleve nem igazi hívő” módszer. Ezzel bármit lehet bizonyítani, és éppen ezért semmit sem bizonyít.
Niceában számos olyan püspök vett részt, aki az üldözések idején szenvedett. Az egri segédanyag is megjegyzi, hogy sokan az üldözések sebeit hordozva érkeztek a zsinatra. Ezeket az embereket egyszerűen „álkereszténynek” bélyegezni nem történetírás, hanem utólagos szektás tisztogatás papíron.
15. Jeromos nem „a Szentírás egyik legnagyobb pusztítója”
A Jeromosról és a Hexapláról szóló állításod alaptalan. A Hexapla Órigenész hatalmas, többoszlopos szövegkritikai műve volt; fennmaradt töredékekből, egyházatyák idézeteiből és kézirati scholionokból ismerjük. A források szerint Jeromos ismerte és használta a Hexaplát — ez nem bizonyít pusztítást, hanem éppen filológiai használatot.
A Codex Vaticanusra vonatkozó megjegyzésed szintén nem bizonyít összeesküvést. A kézirat 4. századi görög bibliai kódex, eredete bizonytalan, a Vatikáni Könyvtár korai katalógusában 1475-ben már szerepel. Ebből nem következik sem az, hogy Jeromos bármit megsemmisített, sem az, hogy Róma manipulálta volna a bibliai szöveget.
16. Az anabaptisták üldözése nem bizonyít semmit Niceáról
A felnőttkori újrakeresztelkedők üldözésére tett utalásod történetileg későbbi kérdés: a radikális reformáció és az anabaptizmus a 16. században jelent meg. Britannica összefoglalása szerint az anabaptisták egyik fő sajátossága a felnőttkeresztség volt, és az első nemzedékben az újrakeresztelés a korabeli jogrendek szerint halállal is büntethető bűncselekménynek számított. Ez tragikus és súlyos történelmi téma, de nem bizonyítja, hogy a 325-ös niceai hitvallás császári hamisítvány lett volna.
Itt megint időbeli ugrással dolgozol: 4. századi dogmatörténetet akarsz cáfolni 16. századi felekezeti és államhatalmi üldözésekkel. Ez nem érv, hanem történelmi időutazás rossz térképpel.
17. Eusebius Konstantin-dicsérete nem teszi Konstantint dogmatikai főpappá
Eusebius valóban panegirikus, császárdicsőítő nyelven ír Konstantinról. A „mennyei angyalhoz” hasonló megjelenés udvari retorika, nem egyházjogi definíció. Ugyanebben a beszámolóban Konstantin nem dogmát diktáló főpapként működik, hanem békét sürgető császárként; a vitákban a zsinaton elnöklő és felszólaló egyházi személyek kaptak szerepet, a határozatokat pedig a zsinat rögzítette.
Ha Eusebius császári dicsőítését szó szerint dogmatikai hatalommá alakítod, akkor nem forrást olvasol, hanem udvari prózából teológiai összeesküvés-regényt gyártasz.
18. A „római császárok istenmodellje” kifejezés történetileg üres
Se Nicea, se Konstantinápoly, se a 380-as ediktum nem úgy működött, hogy a császárok leültek, és „istenmodellt” terveztek. A tényleges történeti folyamat ez: az egyházban létezett egy apostoli hit, amelyben az Atya, a Fiú és a Szentlélek együtt jelenik meg a keresztségben, imádságban, liturgiában és hitvallásban; eretnekségek és viták támadták ennek értelmét; a zsinatok pontosították a fogalmakat; a császárok pedig időnként támogatták, időnként torzították, időnként üldözték vagy politikailag kihasználták az egyházi folyamatokat. A Katekizmus is így írja le: az első századokban az egyház pontosította szentháromságos hitét, részben a tévedésekkel szemben, és ehhez fogalmi nyelvet dolgozott ki.
Ez nem hamisítás. Ez dogmatikai tisztázás.
19. A végső hiba: szétszakítod Krisztust
Az egész szöveged legmélyebb teológiai problémája nem is a császártörténeti rész, hanem az, hogy kettévágod Krisztust: van nálad egy Logosz-Isten és külön egy ember Jézus, akiben valahogy lakik vagy működik az isteni. Ez nem apostoli krisztológia, hanem egy zavaros, adopcionista-nesztoriánus irányba csúszó konstrukció.
A katolikus válasz egyszerű: nem két Krisztus van. Nem egy mennyei Logosz és mellette egy földi ember-Jézus. Egyetlen Úr Jézus Krisztus van: az örök Fiú, aki az Atyától öröktől fogva születik, és az idők teljességében Szűz Máriától valóságos emberré lett. Istensége szerint egylényegű az Atyával; embersége szerint egylényegű velünk. Ezért lehet egyszerre mondani, hogy az Atya nagyobb nála embersége szerint, és hogy ő valóságos Isten az Atyával istensége szerint. A Quicumque vult maga is ezt mondja: Krisztus Isten és ember, de nem kettő, hanem egy Krisztus.
Záró válasz neki
A szöveged nem cáfolja a Szentháromságot. Összekevered a dogmát a képpel, a liturgikus hagyományt a népi ikonográfiával, a zsinati fogalmi tisztázást a császári törvényhozással, a bibliai felsőfokú címeket a henoteizmussal, János Logosz-tanát pedig egy saját gyártású kettős-Krisztus elmélettel.
A katolikus hit nem háromarcú bálványt imád. Nem három istent vall. Nem azt tanítja, hogy Jézus embersége megszűnt. Nem azt tanítja, hogy a császár dogmát teremtett. A katolikus hit azt vallja, amit a niceai és konstantinápolyi zsinati hitvallás megfogalmazott: az Atya egy Isten, a Fiú valóságos Isten a valóságos Istentől, a Szentlélek Úr és éltető, és az egy isteni lényegben három valóságosan különböző személy van.
A te álláspontod viszont nem „visszatérés az apostoli hithez”, hanem forrástöredékekből, képekről, félreértett zsinattörténetből és félbevágott krisztológiából összerakott magánrendszer. Lehet hangosan mondani, lehet Rómát szidni, lehet császárokat emlegetni, de ettől még nem lesz belőle történeti bizonyítás.
EUSZEBIOSZ ÍGY ÍRJA LE A NICEAI ZSINTON ELNÖKLŐ CSÁSZÁR SZEMÉLYISÉGÉT:
"Konstantin személyesen vonult át a központi oszlopcsarnokon. Hasonló volt az Úr mennyei angyalához: ragyogó ruhája a fényhez hasonló sugarakat szórt, és császár teljesen úgy tűnt, mintha fénylene a bíbor lángoló sugaraitól, az arany és a drágakövek által kibocsátott csillogó ragyogástól ékesítve. Ilyen volt személyének külső megjelenése. Így az őt szemlélők számára nyilvánvalóvá vált, hogy lelkének fő tulajdonsága az istenfélelem és a hit. Ezt sugallta alázatos tekintete, arcának pírja, járása, és küllemének minden más részlete, nem kevésbé termete, mellyel minden körülötte álló fölé magasodott." (Euszebiosz: Konstantin élete III. 10.)
Mit nem hajlandóak a római sászárok által alapított álkeresztény egyház teológusai tudomásul venni
a nicseai zsinat ,azaz 325 óta?
Nos elsősorban arról, hogy a Logosz Istenre vonatkoztatott kinyilatkoztatást a János Evangéliumában
nem lehet az ember Jézus személyére alkalmazni. A Logosz Isten, aki az Istenek Atyjától született,
valóban egylényegű Istenével és Atyjával, de az ember Jézus ,aki nem az istenek Atyjától, hanem asszonytól született húsvér ember nem egylényegű sem a Logosz Istennel, sem a Logosz Isten Atyjával.
Hol tévesztettettek még cált a zsinaton résztvevő püspökök, beleértve Áriuszt is.
Nos elsősorban akkor, amikor a Példabeszédek Köynve 8. fejezetében ,ahol a narátor maga a Bölcsesség és Értelem Szelleme, úgy tüntették fel, mintha a Logosz Isten beszélne önmagáról,
holott a Logosz Istenre nem történik utalás a Példabeszédek 8. fejezetében.
Áriusz a Logosz Istennek és a Bölécsesség és az Értelem szellemének az ember Jézus személyével
való összetévesztése ,abból eredt , hogy ezeknek a püspököknek egyike sem biertokolta a Bölcsesség és az Értelem Szellemét, aki a Példabeszédek Könyve 8. fejezetében nyilatkozik önmagáról, és a Logosz Istenről a Teremtő Istenről.
Euzsébiosz beszámolójában el sem hagzik, hogy a zsinaton bárki is kérte volna a Bölcsesség és Értelem Szent Szellemének a vezetését. Ezek a püspökök mind álkeresztények voltak, akiknek nem adatott meg a Khrisztosz Jézus Istenétől, hogy megismerjék az igazságot.
Igaz hitű khrisztosziak el sem mentek egy olyan zsinatra, amelyre az akkori világ tévtanítóit, a római császár által elismert püspököket hívtak meg.
Egy igaz khrisztoszi soha sem keverte volna össze a Bölcsesség És az Értelem Szellemét a Logosz Istennel a Példabeszédek 8. fejezete alapján. Egy igaz khrisztoszi soha se állítotat volna az ember Jézusról, hogy azonos lenne a Logosz Istennel,miután az Evangéliumokban az Úr Jézus a benne lakozó Logosz Istent, Izrael Istenét és Atyját Istenének és Atyjának nevezett, önmagát pedig ember fiának, ahogyan annak is született és az is maradt feltámaását követően is. Húsvér ember csontokkal.
Lukács 23:39 Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, hogy én magam vagyok: tapogassatok meg engem, és lássatok; mert a szellemnek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nekem van! 40 És ezeket mondván, megmutatta nékik kezeit és lábait.
Az igaz khrisztosziak soha se tévesztették volna össze a római császárok által létrehozott egyházat az Isten szentjeinek Ekllésziájával.
Az ISTENEK ISTENÉTŐl, AZAZ A LEGFŐBB ISTENTŐL VALÓ ELHATÁROLÓDÁS A RÓMA FŐPAOJA ÁLTAL VEZETETT EGYHÁZ ÉRDEME
Az ANDRÁSSY GYÖRGY KATOLIKUS KÖZGAZDASÁGI TECHNIKUM, GIMNÁZIUM ÉS KOLLÉGIUM 225-ben megjelent "SEGÉDANYAG A “NICEA 1700” HITTANVERSENYHEZ" című írásában ezt írja:
"Elítélése után Arius először Palesztinába, aztán pedig Nikomédiába ment, ahol pártfogásba vette őt ifjúkori barátja, Euszebiosz püspök. Arius a püspöktől támogatva mindent megtett tanítása terjesztése érdekében. Prédikált, írt, ájtatos énekeket szerzett, melyekbe becsempészte elképzeléseit. Hogy tanítása a nép körében gyorsan és erősen hódított, ezt nagyrészt annak a monoteista szellemi áramlatnak köszönhette, melyet ,,Summus Deus” kifejezéssel lehet megjelölni. A ,,Summus Deus” (Legfőbb Isten)- teológia a pogány korszak végén párhuzamosan haladt a szubordinacianizmus teológiájával. A két irányzat egymást kiegészítette: a római vallás feladta a politeizmust, az arianizmus feladta a krisztológiát (Krisztus istenségét). Ezáltal mindkettő egy racionalista teizmushoz, egyistenhithez jutott. Nagy Konstantin amikor látta, hogy az Arius által kiváltott viták nem akarnak elcsitulni, tanácsadóját, Ossius (Hosius) cordovai püspököt Alexandriába küldte az ügy kivizsgálására. Az Ossius által Alexandriában, majd Antiochiában rendezett zsinat Arius és követői ellen foglalt állást, de a végső szó kimondását a császár által összehívott zsinatra bízta."
Ezen írásból kiderül, hogy a Niceai Zsinat(325) előtt még létezett és elterjedt volt az Legfőbb Isten létezését hirdető hitvallás, ami ellentmondott mind a három az egyben istenmodell tanának, de annak a tanníak is,amely azt hirdette, hogy csak egy Isten létezik. A Legfőbb Istenről szóló hitvallás uygani magába foglalja más istenek létezésének a tényét.
DE nézzük tovább, hogy mi történt a Niceai Zsinaton!
" Míg a püspökök abban megegyeztek, hogy a Fiú valóságos Isten, arról azonban már többen nem akartak tárgyalni, hogy milyen módon Isten. Ezek a püspökök arra törekedtek, hogy a Szentírás szavaival fejezzék ki az Atya és a Fiú viszonyát. Az atyák többsége azonban ezzel nem elégedve meg, és az igazhitű tan kifejtésére a leghatározottabb és egészen félreérthetetlen kifejezéseket keresve, hosszas vita után a római és a nyugati teológiában használt „consubstantialis” (egylényegű) szónak megfelelő görög kifejezést, a ,,homoousziosz”-t fogadta. Sokan azonban ebbe nehezen egyeztek bele vagy azért, mert ezt a kifejezést jóval előbb már az eretnek Szamoszatai Pál használta, vagy azért, mert attól féltek, hogy az egylényegű szó úgy is értelmezhető, hogy a Fiú teljesen beleolvad az Atyába, elveszti külön létezését és személyiségét. Arius felfogásának megcáfolásában és abban a vitában, vajon felvegyék-e a hitvallásba a homoousziosz, egylényegű kifejezést vagy sem, fontos szerepet játszott Alexandrosz, Alexandria püspöke és lehetséges, hogy diakonusa: (Athanasziosz) Atanáz is, továbbá Markellosz ankürai és Eusztatiosz antiochiai püspök, mint Arius ellenfelei. A homoousziosz kifejezéssel a zsinat Krisztus abszolút istenségét, az Atyával való teljes lényegi egységét hangsúlyozta. Azt tanította, hogy mivel a Fiú mindenestül azonos lényegű az Atyával, valódi Isten, ugyanolyan értelemben Isten, mint az Atya. Minthogy Arius nem akarta az érveket elfogadni, eretneknek nyilvánították, és megfogalmazták egy hitvallást, amely az egyháznak a Krisztus személyére vonatkozó hitét félreérthetetlen szavakkal fejezte ki."
Egyértelmű, hogy Nicea előtt a niceai hitvallás nem létezett. Azt ezen a zsinaton fogalmazták meg.
Ellenben a Niceai hitvallás még nem foglalkozott egy háromtagú isten létezésével úgy,ahogyan azt a római császárok a 380-ban kiadott Ediktumban megfogalmazták. Csak az Úr Jézus és istene és Atyja személyével foglalkoztak, mégpedig úgy, hogy az embert Jézust Atyjával és Istenével egyenlő rangúvá minősítették.
Amikor később a római császárok részéről felmerült Róma háromarcú istenének elfogadtatásának az igénye, kezdtek a római császárok álkeresztény egyházának a hívei kapkodásba, ugyanis a császárok által megfogalmazott istenmodellt nem lehetett az Úr Jézus és az apostolok tanításába beilleszteni,
DE a Teljes Írás ,Mózes Könyvétől kezdve kizárta a római császárok háromarcú istenmodellje adatpációjának a lehetőségét. Még az ember Jézus személye és Istene és Atyja személyére utaló egylényegűség meghatározását is sokan elutasították. Az a kérdés, miszerint az ember Jézusssal a szentszellem is egylényegű lenne mégpedig az Atya Istentől és az ember Jézustól való közös származás kapcsán el sem hangzott a zsinaton.
Ennek ellenére a három az egyben istenmodellről szóló hitvallást a Róma Főpapja által vezetett egyház hazug módon Niceai hitvallásként árulja immár 1701 éven keresztül.
" A nikaiai zsinat, bár igen fontos szerepet játszott az egyház életében, nem végezte el a Szentháromságtan teljes megfogalmazását. A zsinat által elfogadott hitvallás célja az areioszi tévedés elvetése és Krisztus istenségének definiálása volt. Ezt a zsinat mindenekelőtt a homoousziosz kifejezéssel akarta elérni. A homoousziosz szó azonban, melyet nem minden aláíró püspök értelmezett ugyanúgy, egymagában még nem fejezte ki azt, hogy az Atya istensége és a Fiú istensége ugyanaz az egy, szétválaszthatatlan, oszthatatlan isteni lét. Másfelől ez a szó nem fejezte ki azt sem, hogy miben különbözik ,,egylényegűségük” ellenére az Atya és a Fiú. Ezeknek a kérdéseknek a megoldása a nikaiai zsinat utánra maradt."https://eger.egyhazmegye.hu/uploads/content_uploads/A_Niceai_Egyetemes_Zsinat_325_web.pdf
A császár uralkodása utolsó éveiben az arianus párt Bizáncban részben a császár támogatásának hatására annyira megerősödött, hogy sikerült kiharcolnia (Athanasziosz) Atanáz, aki 328 óta Alexandria püspöke volt, Trierbe történő száműzetését.
Vagyis az történt, hogy a Szentírást nem ismerő császárt sikerült a zsinaton Athanáznak és bandájának félrevezetni, de a kérdés mélyreható tanulmányozása által, amihez Áriusz nyújtott segítséget a császárnak, a császár észre tért. I. Konstantin császár utóda II. Constantius szintén
Áriusz hitvallását támogatta. 361-ben bekövetkezett haláláig fel sem merült a Római Birodalomban
egy az Athanáz hitvallásáben megfogalmazott háromság isten létrehozásának a lehetősége.
A háromságisten hitvallása, mint keresztény gondolata hitvallás 361-ig a római császároktól távol állott. Gratianus, Valentinianus és Theodosius császárok által 380-ban kiadott Ediktumban jelenik meg először a háromságistenre utaló meghatározás:
Nagy Theodosius császár 380.-ban kiadott rendeletének szövegét teszem közzé. A latin nyelvű szöveg,a Codex Theodosianusban (CTh 16,1,2) és – kis rövidítéssel a Codex Iustinianusban (C. 1,1,1) olvasható:
„Imppp. Gratianus, Valentinianus et Theodosius AAA. Edictum ad populum urbis Constantinopolitanae. Cunctos populos, quos clementiae nostrae regit temperamentum, in tali volumus religione versari, quam divinum Petrum apostolum tradidisse Romanis religio usque ad nunc ab ipso insinuata declarat quamque pontificem Damasum sequi claret et Petrum Alexandriae episcopum virum apostolicae sanctitatis, hoc est, ut secundum apostolicam disciplinam evangelicamque doctrinam Patris et Filii et Spiritus Sancti unam deitatem subparili maiestate et sub pia trinitate credamus. Hanc legem sequentes Christianorum catholicorum nomen iubemus amplecti, reliquos vero dementes vesanosque iudicantes haeretici dogmatis infamiam sustinere nec conciliabula eorum ecclesiarum nomen accipere, divina primum vindicta, post etiam motus nostri, quem ex caelesti arbitrio sumpserimus, ultione plectendos. Dat. III. Kal. Mar. Thessalonicae, Gratiano A. V. et heodosio A. I. Conss. (380).”
E szöveget Hahn István a következőképpen fordította magyarra: „Gratianus, Valentinianus és Theodosius császárok edictuma Konstantinápoly lakosságához. Megparancsoljuk, hogy mindazok a népek, amelyek a mi kegyelmes kormányzatunk uralma alatt állanak, abban a vallásban éljenek, amelyet a hagyomány szerint Szent Péter apostol adott át Róma népének, s amely azóta is töretlenül él napjainkig: az a hitvallás ez, amelyet Damasus pápa és Péter, Alexandria püspöke, az apostoli szentségű férfiú is helyesnek tart. Tehát: mindenkinek hinnie kell az apostoli hitvallás és az evangéliumi tanítás értelmében az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek egységesen isteni voltát, egyenrangú méltóságát és szent hármasságát. Meghagyjuk, hogy akik ezt a hitvallást követik, a katolikus keresztények nevét viselhetik, a többiek azonban, akiket eszteleneknek és őrülteknek ítélünk, az eretnek hitvallásuknak megfelelő gyalázatos nevet viseljék, gyülekezeteik nem nevezhetik magukat ecclesiáknak és egyelőre az isteni bosszúnak adjuk át őket, de majd, amidőn isteni sugallatból erre utasítást kapunk,magunk is gondoskodunk megbüntetésükről.” – Ld. Római történeti chrestomathia (szerk.: Borzsák I.). Budapest, 1963, 281 sk.
Köze nincs a római császárok által definiált háromságistennek az Úr Jézushoz, az Úr Jézus Istenéhez és Atyjához,vagy akár a Szent Szellemhez, azon kívül, hogy a neveiket bitorolja.
Mózes a neki megjelenő, és vele szemtől szembe beszélő Istent,aki Ábrahám, Izsák és Jákób Isteneként mutatkozott be Mózesnek az Istenek Istenének nevezte.
5.Mózes 10:17 Mert az Úr, a ti Istenetek, Isteneknek Istene, és uraknak Ura; nagy, hatalmas és rettenetes Isten, aki nem személyválogató, sem ajándékot el nem fogad.
A római császárok nem engedhették meg , hogy az általuk megvezetett zsidó nép istenét, azaz az Istenek Istenét imádja bárki is a római birodalom területén. Mivel a zsidó Khrisztosz tanítványai mindnyájan zsidók voltak, és mindnyájan az Istene által ,társai az istenek fölé felkent Istent imádták
nem lehettek részei, a római császárok által létrehozott egyháznak, akik egy minden tekintetben egyenrangú tagokból álló háromtagú(háromarcú) istent hoztak létre az általuk létrehozott álkeresztény egyház számára, melynek élére végül Róma Főpapja került.
A római császárok által megalkotott új istenmodell idegen volt úgy a zsidók, mint a zsidókból lett Khrisztosziak számára, ezért a Róma császárai üldözték őket, amiben a római császárok által kinevezett püspökök az élen jártak és természetesen Róma mindenkori főpapjai is.
A római császárok kegyetlenül üldözték azokat, akik nem fogadták el a római császárok által megalkotott háromtagú(három arcú) istenmodellt. Sőt azokat is halálra ítélték, akik csecsemőkorukban erőszakkal lettek belekeresztelve a római császárok egyházába, de felnőtt korban
attól elszakadtak és az Úr Jézus parancsolata szerint, vízben merítkeztek be, tanújelét adva az Istenek Istenéhez és Khrisztoszához való megtérésüknek.
Nemcsak az igaz hitre tért embereket pusztították, hanem a náluk talált Szentírást is, vele együtt égették el a máglyán. A Szentírás egyik legnagyobb pusztítója Jeromos volt, aki saját bevalássa szerint használta a Hexapla kéziratait. Azt követően a Hexapla sorsáról semmit nem lehet tudni.
Felmerül a kérdés, hogy miért nem semmisítette meg Jeromos a Vatikáni kódex elnevezésű, a 4. században készült kéziratotkat?
Nos erre a válasz egyszerű.
Azok nem Rómában keletkeztek és soha nem voltak Rómában addig, amíg a 15. század elején Vatikánba nem került. Innen kapta a vatikáni Kódex nevet, hogy az 1475 re, Vatikánba vitetett,
Amikor a római császárok által létrehozott álkeresztény egyház pöspökei elfogadták a római császárok által definiált, háromarcúként ábrázolt Istent ,az Istenek Istene legfőbb ellenségének az Antikrisztusnak a Szolgálatába állnak.
Mindent elkövettek azért, hogy a római császárok, majd Róma Főpapja fennhatósága alá tertozó embereket akár erőszakkal is távol tartsák Ábrahám, Izsák Jákób és Mózes Istenétől, aki az Istenek Istene. Azt hangoztatják, hogy istenek nem léteznek így nem létezik az Istenek Istene sem, csak egyedül a római császárok által definiált egyetlen isten létezik,amit háromarcú istenkét ábrázoltak
egészen a 18. századig. A háromarcú istenmodell ábrázolásai még ma is fellelhetők a Róma Főpapja által vezetett egyház templomaiban világszerte.
Ezek az ábrázolások a egyház liturgiáját tartalmazó könyvek részei voltak. Ezen ábrázolások alapján készültek a háromarcú istenábrázolások a templomok falain. Sőt a teplomok homlogzatán háromarcú
istenfejek tekintettek a hívekre.
Habár a II. Vatikáni zsinat után Quicumque is eltűnt a liturgiából. Kevesen tudják, hogy az Éneklő Egyház római katolikus népénektár, amelynek a közelmúlt nehéz évtizedeiben a katolikus hagyomány annyi értékének nyílt vagy leplezett átmentését köszönhettük, az Atanáz-hitvallást is fönntartotta. A könyv szinte elrejtve, a tartalomjegyzékből és a mutatókból sem azonosítható helyen, az „Imádságok és elmélkedések az egyházi évre és az ünnepekre” című rész évközi szakaszának elején (1132—1135.) közli a hitvallás Pázmány Péter imakönyvéből vett fordítását. Hogy e lappangó, mégis létező szövegre fölhívjuk a figyelmet és használatát különösen a mai napon mindenkinek ajánljuk, alább közöljük ezt a magyar változatot és latin eredetijét, mindkét esetben a liturgikus megszólaltatásnak megfelelő, zsoltárszerű tagolásban.forrás: https://tiszta-szivvel.blogspot.com/2021/05/quicumque-vult-szentharomsag.html
Így mindenki meggyőződhet róla, hogy hogyan ábrázolták a Róma Főpapja által vezetett eygház istenét:
Kezdjük ott, ahol az egész írásod már az első mondatban kisiklik: „háromarcú Isten”. Ez nem érv, hanem vásári karikatúra. A keresztény Szentháromság-tan nem azt állítja, hogy Istennek három arca van,"
Most már tagadja, hogy háromarcú istenként képzelték el a három az egyben istenüket.
DE a tények másról tanúskodnak.
Nézd meg jobban az egyházad liturgia könyvében hogyan ábrázolták ki:
Magának a hitvallásnak a definíciója is először a római császárok által kiadott Ediktumban lett megfogalmazva. Semmi köze ennek a hitvallásnak az apostoli hitvalláshoz.
Az sem leplezi el Róma háromarcú istenének a megjelenését a Róma Főpapja által képviselt egyházban, ha ezen bálványisten arcainak az Atya ,a Fiú és a Szent Szellem neveket adták a római császárok, hogy háromarcú istenüket az álkeresztény egyház istenévé, tegyék.
Értem én, hogy ez most kínos nektek. Nem én tehetek róla , hogy rátaláltam a bizonyítékra.
Különben sem én tehetek arról, hogy a római zsolozsma reggeli hórájában, a prímában több mint ezer éven át minden vasár- és ünnepnap a liturgia könyvet ,benne a háromarcú istenábrázolással elővették és az abban taláható hitvallást elénekelték, majd közben révületbe estek és látták a háromarcút, amit látomásuk alapján megfestettek.
Keresztes Szent János egy alkalommal, mialatt szentmiséhez öltözködött, kinyilatkoztatás folytán megtudta, hogy az Istenanyáról nevezett Franciska nővér a kóruson van, s nagyon szeretne hallani a három isteni Személyről. Jézus értésére adta János atyának, hogy Franciska vigasztalására, mondja el a Szentháromság miséjét. Mise után hívatta Franciskát és így szólt hozzá:
,,Leányom, hálásan köszönöm s egész életemre le vagyok Önnek kötelezve azért, hogy Önre való tekintettel kellett az édes Jézus parancsára, ma a Szentháromságról miséznem. Egészen rendkívüli kegyelemben volt részem. Az átváltoztatás pillanatában láttam a három isteni Személyt fényes felhőbe burkoltan.”
Ezen szavakra elragadtatásba esett, arca kipirult és olyan volt, mint egy szeráf. Az elragadtatás egy fél óráig tartott.
Avilai Szent Teréz idejében a zsolozsma reggeli órájában ünnepnapokon és vasárnapokon még énekelték a „Quicumque vult” hitvallást, majd 1960 után csak a Szentháromság vasárnapján.
„Egy alkalommal, mialatt a „Quicumque vult” zsoltárt mondtam, megadatott megértenem, hogy miként lehet egy az Isten három személyben, és pedig olyan világosan, hogy egészen elcsodálkoztam, és nagyon megörültem. Ez a kegyelem nagy lelki hasznomra volt, amennyiben általa tisztább fogalmat alkottam magamnak az Úristen végtelen nagyságáról és lényének csodáiról; s azóta, valahányszor gondolkozom, vagy pedig beszélnek előttem a Szentháromságról, azt hiszem belátom, hogy miképpen lehetséges, ami nagyon boldoggá tesz.” (Önéletrajz, XXXIX. fejezet.)
A fő állításod az, hogy a római császárok „irányították” az egyházat, tehát a zsinatok dogmái császári termékek. Ez az egész írásod gerince, de ez a gerinc már az első terhelésnél roppan. Az ugyanis történeti tény, hogy Konstantin, Theodosius, II. Theodosius, Markianosz és Jusztinianosz különféle módokon részt vettek egyházi ügyekben: zsinatokat hívtak össze, utazást biztosítottak, rendet tartottak, birodalmi következményeket kapcsoltak egyes döntésekhez."
És ők elnököltek ezeken az általuk összehívott zsinatokon és enm a Szent Szellem, mint Isten Szentjeinek gyülekezésein.
Mivel a püspököket is a császárok nevezték ki, így ezeken a zsinatokon a Szent Szellem által kiválasztott püspökök nem vettek részt.
Kezdjük ott, ahol az egész írásod már az első mondatban kisiklik: „háromarcú Isten”. Ez nem érv, hanem vásári karikatúra. A keresztény Szentháromság-tan nem azt állítja, hogy Istennek három arca van, nem azt, hogy három isten ül egy mennyei tanácskozóasztalnál, és nem azt, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek három külön főisten volna. A katolikus hit állítása az, hogy egyetlen isteni lényeg van három valóságosan különböző isteni személyben. Ha ezt „háromarcúságnak” nevezed, azzal nem a Szentháromságot cáfolod, hanem azt árulod el, hogy még a vitatott tan pontos állítását sem vagy hajlandó tisztességesen megfogalmazni. Szalmabábut gyártasz, aztán diadalmasan rugdosod, mintha teológiai gladiátor volnál. Nem vagy az. Legfeljebb egy rosszul felszerelt panoptikumőr, aki viaszfigurákkal hadakozik.
A fő állításod az, hogy a római császárok „irányították” az egyházat, tehát a zsinatok dogmái császári termékek. Ez az egész írásod gerince, de ez a gerinc már az első terhelésnél roppan. Az ugyanis történeti tény, hogy Konstantin, Theodosius, II. Theodosius, Markianosz és Jusztinianosz különféle módokon részt vettek egyházi ügyekben: zsinatokat hívtak össze, utazást biztosítottak, rendet tartottak, birodalmi következményeket kapcsoltak egyes döntésekhez. De ebből az következik, hogy a császárság politikailag érdekelt volt az egyházi egységben, nem az, hogy a császár gyártotta a dogmát. Ez olyan különbség, amelyet minden komoly történész ért, csak az összeesküvéses antikatolikus röpiratok szerzői szoktak elfelejteni, amikor a tényekből hangulatfestést, a hangulatfestésből pedig vádiratot fabrikálnak.
Konstantin valóban összehívta a niceai zsinatot, jelen volt, ünnepélyesen fellépett, és békítő szerepre törekedett. De a zsinati hitvallást nem Konstantin mint megkereszteletlen császár hirdette ki saját magánteológiai konyhájából. A vitát püspökök folytatták, a hitvallást püspökök fogadták el, és a zsinat egyházi tekintélye nem abból fakadt, hogy a császári palotában volt fűtés, asztal és protokoll. A zsinat megnyitása a császár jelenlétében történt, de még az sem biztos, ki elnökölt ténylegesen az üléseken; a források alapján a kérdés vitatott, és a püspöki névsorokban például Ossius, valamint a római követek előkelő helyen szerepelnek.
Te ebből mégis azt próbálod kikavarni, hogy Konstantin lett volna „a kereszténység látható feje”. Ez már nem történetírás, hanem történelmi bábszínház. Konstantin nem volt püspök, nem volt pap, a zsinat idején még meg sem volt keresztelve. Pontosan ez teszi nevetségessé azt a következtetésedet, hogy ő lett volna az egyház dogmatikai feje. Ha egy megkereszteletlen császárt akarsz az egyház belső tanítóhivatalának csúcsára ültetni, akkor nem a katolikusok ellen érvelsz, hanem a saját tézisedet teszed komolytalanná. Olyan ez, mintha azt mondanád: mivel a városháza biztosította a termet az orvosi kongresszusnak, ezért a polgármester fedezte fel a szívsebészetet.
Eusebius udvari hangvételű Konstantin-ábrázolását is úgy használod, mintha az egyházjogi alkotmány volna. Eusebius Konstantinról szóló műve erősen dicsőítő, császárpárti szöveg; abból, hogy a császárt szakrális pompával mutatja be, nem következik, hogy az egyház dogmatikailag elfogadta volna őt püspökök fölötti püspöknek. Maga Eusebius is úgy írja le Konstantin niceai beszédét, mint amelynek központi gondolata az egység és a béke óhajtása volt, nem pedig mint császári dogmadiktátumot. Te viszont úgy olvasod Eusebiust, mint a falusi pletykát: ami színes, azt szó szerint veszed; ami nem illik az elméletedbe, azt elhallgatod.
A „pontifex maximus” címre hivatkozásod különösen ügyetlen. Igen, Konstantin a régi római állami-vallási címeket még viselte. De ebből nem következik, hogy a keresztény egyház szentségi, tanítóhivatali és apostoli rendjében ő lett volna a főpap. Ez anakronisztikus és fogalmi zűrzavar. A római állam valláspolitikai címe nem azonos az egyház apostoli tekintélyével. A császár lehetett a birodalmi rend őre, lehetett a zsinat összehívója, lehetett a béke sürgetője, lehetett politikai végrehajtó hatalom; de nem lett apostolutód. Nem lett Péter utóda. Nem lett püspök. Nem lett dogmatikai tanítóhivatal. Ha ezt nem különbözteted meg, akkor a történelmet kalapáccsal próbálod boncolni.
A niceai zsinat ügyében ráadásul több konkrét állításod egyszerűen pontatlan. Azt írod, hogy Arius és követői szerint Jézus „a legtökéletesebb teremtmény, de emberi lény”. Ez így félrevezető. Arius nem pusztán azt tanította, hogy Jézus emberi lény volna. Az ariánus vita középpontja az örök Fiú, az Ige viszonya volt az Atyához: Arius szerint a Fiú nem öröktől való, hanem teremtett, még ha minden teremtmény fölötti, páratlan, világteremtés előtti létezőként is gondolta el. A vita tehát nem arról szólt, hogy Jézus „ember-e”, hanem arról, hogy a Fiú valóban Isten-e, öröktől fogva az Atyától született-e, vagy teremtmény. A zsinat azért mondta ki, hogy a Fiú „egylényegű az Atyával”, mert ezzel zárta ki azt a mérgező félmegoldást, amely a Fiút valahová Isten és a teremtmények közé, egy kozmikus középlény polcára akarta helyezni.
Még súlyosabb a következő torzításod: azt állítod, hogy Athanasius és Alexandrosz „elutasították Jézus emberi természetét”. Ez már nem csúsztatás, hanem fejre állított krisztológia. A niceai oldal nem tagadta Krisztus emberségét. A niceai hit védői azt vallották, hogy az örök Ige, aki valóban Isten, valóban emberré lett. A katolikus álláspont nem az volt, hogy Krisztus csak Isten és nem ember, hanem az, hogy aki emberré lett, az nem teremtményi félisten, hanem az örök Fiú. Ha ezt úgy adod elő, mintha a niceai ortodoxia tagadta volna Krisztus emberi természetét, akkor összekeverted Niceát Apollinarisszal, Athanasiust Eutükhésszel, a Szentháromságot pedig valami rosszul emésztett vallástörténeti jegyzettel. Ez nem érvelés, hanem teológiai turmixgép.
A „homoiusziosz” középutas püspökökről szóló megjegyzésed szintén leegyszerűsítő. A későbbi negyedik századi vitákban valóban megjelentek különféle közvetítő kifejezések és irányzatok, de Nicea lényegi döntése nem egy hangulati szélsőség győzelme volt a „mérsékelt közép” fölött. A kérdés az volt: a Fiú valóban Isten-e, vagy nem? Ha csak „hasonló lényegű”, akkor a hasonlóság még nem azonosság; ha csak hasonló, akkor még nyitva marad az a rés, amelyen át Arius egész teremtményi krisztológiája visszamászik. A niceai „egylényegű” nem filozófiai dísz volt, hanem dogmatikai zár: azt mondta ki, hogy a Fiú nem egy magasabb rendű teremtmény, hanem igaz Isten az igaz Istentől.
A húsvét kérdésénél is több ponton suta az előadásod. Először is nem „tavaszi napforduló”, hanem tavaszi napéjegyenlőség. Másodszor a niceai zsinat valóban foglalkozott a húsvét egységes ünneplésének kérdésével, de a ma ismert részletes számítási szabályt nem ilyen tankönyvi egyszerűséggel mint zsinati kánont adta ki. A lényeg az volt, hogy a keresztény húsvét ünneplése egységesen vasárnap történjék, és ne a különböző helyi gyakorlatok széttartása határozza meg. Ebből te megint azt akarod kihozni, hogy birodalmi ünnepnaptár-gyár működött „álkeresztény” pecséttel. Valójában egy szétszórt, üldözésekből éppen kilépő, soknyelvű és soktartományú egyház próbált egységes fegyelmi rendet teremteni. Ez nem botrány, hanem józan egyházi kormányzás.
Azt írod, hogy a niceai zsinat „még nem foglalkozott a Szentháromság tanával”, csak Jézus isteni természetével. Ez féligazság, tehát a legveszélyesebb fajta csúsztatás. Ha azt mondod, hogy Nicea nem dolgozta ki a későbbi teljes szentháromságtani terminológiát, akkor igazad van. Ha viszont azt sugallod, hogy Niceának semmi köze nem volt a Szentháromsághoz, akkor súlyosan tévedsz. A Fiú Atyához való viszonyának meghatározása a Szentháromság-tan szíve. Nem lehet a Fiú egylényegűségéről beszélni úgy, mintha az nem szentháromságtani kérdés volna. Ez olyan, mintha azt mondanád: a szívsebész nem az emberi testtel foglalkozik, csak a szívvel. Ugyan már.
A Szentháromság dogmatikai kifejtése történetileg valóban fokozatosan történt. Nicea a Fiú istenségét védte meg az ariánus alárendeléssel szemben; Konstantinápoly 381-ben világosabban megvallotta a Szentlélek istenségét, „aki az Atyától származik”, és akit az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk. Ez nem azt jelenti, hogy a tan „kitalálódott”, hanem azt, hogy az egyház a támadások és félreértések nyomására pontosabban fogalmazta meg azt, amit kezdettől hitt és imádkozott. A dogmafejlődés nem hamisítás, hanem tisztázás. A gyermek sem „kitalálja” később a saját arcát, amikor felnő; csak láthatóbbá válik, ami benne volt.
A niceai kánonok felsorolásával sem bizonyítasz semmit az „álkeresztény” elméletedből. A klérus fegyelme, a püspökszentelések rendje, a papok vándorlásának korlátozása, az öncsonkítás tilalma, a nőkkel való együttélés szabályozása: ezek mind egyházi fegyelmi kérdések. Egy egyháznak van joga fegyelmi rendet alkotni. Sőt kötelessége. Vagy szerinted az volna az „igazi kereszténység”, ahol nincs püspöki rend, nincs felszentelési szabály, nincs fegyelem, nincs ünnepi egység, csak mindenki barkácsol magának egy kis házi dogmatikát a saját sérelmeiből? Ez nem apostoli egyház volna, hanem vallási garázsvásár.
Különösen érdekes a 6. kánon. A zsinat nem új császári szerkezetet talált fel, hanem „ősi szokásokat” erősített meg: Alexandria joghatóságát Egyiptom, Líbia és Pentapolisz fölött, miközben kifejezetten arra hivatkozott, hogy hasonló szokás illeti meg Róma püspökét is; Antiochia és más tartományok kiváltságait szintén megőrizte. Ez éppen nem a császár által gyártott egyház képe, hanem az apostoli eredetű és tartományi hagyományokra épülő egyházi rendé. Te viszont minden olyan rendet, amely nem illik a saját protestáns-utáni, szektásan gyanakvó reflexeidhez, rögtön „hatalmi konstrukciónak” nevezel. Kényelmes módszer: ami régi, az szerinted gyanús; ami általad frissen összerakott, az nyilván „bibliai”. Ez nem történeti gondolkodás, hanem lelki önigazolás.
Az a megjegyzésed, hogy a niceai-konstantinápolyi hitvallást „valamennyi álkeresztény felekezet” elfogadja, már eleve elárulja a keretezésed mérgezett voltát. A hitvallást a katolikus, az ortodox és számos történeti protestáns közösség valóban vallja, de éppen az antitrinitárius irányzatok, például a Jehova Tanúi, nem fogadják el. Tehát amikor a hitvallást „álkereszténynek” bélyegzed, akkor nem valami ősi tiszta kereszténység nevében szólsz, hanem ugyanabba a folyóba gázolsz vissza, amelyben Arius és a modern antitrinitárius szekták pancsolnak. Csak most másik gumicsizmát húztál.
A Filioque kérdésében a „belehamisította” szó használata megint inkább indulati pecsét, mint történeti állítás. A keleti hitvallási szövegben eredetileg valóban az szerepelt, hogy a Szentlélek az Atyától származik. A latin Nyugaton később a „és a Fiútól” kifejezést hozzáadták a hitvallás liturgikus használatához, részben az ariánus örökséggel szemben, hogy világossá tegyék: a Fiú nem teremtmény, hanem az Atyával együtt egy isteni életben áll. A szövegtörténeti tény tehát nem titok. Nem valami sötét pincében történt hamisításról van szó, hanem ismert, vitatott, teológiailag indokolt nyugati kiegészítésről. A vita nem az, hogy eredetileg benne volt-e a görög szövegben. Nem volt. A vita az, hogy a nyugati kiegészítés dogmatikailag igaz és egyházilag jogos volt-e. A katolikus válasz: igen.
A saját leegyszerűsítésed az 1054-es szakadásról is tankönyvi példája annak, hogyan kell ezer év bonyolult egyháztörténetét egyetlen szó köré felcsavarni, mint valami olcsó szalagcímet. Az 1054-es események mögött nem kizárólag a Filioque állt, hanem pápai primátus, joghatósági kérdések, liturgikus különbségek, politikai feszültségek, kulturális elidegenedés, a latin és görög világ kölcsönös bizalmatlansága. A Filioque súlyos vitapont volt, de azt állítani, hogy „éppen emiatt” történt a nagy szakadás, úgy, mintha a teljes kelet-nyugati törés egyetlen betoldott szócskából pattant volna ki, történeti gyermetegség. Egy birodalmi, nyelvi, jogi és teológiai szakadást nem lehet úgy kezelni, mint egy elrontott lábjegyzetet.
Ráadásul a nyugati álláspont soha nem azt tanította, hogy a Szentlélek két külön forrásból, két külön elvből eredne, mintha az Atya és a Fiú két isteni kútfő volna. A katolikus tanítás szerint a Szentlélek az Atyától és a Fiútól mint egyetlen elvtől származik; a Fiú mindent az Atyától kap, kivéve azt, hogy Atya legyen. A firenzei zsinat éppen ezt fogalmazta meg, és azt is kimondta, hogy a „és a Fiútól” kifejezést a hit igazságának világosabb kifejtése érdekében jogszerűen és ésszerűen adták hozzá. Lehet erről keleti oldalról vitát folytatni, de „belehamisításnak” nevezni nem teológiai érv, hanem kocsmai bélyegző.
Térjünk át Konstantin szerepének eltúlzására. Azt írod, hogy az ülésrend, az aranytrón, a megnyitóbeszéd, a császári jelenlét mind azt mutatja, hogy Konstantin „valójában” elnök volt. Ez megint a külsőség összekeverése a belső tekintéllyel. A császár udvari pompában jelent meg, mert császár volt. Aranytrónon ült, mert a késő római udvari világ nem IKEA-székekben gondolkodott. Megnyitóbeszédet mondott, mert ő hívta össze a zsinatot, és a birodalom békéjét féltette. De ebből nem következik, hogy a hitvallás teológiai tartalma az ő fejéből pattant ki. A császár nem úgy ült ott, mint új apostol, hanem mint világi uralkodó, aki politikailag életbevágónak tartotta az egyházi egységet.
Ha Konstantin valóban olyan mindent eldöntő dogmadiktátor lett volna, amilyennek beállítod, akkor magyarázd meg, miért nem egyszerűen a saját későbbi politikai kényelme szerint zárta le az ügyet. Konstantin a niceai döntés után sem lett következetes, sziklaszilárd niceai teológus; később sokkal bonyolultabb, ingadozóbb politikát folytatott, és az ariánus vagy ariánusbarát szereplők is visszanyertek befolyást. Ez éppen azt mutatja, hogy a császári udvar politikai hullámzása és az egyház dogmatikai igazsága nem azonos. A császárok sokszor próbáltak belenyúlni egyházi ügyekbe, de ettől még nem ők lettek a hit forrásai. A történelem nem a te lapos képleted szerint működik: „császár jelen van, tehát dogma hamis”. Ez gyerekes.
A 381-es konstantinápolyi zsinatról szóló megjegyzésed szintén ilyen. I. Theodosius valóban összehívta a zsinatot, és valóban a niceai hit megerősítése, az ariánus irányzatok visszaszorítása volt a cél. De ez nem azt jelenti, hogy Theodosius kitalálta a Szentlélek istenségét, majd a püspökök engedelmesen lepecsételték. A zsinat hitvallása a Szentlélekről azt mondja, hogy Úr és éltető, az Atyától származik, az Atyával és a Fiúval együtt imádjuk és dicsőítjük, és szólt a próféták által. Ez a keresztény imádat és apostoli hit fogalmi tisztázása, nem császári teológiai találmány. Theodosius lehetett a politikai keret biztosítója; a dogmatikai tartalom a püspöki tanúságtétel és az egyházi hit rendjében áll.
Az epheszoszi zsinat kapcsán különösen feltűnő, hogy a leírásodban van néhány helyes elem, de a következtetés megint félrecsúszik. Igen, Nestorius és Kürillosz vitája Mária Theotokosz, vagyis Istenszülő címének ügyében robbant ki, de a tét nem Mária önálló „felmagasztalása” volt, hanem Krisztus személyének egysége. Mária azért Istenszülő, mert akit szült, az nem egy puszta emberi személy, akihez később valahogy hozzátársult az Ige, hanem maga az örök Fiú, aki emberi természetet vett fel. A cím tehát krisztológiai védőfal: azt őrzi, hogy egyetlen Krisztus van, nem két alany, nem két Fiú, nem egy ember Jézus és mellette egy isteni Logosz laza együttműködése.
Azt írod, Nestorius szerint Krisztusnak két természete van, egy emberi és egy isteni. Csakhogy önmagában ez nem eretnekség. Khalkédón is ezt vallja: Krisztus egy személy két természetben. Nestorius problémája nem az volt, hogy különbséget tett isteni és emberi természet között, hanem az, hogy e különbségtétel nála a személyi egységet veszélyeztette. A katolikus hit nem mossa össze a természeteket, de nem is választja szét Krisztust két alannyá. Efezus ezért jogosan védte meg a Theotokosz címet: mert ha Mária csak „Krisztusszülő” volna olyan értelemben, hogy nem az isteni személy megtestesülésének anyja, akkor máris kettévágod Krisztust. És ha kettévágod Krisztust, akkor nem evangéliumod van, hanem teológiai boncasztalod.
Kürillosz „egy az Isten Ige megtestesült természete” formuláját is óvatosan kell érteni. Nem arról van szó, hogy Kürillosz tagadta volna Krisztus valóságos emberségét. A későbbi fogalmi tisztázás előtt a „természet” és „személy” nyelvezete még nem mindig ugyanabban a szigorú technikai értelemben működött, ahogyan Khalkédón után. De éppen ezért hamis az a sugallat, hogy Efezus valamiféle félreértésből dogmatizálta volna Mária Istenszülő voltát. A zsinat nem nyelvészeti balesetet szentesített, hanem azt az apostoli hitet védte meg, hogy az Ige valóban testté lett, és az egyetlen Krisztus azonos az örök Fiúval.
Khalkédón éppen a te egész karikatúrádat cáfolja meg. Ott a zsinat kimondta: Krisztus egy és ugyanazon Fiú, teljes Isten és teljes ember, az Atyával egylényegű istensége szerint, velünk egylényegű embersége szerint, egy személyben és egy hüposztasziszban, két természetben, összekeverés nélkül, változás nélkül, megosztás nélkül, szétválasztás nélkül. Ez egyszerre zárja ki Eutükhész zavaros összemosását és Nestorius veszélyes szétválasztását. Vagyis a katolikus dogma nem az egyik szélsőség diadala a másik fölött, hanem a megtestesülés misztériumának pontos őrzése két szakadék között. Te ezt úgy próbálod előadni, mintha a zsinatok ide-oda rángatták volna Krisztust a császári politika szerint. Valójában a zsinatok éppen azt tették, amit az egyháznak tennie kell: kimondták, hogy Krisztus nem félisten, nem puszta ember, nem két személy, nem összekevert istenemberi massza, hanem az örök Fiú, aki teljes emberséget vett fel.
A „mindkét oldalon voltak szélsőségek” megállapításod önmagában igaz, de te ezt mintha relativizálásra használnád. Igen, voltak szélsőségek. Pont ezért kellett dogmatikai határvonal. Ha az egyik oldalon Krisztus személyének egysége sérül, a másikon pedig két természetének valósága, akkor az egyház nem ülhet ölbe tett kézzel, hogy „mindenkinek megvan a maga nézőpontja”. A kinyilatkoztatott hit nem vitaklub, ahol a szavazategyenlőség kedvéért Jézus egyik felét odaadjuk Nestoriusnak, a másikat Eutükhésznek. Khalkédón azért nagy, mert egyszerre mond nemet mindkét torzulásra.
Most jöjjön Jusztinianosz és az órigenista vita. Itt megint történeti tényeket raksz egymás mellé, de a végén ugyanazt a régi következtetést akarod kisajtolni: császár foglalkozott egyházi ügyekkel, tehát az egyház császári báb. Jusztinianosz valóban erősen beavatkozó, teológiailag ambiciózus császár volt. Rendeleteket adott ki, nyomást gyakorolt, egyházpolitikai céljai voltak. Ezt nem kell tagadni. Sőt a katolikus történetírásnak nem is érdeke tagadni, mert a katolikus álláspont soha nem az volt, hogy minden császár szent, minden udvari beavatkozás bölcs, és minden birodalmi egyházpolitika makulátlan.
De ebből még mindig nem következik, hogy a dogma forrása a császár. Jusztinianosz esete inkább azt mutatja, hogy a keresztény császárság korában állandó feszültség volt a világi hatalom egységpolitikája és az egyházi tanítás belső rendje között. Néha a császár segített. Néha ártott. Néha rendet teremtett. Néha túlnyúlt a saját hatáskörén. De a katolikus dogma igazságát nem abból vezetjük le, hogy az adott császár mennyire volt kellemes ember, mennyire volt ügyes politikus, vagy mennyire volt mentes családi botrányoktól. Ha Konstantin családi bűneiből akarod cáfolni Niceát, akkor ugyanezzel az erővel Dávid bűneiből cáfolhatnád a zsoltárokat, Salamon bukásaiból a bölcsességi hagyományt, Péter tagadásából pedig az apostoli igehirdetést. Csakhogy ez nem érvelés, hanem erkölcsi mellékvágány.
Órigenész ügyében is különbséget kell tenni. Órigenész hatalmas jelentőségű, zseniális, de sok ponton problematikus korai keresztény gondolkodó volt. Olyan korban írt, amikor számos későbbi dogmatikai fogalom még nem nyerte el végleges, tisztázott alakját. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden órigenista spekuláció elfogadható, és azt sem, hogy az egyház ne ítélhetett volna el később téves tételeket. A te szövegedben viszont az órigenista viták mintha arra szolgálnának, hogy a császári beavatkozásból általános antikatolikus vádat kovácsolj. Ez megint ugyanaz a sablon: találsz egy bonyolult történeti konfliktust, levágod róla a finomabb részeket, majd ráírod: „császári álkereszténység”. Ezzel nem magyarázol, csak címkézel.
Különösen árulkodó, ahogyan az „álkeresztény” szót használod. Ez nem történeti kategória, nem teológiai fogalom, nem elemzés, hanem indulatszó. Az apostoli hitet megvalló, Niceát, Konstantinápolyt, Efezust és Khalkédónt őrző egyházra azt mondod, hogy „álkeresztény”, miközben a saját pozíciód láthatóan az ariánus, nesztoriánus és henoteista zavarok határvidékén bolyong. Ez olyan, mintha valaki térkép nélkül eltévedne az erdőben, majd a hegyimentőket vádolná azzal, hogy rossz helyen vannak.
A „császárok irányították az egyházat” állításodból hiányzik a legfontosabb bizonyítási lánc. Azt kellene megmutatnod, hogy a császár dogmatikai tartalmat kényszerített az egyházra az apostoli hit ellenében, és hogy ezt az egyház pusztán állami parancsra fogadta el. Ezt nem mutatod meg. Amit megmutatsz, az annyi, hogy a császárok összehívtak zsinatokat, részt vettek a protokollban, anyagilag támogatták a gyűlést, politikailag végrehajtották a döntéseket, és néha teológiai ügyekbe is beavatkoztak. Ez igaz, de kevés a következtetésedhez. A bizonyításod olyan, mint egy híd, amelynek van két díszes kapuja, de középen nincs pályatest. Ránézésre nagy, átkelni rajta nem lehet.
A zsinatok története nem steril mennyei diktálás volt, de nem is császári színjáték. Emberi konfliktusokon, politikai feszültségeken, személyes ambíciókon, nyelvi félreértéseken és valódi teológiai küzdelmeken keresztül haladt előre. A katolikus hit nem tagadja ezt. Sőt éppen az a történeti realizmusa, hogy nem kell mesésen makulátlan szereplőket feltételeznie ahhoz, hogy az isteni gondviselés működését vallja. Az egyház története nem porcelánszentek vitrinsora, hanem bűnös emberek, vitázó püspökök, ingadozó császárok, bátor hitvallók és olykor gyáva politikusok története, amelyben mégis megőrződik az apostoli hit. Ez neked botrány, mert vagy steril mennyei faxot vársz, vagy ha ilyet nem találsz, rögtön csalást kiáltasz. A katolikus gondolkodás ennél felnőttebb.
A te írásodban az is feltűnő, hogy a zsinati döntések tartalmát nem igazán cáfolod. Nem mutatod meg, hogy a Fiú ne volna egylényegű az Atyával. Nem mutatod meg, hogy a Szentlélek ne volna az Atyával és a Fiúval együtt imádandó. Nem mutatod meg, hogy Mária ne volna Theotokosz abban a krisztológiai értelemben, hogy akit szült, az az örök Fiú megtestesülten. Nem mutatod meg, hogy Khalkédón tévedett volna, amikor egy személyt vallott két természetben. Ehelyett körbejársz a zsinati termekben, mutogatsz a császári székre, az utazási költségekre, a politikai háttérre, és azt hiszed, ezzel megcáfoltad a dogmát. Nem cáfoltad meg. Csak a függöny színéről beszéltél, miközben a színpadon zajló darabot nem értetted.
A katolikus válasz tehát egyszerű, de nem leegyszerűsítő. Igen, a császárok szerepet játszottak. Igen, a birodalmi politika hatott az egyházi eseményekre. Igen, voltak túlkapások, udvari intrikák, száműzetések, személyes bűnök, zavaros kompromisszumkeresések. De nem, ebből nem következik, hogy a Szentháromság, Krisztus istensége, Mária Istenszülő volta vagy Khalkédón krisztológiája császári hamisítvány volna. A dogma nem attól igaz, hogy a császár kedvelte, és nem attól hamis, hogy a császár jelen volt, amikor megfogalmazták. A dogma igazsága az apostoli kinyilatkoztatáshoz, az egyház hitéhez, a szentírási tanúsághoz és az egyetemes egyházi recepcióhoz kötődik.
Ezért a nagy antikatolikus leleplezésed végül inkább önleleplezés. Azt akartad bizonyítani, hogy a katolikus egyház császári álkereszténység. Ehelyett azt bizonyítottad, hogy nem tudsz különbséget tenni összehívás és tanítás, politikai végrehajtás és dogmatikai tekintély, udvari panegirikus és egyházjogi valóság, szövegtörténeti kiegészítés és hamisítás, két természet és két személy, dogmafejlődés és dogmagyártás között. Ez nem kis hiba. Ez maga az egész érvelésed omlása.
Ha tehát legközelebb a „római császárok háromarcú istene” típusú fordulatokkal akarsz hadonászni, előbb döntsd el, mit támadsz: a valódi katolikus tanítást vagy a saját torzképedet. Mert a valódi katolikus tanítás szerint egy Isten van, nem három; Krisztus egy személy, nem kettő; Krisztus teljes Isten és teljes ember, nem félisten és nem puszta próféta; a Szentlélek nem alacsonyabb rendű erő, hanem Úr és éltető; Mária Istenszülő címe pedig nem Mária istenítéséről, hanem Krisztus személyének egységéről szól. Ezeket kellene cáfolnod. Nem Eusebius udvari stílusát. Nem Konstantin aranyszékét. Nem a püspökök útiköltségét.
A császárok rég porrá lettek. Konstantin trónja eltűnt, Theodosius rendeletei múzeumi tárgyak, Markianosz birodalmi pompája történelemkönyvi emlék, Jusztinianosz palotáiból romok és krónikák maradtak. De a niceai hitvallást ma is imádkozza az egyház. Nem azért, mert Konstantin aranytrónon ült, hanem mert az egyház felismerte és megvallotta benne az apostoli hitet: a Fiú igaz Isten az igaz Istentől, született, de nem teremtmény, egylényegű az Atyával. Ezzel szemben a te „leleplezésed” nem más, mint régi ariánus és antikatolikus panelek újracsomagolása, egy kis császárfóbiával, egy kis Filioque-hisztériával, egy kis nesztoriánus köddel és jó adag indulati fűszerrel.
A végső mérleg tehát ez: ténydarabokat hozol, de rossz következtetést vonsz le; történelmi neveket sorolsz, de nem érted a teológiai tétet; császári beavatkozást mutatsz, de nem bizonyítasz császári dogmagyártást; „hamisítást” kiáltasz, de nem kezeled tisztességesen a dogmafejlődést; „álkereszténységet” emlegetsz, miközben éppen az apostoli hit nagy zsinati megvallásait támadod. Ez így nem cáfolat, hanem zavart vádirat. Hangos, színes, fölényeskedő — csak éppen nem áll meg.
A 381-es I. konstantinápolyi zsinatot I. (Nagy) Theodosius császár hívta össze. Leginkább az volt a célja, hogy véglegesen letörje az ariánus irányzatot, de egyéb kérdéseket is tisztázni akart. A niceai zsinaton megfogalmazott hitvallást több résszel bővítették, és így jött létre lényegében a mai Credo, azaz a Hiszekegy. Elítélték az arianizmust, s ezzel a mozgalom – bár nem tűnt el teljesen, de – fénykora véget ért.
A 431-es epheszoszi zsinatot II. Theodosziosz császár hívta össze. Ezen egyházi gyűlés egyik legfontosabb kérdése Nesztoriosz konstantinápolyi patriarcha és Kürillosz alexandriai patriarcha vitája volt. Elsősorban azon vitatkoztak, hogy Jézus anyja, Mária nevezhető-e Istenszülőnek (Theotokosz), vagy csak Krisztusszülőnek (Khrisztotokosz). Ezen kérdés nyomán azonban további kérdések is felmerültek, többek között Krisztus isteni és emberi természetének (phüszisz) kapcsolatáról. Nesztoriosz azt vallotta, hogy Krisztusnak két természete van (egy emberi és egy isteni), de ezek egymástól elkülönülnek, nem keverednek, mindkét természet külön működik Jézus Krisztusban. Kürillosz ezzel szemben azt állította, hogy „egy az Isten Ige megtestesült természete”. Kürillosz itt a természet (phüszisz) fogalmát nem úgy alkalmazta, mint Nesztoriosz, hanem ő a személy (proszopón/hüposztaszisz) értelmében használta, így szinte törvényszerű volt, hogy elbeszéltek egymás mellett. Az epheszoszi zsinat Kürillosz szellemében elítélte Nesztorioszt (akit le is tettek patriarchai tisztségéből), és kimondták Mária Istenszülő (Theotokosz) voltát, ami ekkor vált lényegében hittétellé, dogmává.
A 451-es khalkedóni zsinatot Markianosz császár hívta össze. Ezen a szinóduson csapott össze a Krisztusban egy természetet valló és a Krisztusban két természetet valló oldal. Az előbbit a zsinat után „monofizitának” nevezték (mono phüszisz=egy természet) utóbbit pedig „diofizitának”. A zsinati határozat így írta le a hivatalosnak elfogadott álláspontot: „Krisztus egy személy (hüposztaszisz) két természetben (phüszisz)”. Tehát Krisztus személyében egyesült a két természet, az isteni és az emberi, de eközben nem váltak egy istenemberi természetté, hanem mindkét természet megőrizte sajátságait (I. Leó római pápa Tomusa így fogalmazza meg ezt a tételt: „agit utraque forma quod proprium est” – „mindkét forma azt cselekszi, ami a sajátja”). Mindkét oldalon voltak szélsőségek, voltak, akik elválasztották egymástól a két természetet (nesztoriánusok) és voltak olyanok is, akik azt állították, hogy Krisztusnak csak isteni természete volt, mert az emberi természete feloldódott az isteni természetben (ez volt a radikális, szélsőséges monofizitizmus, más néven eutükhianizmus egy Eutükhész nevű teológus nevéből).
531-ben egy palesztinai szerzetes, Szent Szabbasz, aki egy lavrának, azaz nagyobb szerzetesi közösségnek volt a vezetője Konstantinápolyba utazott Jusztinianosz császárhoz, ugyanis az általa vezetett lavrában konfliktus tört ki a szerzetesek között, amelyben egyik oldalon az órigenisták álltak egy Nonnosz nevű szerzetes vezetésével, míg a másik oldalon inkább az antiórigenizmus volt a jellemző. Nonnosz az őt támogató órigenista szerzetesekkel ki is vonult a lavrából és Új Lavra néven új szerzetesi közösséget hozott létre. Szükséges megemlítenünk két órigenista személyt, Domitianoszt és Theodórosz Aszkidaszt, akik olyan befolyást szereztek a császári udvarban (természetesen úgy, hogy közben titkolták órigenista mivoltukat), hogy például Theodórosz Aszkidasz még caesareai püspök is lett Kappadókiában. Jusztinianosz látható módon 531 és 543 között nem lépett fel az órigenistákkal szemben, ennek pedig az volt az elsődleges oka, hogy remélte, hogy esetleg az órigenista oldal ki tud dolgozni egy olyan krisztológiát, amely elfogadható lesz mind a monofizitáknak, mind a khalkedóniánusoknak. Miután rájött, hogy ez csupán illúzió, 543-ban kiadott egy rendeletet az órigenisták ellen, amelyet Ménasz konstantinápolyi patriarchának címzett. Ezen levélben/rendeletben a következőket találjuk:
Jusztinianosz szubordinacionizmussal vádolta Órigenészt, aki szerint a Fiú nem láthatja az Atyát, és a Szentlélek nem láthatja a Fiút, ezzel megtörve a Szentháromság egylényegűségéből adódó egységet. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Órigenész korában még nem volt egyértelmű definíció a Szentháromságról és az Atya–Fiú–Szentlélek kapcsolatáról.
HOGYAN IRÁNYÍTOTTÁK RÓMA CSÁSZÁRAI A HÁROMARCÚ ISTENÜK NEVÉBEN AZ ÁLKERESZTÉNY EGYHÁZAT?
A kis-ázsiai Niceában 325 májusában kezdődött meg az a két hónapos gyűlés, melyen becslések szerint több, mint 300 birodalmi püspök, diakónusokkal és papokkal kiegészítve mintegy 1800 fő vett részt, köztük az alexandriai Alexandrosz pátriárka és diakónusa, Athanasius vagy a caesareai Eusebius.
A niceai zsinaton tárgyaló egyházi vezetők egyik legfontosabb feladata a húsvét idejének pontos meghatározása volt, melyet végül a tavaszi napfordulót követő első holdtölte utáni vasárnapra tettek, egységesítve ezzel az ünnepi gyakorlatot az egész birodalomban. A másik, számos vitát generáló kérdés Jézus személye volt, vele kapcsolatban az egyházatyák kétféle álláspontra helyezkedtek: Arius és követői úgy vélték, ő a legtökéletesebb teremtmény, de emberi lény, tehát nem lehet egyenrangú az őt teremtő isteni hatalommal.
Az ariánusokkal szemben állt Athanasius és Alexandrosz pátriárka, akik elutasították Jézus emberi természetét és az Atyához hasonlóan örök életűnek, az isteni főséggel egylényegűnek tartották őt. A tettlegességig fajuló hitviták során hiába próbáltak közvetíteni a Jézus „hasonló lényegűségét” (homoiusziosz) hirdető középutas püspökök, a vita szakadással, de az utóbbi párt győzelmével zárult. E döntés értelmében szövegezték meg a 325 júniusában kihirdetett niceai hitvallást, amit – 381-es, konstantinápolyi kiegészítésével együtt – mind a mai napig valamennyi álkeresztény felekezet elfogad (ez az ún. „Hiszekegy”).
A hiedelemmel ellentétben a niceai zsinat még nem foglakozott a Szentháromság tanával. Niceában a hitvitázók csak Jézus isteni természetének kérdésével foglalkoztak.
A zsinat 20 egyházjogi törvényt, úgynevezett kánont is elfogadott az egyház fegyelmi és szervezeti kérdéseinek rendezésére.
Klérussal kapcsolatos fegyelem (1-3., 16-17. kánon): Szabályozták a papok és püspökök vándorlását, eltiltották az öncsonkítást, és megtiltották a nőkkel való együttélést a papi lakhelyen.Püspökök jogai (4., 6. kánon): Kimondták, hogy a felszentelést a tartomány összes püspökének kell végeznie (vagy legalább háromnak, a többiek írásos jóváhagyásával). Megerősítették Alexandria, Róma és Antiochia patriarchális előjogait.Húsvét ünneplése: A zsinat határozott arról, hogy a keresztény húsvétot egységesen, a zsidó pászka ünnepétől elkülönítve, a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapon kell megtartani
Az 1054-es nagy egyházszakadás éppen a Niceai hitvallás (pontosabban a Kr. u. 381-ben kiegészített Niceai-Konstantinápolyi hitvallás) miatt következett be. A szöveg ugyanis azt mondja a Szent Szellemről, hogy „az Atyától származik”, de a latin nyelvű kereszténység később belehamisította a szövegbe , hogy „és a Fiútól” (Filioque).
Eusebius már Konstantin-életrajzának korábbi helyein is futólag utalt arra, hogy a császár szükség szerint püspökgyűléseket tartott, „mintha Isten minden püspökök fölé rendelte volna”. Bizonyára ebben az a tény is döntő szerepet játszott, hogy Konstantin pontifex maximus ként továbbra is minden vallás, tehát a keresztény vallás ügyeiben is közvetlen illetékességgel bírt.
325, május-júniusban ezért Konstantin parancsára csaknem 300 püspök gyűlt össze a niceai császári palotában. Kiváltképp a keleti püspöki városokból érkeztek, míg a Nyugat csak gyengén képviseltette magát. A római püspök is helyettest állított. Már az ülésrend is arra utal a császár elkülönítetten, aranytrónon foglalt helyet, hogy Konstantin a zsinatnak valójában nem csupán kezdeményezője, hanem elnöke is volt. Ez a horderejét tekintve aligha túlértékelendő felismerés további megfontolásokkal és forrásértelmezésekkel támasztható alá. így voltaképpen Konstantin tartotta Niceában a megnyitóbeszédet, amelyben megnevezte és kifejtette a tisztázást igénylő kérdéseket. Az ezt követő megbeszélés során a császár csillapította a vitát, és egyetértésre törekedett. A megegyezést írásban rögzítették, és a jelen lévő püspökök saját kezű aláírásukkal szentesítették (Eus. VC III 14):
A császár biztosította a zsinat létrejöttét, állami pénzekből fedezte a püspökök utaztatását, és az elfogadott döntéseknek birodalmi törvényerőt adott, száműzetéssel fenyegetve az ellenszegülőket.
A niceai zsinat jelentőségének e későbbi viszonylagosságát lepleziEusebius egy Konstantinról szóló dicshimnuszban, amikor a zsinat elnökét mint a „püspökök püspökét” említi, valójában ugyanis ezúttal „a kereszténységnek történelme során először volt látható feje”. Ez a „fej” a meg nem keresztelt császár volt, akit az eusebiusi interpretáció szerint Isten maga ültetett e pozícióba a világi és szellemi hatalom egységét megtestesítő, megbízott főpapként.E ragyogó csá-szárportréra a keresztény hatalmi teológia kontextusában ezzel szemben már hamarosan családi botrányok és előre nem látott gyilkosságok vetnek sötét árnyékot.
A háromarcú kép, a Filioque és a két-Krisztusú henoteizmus
Most sem hoztál új bizonyítékot, hanem ugyanazt az alapvető módszertani hibát ismételted meg: egy másodlagos képi jelenséget dogmatikai bizonyítékként kezelsz, egy hitvallási kifejezést az ellenkezőjére fordítasz, a kánontörténetből összeesküvést gyártasz, majd az Ószövetség fenségnyelvét henoteista istenpiramissá alakítod. A legsúlyosabb hiba azonban továbbra is krisztológiai: Krisztust kettévágod egy mennyei „Logosz Istenre” és egy földi „ember Jézusra”, mintha az Újszövetség nem azt mondaná, hogy az Ige testté lett, hanem azt, hogy az Ige egy ideig belakott egy tőle különálló emberbe.
A válaszom ezért nem fogja letagadni azt, ami valóban tény. Igen, voltak háromarcú Szentháromság-ábrázolások. Igen, a Quicumque fontos nyugati liturgikus hitvallás volt. Igen, a Filioque nincs benne a 381-es konstantinápolyi hitvallás eredeti görög szövegében. Igen, a kánon formális rögzítése több lépésben történt. Igen, 5Móz 32,8–9 szövegtörténetileg nehéz és fontos hely. De ezekből nem az következik, amit te levonsz. A te következtetéseid nem a forrásokból fakadnak, hanem egy előre eldöntött antikatolikus rendszerből.
I. A háromarcú ábrázolás létezése nem azonos a katolikus dogmával
Az első érved lényege az, hogy mivel bizonyos liturgikus vagy áhítati könyvekben, illetve templomi művészetben előfordult háromarcú Szentháromság-ábrázolás, ezért a katolikus Egyház „háromarcú istent” imádott. Ez a gondolatmenet már a kiindulópontjánál elbukik, mert összekeveri a dogmatikai normát az ikonográfiai mellékjelenséggel.
A katolikus tanítást nem egy kézirat vagy imakönyv illusztrációjából kell megállapítani, hanem a hitvallási, zsinati és tanítóhivatali szövegekből. Márpedig a Quicumque szövege, amelyre hivatkozol, éppen nem „háromarcú istent” tanít, hanem azt, hogy egy Istent kell tisztelni a Háromságban és a Háromságot az egységben, a személyek összezavarása és a lényeg szétválasztása nélkül. Ugyanez a szöveg kifejezetten kimondja, hogy az Atya Isten, a Fiú Isten, a Szentlélek Isten, de mégsem három Isten van, hanem egy Isten; továbbá azt is, hogy a Szentlélek nem lett, nem teremtetett és nem született, hanem származik.
Ez végzetes a te érvelésedre nézve. Ha a Quicumque lenne a „háromarcú isten” teológiai alapja, akkor a szövegnek legalább valamilyen módon támogatnia kellene a modalista, triteista vagy antropomorf értelmezést. Nem támogatja. Épp ellenkezőleg: kizárja. Nem azt mondja, hogy egy isteni személynek három arca van; azt mondja, hogy más az Atya személye, más a Fiúé, más a Szentléleké. Nem azt mondja, hogy három isten van; azt mondja, hogy nem három Isten, hanem egy Isten. Nem azt mondja, hogy a Lélek született; azt mondja, hogy nem született, hanem származik.
Tehát amikor egy háromarcú képet a Quicumque fölé helyezel, majd azt mondod, hogy „lám, ez a katolikus dogma”, akkor nem a hitvallást értelmezed, hanem a hitvallás mellé tett képet emeled a hitvallás fölé. Ez módszertanilag olyan, mintha egy középkori bibliaillusztráció anakronisztikus ruházatából következtetnél arra, hogy a Biblia szerint Mózes gótikus püspöki ornátusban járt.
A háromarcú vagy háromfejű Szentháromság-ábrázolások valóban léteztek, de vitatott ikonográfiai típusként. A modern művészettörténeti szakirodalom is úgy tárgyalja őket, mint olyan képi formát, amelyet VIII. Orbán és XIV. Benedek is figyelmeztetéssel, illetve cenzúrával illetett, és amely a hivatalos tiltások ellenére népi vagy periférikus művészetben tovább élt. A barcelonai múzeumi összefoglaló külön megemlíti, hogy XIV. Benedek 1745-ben a Sollicitudini nostrae kezdetű apostoli levélben tiltotta az ilyen ábrázolást.
Ez nem azt bizonyítja, hogy az Egyház dogmája háromarcú bálvány volt. Éppen ellenkezőleg: azt bizonyítja, hogy az Egyház saját dogmatikai mércéje alapján problémásnak, félreérthetőnek és korlátozandónak látta ezt a képi típust. Egy elítélt vagy vitatott ikonográfiai forma nem válik dogmává pusztán attól, hogy valahol előfordult.
II. A liturgikus használat nem változtatja dogmává az illusztrációt
Azt ismételgeted, hogy a Quicumque a római zsolozsmában szerepelt, ezért a hozzá kapcsolt háromarcú ábrázolás nem lehet „vásári karikatúra”. Csakhogy a lényegi különbség itt sem tűnik el: a liturgikus használat a szövegre vonatkozott, nem a képre. A zsolozsmában a hitvallást mondták vagy énekelték; nem azt recitálták, hogy „Isten háromarcú fej”.
Ráadásul a Quicumque szerzőségével kapcsolatban is súlyos tévedésre építesz. A mai kutatásban általánosan elfogadott, hogy a szöveget nem maga Alexandriai Atanáz írta. A régi katolikus lexikonos összefoglalás szerint is a modern kutatók döntő érvei között szerepel, hogy korai tekintélyes szerző nem említi Atanáz műveként, valamint hogy nyelve és szerkezete inkább nyugati, nem alexandriai eredetre mutat.
Ezért az a romantikus jelenet, amely szerint Atanáz egy kriptában írta volna a hitvallást, majd átadta volna egy diakónusnak, áhítatos legenda vagy népszerű elbeszélés lehet, de nem bizonyító erejű történeti adat. Te viszont ezt úgy kezeled, mintha elsőrendű dogmatörténeti forrás volna. Nem az. A szöveg Atanáz nevéhez kapcsolódó tekintélye dogmatikai rokonságot jelezhet az athanaszioszi-niceai iránnyal, de nem bizonyítja, hogy maga Atanáz írta, és főleg nem bizonyít semmiféle háromarcú istentant.
A liturgikus könyv képe, a hitvallás szövege és a dogmatikai tanítás három különböző szint. Te ezeket egyetlen bizonyító tömbbé gyúrod össze, majd azt mondod: „rátaláltam a bizonyítékra.” Valójában nem bizonyítékra találtál, hanem egy félreérthető képi formára, amelyet a saját előfeltevésed alapján dogmává emeltél.
III. A misztikus idézetek sem háromarcú bálványt bizonyítanak
Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János idézeteit is úgy használod, mintha azok a „háromarcú” kép látomásos igazolásai lennének. Ez ismét önkényes olvasat.
Teréz idézete arról szól, hogy a Quicumque imádkozása közben megadatott neki megértenie, hogyan lehet egy az Isten három személyben. Ez nem azt jelenti, hogy háromarcú fejet látott. A szöveg intellektuális és misztikus belátásról beszél: arról, hogy az egy Isten három személyben való létének misztériuma világosabbá vált számára. Te ebből vizuális bálványlátomást gyártasz. Ez pontosan az a fajta olvasás, amely a saját képzetedet olvassa vissza a forrásba.
Keresztes Szent János idézetében is az áll: „láttam a három isteni Személyt”. Nem az áll, hogy „láttam egy háromarcú fejet”. A három isteni Személy látomásos vagy misztikus megértése nem azonos azzal, hogy Istennek három arca volna. A katolikus misztika nyelve képi, analóg és sokszor erősen szimbolikus; nem dogmatikai anatómia.
Ezzel tehát semmit nem bizonyítottál. Legfeljebb azt, hogy a katolikus misztika és liturgia nagyon komolyan vette a Szentháromságot. Ez nem a te vádadat támasztja alá, hanem a niceai hit élő imádságos befogadását mutatja.
IV. A Filioque-ról tett állításod szövegileg hamis
A következő nagy állításod az, hogy abba a hitvallási szövegbe, amelybe később „belehamisították” a Filioque-t, eredetileg az volt írva, hogy a Szentlélek „az Atyától született és a Fiútól”. Ez egyszerűen nem igaz.
A 381-es konstantinápolyi hitvallás a Szentlélekről nem azt mondja, hogy „született”, hanem azt, hogy „az Atyától származik”. A Katolikus Egyház Katekizmusa is így idézi a második egyetemes zsinat hitvallását: a Szentlélek Úr és éltető, aki az Atyától származik. Ugyanez a tanítás hangsúlyozza, hogy a Szentlélek az Atyával és a Fiúval együtt imádandó és dicsőítendő.
Ez nem apró fordítási kérdés. A szentháromságtan egyik alapvető különbségtételéről van szó: a Fiú az Atyától születik vagy nemzetik; a Szentlélek származik. A kettőt összekeverni nem „mélyebb bibliaolvasás”, hanem dogmatikai analfabetizmus.
A latin hagyomány Filioque-formulája sem azt mondja, hogy a Szentlélek születik az Atyától és a Fiútól. A firenzei zsinati magyarázatot idézve a Katekizmus úgy fogalmaz: a Szentlélek öröktől fogva az Atyától és a Fiútól van, és „mint egy princípiumból” és „egy leheléssel” származik. Ez pontosan kizárja azt, amit te ráolvasol: nincs két isteni szülő, nincs biológiai közös utód, nincs időbeli sorrend, nincs másodlagos isteni ivadék.
A Filioque valóban nincs benne a 381-es konstantinápolyi hitvallás eredeti formájában. A Katekizmus ezt nyíltan kimondja, és azt is megjegyzi, hogy a latin liturgiában fokozatosan terjedt el, továbbá ma is vitapont az ortodox egyházakkal. De ebből nem következik, hogy a nyugati tan a Lelket „Jézus és az Atya szülött utódjává” tette volna. Az egyik kérdés liturgikus-szövegtörténeti: mikor és milyen tekintéllyel került be a hitvallás latin használatába a kiegészítés. A másik dogmatikai: mit jelent a Szentlélek örök származása. Te ezt a kettőt szándékosan összemosod.
V. A Fiú nem azonosítható pusztán az „ember Jézussal”, de nem is választható el tőle
Azt kérdezed, hogy ha a római Egyház Jézussal azonosítja a Fiút, akkor miként lehet a Szentlélek a Fiútól is származó. A kérdésed mögött hamis dilemma áll. A katolikus tan nem azt mondja, hogy a Szentlélek Jézus emberi természetétől származik. Azt mondja, hogy a Szentlélek az örök Fiútól is származik, aki a megtestesülésben valódi emberi természetet vett fel.
Itt a személy és természet közötti különbséget kellene megértened. Jézus Krisztus személye az örök Fiú, az Ige. Az ő emberi természete időben kezdődik Mária méhében. Isteni személye azonban nem ekkor kezdődik. A megtestesülés nem azt jelenti, hogy egy már meglévő emberi személyhez hozzákötődött egy isteni személy; hanem azt, hogy az örök Fiú emberi természetet vett fel.
Ezért hibás, amikor 1Kor 15,47-re hivatkozva azt állítod, hogy Pál szerint Jézus „emberként is csak második”, tehát nem lehet örök Fiú. Pál az első Ádám és Krisztus mint második Ádám üdvtörténeti párhuzamáról beszél. Nem az örök Ige isteni személyének keletkezéstörténetét írja le. A „második ember” nem azt jelenti, hogy az Ige Ádám után lett létrehozva; azt jelenti, hogy Krisztus mint megtestesült és feltámadt Úr az új emberiség feje.
A te elméleted, amely szerint Isten előre „megformált” egy mennyei emberi szellemet, majd azt Máriába helyezte, sem 1Kor 15-ből, sem az evangéliumokból, sem az apostoli hitből nem következik. Ez saját gyártmányú spekuláció. Nincs rá szöveges alapod. Pál nem beszél előre legyártott emberi szellemről. János nem beszél mennyei emberi szellem beültetéséről. A hitvallások nem beszélnek ilyenről. A keresztény tanítás arról beszél, hogy az Ige testté lett.
És itt a te rendszered lényegi baja: nem megtestesülést tanítasz, hanem ideiglenes isteni bennlakást. Ez nem János evangéliuma, hanem a régi szétválasztó krisztológiák logikája.
VI. A Miatyánk nem cáfolja Jézus természet szerinti Fiúságát
Azt állítod, hogy Jézus azért nevezte Istent Atyjának, mert zsidóként Izraelhez tartozott, és Izrael népe szövetségi értelemben hívta Istent Atyának. Ez részben igaz, de éppen a lényeget kerüli meg.
Valóban van ószövetségi atyaságnyelv. Isten Izrael Atyja szövetségi, teremtői és irgalmas értelemben. Jeremiás 3,19-ben az „Atyámnak hívj engem” nem mennyei istennemzetséget ír le, hanem a hűtlen Izrael visszafogadásának szövetségi nyelvét. A szövegben nincs semmi arról, hogy Izrael Istene egy magasabb „istenek Atyjának” egyik fia volna. Ezt te olvasod bele.
Az Újszövetségben Jézus fiúsága azonban nem merül ki ebben a közös szövetségi fiúságban. A tanítványok Istent Atyának szólíthatják, mert részesednek a Fiúban. Jézus viszont egyedülálló módon Fiú. Ezért különbözteti meg János evangéliuma az „én Atyám” és a „ti Atyátok” nyelvét. Jézus nem egyszerűen úgy Fiú, ahogy Izrael fiai fiak. Ő az egyszülött Fiú.
A te érved tehát úgy működik, mintha a fogadott vagy szövetségi fiúság kizárná a természet szerinti Fiúságot. Nem zárja ki. Ellenkezőleg: a keresztény hit szerint a tanítványok azért mondhatják Istent Atyának, mert a Fiú által részesednek az Atyához való viszonyban. A mi fiúságunk kegyelmi és fogadott; Krisztus Fiúsága örök és természet szerinti.
VII. Az 5Móz 32,8–9 nem bizonyítja a te istenpiramistodat
Az érvelésed egyik tartóoszlopa az 5Móz 32,8–9. Azt mondod, a Fönséges felosztotta a népeket az istenfiak száma szerint, az Úrnak pedig Jákob jutott örökségül; ebből pedig azt vezeted le, hogy Izrael Istene csak egy isteni fiú a többi között, akinek van egy fölötte álló Atyja.
Ez a következtetés túl nagyot ugrik. A szöveg valóban ősi és nehéz, és az „Isten fiai” olvasat komolyan veendő. De ebből legfeljebb mennyei udvar, angyali vagy isteni tanács képe következhet; nem az, hogy YHWH egy másodrangú istenség, akinek fölötte áll egy másik legfőbb Isten. A szakasz folytatása maga mondja: „Az Úr vezérelte egymaga, idegen isten nem volt vele.” Ez a vers nem azt mondja, hogy az Úr egy a sok valóságos istenfi közül, hanem azt, hogy Izrael közvetlenül az Úr saját része, és nem tartozik idegen istenségek hatalma alá.
Az egész deuteronomiumi teológia ellened dolgozik. Az Úr nem egy regionális istenfi, hanem Izrael egyetlen Istene. Az 5Móz 10,17-ben sem azt olvassuk, hogy van egy Istenek Istene YHWH fölött, hanem azt, hogy „az Úr, a ti Istenetek” maga az Istenek Istene és urak Ura. A mondat alanya maga Izrael Istene. Te viszont kettéválasztod azt, amit a szöveg egyben tart.
Az „Istenek Istene” kifejezést úgy használod, mintha szükségképpen valóságos, ontológiailag önálló istenek hierarchiáját jelentené. Ez a héber fenségnyelv félreértése. A „királyok királya”, „urak Ura”, „énekek éneke”, „szentek szentje” típusú szerkezetek felsőfokot, páratlanságot, abszolút kiemeltséget fejeznek ki. Nem minden ilyen birtokos szerkezet jelent szó szerinti ontológiai többességet. Ha ezt nem érted, akkor nem mélyebb héber exegézist végzel, hanem a héber stílust töröd rá egy henoteista előfeltevésre.
VIII. A Zsolt 45 és a Zsidókhoz írt levél nem a te henoteizmusodat tanítja
A Zsolt 45-re építed azt az állítást, hogy van egy „Istene által társai, az istenek fölé felkent Isten”. A Zsidókhoz írt levél azonban ezt a zsoltárt nem úgy használja, ahogy te. A levél célja az, hogy a Fiút az angyalok fölé emelje, és megmutassa: ő nem egy mennyei lény a sok közül, hanem a Fiú, akinek olyan méltósága van, amelyet angyal nem kapott.
A Zsidókhoz írt levél a Fiúról mondja: „Trónod, ó Isten, örökké áll.” Majd hozzáteszi: „Isten, a te Istened felkent téged.” Ez a kettős beszéd nem többistenhit, hanem a Fiú valódi istenségének és az Atyától való személyes megkülönböztetésének nyelve. A Fiú Isten; ugyanakkor Fiúként az Atyától van. A megtestesült Messiásként pedig az Atya küldetésében és felkenésében jelenik meg.
Te ebből rangsorolt istenvilágot csinálsz. A levél viszont nem ezt teszi. A kérdése nem az, hogy „melyik isten magasabb a többi istennél”, hanem az, hogy melyik angyalhoz szólt így Isten. A válasz: egyikhez sem. Ez pontosan a te rendszered ellen szól, mert nem a Fiút sorolja be egy mennyei istenkasztba, hanem kiemeli minden teremtményi rend fölé.
IX. A kánontörténetről tett állításod történetileg tarthatatlan
Azt állítod, hogy a 4. század végéig a római Egyház nem ismerte el Mózes könyveit és az Ószövetséget Istentől ihletett írásoknak, ezért Nikaia idején senki sem érvelhetett az Ószövetségből. Ez az egyik legsúlyosabb tévedésed.
Atanáz 39. húsvéti levelében, amelyet te is szeretsz kánontörténeti fordulópontként emlegetni, az Ószövetség könyveinek felsorolása éppen a Teremtés könyvével, majd a Kivonulás, Leviták, Számok és Második Törvénykönyvvel kezdődik. Ez önmagában lerombolja azt az állításodat, hogy Atanáz vagy a 4. századi Egyház az Ószövetséget kizárta volna.
A II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum kezdetű konstitúciója sem valami modern újítást állít, amikor azt mondja, hogy az Egyház kezdettől fogva sajátjaként fogadta el a Septuagintát, vagyis az Ószövetség ősi görög fordítását. Ugyanez a dokumentum azt is tanítja, hogy a Szentíráshoz könnyű hozzáférést kell biztosítani minden keresztény hívő számára.
De még ha félretennénk is a zsinati összefoglalót, a korai egyházi irodalom maga cáfol téged. Jusztinosz, Iréneusz, Tertullianus, Órigenész, Atanáz és a többi korai szerző folyamatosan az Ószövetségből érvel. Az ariánus vitában Péld 8,22 központi szerepet játszott; a krisztológiai vitákban a zsoltárok, Izajás, Dániel és más ószövetségi könyvek állandóan előkerültek. Ha az Ószövetség „ki lett volna zárva”, ezek a viták egyszerűen nem így zajlottak volna.
Az általad idézett „az Egyház kezdettől csak négy evangéliumot ismert el kánoninak” mondatot pedig félreolvasod. Ez azt jelenti, hogy a sok evangéliumnak nevezett irat közül négyet ismert el kanonikus evangéliumnak: Mátét, Márkot, Lukácsot és Jánost. Nem azt jelenti, hogy csak ezt a négy könyvet tartotta Szentírásnak. Ebből az következtetni, hogy Mózes és a próféták ki voltak zárva, logikailag olyan, mintha azt mondanád: „négy evangélium van, tehát Pál levelei sem tartoznak a kánonhoz.”
Ez nem érv, hanem kategóriatévesztés.
X. A kánon formális rögzítése nem azonos a könyvek előzetes elutasításával
A római, hippói és karthágói zsinatokra is hivatkozol, majd ebből azt a következtetést vonod le, hogy korábban az Ószövetség nem volt az Egyház Szentírása. Ez megint a jogi-formális rögzítés és a tényleges liturgikus-hitéleti használat összekeverése.
A kánon végleges zsinati felsorolása nem azt jelenti, hogy előtte a könyvek nem voltak szent iratok. Azt jelenti, hogy az Egyház formálisan rögzítette azt a könyvlistát, amelyet liturgikus, tanító és vitázó gyakorlatában már használt. A kánon története recepciós folyamat, nem egy 382-es pillanatban létrehozott irodalmi vállalkozás.
XIII. Leó pápa 1893-as biblikus enciklikája is a két Testamentum könyveiről mint a kezdettől fogva vallott, isteni tekintélyű szent könyvekről beszél, és kifejezetten buzdítja a Szentírás tanulmányozását. Ez önmagában is cáfolja az „1950-es évekig elzárták a Bibliát” típusú túlzó állításodat.
Valóban voltak helyi, történetileg behatárolt korlátozások bizonyos népnyelvű fordításokra vagy eretnek mozgalmakhoz kapcsolódó használatra. Ezt nem kell tagadni. De ebből általános, egész Egyházra kiterjedő, halálbüntetéses bibliaolvasási tilalmat gyártani durva történeti torzítás. A történeti valóság árnyalt: voltak korlátozások, voltak túlkapások, voltak félrevezető fordításokkal és szektás olvasatokkal kapcsolatos félelmek; de nem volt olyan katolikus dogma, hogy a laikus nem olvashatja Isten igéjét.
XI. A thesszalonikéi ediktum nem a Szentháromság születési anyakönyvi kivonata
Azt állítod, hogy a „három az egyben istenmodellt” a római császárok 380-ban definiálták. Ez sem igaz.
A 380-as Cunctos populos valóban kemény birodalmi jogi szöveg. Valóban a niceai irányú hitet teszi állami normává, és az eltérő tanokat követőket eretnekként kezeli. Ezt lehet és kell történetileg, politikailag és lelkiismereti szempontból bírálni. De a szöveg nem új istent vezet be. A latin fordulat egyértelmű: az Atya, Fiú és Szentlélek egy istenségét kell hinni egyenlő méltóságban és jámbor Háromságban.
Az ediktum tehát nem három istent, nem három arcot, nem egy császári bálványt definiál, hanem a már meglévő niceai hit jogi-politikai privilegizálását végzi el. Ez a privilegizálás lehet problematikus; a dogma eredetét azonban nem ebből kell levezetni.
A niceai zsinat 325-ben, vagyis 55 évvel az ediktum előtt már kimondta, hogy a Fiú az Atyától született, nem teremtetett, egylényegű az Atyával, és általa lett minden. A 325-ös hitvallás kifejezetten elítéli azt a tételt, hogy „volt, amikor nem volt”, hogy a Fiú „a semmiből lett”, vagy hogy teremtmény. A Katolikus Egyház Katekizmusa ugyanezt foglalja össze: Nikaia a Fiú egylényegűségét vallotta, Konstantinápoly pedig megtartotta és tovább kifejtette ezt a hitet.
Tehát az időrend ellened szól. Nem Theodosius találta ki a niceai hitet. Theodosius jogi nyelven támogatta azt, ami már zsinati és teológiai formában létezett.
XII. A niceai hit nem császári kitaláció, hanem az apostoli tanúság védelme
A modern vatikáni teológiai összefoglaló Nikaia 1700 éves évfordulója kapcsán világosan hangsúlyozza: Nikaia központi hozzájárulása a Fiú istenségének egylényegűségi megfogalmazása volt, és a nemzés nem teremtést jelent, hanem az Atya egyetlen isteni lényegének közlését. Ugyanez a dokumentum hangsúlyozza, hogy a Fiú a negyedik evangéliumban több helyen is isteni méltóságban jelenik meg, és hogy a „minden általa lett” nyelv kizárja, hogy a Fiú a teremtményi rend egyik tagja legyen.
Ez pontosan a te rendszered ellen szól. Te azt mondod: Jézus nem született Istentől, hanem Isten formált neki egy emberi szellemet. A niceai hit azt mondja: a Fiú öröktől fogva az Atyától születik, nem teremtményként, hanem Istenként Istentől. Te azt mondod: a „születés” időbeli kezdést jelent. A niceai hit azt mondja: az isteni nemzés nem teremtés, nem időbeli előállítás, nem biológiai szülés, hanem örök isteni eredés.
Ha ezt nem fogadod el, legalább pontosan cáfold. Ne cseréld ki a fogalmakat. Ne mondd azt, hogy a katolikus tan szerint a Szentlélek született, amikor a szöveg szerint nem született. Ne mondd azt, hogy a Fiú teremtményi időben kezdődik, amikor a niceai tan éppen ezt zárja ki.
XIII. A Mária-ellenes kitérőd a krisztológiai lényeget kerüli meg
Azt írod, hogy a római Egyház Jézus szülőanyját Istenszülőnek nevezte, majd „Ég Királynőjét” kreált belőle. Ez a szakasz több külön kérdést kever össze.
A Theotokosz cím nem azt jelenti, hogy Mária az isteni természet forrása. Nem azt jelenti, hogy Mária istennő. Nem azt jelenti, hogy Mária az örökkévaló istenség eredete. Azt jelenti, hogy akit Mária emberi természet szerint megszült, annak személye nem puszta emberi személy volt, hanem az örök Fiú. A szülés alanya személy, nem absztrakt természet. Mária nem az istenséget szülte mint istenséget, hanem azt a személyt, aki istensége szerint öröktől az Atyától van, embersége szerint pedig tőle született.
Ezért a Theotokosz cím elsődlegesen nem Máriáról, hanem Krisztusról szól. Azért fontos, mert védi Krisztus személyi egységét. Ha azt mondod, hogy Mária csak az ember Jézust szülte, aki külön van a Logosz Istentől, akkor két alanyt állítasz Krisztusban. Ez nem apostoli krisztológia, hanem a szétválasztó irány.
Az „Ég Királynője” kérdését sem lehet összekeverni az ószövetségi pogány istennőkultusszal. A katolikus Mária-tisztelet nem latria, nem istenimádás. Ha egyes népi formák túlzóak vagy félreérthetők voltak, azokat lehet bírálni. De a Theotokosz cím dogmatikai magva Krisztus személyi egységének védelme. Te ezt a krisztológiai lényeget cseréled le egy antikatolikus bálványvádra.
XIV. Áriuszt „nem véded”, de mégis nála is tovább mész rossz irányba
Azt írod: „Dehogy védem őket. Csak említettem, hogy egyikük sem hitt a római császárok háromarcú egy istenében.” Ez ügyes visszalépés, de nem oldja meg a problémát.
Áriusz valóban nem élte meg a 380-as ediktumot. De ebből semmi nem következik. Áriusz nem a 380-as ediktum ellen vitázott, hanem a Fiú örök istensége ellen. Nikaia 325-ben már az ő tévedésére válaszolt. Tehát hiába mondod, hogy Áriusz 44 évvel korábban meghalt; a niceai hit, amelyet az ediktum később államilag támogatott, már Áriusz életében és vele szemben megfogalmazódott.
Amikor azt mondod, hogy Áriusz abban tévedett, hogy csak egy Isten létezik, akkor kimondod saját rendszered lényegét: te nem keresztény monoteizmust vallasz. Áriusz tévedése nem az volt, hogy egy Istent vallott. Ebben igaza volt. Tévedése az volt, hogy a Fiút a teremtményi rendbe tolta. A katolikus hit nem többistenhitben válaszolt Áriusznak, hanem abban, hogy az egy Istenben a Fiú egylényegű az Atyával.
Te viszont nem a niceai monoteizmus felé lépsz, hanem egy istenhierarchia felé: van „Istenek Atyja”, vannak „istenek fiai”, van egy „Felkent Isten”, és külön van „ember Jézus”. Ez nem a Szentháromság megtisztítása, hanem bibliai nyelvvel feldíszített henoteizmus.
XV. Nesztorioszra hivatkozva lényegében a saját két-Krisztusú rendszeredet vallod be
Azt írod, Nesztoriosz közelebb állt az igazsághoz, mert „két Fiúról tett tanúbizonyságot”: az egyik a Logosz Isten, a másik az ember Jézus, aki a Logosz Isten Krisztosza. Ez a mondat a teljes álláspontod egyik legleleplezőbb része.
Ha valóban két Fiúról beszélsz, akkor nem a keresztény megtestesülést vallod. A keresztény hit nem két Fiút vall: egy mennyei Logosz-Fiút és egy földi ember-Fiút. Egy Fiút vall: az örök Igét, aki emberré lett. A két természet nem két személy. A Logosz nem egy másik alany mellett álló isteni partner; ő maga az, aki Jézus Krisztusban emberi természetet vett fel.
Nesztoriosz történeti értelmezése árnyalt kérdés. Lehet vitatni, hogy ő maga pontosan mennyire tanított „két személyt”, és a modern kutatás is óvatosabb, mint a régi polemika. De az a rendszer, amelyet te itt előadsz — egy Logosz Isten és külön egy ember Jézus — pontosan az a szétválasztás, amelyet az efezusi és kalkédóni krisztológia elutasított.
A kereszténység szempontjából a döntő kérdés ez: ki halt meg a kereszten? Ha a kereszten csupán az „ember Jézus” halt meg, miközben a Logosz Isten külön alany maradt, akkor a megváltás nem az Isten Fiának emberi természet szerinti önátadása, hanem egy ember vértanúsága. Ha viszont az Ige testté lett, akkor ugyanaz a személy szenved emberi természetében, aki istensége szerint örökké él az Atyával. Ezért volt az Egyház számára létfontosságú az „egy Krisztus” megvallása.
XVI. A „soha nem neveznék gyermeket Istennek” mondat éppen a krisztológiai vita lényegét mutatja
A Nesztoriosznak tulajdonított gondolat, hogy nem nevezne egy gyermeket Istennek, első pillantásra jámbor tiszteletnek tűnhet Isten örökkévalósága iránt. Valójában azonban pontosan az a probléma benne, hogy nem különbözteti meg megfelelően a természet és a személy rendjét.
A katolikus hit nem azt mondja, hogy az isteni természet csecsemővé változott. Nem azt mondja, hogy az örökkévaló istenség mint istenség megszületett az időben. Azt mondja, hogy az örök Fiú személye emberi természetet vett fel, és ebben az emberi természetben valóságosan született, növekedett, szenvedett és meghalt.
Ezért lehet azt mondani, hogy Mária Istenszülő, és ezért lehet azt mondani, hogy Isten Fia emberként megszületett. Nem azért, mert az istenségnek kezdete lett, hanem mert aki megszületett, az személy szerint az örök Fiú. Ha ezt tagadod, ketté kell vágnod Krisztust: az örök Fiúra és egy külön emberre. És te pontosan ezt teszed.
XVII. A Jézus emberségére hivatkozó verseid nem cáfolják istenségét
A szöveged többször visszatér ahhoz, hogy Jézus ember: „második ember”, „asszonyembertől született”, „Istenét Atyjának nevezte”. Ezek igaz állítások — de nem azt bizonyítják, amit te gondolsz.
A katolikus hit teljes erővel vallja, hogy Jézus valóságos ember. Nem látszatember, nem mennyei jelmez, nem puszta isteni álruha. Valódi emberi teste, valódi emberi lelke, valódi emberi akarata, valódi emberi szenvedése volt. A kérdés nem az, hogy Jézus ember-e. A kérdés az, hogy csak ember-e. Erre a Szentírás válasza: nem.
János szerint az Ige kezdetben volt, Istennél volt, Isten volt, minden általa lett, és az Ige testté lett. Tamás a feltámadt Jézust Urának és Istenének vallja. Jézus úgy beszél Ábrahám előtti létéről, hogy hallgatói isteni igényként értik. A Zsidókhoz írt levél a Fiút az angyalok fölé helyezi, és a zsoltár isteni megszólítását rá alkalmazza.
Te úgy olvasod az emberi vonatkozású verseket, mintha azok törölnék az isteni vonatkozású verseket. A katolikus hit viszont együtt tartja mindkettőt: Jézus igaz Isten és igaz ember. A te rendszered nem „a teljes Írást” olvassa, hanem az egyik szövegcsoporttal agyonveri a másikat.
XVIII. A „Szent Szellem” és „Szentlélek” körüli szóharc nem dönt el dogmát
A szövegedben következetesen „Szent Szellem” formát használsz, és ebből olykor úgy tűnik, mintha a magyar „lélek” szó használata önmagában teológiai hiba volna. Ez nem komoly filológiai érv.
A görög pneuma és a latin spiritus jelentésmezeje tágabb, mint a modern magyar „lélek/szellem” megkülönböztetés. Ugyanaz a szócsalád használható Isten Lelkére, emberi lélekre, szélre, leheletre, szellemi valóságra. A dogmát nem lehet magyar szóízlésből levezetni. Lehet fordítási preferenciád, de abból nem következik, hogy a katolikus tan hamis.
A 381-es hitvallás lényege nem az, hogy magyarul „léleknek” vagy „szellemnek” fordítjuk-e. A lényeg az, hogy a Szentlélek Úr, éltető, az Atyától származik, és az Atyával és a Fiúval együtt imádandó és dicsőítendő. Ez a szöveg isteni méltóságot vall a Lélekről, nem teremtményi státuszt.
XIX. A „laikusoktól 1950-ig elzárt Biblia” vád túlzó és pontatlan
Azt állítod, hogy az Egyház csecsemőként megkeresztelt tagjaitól halálbüntetés terhe mellett elzárta a teljes Szentírás birtoklását és olvasását, és ez csak az 1950-es években fejeződött be. Ez ebben a formában történetileg tarthatatlan.
Nem kell tagadni, hogy bizonyos korszakokban és helyeken voltak korlátozások. Főleg népnyelvű, engedély nélküli fordítások, eretnek mozgalmakhoz kötődő szöveghasználat, vagy laikus prédikáló mozgalmak kapcsán. De nem létezett olyan egyetemes katolikus dogma vagy általános pápai rendelet, amely minden laikusnak halálbüntetés terhe mellett tiltotta volna a Biblia olvasását egészen az 1950-es évekig.
Ezzel szemben már XIII. Leó 1893-ban a Szentírás tanulmányozását szorgalmazta, a II. Vatikáni Zsinat pedig kifejezetten azt mondta, hogy minden keresztény hívő számára könnyű hozzáférést kell biztosítani a Szentíráshoz. Ez nem illik bele a te állításodba. Ezért azt nem „árnyalni” kell, hanem visszavonni.
XX. A keleti egyházakra való hivatkozásod sem segít
Azt állítod, hogy a keleti egyházak azért nem fogadták el a Filioque-t, mert az Ószövetséget is ihletettnek tartották, míg Róma nem. Ez történetileg hamis.
A keleti és nyugati egyházak közötti Filioque-vita nem abból fakadt, hogy Kelet elfogadta az Ószövetséget, Róma pedig nem. Róma is elfogadta az Ószövetséget. A vita a hitvallási szöveg egyoldalú módosításáról, az Atya monarchiájáról, a Lélek eredésének görög és latin terminológiájáról, a pápai tekintély kérdéséről és a teológiai hangsúlyokról szólt.
A keleti ortodox egyházak nem henoteisták. Nem azt tanítják, hogy YHWH egy istenfi a többi között. Nem azt tanítják, hogy két Fiú van: Logosz Isten és ember Jézus. Nem azt tanítják, hogy a Szentháromság háromarcú bálvány. Ők is vallják az Atyát, a Fiút és a Szentlelket mint egy Istent. A Filioque-t vitatják, de nem a te rendszered alapján.
Ezért az ortodox–katolikus vitát nem használhatod fedezékként egy olyan henoteista és szétválasztó krisztológiához, amelyet sem Kelet, sem Nyugat nem vall.
XXI. A „római császárok által alapított Egyház” vád történetileg értelmetlen
Újra előkerül nálad a „római császárok által létrehozott Római Egyház” kifejezés. Ez történetileg tarthatatlan. Római keresztény közösség már az apostoli korban volt; Pál levelet írt a rómaiaknak. A római Egyház tehát nem Konstantin, nem Theodosius és nem Justinianus alapítása.
A császári korszak valóban mélyen befolyásolta az Egyház történetét. Volt benne privilegizálás, politikai beavatkozás, jogi kényszer, és ezek között volt sok problematikus elem. De későbbi császári beavatkozásból nem következik, hogy az Egyház eredete császári. Ha egy állam később támogat vagy korlátoz egy már létező közösséget, attól nem lesz annak alapítója.
A te állításod olyan, mintha azt mondanád: mivel egy későbbi király egy egyetemet kiváltságokkal látott el, ezért ő találta ki a tudományt. Ez nem történeti gondolkodás, hanem propaganda.
XXII. A rendszered belsőleg szétesik
A szövegedben egyszerre több, egymással is feszülő tézist képviselsz.
Egyrészt azt mondod, Áriusz abban tévedett, hogy csak egy Isten létezik. Ez nyílt henoteizmus. Másrészt azt mondod, Jézus nem Isten, hanem emberi szellemet formált neki a Teremtő. Ez inkább valamiféle adopcionista vagy különös preegzisztens-embertan. Harmadrészt Nesztorioszt dicséred, mert két Fiúról beszélt: Logosz Istenről és ember Jézusról. Ez szétválasztó krisztológia. Negyedrészt a Szentlélek eredését úgy értelmezed, mintha csak időbeli leszármazás lehetne. Ez a szentháromsági analógia teljes félreértése.
Ezekből nem áll össze apostoli hit. Egy olyan rendszert kapunk, amelyben több isteni lény van; az egyik isten Jézus fölött áll; Jézus embersége külön előformált szellem; a Logosz és Jézus két alany; a Szentlélek időbeli eredéslogikába van kényszerítve; a katolikus dogmát pedig egy elítélt háromarcú ikonográfiával azonosítod.
Ez nem keresztény monoteizmus. Nem ortodox krisztológia. Nem tudományos történetírás. Ez több régi tévedésből összerakott, antikatolikus célra szabott konstrukció.
XXIII. Mit bizonyítottál valójában?
Bizonyítottad, hogy léteztek háromarcú Szentháromság-ábrázolások. De nem bizonyítottad, hogy ezek a katolikus dogma lényegei. Sőt, a szöveges dogma és az egyházi cenzúra ellened szól.
Bizonyítottad, hogy a Quicumque fontos nyugati liturgikus hitvallás volt. De nem bizonyítottad, hogy háromarcú istent tanítana. Épp ellenkezőleg: a szöveg kifejezetten tagadja a háromistenhitet és a személyek összezavarását.
Bizonyítottad, hogy a Filioque nincs benne az eredeti 381-es görög hitvallásban. De nem bizonyítottad, hogy a katolikus tan szerint a Lélek született volna, vagy hogy Jézus emberi természete lenne a Lélek eredésének forrása.
Bizonyítottad, hogy 5Móz 32,8–9 fontos és nehéz szöveg. De nem bizonyítottad, hogy YHWH egy alárendelt istenfi volna egy magasabb „Istenek Atyja” alatt.
Bizonyítottad, hogy Jézus ember. De ezt a katolikus hit is vallja. Nem bizonyítottad, hogy csak ember.
Bizonyítottad, hogy Nesztoriosz ellenállt a Theotokosz címnek. De nem bizonyítottad, hogy a két-Fiú rendszer apostoli volna. Inkább azt bizonyítottad, hogy saját álláspontod pontosan abba az irányba sodródik, amelyet az Egyház elutasított.
Bizonyítottad, hogy a kánon formális rögzítése történeti folyamat volt. De nem bizonyítottad, hogy az Ószövetség 382 előtt ki lett volna zárva. Ezt Atanáz listája, a korai patrisztikus használat és az Egyház saját tanúsága egyaránt cáfolja.
Záró mérleg
A vitád magva nem a Filioque, nem a Quicumque, nem a háromarcú ikonográfia és nem is a kánontörténet. A vitád magva az, hogy nem fogadod el a keresztény hit központi állítását: az Ige testté lett. Nem azt mondod, hogy az örök Fiú emberi természetet vett fel, hanem azt, hogy van egy Logosz Isten és külön egy ember Jézus. Ezért a rendszeredben Krisztus nem egy személy két természetben, hanem két alany valamilyen kapcsolatban. Ez a keresztény megtestesülés tagadása.
A katolikus hit nem háromarcú bálványt imád. Nem tanítja, hogy a Szentlélek született volna. Nem tanítja, hogy a Lélek az ember Jézustól származik. Nem zárta ki az Ószövetséget a 4. század végéig. Nem azért nevezi Máriát Istenszülőnek, mert Máriát istennővé teszi, hanem mert Krisztus egyetlen személyét védi. Nem több istent állít egymás fölé, hanem egy Istent vall három személyben.
A te álláspontod ezzel szemben nyíltan henoteista, krisztológiailag szétválasztó, kánontörténetileg pontatlan, szentháromságtanilag kategóriatévesztő, ikonográfiailag pedig túlterheli azt, amit egy kép bizonyíthat. Egy háromarcú ábrázolásból nem lesz dogma. Egy liturgikus hitvallás mellé tett kép nem írja felül a hitvallás szövegét. Egy későbbi Filioque-vita nem bizonyítja a Szentháromság hamisságát. Egy ószövetségi fenségformula nem bontja szét az egyistenhitet. És Jézus embersége nem cáfolja az Ige istenségét.
A végső kérdés ezért továbbra is ez: ki Jézus Krisztus? A katolikus válasz világos: az örök Fiú, az Ige, aki valóságos emberré lett; igaz Isten és igaz ember; nem két Fiú, nem két alany, nem egy emberbe beköltözött isteni lény, hanem egy személy két természetben. A te válaszod ezzel szemben két Krisztust, több istent és egy saját gyártású mennyei emberi szellemet állít. Ez nem a Szentírás egyszerűbb olvasata. Ez a Szentírás szétbontása.
Áriuszt és Nesztorioszt egyszerre véded, miközben tanaik egymással sem férnek össze
Azt írod, hogy Áriusz csupán abban tévedett, hogy „csak egy isten létezik”
Dehogy védem őket.
Csak említettem, hogy egyikük sem hitt a római császárok háromarcú egy istenében.
Ennek legfőbb oka az volt, hogy Áriusz meg sem élte azt az időt, amikor a római császárok kiadták 380-ban az Ediktumot. Áriusz ugyanis 336-ban azaz 44 évvel az Ediktum kiadása előtt meghalt.
Áriusz idejében,még csak arról szólt a vita, hogy Isten-e Jézus, vagy nem.
Áriusz habár elutasította ,hogy Jézus Isten lenne, sőt teremtménynek nevezte Jézust,
de abban tévadett, hogy csak egy Isten létezik.
Nesztoriopsz már közelebb állt az igazsághoz.
Ő két Fiúról tett tanúbizonyságot. Az egyikük a Logosz Isten , a másik pedig az ember Jézus, aki a Logosz Istennek a Krisztosza.
Nesztoriosz életében már megszületett a római császárok által definiált hitvallás a háromság istenről.
Nesztoriosz elvetette a római császárok által definiált istenmodellt.
Jézussal kapcsolatban kijelentette: Soha se nevezne egy gyermeket istennek.
Ez már az első mondatban elvéti a tárgyat. A katolikus Szentháromság-tan nem azt tanítja, hogy egy isteni személynek három arca van. Nem modalizmus, nem három maszk, nem három fej, nem három isten. A katolikus hit szerint egyetlen isteni természet van három valóságosan különböző személyben: Atya, Fiú és Szentlélek.
Ráadásul a saját magad által idézett 380-as Cunctos populos ediktum sem azt mondja, amit rá akarsz olvasni. A latin szöveg központi fordulata ez: Patris et Filii et Spiritus Sancti unam deitatem sub parili maiestate et sub pia trinitate credamus — vagyis az Atya, Fiú és Szentlélek „egy istenségét” kell hinni, egyenlő méltóságban és szent Háromságban."
A római császárok definiálták milyennek kell lenni a háromtagú egy istennek, Athanáz és követői
pedig ki is ábrázolták. Nem három fejjel, vagy három törzzsel ,hanem három arccal ábrázolták,
ügyelve arra, hogy az egy istenmodell arcai sőt hajai is egyformák legyenek.
Pontosan úgy,ahogyan azt a római császárok a három arcú isten tagjainak egyenlőségét hangsúlyozták a 380-ban kiadott Ediktumban.
Nézd meg jobban az egyházad liturgia könyvében hogyan ábrázolták ki:
hitvallását, melyet egyik utolsó száműzetése alatt egy temetői kriptában írt, e szavakkal adta át annak a fiatal diakónusnak, aki eljött érte, hogy terjessze:
„Fogd és vidd el testvéreinkhez. Készítsenek róla sok másolatot, és terjesszék mindenfelé a városban. Ez az én hitvallásom, mindnyájunk közös hite a niceai atyák tanítása szerint. Nos, fiam, úgy jön ez a hitvallás, mint egy üzenet a sírból. Mivel a húsvéti öröm a sírból emelkedett ki, úgy kell lennie, hogy Krisztus igazsága újra meg újra a sírokból jöjjön elő. Így van ez ma, így volt a katakombák idejében. Sírjainkból ered az élet. És ez a hitvallás, amelyet kezedben tartasz, élni fog, és életet ad akkor is, amikor már csak a neve lesz meg az ariánusoknak, akik most azt gondolják, hogy övék a földkerekség.”
Hogy mit állítanak ma a Róma Főpapja által vezetett egyház teológusai, az más kérdés.
A hitvallás keletkezésének körülményei ,másról tanúskodnak.
A már megtörtént eseményeket nem lehet utólag magyarázkodással meg nem történtnek nyílvánítani.
Az sem leplezi el Róma háromarcú istenének a megjelenését a Róma Főpapja által képviselt egyházban, ha ezen bálványisten arcainak az Atya ,a Fiú és a Szent Szellem neveket adták a római császárok, hogy háromarcú istenüket az álkeresztény egyház istenévé, tegyék.
Értem én, hogy ez most kínos nektek. Nem én tehetek róla , hogy rátaláltam a bizonyítékra.
Különben sem én tehetek arról, hogy a római zsolozsma reggeli hórájában, a prímában több mint ezer éven át minden vasár- és ünnepnap a liturgia könyvet ,benne a háromarcú istenábrázolással elővették és az abban taláható hitvallást elénekelték, majd közben révületbe estek és látták a háromarcút, amit látomásuk alapján megfestettek.
Keresztes Szent János egy alkalommal, mialatt szentmiséhez öltözködött, kinyilatkoztatás folytán megtudta, hogy az Istenanyáról nevezett Franciska nővér a kóruson van, s nagyon szeretne hallani a három isteni Személyről. Jézus értésére adta János atyának, hogy Franciska vigasztalására, mondja el a Szentháromság miséjét. Mise után hívatta Franciskát és így szólt hozzá:
,,Leányom, hálásan köszönöm s egész életemre le vagyok Önnek kötelezve azért, hogy Önre való tekintettel kellett az édes Jézus parancsára, ma a Szentháromságról miséznem. Egészen rendkívüli kegyelemben volt részem. Az átváltoztatás pillanatában láttam a három isteni Személyt fényes felhőbe burkoltan.”
Ezen szavakra elragadtatásba esett, arca kipirult és olyan volt, mint egy szeráf. Az elragadtatás egy fél óráig tartott.
Avilai Szent Teréz idejében a zsolozsma reggeli órájában ünnepnapokon és vasárnapokon még énekelték a „Quicumque vult” hitvallást, majd 1960 után csak a Szentháromság vasárnapján.
„Egy alkalommal, mialatt a „Quicumque vult” zsoltárt mondtam, megadatott megértenem, hogy miként lehet egy az Isten három személyben, és pedig olyan világosan, hogy egészen elcsodálkoztam, és nagyon megörültem. Ez a kegyelem nagy lelki hasznomra volt, amennyiben általa tisztább fogalmat alkottam magamnak az Úristen végtelen nagyságáról és lényének csodáiról; s azóta, valahányszor gondolkozom, vagy pedig beszélnek előttem a Szentháromságról, azt hiszem belátom, hogy miképpen lehetséges, ami nagyon boldoggá tesz.” (Önéletrajz, XXXIX. fejezet.)
Másodszor: a Filioque tanát úgy állítod be, mintha a latin Egyház azt tanítaná, hogy a Szentlélek az „ember Jézus” és az Atya közös „szülött utódja”.
Abba a szövegbe, amelynek a végére utólag belahamisították a "Filioque kifejezést, még pontosan így hangzott, hogy a Szent Szellem az Atyától született és a Fiútól. Tudtommal a Róma Főpapja által vezetett egyház Jézussal azonosítja a fiú személyét.
A három az egyben istenmodellt képviselő egyházak tévtanítói azt állítják, hogy Jézus az Istentől való születés jogán nevezte Istenét Atyjának, ezért Istentől született Istenként tekintenek Jézusra.
Sőt a Róma Főpapja által vezetett egyház Jézus szülőanyját Istenszülőnek nevezte ,majd Ég Királynőjét kreált Jézus szülőanyjából, amelynek a bálványát is megalkották és magasra emelve hordozzák a római császárok által léátrehozott egyházban.
Ennek ellentmondott az Úr Jézus, amikor a tanítványait arra buzdítja, hogy az Istenükhöz való fohászkodásuk kapcsán szintén Atyjuknak nevezzék Jézus Istenét. Ezért meg kell vizsgálni, hogy milyen alapon nevezte az Úr Jézus tanítványaival együtt közösen Atyjuknak az Istenét.
Kezdjük azzal, hogy Izrael Istene már Mózes idejében arra kérte népét Izraelt, hogy nevezzék Őt,
az Istene által, társai az istenek fölé felkent Istent Atyjuknak. Számos helyen nevezi a Felkent Isten Izraelt örökrészének, örökségének.
Izrael fiai tisztában voltak azzal, hogy Istenük ,akinek ők sors által jutottak örökrészül egy az istenek Atyja fiainak, azaz egy született Isten, akinek van Atyja és ő az istenek Atyjának a Fia. Ennek ellenére
azt akarta, hogy hívja őt a neki örökrészként jutott nép Atyjának.
Ennek okát Izrael Istene Jeremiás prófétán keresztül közölte:
Jeremiás 3:17 Abban az időben Jeruzsálemet hívják majd az Úr királyiszékének, és minden nemzet oda gyülekezik az Úr nevéért Jeruzsálembe, és nem követik többé gonosz szívüknek makacsságát. 18 Azokban a napokban a Júda háza Izrael házával fog járni, és együtt mennek be az északi földről abba a földbe, amelyet örökségül adtam a ti atyáitoknak. 19 Azt mondám ugyanis magamban: Miképpen tegyelek téged a fiak közé, és adjam néked a kívánatos földet, a pogányok seregének drága örökségét? És azt végezém: Hívj engem Atyámnak, és ne pártolj el tőlem!
Egyértelmű hát,hogy milyen jogalapon keresztül hívták a zsidó Jézus, és a szintén Izrael népéhez tartozó tanítványai az Istene által, társai az istenek fölé felkent Fiú Istent Atyjuknak.
Nem azért ,mert tőle istenként születtek, hanem azért ,mert ahhoz a néphez tartoztak, amelyet
az Istenek Istene örökrészül megszerzett magának, amikor az istenek Atyja ,fiai az istenek között elosztotta sors által a népek örökségét.
5. Mózes 32: 8. Amikor kiadta a Fönséges a népnek örökségét, Amikor az emberek fiait különválasztotta, A népeknek határokat Az Isten fiainak számához mérten szabott. 9. Mert az Úrnak a népe lett a része, Jákob jutott neki örökségül. 10. A pusztában sajátjává fogadta, A sivatag kietlenségében és éjszakájában. Védőn körülvette, oltalmazta, Óvta, mint szeme világát. 11. Mint a sas, amelyik a fészkét védi, Ott lebeg a fiókja fölött, Kiterjeszti szárnyát, felkapja, Tulajdon szárnyán hordozza. 12. Az Úr vezérelte egymaga, Idegen isten nem volt vele./SZIT/
Nos, ha ez ilyen egyértelmű a próféták írásai alapján, akkor hogy sikerült a Róma Főpapja által vezetett egyháznak az ember Jézus Istenéből az istenek között a Fiúból Atyaistent kreálni,az ember Jézusból pedig fiú Istent, amikor egyértelmű, hogy az Úr Jézus, zsidó származásának köszönhetően szólította Atyjának az istenét, aki ráadásul az Atya Istennek az egyik fia?
A feladat nem volt nehéz. Úgy történhetett meg, hogy a negyedik század végéig a Róma főpapja által vezetett egyház a Teljes Írást ,amire Pál apostol utal - beleértve Mózes könyveit is nem ismerte el Istentől ihletett írásoknak.
A kánon kifejezést először és egyértelműen Athanasziosz (Atanáz) püspök alkalmazta a Bibliára Kr. u. 350 körül.A kanonizáció kifejezés azt jelenti, hogy a Római Egyház elismerte az egyes iratok isteni ihletettségét és ezzel a kánonhoz való tartozását. Ha a kanonizáció folyamatáról beszélünk az ó- és újszövetségi egyházban, akkor arról van szó, hogy mikor, miként ismerték el az egyes iratok kanonikus voltát és csatolták véglegesen a kánonhoz.
Amikor a római császárok háromarcú istenmodelljét a Szentírás alapjaira kellett helyezni, egyszerűen
félretették az Útból azokat az írásokat, amelyek az Istene által társai az istenek fölé felkent Istenről, az Istenek Istenérő, és az Ő Atyjának a létezéséről tanúskodtak. Csakis az evangéliumok szövegei alapján voltak hajlandóak a zsinatokon a vitákat lefolytani, természetesen úgy, hogy az Evangéliumokat és az apostolok írásait is szelektálták.
A Katolikus Lexikon így ír erről:
"Az Egyh. kezdettől csak 4 evang-ot ismert el kánoninak, s meg volt róla győződve, hogy ezek belső egységet, egy evang-ot alkotnak. "
Ezek a zsinatok hozták létre a katolikus bibliai kánont, amely ma 46 ószövetségi könyvből áll és további 27 újszövetségi könyvből, a bibliai kánon így összesen 73 könyvet alkot.
Elmondható hát, hogy a három az egyben istenmodellt akkor hozta létre a római császárok által alapított Római Egyház, amikor még az Ó szövetség írásai ki voltak zárva a Római Egyház által önkényesen megállapított kánonból.
A niceai zsinaton tehát nem érvelhetett senki azzal, hogy hogy a 45. Zsoltár az Istene által ,társai
az istenek fölé felkent Istenről tesz tanúbizonyságot, és Mózes ,Józsué, Dániel és a Zsoltárok istenek létezéséről és a feléjük felkent Isten létezéséről tanúskodnak és nem Róma háromarcú egy istenéről.
Mivel a három az egyben istenmodellt a római császárok 380-ban Ediktumban definiáltak és annak elfogadását kötelezővé tették, annak megtagadását pedig büntették, a császárok által kinevezett püspökök mindent megtettek annak érdekében, hogy az istenmodellt úgy tüntessék fel, mintha az
a Isten Szava által elismert, létező isten lenne.
A legnagyobb problémát az jelentette, hogy lehetetlen volt letolni a keleti egyházak püspökeinek a torkán azt az istenkáromlást, hogy a Szentlélek nemcsak az Istenek Atyjától, hanem az Úr Jézustól is
származik. A Keleti egyházak ugyanis ellentétben a Római Egyházzal az Ószövetség írásait is Istentől ihlettetnek tartották.
A három az egyben istenmodell azonban mindhárom tagnak, az Atyának, a Fiúnak és a Szent Szellemnek az egylényegűségén állt vagy bukott. Ez csak úgy volt elképzelhető, ha Jézust az Atyától, a Szent Szellemet azonban Jézustól is származtatták. Ez azt jelentette, hogy Jézusnak előbb kellett
származnia az Atyától, mint a Szent Szellemnek, hisz csak ebben az esetben származhatott volna a Szent Szellem az Atyától és Jézustól.
Csakhogy a Szentírás szerint Jézus nem született Istenétől és Atyjától.
Pál az Úr Jézust ráadásul emberként is csak másodikként azonosította.
1. Kor. 15: 47 Az első ember földből való, földi; a második ember, az Úr, a mennyből való.
A Szentírás habár az Úr Jézus Ádám utáni formáltatásáról tanuskodik, semmi esetre nem támogatja
a Róma Főpapja által képviselt azon tévtanítást, hogy erre a Szent Szellem származását megelőzően került sor, hogy így a Szent Szellem Jézutól származhasson, hogy vele is egylényegű legyen.
A helyzet az, hogy a második embert ,annak mennyei részét a szellemét a Teremtő Isten formálta,
és nem szülte. Tehát a második ember Jézus nem született a Teremtő Istentől, hanem a Teremtő Isten emberi szellemet formált ,amelyet később belehelyezett a asszonyemberbe , hogy Jézus valóságos húsvér emberkén születhessen meg.
Kérdezhetné valaki, hogy hogy lehet az, hogy a Római Egyház tagjai minderre nem jöttek rá.
Nos ennek a magyarázata, hogy 382 előtt az Ó szövetség Könyveit kizárta a Római Egyház a kánonjából. Akkor se jószántából, és nem is minden könyvet ismert el Istentől ihletettnek.
Mivel a Keleti egyházak nem zárták ki az Ó szövetség könyveit a Szentírásból, a Római Egyház idővel rákényszerült a korábbi álláspontján változtatni.
Ellenben az igazság megismerésének a lehetőségét elzárta egyházába csecsemőként belekeresztelt tagjaitól azáltal ,hogy az egyház laikus tagjai számára halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a teljes Szentírás birtoklását és annak olvasását is. A Szentírásnak a laikus egyháztagoktól való eltiltása
A mostani hozzászólásaidban három, egymást erősítő tévedés dolgozik. Először: továbbra is úgy beszélsz a katolikus Szentháromság-tanról, mintha az „háromarcú isten” volna."
A három arcú isten képét az egyház liturgiai könyve tartalmazza, és nem valami egyház ellenes
vádirat.
„Quicumque vult” – Szent Atanáz hitvallása A legalapvetőbb katolikus imádságok közé tartozott, mára mégis szinte teljesen feledésbe merült a Szent Atanáz alexandriai püspöknek tulajdonított, de máig vitatott eredetű hitvallás, az ún. Quicumque vagy Symbolum Athanasianum/sancti Athanasii. A zsinati dokumentumok stílusában megfogalmazott szöveg a Szentháromság és a megtestesülés misztériumát tárgyalja. Az V. században valószínűleg már létezett, első közvetlen bizonyságunk róla a 633-as Toledói Zsinatról való. A teológiai kontextusnál is nagyobb jelentőséget adott neki, hogy a római zsolozsma reggeli hórájában, a prímában több mint ezer éven át minden vasár- és ünnepnap elénekelték. Éneklése a pszalmódia lezárásaképpen úgy történt, mint a többi zsoltáré, azaz antifóna alatt, zsoltártónuson. Tudunk olyan rítusról (Sarum), amelyben nemcsak különlegesen hosszú és díszes antifónája emelte ki, hanem az is, hogy a Benedictushoz és a Magnificathoz hasonlóan ünnepélyes tónuson énekelték. Az Atanáz-hitvallás annyira alapvetőnek számított, hogy a reformáció idején a protestáns felekezetek is átvették, számos hagyományos fordítása és parafrázisa készült. Az imádság sorsa akkor pecsételődött meg, amikor XXIII. János pápa 1960-as rubrikareformja során kiiktatta a vasárnapi príma szokott rendjéből, és egyedül Szentháromság vasárnapján tartotta meg (vö. Novus Codex Rubricarum 203). Két évvel később a II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű liturgikus konstitúciója kifejezetten megszüntette a prímát, így a Quicumque is eltűnt a liturgiából. Kevesen tudják, hogy az Éneklő Egyház római katolikus népénektár, amelynek a közelmúlt nehéz évtizedeiben a katolikus hagyomány annyi értékének nyílt vagy leplezett átmentését köszönhettük, az Atanáz-hitvallást is fönntartotta. A könyv szinte elrejtve, a tartalomjegyzékből és a mutatókból sem azonosítható helyen, az „Imádságok és elmélkedések az egyházi évre és az ünnepekre” című rész évközi szakaszának elején (1132—1135.) közli a hitvallás Pázmány Péter imakönyvéből vett fordítását. Hogy e lappangó, mégis létező szövegre fölhívjuk a figyelmet és használatát különösen a mai napon mindenkinek ajánljuk, alább közöljük ezt a magyar változatot és latin eredetijét, mindkét esetben a liturgikus megszólaltatásnak megfelelő, zsoltárszerű tagolásban.forrás: https://tiszta-szivvel.blogspot.com/2021/05/quicumque-vult-szentharomsag.html
A háromarcú istenfejek képek és szobrok formájában nemcsak a Római Egyház eme liturgiára használt könyvében tanúskodott a Római Egyház háromarcú istenéről évszázadokon keresztül a közelmúltig,
hanem templomok bejáratai felett is megtalálhatók a háromarcú istenfej szobrok, illetve a templomok mennyezetén a háromarcú istenfejek képei.
Nem a festőművészek és építészek képzeletéből jött elő a háromarcú istenkép, hanem „Quicumque vult” liturgiai célra, kimondottan a római zsolozsma reggeli hórájában, a prímában több mint ezer éven át minden vasár- és ünnepnap elénekeltek belőle.
A festők a liturgiakönyv alapján festették meg, és nem fordítva. Nem vásári karikatúrák alapján dolgoztak. Az egyház püspökei megrendelésére készítették a háromarcú istenük képeit a templomok falára világszerte, pápai jóváhagyással.
A mostani hozzászólásaidban három, egymást erősítő tévedés dolgozik. Először: továbbra is úgy beszélsz a katolikus Szentháromság-tanról, mintha az „háromarcú isten” volna. Másodszor: a Filioque tanát úgy állítod be, mintha a latin Egyház azt tanítaná, hogy a Szentlélek az „ember Jézus” és az Atya közös „szülött utódja”. Harmadszor: a bibliai nyelvek történetét összeesküvés-elméletté alakítod, mintha a „héber” mint nyelvi megjelölés 19. századi álkeresztény hamisítás volna. Mindhárom állítás nem egyszerűen pontatlan, hanem kategóriatévesztésre épül.
I. A „háromarcú isten” nem a katolikus dogma, hanem a te karikatúrád
Azt írod, hogy Áriusz és Nesztoriosz nem találták meg „a Róma Főpapja által képviselt” és a császárok által 380-ban definiált „háromarcú istent”. Ez már az első mondatban elvéti a tárgyat. A katolikus Szentháromság-tan nem azt tanítja, hogy egy isteni személynek három arca van. Nem modalizmus, nem három maszk, nem három fej, nem három isten. A katolikus hit szerint egyetlen isteni természet van három valóságosan különböző személyben: Atya, Fiú és Szentlélek.
Ráadásul a saját magad által idézett 380-as Cunctos populos ediktum sem azt mondja, amit rá akarsz olvasni. A latin szöveg központi fordulata ez: Patris et Filii et Spiritus Sancti unam deitatem sub parili maiestate et sub pia trinitate credamus — vagyis az Atya, Fiú és Szentlélek „egy istenségét” kell hinni, egyenlő méltóságban és szent Háromságban. A szöveg tehát nem „háromarcú istent” definiál, hanem kifejezetten egy istenségről beszél. Ez nem triteizmus, nem bálványháromság, hanem a niceai irányú trinitárius monoteizmus jogi formulája.
Ezért amikor ebből „háromarcú bálványistent” csinálsz, nem a forrást értelmezed, hanem a forrás ellenében beszélsz. A szöveg büntetőjogi, államvallási része valóban problematikus keresztény lelkiismereti szempontból; ezt nem kell tagadni. De a büntetőjogi kényszer és a dogmatikai tartalom két külön kérdés. Abból, hogy egy császár jogi eszközzel privilegizált egy hitvallást, nem következik, hogy ő találta ki annak tartalmát. Ez a genetikai érvelési hiba klasszikus esete.
II. A Szentháromság-tan nem 380-ban keletkezett
A teljes konstrukciód azon áll, hogy a háromságos hitet a római császárok „hozták létre”, majd Theodosius 380-as ediktuma definiálta. Ez történetileg tarthatatlan. A niceai zsinat 325-ben, tehát 55 évvel az ediktum előtt, már ünnepélyesen megvallotta, hogy a Fiú „született, nem teremtetett”, „egylényegű az Atyával”. A konstantinápolyi hitvallás 381-ben a Szentlelket „Úrnak és éltetőnek” nevezi, „aki az Atyától származik”, és „akit az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk”.
De a háromságos hitnyelv még ennél is korábbi. Antiochiai Ignác a 2. század elején Jézus Krisztusról úgy ír, mint aki „testből és lélekből”, „Máriától és Istentől” van, és „Isten a testben”. Ez jóval Konstantin, Theodosius és a birodalmi kereszténység előtt hangzik el. Jusztinosz vértanú a 2. század közepén már a Fiút mint az Atya Igéjét és Fiát tárgyalja, sőt azt mondja, hogy a Fiú, az Ige „Isten”; ez szintén nem 380-as császári gyártmány.
Tehát az időrend éppen ellened szól. Nem úgy történt, hogy Theodosius előbb kitalált egy istent, majd a püspökök hozzáigazították a hitet. Hanem úgy, hogy a keresztény Egyházban már régóta zajlott a vita a Fiú és a Lélek isteni méltóságáról, és a császári hatalom a 4. század végén ezt a niceai-konstantinápolyi irányt tette birodalmi jogi normává. Ezt az állami kényszert lehet bírálni, de a dogmát nem ebből kell eredeztetni.
III. Áriuszt és Nesztorioszt egyszerre véded, miközben tanaik egymással sem férnek össze
Azt írod, hogy Áriusz csupán abban tévedett, hogy „csak egy isten létezik”. Ez feltűnően beszédes mondat. A keresztény hit szerint Áriusz nem azért tévedett, mert monoteista volt. A kereszténység maga monoteista. Áriusz azért tévedett, mert a Fiút nem vallotta öröktől fogva egylényegűnek az Atyával, hanem a teremtményi rendbe tolta. A niceai zsinat pontosan ezt a tételt zárta ki: nem azt, hogy egy Isten van, hanem azt, hogy a Fiú teremtmény volna.
Ha szerinted Áriusz fő hibája az volt, hogy „csak egy isten létezik”, akkor valójában beismered, hogy a te rendszered nem keresztény monoteizmus, hanem henoteista istenhierarchia. Te nem egy Istent vallasz három személyben, hanem több isteni lényt állítasz rangsorba. Ez nem a niceai hit megtisztítása, hanem visszalépés a bibliai monoteizmustól.
Nesztoriosszal kapcsolatban szintén pontatlanul fogalmazol. A nesztoriánus irány problémája nem az volt, hogy a Logoszt Istennek nevezte. A probléma az volt, hogy Krisztus személyi egységét veszélyeztette: mintha a Logosz és az ember Jézus két külön alany volna, akik erkölcsi vagy kegyelmi kapcsolatban állnak, de nem egyetlen személyt alkotnak. Ez az a pont, ahol a te rendszered ténylegesen rokon a nesztoriánus iránnyal: te is úgy beszélsz „Khrisztosz Istenről” és „ember Jézusról”, mintha két külön valakiről volna szó.
Áriusz és Nesztoriosz ráadásul nem azonos irányból tévedtek. Áriusz a Fiú istenségét fokozta le; Nesztoriosz irányában Krisztus személyi egysége sérült. Ha te mindkettőt egyszerre akarod a katolikus hit ellen tanúként meghívni, akkor nem koherens apostoli hitet építesz, hanem egymással is feszülő régi tévedésekből szerkesztesz antikatolikus vádiratot.
IV. A Filioque-tanról tett állításod alapjaiban hamis
A mostani hozzászólásod legfontosabb tévedése a Filioque körül jelenik meg. Azt állítod, hogy a korábbi hitvallás szerint „a Szentszellem az Atyától születetett”, majd ezt „tiltották meg” azzal, hogy hozzátették: „és a Fiútól”. Ez egyszerűen hamis.
A 381-es konstantinápolyi hitvallás nem azt mondja, hogy a Szentlélek az Atyától „született”. Azt mondja: „aki az Atyától származik” — görögül ekporeuomenon. A Fiú esetében a hitvallás a nemzés/születés nyelvét használja; a Lélek esetében a származás nyelvét. Ez nem mellékes árnyalat, hanem a szentháromságtan egyik alapvető distinkciója.
A katolikus tanítás sem mondja, hogy a Lélek „szülött” volna. A Katolikus Egyház Katekizmusa a Firenzei Zsinat alapján úgy fogalmaz, hogy a Szentlélek öröktől fogva az Atyától és a Fiútól származik, „mint egy princípiumból” és „egy leheléssel”. Ez nem biológiai leszármazás, nem két isteni szülő közös utódja, és nem az „ember Jézustól” való eredés. A latin tan az örök Fiúról mint isteni személyről beszél, nem Krisztus emberi természetéről.
Tehát amikor azt mondod, hogy a latin Egyház „az ember Jézus és Istene és Atyja közös utódjaként” próbálta eladni a Szentlelket, akkor nem a katolikus tanítást cáfolod, hanem egy abszurdra torzított változatot. A katolikus tan pontosan kizárja azt, amit ráfogsz: a Lélek nem született, nem teremtett, nem időben létrehozott utód, hanem öröktől fogva származó isteni személy.
V. A 691–692-es trulloszi zsinatot összekevered a későbbi Filioque-vitával
Azt állítod, hogy II. Jusztinianosz 691-ben összehívott zsinatán a görög egyházak képviselői tiltakoztak a Filioque ellen. Ez időrendi és tárgyi tévedés.
A trulloszi, más néven quinisext zsinat 691–692-ben ülésezett. Célja az volt, hogy az ötödik és hatodik egyetemes zsinat után hiányzó fegyelmi kánonokat pótolja. A zsinat 102 kánonja egyházfegyelmi, liturgikus és kánonjogi kérdésekkel foglalkozott: papság, házasság, böjt, fegyelem, egyházi gyakorlatok. Nem ez volt a klasszikus Filioque-konfrontáció fóruma.
A Filioque első fontos nyugati hitvallási környezete a III. toledói zsinat 589-ben, a vizigót ariánus háttérből való katolikus áttérés kontextusában. Egy ortodox–katolikus teológiai konzultáció összefoglalója szerint a Filioque-nyelv legkorábbi hitvallási használata Reccared vizigót király számára készült a helyi toledói zsinaton, és ennek célja az ariánus háttérrel szemben az Atya és a Fiú bensőséges viszonyának hangsúlyozása volt.
Fontos tehát különválasztani három dolgot: a 381-es eredeti görög hitvallásban nincs Filioque; a nyugati liturgikus használatban a Filioque fokozatosan terjedt; a keleti-nyugati vita később, különösen a 9. századi Photiosz-féle vitában és végül az 1054-es szakadásban éleződött ki. Te ezt az egész folyamatot egyetlen 691-es jelenetté gyúrod össze. Ez nem történeti elemzés, hanem kronológiai kollázs.
VI. A keleti egyházak nem a Szentháromságot utasították el
Azt írod, hogy a keleti egyházak „gyomra már nem tudta bevenni” ezt az istenkáromlást, ezért elszakadtak a „három az egyben istenmodell” imádóitól. Ez is félrevezető. A keleti ortodox egyházak nem antitrinitáriusok. Nem tagadják a Szentháromságot. Nem vallják Áriuszt. Nem vallják Nesztorioszt. Nem vallanak henoteista istenpiramist. Az Atyát, Fiút és Szentlelket egy Istenként vallják, miközben a Filioque latin hitvallási betoldását és annak teológiai megfogalmazását vitatják.
A katolikus és ortodox teológiai vita valóban komoly. De annak tárgya nem az, hogy a Szentháromság bálvány-e, hanem az, hogyan kell pontosan kifejezni a Szentlélek örök eredését az Atyától és a Fiúhoz való viszonyát. A hivatalos katolikus tanítás maga is elismeri, hogy a Filioque nincs benne a 381-es konstantinápolyi hitvallás eredeti szövegében, és hogy annak latin liturgikus bevezetése a mai napig vitapont az ortodox egyházakkal.
Ezért a keleti–nyugati szakadásra hivatkozni az antitrinitárius vagy henoteista álláspont mellett teljes félreértés. A keleti egyházak vitatják a latin Filioque-t, de nem a te „Khrisztosz Isten + ember Jézus + Istenek Istene” rendszeredet vallják.
VII. Konstantin nem alapította a római Egyházat
Azt állítod, hogy „a római keresztény egyház” nem lehet Krisztus Egyháza, mert Nagy Konstantin alapította. Ez történetileg olyan állítás, amely már az Újszövetségnél összeomlik. Pál apostol a római keresztényeknek levelet írt. Ez önmagában elég annak kimondására, hogy római keresztény közösség már az apostoli korban létezett. Konstantin csak a 4. század elején lépett színre.
A 2. század végén Iréneusz már a római egyház apostoli hagyományára és püspöki folytonosságára hivatkozik a gnosztikusokkal szemben. Akárhogyan is értelmezzük pontosan Iréneusz római primátusra vonatkozó megfogalmazásait, az kétségtelen: a római egyházat ő nem Konstantin alapításaként ismeri, hanem apostoli eredetű, régi egyházként.
Konstantin tehát nem alapítója volt az Egyháznak, hanem későbbi politikai pártfogója. Ez óriási különbség. Ha egy császár támogat egy már létező intézményt, attól nem lesz annak alapítója. Ha ma egy állam támogat egy egyetemet, nem következik, hogy az állam alapította az adott tudományágat.
VIII. Konstantin bűnei valósak, de nem bizonyítják az Egyház hamisságát
Azt írod, hogy Konstantin megölette fiát és feleségét. Ez súlyos történelmi tény, bár a részletek és motivációk vitatottak. A Britannica összefoglalása szerint 326-ban Konstantin kivégeztette Crispust és Faustát, de az ügy sok spekulációt váltott ki, végleges magyarázat nélkül.
De még ha a legsúlyosabb erkölcsi ítéletet is mondjuk ki Konstantin fölött, ebből nem következik, hogy az Egyház hamis, vagy hogy a Szentháromság hamis. Ha egy bűnös uralkodó támogat egy igaz hitet, a hit nem lesz hamis. Ha Dávid házasságtörést és gyilkosságot követett el, abból nem következik, hogy Izrael Istene hamis volt. Ha Salamon bűnbe esett, abból nem következik, hogy a templomkultusz mindenestül csalás volt. A történelmi bűn bűn marad, de nem dogmatikai cáfolat.
A saját érvelésed itt donatista logikát követ: ha az Egyház történetében bűnös emberek vannak, akkor maga az Egyház nem lehet Krisztusé. Ez azonban az Újszövetség és az egyháztörténet alapján tarthatatlan. Már Korintusban is voltak súlyos bűnök, mégsem mondta Pál, hogy Korintus többé nem egyház.
IX. Konstantin halálos ágyi keresztsége nem azt bizonyítja, amit állítasz
Azt írod, hogy Konstantin „Áriusz tanítványaként” keresztelkedett meg. A történeti tény ennél árnyaltabb. Konstantin halálos ágyán valóban Nikomédiai Euszebiosztól vette föl a keresztséget; Euszebiosz ariánus vagy ariánusbarát püspöki körhöz tartozott. A Britannica is megjegyzi, hogy Konstantin 325 után többször változtatott álláspontján, ariánus vagy semiariánus püspökök befolyása alá került, és végül Euszebiosz keresztelte meg.
Ez viszont éppen ellened fordul. Ha Konstantin valóban ariánus befolyás alatt halt meg, akkor nehéz azt állítani, hogy ő találta volna ki a niceai-katolikus Szentháromságot. A történeti valóság az, hogy Konstantin politikai egységet keresett, teológiailag ingadozott, és a niceai hit végső győzelme nem az ő személyes dogmatikai zsenialitásának műve volt. A niceai hitet nem Konstantin erkölcsi és teológiai állhatatossága tartotta meg, hanem az Egyház hitvalló püspökei, köztük különösen Atanáz és a kappadókiai atyák.
Ezért Konstantin halálos ágyi keresztsége nem bizonyítja, hogy a katolicizmus császári csalás. Inkább azt mutatja, hogy a császári politika nem azonos az Egyház dogmatikai életével.
X. A 380-as ediktum nem „másik istent” vezet be
A Cunctos populos valóban kemény, állami kényszert alkalmazó szöveg. Ebben nincs szükség szépítésre. De a teológiai tartalma még mindig nem az, amit ráfogsz. Nem azt mondja, hogy a római császárok új istent vezetnek be. Nem azt mondja, hogy Istennek három arca van. Nem azt mondja, hogy a Szentlélek az Atya és az ember Jézus közös utódja. Azt mondja, hogy az Atya, Fiú és Szentlélek egy istenségét kell vallani.
Azt is figyelembe kell venni, hogy az ediktum nem Konstantinhoz, hanem Theodosiushoz kötődik. Te a Konstantin-alapítás, Theodosius-definíció, Justinianus-kodifikáció, Filioque és nyelvtörténeti revizionizmus elemeit egyetlen nagy összeesküvésbe gyúrod. De ezek különböző korok, különböző kérdések és különböző viták. A történeti gondolkodás egyik alapja éppen az, hogy nem szabad mindent egyetlen vád alá préselni.
XI. A keresztény időszámításról tett állításod pontatlan
Azt írod, hogy az állítólag keresztény Egyház „kifelejtette” Krisztus születését az időszámításból, majd 783-ban Chelsea-ben zsinatot hívtak össze annak eldöntésére, hogy ezentúl Krisztus születésétől számítsák az időt. Ez így nem igaz.
A Krisztus születéséhez kapcsolt Anno Domini rendszer kidolgozása Dionysius Exiguushoz kötődik a 6. században, különösen húsvétszámítási tábláihoz. A Britannica szerint Dionysius Exiguust a keresztény időszámítás feltalálójaként tartják számon. Beda Venerabilis 731 körül már használta és népszerűsítette az Anno Domini rendszert az angolszász világban. A chelsea-i zsinat kérdése pedig nem 783-as „feltalálás”: a 816-os chelsea-i zsinaton az angol püspököket arra ösztönözték, hogy az okiratok datálásában használják az AD-formulát.
Tehát az állításodban három hiba van: rossz dátumot adsz meg, túl nagy szerepet tulajdonítasz Chelsea-nek, és elhallgatod Dionysius Exiguus és Beda korábbi szerepét. A chelsea-i zsinat nem „kitalálta” a keresztény időszámítást, hanem egy már létező gyakorlatot angol egyházi adminisztratív környezetben erősített.
XII. A „hébermánia” vádad történetileg és nyelvészetileg tarthatatlan
A szöveged második nagy tömbje a bibliai nyelvekről szól. Itt azt állítod, hogy a héber nyelv fogalma lényegében 19. századi álkeresztény hamisítás, mert a Biblia „júdeai nyelvről”, „Kánaán nyelvéről” és arámiról beszél. Ez súlyos félreértés.
A „júdeai nyelv”, a „Kánaán nyelve” és a modern tudomány által „bibliai hébernek” nevezett nyelv nem három egymást kizáró valóság. A modern sémi nyelvészet a hébert az északnyugati sémi, kánaáni csoporthoz sorolja, amely közeli rokonságban áll a föníciaival és a moábitával. Vagyis amikor Ézsaiás „Kánaán nyelvéről” beszél, ez nem cáfolja a hébert, hanem éppen abba a nyelvcsaládi keretbe illik, amelyben a bibliai hébert a tudomány elhelyezi.
Az, hogy a héber Biblia egyes helyein a nyelvet jehudit-nak, „júdeainak” nevezi, teljesen természetes: a nyelv politikai-területi megjelölése. A „júdeai” nem azt jelenti, hogy „nem héber”, ahogy az „angliai nyelv” sem jelenti azt, hogy nem angol. A te érved itt terminológiai félreértésből dogmatikai vádat gyárt.
XIII. Az arámi jelenléte nem cáfolja a hébert
Helyesen idézed, hogy 2Kir 18,26-ban Júda vezetői azt kérik Rabsakétól, hogy arámiul beszéljen velük, ne júdeaiul a falon álló nép füle hallatára. Ez valóban kétnyelvűséget vagy legalább elit szintű arámi tudást mutat. De ebből nem az következik, hogy a júdeai nyelv nem létezett, hanem éppen az, hogy létezett: a nép azt értette, ezért kérik, hogy Rabsaké ne azon beszéljen.
Dániel 1,4 is helyesen mutatja, hogy a babiloni udvarban a júdeai előkelőket a káldeusok írására és nyelvére tanították. Ez azonban azt bizonyítja, hogy ez számukra tanult udvari nyelv volt, nem azt, hogy a Tóra eredetileg káldeus arámi nyelven íródott volna. Az arámi valóban nagy szerepet kapott az asszír-babiloni-perzsa térségben, és a Biblia egyes részei is arámiul maradtak fenn — különösen Dániel és Ezsdrás egyes szakaszai. De ebből nem következik, hogy a teljes héber Biblia arámi eredetű volna.
A Holt-tengeri tekercsek döntő bizonyítékot adnak arra, hogy a második templom korában a héber nyelv továbbra is erőteljesen jelen volt. Az Izraeli Régészeti Hatóság által fenntartott Dead Sea Scrolls oldal szerint a tekercsek többsége héberül íródott, bár sok arámi és görög szöveg is van közöttük. Ugyanez a forrás azt is hangsúlyozza, hogy a héber tekercsek bibliai és nem bibliai irodalmi szövegeket, valamint dokumentumokat is tartalmaznak, és a héber nyelv ókori júdeai vitalitását mutatják.
Ez a tény önmagában cáfolja azt a narratívát, hogy a héber nyelv valamiféle 19. századi kitaláció volna.
XIV. Az „ó-kánaáni” és a „paleo-héber” nem ugyanazt bizonyítja, amit gondolsz
Az Ébál-hegyi leletet döntő bizonyítékként kezeled, de itt is túl gyorsan építesz vitatott adatra. Az Ébál-hegyi ólomtárgy olvasata erősen vitatott a szakirodalomban. Egy 2024-es Heritage Science cikk kifejezetten a Stripling–Galil-féle értelmezés cáfolataként jelent meg, és vitatja az epigráfiai/paleográfiai állításokat. Ezért erre a leletre mint biztos, döntő nyelvtörténeti alapra építeni módszertanilag felelőtlen.
A Ketef Hinnom-i ezüst amulettek más kérdés. Ezek valóban rendkívül fontos korai bibliai szövegtanúk, a papi áldás szövegével. De ezek esetében a szokásos tudományos leírás éppen az, hogy paleo-héber írással, héber nyelvű szövegként tartják őket számon. Az, hogy az írás a kánaáni-föníciai íráshagyományból fejlődött, nem cáfolja, hogy a nyelv héber. Az írásrendszer története és a nyelv neve nem ugyanaz a kérdés.
Ugyanez áll a Gezer-naptárra és más korai feliratokra is: a korai héber írás a föníciai/kánaáni betűformákhoz kapcsolódik, de ettől még a nyelvet a tudomány nem „19. századi katolikus találmánynak”, hanem ókori hébernek nevezi. A Britannica is kifejezetten „Early Hebrew writing”-ről beszél a Gezer-naptár összefüggésében.
XV. Az Amherst 63 papirusz nem cáfolja a héber Bibliát
Az Amherst 63 papiruszra való hivatkozásod különösen érdekes, mert ténylegesen fontos leletről van szó. De ismét túl sokat akarsz bizonyítani vele. A papirusz arámi nyelvű szövegeket tartalmaz démotikus írással, és valóban van benne a 20. zsoltárral rokon anyag. A Biblical Archaeology Society összefoglalója szerint a papirusz kb. 35 arámi irodalmi szöveget tartalmaz démotikus írással, és ez a sajátos kombináció is hozzájárult ahhoz, hogy megfejtése hosszú ideig tartott.
De ebből nem következik, hogy a Biblia eredetileg arámi volt, vagy hogy a héber nyelv kitaláció. Egy egyiptomi diaszpóraközösség arámi nyelvű liturgikus vagy vallási szövege nem bizonyítja, hogy a jeruzsálemi, júdeai vagy qumráni bibliai szövegek ne lettek volna héberek. Legfeljebb azt bizonyítja, amit eddig is tudtunk: a zsidó és izraelita diaszpóra nyelvileg sokszínű volt, az arámi pedig széles körben használt lingua franca.
Sőt az Amherst 63 éppen nem úgy működik, ahogy te szeretnéd. Ha egy arámi nyelvű, démotikus írású zsoltárpárhuzam létezik, az nem cáfolja a héber zsoltárokat, hanem a szöveghagyomány mozgását, fordítását, átdolgozását és diaszpórabeli használatát mutatja. Egy fordítás vagy arámi adaptáció létezése nem teszi semmissé a héber eredetit. A Septuaginta görög létezése sem bizonyítja, hogy a Tóra eredetileg görögül íródott.
XVI. A maszoréták nem „a Talmud alapján alkották meg a Bibliát”
Azt írod, hogy a maszoréták „e két Talmud alapján alkották meg a Bibliát”. Ez egészen alapvető félreértés. A maszoréták nem a Talmudból „alkották meg” a Bibliát. A maszoréták a héber mássalhangzós bibliai szöveg hagyományát őrizték, pontosították, vokalizálták, akcentusjelekkel látták el és továbbították. Ők nem a bibliai könyvek szerzői, nem a szöveg kitalálói, hanem egy létező szöveghagyomány gondos hagyományozói.
A Holt-tengeri tekercsek azért különösen fontosak, mert a maszoréták előtti időből származó héber bibliai kéziratokat adnak kezünkbe. Ha a maszoréták csak középkorban „alkották volna meg” a Bibliát a Talmud alapján, akkor nem volna magyarázható, hogy a qumráni anyagban sokkal korábbi héber bibliai szövegek vannak.
Tehát itt nem egy katolikus vagy „álkeresztény” mítoszról van szó, hanem közvetlen kéziratos bizonyítékról.
XVII. A „héber” név sem 19. századi találmány
Azt állítod, hogy egyetlen 19. század előtti bizonyíték sincs arra, hogy a zsidók nyelvüket hébernek nevezték volna. Ez sem áll meg. A „héber” népnév természetesen bibliai; a nyelvre vonatkozó terminológia különböző korszakokban változó. A héber Bibliában gyakori a „júdeai” megnevezés. A görög-zsidó és újszövetségi környezetben viszont megjelenik a Hebraisti / „héberül” típusú kifejezés. Az Apostolok Cselekedeteiben például a görög szövegben a tē Hebraidi dialektō formula áll, amikor Pál a néphez „héber nyelven/dialektusban” beszél.
Flavius Josephus is ismételten használja a „héber nyelv” kifejezést magyarázó fordulatokban; például Ádám nevét „a héber nyelvben” magyarázza. A Misna Gittin 9,8 pedig az ivrit kifejezést használja. Ez mind jóval 19. század előtti adat.
Persze lehet vitatni, hogy egyes újszövetségi helyeken a „héberül” kifejezés ténylegesen hébert vagy arámi köznyelvet jelöl-e. Ez ismert szakmai vita. De ebből nem az következik, hogy a „héber nyelv” megnevezés modern katolikus hamisítás volna. Legfeljebb az következik, hogy a második templom korának zsidó nyelvi helyzete többnyelvű volt: héber, arámi és görög egyszerre volt jelen.
XVIII. Philo és a „káldeus” kérdés sem azt bizonyítja, amit állítasz
Philo Alexandrinus görögül író alexandriai zsidó szerző volt, aki a zsidó hagyományt hellenisztikus filozófiai nyelven értelmezte. Ha Philo bizonyos kontextusban „káldeus” vagy babiloni vonatkozásokat említ, abból nem következik, hogy a Tóra vagy az egész Szentírás káldeus arámi nyelven íródott. Ez megint túl nagy ugrás egy részadatból.
A bibliai nyelvek tényleges képe világosabb és józanabb: a héber Biblia túlnyomó része héberül íródott; kisebb részek arámiul; a hellenisztikus korban megszületett a görög Septuaginta; a zsidó diaszpóra közösségei pedig gyakran arámiul vagy görögül használták a szent szövegeket. Ez nem összeesküvés, hanem normális ókori többnyelvűség.
XIX. A „Róma Főpapja által vezetett álkeresztény egyház” vádad nem bizonyítás, hanem előre kimondott ítélet
A szöveged végén és közepén többször kijelented, hogy a római Egyház álkeresztény, istenkáromló, és nincs köze Krisztus Istenének ekklésziájához. Csakhogy ezt nem bizonyítod. Előbb kimondod ítéletként, aztán minden adatot ehhez igazítasz.
A történeti adatok viszont mást mutatnak. Római keresztény közösség létezett az apostoli korban. A római egyház apostoli hagyományára a 2. század végén Iréneusz hivatkozik. A trinitárius és krisztológiai hitnyelv jóval Theodosius előtt jelen van. A Filioque nem a Lélek „szülött utód” voltát tanítja. A héber nyelv nem 19. századi katolikus találmány. A chelsea-i zsinat nem találta ki Krisztus születésétől számított időszámítást. Konstantin nem alapította a római Egyházat.
Így a vádiratod fő oszlopai sorra kidőlnek. Ami marad, az nem bizonyítás, hanem antikatolikus retorika.
XX. A végső dogmatikai probléma: te nem a Szentháromságot cáfolod, hanem a monoteizmust bontod szét
A legfontosabb teológiai következmény mégis ez: a katolikus tan szerint egy Isten van, három személyben. Te viszont úgy beszélsz, mintha volna egy „Istenek Istene”, alatta egy „Khrisztosz Isten”, mellette vagy alatta más isteni lények, majd külön az „ember Jézus”. Ez nem a keresztény hit egyszerűbb formája, hanem henoteista többszintű istenvilág.
A Szentírás „Istenek Istene” nyelve nem azt jelenti, hogy valóságos istenek panteonjának csúcsán áll egy főisten. Az ilyen héber felsőfokú formulák — „királyok királya”, „urak Ura”, „szentek szentje”, „énekek éneke” — a legfőbb fokot fejezik ki. Az 5Móz 10,17 alanya maga „az Úr, a ti Istenetek”: ő az Istenek Istene. Nem arról van szó, hogy Izrael Istene alatt vagy fölött külön isteni kasztrendszer áll.
A katolikus hit itt nem többistenhitet visz be a Bibliába, hanem éppen megőrzi az egyistenhitet: az Atya Isten, a Fiú Isten, a Szentlélek Isten — de nem három Isten, hanem egy Isten. A te rendszered ezzel szemben több isteni lényt állít egymás mellé és alá-fölé. A politeizmus veszélyét tehát nem a niceai hit hordozza, hanem a te henoteista konstrukciód.
Záró mérleg
A mostani hozzászólásodban több állítás részben valós történeti elemekre épít. Valóban volt 380-as ediktum. Valóban volt állami kényszer. Valóban volt Filioque-vita. Valóban volt arámi nyelvű zsidó diaszpóra-irodalom. Valóban volt Konstantinnak súlyos erkölcsi terhe. Valóban a 381-es görög hitvallásban nem szerepelt a Filioque.
De ezekből nem az következik, amit levonsz.
Nem következik, hogy a Szentháromság 380-as császári találmány. Nem következik, hogy a katolikus Egyház „háromarcú istent” imád. Nem következik, hogy a Filioque a Szentlelket az „ember Jézus” és az Atya közös szülött utódjává tenné. Nem következik, hogy a trulloszi zsinat 691-ben a Filioque ellen tiltakozott volna. Nem következik, hogy Konstantin alapította volna a római Egyházat. Nem következik, hogy a héber nyelv 19. századi teológiai hamisítás volna. Nem következik, hogy az Amherst 63 arámi szövege cáfolná a héber Biblia létezését.
A döntő hiba nálad újra és újra ugyanaz: a fogalmakat átalakítod, majd a saját torzításodat támadod. A „Háromságot” háromarcú bálvánnyá, a „származást” biológiai szülöttséggé, a „Fiút” pusztán az ember Jézussá, a „júdeai nyelvet” a héber cáfolatává, az arámi diaszpóraszöveget pedig a héber Biblia megsemmisítésévé alakítod.
Ez nem forráskritika. Ez előítéletből épített rendszer.
A katolikus hit ezzel szemben nem azt tanítja, amit ráfogsz. Azt tanítja, hogy egy az Isten; az Atya öröktől Atya, a Fiú öröktől Fiú, a Szentlélek öröktől származik; a Fiú nem teremtmény; a Lélek nem szülött utód; az Ige valóban testté lett; Jézus Krisztus nem két alany, hanem egy személy két természetben; és az Egyház nem Konstantin politikai projektje, hanem az apostoli közösség történeti folytatása.
Ezért a végkövetkeztetés világos: nem a katolikus hit bukik meg a forrásokon, hanem a te konstrukciód. A történeti, dogmatikai és nyelvészeti adatok nem a „császári háromarcú bálványisten” mítoszát igazolják, hanem azt mutatják, hogy ez a mítosz forráskezelési hibákból, kronológiai tévedésekből és fogalmi összecsúsztatásokból áll.
EGY A SOK HAZUGSÁK KÖZÜL,AMIVEL A RÓMA FŐPAPJA ÁLTAL VEZETETT EGYHÁZ TEOLÓGUSAI
A 19.SZÁZAD ÓTA MEGTÉVESZTETTÉK A VILÁGOT
Az álkeresztény egyházak teológusait élükön a Róma Főpapja által vezetett egyház teológusaival
nemcsak az igaz Istennel és az igaz Messiás kilétével kapcsolatban vezették félre a világot, hanem Izrael népének nyelvét illetően is.
Isten Szava azon kívül, hogy Júdeai nyelvnek nevezi, az Ó-kánaáni nyelvet, amit a Izrael Fiai - beleértve Júda Királyságát is - a Kivonulás utáni időtől fogva egészen a babiloni fogság ideje utáni időkig használtak még az arámi nyelvet, beleértve a káldeus arámit is Izrael fiai nyelveként említi.
Az leletre, amit az Ebál-hegyen találtak - és amelynek keletkezését i.e.a12.századra datálnak - az írás megfejtője ezt állítja:
A szöveget Gálil és a mainzi Gutenberg Egyetem szakértője, Pieter Gert van der Veen fejtették meg. Stripling szerint a feliraton szerepel az „árur” – „átkozott” szó és a J-H-V-H istennév is. „Negyven betűt azonosítottunk, a táblácska külső és belső oldalán. Mindegyik ugyanazzal a korai alfabetikus betűtípussal íródott, mely a késői bronzkorra volt jellemző”. A szöveg nagyobbrészt archaikus proto-kánaánita írással készült és néhány betűje a hieroglifákból származik.
Ezen kívül a leleten kívül nem létezik más írásos bizonyíték közvetlenül a kivonulást követő időből.
Korban a második legkorábbi lelet, amit a tudósok Izrael népéhez kötnek a Hinnom-völgyben talált amulett az i.e.7.századból származik, amely a tudomány álláspontja szerint szintén ó-kánaáni nyelven íródott.
Idézem a lelettel kapcsolatos tudományos állásfoglalást:
Komoróczy: Géza Maszóra, maszoréták című munkájában a Régi bibliai kéziratok elıkerülése az ó- és középkorban (a maszóra elızménye): felsorolásában írja:
A Biblia mássalhangzó-szövegének legkorábbi dokumentumai: A kohanita / “ároni” áldás (Num. 6,24 skk.) szövegének lejegyzése a két kicsiny Ketef Hinnom-i (Jeruzsálem) ezüst-tekercsen9 (ó-kanaáni mássalhangzó-írás) (ca. i. e. VII. század). I r o d a l o m : Gabriel Barkay, “The Priestly Benediction on the Ketef Hinnom Plaques”, Cathedra, 52 (1989), pp. 37–76 Biblia-kéziratok a Holt-tenger menti barlangokból (ca. i. e. 250–i. sz. 68) Tefillin- és mezuza-kéziratok a Holt-tenger környéki barlangokból. K i a d á s a : Karl G. Kunh, Phylakterien aus Höhle 4 von Qumran (Heidelberger Akademie der Wissenschaften, Philosophisch-historische Klasse, 1957, I) (Heidelberg: Carl Winter, 1957) 9 Israel Museum, Jerusalem.
A Szentírás is két nyelvet említ ,amit Izrael fiai nyelveként határoz meg.
Az egyik az ó-kánaáni, nyelv amelyről Izrael Istene Ésaiiás próféta által egy prófécia keretében tudósít,
a másik pedig a káldeus, amelyre Babilonban tanították meg Izrael fiainak a bölcseit és hercegeit, amit azután a 70 éves fogság alatt Izrael fiai is elsajátítottak.
Ésaiás próféta arról prófétál, hogy az Egyiptomban élő Izrael fiai ó-kánaáni nyelvet használják:
Ésaiás 19:18 Ama napon lesz öt város Egyiptomnak földjén, amelyek Kánaán nyelvén szólanak, és esküsznek a Seregeknek Urára; az egyik pusztulás városának neveztetik. 19 Ama napon oltára lesz az Úrnak Egyiptom földjének közepette és határán egy oszlop az Úrnak; 20 És lesz jegyül és bizonyságul a Seregek Urának Egyiptom földjén, hogy ha kiáltanak az Úrhoz a nyomorgatók előtt, hogy küldjön nékik megtartót és fejedelmet, és őket megszabadítsa.
Dániel 1:3 És mondá a király Aspenáznak, az udvarmesterek fejedelmének, hogy hozzon az Izrael fiai közül és királyi magból való s előkelő származású ifjakat, 4 Akikben semmi fogyatkozás nincsen, hanem akik ábrázatra nézve szépek, minden bölcsességre eszesek, és ismeretekkel bírnak és értenek a tudományokhoz, és akik alkalmatosak legyenek arra, hogy álljanak a király palotájában; és tanítsák meg azokat a káldeusok írására és nyelvére.
A 2.Királyok 18:26,28 szavai pedig arról tudósítanak, hogy a zsidók Ezékiás, Júda királya idején,
és az asszír Szénakhérib életének idején már két nyelvet is beszélt. Egyik nyelv a Júdeai nyelv volt -
amelyről az abból a korból származású régészeti leletekből tudjuk, hogy ó-kánaáni nyelv volt - és már akkor beszélték az arámi nyelvet is. A Júda királyságának a tagjai már a babiloni fogság előtt elsajátították az arámi nyelvet, amit akkor a Asszírok használtak.
Miért fontos ezt tudni. Nos azért mert talmud is ennek okán kétféle keletkezett. A Jeruzsálemi Talmud, és a babiloni Talmud. Amint tudjuk a maszoréták e két talmud alapján alkották meg a Bibliát,amit egészen a 19. századik káldeus arámi nyelvűnek tartották.
De nézzük a királyok 2. Könyvét a benne lévő igazsággal:
2. Királyok 18: 26 És monda Eliákim, a Hilkia fia, és Sebna és Joáh Rabsakénak: Beszélj, kérlek, a te szolgáiddal szíriai nyelven, mert jól értjük; és ne beszélj velünk júdeaiul e nép füle hallatára, amely a kőfalon van.
Mivel Szénakhérib , i.e. 705 és 681 között élt, azaz abban a korban, amelyből a Hinomm-völygben talált amulett is származik,amelynek a szövegét a tudósok ó-kánaáni nyelvűnek állapították meg,
megállapítható, hogy Izrael fiai az arámi mellett, ebben a korban az ó-kánaáni nyelvet használták. Erre utalt Eliákim és Sebna a Rebsakéval folytatott beszélgetés kapcsán, amikor júdeai nyelvet említ.
A kánaáni nyelvet igazolja Ésaiás próféta Könyve is a 19. fejezetének a 18. versében.
Hogy a zsidók az i.e. a 7. századot követően az ó-kánaáni nyelv helyett az arámi nyelvet kezdték használni, azt pedig Egyiptomban, a Nílus partján a 19. század végén megtalált papirusz őrizte meg számunkra . ,amit Amherst 63 papirusz néven ismert meg a világ.
"Egyiptomban, a Nílus partján, egy különös papirusz őrizte meg számunkra egy eltűnt világ hangját. Az Amherst 63 papirusz démotikus írással készült, de arámi nyelvű szövegei meglepő tartalmat rejtenek: közöttük három ősi zsoltárt is találunk, amelyek közül az egyik a mai Bibliánkban is szerepel (Zsolt 20). A szövegek nemcsak liturgikus költemények, hanem egyben történeti emlékezések is — olyan zsidó és arámi közösségek vallási életébe engednek bepillantást, akik az i. e. 7–6. században menekültként érkeztek Egyiptomba, és ott katonai szolgálatot vállaltak. Ezek a sorok az elephantinei zsidóság sokszínű, vallási értelemben pluralisztikus világát tárják fel – egy olyan közösségét, amely Jahót, a zsidók Istenét más istenek között, de azok fölött tisztelte."
Ez a lelet aztán pofára ejtette azokat a hébermániában szenvedő áltudósokat - élükön a Róma Főpapja által vezetett egyház teológusaival - akik a 19.században visszamenőleg ráerőltették a zsidókra, hogy a nyelvük nem az ó-kánaáni és az arámi volt - ahogyan arról az Isten Szava beszámol - hanem héber nyelv,amely kifejezés a Szentírásban sehol nem fordul elő. Az Evangéliumokból tudjuk, hogy az Izrael Istenét és Atyját testében hordozó Messiás Jézus idején is még az arámi nyelvet használták.
JUdeus Philon is igazolta a "Mózes Élete"című írásában a káldeus, azaz a babiloni nyelv használatát
A Szentírás nyelveként.
Sőt a Talmudok, és az azok alapján készített Biblia nyelvezete is a káldeus arámi volt amíg azt a hébermániában szenvedők a 19. században át nem keresztelték.
Mert mi is volt a célja ezeknek a hébermániás álkeresztény teológusoknak? Hogy cáfolják, meghazudtolják a Szentírást, az Isten Szavát az Izrael fiai által használt nyelveket illetően.
DE az Istenek Istene megcsúfolta őket, tudniillik habár a 19. század végén kerültek elő az Elephatinei zsidók írásai, de csak a 20. század 70-es 80-as éveiben sikerült azokat megfejteni.
Miután a hébermániások világgá kürtölték hogy a zsidók nyelve a héber volt, megfejtették az Amhers 63 papirusz szövegét, amelyből kiderült ,hogy arámi nyelven írták.
Természetesen a hébermániás tudósító mit sem törődik a szöveget megfejtők azon állításával, hogy arámi nyelven íródott, hanem hazug módon azt állítja, hogy héber nyelven íródott.
És eljutottunk a lényeghez.
Egyetlen olyan bizonyítékot nem tudnak felhozni az álkeresztény teológusok a 19. század előtti időből, sem az Isten Szavából, sem azon kívülről, hogy a zsidók nyelvüket valaha is hébernek nevezték volna.
